- Gondold át, mi is az, amit igazán szeretnél. Nem próbállak meg rábeszélni semmire, vagy lebeszélni semmiről, mert ismerlek annyira, hogy mindig a saját fejed után mész végső soron. Én egyébként azt mondom, hogy minden farkasnak ki kell próbálnia mind a két létformát ahhoz, hogy teljes képet kapjon arról, hogy neki melyikre van szüksége leginkább. - Sokáig voltam szabadúszó, és Szentpéterváron már erősen fontolóra vettem, hogy csatlakozzak az ottani falkához, amikor Wainwright üzenete megérkezett. Végső soron "mindegy", hogy Oroszországban vagy itt, de falkába kerültem. A kóborlétnek és a letelepedett létnek is megvannak a szépségei és az árnyoldalai. Nekem egyelőre jó itt, kialakult egy életem, amiben jól érzem magam, a többit pedig majd a jövő eldönti. - Számíthatsz rám. - Talán az Alfának is nagyobb a bizalma, ha tudja, hogy az ismeretlent legalább egy valaki ismeri a falkából. De ne szaladjunk ennyire előre, majd ha már ott tartunk, kitalálom hogy vezessem Castor vagy Dante elé, amelyik épp ráér az ilyen ügyekkel foglalkozni. - Még ha el is buknál, felállnál. Ismerlek Rozi, túlélő vagy! - Vigyorgok rá. Valahol mindannyian félünk a bukástól, csak mindenkit másképp visel meg. Engem nem szokott mély depresszióba taszítani, mert az életfelfogásom is elég komolytalan, ami azt illeti. Csak nagyon ritkán csüggedek el, de az se tart nálam sokáig, mert mindig megtalálom a módját annak, hogy kimásszak a gödörből. - Minek is tagadnám? - Kacsintok sokatmondóan. Vannak dolgok, amikre kifejezetten jó visszagondolni. - Akkor sose tudom meg. - Felelem játszott csüggedtséggel. Ha három és fél század alatt nem sikerült felnőnöm, akkor most már aligha van rá esély. A farkasom egy pillanatra megemeli a fejét, majd egyetértően szusszan egyet. Ami komolyság van bennem, azt maximálisan neki köszönhetem. - A nehezebben megszerezhető falat a finomabb falat. - Közhely, vagy nem közhely, de ez így igaz. Szerintem nem csak nekünk férfiaknak imponál az, ha egy nőért küzdeni kell, és nem csak odaveti magát, de a nőknek is imponál, ha valaki kitartóan udvarol. A könnyű nőcskékre is szükség van, tökéletes alanyok a futó kalandokra, de őket nem lehet komolyabban venni. - Hm. Ne birizgáld a farkas bajuszát... - Villantak meg a szemeim a csipkelődés hallatán. Még a végén szó szerint veszem az ajánlatát, és egyik éjjel tényleg az ágyában talál! A nadrágomra siklik a pillantásom, s amikor benyúl a zsebembe, elvigyorodok. - A fegyverem kicsit odébb van. - Pillantok fel rá kaján vigyorral a képemen. A telefonom háttérképén Cézárral együtt vagyok látható egy közös szelfin. - 159357. - Diktálom be a képernyőzár kódját, mert anélkül bizony csak a közös fotónkat tudja bámulni. Figyelem, ahogy bepötyögi a telefonszámát, aztán amikor közelebb hajol, a szemeibe pillantok. Az arcpuszira elvigyorodok, de nem eszik olyan forrón a kását! Kihasználom a helyzetet, az álla alá nyúlok, és megemelem kicsit a fejét, hogy csókot lopjak az ajkairól. - Tökéletes! - Aztán, hogy ezt a csókra, vagy a megtiszteltetésre értem-e, annak kibogozását már rá bízom. - Most megyek Rozi. De keresni foglak, ha te előbb nem teszed meg. - Állok fel zsebre csúsztatva a telefonomat. - Legyél óvatos, és vigyázz magadra! - Pillantok le rá, aztán lassan megfordulok és elindulok vissza a Farkaslak irányába.
// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Lassan bólintok arra, amit mond, mert tényleg igaza van. Semmi se fekete vagy fehér, semminek nincs csak jó vagy rossz oldala, hiszen a szivárvány is csak akkor van, ha esik az eső és még a nap is süt. A boldogság és a fájdalom együtt jár. Csak néha egy-egy nehéz pillanatban, döntésben nehéz észrevenni a jó dolgokat, de nem akarok most erre több szót elpazarolni, hiszen már szegényt így is teljes mértékben letámadtam, amit nem igazán kellett volna. De nem pörgethetem vissza az időt. Minden okkal történik. Merci beaucoup. – szólalok meg az anyanyelvemen, hiszen annyira hiányzott már, illetve szerintem ez a pár szó sokkal szebben hangzik ezen a nyelven, mint bármelyik másikon. Megköszönthetném bármilyen nyelven, de így számomra sokkal inkább őszintén hat, mintha meg kellene tagadnom a múltamat, azt, hogy honnét jöttem és melyik országba fog örökké húzni kicsit a szívem. Reméljük igazad van, de még mindig nem vagyok Rozi! Jobb lesz, ha leszoksz róla!– mondom neki tettetett bosszúsággal, de az apró mosoly még mindig ott bujkál az arcomon. Boldog vagyok és szerintem boldogságot leplezni a világ egyik legnagyobb bűne. Ha valaki boldog, akkor azt látniuk kellene más embereknek, hiszen egy-egy mosoly vagy kedves szó bárkinek a napját képes megváltoztatni. Talán egyszer majd megkegyelmezek neked. – utalok arra, hogy nem várom el azt tőle, hogy megváltozzon. Soha nem volt baj, hogy egy nagyra nőtt gyerek. Legalább soha nem képes unatkozni mellette az ember. Természetesen tud komoly is lenni, ha azt kívánja meg a helyzet, de kíváncsi lennék, hogy az alkalmazottai mit gondolnak róla. Talán egyszer ki is derítem. Hmm, nem félek, mert ez a farkas nem harap. – válaszolok kicsit pimaszul, majd amikor látom, hogy nem zavarja az, hogy a telefonja után kutakodok, akkor egyszerűen csak megszerzem és csak egy kisebb fejrázással reagálok arra, amit mond. Elmosolyodom, amikor meglátom a képet, majd pedig sietve pötyögöm be a kódot. Pillanatok múlva már a számomat mentem el, de arra, amit tesz egyáltalán nem számítottam. Pontosan annyira váratlanul élt, mint a legelső csókunk. Mire észbe kaphatnék, addigra már vége is. Megtörtént, de talán még se. Pár pillanat erejéig mondhatni lefagyok, majd amikor már búcsúzkodik, akkor sietve pillantok fel rá. Hidd el többé nem szabadulsz tőlem és igyekszem, de ahogy mondani szokás, a baj állandóan megtalál engem. Nem tehetek róla. - mondom neki ártatlanul, majd figyelem, ahogyan elmegy. Hamarosan pedig újra ledőlök a fűbe és figyelem az égboltot és már kezd hajnalodni is, mire sikerül összeszednem magamat és elindulni valamerre.
Telihold van, hát kijön ide, és itt fogja megvárni az éjszakát is, de ami érdekli, hogy vajon tényleg van dolguk egymással Lilivel, vagy nincs? Ezt majd a szellemek megmondják. Ezt az egy napot választotta, nem kell több, és nem baj, hogy szinte még nem is telt el idő az előző találkozásuk óta. A hold nem csak a létük miatt fontos, de ez is majd elválik, a maga idejében. Annak örült, hogy a nőstény nem erőltette a kérdést, és nem is hurrogta le azért, mert másként vélekedik erről az egészről, annak ellenére, ha az apja hozzá küldte, akkor az sem a véletlen műve. Hálás Castornak azért, hogy nem lebeszélni akarja, nem tiltani, hanem megoldást keres, és elfogadja, hogy ez nála több, mint hóbort. Egyelőre leül a tisztás kellős közepére, megfordul a fejében, hogy beszélnie kellene Ravennel, de el is hessegeti magától a gondolatot, előbb arra lenne kíváncsi, hogy Natan hová jutott, egyáltalán van-e még visszaút? Morrighan vele maradt, és ez azt jelenti, még mindig vár valamire, na de ezt a jelet nem észrevenni... kizárt, hogy a hím még nem jött rá, most mégsem ez a kérdés, hanem valami más. Ami a szemében pozitív, hogy a nőstény nem szereti a fedett, zárt területeket, és ez jó, de minden más kérdéses még. A válasz mindenképp megérkezik, vagy úgy, hogy Lili is eljön, vagy úgy, hogy nem találkoznak, és akkor más úton jár, mint ő.
Még bőven a délutánban járunk csupán, nem vadászni indultam, egyszerűen szerettem volna járni egyet, kiszellőztetni egy kicsit a fejemet. Sok mindent kell átgondolnom. Szemeim köré már mélyebb árkokat vájt a kialvatlanság, mint az valaha is megszokott lett volna az esetemben, de egyelőre nincs mit tennem. Odáig még nem jutottam, hogy bármely részlet kellőképpen világos legyen a számomra. Sosem éreztem ennyire zavarosnak a saját fejemben lenni, ám tudom, ez csak időleges, valamiért most így kell lennie, idővel majd változni fog, alakulni, formálódni, és ha tudnom kell, tudni fogom, mit akarnak közölni velem odaátról. Könnyed lépteim puhán lelnek talajt, és egészen addig nem is érzékelem a kölyköt, míg meg nem látom a tisztáson. Nahát, pedig még nem is érkezett el az első lehetséges időpontjuk ideje, talán másként rendelték a szellemek, és hajlandóak megadni a fiatal teremtésnek a bizonyosságot aziránt, hogy lehet dolgunk egymással. Elmosolyodom, hát úgy tűnik, mégiscsak érdemes vagyok arra, hogy iránymutatást adhassak neki. Noha amilyen makacs a leányzó, még abban sem vagyok biztos, hogy ez elég lesz a számára, de egyelőre ezzel nem foglalkozom, mindent a maga idejében. - Szervusz, Norina! Remek volt a gumicukor. Üdvözlöm ily módon, majd lassan közelebb lépkedek hozzá, olykor felpillantva az égre, áldott, vágyott, kierőszakolt tudatlanságomban várva, hogy majd csodálhassam a kerekded ezüstös barátunknak pár óra múlva. A Teliholdakat még én is a vadászatnak szentelem, következésképp mikor leszáll az est, bizonyosan átadom a terepet a farkasomnak, addig viszont még van némi időnk egyéb dolgokkal is foglalkozni. - Mesélsz nekem magadról? S persze azokról a másik szerint furcsa dolgokról, amiket tapasztaltál?
