*A szavaira összevontam a szemöldököm és vártam pár pillanatot, hogy felfogjam. Na nem azért mert hülye voltam, értem, hogy miről beszél de ez akkor is furcsa, de leginkább hülyeség. Legalábbis számomra.* - Ahham, nekem van. De másnak nincs és tanulni 500 éven keresztül is tudok, minél többet annál jobb. Mellesleg nem járó kerettel akarom elérni azt a pontot, hogy alkalmas lenni Harcosnak. Szóval akár ugorhatunk is ezen, mert nem fogsz tudni megállítani, ha úgy gondolom, hogy itt az ideje folytatnom a tanulást. Esetleg csatlakozhat hozzám. * Vontam meg a vállaimat könnyedén, aztán vagy megérti, vagy nem. Nem akartam részletesen bele menni a dolgokba, ha valami érdekli úgy is kérdez, aztán vagy válaszolok vagy nem. * - S mint mondtad, szokásom rohanni… * Mosolyodtam el halványan. Hisz ezt le sem tagadhattam volna. Néha pikk-pakk ott hagyok dolgokat csak azért, hogy olyat csináljak, aminek haszna is van. Mint mondjuk megtanulni bekapcsolni a mosogató gépet. A költői túlzásra csak megvontam a vállam.* - Nem konkrétan a macira gondoltam. Hanem általánosságban. De oké, elviszem. Azonban ha még egyszer valami ajándékot veszel, megetetem veled. * Billentettem oldalra a fejecském, hogy meg-e érti, amit mondok. Nos ez is csak egy költői túlzás volt, de tény, hogy nem tette volna zsebre amit a következőnél kap. Semmi oka nincs ajándékokat vásárolni nekem. Az újabb szavaira csak lemondóan felsóhajtottam.* - Igen, sokat kell finomítani rajta. De Én maximum a technikát tudom megmutatni. Azt nem tudom megtanítani, hogy miként fogd vissza az erőd akkor is, ha épp elveszted a kontrolt. Az önkontrol nélkül megtanult harci tudás meg veszélyes. Elveszted a fejed és valaki belehal. Ezt… Erre csak egy idős farkas képes. Én is ezzel szenvedek… a különbség annyi, hogy a tudásom már megalapozott és így nehezebb, vagy könnyebb. Áh… erről Darrent faggasd ki. A fene sem tudja, hogy mi van velem, a lényeg, hogy inkább egy idősebbnél próbálkozz a visszafogás miatt. * Adtam a tudtára, hogy velem ilyen téren sokra nem megy, maximum annyiban, hogy míg maga a technikát elsajátítja, nem halok bele a dologba. De mentor nélkül… az nélkül képtelenség. Még nekem sem megy, pedig folyamatosan tanulok. A sokkolódását nem láttam, mert épp helyet foglaltam és a művelettel voltam elfoglalva. Ami után csendesen vártam, hogy bele kezdjen. A történet, amit mesélt… még emberi felem is megérintette, még ha csak Stevennel szemben is hagytam felül kerekedni a dolgot csak. Mármint, hogy megmutatni, hogy ha valami érzés kavarog bennem. A bökkenő ott volt, hogy a farkasom érezte a keserűségét, a bűnbánatát, a lelkiismerete háborgását. Hisz a másik nem használt pajzsot, nekem meg nem volt. Kényelmetlen mocorgásba kezdtem, ahogy éreztem, hogy csak az után keped, hogy megvigasztalja a társát, a FALKA – csak hogy félreértés ne essék – társát. * - Ahwwww… *Fújtattam egyet dühösen, és közelebb mentem a másikhoz. Igen, engedtem a farkasom késztetésének és akaratának. Így apró kezeim a vállán állapodtak meg, ahogy a lapockáin keresztül futott az alkarom. Aztán kicsit magamhoz vonva, vagyis a határozottságom figyelembe véve inkább rántva (Nem voltam jó vigasztalásban, ha idegenekről van szó.), öleltem át és amolyan kicsit sem nőies haveri csapkodással a karján nyugtattam, aztán meg is szorongattam. De ez csak a fizikális volt, a mentális síkon pedig a farkasom sokkal jobban tudta, hogy mi a dolga. Óvatosan közelítette meg Sam farkasát, hogy véletlen se vegye támadásnak, és ha közelebb engedte – vagy ha nem akkor lapos kúszásban közeledett -, akkor csak oda érve az orrával bökdöste meg a másikat. Majd kissé vidámabban képen nyalta, hogy ne szomorkodjon. Miközben ugrálva, bohócot csinálva magából próbálta jobb kedvre deríteni a másikat. * - Utálom mikor ezt csinálja… - Duruzsoltam neki a hajába. Biztos voltam benne, hogy a másik is érzi. De hogy az arcom mikor fúrtam Sam hajába, arra nem emlékszem. Még csak a mozdulatra sem. Ám még nem is esett le, valahogy elvoltam foglalva azzal, hogy a farkasom mit összeidétlenkedik, csak hogy eltüntesse a másik fájdalmát.* - De nézd, egyszer nagy leszel és bosszút állhatsz vagy elfelejted és élheted az életed. Ha itt rád találnak, biztos, hogy nem engedik hozzád Őket. *Hangom nyugtató volt és még mindig a hajába suttogtam a lágy szavakat. Bakker… a farkasom nagy vigasztalása rám ragadt.*
– Szóval Tarknak készülsz? – kérdezem, és ahogy figyelem, máris van értelme. Elvégre erős lány, és még egy tragédia sem törte össze, mint ahogy összezúzta volna más emberek életét. Jó harcos lesz majd belőle. Én inkább lennék valami más. Bármi más. De nem mondhatom, hogy nem értem, miért választja ezt. – Akkor is van még legalább száz éved. Addig nem valószínű, hogy elfogadnak, bármennyire erős és okos is legyél. Tudod, a farkasoknál a koruk is meghatározza a dolgok végkimenetelét. Viszont sok sikert kívánok hozzá, szép hivatás a falkán belül. Na ja, ezért is van az, hogy én messzire elkerülöm a Hotelnek még a környékét is. De nagyon-nagyon messzire, és ha egyszer meghallanám, hogy ez a lány be akarna menni oda, mint ahogy a múltkor is olyan kíváncsi volt, rohannék, hogy visszaráncigáljam. Nem érdekelne, ha utána gyűlölne, amiért nem hagytam, vagy amiért megfogtam a karját, azt a selymes bőrét, és… Ó, menj már a francba! Úgy értem, hogy sokkal fontosabb nekem az, hogy jól legyen, egészséges legyen, és még fontosabb, élő legyen, mint az, hogy kedveljen engem. Arra még – jobb esetben – van ötszáz évünk. – Én is csak vicceltem. Vagyis próbálkoztam. Nem mindig sikerül, mint láthatod – mosolyodtam el kelletlenül. Hát igen, a humoromon még dolgozni kell. Fekete humort ki is húzhatom, a perverz viccek sem valószínű, hogy sikeresek lennének, mást nem igazán tudok helyzetkomikumon felül, amiben meg valami csapnivaló vagyok. – A technika elég lesz ám. Vissza tudom fogni magam, ha nem vagyok ennyire dühös. Általában az emberi felem még tud dominálni. Viszont szeretem angolosan enni a dolgokat, ennyit engedek a szőröskének. Szóval majd keresünk egy helyet, aztán nézzük, ahogy tovatűnnek a kék-zöld foltjaink. Tiszta haszon. Megtanulom, hogyan rugdossak meg valakit anélkül, hogy nagy baja lenne, és közben még Ash társaságát is élvezhetem. Csak ezután mondom el neki, ami történt, és közben próbálom nem újraélni az összes, mocskos kis pillanatot, azonban nem tudok segíteni, ott tolonganak a fejemben. Az a tény, hogy New Yorkban a kukákból éltem, amíg nem találkoztam azokkal a kölykökkel, a félelem, hogy valamelyiküket bánthatom, és a konstans undor, mely éjszakánként kínzott, mert tudtam, hogy én magam is csak egy szörnyeteg vagyok, olyan, mint a szüleim, sem jobb, de talán még rosszabb is. Túl későn jövök rá, hogy a pajzsom nincs fönt, csak akkor, amikor Ash már ott van, annyira közel hozzám. A farkasom vigyorogva kapja fel a fejét, és szaglássza körbe a nőstény farkasát. Egészen barátságos vele. Legalábbis jobban viseli, mint a többséget. Amikor a kicsi képen nyalja, az enyém egyszerűen válaszol, már-már játékosan. Mi a fene lelte ezt a dögöt? Visszanyal, aztán lehemperedik, és várja, hogy a másik mit felel. Engem azonban sokkal jobban érdekel, ami velünk történik Mozdulatai durvák, kicsit sem nőiesek, de mégis, már a közelsége miatt lehunyom a szemem, és csak belélegzem az illatát. Azt a kedves illatát, amit nem tudnék elfelejteni, akkor sem, ha akarnék. Na jó, ezt nagyon nem így kellene... – Köszönöm – felelem, de csak suttogva, és próbálom nem kimutatni, mennyire megérint a közelsége. – Akarod, hogy felvonjam a pajzsom? Egyébként, úgy tűnik, hogy ez a két mamlasz igenis kedveli egymást. Remélem, nem akarja. Nem szívesen tenném meg, ugyanis élvezem, ahogy a farkasom végre nem ellenséges valakivel. És Ash… ki tudja, talán akkor elhúzódna tőlem, és azt szintén nem akarom. Olyan jó érzés, hogy most itt van, és tudom, hogy soha többé nem fog ilyen történni. Szóval csak próbálom kiélvezni, és emlékezetembe vésni a hajának illatát, és az érintését. – És… Kérlek mondd, hogy ettől nem nézel másképp rám. És már érted, miért nem akarom szabadjára engedni ezt a farkast – suttogom. Talán még az elveszítésénél is rosszabb lenne, ha vadállatként tekintete rám. Azt már tényleg nem bírnám ki.
