Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Én komolyan nem értem magamat. Ez a Game of Thrones már ránézésre sem a magamfajtáknak való, ha csak a vastagságát veszem alapul, és mégis rávettem magam, hogy olvasni kezdjem, ha már Eva közölte, hogy legyek szíves ma én bezárni a könyvtárat. Nem, nem kell emlékeztessen arra, hogy mi volt tavaly ilyenkor. William is éberségre és készültségre intett minket, én mégis ott vagyok leragadva, hogy ez a Daenerys most komolyan a tűzben sétál három sárkánnyal a hóna alatt. Rögtön eszembe jut a spanyol barátnőm, és elkalandoznak a gondolataim, hogy ezt neki feltétlenül el kellene olvasni. Mintha csak róla meg a tűzmániájáról írták volna a jelenetet...
Ásítok, kiejtem a könyvet a kezemből. Basszus! Ijedten kapok utána, ami több dolgot is eredményez. Egy: sose tedd fel a lábad gurulós székben az asztalra. Kettő: ha mégis megteszed, ne billenj hátra. Három: ha mégis hátra billensz, ne végezz semmilyen hirtelen mozdulatot, mert... Akkor te is úgy fogsz a levegőben kapkodva, sikoltva földet érni, mint én. Ó, hogyazarozsdás... Feltápászkodom, azzal a nyamvadt könyvvel együtt, az óra mutatója pedig... Atya ég, már egy órája be kellett volna zárnom. Hurrá. - Az éjszakai könyvtárnak ezennel vége, kérek mindenkit, hogy fáradjon ki! Kurjantok bele a csendbe, bár azt a pár tekintetet az esésem már így ide vonzotta, szóval nem kell túlzásokba esnem. Amíg a bent lévők pakolgatnak, én elsétálok az üvegajtó felé, hogy legalább azt a nyamvadt "nyitva" táblát megfordítsam. Minél jobban megközelítem az ajtót, annál erőteljesebben fog el gyomortájékon valamiféle rángós inger, amit betudok valamiféle félelemnek, mert ha Eva megtudja, hogy mi történt, franc se tudja, hogy meddig vonszol el a fülemnél fogva. S mint vezető Mágust, úgy elég erőteljesen megalázó dologként érne a helyzet. Egy nő libben be az ajtón, én pedig már emelném is vigyorogva a kezemet, hogy szóljak neki, hogy bocsi gyönyörűm, éppen zárunk, amikor egész egyszerűen csak megtorpanok. A fejem kissé oldalra billen, a vigyorom pedig roppant öntelt és elégedett vicsorrá torzul.
- Azoknak az időknek rég lealkonyult, amikor kedved szerint billegtethetted kecses csípőd arra, amerre kedved tartotta. - közlöm Vele szánalommal és megvetéssel teli hangon, s magam előtt látom vérben fürödve, mások vérében, mielőtt az enyémet vette volna többek közt Unalaq is. És még mielőtt tiszteletlenségemért bármiféle revansot vehetne, megvárom, míg egyetlen egyet lép legalább, hogy meginduljon felém, hogy gőgös önhittséggel próbáljon meg megleckéztetni, és ekkor rászabadítom a poklot. Ezek a játékszerek igazán hasznos katonák, most beismerem Testvérem igazát. A Hold Szava varázslat marionett-báboshoz hasonló mozdulatával perzselem fel a könyvtár levegőjét egy pillanatra, fájdalmasan, erőszakosan rángatva a nőstény farkasát úgy, hogy remélhetőleg összeessen, térdre boruljon nagyságom előtt még utoljára, mielőtt megfosztom a már így is elég hosszúra nyúlt életétől.
Meg sem fordult a fejemben, hogy bármilyen baj érhetne még a mai napon a képességek kicserélődése miatt. Honnan is tudhattam volna? Hiszen nem vagyok jós tehetséggel megáldva, a probléma ráadásul az, hogy akartam én óvatos lenni, mert eszemben voltak apám szavai, de eddig mégsem találkoztam semmi olyannal, ami kirívó lett volna. Eltért volna az átlagostól, természetesen a képességeket leszámítva. Ez már önmagában gyanús volt, én is tisztában vagyok vele, de akartam, hogy ne számítson annyit. Miután beléptem a könyvtárba, már fel is tűnt a felém közeledő férfi. Hallottam a hangját kintről, hogy zár a könyvtár, de gondoltam engem csak beenged még. Ez amúgy is az őrzők területe volt, én meg maradjunk annyiban, hogy elég kivételes farkasnak számítottam ebben a városban. Elő is vettem hát az egyik legelbűvölőbb mosolyomat – már ha a kicsit távolságtartó, kicsit rideget lehet annak nevezni -, ahogyan ő is mosolyra húzta a száját. Egy pillanatig. Ennyi ugyanis elég volt ahhoz, hogy lássam az arcán végbemenő változást, és a szándék megváltozását. Sőt, nem egyszerűen láttam, hanem éreztem is, hála apám képességeinek. Halványlilám sem volt arról, hogy mi a fene történhetett, a hangjából kicsendülő érzelmek azonban óvatosságra intett. Szavai értelme pedig hab volt a tortán, a hangsúly mellé. Senki nem lett volna képes ilyenre, csak aki bosszúra szomjazik. Senkiben nem lett volna ennyi gyűlölet, kivéve egyetlen egy lelket. Alignak. Nem voltam benne biztos, de talán ő képes lett volna arra, hogy ezt művelje velünk még a szellemvilágból is. - Ezért még megfizetsz! – sziszegtem mérgesen, bár már rég nem voltam olyan óvatlan és forrófejű, mint annak idején. Csupán egyetlen lépést tettem felé, óvatosságom tapintható volt. Nem hiába éltem le ilyen hosszú életet, ha nem tanulnánk a hibáinkból, talán többször kellene mindnyájunknak a szellemek mellett lennie. Azonban úgy látszik, hogy ez az egyetlen lépés is elég volt ahhoz, hogy cselekvésre ösztökéljem. A fájdalom úgy hasított a testembe, ahogyan már nagyon régen nem. Az átváltozások csupán a kezdeti időkben fájtak ennyire, és a farkast is csak akkor tudtam olyan nehezen kontrollálni, hogy küzdenem kellett a benntartásával. Hirtelen úgy éreztem, hogy visszautaztam nyolcszáz évet az időben, mindössze egyetlen másodperc alatt. Tekintetem egy pillanatra felhősödött csupán el a fájdalom miatt, aminek hála térdre estem. Táskám tompán ért a földre, ahogyan kiesett a kezemből, tenyerem pedig a hideg járólaphoz simult, ahogyan összegörnyedtem. Nem, ez nem történhetett meg! Már rég nem történhet ilyesmi. Én egy Első vagyok! Felette állok mindennek! – legalábbis ezt mantráztam magamban folyamatosan. Amint kicsit lenyugodtam, próbáltam úrrá lenni az átváltozás kényszerítő érzésén. Küzdöttem a bennem élő bestiával, igyekeztem olyan erősen visszakényszeríteni abba a képzeletbeli ketrecbe, ahogyan már nagyon régen nem kellett. Ahogy szépen lassan csillapodott bennem, légzésem továbbra is ziháló volt. Úgy fujtattam, mintha éppen most futottam volna le a maratont, agyam azonban lázasan dolgozott, keresve a legjobb megoldást. - Emberek is vannak bent, te ostoba! – a hangomat próbáltam szenvedőre, fojtottra erőltetni. Egészen jól is ment, és annak köszönhetően, hogy pontosan a lábai előtt omlottam össze rongybabaként, így nem állt tőlem olyan távol. Nem gondoltam át teljesen, csupán hirtelen mozdulat volt, ahogyan kezem a bokája után kapott. Amennyiben nem történt semmi olyan, ami gátolta volna a mozdulatsort, úgy erősen rántottam meg, kicsit még mindig vívódva belül a szörnyetegemmel. Ha a mozdulatom sikerrel jár és a háta közelebbi ismeretséget köt a padlóval, úgy a csont máris roppan a bokájában, ujjaim ellentmondást nem tűrően, satuként kulcsolódnak rá. - Állj le! – szóltam rá szigorúan, bár az alapján, amit a szemében láttam, teljesen hasztalan volt minden próbálkozásom. Most már egészen biztos voltam abban, hogy most is az történik, ami egy évvel ezelőtt. Nem mondhatnám, hogy sokkal jobb kedvem lett ettől a hírtől. Ráadásul teljesen kimelegedtem az erőlködéstől is, hogy ne engedjem eluralkodni felettem az állatot, így a könnyű blúz most nedvesen tapadt hozzá a hátamhoz. Pazar!
Élvezet nézni, ahogy a nagy és gőgös Unalaq, a törzs legszebbje a lábaim előtt hever. Rég volt már, borzasztóan rég, amikor satnya és mihaszna kölyökként hasonlóképpen viselkedett előttem. Azt hittem, hogy érdemes arra, amit neki ajándékoztam, de csalódnom kellett. A legnagyobb árulóm szajhájává válva teljes mellszélességgel támogatta legyőzésemet, még akkor is, ha őt is én magam teremtettem. Micsoda arcátlanság... De most mindenért meg fog fizetni. Ő is és a többiek is. Szentimentális bolondok, "testvéreknek" nevezik magukat, holott nem többek a természet kifordult csődjeinél. Magamba nyelem minden fájdalmát, apró vállvonással reagálok pusztán arra, hogy emberek is vannak itt. Annyi baj legyen. Pont itt van az ideje annak, hogy megtudják, mennyire jelentéktelenek is valójában.
Hirtelen ragadja meg az általam megszállt test lábát, rántja előre, hogy a gerinc fájdalmasan koppanjon a kemény parkettán. Mintha egy nyögés préselődne ki az ajkak között, ahogy a levegő egy pillanat alatt szorult ki a tüdőkből, a fülben a csontok roppanása visszhangzik, de a fájdalom nem az enyém. És ez most hatalmas szerencse. A szabad láb elsőre talán hihetetlennek tűnő erővel lendül meg, hogy megcélozva Unalaq merőben sápadt képét, bakancsostól eltalálja, ha kell, hát több próbálkozást is megeresztek. Ha orra, arccsontja törik, az édes zene a füleimnek. Ha ez sem volna elég, úgy a lábat szorító kezét kezdem el elemi erővel taposni, hogy eresszen végre el. Milyen jó, hogy ez a test eredetileg is ennyire fejlett harcászati képességekkel rendelkezik. Érzem a megedzett izmokat működés közben. - Nem akarsz legalább a halálod előtt jó kislányként viselkedni, kedvesem? Csendül fel a test hangja erőlködve és rekedten, és ha még mindig a lábaknál időzik, úgy megkísérlek felülni és megragadni a szuka haját, hogy a csuklómra fonva húzzam, vonszoljam közelebb magamhoz, veszélyes közelségbe kerülve a torkához...