Mire számít, teljesen mindegy, a válaszok majd érkeznek a maguk idejében, amikor szükséges, nem ezzel foglalkozik, hanem Ravenen, Natanan, Claude-on és Bastianon gondolkodik. Mindannyian mások, mindannyian "látnak", értenek és függetlenek. Raven emlékei egyértelműek voltak, de ő már a sajátjaival van, ott, ahol lennie kell, de rengeteget tanult tőle, amit sosem fog elfeletjeni. Natan... őt nem érti, hiszen köze volt a druidához, talán... talán amikor vele beszélt és a hím belépett... talán az volt az a pont, amikor rájött,szembe megy mindazzal, amit képvisel. A hollója is megadta a választ, mellészegődött, de a múltjukat miért nem fogadja el? Vagy pont fél tőle? Claude... őt nagyon kedveli, az, hogy Aki megmutatta magát előtte, mindent megmagyarázott, ahogyan a munkái is. Bastian pedig... már tudja, tudja, ki ő, és annyira furcsa volt látni egy fiatal testbe zárt idős lelket, hiszen a szeme elárulta, no meg a mondandója. Nem volt lekezelő, lenéző, nem a kölyköt látta benne, hanem valami mást, amihez nem kellettek szavak. Abból a beszélgetésből erőt merített, olyan energiákat kapott, amik ki fognak tartani, mert tovább kell mennie, és lesz hozzá ereje. Egyedül? Valószínű, de nem retten meg tőle, mert nincs miért. A kezében van a tudás, amit Raven hagyott rá, és milyen érdekes, hogy nem elég olvasni. Minden akkor nyert és nyer értelmet, amikor elérkezik az ideje. Így halad, szépen lassan, de biztosan. Mocsárra nem lehet építkezni, az alapjainak erősnek kell lennie, erősebbnek, mint az acélnak. Régen beszélt a druidával, meg kell majd tennie, még akkor is, ha nem hívhatja folyton. Meddig lesz képes fenntartani a kapcsolatot? Elmosolyodik... erősödött, ezt tudja, hosszabb ideig sikerül majd, mint utoljára. Morrighan a fáról figyel, és nem is zavarja ebben, szeret ott ülni, és mindig jelez, ha valami változás van. Ül a tisztás kellős közepén, nem mozdul, és nem is akar, egyszerűen vár, türelmesen, némán. Akkor sem fordul meg, amikor már tudja, valaki közeledik, csak akkor, amikor odaér hozzá. -Szia Lili! Egészségedre! Az égre pillant, már majdnem teljes a Hold, szereti, nagyon szereti, és nem csak azért, mert ilyenkor vadászat van. Amúgy is ma külön kell jönnie, mert apa azt mondta. -Magamról? Annak nagyon hamar a végére érnék. Mire vagy kíváncsi? Arra, hogy érzem a dolgokat, érzem az energiákat, már úúúgy, vagy arra, hogy van amit túl gyorsan tanulok, mint aki nem először foglalkozik ilyesmivel, holott ebben az életében először látja, vagy arra, hogy olvasok jelekből, vagy arra, hogy tudom, ha valaki nincs egyedül, van társa, és most nem a bundására gondolok? Elneveti magát, sok dolgot nem tud magáról mesélni, tényleg nincs mit, ezek meg a furcsaságai, nagy vonalakban, már amit felsorolt. A dobjáról nem beszél, a jegyzetről még annyira sem, amiben minden szimbólumot ismer, mert tudja, hogy ismeri, és érzi az erejüket, sem arról, hogy fordul Ravenhez, ha éppen úgy adódik. sem a totemállatáról, amit Claude látott. Egyszerre hadarna el mindent, akkor itt ülnének hajnalig, és lehet, erre Lili sem ér rá.
Mosolyogva bólintok, bár ritkán eszem gumicukrot, inkább csak akkor, ha valaki megkínál velük, inkább sütni szoktam, ha édességre vágyom, de egész kellemes, azt kell mondjam. Egyelőre nem szólok, csak körbekémlelek a tisztáson, figyelem a Holdat is, majd Norina vonásain állapodik meg a tekintetem. Sokat gondolkodtam rajta, és én magam egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy fiatal lelkének kellene cipelnie már ezt a terhet, tudom, a csontomig hatolóan érzem, hogy közelebbről látta a halált, mint illett volna. Nincs azonban mit tenni, így alakult, most a jelenből kell kihoznunk a legtöbbet. - Igazság szerint, minden érdekelne, amit fontosnak tartasz. Mind a személyiségedet tekintve, mind azon eseményeket, amik eddig kísérték az életedet, és fontosabbnak tartod őket. Morrighan története is foglalkoztat, de talán erre még nem vagyunk készen. Én nagyon jól tudom, kihez tartozott a holló, de nem kell, hogy ezt bárki orra alá dörgöljem, mert az, amit én tudok, tudni vélek, az teljesen mellékes abból a szempontból, hogy Norinának mire volna szüksége. Egyelőre nem tudom, hogyan kezdjem el, csak tapogatózom körülötte, mert kell egy halovány kép legalább. - Igaz, nagyon fiatal vagy még, de az eddigiek alapján gondolom, akadnak terveid a jövőre nézve. Elárulod nekem őket? Meglepne az eddig tanúsított magabiztossága után, ha nem így lenne, ugyanakkor az sem mindegy, hogy lelkének melyik oldala erősebb, mert attól függ, milyen utat fog bejárni, mi a végcél, minek fogja alárendelni az egész életét. Én viszonylag későn léptem az utamra, addig nem tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, de onnantól kezdve erről szólt minden, és biztos voltam benne, hogy megtaláltam az én sárga köves utamat. Nem mindenkinek sikerül, van, aki rossz útra lép eleinte, dacból, meggyőződésből, vagy csak él benne a remény, hogy sikerülni fog neki, ám az, hogy szeretnénk valamit, nem garantálja, hogy el is fogjuk érni. - Szóval érzed az energiákat? És ez milyen számodra? Hogyan csapódik le benned? Bontom akkor darabjaira a dolgokat, mert fontosnak érzem, hogy tudjam ezeket, még akkor is, ha ő esetleg nem így fogja gondolni. Beszélgetnünk még mindig nem kell, részemről bármikor elmehet, ha úgy tartja kedve, sosem tettem kötelező érvényűvé önmagam elviselését senkinek sem. Még úgy sem, hogy szerintem abszolút nem vagyok nehezen emészthető személyiség. - Mik azok, amiket gyorsabban tanulsz meg, mint elvárható lenne? Ha már itt van, sejtéseim szerint a spiritualitáshoz köze lehet, de nem szeretek találgatni, válaszolja meg ő maga, tisztább és egyszerűbb. - Milyen jelekre gondolsz? Annyi féle van, hogy ebbe szintén kár volna fejben belebonyolódnom, nem mindegy, hogy egy rossz ómenről beszélünk, vagy éppen egy személy arcának változásáról, ami megsúgja, miként fogad valamit. - Érzed a védőszellemeket? Nem hökkenek meg rajta, bár tény, hogyha ennyire elmélyedt már a témában, akkor valóban tehetséges lehet. Meglátjuk, mi fog kisülni ebből, én mindenesetre határozottan kíváncsivá váltam mostanra.
