Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Halkan kuncogok egyet. - Az enyémből ugyan nem. – elvégre könyvtári bulvárlap. Egy centet sem fizetek érte. – Valóban? – megfordítom magam felé az újságot és alaposan megnézem. – Jó ízlés. – mosolygok. - Előfordulhat, hogy nem azonnal lesz rá szükség. De mivel már a fejében van a szöveg, eszébe fog jutni. – egy falat finomság, élvezettel ízlelgetem. Udvarias hárításnak veszem, ezért nem is faggatom. Vagy melléfogtam, vagy eltaláltam, majd az idő eldönti. - Nem is szabad. Vétek kihagyni a jó dolgokat. – egyet megtanultam az életem folyamán, de azt nagyon. Az élet minden percét élvezni kell. Nem csak kiélvezni, élvezni. Mint ahogy most teszem a süti, eszmefuttatás és a kellemes társaságban is. - Fogalmazzunk úgy, hogy a kérdés hosszabb volt, mint a válasz. A többi már csak rajta múlik. – nem szokásom kiadni magánjellegű dolgokat és tudom, hogy Sienna sem azért és úgy kérdezett rá. - Gondolkodott azon, hogy beadja a pályázatát a tudományos konferenciára? Nagy mániám, hogy aki már idáig eljutott, az használjon ki minden lehetőséget, amíg az egyetem falai között van.
Csak bólintok, igen, könnyen lehet, hogy később szükségem lesz rá, és örömmel fel is fogom használni az információt, ha így adódik, éppen ezért nem szoktam elmenni csak úgy az ilyen esetek mellet. - Az a jó dologtól függ, a túl sok csoki már nem olyan jó, no de ez még bőven belefér. Sajnos olykor valóban attól tartok, hogy egyszer nem fogok beleférni a balett ruhámba, bár eddig még nem köszöntött az életembe eme horror, de előfordulhat, lévén semmi sem lehetetlen. Ha választanom kellene a tánc és a csoki között, én bizony lemondanék az édességről, bármennyire is imádom, a balett viszont az életem. - Legalább kapott valamiféle választ, az is bőven több a semminél. Való igaz, hogy nem érdekel mélyebben a téma, sosem voltam tapintatlan jellem, inkább visszahúzódom a konfrontálódás elől is, vagy vallom magam bűnösnek, minthogy bárkivel is összetűzésbe keveredjek. - Hogy mire? Pislogok egy nagyot, de alig pár pillanat múlva mosolyogva csóválom meg a fejemet. - Ohh, én még nem vagyok egyetemista, végzős vagyok a gimiben, csak alaposabban utána szerettem volna járni a témámnak, azért jöttem ide. Ettől függetlenül ez a tudományos konferencia dolog elég érdekesen hangzik, a jövőben lehetséges, hogy ilyenekben is részt fogok vállalni, fogalmam sincs, egyelőre csak a tánc lebeg a szemem előtt, de számolnom jell azzal is, hogy nem fognak felvenni a Juilliardra. - Itt lesz az egyetemen, egyébként? És mikor?
- Mindent mértékkel? – cinkos mosoly. – Érdekes meglátás. – nem folytatom, hogy egy ilyen ifjú teremtéstől. A mai fiatalok tudatosabbak, mint amikor én voltam fiatal. Ez a fejlődés. - Ahogy mondja. – nem feszegetem a témát, és láthatóan Sienna is ezen a véleményen van. Nem nevetem ki a válaszát. Sokan nem tudnak ezekről a lehetőségekről, és tény, hogy élharcos sem vagyok ebben, hiába támogatom nagyon a tudományos munkákat. Nem feltétlenül csak az én feladatomnak tartom. Felkönyökölök mindkét karommal és rátamaszkodom, majd inkább leveszem. - Középiskolai szekció is van. Ahogy láttam, elég mélyen belemélyedt a tanulmányba, én a helyében kihasználnám a lehetőséget, ugyanakkor nem erőltetem. Észrevételeztem. Várok egy keveset, hogy reagál. Felcsillan a szemem, mégis jó a szimatom. - Igen, az egyetemen, és egyes területek kihelyezettek lesznek. Milyen terület érdekli? Biológia? Orvoslás? És egyedül nem lesz, konzulens is segíti. Újabbakat kortyolok az innivalóból, majd letéve, egy újabb kényelmes pozíciót veszek fel. - Két fordulós, az első februárban lesz, a második áprilisban. Még van ideje jelentkezni és megírni is. Tovább nem haladok a mondanivalómban, mert tartok attól, hogy megijed és idő előtt elüldözöm a saját lehetőségétől. Márpedig szükség van kutató elmékre is, akár gyakorlati, akár elméleti megközelítésűekkel rendelkezőkre is.
- Sajnos muszáj, ez az én érdekem is. Azt persze értelemszerűen nem fogom csak úgy bevallani, hogy valójában pénzem sincs arra, hogy bármit megvegyek magamnak, amit csak megkíván a szemem, sajnos ez nem így működik az én világomban. Mindig is sokkal jobban meg kellett gondolnunk anyával, hogy mire költünk, mert ha valami kiadás terven felüli volt, akkor hónap végén már nem igazán volt mit ennünk. - Fogalmam sincs, miért nem hallottam erről az iskolában. Pislogok némileg értetlenül, de talán ott lehet a kutya elásva, hogy még nagyon friss diák vagyok, nem tudják, hogy mit lehet tőlem elvárni, mennyire vagyok terhelhető, hasonlók. Mindenesetre, utána fogok kérdezni. - A biológia a leginkább igen, kicsit a kémia is, de ha választani kell, akkor mindenképpen az előbbi. Konzulens? Azt hiszem, komolyan körbe kell kérdeznem az iskolámban, hogyan is megy ez. Láthatólag már most ezerrel jár az agyam a dolgon, elvégre én szeretem az ilyesmit, bár szegény Nissy biztosan a haját tépné, hogy megint beleugrom valamibe, ami úgymond elrabol tőle. Nem direkt van ám, egyszerűen szeretem komolyabb dolgokkal is elfoglalni magam, úgy legalább nem gondolok anyára, meg hogy milyen borzalmas lehet neki a börtönben. - Köszönöm az információt, szerintem meg fogom próbálni, addig még valóban elég sok idő van. Bólogatok, a Juilliardos jelentkezésemet december elejéig kell leadom, addig látástól-mikulásig dolgoznom kell, hogy meglegyen rá a pénzem, és ne kelljen kölcsönkérnem, mert azt meglehetősen nagy szégyenként élném meg. - Milyen terjedelműnek is kell lennie? Esetleg találok erről valami szórólapot, összefoglalót? Akár az interneten, akár egy újságban? Kérdezősködök még egy kicsit, mert iskola csak holnap lesz, az meg még kicsit odébb van, szokásom kicsit belelovallni magam az adott helyzetbe, ha fellelkesít.