- Hát ha ez a neve. * Vonta meg a vállaimat könnyedén, azért annyira még nem sikerült mindent megtanulnom vagy csak ideig, óráig, aztán meg el is felejtettem. Majd rögzül, idővel. Ám a szavaira felhorkantam és legszívesebben lecsaptam volna, hogy fogja be. De sajnos én magam is tudtam, hogy nem elég a tudásom, kell a farkasom kora is ahhoz, hogy elérjem.* - Bakker… ennyire ne biztass. Mellesleg nekem még előtte is van egy kis dolgom. De mi a frászt magyarázkodok itt neked? Nem mindegy neked, hogy miért tanulok annyit és miért sietek? * Néztem rá dühösen, bár az is benne volt a pakliban, hogy nem szerettem késni. De ettől függetlenül meg miért érdekli annyira? Rohanok. Na és akkor most leszakad az ég vagy mi lesz? * - Már bocs, de nem úgy tűnt, mint aki visszatudja fogni a farkasát. A visszafogás meg pont az ilyen helyzetekre van, hisz ekkor kerül előtérbe. Ne kergesd magad naiv ábrándokba Sam. De elárulok egy titkot; Önmagunkkal szemben a gyengeségeink elismerése csak erősít másokkal szemben. Ostoba volnál, ha tévhitben ringatnád magad és ezzel csak sebezhetőbbé válsz. * Vontam meg könnyedén a vállaim. Hisz ha nem ismerjük el a gyengeségeink, akkor nem tudunk javítani rajta vagy olyan dolgot tanulni, amivel korrigálhatjuk egy bizonyos téren lévő hiányosságaink. De majd rájön. Ezt már emberként megtanultam, miután majdnem a gerincem bánta az egyik edzést. Csak azért, mert nagylánynak hittem magam, hogy nekem minden megy és tökéletesen. Hát nem volt igazam és azt hiszem életemben az volt az utolsó pont, mikor megvoltam magam elégedve vagy épp csak kicsit is a fejembe szállt az önbizalom. Na azóta sem, hogy közölte Steven, hogy ez egy tolókocsival járt volna és azzal, hogy többet nem birok lábra állni. Farkasom csak játékosan ráugrott, majd le és a farkát kezdte el kergetni aztán meg a másikéval játszani. Valami hülye öröm töltötte el, hogy sikerült a másikat kicsit jobb kedvre derítenie. Hmm… ez most már mindig ilyen lesz?* - Jahm, veszem észre. Bocs, de ez engem nem tölt el kitörő örömmel. De ha nekik ez jó, bánom is én… * Vontam meg könnyedén a vállaim, ám a kérdésére megingattam a fejem.* - Ne, hagyd csak. James azt mondta, hogy engednem kell neki. Mellesleg meg szokja a társas életet. * Sóhajtottam lemondóan, ám ahogy elhagyta a számat a feje visszaverte a meleg lélegzetem és a haja csikizni kezdte az orromat. Na ekkor esett le, hogy milyen helyzetben is vagyok. És reflexszerűen vontam el a fejem Tőle, de még Őt magát nem eresztettem. Nyalogassa csak a lelkét, aztán hadd menjek a dolgomra. Ám a szavaira már Én is elhúzódtam és a bal kezemmel, hisz a jobbon ott volt a lánc emeltem meg az állát, hogy a szemembe nézzen.* - Nem kedvellek jobban, mint eddig, de nem is lettél kevesebb számomra. A falka társam vagy, még akkor is, ha emberként egy lúzerként viselkedsz, farkasként meg egy gyépé-s. Nem érdekel. Ha az kell, vagy épp arra van szüksége a farkasodnak csak úgy, mint olyankor én Darren mellé fekszem, bebújok melléd. Legfeljebb ha félreérted eltöröm a kezed. Ami pedig a dögöd illeti; Tanulj. Ismerd be a gyengeségeid és korrigáld őket. De ez csak tanulással megy. Én sem azért tanulok, mert épp nincs jobb dolgom. Mi sem mutatja jobban, hogy mindjárt vizsga időszak, de egy kukkot sem tudok az anyagból. De nem érdekel, mert a farkasom leköt. De ha még egyszer azt hiszed, hogy miatta elítéllek kivágom a nyelved. Azért mert nem verem nagydobra és Én beszéd helyett inkább kiküszöbölni próbálom nem jelenti azt, hogy nekem minden rendben van vele. * Többek közt, mert vérre szomjazik. Bár Darrentől egy nyugis farkast kaptam, de az érzéseim kezdenek az övéi is lenni. Így már inkább egy bosszúszomjas dög mintsem egy nem törődöm, amilyennek lennie kéne. De azért megengedtem felé egy biztató mosolyt. S ahogy végeztem az állát is elengedtem, de addig csak fogtam, hogy rákényszerítsem, hogy a szemembe nézzen.*
– Hé, én szívesen biztatlak, de a tények, azok sajnos tényleg tények – mondom csendesen, nyugodtan, hogy véletlenül se vegye sértésnek, hiszen nem annak szánom. – De szívesen támogatlak majd, ahogy csak tudlak. Bármennyire kevés is az. Te tanítasz engem verekedni, én meg lehetek a farkas-boxzsákod, hogy gyakorold, hová kell ütni. Rosszabbat is kibírtam már – vigyorodok el, és tényleg így van. Szüleimnek volt egy érdekes nevelési doktrínájuk. – Jól van, ha ennyire akarod, hát elismerem, ez a dög nehezen kontrollálható. De az elfojtásával már egész jól boldogultam – feleltem, és közben vigyorgok egy picit, hiszen csak viccelek. Valójában tudom, mennyire elitélendő az, amit csináltam, de hát ki ró majd fel nekem ilyesmiket? Jó, most ne számoljuk Asht, neki hagyom, mert hát… Mert hát csinos, meg normálisabb velem, mint a többség, és szépek a szemei, meg… Na jó, tényleg el fogok menni egy orvoshoz, ez így nem folytatódhat tovább. És közben nem felelek semmi mást, mert látom, hogy húzom fölfelé, és ezért inkább meghátrálok. Nem akarok beleesni a múltkori hibába. A farkasom egészen örül a kis játszópajtásának, én pedig csak ámulok, mennyire gyorsan lett a nőstény előtt egy vérszomjas vadállatból játékos farkas. Lehet, hogy félreismertem a saját dögömet? Talán csak meg kellett volna adni neki a lehetőséget, hogy bizonyítson. Nem is tudok rá annyira haragudni, miközben képen nyalja a másikat, aztán fölkel, és üldözőbe veszi a saját farkát. Hmm, lehet dobni kellene neki egy botot… – Ugyan, ne legyél ennyire kemény vele. melletted lesz a következő pár évszázadban, igazán adhatnál neki egy esélyt – mondom, és nem teszem hozzá, hogy legalább a farkas mosolyog alkalmasint hátsó szándék nélkül is. Mert nyakamat teszem rá, hogy azzal is csak engem akart kínozni. Viszont olyan gyönyörű a mosolya… Na jó, ember, neked doki kell. Méghozzá gyorsan. Meg is lepődök az említésére, és felkapom a fejem. – Ismered Jamest? Akarom mondani: Dr. Howardot? Amikor az állam alá nyúl, valamiért bizakodok, hogy valami jó fog történni, valami, amit úgy szeretnék… De nem, csak lenyomja a monológját, amely egyszerre szomorít el, és villanyoz fel. Na, ilyent mégis hogyan lehet? Nem tudom, de neki valahogy mégiscsak sikerült, nem is akárhogyan, és… – Egyikünk sem azért tanul. Egyébként abban segíthetek. Harmadikos vagy középsuliban, nem? Ha mondjuk edzések előtt beugrasz, vagy utána maradsz, átverekedhetjük magunkat az anyagon újra. Nekem sem árt, ha átnézem – mondom, és barátságosan vigyorgok. Nem hiszem, hogy ebbe bele lehetne látni bármiféle hátsó szándékot, én pedig örülök, hogy kicsit több időt tölthetek el vele. – Egyébként meg köszönöm, hogy így felajánlod azokat az éjszakai beugrásokat. Hogyan csináljuk? Mert azért elég messze lakunk ahhoz, hogy minden éjjel átmenjünk. Viszont a farkasainknak meg lehet, jót tenne – mondom, és közben a másik énem játékosan a nőstényhez dörgölődzik. Kész, behalok ezen…
*A szavaira először csak kissé meghökkenve pislogtam, de aztán elnevettem magam. Csak akkor feleltem, mikor már kicsit alább hagyott és feltételezhettem, hogy menet közben sem bukik ki belőlem egy újabb adag.* - Hát te nem vagy normális. – ingattam meg a fejem – HA (!!!) segítek is, csak azzal a feltétellel teszem, hogy közben mentorhoz jársz. Ha még nincs, kérj magadnak egyet. Mellesleg pont az a lényege, hogy megvédd magad és nem az, hogy közben hagyd nekem, hogy zsáknak használjalak. Elég jó zsákom van így is. * Kacsintottam rá és kérdés sem férhetett hozzá, hogy kire gondoltam. Darrenre. Tapasztalt, ügyes, gyors… rajta kihívás találni fogást vagy épp akár csak egyszer is megütni, ha épp nem pont azt akarja felmérni, hogy mennyire fejlődik az erőm és ezért hagyja. Szóval az istenért sem cserélném le. Pláne, nem olyanra, akiben kárt is tehetek. * - Nem nekem kell beismerned, vagy másnak, hanem önmagadnak. * Azt már nem jegyeztem meg, hogy az elfojtás ártalmas. Ezt két hét alatt megtanultam mikor annyira görcsösen igyekeztem elfojtani, hogy szinte már nem is éltem és még csak nem is sikerült, mert annál lobbanékonyabb volt. Ennyi idő alatt neki is rá kellett jönnie. Ha meg nem, hát akkor majd rá fog. De a lényeg, hogy nem tartottam fontosnak mondani, mert úgy véltem, hogy enélkül is tudja a másik. Elvégre sokkal idősebb farkasként mint én. A szavaira csak felsóhajtottam és egyszerűen hátradőltem a hóban, kezeim a fejem alá téve.* - Amint láthatod engedek neki és de, szigorú vagyok hozzá. Egy farkas nem zsebkutya, hogy ilyeneket csináljon. De ha csak olyankor csinálja míg nincs dolgunk nem érdekel. * Feleltem egyszerűen. Hisz megtehettem volna, hogy felhúzatom a másikkal a pajzsot, vagy egyszerűen itt hagyom őket, hogy ne élje ki a gyerekes hülyeségeit a farkasom, hanem az edzésre koncentráljon. De itt vagyok. Szóval egy rossz szava nem lehet a kis dögnek. A kérdésre összevontam a szemöldököm.* - A tanács tagja. Van olyan, aki nem ismeri? * Hárítottam a kérdést egy kérdéssel. Ám bár, ez egy válasz is volt, hogy igen, ismerem. De közel sem akartam Sam orrára kötni, hogy miért is ismerem. Nem hogy Samnek, még az Apáimnak sem mondtam el, hogy mint orvost kerestem meg, no meg azt sem, hogy ott jártam. De ez lényegtelen is, tekintve, hogy ettől függetlenül is ismerhetem. Az ajánlatra összevont szemöldökkel pillantok rá oldalra.