Bundása elheveredik, élvezi az estét, ahogyan ő is, hiszen most kezdődik a nap, ha úgy veszi. Lilire pillant, és a felvetésén gondolkodik. Fontos momentum, mégis mi az? Nézőpont kérdése. Castor szerint fiatal ehhez az egészhez, ő viszont azt mondja, nem a kor számít, mert lehet valaki elméletben fiatal, de nem lehet tudni, hányadik életét élni. A fiatalság relatív, ahogyan az idő is. -Számomra az a fontos, hogy mit tanultam meg eddig, és merrefelé tartok. A többi nem, az szükséges volt, annak így kellett történnie. Megtanultam az önállóságot, a küzdelmet a harcot, és azt, hogy a halál csupán fizikai dolog. Morrighan, ő Natan társa, azaz volt, mert miután a hím nem akarta elfogadni, mire hivatott, eljött hozzám, és azóta velem van. Segít észrevenni azokat az apróságokat, amik mellett elmennénk mindannyian, és segít kívülállóként szemlélni a dolgokat. A múltat másként kezeli, mint a többség, megfordította a nézőpontot. Nem sajnálkozik rajta, nem mereng benne, hanem kihalászta azokat, amiket az a helyzet tanítani akart, és ebből merített erőt. Megérteni a miérteket, megérteni, helyükre tenni, és tovább lépni, ez a lényeg. -Miből gondolod? Azért, mert egy fiatal test áll előtted? Igen, a jelenlegi életemben fiatal vagyok, tudom, és valahol azt is, hogy nem vagyok olyan csitri, mint amilyennek kinézek. Érdekes kettősség, nem? A terveim egyértelműek, helytállni a falkában, és visszahozni mindent, ami anno és pici koromban megvolt, és fejlődni. Úgy is. Sok-sok terve van, illetve egyre több, persze mindennek megvan a maga ideje, szóval halad szépen sorjában. egy tábla csokit vesz elő, az még bőven belefér vadászat előtt, kibontja, és kettejük közé teszi. Egy darabot viszont be is töm a szájába. -Érdekes és szeretem. Zavarónak nem mondanám. Kifejezetten élvezi, és most már tudatosan is keresi az ilyen helyeket, helyzeteket. Van benne valami egyediség, amit nem lehet elmagyarázni olyanoknak, akik ezt nem értik meg. -Vegyes a felhozatal, ebben van kelta, van némi viking, indián...stb, de ez nem csoda, hiszen egy tőről fakad. Vannak olyan szimbólumok, amikről tudom, ismerem őket, már láttam, találkoztam velük, holott elméletileg nem. Van egy dobom, sosem készítettem előtte, és mégis egyértelmű volt, mit kell csinálnom. Beszélsz valamiről, vagy olvasod, és olyan, mintha már megtetted volna, mert tudod. Illetve amikor előre érzed, hogy baj lesz, mert valami megváltozott, és itt speciel a Holdra gondolok, még ha hülyének nézel, akkor is. Már a színéből éreztem, hogy nagyon nagy baj lesz, és nem olyan sétagalopp, mint volt a tavalyi, ilyenekre gondolok. Ezt nehéz elmagyarázni, de néhány jelet felrajzol a földre pillanatok alatt, hogy szemléltesse, miről beszél, ami írott formában is megjeleníthető. A többit nem tudja így megjeleníteni, de nem is fontos, Lili amúgy is érti. Arról mélyen hallgat, hogy Ravennel szokott "beszélni", amikor szükség van rá, és egyre tovább tudja fenntartani a kapcsolatot. -Régebben nem tudtam elkülöníteni, vagyis nem figyeltem erre, csupán nyugtáztam, ha valakiről tudtam, legalább ketten vannak. Most már igyekszem, és volt akinél láttam is. De nem mindig védőszellemről van szó, valamikor társról, nem emberről, bár az is nevezhető védőszellemnek. Amit eleinte furcsának találtam, hogy ráéreztem rögtön, ha valaki más volt, mint a többiek. Ezeket is érdekesnek találja, bár Claude mondta, hogy a "hasonszőrűek" megérzik egymásról, azaz tudják rögtön, az első pillanattól, ahogyan azt is, egyikőjük sem egyedül ül vele szemben, leszámítva a bundást.
- Ami szükséges volt, az is formált minket, épp ezért fontos is. Arra az útra vezetett, amin most jársz, és ezt nem szabad elfelejteni. Hogy most mi az, ami lényegesebb, az már valóban más kérdés. Nem feltétlenül fog egyetérteni velem, de én ezt vallom. Az általunk megtett út mind, mind olyan dolgokkal volt tömve, amiket meg kellett élnünk, hogy azokká váljunk, akik ma vagyunk. Norina ugyan még nagyon fiatal, de attól még nem kell lényegtelennek tekintenie az emberként eltöltött éveit, mert nem azok. Megkapta a személyisége alapjait, amit most ugyan formálgat a farkasa, de lesz olyan, ami megmarad belőle. - Szóval Natannak is ezen az úton kellene járnia? Nem ismerem még olyan jól a betolakodókat, csak pár hónapja vagyok ismét a városban, és ugyan egyszer jártam a Hotelben, de valljuk be, egy szem látogatás semmire sem elég. - A lelked lehet öreg, de attól még most és itt nem emlékszel a korábban tapasztaltakra, nem is tudod előhívni őket, éppen ezért olyan, mintha a nulláról kezdted volna. Ezt szerintem nem kell különösképpen magyaráznom, de ha mégis, nos, majd nekifutok még egyszer. Ettől még sajnos tény, hogy bárhány életünk is volt előtte, emberi testben képtelenek vagyunk felidézni azokat. Segítséggel sikerülhet, de sokszor úgy gondolom, hogy annak viszont nincs értelme. Nem véletlen, hogy az az élet már elmúlt. Jobb hát ott is hagyni, ahol van, a múltban. - Mire gondolsz azalatt, hogy anno és pici korodban megvolt? Találgathatnék, de nem fogok, pontosítsa ő, komolyan érdekel, mit ért ezalatt, mert még csak azt sem tudom, hogy kizárólag a betolakodókra érti, vagy esetleg olyan pici korára visszavetítve, amikor még hírben sem volt a Betolakodó falka, és ő sem volt farkas. Egyik verzió esetében sem voltam jelen a városban, következésképpen maximum a sötétben tapogatózhatnék egyébként is. - Persze, ha zavarna, nem szeretnél foglalkozni vele. Mosolyodom el, most még így van, később? Nos, elképzelhető, hogy kétszáz év múlva, amikor már fogalma sem lesz róla, melyik a saját gondolata, felmerül majd benne, hogy ez az egész azért bőven lehet zavaró is. Idővel elcsitulnak a zöngések, és csak akkor figyel rájuk az ember, amikor tényleg szükséges, de ez is elég hosszú út. A kifejtését érdeklődve hallgatom, az előfordul sokakkal, hogy ismerősnek vélnek dolgokat, de nem akarnak tudomást venni róla, inkább elnyomják ezt az oldalukat. Én erről mindig azt gondoltam, hogy hatalmas nagy hiba, és nem szabad elkövetni. Ettől függetlenül mindenki úgy éli az életét, ahogy élni akarja, függetlenül attól, hogy az mások szemében jó vagy rossz. - És az idei Vörös Hold még csak a kezdet volt. Sóhajtottam fel, noha kifejteni ennél komolyabban nem szándékoztam egyelőre, de majd meglátjuk. Ha ennyire élesen tudja, miféle jelek érkeznek odaátról, akkor azt is tudnia kell, hogy jelenleg meglehetősen feszült csend uralkodik, és a szellemek nem beszélnek. Helyette olyan álmokat küldenek, amikről jobban esne nem tudomást vennem, de tisztában vagyok vele, hogy ezt nem tehetem meg. A felrajzolt jeleket megnézem, és úgy tűnik, Norinának tényleg valóban van tehetsége a mi utunkhoz, csak éppen azt nem tudom, hogy már most járnia kellene-e rajta. Ezzel még az idősebb farkasok közül sem képes mindenki megbirkózni. - Úgy tűnik, ezzel mindenképpen van értelme foglalkozni az esetedben. Már most túl sok mindent látsz, és nem fogod tudni elnyomni őket, bár érzésem szerint nem is akarod. Ezen a ponton elmosolyodom, mert ha így lenne, nyilvánvalóan nem beszélne róla, sokkal inkább nem venne róla tudomást, és reménykedne, hogy majd elmúlik. Számomra inkább úgy tűnik, hogy még keresi is az ilyen helyzeteket. - Itt és most… mit „látsz”? Kérdezem finoman, bár ezt már a múltkor is észre kellett vennie az eddigiek alapján. Én szinte soha nem vagyok egyedül. Néha megtisztelnek azzal, hogy kapok pár nyugodt órát, de az esetek többségében körülzsongnak, arra várva, hogy segítsek nekik, többnyire inkább megnyugodni, vagy megtalálni valakit, akit szellemként különös módon nincs esélyük. Ilyesmi is elő szokott fordulni, odaát sem lehetséges minden.
A fene evett ide. Na jó, ennél sokkal konkrétabb a dolog, de addig jó, míg én magam is ennyit gondolok. Jó pár napja érik már, többször el is indultam, de végül visszafordultam. Josh persze értetlenül tátogott minden egyes - öt perces - kiruccanásom után, de oda se neki. Ő nem kérdez, én meg nem vagyok közlékeny. Legalábbis ennyire nem. Ma mégis máshogy alakult... Azt hiszem sikerült összegyurnom magam egybe, és azt az elhatározást meghozni, hogy nem pördülök sarkon a kapuban, és tolom vissza a képem a házba. Persze, sikerült későre ideérni, a hegygerincek mentén vágtáztam felfelé - kullogtam, meg hezitáltam, de ez most nem számít. Egy ideig erősen el is töprengtem rajta, hogy fel kéne mennem a Lakig, ahol ezek a bolhás népek tanyáznak, de minduntalan beugrott: nem csinálok hülyeséget. Nem egy embernek ígértem meg, innentől kezdve pedig kár lenne a szavamat szegni. Szóval, megültem magamnak egy fa tövében. Jah, öt percig. Aztán meg járkáltam, mint a mérgezett egér. Nem is értem, hogy gondoltam egy pillanatig is, hogy majd marha nagy szerencsémre, Jo pont erre fog téblábolni. Azt mondtam neki, keresni fogom... Az ablaka alá mégsem állhatok! Három irányból szerelnének le hatan, hogy mi a szart settenkedek az Odújuknál. Úgyhogy - jobb híján - maradt ez; és a késői őrjárat szemét se birizgálom. Megint járkálni kezdtem, bal kezemmel mélyen kotorászva a zsebembe. Nem sokáig, épp csak addig, míg ki nem halásztam a fülesem, meg a