A muszájra csupán hümmentek egyet. Megértem, ám egyetérteni nem tudok teljesen. Ha csak a korlátig, a keretik feszítettem volna az életem, kockázat nélkül, egyrészt penészes lettem volna az unalomtól, másrészt a mellett, hogy elértem a célom, magamat is megismertem, mennyit bírok. De persze, a mérték is egy érték. Elfogadni és abból létezni, számomra a művészet. Mai napig nem értem Margaretet, hogy a kevés fizetésből, amit hazavittem még a házasságunk kezdetén, csodálatos háztartást vezetett. Ez a csoda, nem a szivárvány! - Valószínűleg csak véletlen. Ha úgy gondolja, lehet ötvözni a kettőt. Ezen lehet segíteni, egy megfelelő téma találásával. Látom, hogy sikeres a mézesmadzag, ám erőltetni nem fogom. Néha tartok attól, hogy a tudománynak szentelt részem néha kissé túlságosan is erőszakosan terel. Igyekszek odafigyelni. - Az iskolában tudnak segíteni. Ha a biológia tanára nem, akkor a titkárságon minden bizonnyal. Keresgélnék én a belső zsebemben a kártyám után, de azt juszt is ott hagytam a fiókban. Hát akkor csak ennyit tudtam segíteni. Aztán meglátom a kölcsönzési papíromat és megfordítom. Keresek egy tollat, az mindig van nálam, ha már kártya nincs és felírom rá a pályázati oldalt és két konzulens elérhetőségét is. - Kérem. Ezen megtalál minden szükséges információt. – csúsztatom felé mosollyal. – Ha máshol nem, még az iskolája honlapján is fenn szükséges lennie. Ötven oldal a maximum, de ettől lehet kevesebb is. Láttam már tizenöt oldalas fantasztikus tanulmányt. is. Akik pedig név szerint fenn vannak, csak hivatkozzon rám, örömmel segítenek. Azt hiszem, minden szükségest megtettem. És ahogy szoktam mondani, véletlenek sosincsenek.
Úgy nőttem fel, hogy anyával nélkülöztünk, csak a muszáj volt otthon, takarékos, olcsó dolgok, és én sosem bántam, megtanultam, hogy nagyon sok minden nem szükséges ahhoz, hogy valaki boldog ember legyen. Én mindig az voltam anya mellett, egészséges, vidám gyermek, mostanra fiatal felnőtt. Szerettem az életemet, egészen addig, amíg anya börtönbe nem került, most már egy kicsit más, komorabb, hiányzik belőle anya nevetése, a szemének csillogása, a csajos programok, egy jó beszélgetés. - Mindenképpen rajta leszek az ügyön. Már agyalok is azon, hogy mi lenne a legmegfelelőbb téma, de így nagy hirtelen nem jut eszembe semmi, de egy kis utánajárással szerintem könnyedén fogok találni, nem féltem magamat. - Bízom benne, hogy így van, és csak azért nem tudok a dologról, mert új vagyok. Bólintottam mosolyogva, csak ez lehetett, azért kétlem, hogy egy gimnázium megengedheti magának, hogy kimaradjon egy ilyenből, legalább 1-2 diákot küldenie kellene szerintem minden sulinak, persze, ha fix a létszám, és megvoltak rájuk a tanulóik, akkor édes mindegy már nekem, de azért egy próbát megér. - Szuper! Igazán hálás vagyok. Biccentek felé lelkesen, és otthon biztos az lesz az első dolgom, hogy megnézzem magamnak. Az otthonról jut eszembe, ideje lenne mennem, mert Charlotte néni kicsit morcos, ha a vártnál később érek haza, mindig aggódik, persze fölöslegesen, legalábbis szerintem, de hát úgysem lehet az ilyesmit megmagyarázni egy felnőttnek. Ha lesz gyerekem, akkor biztos én is állandóan le fogom rágni a tíz körmöm miatta. - Rendben! Így lesz… de csak a biztonság kedvéért azért elárulhatná, hogy kihez is van szerencsém a személyében. Lehetséges, hogy pusztán elsiklottam felette, de azt hiszem, nem mutatkoztunk be, egyébként sejtem, hogy ki ő, olvasgattam az egyetemről, és igencsak hasonlít a rektorra, ám úgy vagyok vele, hogy kérdezni még mindig bölcsebb, mint belefutni egy hatalmas bakiba. - Nagyon örvendtem! Én pedig Sienna Davis vagyok, remélhetőleg a jövendő egy híres balerinája. Még pukedliztem is vidáman, miután felálltam, és indultam is, hiszen muszáj volt bejelentkeznem otthon, ráadásul munka előtt még nem ártott volna aludnom legalább 2-3 órát is, különben nem bírom ki hajnalig. Butaság persze, mert mindig akkora a pörgés, hogy esélytelen elaludni. - Viszontlátásra! Azzal el is suhantam sietve, érezhetően kicsit tovább időztem itt, mint ami megengedett lett volna, hiába, a túl szoros időbeosztás átka.