* - Csak másodikos. Év vesztes vagyok, a nyári születésemmel. Felőlem mehet előtte is és utána is. Ebből a félévből egy kukkot sem tudok. Szóval a kis plusz órák nem ártanak. De neked suli van, aligha volna időd mindennap rám. Tekintve, hogy közben nem kéne, hogy a saját tanulásod kárára menjen. De hétvégente okés, legfeljebb beiktatok egy napot amikor csak minimális az edzés tervem. A szombat kilőve, mert akkor hármas edzéseim vannak, de mondjuk péntek este és vasárnap tanulhatunk, legfeljebb Darrennél alszom. Hétköznap meg igyekszem egyedül haladni. Ha ez így jó és hajlandó vagy rááldozni a hétvégéd. * Vontam meg a vállam. Elvégre fontosabb dolga is lehet. No meg melyik hülye akar még hétvégén is tanulni, mikor egész héten azt csinálta? Bár tény, Samből nem néztem ki, hogy bulizni járna, de azt sem, hogy mindennap tanul. Na de az éjszakai dolgokra összeszűkülnek a szemeim és egy pillanatig csak méregetem, a másikat mielőtt még válaszolnék. Próbáltam megfejteni, hogy miért is kapott ennyire a dolgon. De aztán igyekeztem feladni és ismét az eget néztem.* - Nos, van két lábad időnként négy. Szóval a távot meglehet oldani épp. De azért nem azt mondtam, hogy minden este. Különben is, kicsit sem kényelmes ruhában aludni. Azt mondtam, hogy akkor ha a farkasodnak vagy neked nagy szükséged van rá. Én is csak akkor alszom Darrennél mikor már nincs más opció. S természetesen hosszú nadrágban és pólóban.*Közben érzem, ahogy az energiák túlságosan egymásba gabalyodnak mintha el volna a legtermészetesebb. Azt viszont már nem értettem, hogy miért.* - Hát az én farkasomnak csak ne tegyen ilyen jót, mert kitekerem a nyakát. Vagyis tekertetem. De nem tudom ezt a dörgölőzést miért csinálják, de ha a hímed rá mászik a farkasomra akár mentálisan, akár holdtölte alatt valami párzási hülyeség miatt. A tiédet is fellógatom. Szóval egy kicsit azért hívd visszább mielőtt itt nekem túlságosan bele melegednek. Én a sajátommal nem tudom megtenni egyenlőre. De ahogy nekem, úgy neki is van jobb dolga, mint itt dörgölőzni. Apropó, talán vissza is indulhatnánk. Egyrészt nincs melegem, másrészt beszélgetni a szobádban is tudunk a maradék háromnegyedórában. Utána már tényleg mennem. * Ajánlottam fel, de nem mozdultam. Ha neki kényelmesebb idekint, akkor legyen felem maradhatunk is addig. De jobb lett volna a melegben. Pláne, hogy ilyen szoknyás, nadrágos hülyeség van rajtam.*
– Ezt már mondták páran. De ők a „különleges” szót használták – vigyorogtam rá, miközben picit oldalra döntöttem a fejem. Következő szavai azonban kijózanítottak. Itt nincs helye többé a marhaságoknak, ha akár egy kis időt is el akarok tölteni vele. Márpedig én akarok. Mert lehet, furcsa kis barátság, vagy mi a fene a miénk, de hátha lehet belőle valami ötszáz év alatt. Talán. Vagy futkoshatunk egymás után, mint egy magát kellető, meg egy kanos mókus. Mindkét mód egészen vicces lenne. – Persze, hogy megyek közben mentorhoz. Már gondoltam is valakire. És hé, én sem leszek örökké kisfarkas, ahogy te sem. Ki tudja, lehet egyszer még hasznodra is lehetek… Ki tudja, talán. Elvégre nem vagyunk sokan kölykök a falkánál jelen pillanatban, és a generációnk amúgy is egészen elcseszett lesz. Itt vagyok én, valami szerb fickó, akiről életemben nem hallottam meg, Ash… Ha túléljük ezt – márpedig miért ne tennénk, a megölésünkkel semmit sem gazdagodna a másik falka –, akkor jó sok traumát kell majd kihevernünk. Nem is baj, pár évszázad elég lesz hozzá. Aztán majd ücsörgünk kerekesszékkel az amarokban, és röhögünk azon, milyen idióták az akkori kölykök az űrhajóikkal meg miegymással… Vicces lesz, az ziher. A beismerős megjegyzését nem kommentálom, mert megint nem mondanék semmi szépet, akkor meg inkább már semmit. – Nem zsebkutya, ez igaz, de nem is viselkedne így, ha ellenséges volnék – vontam meg a vállam. – Jót tesz neki, és az enyémet is megnyugtatja. Amit meg szinte senkinek sem sikerült elérnie – mondom, és inkább nem vallom be, ezt miért ennyire barátságos az én farkasom az övével. Jobb, ha nem tudja, mert akkor nem a büszkeségem lenne az utolsó, ami csorbát szenved. A Jamesről szóló szavaival kapcsolatban valamiféle féltékenység ébred bennem. Ugye nem…? Könyörgöm, valaki mondja, hogy nem… Csak őbelé ne zúgjál bele, könyörögve kérlek, azt már én sem bírnám elviselni. Márpedig azért lássuk be, nálam nagyobb papucsot keresve sem találnál. Furcsa, hogy ezt így beismerem, és az is, hogy egyáltalán nem zavar. Túlságosan hozzászoktam már. – Ugyan már, én meg a tanulás távol állunk egymástól – vigyorodtam el. – De egyébként tényleg. Jó jegyeim vannak, de soha a büdös életben nem tanultam. És amúgy sem csinálnék semmi különösen értelmes dolgot, szóval bármikor átjöhetsz. – Már amikor nem harcolok az oposszummal. Egyetlen vigaszom, hogy viszonylag hamar meg kell döglenie itt északon. Mondjuk a legjobb kérdés az az, hogy miként jutott fel ide? Következő szavaira óriási a csábítás, hogy rávágjak valami ostobaságot, de inkább nem teszem. Ruhában alvás? Ejj-ejj, legfeljebb alsógatyában. Viszont nem hiszem, hogy különösen díjazná együttalvás közben, ha én majdnem pucéron feküdnék mellette. Lassan, óvatosan. Már annak örülhetek, hogy egyáltalán hajlandó velem aludni, segíteni, és nem küld el a halálba. – Akkor… Megadnád a számod? És lebeszéljük, mikor lenne jó neked – mondom, és inkább nem teszem hozzá, hogy már most sem szívesen mennék el a közeléből. A következő szavaitól aztán meg is ijedek kissé, és azonnal felhúzom a pajzsom. A dög egyből rinyálásba fog odabent, amiért elvettem tőle a titkos kis szerelmét, de jelen pillanatban nem tudok vele foglalkozni. – Nem olyan – mondom, és el is szégyellem magam egy kissé. – És persze, menjünk. Csak utánad. Azzal, ha elindul, követem is vissza, és remélem, hogy az oposszum nem rohamozta meg a lakásomat azóta.
Az elmúlt napokban alig aludtam valamit. Mégsem vagyok különösebben fáradt, vagy nyűgös… bár ennek lehet némi köze ahhoz az ipari mennyiségű kávéhoz, amit megtaláltam tegnap, és azóta fogyasztom is. Jobbkor nem is jöhetett volna, hiszen minden ébren töltött pillanatomban Ash jár a fejemben. Az oposszum látványosan meglepődött, amikor minden harci eseményt beszüntettem, és visszavonultam az ágyamra. Ez a mozdulat meglehetősen összezavarhatta, mert rövidesen ő és követői kivonszoltak egy fehér pólót a szennyeskosárból és a padlóra fektették. Azt hiszem, megadták magukat. Viszont az általános közérzetemen a diadal sem segített sokat. Máskor ujjongtam volna, és kitessékelem az egész felkelő bandát, de most túl sok gondolatomat foglalta le Ash. Bármennyire szadista módon érnek véget a találkozásaink, nem tudom kiverni a fejemből a lányt. Egy alkalommal szó szerint arra keltem, hogy a hajának az illatát éreztem. Megörültem, hátha itt van, beszökött, éppen valami fondorlatos és gonosz módon próbál kitolni velem… Ekkor azonban rájöttem, hogy csak abból a bizonyos pulóverből jön az illat, és elkeseredetten rogytam vissza a párnára. Találnom kellett valami megoldást a kettőnk helyzetére, mert ez… Ez nem állapot. Szerintem nem tart sokáig és végül Darren előtt kell majd fizetnem a bűneimért. Végül kimerészkedtem az önként vállalt börtönömből, és ekkor találtam szembe magam a cetlivel. Na, ez most csak egy vicc, igaz? nem, persze, hogy nem… Szerintem az a lány viccelni sem tud. Jó, ez durva, valószínűleg tud, csak amikor velem van, nem hajlandó. Adnom kellene neki egy kis időt, nem? Na jó, legalább kipróbálhatom milyen az, amikor megpróbálom nem felidegesíteni a lányt, és szerezni pár álmatlan éjszakát mindkettőnknek. De ehhez kell még egy kávé… Szóval, megadott időre ott álldogálok, farmert és egyszerű, fekete pulóvert viselve. Alatta ujjatlan trikó lapul, mivel abban mégiscsak kényelmesebb mozogni. Márpedig most valószínűleg szét fogja rúgni a hátsómat. Nem baj, nem fogom olyan könnyen adni magam, mint ahogy azt hinné. Azzal az eltökélt szándékkal érkeztem, hogy bizonyítom neki: nem vagyok egy puhapöcsű barom, akit figyelmen kívül kell hagyni. És már meg is pillantom, ahogy jön. Emelem a kezem, de ekkor meglátom, hogy nem egyedül jön. Társaság? Erről nem volt szó…
Az elmúlt pár óra érdekesen alakult, és egyre jobban éreztem magam. Azt mondta, ez a lazább napja, de azért be kellett ismernem, nem kíméli magát a csajszi. Tetszett a kitartása, az a maximalitás, amit belevitt az edzésekbe. Kitartó, és ügyes lány, nem csodáltam hát, hogy ennyire oda van érte az apja. Az órák alatt szembesülhettem a személyiségével, s arra, mire képes. Komolyan vette a farkas életet. A reggeli futást üdítőnek találtam, ahhoz képest, hogy már egy ideje nem csináltam rendszeresen. Néha igen csak el tudott bizonytalanítani a nap folyamán, és igen, azért izgultam egy kicsit a nap miatt. Régen tanítottam, engem is régen oktattak, de élveztem a helyzetet. De nem volt semmi katasztrofális történés. Eddig legalábbis. Miközben sétáltunk felfelé, eszembe jutott, hogy most újra valami új farkassal fogunk találkozni. Igen, Samuellel alap harci edzés. Érdekesen hangzott, pláne úgy, hogy az eddig hallottakból Ashnél idősebb, s nem igazán sikerül összehangolódniuk. Mosolyogva haladtam mellette, s hallgattam szavait, ahogy épp Samről próbált némi ismertető beszámolót adni. Pajzsomat egész nap nem vettem igénybe, így most sem találtam indokoltnak használni. Farkasom érdeklődve figyelt fel a várakozó srác farkasára. Az integető mozdulat félbehagyása nem kerülte el a figyelmemet. A lányra pillantottam, mert valami azt súgta, nem voltam bejelentve, mint vendég. Legalábbis a másik reakciójából ítélve. Bár ezt nem tettem szóvá. Na lássuk, mi sül ki ebből?