telefonom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnám a nőstény számát, nem? Mindegy is, mert úgyse hívnám fel... Zene. Ennél maradok, és annyira jól le is foglal, hogy észre se veszem, hogy már több tíz perc eltelt, míg én a néma boldog-boldogtalant szórakoztatom a mélyen karcos baritonommal. Na... csak dúdolásztam. Mondjuk, olykor-olykor egy-egy kötöttebb mondatot is kivernyogtam magamból. Kisebb ritmus is beficcent, a talpam ütemre lépett, dobbantott, a vállaim pedig társaként a patáknak inogtak ide-oda. Aztán minden megfagyott, ahogy távolról jövő energiák nyalábként jártak körbe. Belekövesedtem a fél-ingó mozdulatba, hogy végül lassú, vontatott mozdulattal emeljem feljebb a fejem. Semmi. Egyelőre. Viszont az illatok, amiket a szél hordott felém egyre ízletesebbekké váltak; ismerőssé. - Nocsak... - húztam ki magam, laza mozdulattal nyomva ki a fülembe harsogó zenét. Fülesek leválasztva, telefon a helyére csúsztatva. A fák között indultam meg, kilesve mögülük, folytonosan közeledve a nőstény felé... A tenyerem a kérgeket simította, az arcomat a szél rajzolta simává, ahogy az felélénkült, hozva magával megannyi felhőt a fejem fölé. - Szuper. - morogtam csak, féloldalasan pillantva fel a gomolyba gyűlő szürke felhőkre. Nem voltam elragadtatva, de igazán ez most nem számított. Ha rám szakad, hát nem leszarom? Dehogynem... Sokkal jobban vonzott a valóság trappoló léptei, ahogy már tudtam, hogy néhány méter választ el a másiktól. Biztos voltam benne, hogy már ő is érez engem. Akartam is, hogy így legyen. Mert ennél beljebb... - fékeztem le - nem szívesen megyek. Nem a majré. Csak nem akarok felesleges szájcsattogást. Vártam. Rá vártam. Hátammal nekidőlve egy öreg, megfáradt fa törzsének.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Az esti-éjszakai őrjárat soha nem volt kifejezetten szórakoztató, mert ilyenkor nem akadt eltévedő turista és általában a kóbor farkasok is ritkábban voltak, mint napközben. Persze akadtak kivételek, az kifejezetten izgalmassá tudott tenni egy fel-alá grasszálást, de sajnos elég ritka volt az ilyen alkalom. A füles nem jöhetett szóba, hiszen nem felvonulok, hanem járőrözök, minden érzékszervemre szükségem van, a hallásomra a leginkább, úgyhogy néma csendben járkáltam a lak körüli félkörömben, amit a kedves Tark-társsal leegyeztettünk. Enyém ez az oldal, övé a másik és el is van intézve. Nem számítottam jövevényre, se túl izgalmas estére, az erdő is csendes és nyugodt volt, egy-egy bagoly huhogása társult olykor a talpam alatt ropogó hó hangja mellé. Hideg volt. Ráadásul baljósan szürkék voltak a felhők és nem csak azért, mert a Hold ragyogott az égen. Remélem hó fog esni, egy égszakadás igencsak lelombozná a kedvem, mert alapjáraton hiába kedvelem az esőt, mínuszokban nem olyan kellemes ázott cuccban mászkálni. Az eseménytelennek ítélt órák képe akkor foszlott semmivé, amikor megéreztem valamit. Jobban mondva valakit. Őt. Ugyan a széljárás nem nekem kedvezett, de az energiáikból minden gond nélkül be tudtam azonosítani. Ráadásul megálltam és hegyeztem a fülem, mintha.. dúdolna? Halvány görbület szaladt a képemre, mennyivel érdekesebb lenne, ha nekem adná a műsort! Egyből megindultam felé, az éneklést abbahagyta - sajnos -, viszont így nem tudtam megállapítani, vajon már a falkaterületen grasszál, vagy még távolabb van a "határtól"? Mert előbbi esetében nem leszek túl boldog, ezt bizonyára ő is tudja, de ismertem, tudtam, hogy aligha akadályozhatja meg egy látatlanban meghúzott vonal. Orromra nem támaszkodhattam, így a farkasom rohant előre, hogy kiderítse a hím pontos helyét, így hamarosan már képes voltam az alakját is kiszúrni, ahogyan egy fának támaszkodik, közelebb lépdelve pedig élesebbé váltak a körvonalak. - Remélem csak puszta véletlen, hogy ennyire közel merészkedtél a falkaterülethez - nem lehet konkrétan meghúzni a vonalat, mégis elég közel járt a határhoz, én pedig nem szerettem volna, ha ilyen miatt kerül bajba. Feleslegesen nem akartam tépni a számat, hiszen nem merészkedett beljebb, de akkor is vészesen közel volt hozzá. Ajkaimon halvány mosoly játszott, nem dorgálásnak szántam a szavaimat, pusztán megjegyeztem valamit. - Kíváncsi voltam, mikor bukkansz fel.
Már láttam őt. Igaz még jó pár méterre a fátyolos köd mögött bújt meg alakja. Halvány, féloldalas mosolyra húztam ajkaimat. A karjaim keresztülfonódtak a mellkasom előtt, egyik lábam dobogott, noha csak lassan, várakozón. Végül erősödött a kontraszt, arcának vonala, szemének meg-megvillanó fénye. Akaratlan vigyorra szélesedett szám széle, ahogy hangja helyet talált magának a fülembe. - Nem mondanám... - somolyogtam az orrom alatt - Nem véletlen és nem is merészkedés. - emeltem ki egy kicsit az államat, puha pillantással keretezve alakját. Míg el nem toltam magam a fa kérges öleléséből; lapockából lökve el testemet, ezzel együtt lendületesen taposva meg a talajt. Egyet léptem csak felé, aztán megálltam; vontatott, elnyújtott végigvizslatást produkálva. A lábain át, egészen a feje búbjáig. - Nah. Csak nem hiányoltál? - jegyeztem meg kijelentésére, tovább szélesedő mosollyal a képemen. Még egyet léptem felé, amit újra és újra megismételtem. Alig fél méter ha elválasztott tőle, mikor lefékeztem; a felélénkülő szél hátulról kapaszkodott bele a kabátomba. - Te vagy a hetes? - utaltam itt arra, hogy vajon őrjáraton van-e. Ez megszokott dolog, szinte mindenhol így megy, úgyhogy nem lepődnék meg, ha éppen egy ilyen sztoriba "pottyantam" volna bele. Igazából a barlangos kalandunk után elég sokat agyaltam. Rajta, rajtunk... de szarra se mentem vele. Kár, azon tűnődnöm, hogy vajon sikerül-e ezt az egészet, ennyi idő távlatában rendbe hoznunk. Csak remélni merem, és legutóbb úgy tűnt, talán ő is... - Rosszkor jöttem? - döntöttem kissé oldalra a fejemet, érdeklődve fürkészve a vonásait. Közben megigazítottam a gallérom, előhámozva a zsebemből egy cigit. Persze rá is gyújtottam, lezser mozdulattal nyújtva a megkínzott dobozt Jo felé. - Szívsz? - pöfögtem fel némi füstöt az ég felé. Ha kért, hát vett. Ha nem, úgy a cigaretta vissza landolt a helyére. - Noh. - húztam ki magam. - Elcsalhatlak valamerre, vagy kötődsz a gyökerekhez? - több értelmű - is lehetne -, ő pedig értelmezi ahogy szeretné. Az arcomon mindettől függetlenül továbbra is ott pihent a komisz vigyor, míg végül tökéletes elhatározásra nem jutottam. A félig elfogyasztott szálat elpöccintettem. Mellé léptem; hirtelen érkezve meg az oldalához, majd kérdezés nélkül felkaptam őt a karomba. - Jobb, ha elloplak. - villantottam egy több fogas vigyort, miközben már jó pár léphosszt letudtam magunk mögött. Talán ellenkezett, talán nem... Részemről jól szórakoztam, akármelyik is történt. Néhány méter múlva persze leengedtem őt, két lábra...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Ilyenkor valami olyasmit kellene mondani, hogy „Ó, tényleg? Észre sem vettem!” vagy valami ehhez hasonlót - sóhajtottam lemondóan a somolygását követően. - Vagy direkt játszol arra, hogy kiakadjak és leharapjam a fejed? - kúszott feljebb a szemöldököm. Igenis aggódtam érte és nem vettem volna túl jó néven, ha miattam merészkedik közel a Lakhoz és csípik fülön emiatt. Mellkasom előtt fontam össze a karjaimat, minden különösebb reakció nélkül tűrve, ahogyan végigjáratja rajtam a tekintetét. - Héj, azért ezt egy szóval sem mondtam - szélesedett a görbület a képemen, mert soha nem mondanám ki, de tényleg így volt. Vártam már, mikor láthatom ismét azt a lökött fejét. - Fején találtad a szöget. És mázlid van, hogy erről jöttél, mert a túloldalon egy sokkal mogorvább és közel sem ennyire kedves kiadásomba botlottál volna - céloztam ezzel a túloldalon járőröző Tarkra, képemen pedig sunyi mosoly terpeszkedett. - Nem, dehogy. Már minden illetéktelen behatolót lenindzsáztam - vontam meg a vállam, elütve a dolgot, hiszen azért nagyobb mélységeik mégsem avathatok be egy kóbort az itteni történésekbe, még akkor sem, ha Alec és ilyen jelentéktelennek tűnő dologról is van szó, mint a ma esti nyugi a Lak környékén. - Nem, kösz - utasítottam vissza a cigarettát, nem nagyon szoktam szívni, csak kivételes és ritka alkalmakkor, amolyan parti-dohányos voltam, most viszont egyáltalán nem kívántam. Az viszont nem zavart, hogy ő rágyújtott, semmi kifogásom nem volt a bagófüst ellen. - Attól függ, merre akarsz elcsalni - szélesedett a mosolyom, mert nem volt ám mindegy. Többféle módon is értelmezhettem a kérdését, nem elhanyagolható tényező, hogy ő pontosan mire is gondolt, ám mielőtt még megkérdezhettem volna, elpöccintette a cigijét és hirtelen mellém lépve kapott fel a karjaiba. Nevetve sikkantottam egyet, amiből aztán csak kacagás maradt, egyik kezemmel kapaszkodtam meg a vállában, ellenkezni nem ellenkeztem, ennyiért legalábbis semmiképpen sem, főleg, hogy pár méter múlva le is tett a földre. - Nagyon romantikus - szólaltam meg, miután a nevetés csillapodott valamelyest. - Viszont nem vagy elég kitartó. Vagy ennyire nehéz volnék? - fűztem tovább a gondolataimat széles mosollyal az arcomon, célozva ezzel arra, hogy igencsak hamar tudhattam ismét talajt a lábaim alatt.