//Köszönöm szépen a játékot! ^^ Ha esetleg már nem szeretnél zárót írni, kérnél rá zárást? //
- Ennek örülök. – mosolyodom el. Figyelmesen nézek rá. Néha az ilyen eszembe sem jut. Itt születtem, itt nőttem fel és hiába voltam már protektorátusoknál is, ez az otthonom. Hiába megszokott itt az utazás, nekem mégis szokatlan, így egy felismerő mosollyal válaszolok csak. - Nagyon szívesen. – biccentek. Ezután már az ő döntése, hogy mennyire tud majd ezekkel haladni, vagy él-e egyáltalán vele. Meghökkenek, majd kicsit fel is nevetek. Jókedvűen. - Bocsássa meg a figyelmetlenségem. – nem állok fel, jogosan vagyok már öreg, hogy ne ugrálgassak. – Richard Greywald a nevem, az egyetemen dolgozom. A rektor az csak egy cím és ő nem címmel, hanem velem beszélt. - És az ön becses neve? A válaszra ismét felnevettem. Ezt a meglepetést! - Örvendek művésznő a találkozásnak. A továbbiakra kellemes időtöltést. Nézem, ahogy eltűnik, az államra támaszkodom, majd egy jót kuncogva én is távozom. ~Balerinának adtál tudományos diákköri tanácsot! Mindig is szerettem a meglepetéseket!~
- Oké, ha én ezt ismerném… - forgatom az egyik könyvet, német nyelven írva, ami érdekes emlékeket ébreszt bennem. Visszarakom és a következőt veszem ki, amely születési anyanyelvemen van írva. Helyre igazítom a szemüvegem, ami nem teljesen az igazi, lévén, üveget tetettem bele. Néha kell a külsőség, jelen esetben azonban a baromira idegesítő világítás ellen használom, a szűrője tesz erről. - Te kellesz nekem! – rakom a közelben lévő asztalra, a kupac tetejére, hogy visszamenjek a következőért. Újabb sor könyvbe bújok bele. Nem vagyok sem tanult, sem okos. Egészen más tette és teszi ki az életemet, amihez a könyvek vajmi keveset segítenek. Néha szabadulok el könyvesboltba vagy könyvtárba, pusztán azért, hogy némileg képben legyek. Az asztal felől zaj érkezik, kihajolok, mert sejtem, hogy mi lehet a zaj oka. És lám, be is jön. Visszaegyenesedek és a szemeim forgatom, majd visszarakva a kezemben lévő könyvet, az asztalhoz sietek, mielőtt még rám szólnának és felkapva, egy félreeső helyre pakolom a könyveket, és a vázlatfüzetet veszem elő, hogy kikeresve a skiccnek megfelelő témát, belemerülök. - Merde! – hiába vagyok ablak mellett, nekem ez a műfény a kiborulást jelenti, nem tudom megszokni.
Ismét itt a könyvtárban, mi nő meglepő. Bár szeretek olvasni, nem is kicsit, de azért a jóból is megárt a sok. Kezdek belefáradni a vizsgákba, a sok tanulásba. Alig alszom valamit és mellette azért nem is hanyagolom a szalont. Így a munka és a tanulás együtt nem túl kellemes párosítás, de nem panaszkodom, hisz én jelentkeztem az egyetemre és nagyon is szeretném befejezni, de ahhoz, hogy finanszírozni tudjam dolgozni is kell. Ördögi kör. Ma is munka után azonnal a könyvtárba indultam, hogy nekiüljek a tanulásnak az egyik legnehezebb vizsgámhoz. A helyiség igen kihaltnak tűnik mivel már a legtöbb ember ilyenkorra visszavonulót fúj. Füzetemmel, jegyzeteimmel megpakolva indulok el egy szabad asztalt keresni valahol az ablak mellett. Bár igaz kint már sötét van, de mégis szeretek ablakhoz ülni. Néha kicsit ki kell kapcsolni az agyamat és akkor jó csak kibambulni. Ahogy a könyvespolcok között sétálok és bekanyarodom az egyik elágazásnál valami olyan látvány tárul elém, amire nem igen számítottam. Megdöbbenésemben kissé leblokkolok, de pár másodperc után már össze is kapom magam és tovább sétálok, mint aki nem látott semmit. Nekik is pont itt kell? Miért nem mennek szobára? Megforgatva szemeimet sétálok tovább. Nagy szerencsémre újabb ilyen meglepetésben nincs részem, így az ablakokhoz érve el is foglalom az egyik asztalt mit sem foglalkozva a szomszédban ülő sráccal. Csak szépen leteszem a holmijaimat, majd tovább is sétálok, hogy megkeressek egy könyvet. Nem telik el sok idő és már meg is lelem azt. Nem egy kis példány. Szép keménykötésű, több mint száz oldalas darab. Nagy szerencsémre a legfelső polcra tették, amit még magassarkúban sem tudnék elérni. Így hát egy kis agyalás után végül visszasétálok az asztalomhoz, de a helyett, hogy leülnék a székre megállok az idegen srác előtt és óvatosan megkopogtatom a vállát. -Szia! Bocsi, hogy megzavarlak, de tudnál nekem egy picit segíteni? ... Le kellene venni egy könyvet, de én nem érem el.-Ha benne van a dologban meg is mutatom neki melyik könyvről lenne szó. Ha meg inkább hanyagolja a segítségnyújtást keresek valaki mást, vagy egyszerűn csak odaviszem a székem.
Ahogy az asztalt támasztom, teljesen elfordulva a mesterséges fénytől, egy gyerekfej bukkan fel az asztal egyik oldalánál. Szuszogva figyel, némán. Ránézek, majd körbe. Senki nem rohan. Furcsa. Nekem mindegy. Ránézek a kölökre. Kislány, két lófarok oldalt, szőke, bongyor, bájgödrökkel. Levett a lábamról. Odacsúsztatom az egyik lapot felé és a ceruzákat is finoman közelebb tolom hozzá. Egy ideig elszórakozik azon, hogy állva próbál meg rajzolni, de engem is idegesítene, ha rohadtul nem látnék semmit a lapból. Végül felkúszik a fotelre, onnan meg rájön, hogy nem éri el. Lábbal arrébb tolom az asztalt, hozzá közelebb, de közben úgy, mintha komolyan belemerülnék a rajzba. Tiszta dinka vagyok. - Marcella, ne zavard a bácsit! – hallok egy sutyorgást, mire a kölök lecsapja a ceruzát és lemászik a fotelről, otthagy. Kár. Egészen jól elvoltunk…. Érzem, hogy valaki a közelemben megáll. Riadójelzés megindul, de aztán le is nyugszom. Felnézek rá, tulajdonképpen majdnem belealudtam a semmibe. - Hogyne! – itt egészen mások az emberek. Ez otthon, mert joggal nevezhetem annak, nem létező dolog. Felállok. – Merre? Még elérem, ha felnyúlok, lábujjhegyre sem kell állni. Nem mondom, hogy nem rúgnám meg a polcot, ha mégis, úgy könnyebben lebillenne, de az meg zajjal jár. Mielőtt odaadnám neki a könyvet, rápillantok. - Vizsgára? Részvétem. – nyújtom át neki. – Tessék. Ha van még olyan, ami magasan van, akkor leveszem. A létrát valaki lefoglalta ezek szerint. – biztos rajta olvas. Mindjárt kiszedem alóla, az fix!