Nem voltam benne teljesen biztos, valami mégis azt súgta, hogy ez a szemét nagyon is élvezte azt, amit csinált. Félreértés ne essék, nem hibáztattam én az őrzőt egyetlen percig sem, hiszen tudtam, hogy egyáltalán nem önmaga. Sőt, nem is volt nehéz rájönnöm, hogy ki birtokolta most a testével együtt a gondolatait is. Kíváncsi lettem volna, hogy a városban a többieknek is meggyűlt-e a baja valamelyik őrzővel, vagy esetleg farkassal. Valószínűleg igen, de ez cseppet sem nyugtatott most meg. Már csak azért sem, mert ez a férfi önhibáján kívül arra készült, hogy felfedje mindazt, amit eddig évszázadokon át olyan gondosan próbáltak elrejteni az őrzők, és persze mi is. Gondolataimat nem sok időm volt összeszedni, hiszen gyorsan kellett cselekednem, és én a tőlem telhető legeredményesebben akartam lereagálni ezt az egész helyzetet. A mágiával szemben sajnos védtelen voltam továbbra is, ráadásul a testi ereje is megnőtt, ezt a lendülő lábának mozdulatából sikerült leszűrnöm. Még szerencse, hogy néha-néha működött az egyedi képesség is, amit jelenleg birtokoltam, mert pont elcsíptem azt a gondolatfoszlányt, miszerint az arcomba akarja vágni a bakancsát. Igaz, hogy nem volt meg a saját képességem, aminek talán nagyobb hasznát vehettem volna, ám a tudás még mindig ott volt a fejemben, amit eddig összegyűjtöttem, éppen ezért nem váltam nélküle teljesen védtelenné. Ezeket már nem vehette el tőlem. Ugyan csupán pár centivel sikerült elhajolnom a felém közeledő talp elől, de mégiscsak kikerültem az első támadást. Ujjaim ezúttal azt a bokáját is körülfonták, nem eresztve a ficánkoló erőnek. Azt sem tudom már, hogy utoljára mikor volt részem olyan ellenféllel szembeni harcban, ahol kiegyenlített esélyek voltak. Valahol talán élveztem volna, ha nem akarok vigyázni arra, hogy az őrző teste viszonylag ép maradjon, vagy legalábbis élve megússza. - Én már nem vagyok ugyanaz a nő… - sziszegtem dühösen. – De ha kell, akkor eltöröm minden egyes porcikáját ennek a testnek, és vele együtt küldelek a halálba újra, te hatalommániás, egoista vénember! – szavaim nyomatékosításaként az előbb felém lendülő, és kétszer még el is találó láb csontjai megroppantak a szorításomtól. Ezúton is köszönöm a képességet! Gondolataim szinte felfoghatatlan sebességgel pörögtek, hiszen nem akartam, hogy még jobban eldurvuljon ez a helyzet. Az viszont egyértelművé vált számomra, hogy nem fogja feladni egykönnyen. Már így is éppen elég szemtanúja lett ennek a kis összecsapásnak, valahogy le kellett állítanom ezt a borzalmat, mielőtt még rosszabb lenne az egész. Mivel mind a két lábát fogtam, így nem tudtam megakadályozni a mozdulatot, hogy felüljön. Már csak a fejbőrömbe hasító fájdalom volt az, amire feleszméltem. Remek, ezek szerint apám gondolatolvasó képessége csak akkor hat, ha éppen koncentrálok, vagy esetleg véletlenül tudom használni! Kiáltásom egyébként visszhangzott a térben, ahogyan megrántotta a fejemet, szemeimben ezúttal már gyűlölet csillant, hiába próbáltam legalább én megőrizni a józan eszem. Egyszer már megöltem, és ha kell, akkor még egyszer meg fogom tenni, ehhez kétség sem fért. Elég sok vér tapadt már a kezemhez ahhoz, hogy ez különösebben megviseljen, csak éppenséggel azok mind okkal jártak úgy, ez a férfi viszont egyszerű áldozat volt. Ez a gondolat tartott vissza csupán a végleges megoldástól, ezt viszont folyamatosan kénytelen voltam ismételgetni magamban ahhoz, hogy ne gondoljam meg magam. Teljes súlyommal a szétroncsolt lábakra ültem, mielőtt úgy megrántott volna, hogy oldalra dőlök. A nyakam így is feszült, ahogyan az egész felsőtestem is közelebb volt a férfihez, felszabadult kezem azonban a nyakára simult, úgy próbáltam meg kiszorítani belőle a levegőt. Szemeimben könnyek csillantak a kellemetlen, feszülő érzés miatt, de inkább idegesített, semmint elviselhetetlenül fájt. Másik kezemmel a hajamba markoló csuklóhoz kaptam, de nem volt elég jó a szög, hogy az erőmet összeszedve azt is elroppantsam. Helyette csak megszorítottam és megpróbáltam lefejteni magamról.
Ez a teletetovált fickó még csak nem is üvölt fájdalmában. Milyen jó, hogy már évtizedek óta arra lett képezve a parányi kis koponyája, hogy a magamfajta túlvilági lények kaput találhassanak rajta. Túlságosan fogékony az ilyesmire, teljességgel át tudom venni felette az irányítást, a magam részéről pedig aztán tőből is letéphetné a bitang lábait, abból sem vennék észre semmit. Esküszöm, hogy minősíthetetlen ez a magatartás, amit Unalaq felmutat. Pedig én sosem esküdözöm, azt nekem szokták általában, valamelyest hiányzik is, de most nem ez a fontos. Úgy vergődik, akár egy szerencsétlen partra vetett hal, a faluszélre húzódó álnok asszonyok éjszakánként. Az emberek nemesebben harcolnak, mint ez a földön fetrengő fertő. A szavai nem többek csupán üres fenyegetéseknél, amikkel mindig is annyira szeretett élni. Hogy is mondanák manapság? Borzasztóan el van tévedve. Megvetéssel vegyes őrülettel teli röhögés buggyan fel a Tetoválómester torkából, ahogy előredől, még a szemei is vérben forogva guvadnak ki, ahogy belülről marja, hevíti a fortyogó undor és harag, amit a fattyam iránt érzek. - Engem már nem tudsz még egyszer megölni, Te ostoba szuka! - üvöltök a vergődő képébe továbbra sem hagyva abba a mozgolódást, s egyúttal felülve a hajánál fogva az ölembe rántom, s hiába szorítja a torkomat, kipréselem a szavakat a test száján keresztül - Mit gondolsz, mennyi időbe telne megszállnom helyette valaki mást? Nem nyerhetsz ellenem Unalaq, egyedül még te is kevés vagy hozzá... Egyre erőteljesebben feszítem, húzom hátra a haját, az ő szorítása is egyre erősödik, és mindenfajta gondolkodás nélkül remegtetem meg a könyvespolcokat, ahogy egy erőteljes bénítás varázslattal próbálom tehetetlenségre kényszeríteni, legalább addig, hogy az ujjait lefejtsem a torokról. Egyúttal erőteljesen túlzásba is esek, egészen hátra, a kézfejéig nyomom az ujjait egyesével, szabályszerűen hátratörve minden ujját.
Alattunk a föld hirtelen morajlani kezd, majd néhány pillanat múlva szó szerint beomlik, szakadékot vágva a könyvtár padlójába. Micsoda dolog ez az Elemi kapocs... Megpróbálom kihasználni az esetleges döbbenetét, és még mindig a hajánál fogva, rásegítve a másik kezemmel lökök rajta egy hatalmasat, hogy lehetőség szerint olyan helyzetbe kerülhessünk, hogy én a földön ülve, a dús hajába kapaszkodva lógatom, tartom a gödör felett. Nem, nem halna meg, ha leesne, ez a helyzet azonban nekem kedvezhet. S ha így van, a szabad kéz ujjainak helyére nőtt Ezüstkarmokat fenyegetően a torkának szegezem. - Bámulatos ez a földvarázslat, nemde? Nem is olyan rég a nővéred ellen is felhasználtam. Tudod... őt mindig is jobban kedveltem, bár nem őt választottam, hanem Téged. Mindenki követ el hibákat, kár érte. És még mielőtt megkísérelném átszúrni a torkát, hagyok némi időt, hogy megeméssze a hallottakat.