- Kellene. - erősítettem meg - Miért, ez a ti játszóteretek? - pillantottam körbe, mutatóujjammal játékosan követve tekintetem útját. A szemöldököm felsiklott a homlokomra, a számat pedig elmélázón vontam oldalra. Talán csücsörítettem is, ebben nem vagyok biztos. Aztán persze felnevettem, halkan; tenyeremmel finoman söpörve végig kócos tincseimen. - Tudod, hogy mindig is imádtam, ha harapdálsz. - kaján mosolyra húztam ajkaim, ahogy közelebb és közelebb lépdeltem hozzá. Talpam alatt roppant a deres avar, recsegtek a fagyba szorult ágak. - Nem is kell mondanod. - több okból sem, de ezt már csak azért sem részleteztem. Csak a mosoly maradt fenn a képemen, noha sokkal puhábban, mint ezelőtt. - Ja igen? Franc... akkor arról kellett volna jönnöm. - még a levegőbe is csettintettem egyet, lefelé lendülő kézzel; mintha csak olyan marhára sajnálnám, hogy kihagytam a másik őrszem társaságát. Persze nincs így, és ezt nyilván ő is tudja. - Nindzsáztál? - döntöttem oldalra a fejem, miközben már elé értem. - És azt... hogy is kell, kisizom? - tettem fel a kérdést halovány éles cinizmussal a hangomban. Szívtam a vérét, jól esett. Mindig így volt. A cigit nem sajnáltam, és bár nem kért részemről le vannak tudva a tiszteletkörök. - Hm... kár, hogy ez függ bármitől is. - préseltem össze szemhéjaimat, változatlanul pimasz vigyort viselve szám szegletében. Aztán nem várattam. Sem ötletre, sem reakcióra. Egyszerűen csak a karomba kaptam, és sietős léptekkel indultam meg vele a vakvilágba. Valamerre előre, ez a része mindegy volt. Csak kicsit távolabb akartam magunkat tudni a területüktől. - Mint egy kombájn! - kacagtam fel; dehogy. Egy cseppet se volt nehéz. - Ah - fogtam rá hirtelen a vállamra szórakozottan fájó hangot hallatva - Azt hiszem el fogom veszíteni a karom! - és nevettem tovább, vállammal finoman lökve meg az övét. - Miért, romantikára vágysz? Nocsak... - kapva kaptam a kijelentésén, miközben hozzá közelebb eső kezem a hajába futott, tarkóján át siettek át ujjaim. Óvatosan markoltam meg a tincseket, így húzva őt vállam - részben mellkasom - ívéhez. Lepillantottam rá, egyre szélesedő ívben görbültek felfelé ajkaim - Hozhattam volna virágot, mi? Habár, errefelé csak fagyott kórókat láttam. Nah. - sóhajtottam, elemelve róla tekintetem, ezzel együtt megszabadítva őt ujjaim fogságától is. - Gyertyád van-e? Nincs... Gondoltam. - szívtam be alsó ajkam fogam alá. - Marad a séta. Fogjam meg a kezed? - kisfiús pillogást produkáltam, tágabbra nyílt szemekkel. Végül egyszerűen csak átkaroltam őt - ha hagyta -, vállain át dobva át karomat. Lefelé lógó ujjaim felkarján pihentek, míg lépteink lassú folyamként sűrűsödtek alattunk. - Amúgy, esni fog. - emeltem fel íriszeimet az ég felé, ahol egyre jobban összegyűrűztek a felhők. Szürkült, lágy masszaként álltak össze, közöttük pedig már halvány villám cirkálmányok rajzolódtak ki. - Úgyis lógsz egy fürdővel. - kacsintottam rá, ahogy tekintetem visszavándorolt rá; de nem tágítottam a tovább haladás tervétől. Az erdő egyre mélyebb szegleteit jártuk - részemről sosem jártam itt -, fa csókolt egy másikba, összeborultak, ölelték egymást, akár csak két összecsattanó kard éle. Hirtelen ért az első, majd a második, majd az azt követő csepp, ami az arcomon, orromon csapódott le...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Így is mondhatjuk - bólintottam határozottan, mert habár nem volt élesen meghúzva a falka territóriumának határa, azért igencsak a vonalon táncoltunk, ami azt illeti. Vagyis csak ő, merthogy nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik oldalon sasszézok, az ő szempontjából kényesebb a dolog. - Igen, tudom - hasonlóan kaján mosoly, mint ami az ő képén virít -, de az ilyesfajta harapdálásnak nem biztos, hogy annyira örülnél - szúrok oda ezúttal én. Nem meglepő, hogy szívja a véremet, én is hasonlóan teszem, kettőnket nézve az lenne a furcsa, ha nem így volna. - Csak egy szavadba kerül és szólok neki, hogy inkább az ő társaságában ejtőznél! - válaszolom nevetős hangom, mert azért érdekes elképzelni, vajon mit művelnének ezek ketten egymással, ha a másik Tarkba futott volna bele. Persze, tudom, hogy nem így gondolja, én sem komolynak szántam a szavaimat. - Úgy bizony! - ismételten egy határozott bólintással toldottam meg a szavaimat. - Most azt szeretnéd, hogy áruljam el a titkaimat, őmacsósága? - enyhén hunyorítottam, de hangomban nevetős él bujkált, mint ahogyan eddig végig. Szívesen tartok neki bemutatót, ha azt szeretné, de ne csodálkozzon, ha őt használom majd bábunak, akin bemutathatom a tudományom. - Nehogy elpityeredj itt nekem a hír hallatán, még a végén a szívemre találom venni a dolgot - csíptem bele ezúttal én a következőt a szavaimmal. Nyilván még csak sírásra sem állt a szája, de a mi esetünkben az ilyen beszólásoknak nem kell feltétlen valós alapokon nyugodnia, legalábbis én így érzem, aztán majd ő eldönti, miként vélekedik erről. - Tha! Te is tudod, hogyan kell bókolni, mit ne mondjak! - válaszoltam tettetett felháborodással a kombájnos megjegyzésére, még erélyesen csípőre is vágtam egyik kezemet, csakhogy jobb legyen az összhatás. - Úgyis visszanő, ne sírj miatta! - legyintek végül, mosolyra görbül a szám is közben és nem vagyok rest egyet rásózni a vállára. Nyilván nem viszem bele minden muzskliságom, de nem is fuvallat gyengeségű az az ütés; nem célom eltörni a vállát, csak szeretném, ha érezné a törődést, ennyibe biztosan nem fog belehalni. - Hú, tényleg tudsz te, ha akarsz! - cukkoltam tovább, amikor már a tarkómnál fogva közelebb húzott magához, nem voltam rest arcomat a kabátjához, felsőjéhez dörgölni, egyik kezem pedig a mellkasára siklott, csak amolyan adjuk meg a módját elv szerint. Felemeltem a fejem, hogy ránézhessek, a kérdését hallva pedig kuncogni kezdtem. - Igen, a virág nem ártott volna. Hallottál már amúgy a virágboltról? Igazán praktikus, ha nem fagyott kórót szeretnél kiásni a földből - pimasz vigyorral szám szegletében kísértem a szavaimat, amikor pedig elengedett, mégis végigsimítottam a mellkasán az azon pihenő kezemmel búcsúzás gyanánt. - Egye fene, maradjon akkor a séta, de legközelebb hozz gyertyát! Meg virágot is! - nevettem fel röviden, amúgy sem voltam túl romantikus alkat, legalábbis nem követeltem meg sem a gyertyát, sem a virágot, bár ez nem jelentette azt, hogyha alkalomadtán valaki mégis ilyesmivel kedveskedett volna, akkor kihajítottam volna a kukába. Mármint a virágot, nem az illetőt, természetesen. - Már rég rossz, ha úgy érzed, ezt meg kell kérdezni - ha ő kisfiúsan pillog, akkor én kislányosan biggyesztem le szám szélét a szavaimat követően, megjátszott elkeseredést és csalódottságot produkálva. Aztán csak átkarolt, mivel elég kényelmetlen lett volna, ha én is hasonlóképpen teszek, ezért csak a derekára fogtam rá. Hasonlított a helyzet a barlangbéli jelenetünkhöz, csak most nem azért keveredtünk ilyen pozícióba, mert támogatásra volt szüksége. - Lábad hogy van? - érdeklődtem, ha már így eszembe jutott az a bizony kis kirándulásunk. Láthatóan már kutya baja, de kedvesen érdeklődő kérdésem azért csak értékelni fogja. - Nem is tudtam, hogy meteorológus lett belőled - jegyeztem meg pimaszul, mégis mosolyogva, ahogyan vele együtt én is az ég felé emeltem a tekintetem. Bár én inkább hóra tippelnék, hiszen elég hideg van már egy sima esőhöz, de aztán ki tudja, amilyen szeszélyes mostanában az időjárás, nem csodálkoznék már semmin. - Igazság szerint nem éppen így képzeltem el azt a fürdőt - sóhajtottam, mert nyilván nem túl kellemes a jéghideg esővízben fürödni. Hozzá voltam szokva, mert nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen időben kellett járőrözni, na de egy fürdőnek mondani az ilyesmit! Valamiért kellemesebb élményként könyveltem el, aztán ki tudja, Alec mit tartogat még a számomra.
Felvontam az egyik szemöldökömet, pengeélessé formálva mosolyomat. - Akkor, lehet úgy kéne harapdálnod, hogy az jó legyen nekem, nem? - húztam össze szemhéjaimat, hangom búgott, játékos él táncolt benne. Imádtam őt húzni, és ahogy a tapasztalat sejteti, úgy ő is engem. Nem is volt rest ezzel élni; díjaztam. - Nem-nem. Nem szólsz te senkinek. Nem is akarsz. Kár, egy percet is elvesztegetned belőlem. - sármos a vigyor, mégis csak a poénkodásra fektetem a hangsúlyt. Egyébként se szeretnék felesleges acsarkodást senkivel se, eltekintve attól, hogy tisztában vagyok vele, hogy csak hülyéskedett. Ettől még kár lenne elszúrni ezzel az estét, és igencsak okos döntés volt, hogy ebből az irányból közeledtem. Legalábbis így utólag. - A titkaid? Jöhetnek. Csak szép sorban, jegyzetelnem kell... - képzeletbeli tollat formálok, meg jegyzettömböt a kezembe. - Jonny perva dolgai... - motyogtam, közben mintha írnék. - Na, igen? - ezúttal már kacagtam, pillanatok alatt szüntetve meg a létezését is az előbbi jelenetnek.