*A mentális edzés sosem a kedvencem és nem is lesz a barátom. Ma még nem igen volt fizikai edzésem, így csak agyban voltam fáradt. A fejemben éreztem azt, mintha egy adag pudingot raktak volna a helyére. Négy hosszú óra mentális képzés után nem csoda. Azonban zöld íriszeim még mindig vidáman táncoltak, még ha a fáradság apró fényei is ott lapultak benne. Ugyan az a citromsárga szabadidő nadrág, lila póló és kabát volt rajtam, ami reggel. Sajnálatos vagy sem, de nem vagyok csajos, hogy egy nap hatszor öltözzek át. Pláne, hogy nem is lett volna miért, hisz szintén csak egy edzésre tartottam. A helyszint imádtam, még ha nem is azért, mert rendszeresen itt futottunk össze Sammel. S csak reméltem, hogy a farkasom piciny lelke megbékélt már, a legutóbbi találkozónk óta. Naiv ábránd, tudom.* - Nem nagy ördöngösség a kölyök. Ha nem beszél, akkor egész elviselhető. De ha megszólal… na rövid útón az egekbe kergetjük egymást és mindig az a vége, hogy egymásnak esünk. De csak egy srác… a sok közül. Csak jóval… furább. De majd meglátod… * Vontam meg a vállaim. Én ugyan nem akarok senkiről rossz képet festeni, azért mert végig tiport a lelkemen, belegázolt, megalázott és a többi ilyen dolog. Azért mert én nem kedveltem azóta túlzottan, még más teheti. Hamarabb megéreztem Samet, mintsem láttam volna. Sóhajtva vettem egy mély levegőt, amolyan nyugtatásként és továbbra is mosolyogva folytattam az utam. Csak úgy, mint eddig határozott léptekkel a cél felé haladva. Raven pillantására és Sam félbe maradt intésére, csak szisszenve beszívtam a levegőt.* - Ahham… tudtam, hogy elfelejtek valamit. Tegnap nem szóltam Samnek, hogy hárman leszünk. * Magyaráztam meg, hogy miért is volt ez Sam reakciója. De aztán megvontam a vállaim, és ahogy Samhez értem… nos… kiderült, hogy a farkasom még mindig nem békélt meg. Ahogy megérezte a jelenlétét visszavonulót fújt az egyik sarokba bennem és már Raven farkasát is sokkal lágyabban ostromolta. Nem olyan hevességgel, mint mikor kettesben voltunk, avagy nem volt benne az a keserűség, ami most ott vibrált. De figyelmen kívül hagytam, miközben odaértem elé. Ám a belső keserűségem nem volt nyoma az arcomon, csak a vidámam cikáló zöld tekintetem. Meg benne az a halvány fáradság.* - Sam… Ő Raven. Raven, Ő Sam. – intettem, ahogy bemutattam egymásnak őket. Vártam, hogy kezet fogjanak vagy csókolgassák egymást, aztán már folytattam is. – Bocsánat, Sam, de nem tudtam szólni, vagyis csak késő este tehettem volna mikor haza értem Darrennel. Raven mint érezheted nem falka tag, azonban ezen a héten megkapott a nyakába… – vigyorogtam fel a férfire. - … Hogy kölcsönösen keserítsük meg egymás napjait. Így ezen a héten Ő tartja az összes órám, így viszont jelen kell lennie a Te óráidon is. *Tájékoztattam nagyvonalakban a helyzetről. Szándékosan nem említettem, hogy Raven miért került mellém, szándékosan hagytam ki a falkához való csatlakozási szándékát. Azonban Sam érezhette, hogy igazat mondtam, Raven meg vehette a lapot a tekintetemből, hogy nem tartozik több Samre abból ami a háttérben van. Nem azért mert nem bíztam benne, hanem mert… mert csak. Meg volt az oka és kész, de nem lettem volna képes bevallani, hogy azért, mert nem akartam, hogy Sam felhúzza az orrát. Bár kitudja mi lesz, hisz a farkasom még most is csendesen játszadozott Ravenével az energiáik által és a férfit is körbe lengte az illatom, az energiáim és halványan az enyémmel keveredett falka szaga. * - Rav, még mindig területen belül vagyunk. Samuellel itt lesznek az edzéseim. Nem mondom meg melyik nap vannak, de a héten ez csak az első. Így fogtok még találkozni. Nos srácok… kérdés, óhaj-sóhaj, panasz? *Pillantottam a srácokra vidáman. Sosem szerettem vesztegetni az időt, felesleges beszéddel. DE aztán eszembe jutott valami.* - Sam… ha zavar Raven jelenléte, akkor eltolhatjuk a kezdést egy héttel. *Ajánlottam fel, ahogy eszembe jutott, hogy nem mindenki olyan eltökélt, hogy ha a föld remeg is végig csinálja.*
Állok ott, mint holmi fa, és bámulok, csak bámulok. nem igazán értem, ami körülöttem történik, de hát nem is csoda, hogy éppen nem vág az agyam, mint a borotva. Ash valami fickóval jön, akiről már most érzem, hogy vadidegen. De az egy dolog. De mégis mit keres a lány oldalán? és miért van olyan szaga, mint neki? A kiscsaj most szórakozni akar velem, vagy mi van? Lemondóan sóhajtok egyet, pont mielőtt odaérnének. Valamiért azt érzem, a magam kis fogadalmára keresztet vethetek. De akkor is ki fogom hozni a legjobbat ebből a nyomorult órából. Bár jobban örülnék, ha a tankönyvek felett találkoznánk, nem pedig a magunk kis küzdőterén. Ahhoz a terephez jobban értek, tudnám irányítani a beszélgetést, és biztosan nem fordulna katasztrófába semmi sem közöttünk. Most azonban a lány behozott valaki újat a mi kis játszmánkba, és ezzel felborított mindent. Márpedig eddig is éppen eléggé ingatag lábakon álltunk. Mindenesetre elzárom a farkasom, mielőtt még közel érnének. Csak biztos, ami biztos. Az emberei felemet tudom kontrollálni, de nem hiányzik, hogy a farkas hülyeséget csináljon. Az a fickó elég erősnek tűnik, hogy álló helyemből lecsapjon. Így aztán csak csendesen várom őket. – Üdvözlöm, Raven – mondom, és mosolygok, amennyire az most tőlem telik. Messzemenően nem lesz ez tökéletes, de hát valahol el kell kezdeni. Nem érdeklődöm a férfi kiléte felől, nem érdekel, kinek a fia-borja. De ha nem lenne féltékeny a farkasom, akkor így arcra egészen rokonszenves lenne. – Semmi gond, Ash. Jobb később megtudni, mint soha. És… Értem. Mivel kezdjük ma? Nem kérdezem meg, mivel érdemelte ki szerencsétlen Raven ezt a büntetést. Főleg azért, mert tényleg próbálok javítani a kapcsolatomon a lánnyal, és ebbe nem igazán fér bele az, hogy szapulom, még az sem, ha játékosan, viccből teszem azt. nem szokta értékelni. Valahol mélyen remélem, hogy majd a későbbiek során rájön, hogy valójában nem is vagyok annyira idegesítő, vagy irritáló, mint amilyennek ő képzel engem, de az a nap valószínűleg nem a közeljövőben lesz. Addig meg ki kell húznom valahogy anélkül, hogy teljesen megutálna. Vékony kötélen egyensúlyozunk most… – Egyébként nem gondolod, hogy lassan kiakaszthatnánk egy táblát, hogy a hely a miénk? – kérdezem, és egy vigyorral jelzem, hogy poénnak szántam. Reménykedem, hogy nem érti félre. Nincs kedvem a saját, és az újdonsült ismerősünk életét is pokollá tenni egy újabb, akaratlan incidenssel. Mert még mindig emlékszem az első találkánkra, és mindarra, ami utána történt. – Ugyan már, suliban nagyobb nézőközönségem is akadt már – mondom, és közben leveszem magamról a pulóvert. Leteszem a legközelebbi padra, Valószínűleg arra, amelyiken ülve elmeséltem Ashnek az élettörténetem. Istenem, nem is rossz ez a hely. Itt legalább vannak érzelmes emlékeink is, nem csak gyűlölködők. De én még mindig nem adtam fel, és valószínűleg ez szüli azt a fura, irracionális féltékenységérzetet a mellkasomban. Most bele kell adnom mindent, és megmutatni a lánynak, hogy több vagyok, mint holmi idióta. – Szóval… Kezdjük, aztán meglátjuk, meddig jutunk.
Amint közelebb értünk, Ash farkasának energiái, bár nem szűntek meg, lejjebb apadtak. S némi keserűséget véltem felfedezni az energiáiban. Nem szóltam, de tudomásul vettem. Farkasom nyugodtan figyelte az új tagot, s nyugodtság hullámaival tovább cirógatta Ash farkasát. Némi biztatás is volt ebben a nyugodtságban, annak az érzete, hogy jelen vagyunk. De nem volt nyomatékosító, nem volt durva. Csak egy jel, egy érzet. - Ha eddig kibírtam veled, a tejszínhabtól nem fosztom meg a tortát. - mondtam mosolyogva. Mikor beértük a srácot, Ash bemutatott minket egymásnak. Bár éreztem, a srác enyhén szólva is feszélyezett volt. - Üdv Sam! - mondtam egyszerűen. Miközben az elfelejtett "belejentésemről" trécseltek, végig vizsgálhattam a srácot. Nem motoszkáltam az agyában, a viselkedéséből, a teste szavaiból is eleget meg tudtam. Miközben Ash energiái körbe jártak engem, észrevettem, hogy, bár igen csak rejtegeti, Samre kiült a bosszúság. A "laza" viselkedés is erre ad okot, minél nagyobb fedettséget biztosít. Ashre pillantottam. Kölykök... A versenyszellem, a kakaskodás, s egymás felé a bizonyítás. Akár jó, akár rossz értelemben. Sam poénjára halványan elmosolyodtam, de nem szóltam semmit. Vártam a következő teendőket. Ash kérdésére ingattam a fejem: - Megszokhattad, hogy nincs. - mondtam mosolyogva. Az, hogy zavarom-e őket, az most nem igazán érdekelt. Bár a válasz arról árulkodott, nem. Hmm.. Azt majd meglátjuk.