- Valóban nem… - sziszegtem gyűlölettel én is, amilyen megvetéssel ő viseltetett most irántam. – De újra megtenném, ha lehetőségem lenne rá. Ha csak azáltal élhetem újra, hogy ezt a testet elpusztítom, és vele együtt téged távozásra kényszerítelek, hát legyen! – nem tudhatta, hogy nem akarom megölni a férfit, mert a szavaim véresen komolynak hangzottak. Ez volt a célom, az, hogy komolyan vegyen végre, mert rég nem az a gyerek voltam, akit ő farkassá tett. Túl sokat éltem le azóta, bár ezt bizonyára ő is látta már, ahogyan azt is, hogy nem vagyok könnyű ellenfél. Még úgy sem, hogy jelenleg teljesen elvakította a valaha volt józan ítélőképességét a bosszúvágy. - Óriási hiba alábecsülni egy nőt! Ezt jól jegyezd meg! – ezúttal már nekem is meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy ki tudjam préselni a szavakat, hiszen a nyakam megfeszült a hátrafelé húzó erő miatt. Gyűlölöm ezt az érzést, egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hiszen századok óta nem kellett még a kisujjamat sem mozdítani azért, hogy valakinek fájdalmat okozzak, vagy kikerüljek a szorításából. Most bezzeg teljesen más a helyzet, de nem bánom. Szeretem a kihívásokat, csak itt kicsit nagyobb volt a tét, mint azt megengedhettem volna most magamnak. Halk nyögés szalad ki az ajkaim között, hiszen még erősebben rántja a hajamnál fogva a fejemet hátrafelé. Ezzel együtt pedig ívben feszül meg a testem, hiába szorítom le a lábait, a mágia ellen még mindig tehetetlen vagyok, így a bénítása hatásos. Borzalmas, semmivel sem összehasonlítható érzés, amikor nem tudsz mozdulni, mert képtelen vagy rá. Az első reakcióm az, hogy kétségbeesek egy másodpercre, mivel egy velem egy idős farkasnak is sokkoló az ilyesmi, végül azonban eléggé összeszedem magam annyira agyilag, hogy küzdeni próbáljak ellene. Sajnos így sem megy annyira, mint szeretném, így a próbálkozása célt ér, ujjaim egyenként reccsennek meg, ahogyan hátrafeszíti őket. Fájnak, időnként még fojtottan fel is nyögök, de nem fogom megadni neki azt az élvezetet, hogy kiáltsak és szenvedjek előtte. Az istenért, hiszen kibeleztem magam háromszáz évvel ezelőtt! Mit nekem egy kis ujjtördelés? Mielőtt még eljuthatna a tudatomig a testembe hasító fájdalom, a föld váratlanul megremeg alattunk. Nem nehéz kitalálni, hogy mire számítsak, főleg azok után, hogy még a gondolataiba is nyerek némi bepillantást, miután kicsit koncentrálok. Maradjunk annyiban, hogy ez nem egyszerű művelet a jelenlegi szituációban. Ezt követően kicsit még nekem is felgyorsultak az események, pedig pontosan tudtam, hogy mire készült ellenem. Éppen ezért találtam ki előre, hogy miként fogom megoldani a kutyaszorítót, csak a fájdalomra és az érzésre nem voltam felkészülve, amiben részem volt. Lógni a semmi felett a hajamnál fogva, nem lesz ezután sem a kedvenc elfoglaltságom. Nyilván nem volt olyan vészes, mint egy szakadék felett, de most bőven elég volt ahhoz, hogy ne érezzem jól magam túlzottan. Pánik azonban nincs bennem, igyekszem lenyugodni, hiszen ennél rosszabbakat is túléltem már. Talán. Mire a karmok a torkom finom bőrének nyomódnak, addig csigalassúsággal emelem azt a kezemet, amelyiken nem törte hátra az összes ujjamat. Végül rá is találok a csuklójára, ha nem törődik vele és esélytelennek tart arra, hogy bármit is kezdjek vele. Mintha csak enyhíteni akarnék a feszülésen, mintha nem is érdekelne, hogy ezüst szegeződik a nyakamnak. - Ez így igaz! És akkor is hibáztál, amikor elfelejtetted, hogy kivel van dolgod! – sziszegtem gyűlölettel telien, erőlködve. Minden erőmet összeszedve végül megkíséreltem a csuklójánál fogva megrántani őt lefelé. Igazából én le akartam jutni a gödör aljára, hogy elmúljon a szorítása a hajamon, az pedig csak hab volt a tortán, ha magammal együtt őt is sikerül végül lehúznom. Azért az erőmmel még nem voltak problémák, úgyhogy a béna lábai miatt reméltem, hogy sikerrel zárul a próbálkozásom.
Nem, még mindig nem érti. Továbbra sem érti, hogy hiába ölné meg ezt a testet, pillanatokkal később újra támadhatnék. Valaki másból. Nem tudna elüldözni, lemészárolhatna mindenkit ezen az átkozott földön, amit otthonának nevez, tőlem akkor sem tudna szabadulni. Őszintén szólva nem is bánnám, ha végezne ezzel a Tetoválómesterrel, legalább ennyivel kevesebb támogatás jutna majd az általuk oly nagy becsben tartott emberiségnek. Sajnálom Tupilek, de a te örökségedet sem tudom tisztelni már. Elfajzott mind. - Legyen hát így! - kiáltok fel, mintha csak táncba hívnám, szórakozottan és őrülten - Sose voltál nő... Férfi lélek szorult finom vonásaid mögé. Vágom még hozzá, utalva ezzel elvadult természetére, s arra, hogy nő létére mindig is a férfias foglalkozásokban vette ki a részét. Egyszer, hajdanán ez kedves volt a szívemnek, hívogató volt a másság, a különcség, s egyfajta deviancia, mit harapásommal uralmam alá hajthattam. Meg is tettem, de nem kellett hozzá túl sok idő, hogy eláruljon, pedig megmentettem az életét. Kétszer is. Elégedett vicsorra húzom a Tetoválómester száját, miként ellenállni próbál bénításomnak. A csontok ropogásának hangja muzsika a füleimnek, felvillanó torkának bőrét olyan átkos titokban kívánom meg, mint holmi keresztény pap a ledér kurtizánt, ki gyónni jött bűneit.
Ó, hogy kapaszkodik! Hogy szenved... Érzem a fájdalmát, és még az éteri testemet is feltölti valamiféle plusz motivációval a tény, miként szenvedni látom. Azonban meglepnie is sikerül, hogy legyen átkozott minden, ami valaha kedves volt neki! A test csuklójánál fogva a mélybe ránt, s talán érdemes lett volna egy páncélt a testre olvasni, de az idő kevés. Csak annyira vagyok képes, hogy reflexből kapjak a torkánál lévő kezemmel a húsába, hogy most én kapaszkodjam a nyakába. A görbe ezüstkarmok zuhanás közben így sikeresen belemélyedhetnek a gégéjébe, ám legfeljebb csak húzom magammal, én esek alulra, ha csak nem ránt el, ő pedig rám érkezik, ha még mindig fogom. Két lábra állni már egész biztosan nem fogok tudni ebben a testben, ami azért eléggé szomorú és kényelmetlen, de tekintve, hogy Őrző, igazából meg sem kellene mozdulnom ahhoz, hogy árthassak neki a továbbiakban. A test bordái erősen zúzódtak az eséstől, ez még nem fog tudni megállítani abban, hogy a karmokat továbbra is használva már a másik kézzel is felé nyúljak, s ha sikerül elérnem, úgy Unalaq oldalába mélyesszem őket. Mondjuk az általa összeroncsolt, gyengébb kézről van szó, de az ép könnyen lehet, hogy még mindig a torka húsában fürdik.
- Csak részben! – vágtam vissza szinte egyből, már-már dacosan. Elegem volt ebből az egészből, nem voltam hajlandó tovább küzdeni a múltnak egy olyan elfeledett sötét árnyával, akitől a megszabadulásunk megkönnyebbüléssel töltött el. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy akadhat olyan közülünk, aki nem akarta őt eltenni láb alól. Szerintem valahogy ő is előre tudta, hogy ez lesz a sorsa, bár arról nyilvánvalóan fogalmam sem lehetett, hogy ki volt az, aki elcsicseregte neki a nagy tervünket. Míg ezen gondolkoztam, a fájdalom folyamatosan átcikázott a testemen. Annyira már nem is volt kedvem beszélgetni, bár ő sem ezért jött, ez nyilvánvaló volt. Ennél sokkalta komolyabb és véglegesebb tervei voltak velem, aminek már csak a gondolata is eléggé felbőszített ahhoz, hogy még véletlenül se könnyítsem meg a dolgát és ne hagyjam magam. Alaptermészetemnél fogva is ez volt rám jellemző, ám a hosszú évek, amelyeket a világ különböző pontjain élve töltöttem el, alaposabban megedzettek, mint arra ő valaha is képes lett volna annak idején. Ezzel bizonyára ő is tisztában volt, csak az nem fért a fejembe, hogy miért gondolta azt, hogy lehet esélye ellenem! Akárhány embert megszállhatott felőlem, itt mindegyik test múlandó volt, ahogyan a jelenléte is azzá vált ezáltal. Már rég nem vagyok olyan kegyetlen, mint hajdanán, de képes lennék csak azért lemészárolni itt mindenkit, hogy magamat mentsem. Még akkor is, ha tudtam, hogy a halálom nem volna végleges. Gondolatai szépen lassan kezdtek olyanok lenni számomra, mint a nyitott könyv. Nem csupán a képesség miatt, hanem kezdett kiszámíthatóvá válni szépen lassan, hogy úgy mondjam. Igaz, hogy a fájdalom ködösített már a tudatomon, mégsem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire elégedett volt. Hogy mennyire élvezte azt, hogy szenvedni láthat. Míg ez neki örömet okozott, bennem felizzította az élni akarást, a győzni vágyást. Ha volt, amit gyűlöltem már emberként is, az a vereség volt. Nem voltam hajlandó hagyni, hogy egy szellem, gyáva módon mások testébe férkőzve győzzön le. Főleg nem egy olyan, akinek a megölésében én magam is központi szereplő voltam, hiszen az egész ötlet a párom fejében fogant meg. Még jó, hogy ez a sok dolog, ami őrült folyamként kavargott bennem, némi adrenalin löketet is útjára bocsátott. Valószínűleg ennek köszönhettem a meglepettségét, és azt is, hogy sikerült a tervem. Még ha nem is egészen úgy, ahogyan szerettem volna. Hamarabb érzem meg a meleg folyamot végigömleni a mellkasomon, mint a fájdalmat, ami a próbálkozása közepette a torkomból sugárzik végig rajtam. Levegő után kapva köhögök fel, hátratört ujjú kezemet oda is emelem, hogy megtapogassam, és valamelyest megpróbáljam elszorítani. Az a szerencsém, hogy nem ment vészesen mélyre, de a húzóerő így is túl nagy volt ahhoz, hogy ellenálljak neki a hirtelen ért támadást követően. A fejem zsongott, a gondolataim kavarogtak, mégis igyekeztem arra koncentrálni, hogy esetleg meghalljam, hogy mi jár a fejében. Higgadtnak kellett maradnom, mert abból sosem származott még jó, amikor dühből próbáltam meg valamit tenni. Ahhoz a sérült kezem sajnos gyenge volt, hogy teljesen elhúzzam a torkomtól a karmokat, de mindenesetre próbálkoztam, míg a másikat már akkor elkezdtem emelni, amikor épphogy eldöntötte a következő lépését. Mozdulataim továbbra is lassúak és nehézkesek voltak, de még az előtt állítottam meg, hogy jobban belemárthatta volna az oldalamba is a pengeélessé vált körmeit. Égetett az ezüst, de ez volt a legkevesebb ezek után, ami megakaszthatott. Helyette minden erőmet összeszedve próbáltam feszegetni hátra, amíg le nem sikerült törnöm. Valahogy ahhoz hasonlóan tettem, ahogyan ő törte el a másik kezem ujjait, csak én nem magára az ujjra mentem rá, hanem a karmokra, amelynek letörése legalább olyan fájdalmas, mint az egyszerű köröm elvesztése. Nem is álltam meg az elsőnél, amennyiben sikerült véghez vinnem a tervemet. Utána egyből következett a második, majd a harmadik is…
Részben, egészben... Nem teljesen mindegy? Azt a bizonyos részt betudom annak, hogy képes volt a gyermekáldásra - már ha lehet a szaporodását Sangilakkal egybekötve áldásnak nevezni - , de ennél nem volt soha nőiesebb. Egészen meglep, hogy a torkába való kapaszkodásom és az ezüsttel a torkán ejtett sebek pusztán arra elegek, hogy a vérét vegyem. Csalódott vagyok, a gégéjét akartam kitépni, felnyitva ezzel a hazug torkát, de hát mit is várhatnék. Ez a test nyomorék, hiába erős, hiába táplálja mágia, mégsem érhet fel egy farkaséval, nemde? Ennyi jó még maradt ebben az elfajzott népségben. Azt hiszem, a következő áldozatomat inkább egy farkas testén keresztül gyűröm le, ez a két Őrző csak a mágiájával tud kisegíteni. Nem eresztem el, rántanék rajta, feltépném a torkát, de tartja azt a szellemek átkozta kezet, ebben a helyzetben pedig még lendületet sem igazán tudok venni. Így hát otthagyom, kapaszkodjon csak belé, égesse csak a nyelőcsövét és a bőrét az ezüst, szeretem a szagát, kedves a szívemnek. A másik kezemet elfogja, mielőtt tisztességgel az oldalát érhetném. Mókás helyzet, hiszen voltaképpen egálban vagyunk. Én az ép kezemmel szorítom a torkát, amit ő a sebesülttel kíván lefogni. Az én sebesült kezem pedig az ő ép kezével vív kitartó párbajt, ám mondhatni vesztésre áll. Nem tudom, hogy honnan veszi az erőt ahhoz, hogy képes legyen sorra törni az ezüstkarmokat, de mégis megteszi - én pedig csak örülök neki, ezzel megspórolja nekem az energiát, és nem kell támadnom ahhoz, hogy a masszív ezüsttől annyira kikészítse a másik kezét is, hogy ne legyen képes rendesen használni a továbbiakban. - Látod Unalaq, ilyen nőies foglalkozás illett volna hozzád a fegyverek helyett. A szépségápolás. Nagyon bízom benne, hogy sikerül elkapnom a tekintetét, hogy legalább egy megrovó pillantást kicsikarjak belőle. Látni akarom, a szemébe akarok nézni, figyelni az íriszei fényét, és a gyűlöletet, az utálatot, amit saját Teremtője iránt érez. És még ha a gyenge vénség Kaskae képességét birtokolja is, a következő varázslatot nem fogja tudni kivédeni. Egy éles Sípszót idézek meg, olyan hangot, ami az őrületbe kergeti, újra térdre kényszeríti, vágyat ébreszt benne, hogy saját fülét leszaggatva próbáljon megszabadulni a hangtól, eleresztve ezzel engem, szabad utat adva minden további lépésemre. Ezüstkarmok és fájdalom ide-oda, nekem nem kell ezzel törődnöm - megpróbálom bevégezni az oldalába jutást. Elég erőm van ahhoz, hogy a karomcsonkokkal is át tudjam szakítani a puha bőrt, a lágy húst, hogy kissé átrendezzem odabent a szerveit, mielőtt a Sípszó röpke hatása elmúlna.