- Bókolni? - kétes él vetődött fel a hangomba, ezzel is tovább húzva a megkezdett szálat. Ha már csipkelődünk egymással, csináljuk jól nem? Ennek is szólta a további szavaim is. - Kis cica, hát te vagy a muszkli nem? Ehhez minimum egy kombájn dukál! - nevettem újfent, vagy folytattam? ki tudja már... mindenesetre jól éreztem magam, és örömmel vettem, hogy ő is. Legalábbis nekem úgy tűnt, és ez untig elég is volt. Ahogy vállon öklöz, értetlenkedve pislogok rá, majd mérem végig ujjainak nem létező helyét, hegét. - Így nindzsáztad le a többit is? - vetettem fel a kérdést széles, pimasz vigyorral szám sarkában. - Puhatestűek voltak, muci? - közben már vonom is magamhoz, a romantikára térve, ha már feldobta, mint témát. - Értek ehhez-ahhoz. - vágtam rá szerénységtől mentesen, noha megint csak az ökörség szólt belőlem. Mint mindig... régen se voltam másabb, többnyire így mentek a dolgok akkor is. Ha megkérdezte mit eszek, megkérdeztem mit talál a hűtőbe. Ha azt mondta semmit, azt mondtam, akkor lopunk a szomszédból valamit. Néha meg is tettük... Mondjuk ízletesebb is volt, mintha magunk készítettük volna el! - Virágbolt? - pillantottam le rá, homlokomat serényen ráncolva - Az ilyen hely, ahol a többi kórót árulják, ugye? Nem, még sosem hallottam róla... - fogtam őt szorosabban magamhoz, tenyeremmel ölelve a vállát. Aztán el is engedtem őt, búcsúzó simítása még néhány másodpercig láthatatlan nyomot hagyott mellkasomon. - Elég furán festenénk úgy, nem gondolod? Te fognád a gyertyát, én meg a virágot... hááát... - nevettem fel kedélyesen, majd csak pillogtam rá. A lebiggyesztett ajkak láttán viszont nem tudtam nem mosolyogni. Még a fejemet is megráztam; semmit se változott. És ez jó! A lábamat illető kérdésére finoman fordítottam felé tekintetemet. - Meg van. Kis pillanatragasztó csodákra képes. - vonogattam meg a szemöldököm - Karod? - kérdeztem vissza érdeklődőn, majd már átmenve meteorológusba jegyeztem meg a jelenlegi eshetőséget. - Az nem. De a szimatom még sosem csalt meg. - mert, hogy ha az ég nem is bizonyítaná az előbbi feltevésemet, az eső illata erősen megcsavarta a szaglóidegeimet. Talán nem az lesz, talán hó... inkább havas eső. Ezt a kombót kifejezetten utálom, ami azt illeti. - Nem? Hát, hogyan képzelted? - csapom le a labdát, amit talán nem kívánt ilyen magasra dobni, én mégsem álltam meg nem szóvá tenni. - Ne aggódj, ha bőrig ázunk, még befogadhatsz a fürdődbe. - simítottam végig felkarján, ahogy így haladtunk tovább az erdő végtelen gyomrában. Derekamon pihenő keze meleg hővel járt át, akárcsak oldalamhoz illő teste vonala. Egy ideig az sem tűnt fel, hogy már egész messze ballagtunk el, hogy már a megidézett eső is egyre erősebben zúdul alá. - Rosszul tippeltem... - ocsúdtam fel. - Havas eső. Inkább hó... féle. Mondjuk ez épp eső... - töröltem le az arcomra pottyanó csepp folyamát. Nem voltam tőle túl vidám, hogy tényleg megázunk. Akkora esőre - hóra, akármire - nem számítottam, mint ami hirtelen kapott el minket. Szerintem nem csak én, de ő is sietősebbre vette a lépteit, így sikerült behúzódni - félfutó járást produkálva - egy nagyobb fa lombja alá. - Van itt valami... kunyhó? Vagy... hazaviszel? - fordultam az arcába, egész közelre, de nem nagyon viseltettem a dolog iránt. Engem nem zavart. Ha pedig őt igen, akkor úgyis elhajolt...
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Az már egy egészen más szituáció lenne, kedves Alec - válaszoltam teljesen nyugodtan, kedves mosolyra húzva ajkaimat. Nem vettem fel a csipkelődését, nagyon is élveztem, ami azt illeti és ahol csak tudtam, ott szúrtam is vissza. - Hm, régen beképzelt voltál, de most már tökéletes vagy, mi? - kérdezek vissza nevetve, amikor azt ecseteli, hogy kár egy percet is elvesztegetnem belőle. Ettől függetlenül egy percig sem tagadnám, hogy jól érzem magam a társaságában és akkor sem szólnék a túloldalon őrködő Tarknak, ha megkérne rá. Nem kell a felesleges bundatépés, kár a csinos pofijára a monokli. A jegyzetelős beállását látva ismét csak képtelen vagyok megállni, hogy felnevessek. - Ki kell ábrándítsalak, de eme kívánságod nem fog teljesülni - csóváltam meg a fejemet, elhúzva a számat, amolyan bocsánatkérő arckifejezést varázsolva ezzel a vonásaimra. - De írj a télapónak, hátha elolvassa a leveled - paskoltam meg barátságosan a vállát, ajkaimon széles vigyor terpeszkedett. - Jha, hogy akkor mégsem tudsz bókolni? Szomorú - biggyedt le szám széle, de nem sokáig maradok így, hamar felfelé kunkorodik az a bizonyos, ahogyan őt figyelem. - Szeretnéd megtapasztalni az igazi nindzsa-Joanát? Mert ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ezer örömmel bedobom minden muszkliságomat - néztem rá kérdő tekintettel, tényleg csak egy szavába kerül és lenindzsázom őt is, ezen nekem ne múljon! Meg ne már sértés érje itt a ház elejét, hogy azt hiszi, puhatestűekkel hadakozom, hát ki hallott már ilyet? Nyilván nem szeretném tényleg megütni, mert annak kétlem, hogy ennyire örülne, de ha ezt szeretné, biz’Isten nem fogom vissza magam. - Igen, pontosan az. És ha már ennyi fogalmad van róla, akkor csak hallottál már ezt-azt a szóban forgó helyről - néztem rá felvont szemöldökkel, pimasz mosollyal a szám szegletében. A felvázolt képet persze azon nyomban el is képzelem, az eredmény pedig botrányos, így felnevetek. - Igazad van, tényleg elég furán festenénk úgy, ráadásul utálok gyertyatartó lenni - grimaszoltam egyet, mielőtt még bevetettem volna a kislányos ajakbiggyesztést. Csak néztem, ahogyan elvigyorodott és a fejét rázta, aztán újfent felfelé kunkorodott a szám, egy szolidabb mosoly képében állapodva meg az arcomon, ahogyan a lába után érdeklődtem. - Szóra sem érdemes, jobb, mint újkorában! - bokszoltam is a levegőben, mintegy prezentálás céljából, tényleg semmi baja nem volt, pikkpakk begyógyul már az ilyesmi így a háromszáz elejét taposva. - Auf, most komolyan magyarázzam el, hogyan képzelem? - nézek rá értetlenül, továbbra is mosolyogva. Mintha tényleg annyira magyarázni kellene, miként lehet egy ilyen fürdőt elképzelni. - Álmodj csak, királylány - nevetve fordítottam felé az arcomat és mivel átölelt, én pedig a derekára fontam karom, a szabad kezemmel pedig bajos lett volna megpaskolni a vállát, vagy az arcát, így kénytelen voltam elhanyagolni az ilyesmit. - Tök mindegy, mi az, akkor is esik valami. Bár a hónap jobban örültem volna, azt inkább elviselem, mint az esőt - legalábbis ilyen cudar hidegben, mert nyáron, amikor kellemesebb az idő, akkor minden gond nélkül táncolgatok az esőben, de télen! Befagy a fenekem, bakker.. Egyre messzebb sétáltunk a határtól, úgyhogy ha nem ragaszkodott túlságosan a kijelölt útvonalához, úgy óvatosan próbáltam én is terelni, hogy inkább párhuzamosan haladjunk a territórium szélével, mintsem szög egyenesen haladjunk elfele tőle. Aztán az ég erősebben adta ránk az áldását, úgyhogy kénytelenek voltunk egy nagyobb fa lomba alá húzódni, bár itt sem voltunk biztonságban. - Miért vagy ennyire rákattanva a Lakra? Még a végén azt hiszem, sántikálsz valamiben - hunyorogtam rá és bármennyire hangzott viccelődésnek a mondandóm, valamilyen szinten komolyan gondoltam. Sajnos a kisördög ott ült a vállamon, hogyha már egyszer átvert, vajon megtenné-e még egyszer, hiszen most mégiscsak falkaterületről volt szó. Ha válaszolt, hát megvártam, ha nem, úgy nem erőltettem, a csend is beszédes tud ám lenni bizonyos helyzetekben. Megragadtam a kezét, ujjai közé fűzve a sajátjaimat, hogy hirtelen megindulva induljak meg előre, húzva őt magam után. Remélhetőleg bízik bennem annyira, hogy tudja, merre megyek és nem akarja átvenni a vezetést. Tudtam egy kunyhót a közelben, nem mellesleg, amit, ha nem tartott vissza, akkor jó öt percnyi, kissé ugyan feszített tempójú futás után, de elértünk. Valamiféle vadászkunyhó, de nem lakik benne senki. Ha minden rendben ment, akkor megkönnyebbülve, halkan kuncogva csaptam be magunk mögött az ajtaját, ugyan hideg volt idebent, látszódott a leheletünk is, de legalább nem tombolt felettünk a vihar és mind a széltől, mind az esőtől megóvott minket a kicsiny fatákolmány.