Nagy örömömre a srác nem egy bunkó tahó és azonnal fel is áll, hogy segítsen nekem. Mellette sétálva indulok el ama bizonyos szekrényhez, hogy utána odaérve rá is mutassak a fent heverésző nem kis darab könyvre. -Igen arra...Köszi!-Mosolyodom el. Ahogy átveszem a könyvet kicsit elfintorodom. Legszívesebben felgyújtanám az egészet, de ha tényleg meg akarom szerezni a diplomámat akkor végig kell csinálnom, még ha van is olyan dolog, ami nem tetszik benne. -Mára ez bőven elég lesz. Szerintem egy év alatt sem lennék képes, megtanulni az egészet...Nemhogy pár nap alatt.-Húzom el a szám sarkát, de nem fogok itt panaszkodni neki. Biztosan neki is megvan a maga dolga. -Amúgy bevallom őszintén meg sem néztem a létrát...-Lehet, hogy lustaság, de mégis úgy véltem egyszerűbb és gyorsabb, ha megpróbálkozok segítséget kérni. Nah meg legalább megismerhetek új embereket... -Te is vizsgára készülődsz?-Teszem fel a hatalmas kérdést miközben elindulok vissza az asztalokhoz.
- Kérlek. Látom, ahogy elfintorodik, ahogy a könyvre néz. Na, ezért nem tanulok. Mert az én képemen ezt jóval többször látták, míg kiszenvedték belőlem, hogy legalább írni tudjak (az már más kérdés, hogy latin helyett képírás). Tény, hogy a többihez is, amihez ész kellett és „seggelés”, nem nagyon fűtt a fogam. Ma sem. - Tanulj, amennyihez kedved van. – vonok bizonytalanul vállat. A kérdésre felnevetek, Akival egyetemben. Tudja, hogy mit és miért válaszolok. Vért izzadt, mire elfogadhatóvá tette a jellemem. - Én? Nem. – az kéne még csak az egyetemnek! Az összes tanár elmenekülne. Felkapom a könyvet, ami faragásmintákról szól és megmutatom neki. – Ezzel foglalkozom. A mintákat tanulmányozom. Minek készülsz? – ülök le és húzok még egy fotelt az asztalhoz. A gyerekrajzot odarakom a könyvre. Hazaviszem.
-Amennyihez kedvem van?... Akkor most nem itt lennék, hanem az ágyamban aludnék... Nem sajnos ez nem így működik. De tudod hogy van... Nem lehet mindig az, amit szeretnénk. A diplomaszerzés áldozatokkal jár.-Vonom meg a vállam, majd vele együtt indulok vissza az asztalokhoz. Meglepetten pillantok rá a nevetésre. Mégis mi vicceset mondtam?... Oh hát értem! A könyvet kezembe véve közelebbről is megszemlélem, miközben hallgatom őt is. Szóval Önszántából van itt. Kissé irigylem ezért, de ennek nem adok hangot. -Tanulmányozod?... Most lehet hülyeséget fogok kérdezni, de mégis mit tanulmányozol rajtuk? Ezek valamiféle rúnák?-Én nem vagyok otthon a minták tanulmányozásaiban, így teljesen idegen ez a számomra. -Jogásznak... azon belül meg gyermekvédelem. Nem egy könnyű szakma, de úgy vélem a cél érdekében mindenre képes vagyok!-Mosolyodom el halványan, miközben helyet is foglalok a fotelben, miután természetesen megköszöntem neki. Bár tudom, hogy tanulnom kellene mégsem hagyom őt itt magára. Egy kellemes beszélgetés sokkal izgalmasabb lehet, mint ósdi törvények. -És miért kell tanulmányoznod őket? Csak úgy mert érdekelnek, vagy esetleg munkához kell?-Érdeklődöm tovább, és bizakodom nem tart túl tolakodónak.
Felnevetek, majd gyorsan abbanahagyom. Itt nem igazán nézik jó szemmel a hangoskodást. Mosolyogva folytatom. - Ebben tökéltesen igazad van. Bár nem tudom, hogy van. Nincs diplomám és nem is igazán fogom magam érte törni. Kíváncsian tekintek rá, néha elfelejtem, hogy ma már ezt nem ismerik, legfeljebb a néprajzkutatók, antropológusok. Se. Más benne élni és más tanulni róla. Felé fordítom a saját rajzom, amit másoltam. - Minden rajz, minden jel elmond valamit. Ezt például egy bölcső fejtámaszára vésetik, védve a gyereket a gonosztól, ártó tekintetektől, betegségektől. – megmutatom azokat a részeket, amik erre utalnak. - Ez pedig arról árulkodik, – veszem elő a másik rajzot. – hogy akinek készül, az házas, elsőszülött fiú, és van két fiúgyereke. – ismét megmutatom azokat a jeleket, amik ezt mondják el. - Jogász… - a gyerekvédelem már ismerősebben cseng. – Nagy falatnak tűnik, de aki elhivatottságot érez ez iránt, megéri a fáradozást. És vigyázzon, mit ért mindenre képesnek lenni. Bátor, meg kell hagyni. Régóta tervezed, hogy ez lesz a hivatásod? Sosem munkáról beszélek. Hivatás az, ami előre hajt, a munka az a muszáj és kell. - Favésetekhez tanulmányozom. És itt, valamint a közösségi ház és az itt élők ismerik ezeket a legjobban. Fafaragással foglalkozom. – jobban el tudják fogadni, ha csak a hivatásom egyik oldaláról beszélek. - Miért a gyerekvédelem? – kíváncsi vagyok, de nem tolakodó.