*Raven megjegyzésére elkacagtam magam és már a feszültségem oda volt. Na tessék, egy megjegyzés és máris vidám vagyok, csak úgy mint korábban. Csillogó tekintettel ingatom meg a fejem, de már nem reagálok. Azonban kissé összevont szemöldökkel veszem tudomásul, hogy Sam elzárta a farkasát. Eleddig ez csak akkor történt meg, mikor megkértem rá. De se baj, sokáig úgy sem hagyhatja fent. Megvártam míg bemutatkoznak, addig csak álltam és rákezdtem végül némi bocsánat kérésre. Én sem díjaznám a váratlan vendégeket, de aztán nem érdekelne, ahogy láthatóan Samet sem érdekli. Ez viszont egy csalódás volt számomra, ámbár kellemes. Sam kérdésére elmosolyodtam, nem volt olyan rossz kedvem, csak fáradt voltam agyilag. De ez nem változtat semmin.* - Majd akkor, ha rá jössz, hogy farmerben nem a legjobb dolog edzésre menni. * Kacsintottam a másikra, s erre ma rá fog jönni, szóval csak elvicceltem a dolgot ezzel enyhén a tudtára, adva, hogy nem kötözködés az öltözéke. De ezt majd maga is megtudja. Aztán ha kell Apámnak egy asztalos műhelye van, csinálok én egy táblát, hogy a hely a miénk, ezen aztán ne múljék. Közben pedig levettem a kabátom és egy citromsárga testhez álló szabadidő felső volt rajtam, ami a nadrághoz volt, hiába feszült a csípőmre a lila felső. Kényelmes volt és rugalmas. A lehető legjobb választás, nem úgy mint azok a bő vackok. Raven válaszára csak szélesedett a mosolyom és egy pillanatra megérintettem a kézfejét, avagy a karját ha az épp szabadon volt. Szavak nélkül jeleztem, hogy értékelem. Nincs felesleges beszéd, edzéseim alatt ez a legjobb dolog, ami érhet. A farkasom pedig utoljára ölelte körbe a másikat egy pillanatra. De ahogy elvettem a kezem a másiktól, már minden figyelmem Samé volt.* - Azt nem mondtam, hogy csak néző lesz. – mosolyodtam el. – Na de… kezdetnek enged le a pajzsod. Ha csak nem tanultad meg ebben a pár napban azt, hogy miként használd a pajzsod mögül is a farkasod avagy nem pajzzsal jársz iskolába. Négy mentális órám volt, szóval nincs mitől tartanod és Raven is itt van. *Vázoltam fel a dolgot, miközben a hajam újra összefogtam, a kicsúszott tincseket is hátra fogva.* - Ha szeretnéd, levezethetem, hogy miért lényeges pajzs nélkül tanulnod… de nem hiszem, hogy vevő volnál egy újabb beszédre. * Mosolyodtam el halványan, ahogy végeztem a hajammal. Azt már nem tettem mellé, hogy mellesleg amúgy is felesleges volna, mint minden szavam. Jobb a békesség. Ha megtette, akkor folytattam.* - Két támadás, egy védés. Támadás közben oszd meg a figyelmed. Figyelj arra, hogy mit csinálsz és arra is, hogy miként védem. Ebből láthatod, hogy mi a dolgod a harmadiknál. – közben pedig odébb sétáltam, hogy a padok ne legyenek útban. – Ha fáradsz, csak szólj… mint mondtam, nem gyengeség elismerni. Azonban négy mentális órám volt, nem biztos, hogy én magam észreveszem. Örülnék, ha megkönnyítenéd a helyzetet. – tekintetem vidáman járta fáradt táncát, de ott volt a komolyság is. – Akkor viszont váltunk, két védés, egy támadásra. Egy óránk van, de ha bármi kérdésed akad menetközben… ne beszélj. Az csak eltereli a figyelmed a mozdulataidról. Azonban mentális síkon megteheted. Sokkal könnyebb neked. Én hangosan fogok válaszolni, mert nekem az a megterhelő. Ámbár van pár év előnyöm, így engem nem zavar be a beszéd. * Ha leengedte a pajzsát, akkor érezhette, hogy a farkasom rá sem konyít. Elvan magának bennem, a kis hullámaival ostromolva a másikat. Azonban figyelt… HA nem engedte le a pajzsát… akkor bizony, azt a meccset még le kell játszani. Ami véleményem szerint időpazarlás, de az Ő ideje… azonban, így nem kezdtem el ismertetni a dolgokat.*
Rámosolyogtam a férfira, és közben próbáltam egyszerű emberként látni, nem pedig a farkasom által belelátott riválisként. Nem egyszerű úgy, hogy ez a kis idióta tombol itt bennem, de nem is lehetetlen. És amikor végre megteszem, rádöbbenek, hogy nincs nagy félnivalóm tőle, amíg meg nem borotválkozik. Ash utálja az arcszőrzetet, ezt mondta már egyszer, márpedig a fickó mintha csak arcszőrzetből állna. Ki tudja, lehet feleslegesen aggódtam korábban? Mindenesetre a farkasom egy fokkal már nyugodtabbnak tűnik, ha nem is sokkal, vagy eléggel. – Szeretem a kihívásokat – feleltem vigyorogva a farmeros megjegyzésére. Valójában még bele sem gondoltam abba, hová megyek, amikor öltözködtem, de immár nem számít. Akadályozni fog a mozgásban, az igaz, de a legrosszabb esetben szétszakad. Szakadt már el sokkal rosszabb helyeken is, mint például a folyosó kellős közepén… Viszont próbálom elterelni a gondolataimat arról, menyire jól néz ki a lány a melegítőben, és a fontosabb dolgokra koncentrálni. Van éppen elég. – Csak gondoltam, hogy egyikünkkel szemben sem lenne fair egy kettő az egy ellen felállás. De ha gondolod… – vigyorodtam el, és közben felkészültem a legrosszabbra. Ha ő akarna összefogni a másikkal ellenem, pillanatok alatt a földre vinnének. Ha viszont én, akkor rosszul érezném magam, mert egyrészt, lányra nem támadunk többen, egyedül se nagyon, másrészt pedig… Mégiscsak ő a fiatalabb nálam. Még ezzel a furcsa verekedéssel is vannak erkölcsi problémáim, nemhogy azzal, hogy duplázzam az esélyeket. Viszont a következő szavaira. Elhúzom a számat. Tudom, hogy szabadjára kellene engednem a farkasom, de félek, mit csinálna ez a szőrcsomó, ha megtenném. Még mindig nem találkozott Raven farkasával, márpedig korábban kisebb közelség is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy féltékeny legyen. Végül csak lemondóan sóhajtok egyet, és leengedem a pajzsom, legyen, aminek lennie kell. A farkas előre is ugrik, odamegy Ash farkasához, lekuporodik mellé, és panaszosan néz a másikra. A kis idióta játszani akar. A másikra egyelőre nem figyel, de valószínűleg csak idő kérdése… Bár lehet, hogy tüntetőleg fordul el. nem eléggé domináns még ahhoz, hogy azonnal nekiugorjon, mindenféle gondolkodás nélkül. – Nem szükséges, tudom magamtól is – mondom, hogy miért kell pajzs nélkül tanulnom. Elvégre az egész arról szól, hogy vissza tudjam fogni a bestiát a többi ember között, nem pedig arról, hogy én mire vagyok képes. Fújok egy aprót, és hallgatom a szabályait. Egészen ésszerűek. A végén csak bólintok egy aprót, hogy megértettem, és azonnal alapállásba is állok, ami nem jelent többet apró terpesznél. Aztán arcomat fölszegtem, és támadásba lendültem, két gyors lépéssel szeltem át a távolságot, jobb öklöm ütésre emeltem. Még csak nem is célom megütni, de ha netán nem blokkolna, akkor az arcától félhüvelyknyire állítom meg az öklöm. Azután pördülök, és a másik öklökkel az arcának bal oldalát veszem célba. Ha ezt is kivédi, hátralépek, és felkészülök a védekezésre.
A lány érintésére elmosolyodtam. Kedves volt tőle a gesztus. Mikor elvonta farkasa energiáit, az enyém türelmesen figyelte. Sam farkasát látva nyugodtan nézte, hogy közeledik a másik felé. Várt. Ahogy én is. Jól érezte magát a kölykök jelenlétében. Kicsit féltem, hogy a sok változatos farkassal való találkozás esetleg felborzolja a kedélyeit, de megnyugodva vettem, hogy nem így történik. Sőt, idős kora ellenére, Ash jelenlététől kölyök mivoltja egyre inkább feltört. Bár ezt igyekeztem nem mutatni a lány felé, jobb ha megmaradunk a nyugodtság minta szobraként. Mert ha most ezek itt hárman játszani fognak, akkor Ash engem lenyakaz. Miközben Sam farkasa Ash farkasának közelébe férkőzött, az enyém mindkettejük energiáit figyelte. Egy kissé nyugtalannak tűnt, akárcsak a fiú. De nem zavart, az óra alatt úgyis kibújik a szög a zsákból. A lány szabályait hallgatva megvakartam borostás arcomat. Szép óránk lesz. - Szerintem Ash arra gondolt, hogy mindenki, mindenki ellen van . - mondtam közbe szólva. - Ha nem tévedek. - s rápillantottam a lányra. Most, mint Ash "testőre" vagyok itt, az én támadásaim nem lehetnek "csonttörőek" ezt észben kellett tartanom. Inkább figyelem őket, és többet hárítok, de ha néha meg kell mutatnom mit tudok. Alábecsülni semmiképp nem fogom őket. Az lenne a legnagyobb hiba. Most én is, mint tanuló vagyok itt. Ez egy próba, mint az eddigi többi. Ahogy elhelyezkedtek, én messzebb, de középen álltam meg, hogy lássam mindkettőjüket. Sam ügyesen támadt, vártam a a mozdulat sor végét, s azt, Ash, hogy válaszol rá.