Sajnos, amit végül kénytelen voltam tenni, azt nem gondoltam át alaposan, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, mielőtt feltépné az oldalamat. A kezem égetett, jobban, mint a másik, amivel a torkomnál lévő ép kezét próbáltam meg eltolni magamtól, de nem sokra mentem vele. Régen volt már példa arra, hogy ilyesmit éreztem, de még mindig nem voltam hajlandó feladni. Annak ellenére sem, hogy a levegő után kétségbeesetten kapkodtam, zihálásomat pedig elnyomta a gödör mélysége, amibe mind a kettőnknek sikerült immár beleesnie. Arról már fogalmam sem volt, hogy mi lett a civilekkel, hiszen nem rájuk figyeltem. Nagyon reméltem, hogy volt annyi eszük, hogy elfutottak mostanra, ezzel nehezítve meg az őrzők munkáját. Te jó ég, mi lehetett a többiekkel ezek után? Gondolataim rendre visszatértek hozzájuk. Surához, az apámhoz… még Sangilakhoz is, ám az Alignak iránt táplált gyűlöletem erősebbnek bizonyult a jelen helyzetben annál, minthogy felszínen hagyta volna az aggodalmat. Az amúgy is távol állt tőlem, sokkal inkább jellemző volt rám annak idején is a vakmerőség. Mostanra hiába lettem bölcsebb, mindig vannak kivételes esetek. Ez pedig szerintem hosszú időre beírta magát a képzeletbeli listám előkelő helyére, amelyre a kivételes eseteket jegyeztem fel. Végül a hangja volt az, ami még tovább szította bennem a tüzet. Azt a belső tüzet, ami valahogy mindig is ott égett bennem kicsi koromtól kezdve. Hol úgy lángolt, hogy egy hét alatt sem lehetett volna eloltani, hol a háttérbe vonulva parázslott, ki azonban sohasem aludt. Most meg is jelent a tekintetemben, valószínűleg pontosan azt érte el, amit akart, felé azonban nem fordítottam a fejemet. Éppen elég volt, hogy a testemet most már mindenütt fájdalom járta át, és lassan azt sem tudtam, hogy hány évszázada nem sérültem már le ennyire. - Hozzád pedig remekül illik a túlvilág, hogy ott rohadj az idők végezetéig! – prüszköltem, préseltem ki magamból a szavakat, csak úgy csöpögött a gyűlölettől. Próbáltam levegőt venni szépen, lassan, de nem volt ám olyan egyszerű, most már a tüdő is sípolt a megerőltetéstől, pedig el sem mentem futni, és sziklákat sem szándékoztam arrébb pakolni kilométerekkel. Egyszerűen csak ki akartam menni ebből a gödörből, és véget vetni ennek a rémálomnak. Azt azonban én is tudtam, hogy könnyedén megszállna valaki mást, a férfi pedig hiába halna meg. Ezt azért én sem kívántam senkinek, de visszafogni magam már egészen nehéz feladatnak bizonyult. A sípszó ez alkalommal már tényleg váratlanul ért, hiszen éppen nem volt alkalmam arra koncentrálni, hogy olvassak a gondolataiban. Először szisszenés, majd fojtott sikoltás formájában tudattam vele, hogy büszke lehet magára, amiért sikerült ezt is kicsikarnia belőlem végül. Reflexszerűen próbáltam a füleimhez kapni a kezeimet, ám mind a kettő annyira tropára ment, hogy sokat nem értem vele. Arcom eltorzult az irritáló hang miatt, és ahogy megpróbáltam elhúzódni tőle, lábaimmal próbáltam elrúgni, hogy minél távolabb legyek tőle. Talán gyenge próbálkozás volt, talán nem. Ha az oldalamba sikerül is belemarnia, és én felordítok a fájdalomtól, addig nem nyugszom, amíg a kapálózásomnak hála cipőm tűsarka bele nem nyomódik legalább egyszer az oldalába, míg a másikkal a nyakát céloztam be, hogy olyan helyet találjak el, ami felelős a végtagok mozgatásáért. Abban bíztam, hogy így végül megszabadulhatok a szorító kéztől, és elaraszolhatok egészen ennek a hatalmas gödörnek az ellenkező végéig. Mire nem jók Sura csodakönyvei, igaz?
- Hamarosan visszatérek, de jöttök velem ti is egytől egyig... Ha te itt is maradsz... Magad leszel, érdemeid szerint egyedül, rajongók nélkül. Közlöm vele határozottan, ám mégis erőlködve, hiszen azért nekem sem olyan egyszerű ezzel a testtel boldogulni, miközben Unalaq mindent elkövet az ellen, hogy megpróbáljon hatástalanítani. Fáj a beismerés, egyenesen dühít, hogy már az elején ellehetetlenített a tisztességes harctól. Természetesen ő nem érdemli meg ezt a fajta hozzáállást, hiszen ő sem adta meg nekem. Egész egyszerűen csak a saját mércémet nem üti meg ez az egész, hogy nem vagyok képes ennek a szerencsétlennek a lábára állni, akit ráadásul gyönyörűen meg is nyomorítottam. A Sípszó eléri a kívánt hatást, én pedig mindent beleadok, hogy elérjem az oldalát és megmártózzak benne végre. Perverz a gondolat, de nem vágom másra, mint hogy árulóm húsát ölhessem magamra, és megfürödjek benne. Rugdosódni kezd, mint egy óvodás kisfiú, ekkor azonban valami olyan dolog történik, ami mindennél jobban meglep. Az általam hordott test felkiált, fájdalmasan üvölt, ahogy a tűsarkak belemélyednek. Az nem lehet... máris? Érzem, hogy már két ellenséggel kell küzdenem. Ezzel a göröggel itt, meg persze Unalaq-kal. Ébredezik, visszakövetelné az uralmat a teste felett. De még nem adhatom vissza neki, még nem fejeztem be... Az üvöltés elhallgat, helyette újfent magamhoz ragadom a szót. - Megfizettek! Megfizettek mindenért Nyugati szél! Lepkefingot csinálok belőled! Vicsorgok rá egy utolsó őrülettel, és már nem teszek semmit, mert a hangom ismét ennek a hasznavehetetlen nyomoréknak az üvöltésébe fullad. Veszett kutya módjára kapkodok Unalaq lába felé, hogy üssem, vágjam, roncsoljam, amíg lehet, aztán...
Szédülök, és ha valaki megkérdezné, hogy milyen nap van, akkor kapásból rávágnám, hogy Koppenhága. De milyen jó, hogy a világon senki nem kérdez semmit! Az viszont már kevésbé, hogy úgy bukik fel belőlem egy artikulátlan üvöltés, mintha meg akarnék fulladni. Olyan létezhet, hogy egyszerre mindenem annyira fáj, hogy meg akarok halni? Mintha egy csordányi bika taposott volna át a testemen úgy, hogy észre sem vettem. A látásomat inkább hagyjuk, mert nem látom semmit. Olyan, mintha egy sírgödörből szemlélnék egy plafont, színes és fekete foltok beúszásával a képbe. Meg sem bírok mozdulni. Az első dolog, ami tudatosul bennem, az Alexaiosz, aki ott guggol mellettem és aggodalmas pofával bámul bele az arcomba. Aztán egy pillanattal később köddé válik, amiért hálás is vagyok, mert már épp elküldeném melegebb éghajlatra, hogy bármikor, csak ne most, de aztán rájövök, hogy a beszéd nem megy olyan gördülékenyen, mint általában szokott. Tudom, hülyeség, de fel akarok ülni, hogy legalább lássam magam körül a helyet. Azonban számomra érthetetlen oknál fogva annyi erőm nincs, hogy pislogjak - és ezt akár szó szerint is lehet értelmezni. Nagyot nyelek, aljas zsibbadás kúszik végig rajtam, mintha csak tőrökkel metszenék fel a csontjaimat. Szégyen vagy nem szégyen, de nyöszörögni kezdek, azt hiszem, hogy eljött a pánik ideje, a sokké, aminek hála kontrollálhatatlan, apró remegés rázza végig a testemet. - Va... valaki... Próbálkozom szerencsétlenül, de nem tudom, hogy egyáltalán kapok-e választ. Újabb képek maradnak ki, pillanatokra, másodpercekre vesztem el az eszméletem és ébredek fel a pokol kínjaira újra.