Sokakkal ellentétben én aztán csöppet sem nézem le azokat az embereket, akik nem végeznek el egyetemet. Nem egy darab papír határozza meg, hogy ki mennyire okos. Én is csak azért vágtam bele a fejszém ebbe a dologba, mert máshogy nem tudnék azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Vannak szabályok, törvények amikkel egyet lehet érteni, vagy sem, de ez megszabja az életünket. Határokat ad, amiket jobb nem átlépni. Érdeklődve hallgatom Őt és figyelem kezét, amint a különböző jeleket mutogatja. Be kell vallanom már most nagyon érdekesnek tűnik a számomra ez a téma. -Ez igazán érdekes. Amíg én csak egy gyönyörű rajzot látok, de látod a mögöttes tartalmakat. Mintha csak egy hieroglifa lenne, aminek sokan nem értik a jelentését, pedig minden egyes rajznak van és ha meg tudod fejteni őket, az csodálatos élmény lehet!-Én sajnos a hieroglifákhoz sem értek, pedig tényleg érdekesnek tartom őket. Míg mi betűket használunk, mások rajzolnak és azzal fejezik ki gondolataikat. -Igen elég rég. Öt éve fogalmazódott meg a fejemben, hogy mi is akarok lenni, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Olyan volt, mint egy villámcsapás. Egyik reggel arra ébredtem fel, hogy tudtam mi lesz a célom... És hát azóta próbálom megvalósítani az álmomat, de be kell valljam nem könnyű, de nem adom fel. Ezt nem!-Olyan nagy az elhatározottságom, hogy senki sem lenne képes elterelni erről az útról. Nagyon is jól tudom, hogy mennyi gyerek szenved, amiről alig tudnak. Kell valaki, aki segít nekik, aki kiáll értük, a jogaikért. -Oh értem! A fa nagyon hálás tud lenni. Imádom a fa illatát.-Na jó ez kissé idióta beszólás volt, de csöppet sem zavar. Nem az egyik tanárommal beszélgetek éppen, aki vizsgáztat. A kérdésére egy aprócska mosoly kúszik az arcomra. Rég kérdezték meg ezt tőlem. Természetesen a választ tudom rá, de ezzel együtt a múltam is eszembe jut. -Mondjuk azt, hogy a gyerekkoromnak nagy szerepe volt benne.-Nem fogom elkezdeni ecsetelgetni, hogy hogyan is bánt velem az apám, hogy miken mentem keresztül, hisz nem ismerem őt.ű -És veled mi a helyzet? Miért pont a fa?-Ne higgye azt, hogy ő megússza a kifaggatást!
- Ma már sokan nem értik, szinte senki, de nem ők tehetnek róla. Igazából régebben ez megszokott dolog volt, mint ma az írás-olvasás. – amit én viszont nagyon nehezen sajátítottam el. – Szeretek vele foglalkozni. Látom rajta, hogy eltökélt és elhivatott. A kis elszólást igyekszem figyelmen kívül hagyni. - Jó dolog védeni a gyerekeket. Sokkal több törődést és figyelmet érdemelnek, mint megkaptak eddig. – ebből a szempontból értékelem a szabályokat, bár a személyes hozzáállás, mint például Grace-é, sokkal többet segít. A puhány jellem viszont sosem töltött el boldogsággal és manapság egyre többen vannak. – És valóban komoly elhatározás, ha ennyi év után sem adtad fel. Kívánom, hogy sikerüljön. Halkan felnevetek, kiseprem az arcomból a hajam. - A fa illatát szintén élvezem. Megnyugtat és fellelkesít. – és lakké, a festéké is. Mai napig a régi módszerrel dolgozom, és igyekszem továbbadni. A válasz zártsága is és Grace lelke is jelzi, hogy elégedjek meg azzal a válasszal, amit kaptam. Idővel talán közlékenyebb lesz, vagy éppen, mivel feldolgozta magában a hatást, amiért az lesz, lett, aki, nem fog beszélni róla. - Óóóó, hát erre a válasz nagyon egyszerű. Apám, nagyapám, még ükapám is a fa mestere volt. – igaz, annak már jó párszáz éve, de ez most lényegtelen. – Mivel ebben nőttem fel, máshoz nem is nagyon értek, de nem is akarok. Bútorokkal ugyan nem foglalkozom, de a régi jelzések nagoyn érdekelnek, ebbe ugyan belenőttem, de azóta kopott némileg az emlék. - A szobrok foglalkoztatnak és az eszközök. A bútorok újnak számítanak nekem, de nem is hinném, hogy bútorasztalosság felé terelődnék. – a könyvére nézek, biztosan feltartom. - Nem tartalak fel, de itt biztosan megtalálsz. A műhelyem és ott szét lehet nézni, ha másért nem, a fa illatáért édemes betérned. – kitépek egy kis cetlinek valót s felírom a címet, majd kis gondolkodás után a nevemet s átnyújtom neki.