Nem tudok bókolni. Ez nyílt titok. Amúgy se, nem hogy direktbe. Ez utóbbira mondjuk csak a szórakozottságom vinne rá. - Nem. Tartsd csak meg a muszkliságod. - nem mintha tartanék tőle, hogy pofán vág. De nem úgy terveztem a találkozónkat, hogy izomból lefejel, vagy leüt. Elég morbid lenne, noha nyomokban még meg is érdemelném. Szóval csak vigyorogtam, rá-rápillantva a nőstényre. Én haladtam, ő meg irányzékul vont magával. Nem sűrűn érdekelt merre tartunk, már az is elég volt, hogy együtt tesszük meg az utat, vezessen bárhova is. - Elmagyarázhatod, ha már ennyire ragaszkodsz hozzá. - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan nyilván nem gondoltam komolyan. Ettől még jogomba állt szívni a vérét, és értelemszerűen éltem is vele. A jókedvet viszont - persze csak részben - a havas eső ütötte el, ami egyre intenzívebben kezdett el aláomlani az égből. Igaza van, a hónak én is jobban örültem volna, de most már ez van. Túlnyomóan nem érdekelt, ha szarrá ázok, volt már rosszabb is... Viszont jobban örültem volna egy szárazabb helynek. - Sántikálok? - képedtem el idétlenül - Épp rendezzük a dolgainkat. Hidd el, eszem ágában sincs elbaszni. - komollyá váltam, a hangom is némileg érdesebben halt el a levegőben - Nem érdekel a Lak. - vontam meg a vállam. - A szobád mondjuk annál inkább! - kacagtam fel, hagyva, hogy ujjait az enyémbe fűzze, és magával rántva eredjünk futásnak. Eleinte nem értettem mit akart, viszont nem álltam meg, nem fékeztem. Engedtem neki, és bíztam benne, hogy akárhova is visz, az valami fedett hely lesz. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy az esőfüggöny alól lassacskán kirajzolódott egy rozoga kunyhó. Közben az arcomba tóduló esőt töröltem ki szemem gödréből, ezzel együtt megrázva csatakos tincseimet. A faházba érve ugyanezt végigjátszva pillantottam végül körbe. - Otthonos... - dünnyögtem, ahogy az egyik szúrágta széken húztam végig mutatóujjamat. A por megragadt a bőrömön - talán csak az eső miatt. - Ide jársz rosszalkodni? - pördültem Joana felé, szám szegletében egy jókora vigyorral. - Ha jól emlékszem hasonlóban tanyáztunk egyszer... - méláztam el egy emlék kép felett, ahogy a kosz marta ablakhoz sétáltam. Két tenyérrel támaszkodtam meg a valaha volt párkányon. - Mondjuk az szarabb állapotban volt. A'sszem. - vizslattam át a cölöpöket, majd megfordulva, derékkal dőltem neki az ablaknak.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Képzelődsz, kedves, miből szűrted le, hogy ragaszkodom a magyarázathoz? - kérdeztem nevetve, pontosan annyira gondolva komolyan a szavaimat, amennyire ő is. - De oké, legyen egyszer gyerek nap. Szóval.. - kezdtem bele a nagy mesélésbe, olyan igazi ábrándos hangszínt ütve meg. - Először is egy hatalmas sarokkádat képzeltem el, lehetőleg pezsgőfürdő funkcióval, bár ha van habfürdő, akkor az sem kell. Kellemes félhomály, esetleg egy-két gyertya, de semmi túlcicomázott giccs, nem kell a felesleges romantika. Megmosod a hátam, én meg mosom a te hátad, ilyenek. Részletezzem még ennél is jobban, vagy ennyi elég? - fordultam felé szélesen vigyorogva, azt pedig nem fogom ecsetelni, mennyire is gondoltam komolyan a szavaimat, döntse el ő maga. Talán nincs is idő hosszabb magyarázkodásra, mert a hirtelen jött égszakadás bizony másfelé tereli a gondolatainkat. - Ennek kifejezetten örülök - ezúttal már az én hangom is teljesen komoly volt, kifejezetten jó érzés volt azt hallani, hogy nem szeretné elszúrni a dolgot. - Sajnos a kettő nem létezik egymás nélkül - fejcsóválva nevettem vele együtt. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, mutathatok róla képet - pimaszkodtam még egy kicsit, mielőtt ujjaimat az övéibe fűztem és elindultam vele együtt. Hangos sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor végre becsuktam magunk mögött az ajtót, jártam már itt párszor, nem tartogatott újdonságot számomra a kicsiny helyiség, így a terep felfedezését meghagytam a hímnek. - Hajajj, azt hiszem lebuktam - ártatlan kislány módjára emeltem egyik kezem a szám elé egy pillanatra, majd inkább azzal foglalatoskodtam, hogy kicsavarjam a hajamból a tetemes vízmennyiséget; csak úgy kopogtak a fapadlón a hatalmas cseppek. Nem vetkőztem neki túlságosan, mert egyrészt reméltem, hogy hamarosan alábbhagy a zuhi és visszatérhetek a járőrözéshez, másrészről pedig felesleges lett volna, hiszen megszáradni nem fognak a ruhák, akkor meg kár a gőzért, csak szarabb vizesen visszarángatni magamra mindent. - Igen, valóban, nekem is rémlik valami - morfondíroztam én is, próbálva felidézni a képet magam előtt. - Ott hallani lehetett az egerek motozását a padló alatt, az ágy pedig egyenesen borzalmas volt. Azért döntöttünk inkább a földön alvás mellett - lágy mosolyt csalt elő az emlékkép. Kellemes idők voltak, azt meg kell hagyni. Ezek után én sem szólaltam meg többet, így ha ő sem tette, akkor az elkövetkezendő néhány perc csendesen telt, csupán a szakadó eső hangja volt, mi elűzte a néma csendet. Ahhoz az ablakhoz sétáltam, amelyiknél ő állt, mellette helyezkedtem el, csak vele ellentétben én kifelé bámultam, bele az esőfüggönybe. - Régebben sokszor álmodoztam arról, milyen lett volna, ha több idő jut nekünk - szólalok meg csendesen, magam sem tudom, mennyi idő után. - Nem szeretnélek ismét elveszíteni, Alec - fordítottam oldalra a fejemet, hogy rá emelhessem a tekintetemet. - De csalódást sem szeretnék okozni neked. Minden más lett mostanra - fogalmam sincsen, sikerül-e érthetően elmondanom, amit szeretnék, de tényleg félek attól, hogy csalódást okozok neki azzal, hogy nem adhatom meg neki azt, amire talán vágyik. Nekem itt családom van, életem, aminek szeretném, ha részese lenne, de nem adhatom meg neki azt, ami a múltban volt kettőnk között. Már nem.
Értékeltem a fürdős sztorit, ezt halk nevetéssel ki is nyilvánítottam. Azért örülök, hogy ebben nem változott. Maradt ugyanaz a hebrencs, idétlen kis majom, akit már akkor is kedveltem benne. Persze a jókedvünket néhány percre sikerült elmosnia a hirtelen jövő havas esőnek. De semmi sem múlandó, és bár a kunyhóban nem ugyanazzal a lendülettel indítottunk, mint a séta közben, mégis kellemes jó érzés járt át a közelében. Még az emlékek is - ezúttal - jó irányba tereltek. Nem éreztem tehernek, gondnak, sem fájdalmasnak. Szavaira halkan elkacagtam magam. - Ja igen! Te meg vagy hatszor bordán térdeltél minden éjszaka! - ráztam a fejemet szórakozottan - Mondván, hogy "jó, hát fázom baszki!" - igen, sok olyan mondata volt, amit nem, hogy nem tudnék, de nem is akarok elfelejteni. Ennyi év után sem... Aztán maradt a csend, az eső kopogó hangja az ablakon, és a lélegzetünk, ami páraként halt el a levegőben. Szívzörejt, halkan csikordult meg a fogam, ahogy a némaságot megtörte a hangja. Lassú, vontatott mozdulattal fordítottam fejemet felé, tovább haladva az üvegre, a távolba, a függönyt alkotó eső irányába. A testemmel is fordultam, így végül mellette könyököltem közvetlenül. Szavai egyszerre estek jól, és hangoltak le, jó pár decibellel. Egyveleg, zavaros szédülés bolygatta meg elmémet. - Nem veszítesz el. - egyelőre ennyi ment, csak ennyi jött. Állkapcsomba haraptam, az pedig feszült, domborodott bőröm alatt. - Tudom, hogy minden más lett. Az lenne vicces, ha nem így lenne, majom. - keserű az önvád, ami életre kelt bennem. Magamnak köszönhetem. Az egészet... Akármi is volt az ok - jó, vagy rossz... mit sem számít. Tenyerem kézfejére siklott, homlokom pedig az arcához dőlt. Rövid a perc, rövid a sóhaj is, ami elhalt ajkamon. Elléptem. Csak egyet, de méterest. - Talán egyszer, több idő jut. - biztatón ejtettem el a szavakat, noha inkább magamnak, mint sem neki. Elvégre neki új élete van, nyilván ebbe minden benne is van. - De addig is. Itt leszek, ha kell valaki, aki jól jön, ha a padló már túl sikamlós, és két tenyérrel nyalsz el rajta. Vagy, ha éppen egy ezeréves viccet akarsz eltolni, csak mert pont akkor hallottad, és marhára tetszett. És itt leszek akkor is, ha csak kell valaki, akit azzal untatsz, hogy éppen nem tudod eldönteni, hogy fekete vagy fehér. Lapos, vagy magas... Bánom is én. - vontam meg a vállam, egyszerűen csak hátat fordítva a nősténynek... Nem tudhatja mit érzek, vagy mit gondolok. Nem tudhatja, mert még én is csak alig értem. Egy dolgot tudok: azt akarom, hogy most már ne veszítsem el Őt. Újra... Bármi is az ára. - Itt leszek. Amíg azt nem mondod, hogy nem kell.