*Sam megjegyzésére csak szélesen vigyorogtam, de nem reagáltam. Nem pikk-nikk partyn vagyunk, hogy beszélgessünk, de értékelem. Az újabb megjegyzésére csak összevontam a szemöldököm, de még mielőtt megszólalhattam volna, Raven már meg is adta a választ helyettem.* - Pontosan… Köszönöm Raven. – mosolyogtam a férfire. – Körforgás… a kívülálló figyel, abból is lehet tanulni. Bár Ravennek nem épp ez a célja, de így neki is vissza kell fognia a farkasát. Mellesleg felmérheti, hogy mi az amit már tudok a hét további részére. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Azt azért még sem várhatom, hogy a másik csak álljon/üljön és nézzen minket egy órán keresztül. Legalább felkészül a holnapi napomra. A sóhaj sem kerüli el a figyelmem, de nem vagyok lélekápoló és nem érdekel a másik nyűgje. Így az sem, hogy miért is ekkora gond a pajzsát leengednie. Viszont amint megéreztem Sam farkasának közeledését, akaratlanul is felkaptam a fejem Ravenre. Tudtam, hogy itt gond lesz. A farkasom nem az a fajta, aki könnyen megbékél. Így nem is foglalkozott Samével továbbra sem. Túl mély volt az a seb amit ejtett rajta korábban a fiú ahhoz, hogy párnap elegendő legyen a megbékélésre. Ámbár öröm az ürümben, hogy jelenleg még játszani sem akart. Szimplán figyelmen kívül hagyta Samét, míg az nem fajul tettlegességhez. Viszont Ravent továbbra sem hagyva békén cirógatta a hullámaival. A tettlegesség mezejére lépve éreztem Sam elhatározottságát és ez valamennyire pozitív képet fest a folytatásra. Nem álltam be, nem csináltam én aztán semmit csak vártam. A jobb öklét, ahogy lendítette még az arcom előtt elkaptam a csuklójánál, és közben magasba szaladt a szemöldököm, de elengedtem kissé kilökve azt, aztán ahogy perdült ugyan azt a kezem, amivel a másikat megfogtam rántottam ki oldalra így az alkarommal elütve a kezét az alkarjánál. Viszont felkészülésre nem volt ideje, hisz amint hárítottam a kezét már azzal a lendülettel a gyomrát vettem célba a lábammal egy rúgással, mielőtt hátrálni kezdett volna. Ez viszont megadhatta a lendületet a hátrálásra, még ha nem is volt erős ahhoz, hogy a fenekére üljön. Ez csak attól függőt, hogy mennyire állt a lábain és tudja kezelni a váratlant.* - Nincs idő hátrálni és felkészülni. Sorozatosan jön a két támadás és egy védés… nincs pihenő, amint ütsz, azonnal számíts arra, hogy már jön is a támadás. Különben meg… még mindig nem vagyok porcelánból… éreztem hárításnál, hogy nem erőből tetted. Engedd el a farkasod Sam, ne nekem kelljen megint felpiszkálnom. Arra nincs időnk és Te előtudod hívni.* Szólaltam meg tárgyilagosan. Nem szerettem bántani Samet, pláne nem a farkasával játszadozni így. De ha nem teszi, megint nekem kell.* - Forgásnál sincs idő felkészülni… amint meg van a harmadik, már helyet is cserél. Folyamatos forgás… Azért mondtam, hogy a beszédet mentálisan old meg, mert nincs máshogy alkalmad. Míg előhívod, figyelj… Rav… - Húzódott egy széles mosolyra az ajkaim, ahogy a férfit hívtam. – Gyere törd össze a kis porcelánt… - ugrattam… nem az első mára, jobb lesz ha megszokja. – Folyamatosan szeretném… amint le ment a második támadásom, neked van két támadásod. * Ahogy a férfi velem szembe került, már éreztem is, ahogy a farkasom felkapja a fejét és figyel. Némán ingattam meg a fejem a kislány reakciójára. * - És nem ér énekelni… * Vigyorodtam el, s már azon nyomban lendültem is, egy körrúgással becélozva Raven fejét. Ha a lábam ellökte, akkor, ahogy az földet ért a másikat lendítve fejeztem be a mozdulatot. Ha megfogta, akkor csak a tartó kezére támaszkodva lendítettem a másik lábam utána egy félkört leírva vele.*
Amikor a körforgásról beszél, próbálok nem meglepődni. Ez így még kevésbé nyerő. Ha a fickó szemlél, vagy támad nem számít, mégis könnyebb lenne úgy visszafogni a farkasom, ha tudom, hogy Ash miatt teszem. De ha szembekerülök ezzel a fickóval, akkor nem tudom, mi fog történni. Még csak tippelni sem merek, ami azért nálam már veszélyes dolog. Pedig általában ennyit legalább meg tudok jósolni előre. Viszont nem szólok semmit, hiszen nem lenne értelme küzdeni ellene. És ki tudja, lehet pont ez vezetne egy olyan veszekedéshez, amit próbálok elkerülni. Ilyen érzés lehetett a Hidegháború… A farkasom odakúszik a másikhoz, és amikor a nőstény elhúzódik tőle, fájdalmasan felvonyít. Még soha életemben nem láttam ennyire elkeseredettnek, mint ebben a pillanatban. Viszont ő is megérzi, amikor a lány farkasa gyengédebben fordul a másikhoz. Fölkel a levegőbe szagol, és meglehetősen szúrósan figyel az idősebbre. Nem jó, nagyon nem jó… Fogd vissza magad, öcskös, nem szükséges provokálnunk senkit sem. És egyébként is, nem pisilhetsz körbe minden egyes nőstényt, akivel találkozol életed során. Ráadásul megérthetnéd már, hogy a másik nem jelent rád semmiféle fenyegetést. Legalábbis egyelőre. Próbáltam jegyezni a mozdulatait, ahogy védekezett, de még csak feldolgozni sincs időm az eseményeket, már támad is, és én kis híján hátsómra ülök a hóban. A gyomrost majdnem telibe kaptam, csak az utolsó pillanatban sikerült fordulnom egy picit, így a reggelim nem landolt a kilátó padlóján. De mondjuk érhetett volna rosszabb véget is. Zihálok egy picikét, és a lányra nézek. – Értem – bólintok. Ha nem próbálok hátrálni és felkészülni, akkor talán tudtam volna védeni a támadását, de ezt már buktam. Viszont amikor azt mondja, engedjem el a farkasom, egy pillanatig habozok. Amikor a legutóbb elengedtem, kis híján eltörte a lány csontjait. Igen, de akkor vak düh vezetett mindkettőnket. Mégsem tudom, képes lennék-e most féken tartani, ha szükséges lenne. Félek megpróbálni, ez a helyzet. De tudom, hogy ha nem teszem, akkor csak rosszabb lesz minden. Ash nem a levegőbe beszél, ki fogja szedni belőlem a dögöt, és jobban járok, ha engedek neki. Így hát leengedem azt a mentális gátat magamban, amit felépítettem a dög ellen. És máris tudom, hogy hogyan kell támadnom, ha fájdalmat akarok okozni. Csakhogy nem akarok, és remélem, nem is akarok majd. Ashnek legalábbis nem akar nekitámadni, a másik az, akit idegesen méreget. – Tessék. Reméljük, nem hibáztam nagyot. Ha mégis, ott van Raven. Idősebb, mint mi ketten, sokkal, szóval bármikor képes lenne megállítani, ha valami baj történne. De remélni merem, hogy nem lesz rá szükség. Ez az edzés arról is szól, hogy megszelídítsem a vad farkast magamban, és ezért még tanulnom kell. De tudom, hogy képes leszek rá. Arrébb állok hát, a mellé a hely mellé, ahol eddig Raven állt, és figyelem a harcukat. Közben figyelem, hogy azonnal ugorhassak, ha szükségessé válik.
Kár... pedig azt hittem, leülve a padra, pihizhetek. Rá akartam gyújtani, de nem, most még óra van. Majd este a kandalló mellett. Óh, kandalló... Nem azért mondom, nem vagyok fáradt, és nem éreztem semmilyen kimerültséget, csak... naaaa érted! Öreg vagyok én már. Mondom, mikor nálam biztosan akad öregebb vénség is a tájon. Farkasom figyelte a másik kettőt még mindig, s elég érdekes volt szemlélni az egymáshoz való viszonyukat. Mikor Ash farkasa nem figyelve Samére, az enyémhez fordult, s a másik már fel is figyelt arra, hogy ott vagyunk. Nem épp kedves tekintettel figyel, de amíg nem támad, addig jó. Remek, egy ilyen "bimbózó" kapcsolat harmadik szereplőjeként vagyunk jelen? Pompás! Nem csoda, hogy Ash azt akarta, hogy eljöjjek. Azért ez a kis fruska is ki tudja használni a másikat... Még ha csak átvitt értelemben is. Ekkor megérzem, hogy rám emeli tekintetét a lány. Fene essen ezekbe a kölykökbe! Mosolyogva viszonzom tekintetét, megvonom a vállam, a farkasok viselkedésére. Nem fogok közbe avatkozni, ez nem az én problémám, hogy kangörcse van a másiknak. De ha kimereszti a fogait, ne számítson rá, hogy kedves dicséretben lesz része. Farkasom hagyja, hogy Ashley-é tovább lengje körül, de nem feledkezik meg a másikról sem. Figyel. És bármi történjék, ha kell, ugrani fog. A támadást figyelve nézem, ahogy Ashley szépen kiüti Samet. Nem nevetek, mikor a hóba ér, nem is segítek. Ők már össze vannak szokva, már ahogy, és amúgy is, ez nem szégyen, ami itt történik. Ahogy a fiú a hóban landol, kiveszem a kezemet a zsebemből, s a lány felé fordulok. Igen, tudom, hogy én kellek... Mintha magától értetődő volna. Nem készülök, felé sétálok, ahogy ő mosolyogva felém fordul. Támad, támad, véd - Támad, támad, véd - Támad, támad, - véd. Körforgás, egy tánc. Kérésére a támadással kapcsolatban bólintok. Nem foglak alá becsülni kis lány. Farkasom erejét kiengedve, hagytam, hogy szabadon átjárjon. De azért csak óvatosan. Mégiscsak kölykök. A vicces hozzászóláshoz csak elvigyorodtam. - Nyugi, te nem fogod hallani. - mondtam rögtön, s első támadásából máris éreztem a ritmust. ( https://www.youtube.com/watch?v=fQ8B-Wl_trQ ) Nem, ez most komoly dolog, de élvezhetem, s a mosoly nem hervadt le a képemről. A körrúgás kivédését egyszerű hátralépéssel, és felsőtest hátra húzásával védtem. A következő másik lábának támadását alkari kézzel ütöttem félre. Leguggolva, jobb lábbal egy félkört leírva próbálom kigáncsolni, ha felugrik a második támadás máris kész, mellkas felé rúgok. Ha sikerül kigáncsolnom, s földre kerül, testsúly rá nehezedéses könyökkel megpróbálom hasba vágni, de ezt könnyen kikerülheti, ha arrébb gurul.