-Sajnos nagyon sok mindenben megváltozott az oktatás. Egyre kevesebb olyan dolgot tanítanak a gyerekeknek, ami igazán fontos lehetne nekik. Ma már a technológia van hatalmon, így már általános iskolában megtanítják a fiataloknak a számítógép használatát, ami szerintem borzalmas… Ki kellene használniuk a gyerekkorukat… Régebben a legtöbben kint játszottak az utcán… De ma mit látsz? A telefonjuk, tabletjük mögé bújnak és tök mindegy, hogy ott áll e mellette a haverja, ők a gépen keresztül kommunikálnak egymással. És sajnos ez ellen nem igen tesznek sem a szülők, sem a tanárok.-Igaz nekem nem volt olyan szép gyerekkorom, mint amit az előbb leírtam neki, de láttam más gyerekeket. Boldog gyerekeket, akik összegyűltek és egész nap játszottak. Irigykedtem rájuk, nagyon is és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én is kimegyek hozzájuk és játszom velük. Egyetértően bólintok egyet Claud szavaira. Én is pontosan ezt gondolom. Jobban oda kellene figyelni a gyerekekre, de nagyon sok szülő elfelejti, hogy mit is jelent szülőnek lenni. -Sajnos ez tényleg így van! Épp ezért vagyunk mi, hogy ha más nem, legalább mi foglalkozzunk velük, kiálljunk értük, megismertessük velük a jogaikat, mert a gyerekek kilencvenkilenc százaléka nem tudja, hogy milyen jogokkal rendelkezik…. És köszönöm a biztatást!-Jól esik a pici lelkemnek, mikor bátorítanak. Ilyenkor egyre eltökéltebb leszek a dolog iránt és egyre nagyobb erőt érzek magamban ahhoz, hogy végigcsináljam. Egy kedves mosollyal hallgatom a kis meséjét a családjáról. Szóval apáról fiúra szállt ez a szakma. Ez mindig is tetszett nekem. -Ez is egy szép történet. Jó mikor megmaradnak a hagyományok egy családban. Gondolom az édesapád örült annak, hogy követted őt.-Bevallom őszintén, hogy ez a beszélgetés sokkal jobban érdekel, mint a könyv tartalma. Eddig olyan keményen tanultam, hogy igazán megérdemlek egy kis lazítást. Lehet, hogy holnap szidni fogom magam, de semmi kedvem most nekiülni magolni. Kellemes a társaság és örömmel beszélgetnék tovább vele, természetesen, ha én sem tartom fel őt. A kis papírra felírt címet, nevet el is teszem magamnak egy biztos helyre, és csak az után szólalok meg ismét. -Nos biztosan meg foglak látogatni…Amit meg a feltartást illeti. Csöppet sem tartasz fel. Élvezem a beszélgetésünket, így ha én sem tartalak fel téged itt maradnék még. Vagy akár el is mehetnénk sétálni egyet. Persze nem akarom magam rád erőltetni. Szóval csak egy szavadba kerül és már el is mentem.-Kezembe is veszem a könyvem, hogy ha kell azonnal felállhassak. Biztosan neki is megvan a maga dolga, így csöppet sem sértődnék meg, ha elküldene.
Elgondolkodom a válaszán. Nincs gyerekem, csak látom a mai felnőtteket, akik korábban gyerekek voltak, hogy mennyire másképp látják a világot, mint a nagyszüleik, szüleik és minden idősebb generáció a régi időket sírja vissza. - Az idő változik. Majd megtalálják a helyes egyensúlyt. És végül is mindegy, hogy egymás mellett ülve olvasunk vagy pipázgatunk némán, vagy tableten játszunk, chatelünk. Tény, hogy az életre nem az iskola nevel. - A törődést és a védelmet értékelni fogják. Ez természetes. Ezt akaraterő nélkül nehezebb végigvinni. – Aki kitartása jut eszembe. Más talán már az első idők után feladta. Talán Grace is éppen annyira kitartó, mint Aki. Csak ne kapjon olyat ki, mint én voltam. - És valós. – csak senki se kérdezze meg, mikor születtem és hogy az apámat hogy hívják. – Már nem érhette meg, hogy mesterként lásson. – mivel elküldött elég korán. Vissza meg már nem tértem, csak jóval később. A válasza kellemesen meglep, valahol mélyen mindig attól tartok, hogy túl kemény vagy mogorva vagyok. - Erre már fenik a fogukat. – tartom fel a könyvet. – ma befejezem, hogy másnak át tudjam adni. De a tatár annyira nem sürget, nekem is jó beszélgetni veled. És ha lesz a későbbiekben kedved sétára, elruccansz a műhelyhez. – mosolygok. - És nektek is van gyakorlati része az oktatás mellett? Nem ismerem és nem akarok félrekérdezni. Ha van, akkor megvan már ki lesz a … - leesik, hogy ott talán nem úgy megy. – vagyis hogy merre, hol fogsz gyakorlatot elsajátítani?
-Nem hiszem, hogy olyan mindegy volna. Mikor régebben kiment az utcára az ember boldog, játszadozó gyerekeket látott, akik fantáziájukat használva olyan világokba képzelték el magukat, amiről mindenki csak álmodozik, vagy éppen fociztak, bicikliztek, gördeszkáztak és hasonlok. A mai fiatalok nagyon el vannak lustulva. Mikor hét ágra süt a nap ők akkor is a szobájukban csücsülnek...Szerintem ez nagyon szomorú!-És leginkább a szülők hibájának tartom, hogy ennyire nem figyelnek oda a gyerekekre. Miért nem veszik el ilyenkor tőlük azt a sok kütyüt és küldik ki a levegőre? Ha esetleg nekem egyszer lesz gyerekem biztosan korlátozni fogom az ilyen eszközök használatát, még ha ezzel én leszek is a leggonoszabb ember a világon. -Sajnálom!-A szavaiból azt veszem ki, hogy az édesapja meghalt, ami szomorú. Igaz nekem nem volt valami minta apám, de tudom, hogy másoknak milyen fontos tud lenni egy szülő. Annak viszont roppantul örülök, hogy ő is örömmel fogadja társaságom. Így nem is ülök el mellőle, csak a felemelt könyvre pillantok egy rövidke időre. -Esetleg tudok valamiben segíteni?-Hátha ketten gyorsabban végzünk. Bár nem értek hozzá, de ha kell segíthetek kimásolni a rajzokat, ahhoz azért értek én is. -Igen lesz majd egy éves gyakorlatunk, de még nincs meg, hogy hol, vagy kinél. Tudod ez nehezebb téma. Sok évfolyamtársamnak vannak kapcsolataik különböző helyeken, nekem nem igen, így nehezebb is bekerülni, de bízom benne, hogy sikerülni fog.-Nem szabad negatívan hozzáállnom a dologhoz, mert akkor biztosan nem érek el semmit.