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Jókedvűen nevettem fel, ahogyan újabb momentumát idézte fel a közös emlékünknek. Valóban így volt, ahogyan mondja, én magam is tisztán emlékeztem rá, mert hozzá hasonlóan én sem akartam elfelejteni őket. Fontosak voltak, nem is kicsit. - Jó, de hát tényleg hideg volt! - próbálok még mindig mentegetőzni, nevetős hangom azonban egyértelműen utal arra, hogy nem feltétlen akarom szépíteni a helyzetet. - Egyébként.. tényleg ott volt a végén a baszki? - ráncolom a homlokom, persze csak szórakozom, már akkor sem éppen a jó modoromról voltam híres, hogy minden aprócska káromkodást megtagadjak magamtól. A jókedv viszont szépen lassan mintha elpárolgott volna, ahogyan az esőt szemléltem és hallgattak a kopogását az ablakon. Mintha csak a nagy „özönvíz” mosta volna el, hogy teret engedjen a bennem lappangó, aggodalmas gondolatoknak. Kellett egy kis időre, mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy képes legyek szavakba is önteni mindazt, ami bennem kavargott. Tartoztam neki ennyivel. - Persze - húzódott keserű, halvány mosoly a képemre a régen hallott becenevem egyikét hallva. - Csak tudod, így, hogy tisztában vagyok az igazsággal, olyan érzés kicsit, mintha én is átvertelek volna. Mintha nem bíztam volna benned eléggé, hogy tudjam, biztos nem egészen szabad akaratodból döntöttél úgy, ahogy - zavarosak voltak a gondolataim és tudom jól, hogy igazándiból nem kellene rosszul éreznem magam a történtek miatt, hiszen ő hagyott magamra. De ott van mellette az, hogy mindezzel védeni próbált, éppen ezért olyan rossz közölni vele, hogy én igenis új életet kezdtem és valószínűleg már nem adhatom meg neki mindazt, amit a múltban még igen. Szabad kezem simult a kézfejemre boruló kezére, így fogva közre az övét az enyéimmel. Fejem is enyhén dőlt oldalra, mintha csak jobban szerettem volna arcom hozzásimítani. Mégsem tartottam vissza, amikor ellépett, mindössze tekintetemmel követtem, derékból fordulva utána. Szavai rendkívül jól estek, egek, elmondani sem tudom, mennyire! Mégis szerettem volna legalább egy pillanatra megtudni, mit érez, mit gondol, pláne akkor, amikor hátat fordított nekem. Nem tudtam egy helyben ácsorogni, mögé léptem, tenyereim siklottak a vállára, hogy homlokomat a széles hátának támasszam. Nem szóltam semmit, csak mélyen szívtam magamba az eső áztatta ruha szagán keresztül is haloványan érződő illatát. Ha nem mozdult, akkor én léptem, méghozzá elé, hogy lábujjhegyre emelkedve hintsek egy csókot az arcára. - Köszönöm, Alec - suttogtam homlokomat eztán az arcának döntve. Felmerült bennem a gondolat, hogy ismét rákérdezek, miként áll a falkába lépés gondolatával, de egyszerűen.. nem akartam ilyen csipp-csupp dologgal megtörni a pillanatot. - Elmondani sem tudom, mennyit jelent ez nekem - egészítettem inkább ki az előbbi két szavacskámat. Szerettem volna, ha tényleg tudja, hogy fontos nekem, nem szeretném még egyszer elveszíteni.
Igazából, nem emlékszem, hogy ott volt-e az a baszki, de akárhogy is, a sztori lényegében ez, és hiába minden, ami mögöttünk van, ez akkor is jó emlék maradt. Sok számos mellett, de nem éreztem úgy, hogy szükség lenne rá, ha még többet megbolygatnánk. Így is keserűbb vizekre eveztünk, aggodalma pedig sajnos nem sok jóval tudott felvértezni. Mert bár tudtam, sok minden változott, tudtam, hogy már messze nincs az, ami valaha volt, ettől még élt benne, lüktetett, akárcsak a mindent elmosó döntés, és annak súlya. - Miért vertél volna át, Jona'? Nem tartoztál nekem semmivel. Én döntöttem így, én okoztam mindkettőnknek azt, ami most van. - lehet, számára még jól is tettem, nincs igazán lehetőségem ezt megítélni. Egyébként is kár a gőzért, ennyi évtized távlatában max' a szarnak adnánk egy pofont, feleslegesen. Ahogy elfordultam tőle, tudtam voltaképpen mindentől elfordulok, amit ő valaha jelentett nekem. De így volt helyes, így kellett lennie, hiszen még egyszer, ha csak ezen a vonalon is maradva... nem akarom elveszíteni. Az élete része akarok lenni, akármi is legyen, akárhogy is alakuljanak a dolgaink. Átégetett az érintése, mely a vállaimra simult; homlokának puha koccanása nyomán pedig lehajtottam a fejemet. Nem mozdultam, jó volt így, jó volt érezni a közelségét, egy egész pillanatra talán ki is léptem a valóságból. Ennek fonalát pedig csak az tudta eltépni, vágni, hogy néhány perc múlva elém lépett, arcomra puha, könnyed csókot nyomva. Akaratlanul rándult meg szám széle mosolyra, miközben tekintetem az övébe kapaszkodott. Persze csak addig, míg hozzám nem döntötte homlokát újra, én pedig gondolkodás nélkül simítottam végig a kósza, kócba szaladó tincseken. - Nem is kell mondanod semmit. Még csak megköszönnöd sem kell. - tudom, hogy fontos vagyok neki. Ha nem adná a tudtomra, akkor is érezném. Mióta megjelentem... Elküldhetett volna, megtépethetett volna. Helyette "társam" volt, én pedig ideje pazarlója. - Többet nem jövök el ide. Nem akarok neked gondot. - két tenyerem felkarjára simult, majd haladtak tovább lefelé, hogy végül ujjai közé fonjam a sajátjaimat. Szívdobbanásnyi a perc, már engedtem is el, elhátrálva tőle, könnyedén vágva derekamat újra az ablak párkányának. - Anchorage-ba leszek. A falka területre, jobban mondva: Fairbankbe csak akkor jövök majd, ha melózok a Goldenbe. - informáltam őt, ha esetleg még nem értesült volna róla, hol van/lesz a tartózkodásom pontos helye. - Ha gond van, megtalálsz. - egy ideig még figyeltem őt, majd ahogy az eső elkezdett csendesedni, úgy én kezdtem el fészkelődni. - Örültem, hogy láttalak. - léptem végül hozzá, miután egészen biztosan bemértem, hogy nem szakad rám újra az ég odakint. Kicsit talán topogtam, hezitáltam, míg végül a korhadt ajtó valaha volt kilincséért nyúltam. - Aztán, jót ne halljak. - kacsintottam rá szórakozottan, hogy végül a következő pillanatba már odakint találjam magam, farkasbőrbe, röptében véve fel szürkém alakját. A ruháim cafatjai nem zavartak, pofámba kapva őket rohantam lefelé a hegygerincen. Nem néztem hátra, nem akartam...
// Ez lenne a záróm (gondoltam legalábbis, hogy zárhatnánk <3) Köszönöm a játékot! //
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Nem tudom - tártam szét a kezeimet, arcomon keserű mosoly uralkodott, ahogyan a fejem is megráztam kissé. - Egyszerűen csak ezt érzem - hogy mondhatnám el, amikor magamban is képtelen vagyok pontosan megfogalmazni mindazt, amit érzek? Új életet kezdtem, családot, barátokat, szerelmet találtam itt, abban a hitben téve mindezt, hogy átvert, hogy önként dobott el magától, mert már nem kell neki. Holott nem ezért volt. Azért kezdhettem új életet, mert miattam vállalta mindazt, ami történt, azért lökött el, hogy élhessek. Tudom jól, hogy felesleges már ezen törni magam, felesleges ebben tapicskolnunk, hiszen változtatni már nem tudunk rajta. Nem tudom, meddig álltunk úgy, kezem a vállára simítva, homlokom a hátának dőlve, lehet egy pillanat volt csupán, lehet hosszú percek is, nem számít. Mert mozdultam, elé lépve, még azelőtt kiszakadva abból az állapotból, hogy én is kiléphessek a valóságból. Nem könnyítené meg a dolgomat, ha azon kezdenék el morfondírozni, hogy mi lett volna, ha minden másképpen alakul. Mégsem tudtam teljesen elszakadni tőle, mert a hajamat érintő ujjai, a felkaromra simuló tenyerei, az egymásba fonódó ujjaink mind-mind arra emlékeztettek, amit magunk mögött hagytunk, a múltra, mindarra, amit akkor jelentett a számomra. A homlokom ráncoltam, amikor közölte, hogy nem jön többet ide, szerettem volna tiltakozni, de talán mindkettőnknek jobb lesz így. Egyszerűbb is talán? Fogalmam sincsen, majd kiderül. - Oké - halk volt a hangom, mintha kissé erőtlen is lett volna. Aprót bólintottam. - De ugye tudod, hogy ez fordítva is így van? - szeretném, ha tudná, hogy attól még, mert nem lehetnek olyanok a dolgok, mint régen, még igenis szeretném, ha része lenne az életemnek. És én is szeretnék része lenni az övének. Mert fontos nekem. Akkor is, ha hat órányi autóút feszül majd közénk. - Én is örültem - újabb kis bólintás, ahogyan figyeltem a hezitálását, de lépni én sem voltam képes, csak néztem, ahogyan az ajtó felé indul. Aprót rándult felfelé a szám széle a szavait hallva, mégis, volt valami keserű, valami szomorkás a halvány görbületben. Néhány pillanatig csupán az ajtót figyeltem, azt a pontot, ahol az előbb állt. Magam is megindultam, ki innen, egyből alakot váltva, hogy vonyításommal kísérjem távozását. Nem tudom, milyen messzire jutott, de bíztam benne, hogy hallja. Búcsúztattam a múltunkat, mindazt, amit már soha nem kaphatunk vissza. És köszöntöttem egyúttal őt és a jövőnket, ami a mai nappal kezdtünk el írni.
Kezdőlap
//
<3) Köszönöm a játékot! 