*Egy újabb alkalom amikor áldom az istent, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Most Raven lett volna az a szerencsés, aki nem csak a lelkembe gázolt volna, hanem egyenesen a gyűlöletem vívta volna ki, amit nehéz elérni. Nem támaszkodom senkire, csak az átváltozásaim alatt. A mentoraimat is apám ötletei alapján, de magamnak szedem össze. Mert nem akarom, hogy bárki is felsőbb utasításnak vélje. De ez most nem tartozik ide. Raven mosolyát csak halványan viszonoztam és nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam minden rendben lesz. Ó nem, nem azt, hogy közbe fog lépni. Nem ez az első meccsem Sammel és nem is az utolsó, ha úgy alakulna. Szimplán a jelenléte megnyugtatott. Sam szavai eljutottak a tudatomig, bár nem egészen értettem. Mégis a farkasom már készült, ahogy leengedte a falakat mely mögé rejtette, sokkal erősebben éreztem az energiáját, ami így nyugodtabb állapotomban sokkal jobban érzékelhető volt mintsem, mikor fortyogtam a dühtől és közben történt meg. De csak azt tudtam mondani, amit nekem is mindig mondogattak.* - Csak bízz magadban, Sam… Te irányítasz.* Pillantottam rá. Az, hogy bízzon magában, nem az erejére irányult. De nem is ez volt a problémája. Ő nem abban szenvedett, hogy kevés. Ő nagyra értékelte a farkasát. Nagyobbra, mint ami valójában volt. Csak bíznia kell önmagában. Mondjuk ez vicces, egy olyan szájából aki szintén nem tudja irányítani, kordában tartani a farkasát. De Én, Én tudtam, hogy ez változni fog. Én tudtam, hogy képes leszek rá, csak még kicsi vagyok. De Sem már nem. Neki már tudnia kéne, ennyi év alatt meg kellett volna tanulnia. De nem bízott magában, nála ez a probléma. Amit Ő maga nem lát. De ezt már a teremben és a lakásában is kifejtettem. Egyszer kidobott, aztán meg már megint végig gázolt rajtam. De ennyi. Idő sincs rá. Inkább Ravennel foglalkoztam és mosolyogva vettem tudomásul, hogy nem dőlt be annak, hogy kicsi vagyok. Talán elért a tudatáig, hogy nem ma kezdtem? Örvendetes dolog. Az utolsó kivédett rúgásommal szinte még le sem ért a lábam mikor egy lábsöpréssel próbálkozott. De nem csak felugrottam, hanem azzal a lendülettel hátráltam is az ugrással, hogy a talpa ne érje el a felsőtestem. Fájdalmas találkozás lett volna és valószínűleg csonttörő. Viszont ha csak nem teleszkópos a lába, akkor bizony állva maradtam. Viszont ha Sam az ugrásom végeztével nem lendült támadásba Raven ellen, vagy még ha csak a szándékát sem láttam annak, hogy indult volna. Már rá is kaptam a tekintetem.* - Sam! *Hangom nyugodt volt, azonban felszólító, hogy tegye a dolgát. Én csak lépegetve követtem a mozgásukat biztos távolságból, hogy lássam Sam és Raven táncát. Néztem, hogy Raven miként véd és indítja meg az utolsó támadását. De a figyelmem fő központjában Sam volt. Neki kellett tanulnia, az Ő mozgását kellett látnom, hogy hol hibázik, mi az ami az előnye, min kell kovácsolni és mi az, ami egyáltalán nem fekszik neki. Miben gyenge, miben erős. Tény, semmit nem tudtam Samről ilyen téren. Így muszáj volt figyelnem, azonban ez nem változtat semmin. Nem lettem kedvesebb, a farkasom sem fordított több figyelmet rá. Azonban ez egy feladat. Egy önként vállalt ugyan, de attól még az marad. Egy feladat, amit végre kell hajtanom, aminek az útjába nem állhat semmi. Sem a farkasaink, sem az emberi ellenszenvünk. Cél, módszer és kitartás. Semmi más nem kell hozzá. Hát ez remek… éhes vagyok. Na ez is egy olyan fizikai szükséglet, ami fontos, azonban nincs itt az ideje. *
A farkasom nem tesz semmi ellenségeset, csak ücsörög, és figyeli Raven farkasát. Vár. De hogy mire, az az én képességeimet meghaladja. Viszont még így is érzem rajta, hogy féltékeny, mintha valaki begázolt volna a területére, és elvette volna a kedvenc játékát. Megforgatom a szemem, és inkább a két harcolót figyelem, hogy tanuljak a mozdulataikból. Én nem vagyok annyira akrobatikus, mint Ashley, sem olyan erős, mint Raven, de hát nem is harcművészetet tanulok itt. Az iskolai folyosón amúgy sincs abból sok. Önvédelem, és némi minimális támadási érzék, ez az, amit meg akartam tanulni. Egyetlen pillanatra azért elkalandozok, miközben Asht figyelem. Most, hogy teret engedtem a farkasomnak magamban, azért elgondolkodok azon, hogy a lány iránti érzéseim mennyire a sajátjaim, és mennyire származnak a nőstény iránti vonzódásából. Na, nem mintha értelme lenne ezen filozofálgatni, úgysincs halovány esélyem sem a lánynál. Már csak azt remélhetem, hogy a barátságunk nem fog tönkremenni. Pontosítok, egyáltalán kiépülhet, mert eddig azért elég katasztrofálisan sikerült közelednünk. Lehet ez a titok. nem közelednem kell, hanem megmaradnom egy helyben. nem szükséges rohanni, jobb esetben még évszázadaink vannak. – Köszönöm – biccentek a lány felé, amikor azt mondja, bízzak magamban, és én irányítok. Még haloványan el is mosolyodom. Ez attól az embertől, akinek egyedüliként adok a véleményére, tényleg jól esett. De ekkorra már végeznek is, én pedig alig-alig jegyeztem meg valamit abból, ami történt. átkozom magam gondolatban, miközben előrelépek, hogy átvegyem Ash helyét. A szavai mozdulat közben érnek, és válaszolok is. – Megyek már! Egy pillanatra megállok Raven előtt, próbálom felmérni, mit is tehetnék. Abból, amit láttam, leginkább a lábmunkájában bízott, de nem tudom, merjek-e egyetlen, kéttámadásos sorozatra hagyatkozni. nem számít, már mozdulok is, mert különben Ash fogja szétrúgni a hátsómat. Elsőként a jobb lábát veszem célba egy rúgással, majd a bal kezem halad fölfelé. Azonban ha ezeket kivédi, akkor máris hátrálok, hogy kikerüljek a hatósugarából, mert láttam, milyen rúgást küldött az előbb a lány ellen. Nem szívesen találkoznék a talpával így a legelején. Később, ha már fáradtabb, akkor talán. Akkor suliban sem szokott annyira fájni a dolog, ha tíz perc után is rugdosnak. Bár lehet azért, mert addigra már elzsibbadt mindenem. Ezen mondjuk érdemes elgondolkodni… De nem most. Most itt kell lennem agyban, különben a lány megesz reggelire.
Ashley ügyesen kitér a rúgásom elől. Kiegyenesedve Sam felé fordul. Kiegyenesedek, várom, hogy támadjon. Farkasának hullámai nem épp biztatóak, de hát most mit tegyek? Nem jöhetünk be mindenkinek. Farkasom szabadon áramoltatta energiáit, én pedig hagytam, hogy körbe lengjen. Nem kell vér komolyan venni ezt, óvatosabbnak kell lennem. Nem vihetem bele minden erőmet. De valahogy nyugtalansággal tölt el az ifjú farkas viselkedése, bár ezt nem mutatom feléjük. Itt most nem ez a lényeg. Óra van! Vedd komolyan, eddig tök élvezted! Igen, lehet, hogy élveztem, de rossz érzésem van. Vagy csak az öregséggel járó paranoia? Mikor elém áll, észreveszem a szemén, hogy próbál felmérni. Nem jó, fiú, ez nem jó. Gyors támadás, meglepetés, az ellenfél nem fog arra várni, hogy listát írj a gyengéiről. Tudom, hogy tanul, de ez is a tanulás része. Támadjon, s hagyatkozzon egy kicsit farkasára, de uralja annak minden mozdulatát. Nem szabad tökölni. Csettintek az ujjammal, hogy ne várjon. Nem türelmetlenségből teszem, de nem szabad elméláznia. - Figyelj, határozott támadást várok, kb. olyan szintűt, mint Ashleynél. - mondom felé, s a támadás már meg is indul. Örülök, végre megmozdult. A következőkben, ha megáll előttem, én fogom elindítani a támadást. Készülniük kell a mocskos meccsekre is, nem csak a becsületes maszlagokra. Lábra támad. Jobb karral elkapom a lábát, és tartva felemelem, így némi elhajlás segítségével sikerül kitérítenem az ütés vonalát is, és elkerülöm. - Szép, de kicsit több erőt! Még mindig lehet érezni, hogy visszafogod! Harapj, elvégre farkas vagy! - mondom neki mentálisan, s közben a lábát még mindig tartva nem engedem, hogy eltávolodjon, s első támadásom az állára mérem bal kézzel. Ha kikerüli, megrántom a lábát magam felé, majd egy térd rúgással becélzom a gyomortájékát.
*Sam válaszára rákaptam a tekintetem és csak néztem, ahogy kényelmesen lépked. Nem lettem ideges, nem lettem semmilyen. Ugyan azzal a rideg tekintettel néztem a fiúra, mint ahogy eddig.* - Már rég ott kéne lenned és támadnod. * Adtam a tudtára, hogy nincs sétálgatás, hanem amint vége az utolsónak, Ő már támad is. Egész végig ugrásra készen kéne állnia. De nem egyedül voltam ezzel a gondolattal, hisz Raven is megtette a magáét és figyelmeztetően morrantam rá. Nem hülyeséget mondott, félreértés ne essék és nem is az önérzetem bántotta, hogy Samet tanácsokkal látja el. Egy dologgal nem értettem csak egyet.* - Ne hasonlítsd hozzám… Ő soha nem akarna olyan lenni, mint Én. * Közben persze Samet néztem. Igen drága, még mindig fájt, holott nem is az volt a célom, amivel vádolt. De nem számít, hisz Sam valóban nem lesz olyan, mint Én, sem most és sem máskor. De ez így van jól, bőven elég a falkának belőle egy is. De hogy lényegében jobb vagy rosszabb vagyok Tőle… nos csak én tudom, hisz Én tudom, hogy mi van bennem. S kicsit sem vagyok jobb Tőle. Sőőt… de ez most lényegtelen. Miután Sam támadott, néztem, hogy miként teszi. Túl lassú, kiszámítható… ám az utóbbival csak később lesz baj, egyelőre még nem számít. Nem volna lassú, ha nem fogná vissza a farkasát. Gyorsabban reagálna, hisz az ügyesség a vérvonala, gyorsabb reflexek, helyzet felmérés és végrehajtás. De erről aztán egy kukkot sem tudok, szóval a hülye ne okoskodjon. Így erre majd inkább rá kérdezek. De azt amit kellett ennyiből is feltudtam mérni. Na én viszont már nem voltam rest… Raven amint bevitte a támadását és Sam védett, amiből a földön kötött ki, már azon nyomban léptem is, hogy támadjak. Nos, földön fekvő emberre nem illik támadni, azonban a harc sosem kegyes és pláne nem etikus. Sam akár hason, akár háton feküdt, már léptem is felé, hogy a lábam a nyakára tegyem. Ugyanis nem rúgtam, mivel nem életre ment a dolog és nem is egy nagy törésre vagy gigára. Ha nem védte ki, akkor csak ott tartva a lábam, de egyáltalán nem leszorítva néztem rá fentről. * - És ezzel már meghaltál volna… * Adtam a tudtára, amit valószínűleg Ő maga is tudott. De félre léptem és egyelőre itt a vége a dolognak csak vártam, hogy felálljon. Más körülmények között még a kezem is nyújtottam volna felé. De nem barátként voltam itt. Ha védte… nos az majd kiderül akkor.