Ha belegondolok, iskolába nem is jártam, sosem, gyerekként pedig ez a fogalom a magam fajta számára nem is létezett. A kifakadására felmerülnek bennem az emlékek gyerekkoromból. Már hat évesen apám műhelyében kellett besegítenem, a játékot akkor már kevéssé űzhettem. Rózsaszín képzetnek tartom ezt. Vannak, akik hívei a korai munkának. - Jó dolog a fantázia. – bólintok végül. – És hogy kint legyenek a szabadban. Nyugodt pillantással nézek rá, a mosolyomban nyoma sincs a szomorúságnak, mint ahogy a hangomban sem. - Nem tehetsz róla, ez az élet rendje. És köszönöm az együttérzésed. – mai napig nem tudtam megbékéli apámmal és ahogy viselkedett velünk. - Miben? – kérdezem érdeklődve, majd a könyvre nézek. – Ebben? Kedves tőled. Szeretek rajzolni. És ha egy hónap múlva tér vissza a könyv, hogy rajzolhassak belőle, akkor egy hónap múlva. - Egy év? – kevésnek tartom, a mai világ rohan. Matuzsálemnek és csigának tartom néha magam. – Biztosan a megfelelő helyre kerülsz. – akár negatívan is lehetne értelmezni, nem annak szánom. - Nem mindig a kapcsolat számít. – ha így lenne, nem kaptam volna harmadik esélyt az élettől. Nem voltak kapcsolataim, nem volt mire építenem. – Eléggé határozottnak látlak ahhoz, hogy sikerüljön. – bíztatom, visszatükrözve felé, hogy miként láthatják mások. Lapozok a könyvben egy újabb megfelelő helyre és a kezem közben jár, ahogy beszélek, ütemesen rójják fel a vonalakat. Nem kapkodok, és sokfelé tudok figyelni egyszerre, s csak akkor hagyom abba mindig a rajzolást, ha jobban ráfigyelek.
-Amúgy tudod, hogy van itt fénymásoló? Ha akarod le lehet fénymásolni azokat a lapokat, amiket szeretnél. Persze nem akarok beleszólni, félre ne érts. Tetszik, hogy ilyen nyugodtan, mondhatni lazán veszed a dolgokat. Én sem szeretek rohanni, csak megkövetelik tőlünk.-Az egyetem, a munkapiac mind rohanó világban él, így ha mi is meg akarunk maradni kénytelenek vagyunk felvenni azt a tempót. Ha lehetne választani én is inkább a lassabb tanulást, munkába állást választanám, de sajnos az állam az ilyet nem finanszírozza nekem meg nincsenek gazdag felmenőim, akik megengedhetnék hogy több évig üljek az iskolapadban. -Igen sajnos csak egy, de ez is jobb, mint a semmi. Néhány szakon csak egy-két hónapot kapnak a diákok és sokaknak nincs esélyük arra, hogy tényleg egy olyan helyre kerüljenek, ahol tanulhatnak is. A gyakornokokat sokszor lenézik. Ha szerencséd van olyan mellé osztanak be, aki tanít, aki rád mer bízni pár feladatot, de ha nincs szerencséd akkor egy évig kávét főzhetsz és csicskát játszhatsz. Sajnos ez már csak így megy...-De mindenesetre jól esnek a szavai. Én is nagyon bízom abban, hogy a kitartásom meghozza majd a gyümölcsét és el tudok majd helyezkedni egy olyan helyen, ahol esélyem lesz bizonyítani. Pár pillanatig csak csendben figyelem ahogy rajzol. Milyen rég is volt alkalmam arra, hogy fogjam magam és csak úgy nekiálljak rajzolgatni, vagy akár festeni. Hiányzik, hogy kicsit mással is foglalkozzak ne csak az iskolával, vagy a munkával. Persze mind a kettőt szeretem, de jól jönne egy kis pihenő. -Szépen rajzolsz!-Dicsérem meg elmosolyodva. Lassan ideje lenne elmennem, de nem igazán van meg a kedvem hozzá.
- Ezt csak addig lehet megkövetelni, míg vannak olyanok, akik meg is teszik. – mosolyodom el. Már nem rohanok sehová, és az ifjonti sietségem is alább hagyott, mert rájöttem, hogy aminek el kell érkeznie, úgyis akkor érkezik hozzám, amikor annak eljön az ideje. Ráhagyom, hogy lazának tart, holott nem vagyok az. Idővel ismerszik meg a másik, és nem az első találkozásnál fogom felvilágosítani magamat illetően. - Pedig a gyakornokoké, a tanulóké a jövő. Ha nem foglalkozunk velük és nem tiszteljük a bennük rejlő jövőbeli lehetőséget, sok kincs elvész. Akinak sosem lehetek elég hálás, hogy képes volt bennem meglátni azt, aki ma vagyok. Más talán kitekerte volna nyakamat. - Köszönöm! – habogás és álszerénykedés helyett komolyan veszem a dicsérő szavakat. Szívből jönnek. A skicc inkább valóban rajz, mégis hamar elkészül. A többit a fejemben raktározom, így is tanulom a formát és a stílust. - Ideje mennem, az esti időszakok a legsürgőbbek. – hajtom be a könyvet. – Nagyon élveztem a társaságodat, feltételezem, összefutunk még, főleg vizsgaidőszakban. – a kezemet nem nyújtom ugyan, egy mosolygós biccentéssel helyettesítem. - További szép napot és sikeres vizsgákat! A könyv a polcon kerül elhelyezésre, ahonnan elvettem. Még egyet intek Grace felé, majd a kijárat felé veszem az irányt.