- Nekem nincs szükségem rajongókra! – közöltem dacosan, határozottan, akár egy sértődékeny királynő. Most már csakis az lebegett a szemeim előtt, hogy valamiképpen véget vessek ennek az őrjöngésnek. Arról fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani. Percekig, órákig, akár egész éjszaka? Vagy mindez csupán egy rossz álom? Valószínűleg nem az volt, mert ahhoz túlságosan valóságosnak éltem meg, ahogyan a fájdalom is valóságosan tépázta minden idegszálamat. Égett mind a két kezem, a nyakam, a tüdőm sípolt az erőlködés közben vett szapora lélegzéstől, de nem bántam. Én vele ellentétben úgyis egy idő után kapnék új testet, míg ő csak időszakosan, vendégként lehetett jelen. A rugdosódás természetes reakció volt, és hirtelen ötlet. Nem gondolkoztam, nem bírtam koncentrálni az elmémet ért Sípszó varázslat miatt, úgyhogy inkább csak ösztönösen cselekedtem. Az, hogy végül jól sült el, és eszembe jutott a nyakába vájni a sarkakat, már csak a véletlen szerencsén múlt, ennek pedig őszintén örültem. Végre valami jól is elsült ezen az átkozott estén. Úgy látszik, hogy már könyvtárba járni sem lehet normális körülmények között. Azért ironikus, hogy pont emiatt az esemény miatt jöttem ide, és itt kellett átélnem. Végre hallottam a kiáltást is, ami azt jelezte, hogy végre elkezdte érzékelni a fájdalmat. Még nem voltam benne biztos, hogy ez mit is jelent, de bíztam abban, hogy már csak jót. Azt, hogy hamarosan vége ennek a támadási rohamnak és kicsit szusszanhatok. Nem menekültem el a harcok és a konfliktusok elől sohasem, a mostani helyzet sem volt kivétel, de az már más lapra tartozott, hogy mennyire idejét láttam a befejezésnek. Attól féltem, hogy ha tovább kell hadakoznom Alignakkal, akkor meg fogom ölni a testet. Valószínűleg az őrzők nem dicsértek volna meg érte, én meg nem akartam még elhagyni a várost. - Talán egyszer még találkozunk odaát, Alignak! – ajkaimon rideg mosoly jelent meg, miközben hátamat a gödör falának döntöttem. Zihálva vettem a levegőt, hirtelen minden olyan csendessé vált, hogy sértette a fülemet. Az egyébként még mindig csengett egy kicsit a varázslat utóhatásaként, de már nem volt elviselhetetlen. Fejemet hátradöntöttem hát, elfordulva az immár mozdulatlan testtől, és szemeimet is behunytam néhány percre. Kettőnk szapora légzését leszámítva semmit nem hallottam már, és ez talán egy újabb jó jelnek volt felfogható. Bizony isten, nem fáradtam el ennyire már nagyon hosszú ideje! Egy kicsit még jóleső is volt a kimerültségem, csak ne égetett volna annyira mindenhol, ahol ezüsttel ért hozzám! Végül meghallottam a halk hangot, ám beletelt további néhány másodpercbe, mire szemhéjaim lomhán nyíltak fel, fejemet megemeltem, és oldalra néztem. Nem volt sötét, de ha az lett volna, most akkor is tökéletesen látnék. Lassan ellöktem a hátamat, megsebzett tenyeremre támaszkodva a test felé kezdtem el kúszni. - Itt vagyok! – suttogtam. – Minden rendben lesz! – gyorsan néztem végig rajta, ám még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez nem csupán egy trükk. Azért nagyon reméltem, hogy nem, mert így is tropára ment a két kezem, nem akartam még a lábaimat is kihúzni a használható végtagok listájáról. – Hogy hívják? – érdeklődtem komolyan. Még mindig nem tudtam, hogy milyen pozícióban van és van-e esély arra, hogy tudjon a létezésünkről, de elég jártasnak tűnt a mágia terén, ami számomra elég sokat el is mondott róla. Azt meg már meg sem kérdeztem, hogy mije fáj, mert minden egyes sérülés az elmémbe égett, amit csak okoztam neki.
Ó, Zeusz, hogy szakadna le alattad a fényesre sikált kis trónszerkezeted... Az éber pillanataimban még annyi erőm sincs, hogy egy Vésztartalékot elmormoljak, hogy legalább egy kicsit észhez térhessek. Az enyhe kifejezés, hogy nullán vagyok energetikailag. Aszott, sivatagon elszáradt, mumifikálódott hullának érzem magam. Azzal a különbséggel, hogy mindenem fáj és még vérzek is. Érzem a cuppogós nedvességet a nyakamon csordogálni. Igazándiból egyáltalán nem bánnám, hogyha végre Alexaiosz oldalán pihenhetnék meg, mert odaát nem fájna már semmi. De mégis... A legalsó asztalfiókomban, néhány kacat és papír alatt ott pihen egy üveg Sangria, amit mindenképpen meg akarok inni. Eltettem, hogy majd egy különleges alkalommal bontsam ki, amiről fogalmam sem volt, hogy pontosan mi lesz az, öröm vagy megrázkódtatás, de azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzetem éppen elég indok lenne arra, hogy az üveggel együtt nyeljem be az egészet. A fölém kúszó feketeségben fekete hajtincseket vélek felfedezni. Én hülye még bárgyún el is vigyorodok, mert egyből Nita jut eszembe, és tényleg azt hiszem, hogy meghaltam, vagy elborult az agyam, mert hát évtizedekkel ezelőtti nőket vizionálni fölém hajolva a semmiből csak akkor történhet meg, ha be vagyok rúgva, vagy épp meghalni készülök. Aztán persze rájövök, hogy nem ő az - hogy kicsoda, azt persze nem tudom -, de megnyugtató, hogy holtamban is nőkkel vagyok körülvéve. - Oh... helló. Kacérkodnék, ha nem szakítana félbe egy kisebb, fuldoklásba torkolló köhögőroham. A hangja öblösen visszhangzik valahol messze tőlem, le merném fogadni, hogy legalább húsz másodperces fáziskéséssel vagyok csak képes reagálni rá. - Dim... Dimi. Maradjunk a Diminél, az utolsó szótag már nem fér bele, tényleg nem. Nyelni próbálok, de csak vért érzek nyál helyett, ami azért valljuk be, elég gusztustalan tud lenni. Nem is értem, tényleg. Ha annak idején farkas maradok, egész biztosan én lettem volna az első és egyetlen bulimiás farkas a történelemben. - Te...te... - mármint nem Ő - ...tov... mester. Csak hogy teljes legyen a kép, ha már nem is olyan rég kineveztek, bár ez is csak én lehetek, hogy a vezetői posztom megkapása után eltesznek láb alól.
Valami rémlik egyébként Alignakról és a Vörös Holdról, meg arról, hogy a William pólóján ülő apró, fehér szöszre bambultam, amikor kiadta, hogy márpedig ma legyünk készültségben. Nos, én teljes kikészültségben vagyok, szóval nem mondhatja senki, hogy nem végeztem el a munkámat. Az pedig már nem az én hibám, hogy problémáim akadnak a szövegértéssel.
Fogalmam sincs arról, hogy mit lenne most jó tenni. A gondolataim sajnálatos módon nem úgy pörögnek, ahogyan általában szoktak, ráadásul annyira le vagyok én is robbanva, hogy még kihúzni sem lennék képes a férfi testét innen. Sőt, lehet, hogy még magamat sem, hiszen a kezeimet gyakorlatilag nem vagyok képes fogásra használni, noha a regenerálódás egészen biztos, hogy meg fog indulni lassacskán. Azért a hátratört ujjaimnak még kelleni fog egy kis idő, amíg végre lehet őket valamire használni. Elég szomorú, tekintve, hogy szobrokkal foglalkozom, ahhoz meg kelleni fognak a kezeim is, de ez most talán a legkisebb probléma. A gond az, hogy nem tudok kit hívni most. Ha engem érintett ez az egész, akkor biztosan Surát is. Te jó ég! Egy kicsit azért megnyugtat a tudat, hogy a férfinak még ilyenkor is vicces kedve van, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy hallucináció miatt mosolyog rám, és nem azért, mert annyira örülne nekem. Próbálok ám összpontosítani, le is ülök kimerülten a sarkaimra, ahogyan ott térdelek mellette, és szeretnék valamit tenni. Mindegy, hogy mit, csak valami legyen, amitől hasznosnak érzem magam még mindig. - Dimi… - ismételtem el a hallott nevet és még bólintottam is mellé, mint akinek gyenge a felfogása. A mindig magát büszkén tartó, fegyelmezett Unalaqnak jelenleg nyoma sincs, sokkal inkább szétszórtnak mondanám magam. Szerintem ez érthető, jó négyszáz éve, hogy utoljára találkoztam a Teremtőmmel, úgyhogy ez a helyzet kicsit sem mondható szokványosnak, így a viselkedésem is lehet másabb, mint ahogyan megszokhatták mások. - Remek! – jelentettem ki kicsit megkönnyebbülten, amikor közölte, hogy ő a tetováló mester. Ha ez így van, az azt jelenti, hogy tudnia kell rólunk. Ha nem is kifejezetten rólam, de a létezésünkről, és arról is, hogy most a városban vagyunk. Vezető, úgyhogy efelől semmi kétségem nincs. Ha meg mégsem tudja, hát majd most rádöbbentem arra, hogy mi folyik itt. Ezt a helyzetet úgyis elég nehéz lenne kimagyarázni. – Én Unalaq vagyok! – árultam el végül a nevemet, ha már ő is hasonlóképpen tett. Igazi barátság kezdete, hát nem? - Bocs a helyzetért, de… - magamra néztem, szerintem az én zilált megjelenésem is elég árulkodó volt a helyzet komolyságával kapcsolatban. – Elszorítanám a sebet a nyakán, de eltörte az ujjaimat, a másikat meg kicsit leégette az ezüsttel! – emeltem fel a két kezemet, mintha megadnám magam. Ajkaimon megjelent egy halovány mosoly, még kicsit talán szórakozottnak is lehetett volna mondani, amiért mulattam a helyzeten. – Nem könnyű ellenfél… főleg Alignakkal a testében – tettem hozzá elismerően, ami tőlem nagy szó. Nem ismerhetett, történeteket viszont hallhatott rólam, így normál körülmények közt sejthetné, hogy hasonló szavak ritkán hagyják el a számat. Egyébként az előbbi mondattal már vázoltam is neki, hogy mit történt, mert láthatóan nem emlékezett semmire. Talán jobb is! - Segítséget kellene hívni, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan. Valaki már biztosan hívta a rendőrséget, akkor pedig az őrzők is értesülnek róla… - persze ez csak találgatás és remény volt a részemről. Esélytelen volt, hogy kikecmeregjünk innen mind a ketten. – Még véletlenül sincs magánál telefon, ugye? – szinte csak azért kérdeztem meg, mert egy próbát megért. Sok reményt azonban nem fűztem hozzá, hogy a zsebében tartaná. Az enyém meg kitudja, hogy hol volt… valahol odafent, a táskám mélyén.