Raven szavaira bólintok, Asht azonban nem reagálom le, mert nem tudom, bosszantani próbál-e, vagy segíteni. Sosem szerettem az olyan tanárokat, akik lehordják a gyereket, csak azért, mert nem tesz meg valami két másodperc alatt… Frusztrálttá tesz, és a lánynak pontosan ezt sikerül elérnie most nálam, hiába tudom, hogy nem akart ártani. Valószínűleg. A farkasom is idegesen mocorog, ő még nálam is kevésbé bírja, ha valaki rászól. Ej, az önérzetes mindenét neki…. Raven támadását nem tudom blokkolni, a földön kötök ki. Egy pillanatra csak elterülök ott, és próbálom bent tartani a reggelimet, ami nagyon föl akar jönni onnan. Itt hallgatom végig Rav üzenetét, de agyban még össze kell szednem magam, ezért csak egy szomorkás pillantással jelzem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ashley elvileg nem láthatta, de pár másodperccel később már ott is van fölöttem, és a nyakamra teszi a lábát. Pont ebben a pillanatban próbáltam föltápászkodni, így aztán elég váratlanul ért a dolog. Vissza is kerülök a hóba, és csak magamban káromkodok csöndesen. A farkasom meg vicsorog magában, mindenféle cél nélkül. Egyre kevésbé tetszik neki a szitu… – De nem ám – mondom még Raven korábbi megjegyzésére, amit harc közben nem volt időm lereagálni. Hiszen miért akarnék olyan lenni, mint ő? Nem akarom véresen komolyan venni az életet, vagy elagyabugyálni magamat, és haragot tartani sem valamiért, amit a másik már láthatóan megbánt, és jóvá akar tenni. De több eszem van annál, minthogy kimondjam a pillanatnyi dühből fakadó szavakat, ezért inkább befogom a nagy lepcses pofámat. Okozott már az éppen elég gondot. A „meg is haltál” szövegen csak elvigyorodok egy sajátos, szomorkás módon, aztán a talpát próbálom lefeszegetni a torkomról. Nincs sok erő a mozdulataimban, de talán kegyes lesz, és megemeli a lábát. Ha nem… Hát az ő baja. Mikor szabadulok, hirtelen mozdulattal felülök. Ez lesz a vesztem, mert Pocak nem éppen barátja a hirtelen mozdulatoknak. Egy pillanatnyi időm van csak realizálni, hogy mi történik, aztán oldalra hajolok, és a hóra küldöm a szegényes reggelim. Elkáromkodom magam, amiért ennyire gyenge voltam, hogy még ezt sem tudtam bent tartani. – Nem vagyok én harcosnak való – nyögöm, miközben próbálok föltápászkodni. Sikerül is, de nem állok valami biztos lábakon. Az a rúgás rosszabb találat lehetett, mint amire eredetileg számítottam. Ráadásul azt hiszem, hogy az esélyeim Ashley-nél most dőltek le a zéró alá. Már nem is számít annyira, mint eddig. Most már csak az számít, hogy szégyent vallottam, ismét, oly sokadjára. A farkasom dühösen morran, amikor ezt beismerem magamnak, nincs ínyére a dolog. De most az sem számít, ő mit gondol. Hacsak valamelyikük nem állít meg, odamegyek az egyik korláthoz, rá támaszkodom, és elnézek a város irányába. – Csak egy pillanat, amíg összeszedem magam – mondom csöndesen. Valójában már nem akarom folytatni, ez a bukás éppen elég volt nekem, de nem akarom föladni sem. Ennyire könnyedén, ennyire látványosan semmiképpen sem.
Ingatom a fejem, ahogy a támadás véget ér. - Nem azt akartam, hogy Ashley légy. Belőle egy is elég. - halvány mosolyt engedek meg magamnak - Szilárd támadást kértem csupán. - mondom lassan. Sam tekintetére felé léptem, de a mozdulat abba maradt, ahogy láttam, hogy Ash a torkára lép. Még nincs vége semminek. Végül az oktatás után hagyta, hogy felálljon. Szerencsétlen srác. Tanulnia kell. A kudarcokból lehet építeni a legnagyobb, s legerősebb várat. Vagy épp a legmélyebb vermet, attól függ, ki merre akar haladni. A reggeli kiokádása viszont, nem épp a legbiztatóbb alapkő letétel egy várhoz. Higgadtan figyeltem, ahogy Sam a korlátnak dőlt. Lassú, és a várakozása, amit az ellenfél felé mutat, túl egyszerűvé teszi a dolgokat. És nem bízik önmagában. Már pedig ez egy verekedéshez nem mellékes szempont. Oké, hogy talán azért nem verekszik, mert Ash lány, vagy mert fél, vagy mert... De kit érdekelnek a kifogások? - Attól, mert nem vagy harcosnak való, képes lehetsz verekedni. - mondom, mikor a korlátnak dől. Lazítok a testtartásomon, közben lerázom a csuklómat. - Tudom, hogy csak feleslegesen beszélek, és mondani mindig könnyebb, mint megtenni. De légy határozott, és vágj be nekünk. - És ne félj attól, amire tudod, hogy képes vagy. - teszem hozzá még mentálisan.
*Ó nem, nem bosszantani próbáltam, de még csak nem is utasítani. Pláne nem lehordani. Mindössze csak ismertettem, hogy miért szóltam rá. Ezek száraz tények, megmondtam, hogy nálam az órák ilyenek. Egy mentor kedvesebb, elnézőbb. Én nem, de lássuk be, nem vagyok sem mentor, sem más farkas. Csak egy kölyök, aki segíteni akar. A maga eszközeivel, úgy, ahogy az elvárt egy olyantól, akinek olyan céljai vannak, mint nekem. Vagy meg kellett volna simogatnom a buksiját, hogy; „Ó ugyan, haladj lassabban semmi gáz… nem baj az, ha addig hatszor a földre küldenek. Semmi probléma nincs. Majd felállsz.” Na nem, nem vagyok olyan típus. Persze a farkasa mocorgását érzem, de nem tulajdonítok neki jelentőséget, sem én, sem a farkasom. Mocorogjon… az a dolga. Majd abba hagyja ha elfárad. A támadásom azonban sikerrel jár, ám a szomorkás mosolyára csak bennem mozdul valami, arcomon továbbra sem látni semmit. Viszont nem kell lemaszirozni a lábam a nyakáról, elveszem én magam is. Miután rájövök, hogy ez egy elismerés volt és még csak meg sem próbálja fordítani a helyzetet. Miután vissza helyeztem a másik lábam mellé, csak nézem és továbbra is rezzenéstelen arccal szólalok meg.* - Az állásom instabil volt, nem véletlen. Egy rántással sikerült volna a földre küldened. De ha stabil lett volna, akkor is fordíthattál volna a helyzeten, ha megfogod a lábam és megcsavarod. A boka a leggyengébb és a legtörékenyebb pont. Ha elérhető, akkor érdemes nyomást gyakorolni rá. Törött bokával állni nem lehet, hogy az épp lábbal támadhasson a másik. Támadni sem igazán mert érzékeny és… * Osztottam meg vele, hogy milyen lehetőségei voltak. De a mondandóm megakasztja az, hogy ahogy felül hányni kezd. Bár Ő nem látja, de szomorkás zöld tekintetem Ravent találja meg, amelyben némi lelkiismeret-furdalás is fellelhető. De csak egy pillanat az egész, és mire Megszólal Sam, már ismét a korábbi semmilyen tekintettel nézhet szembe. Sam szavaira azonban pislogok párat, de Rave már kiis nyitja a száját, amit egy sóhajjal jutalmazok. Ugyanis a férfinek gőze sincs, hogy Sam miért vesz órákat, hisz nem mondtam neki. Így nem is a megfelelően reagál.* - Nem Sam, valóban nem vagy annak való. Azonban nem is azért vagyunk itt, hogy mellettem legyél a Tarkok között. Hanem azért, hogy megtudd védeni magad. Ehhez nem kell harcosnak lenned vagy verekednek. – Villantak a szemeim Ravenre, hogy ne beszéljen baromságot, ha nem tud semmiről. Sam nem verne meg senkit, de ez nem jelenti azt, hogy nem védhetné meg magát. Védeni pedig verekedés nélkül is lehet. Nem nem állítottam meg, ahogy Raven sem. Lázasan gondolkoztam azon, hogy mit is kéne mondanom most. Érzem a kételyét, a veresége elfogadását… de ez nem helyes. A szégyene szinte tapintható annyira átjárja a srácot… és… voilá… az én rideg és kemény lelkem is eléri. Nem szánalom, nem sajnálat.. hanem… nem tudnám semmihez sem hasonlítani azt a facsaró érzést, ami belém mar. Mintha… mintha csak a saját szégyenem volna, a saját kudarcom. Ezaz érzés azonban kicsit sem tetszik. Míg én ezt összerakom magamban, hogy mi ez… Raven már Samhez is sétál és beszélni kezd. Természetesen nem baromságot, csakhogy Samnek nem erre van szüksége. Soha a büdös életben nem fog határozottan támadni és ezzel Sam is tisztában van. ~ Hallgass! ~ Küldtem a férfinek mentálisan, amibe már belesajdult a fejem, a mai óráim után és finom maszirozással a halántékomon próbáltam tompítani egy pillanatig. De aztán Sam mellé sétáltam és megtámaszkodva a kilátón néztem el a távolba.* - Talán hihetetlen, de Én bízom benned Sam. * Motyogtam halkan, ámbár még mindig minden érzést mellőzve a hangomból és magamból is. Mint már mondtam én nem fogom a lelkét ápolni edzés alatt, utána felőlem beülhetünk a konyhába egy vödör fagyival, de már tapasztaltuk, hogy nekünk nem szabad beszélgetnünk, mert abból valaki mindig sérül. Pár pillanatig még magam elé meredtem, aztán ott hagytam visszasétálva a padhoz, ahol a vizem is volt. Ittam belőle egy kortyot, s közben kiűztem minden derengő érzésem, ami ebbe a pillanatnyi pihenőbe elkezdet éledezni.* - Van vizem, ha kérsz… de utána folytassuk. * Szóltam oda Samnek, ha még eddig nem jött volna ide. Azért elébe nem fogom vinni, de ha jött hát oda nyújtottam neki az üvegem. Nem, nem gondoltam azt, hogy letesz az edzésekről. Persze nem a korábbiként akartam folytatni, de ezzel még ráérek. Hadd szedje össze magát, de ettől még hangom határozottan csengett. *
Kezdőlap