//Ha nincs más, köszönöm a játékot, élveztem! //
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Az egyetemen oktató professzorokra kicsit másabb szabályok vonatkoznak, mint az itt tanuló diákokra. Én például megtehetem, hogy egy egész félévre kivegyek szakirodalmakat anélkül, hogy a könyvtáros a nyakamba lihegne. Ha nem lett volna az irodai penészirtás néhány nappal ezelőtt, vélhetőleg teljesen el is felejtkeztem volna a nálam levő könyvekről, a takarítónő viszont kipakolta őket az íróasztalom közepére, hogy egyem a máját. Nem, inkább mégse. Amilyen pia szaga van általában, szerintem a műszakok után az első útja mindig a kocsmába vezet. Persze próbálja palástolni szájvízzel, de az én orrom kiszagolja ezt. - Hello, visszahoztam ezeket. Csúsztatom hanyag mozdulattal a könyvtár pultjára a könyvkupacot, miközben rövid pillantást vetek a pult mögött ülő lányra. Zsebre vágom a kezeimet, aztán beljebb sétálok, hogy összeszedjek újabb kupac könyvet a nyári kurzusra jelentkezettek oktatásához. Igazi stréberek ők, akik még a szünidő alatt se tudnak elszakadni az egyetemtől, és ahelyett, hogy pihennének vagy elutaznának, inkább bejárnak néhány plusz kreditért. Sok olyan diák jelentkezett, akik év közben amúgy nem veszik fel az óráimat. Gondolom azt hiszik, hogy ezzel majd könnyen pontot szereznek így nyáron. Akiket néhány féléve tanítok, már megtanulták, hogy keményen megkövetelek mindent, és nem tűröm a trehányságot. Bakancsot viselek szürkéskék farmernadrágot fekete ingpólóval meg halszálka mintás szürke kardigánt, amit végig kigomboltam magamon, így látszik a nyakláncom, és a rajta függő medálom is. A könyvtár nagy, de nem kell idegenvezetés ahhoz, hogy megtaláljam azt, amit keresek, mert már jó ideje itt tanítok, és volt alkalmam bejárni a könyvtár egészét. Befordulok a vallási könyvekhez, kicsit lassítok a lépteimen, miközben ujjaimmal végigzongorázom a könyvek gerincét, és meg is érkezem ahhoz a kupachoz, amit kerestem. "A kereszt szimbólum eredete" Borítóján ízletítőként számos kereszttípus szerepel, na meg ha már itt vagyok, akkor lekapom egy másik szimbólumokkal foglalkozó szakirodalmat is. Ez a nyári kurzus ugyanis a szimbólumok tanulmányozásáról fog szólni, én meg szeretek előre felkészülni, vázlatokat írni az előadások menetéről.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Mostanában számos lehetőségem nyílik arra, hogy könyveket olvassak, sőt még kötelező is lett egynéhány részletes átnyálazása, úgy érzem magam mint amikor egyetemre jártam, azzal a különbséggel, hogy ennek legalább látom az értelmét. Utáltam amikor megmondták milyen gyűjteményeket lapozzak át, mit olvassak el az első laptól az utolsóig és már előre láttam, hogy abból ugyan nem azt tanulom meg amiért odamentem. Talán velem volt a baj, talán csak a professzorral, vagy az egész oktatási rendszerrel, nem tudom, de tény és való, önként mondtam le a diplomámról. A könyvek szeretete persze megmaradt, minél régebbi annál jobb és szerencsére eddig sikerült olyan munkahelyeket találnom amelyek teljesen kielégítették az igényeimet. New Yorkban egy antikváriumban dolgoztam, kis családi vállalkozás volt ami leginkább a különc gyűjtők megrendeléseiből tartotta fenn magát, míg itt Faribanksben a Grandmore könyvkiadónál van lehetőségem a különleges könyveket lapozgatni. Ám az egyetemi könyvtárral nem vetekszik semmi, itt aztán kiélvezhetem magam, persze az őrzők könyvtára sem semmi, de jobbára egy irányba mutat. Ha már bejáratos vagyok ide, kihasználom az alkalmat és állandó tag leszek. Ezzel a szándékkal léptem be és indultam máris a pulthoz, hogy segítséget kérjek. Addig is, azalatt a pár lépés alatt míg elértem a célomat, körülnéztem, persze csak óvatosan, nehogy nekimenjek valaminek vagy valakinek. az esetek nagy részében arra nézek amerre megyek, de most, hogy lehetőségem nyílt jobban megszemlélni a könyvtárat, megtettem. Ez szép munka lesz, az egészet feltérképezni és már a foglalkozási ártalom is megindult bennem, a közelebbi polcokat néztem és a katalógusrendszert próbáltam elhelyezni magamban. A pulthoz érve önkéntelenül és udvariasságból is rámosolyogtam a másik oldalon álló nőre.* -Szép napot! Rebecca Morgan vagyok és szeretnék beiratkozni. *Kaptam egy vissza mosolyt, egy üdvözlést és egy nyomtatványt amit ki kellett töltenem. Néhány perc múlva már havi bérlettel rendelkező hivatalos tagként indulhattam el felfedező utamra. Lábujjhegyen tipegtem a polcok között ami igen nehéz magas sarkú cipőben, de nem akartam a könyvtár szentséges csendjét kopogással felverni. Először csak körbenéztem címkék szerint és listáztam magamban a sorrendet, végül ott vertem gyökeret ami a legjobban érdekelt jelenleg. A mítoszok, hiedelmek és vallási rítusok között. Kivételesen van nálam táska, vagy retikül, amolyan női de nem bőrönd, amit leteszek a legközelebbi szabad helyre és nekiállok, hogy végigolvassam a könyvek gerincére írt címeket. Egyet ki is szabadítok a többi fogságából és belelapozok, összehasonlítás egyes népek, népcsoportok rítusai között, különbségek és hasonlóságok taglalása földrészek szerint. Szeretem a könyvtár meghitt csendjét melyet csupán a lapok sercegése szakít meg, néha egy nagyobb sóhaj vagy vétlen köhécselés. Most éppen egy könyv az enyémhez hasonló kihúzása a többi közül, éppen a polc túloldalán. Önkéntelenül tekintek a zaj forrása felé a réseken keresztül azonban csak egy férfinyakat és egy medált látok, mindez azonban nem a különlegessége folytán hívja fel a figyelmemet, hanem mert megint érzem. Azt érzem. A csokoládé selymesen, édesen kesernyés ízét a számban. Farkas! A szó beleordít az elmémbe. A fenébe, hogy miért nem tudnak ott lenni ahol én nem vagyok? Máskor, más helyzetben elszaladtam volna, de már nem tehetem. Ujjaim fehéredésig szorulnak a kezemben lévő könyvre, megrogyasztom a térdeimet, hogy a medál fölé is lássak. Látnom kell az arcát, hacsak egy pillanatra is. Így most pont egy kukucskáló nőnek nézek ki aki be akar pasizni.*
Kezdőlap
//
//
//