Remek? Hát ez csúcs, úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok ilyen menthetetlenül optimista a környéken. De nem tudok rá haragudni, erőm sincs hozzá, meg különben is roppantul szórakoztat a maga módján ez a fajta elégedettség, ami a zilált nőből sugárzik felém. Persze most gyakorlatilag mindent fáziskéséssel érzékelek, meg nem is nagyon fogok fel semmit - ha igen, akkor is késve -, de azért a fájdalmas vigyor mintegy levakarhatatlanul marad a képemen. Amikor közli velem, hogy ő Unalaq, csak üres tekintettel bámulom a plafont. Persze ilyen komplex gondolatokra most nem futja tőlem, de már annak is örültem úgy a hétköznapokban, hogy túl tudtam tenni magamat azon, hogy magát Sangilakot segítettem új testbe helyezni, erre most befutott a kedves neje is. Ha csak a Krónikákból és a legendákból indulok ki, akkor most vagy nagyon nagy szarban vagyok, vagy a fejemre hoztam egy dühös férjet vagy... Akár szerencsésnek is mondhatom magam, hogy volt alkalmam túlélni egy vele való összecsapást. Mindig is tudtam, hogy jó vagyok, de hogy ennyire... A lelkem egy része, az a bizonyos Szellem, ami alkalmassá tett a posztomra, pontosan tudja, hogy a nő nem hazudik, ahogyan azt is, hogy illene legalább minimális tiszteletet mutatnom felé, de csak nem haragszik meg, hogy nem veszem le a kalapomat, ami ma amúgy sincs rajtam, plusz még a kezemet sem bírom felemelni. Milyen romantikus helyzet egyébként... Csak egy lassú biccentésfélére futja, mintegy "főhajtásként", remélem, hogy nem fogja sértésnek venni. Egyszer talán majd kárpótolom, de ahhoz minimum újra lábra kellene tudnom állni. Aucs. Felsorolja a vétkeimet, én meg kicsit azért kényelmetlenül érzem magam a helyzet miatt, mármint, hogy így szétkaptam egy Elsőt, de görög becsületszavamat adom rá, hogy nem volt szándékos. És ahogy elnézem, ezt ő is tudja. Hála az Égnek! - O... oda se neki. Tényleg, nem probléma, nagyon szívesen elvérzek a szeme láttára, valahol még megtisztelő is, hogy így halhatok meg, de azért mégis. Ebben a pillanatban realizálódik bennem, hogy basszamegatalicska, gáz van, és mekkora ciki lenne már, ha egy lámaköpetre a Protektorátus bázisától halnék dicső halált a vérveszteség miatt. Próbálok elmosolyodni a bókjára. Egyszer még biztos nagyon büszke leszek rá, tényleg, de most örülök annak, hogy kapok levegőt. Láthatja rajtam, hogy nem lepődök meg különösebben Alignak emlegetésén. Tavaly szerencsére sikerült megúsznom a dolgot és csak kifutófiúként mentem tüzet oltani. Nem tudom, hogy idén miért engem talált meg a vén fajankó, lehet azért, mert előléptettek és tetszett neki a presztízsem. Sose lehet tudni. De ez persze azt is jelenti, hogy a többieknél is simán beüthetett a szar, szóval ezen azért már felizgatom magam, mert bármennyire is kényelmes csak így heverészni a földön, rettentően nyomasztó, hogy a társaim, a város veszélyben lehetnek, és nem tudok semmit sem tenni azért, hogy segítsek. - Itt van a... van a... bázis. Próbálom tájékoztatni arról, hogy pont a lehető legjobb helyen vagyunk, lehet, hogy csak elég kitartóan kellene üvöltözni ahhoz, hogy valakinek feltűnjön az ittlétünk. Mondjuk szokták mondani, hogyha el akarsz rejteni valamit, akkor tartsd szem előtt. A csapat nagy része terepen van, de itt is maradtak ügyeletesek. A kérdésére lassan és fájdalmasan sziszegve rázom meg a fejem. Egyébként is mindig elhagyom valahol a telefonomat, éppen ezért én marha Eva asztalára tettem, hogyha esetleg csörögne, akkor szívbajt kaphassak azon, ahogy rezeg az asztal fáján. Minden esetre én köszönöm szépen, de jól fekszem itt, szóval nem halok bele, ha még maradnom kell egy darabig, de Unalaq valószínűleg ezt egy kicsit másképp gondolja.
//Percekkel később...//
Ajtónyitódás, csapódás nincs, csak csoszogónak tűnő léptek zaja. Mégis siet, amennyire tud, és már ebből felismerem, hogy Eva közelít. Olyan vagyok, mint a Róka a kishercegben. Ahelyett azonban, hogy örülnék, csak még jobban lesápadok, hogy mit fogok kapni azért, amit a Könyvtárral, Eva minden kincsével műveltem. Ha tehetném, akkor Unalaq mögé bújnék, és vékony hangon csicseregném, hogy nem vagyok itt, nem vagyok itt... Meg is látom a haragos, ám mégis aggódó tekintetét, ahogy odaáll a gödör szélére, és letekint rám. Szeretnék neki integetni, de inkább csak elfordítom a fejemet. Tiszteletteljesen pillant Unalaqra, kissé megdönti a törzsét, de látszik rajta, hogy ő sem hiszi, hogy most akad idő a formalitásokra. Valószínűleg az egész város meg van őrülve, és mi csak egy nagy adag hab vagyunk a keserű tortán. - Dimikém, egyszer kértelek meg, hogy zárj be helyettem, akkor is mi lesz a vége? Krátert robbantasz a könyvtár közepére. Próbál szidalmazni, megróni kissé, de még így is kiérzem a hangjából az aggodalmat, amelyet az erős, sokat látott nő palástja mögé kíván rejteni. - Azonnal intézkedem. - fordul ezúttal Unalaq felé -A telefonok megállás nélkül csörögnek, a rettegett ős idén is kitett magáért. Egy óvodás karonülő hisztijével töri szét az egész várost! Bosszankodik még mindig a Nyugati szélnek, én pedig egyre kevesebb erőt érzek magamban még ahhoz is, hogy egyáltalán figyelni tudjak arra, hogy mit mond. Elsiet, aztán nagyjából két perc múlva visszatér két másik Őrzővel, akik elsőként Unalaqot segítik ki a gödörből. Érdeklődnek, hogy segíthetnek-e valamiben, elláthatják-e a sebeit, aztán jövök én. Biztonsági okokból ledobnak mellém egy hordágyat, ráemelnek, kapok egy adag morfiumot a karomba, és így emelnek ki a mélyből. Szeretnék, nagyon szeretnék elbúcsúzni a nőtől, fogalmam sincs, hogy miért, de a gyógyszer indáig csak tekerednek körém, engem pedig végleg elnyom az álom.
Legközelebb már egy betegszobában térek magamhoz, csinos kis tolószékkel az ágyam mellett. Ó, hogy az a...
Egyelőre még saját magamat is igyekeztem összeszedni, bár nekem valószínűleg jóval hamarabb elkezd majd regenerálódni az összes beszerzett sérülésem, mint neki. Azt ugyan nem tudtam, hogy az őrzőknek mennyivel gyorsan a mágiás gyógyítása, de bíztam benne, hogy nagyon nem leszek rászorulva, mert megy az majd magától is. Lehet persze, hogy naiv vagyok, de már idejét sem tudtam annak, hogy mikor voltam utoljára ennyire lerobbanva, holott még mindig nem álltam közel a halálhoz egy egészen kicsit sem. Csak kicsit lesérültem, ennyi az egész. Nem akartam én nagyon beszéltetni a férfit, de valamennyit mégiscsak muszáj volt, hogy tudjam, hogy rendben lesz. Rendben kellett lennie, ha már ennyire igyekeztem vigyázni rá. Nem volt egyszerű feladat, mert legszívesebben kapásból eltörtem volna a nyakát, és akkor nem lett volna további problémám. Ezt persze nem tudhatta, hiszen nem emlékezett semmire, ez egyértelművé vált számomra egészen hamar. Még csak azt sem tudta, hogy én ki vagyok, legalábbis amíg el nem mondtam neki a nevemet. Ez egyszer nem sértődtem meg azon, hogy nem kaptam meg azt a tiszteletadást, amit általában szoktam. Nem ez volt most a lényeg ugyanis. - Igen, tudom… - kaptam észbe hirtelen. Még mindig sebesen kapkodtam a levegőt, de már nem volt olyan vészes a dolog, mint korábban. Szép lassan mégiscsak kezdett lenyugodni a szervezetem, és a gondolataim is elterelődtek az előttem fekvő férfi állapotára, és arra, hogy vajon mi lehet a családommal. Ők is elszenvedték ezt a támadást, amit én? Biztosra vettem, hogy igen. Nem mondhatnám, hogy túlzottan izgulós vagy aggódó típus lennék, de ez rendkívüli esetnek számított most. Egészen eddig nem is nagyon volt mi miatt feszültnek érezni magam, de mióta ebbe a városba jöttünk és összetalálkoztam a nővéremmel, minden megváltozott. Kezdve a hozzáállásommal. - Már majdnem el is felejtettem – tettem még hozzá. Hiszen jártam már az egyetemen, tudnom kellett volna, hogy itt vannak és közel a segítség. Így azonban egészen meglepő volt, hogy eddig nem bukkant még fel senki, hogy megnézze, hogy mi a helyzet. Bárcsak előbb érkeztek volna, nekik együttes erővel hátha sikerült volna megfékezniük Alignak tombolását, bár erősen kétlem. Mindig is olyan volt, hogy ha a fejébe vett valamit, akkor azt véghez is próbálta vinni, méghozzá bármi áron. Hiszen meg is mondta, hogy ha megölném a férfit, akkor megszállna mást! - Akkor remélem, hamarosan felbukkan valaki… - dünnyögtem magam elé, újra leülve rendesen, nem csak itt görnyedve Dimi mellett. Alighogy kimondtam, már hallottam is a lassacskán közeledő lépteket. Hamarabb, mint a férfi érzékelhette volna, és ezt máris pozitív változásként könyveltem el magamban. Már nem kellett sokat várnunk arra, hogy kikerüljünk innen! Gondolataimból ki is zökkentett a megjelenő nő. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, mivel csak a Protektorhoz volt szerencsém közülük, ám a tekintetéből azt a következtetést vontam le, hogy velem ellentétben ő tisztában van az én valódi kilétemmel. Ez egy kis könnyebbséget jelentett most nekem. - Akkor ezek szerint a többiek is bajban vannak? – költői kérdés volt leginkább, hiszen eddig is sejtettem, hogy így áll a helyzet. – Mindig is egy hisztis gyerek volt… - nyögtem egyet, miközben megmozdultam, hátha fel tudok állni. Egészen jól is ment, de az őrzők segítségét ezúttal szívesen fogadtam el. Az ellen sem volt különösebben kifogásom, hogy ellássák a sérüléseimet. Maradjunk annyiban, hogy rám fért, és abban is bíztam, hogy így gyorsabban lehetek majd újra önmagam. Feszült figyelemmel követtem a sérült őrző kiemelését is, csak azt követően fordultam az idős nő felé. - Remélem, hogy rendben lesz. Próbáltam nem végzetes károkat okozni benne – mondtam őszintén, karommal simítva ki néhány kócossá vált tincset az arcomból. – Esetleg Suráról tud valamit? – érdeklődtem még, miközben kifelé tartottam. Talán majd meglátogatom még a pórul járt őrzőt, ha már most nem volt lehetőségünk beszélni. Nem éreztem annyira rosszul magam miatta, mert nem volt más választásom. Ettől azonban még nem tetszett jobban az, ami történt. Talán egyetlen lényeg van, mégpedig az, hogy mind a ketten túléltük a találkozást.
Mondhatnám, hogy mivel a házam üresnek érzem egy ideje, sokkal több időt szeretek itt tölteni, ahol pezseg az élet, az ifjúság. Igazság szerint a világ változott annyira, hogy már nem csak az iskolapadból ülnek be az emberek az egyetemi padba, hanem élettapasztalattal rendelkező, akik alól a piros szőnyeget már kihúzta az élet. A tudás iránti érdeklődésük vagy a szakmájukkal kapcsolatos érdeklődésük azonban arra sarkallja őket, hogy beüljenek a padba és újból diákká váljanak. Szeretem látni, ahogy ezek az elmék újból ifjonti kíváncsisággal nyitnak a világ tudományos arca felé. Ezért szeretek az egyetemen sétálgatni is, ha időm engedi és beülni hol a könyvtárba, hol a társalgókba, hol a menzára. Hallgatom őket, ahogy a világot váltják meg, a nagy kérdéseket feszegetik. Most teszem ezt is. A Scientific Americant markolom fel, nem, mintha nem járna külön a nevemre is, de ebben, itt, mindig bukkanok olyanra, ami egy-egy diákolvasó tovább nem várásának eredménye: széljegyzetek, beírások. Néha szerelmes kis levélkék is megbújnak, amit mosollyal teszek ugyanoda vissza, olvasatlanul. Mindig máshová ülök. Tapasztalat, hogy ha rendszerint ugyanoda ül valaki, egy idő múlva úgy veszik, hogy az az övé és senki nem ülhet oda. Botorság. A fotel, a szék mindenkié. Azé, aki éppen használja. Beleülök az egyik kényelmes fotelbe. Nem vagyok egy agg, csak a testem az, de még simán lehagyok sok mindenkit futásban vagy küzdelemben. Annyira simán nem, de egy vén trotty kinézetűtől már nem várják, hogy laza sprinttel elérje az utolsó buszt. Jót kuncogok ezen, miközben kinyitom a magazint.
El szerettem volna nézni az Egyetemre, mert bár nem itt vágytam volna folytatni a tanulmányaimat, de biztosra kellett mennem, és másik alternatívát keresni. Egyébként egész kellemesnek tartottam, és bár az országban bárhová mehetnék egyetemre, nem akartam nagyon elmozdulni Fairbanksből, azt persze szerintem majd megkérdezem apától, hogy Anchorageban van-e egyetem, mert az még tökéletes megoldás is lenne, sokkal többször láthatnám, aminek nagyon örülnék. A nap folyamán már körbejártam a helyet, órákra persze nem mentem be, azt mondták, hogy nincsen nyílt nap, szóval még a portától beljebb sem jutottam, de ajánlották a könyvtárat, mert az is csodálatos, és látogatható is, nem csak diákoknak. Egyébként is kellett a biológiai órámhoz pár jegyzet, elvállaltam egy kiselőadást. Mi lenne a legtökéletesebb erre egy egyetemi könyvtárnál? Biztos van hozzá anyag, de ha nincs, akkor is sok érdekességeket olvashat egy magamfajta tudásra szomjazó fiatal leányzó. Majdnem mindennap beültem a könyvtárba otthon, hogy rójam a sorokat, amíg anya végez a kávézóban, így lehetséges, hogy nagyon sok könyvet elolvastam, noha nekem soha nem volt belőlük pár darabnál több. Nem engedhettük meg magunknak, de általában azt kértem karácsonyra, vagy valami szép ruhát. Leemeltem egy könyvet az emberi test működéséről, de úgy voltam vele, hogy nem szeretnék a kis lámpák alatt ücsörögve olvasgatni, ezért inkább a fotelek felé indultam, ott sokkal kényelmesebbnek tűnt az olvasgatás. A táskámban volt egy jegyzettömb, lesz mire írnom, ha találok anyagot az előadásomhoz. - Jó napot kívánok! Sutyorogtam csendesen az ott ülő idősebb úrnak, majd leültem az övével szemben álló fotelba. Remélhetőleg ennyivel nem zavartam meg az olvasásban, ezt abszolút nem szerettem volna. Már csaptam is fel a tartalomjegyzéket, értelemszerűen az egész könyvet nem állt módomban elolvasni.
A hozzászólást Sienna Davis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 27, 2014 9:51 am-kor.
Mindig is jó tippjeim voltak, mikor kell a magazint kinyitnom. Válaszul egy nagyon frappáns kérdésnek az egyik széljegyzetben, kérdéssel adtam meg a további válasz felé vezető utat, mert a kérdés nagyon tökéletes. Elégedett tudok ilyenkor lenni, mert nem vesztem el azt a hitem, hogy a mostani tanulni vágyó generációban kiveszett az a hit, hogy érdeklődéssel forduljanak a világ felé és keressék a megoldást, a kockafejűség még nem jelent meg náluk. Félig sem tartok a másik kérdés kifejtésének válaszán, felkapom a fejem a sutyorgásra. Széles mosollyal köszönök vissza, kicsit hangosabban, miközben még biccentek is egyet. -Szép napot kívánok! Figyelmem a könyvé, amit a kezében tart. A biológia mindig is csodálattal töltött el, de legfőképpen az emberi elme működése, ami más egyéb következményekkel is jár. Mivel tanulás közben senkit sem szeretek megakasztani, ebben van gyakorlatom, ezért csendben maradok és visszatérek a magazinhoz. Egy kis idő múlva végzek is a kipuskázásokkal, becsukva Sienna asztalára csúsztatom. -Minden bizonnyal talál benne egy nagyon érdekfeszítő tanulmányt. - mosolygok hozzá. Nem vagyok tolakodó, de segíteni mindig is szerettem. Pontosabban sugalmazni. Néha még tartok előadásokat, puszta hóbortból, de más a feladatom. Egy gyilkos pillantást már kapok is a hátamba. Tereza az, tudom, hogy ő most az olvasótermi felügyelő. Még engem is kiokít, ha éppen arról van szó. Elhivatott és nagyon szigorú. Meg nem ingatnám ebben a hitében, amiben évtizedek óta él és hisz benne. Munkássága nagyban hozzájárul a könyvtár életéhez. Inkább ellépek az asztaltól és egy külső térbe helyezem magam, mert egy telefont akarok elintézni, emlékezetem szerint, ami sosem csalt meg, csak tudom elérni Matthiast. Haladok a kor technológiájával, ennek köszönhetően hamar meg is érkezik az anyag a kütyümre, ahogy a többiek hívják és csak Bobnak hívom, mert mindenhova hűségesen velem jön. Az anyag iszonyatos mennyiségű, nem is most terveztem feldolgozni, viszont az olvasóterembe visszatérek, két újabb magazinnal, és visszatelepszek a fotelbe. Másikba. Csakazértis. Azért odapillantok Sienna felé, hogy ott van-e még és az újság helyzetét is.
A derűs mosoly láttán biztossá vált, hogy nem vette zokon a köszönést, így az én ajkaim szeglete is hamar felfele szalad, s közben egy gyors pillantással megnézem azt is, hogy mit olvas. Valahogy mindig érdekelt, hogy ki mivel üti el ebben a témában az idejét, az idősebbek olykor kifejezetten mások, de vannak köztük is meglepetést okozók. Láttam én már nagymamát a Szürke ötven árnyalatával a kezében, és majdhogynem felzokogtam tőle. Nem azért, mert egy nagyit ne érdekelhetne az ilyesmi, de legalább ne azt az irodalmi értékkel aligha rendelkező szennyet olvassa. Épp az érhálózattal kapcsolatban vések fel jó pár dolgot, mikor a látóterembe csúszik az újság, amit a férfi olvasott. Kissé meglepetten pillantok fel, de vonásaimon ott csücsül a jól megszokott bájos jámborság, én aztán soha senkinek nem mondanám a képébe, hogy zavar, pont azért, mert soha nem is szokott ilyesmi eszembe jutni. Az én figyelmemet könnyű megragadni, és bizony egy kedvesnek tűnő idősebb férfi, aki nem rest mosolyogni, határozottan képes rá. - Nagyon szépen köszönöm, mindenképpen átnézem majd. S bár a férfi elmegy, én azért hamarosan már a lapot forgatom, de szigorúan csak azután, hogy a kiírni vágyott információk már a fehér papírlapot öltöztetik kékbe. Van, ahol könnyebben nyílik ki, ott kezdek, elvégre, minden újság betörik valahol az ilyen helyeken, jó eséllyel a legérdekesebb oldalon, vagy a legpikánsabbon, bár egy Scientific American-ban ilyesmi aligha fordulhat elé. Ezeket a lapokat egyébként általában mindig megnézem magamnak, mert nagyon érdekes dolgokat írnak le, ritka eset, hogy én bármiféle újságot hasznosnak tartok, de ez esetben erről van szó. Nagyjából két perc múlva már találok is olyat, amit belevehetek valamilyen formában az előadásomba, csak némi utánajárást követel még a kérdés, bár ahogy látom, itt azért vannak ajánlott olvasmányok egy-egy cikk után, szóval nem lesz olyan bonyolult a helyzet. A férfi közben visszajön, a már-már megszokottá váló mosollyal üdvözlöm, de aztán tovább bújom a lapot. Ha így haladok, még a végén erre megy el az egész időm, ami kellemetlen volna, de maximum majd feltúrom az internetet. Egyébként nem szerettem, nekem az csalásszagú volt, jobban vágytam eljönni a könyvtárba, mint otthon görnyedni a gép előtt.
Nem zavarom tovább, jól tudom, milyen az, ha éppen a tanulás közben zavarnak meg, főleg, ha kevés az ember ideje rá. -Kérem. – biccentek felé. – Kellemes tanulást. Azt is mosollyal fogadom, ahogy megpillantom, hozzányúlt az újsághoz. Sejtem, hogy olvassa a magazint, talán rendszeresebben, mint ahogy én szoktam, mára már erősen szelektálok, és az általános tájékozottság szintjénél tovább nem tudok másban haladni. Az sem kerülheti el talán Sienna tekintetét, hogy az újságra pillantok, majd vissza rá, végül én is beletemetkezem az olvasni valókba. Félig tartok csak az utolsó újság olvasásában, amikor egy tétova lépéssor után egy halk torokköszörülést követően, rám köszönnek. -Tanár úr… szabad zavarnom? – nem vagyok köteles rektorként tanítani, de vallom, hogy a diáksággal az igazi kapcsolatot csak így lehet fenntartani. Nem egy üvegbúra alatt vagyok, ők meg egy másikban. -Kérem. – kezemmel is jelzem, majd becsukom a magazint. A kérdését csak hosszabban tudom megválaszolni, így mielőtt ismét kapnék egy halálos sugarakkal felérő, rosszalló nézést Terezától, a büfé részlegbe terelgetem. Kifelé menet egy mosollyal még biccentek Sienna felé. A kérdés valóban hosszabb lélegzetvételű választ igényel, mint várható volt. Nem minden esetben tudok megoldásokkal szolgálni, mert az élet más akadályokat is tud görgetni az emberek elé, mint hogy egy csettintéssel megoldható legyen. Az én részemmel teljesítetten, mégis elégedetten távozik a diák. Sajnos előre tudom, hogy ő is azok közé fog tartozni, aki diplomával a kezében, el fog veszni a nagyvilágban, hacsak nem áll a lábára. Vagy megy el szociális szolgálatot teljesíteni. Talán. A jövője és ő meg fogja oldani, ebben biztos vagyok. A csésze teámat tovább kortyolgatom, és ha már itt vagyok, akkor rosszcsont is leszek. A kakaós süteményük isteni, ahogy a kakaós piskóta közé rétegezik a krémeket és leszórják kakaóporral. Visszatelepedve az asztalhoz, egy bulvárlapot kezdek lapozgatni. Jókat kuncogok néha közben.
- Köszönöm! Nekem egyébként többnyire valóban kellemes a tanulás, bár mindig van egy pont, amikor már nagyon elegem van belőle. Most is valahogy eszembe ötlik, hogy miért is kellett nekem ezt elvállalnom, jó persze, a jobb jegyért mindent, bár így is kitűnő vagyok, meg nem ártana pár plusz jó értékelés a későbbiekre, de azért néha tényleg túlvállalom magam. Igaz, így kevesebbet gondolok anyára, de kezdem úgy érezni, hogy nem fogom ezt sokáig bírni. Egyelőre még nincs gond, de le fognak merülni előbb-utóbb a vésztartalékaim, akkor pedig aztán megnézhetem majd magam. Mindenesetre most még lelkesen jegyzeteltem, szerencsére nem egy disszertációra készültem, csupán egy három oldalas kiselőadásra, szóval igyekszem nem túlzásba vinni a jegyzetelést, csak a fontosabb dolgokat írom ki, a megfogalmazásnak úgyis a sajátomnak kellene lennie. Már amennyire lehet ilyesmiről beszélni ebben a témakörben. Annyira belemerülök a dolgokba, hogy észre sem veszem, amikor megszólítják a férfit, és még csak az sem tűnik fel, hogy elhagyják a könyvtár területét. Van ez így, olykor se látok, se hallok, ha valamivel komolyabban foglalkozom. Balett közben sem szoktam, az mondjuk egész más, az számomra egy külön világ, egy tökéletes, csodálatos hely, és olyankor csak az van, semmi egyéb. Mindenesetre a koncentrációmnak hála viszonylag hamar végzek, de beletelik egy időbe, mire mindent visszarakok a helyére, főleg a magazint, mivel azt nem én vettem el, de végzek is gyorsan, és már indulok is kifelé. Azt beszéltük meg Charlotte nénivel, hogy legkésőbb hétre minden nap otthon vagyok, és ezt tartani is szoktam, más kérdés, hogy munkanapokon kilencre már benn kell lennem, de ez olyasmi, amibe nincsen beleszólása. Mivel úgy érzem, éhen veszek, ebéd óta nem ettem, úgy döntök, megajándékozom magamat egy fánkkal, vagy valami finomsággal, egyszer egy évben megtehetem. Nem megy olyan jól, hogy gyakrabban előfordulhasson. - Egy csokis fánkot kérnék szépen! Tudom, hogy otthon az árából többször ennyit megcsinálhatnék, de most otthon sem vagyok, és fánkot sütni sincs kedvem. Végül a fánkkal leülök az egyik asztalhoz, az egyik üres székre pakolom a táskámat, és elkezdek eszegetni. Akkor leszek figyelmes a kuncogásra, és mikor felemelem a fejem, kicsit azért meghökkenek. Húha, ezt valahogy nem néztem volna ki belőle. Tudom, ne legyek előítéletes, általában nem is vagyok, de ez azért mégiscsak fura. - Elég éles váltás az Scientific American után. Állapítom meg mosolyogva, és gőzöm sincs, honnan vettem a bátorságot, hogy ezt hangosan is kimondjam.
Az elme felfrissítésére, a kikapcsolódás egy módjaként szoktam néha olvasni bulvárlapokat. Cseppet sem érdekelnek a sztárok, a felszínes életük, ha igen, akkor is az ember érdekel mögötte. Nem rég láttam egy dokumentum sorozatot, amiben híresnek titulált emberekkel készítettek interjúkat. Az első után néha kerestem, hogy mikor lesz a következő. Az ilyen interjúkat nagyon kedvelem, mert az embereket szólítja meg, a név mögött. Öröm volt látni, hogy az emberiesség, az érzékenység mások iránt, az elhivatottság tudat nem veszik ki az emberekből. Éppen ezért kuncogok jókat a bulvárhíreken. A fele sem igaz és még annak a fele sem, és azért valljuk be, vannak benne ismerethiányok. Éppen ezért szórakoztatnak. Ha felháborodnék, akkor nem értékelném, mint bulvárhírt. A hangra feltekintek, majd mosollyal válaszolok. Bolond, aki erre besértődik. -Néha mentálisan is ki kell ereszteni a gőzt. A Scientific a kenyér, ez pedig a cirkusz. Az elégedettségi fokmérő a megfelelt tartományban van. Kritizálnám a lapot? Isten ments. Tényt állapítottam meg. Tökéletes rekreáció. Ennek értelmében fel is tartom egy pillanatra az egyik oldalnál nyitva hagyva, amely éppen azt taglalja, hogy az egyik hírességnek mennyire elképesztően borzalmas a stílus tanácsadója, hogy képes volt ennyire aránytalan ruhát ráadni. -Remélem, hogy az újság a segítségére szolgált. Főleg a széljegyzet. – amit egyértelműen az egyik diák rajzolt fel, felette hosszasan kifejtve, mennyire is nem ért egyet a teóriával. Felismertem az írását, egy zseni, és egyben ezért nagyon is lázadó. -És ahogy látom, mindketten a csokiért rajongunk. – bólintok a sütemények felé. Nyitott vagyok a beszélgetések felé. Éppen ezekért szoktam menzára menni, könyvtárazni és a könyvtár büféjében lebzselni.
A szavaira bólintok, értem, mondhatni tökéletesen, ez olyan lehet nála, mint nálam a balett után egy kis levezető latin tánc. Imádom a táncot, minden formáját, de a balett az életem, a többi csak hobbi. - Azt el kell ismernem, hogy cirkusznak valóban tökéletes egy bulvárlap, bizonyára ebből is élnek meg a készítői. Ettől függetlenül vannak olyanok, akiknek a kezében felettébb idegenül mutat egy ilyen lap, imádom anyát, de az övében meg pont a Scientific Americant nem tudtam soha odavizualizálni. Azt hiszem, ez is egyfajta előítélet, és én ezt vállalom. - Egyébként, nem tudom, miért hiszik azt, hogy ezt a ruhát egy stylist adta rá, vannak olyanok, akik maguktól ilyen tehetségesek. Ezt mondjuk leginkább azért merem így kijelenteni, mert láttam már az adott színésznőt megannyi gyönyörű darabban, és ezek alapján inkább mondanám azt, hogy aki felelős az öltözködéséért, jelenleg beteget jelentett. - Ohh, igen érdekes témákat feszeget, bár most nem sok mindenre tudtam használni, de felírtam a számát, ha esetleg a jövőben szükségem lenne rá. Megfelelő cikkre akadtam, de a széljegyzetek nem az én témámban íródtak, de a jövőben még arra is szükségem lehet. - Igen, úgy tűnik, bár nem szabadna, de valahogy nem tudok ellenállni neki. Pirulok el kissé, elvégre a csoki a gyengém, igaz annak is inkább az étcsokoládé változatai, de olyan fánkot még nem gyártanak. Lehetséges, hogy valakit bombáznom kellene ezzel az ötlettel. - Sikerült orvosolni a fiú problémáját? Célzok arra, aki kicsalta a könyvtár nyugodalmas csendjéből.
Kezdőlap
//
