Egen, ismertem a szlenget? Hogy a viharba ne ismerném, elvégre hallok én annyi mindent a mindennapjaim során, hogy sokan azt el se hinnék. Mert ha van valami, amit az emberek szeretnek, mindennél jobban, az a beszéd. Komoly tárgyalások, egyszerű baráti szövegelések, vagy akár pletykálkodások, nem számít. Az ember mindegyikhez használja a száját, elvégre másként nem is lehetne a dolgot kivitelezni. S én hallom őket. Szinte mindenkit hallok, aki a közelemben van, beszéljen akár nyíltan vagy titkon. S mi a legszebb az egészben? Hogy a fejem nem olyan, mint egy hangyavár. Meg tudom különböztetni az egyes beszélgetéseket és elkülöníteni az információt. Most is így volt ez... hallottam másokat is... ám a prioritást Sofia élvezte és szinte valóban újra kellett indítanom a "rendszeremet", mert ez az egész információ lesokkolt. Irónikus. Annyi mindenen túl vagyok már, de tényleg, sokan belerokkantak volna mindabba, amit én kiálltam... most pedig mégis egy olyan, akár hétköznapinak is nevezhető tényező ütött ki kis híján, mint hogy van egy lányom. - Igen, igen, megvagyok, csak... hihetetlen ez az egész. Igen, hétköznapi, elvégre az emberi létben nincs természetesebb dolog a reprodukciónál. Igen, ez így volt... csakhogy én nem voltam átlagos ember, de még vérfarkasként se mondhattak annak. Mégis... gyereket nemzettem, ráadásul egy éjszaka alatt. Nagyon, de nagyon kicsi az esélye és pont nekem sikerült. Ráadásul egy ilyen virgonc leányzó lett az eredménye. Mondjuk miért lepődök meg. Az anyja mellett nőhetett fel, esély se volt rá, hogy ragadjon valami rá az én nyugodt énemből. Mindenesetre, ha burkoltan is, de beszélni kezdtem Sofiának a dolgokról. - Igen, ő volt. Azért néztelek meg jobban téged, mert kerestem rajtad a vonásait és bizony van egyezés - mint ahogyan azt már fentebb megállapítottam. - Apáddal éppen két város között jártunk, amikor belefutottunk egy rablóbandába. Módfelett szép zsákmányt halmoztak össze, ám a fő prédájuk egy fiatal nő volt... történetesen az édesanyád, Zahirah. Mivel egyikünk se volt híve az ilyeneknek, ezért szétkergettük a rablókat és anyád kiszabadult. Megígértük neki, hogy elkísérjük biztonságban a legközelebbi városig. Míg utaztunk, Zahirah-ról sütött, hogy tetszik neki Herol, feltűnően sokat volt a közelében, hozzábújt elalvás előtt... végül egy este, hogy megköszönje a segítségét, felajánlotta magát, persze nem csak ezért. Herol pedig nem tudott ellenállni anyád vonzerejének. Ezen az éjszakán fogantál meg. Fogalmam sincs, mennyit tudhat minderről, de igazából lényegtelen. Ha ismeri a történetet, akkor mindebből tudhatja, hogy nem hazudok, hanem az igazat beszélem. Ha meg nem ismerte, akkor most már tudja. Kettős front, mindkét oldalon megállja a helyét. De azt hiszem a lényeg csak most következik. ~Tévedsz. Herol vérfarkas, nagyjából velem egy idős. Remélem mindez nem fogja nagyon sokként érni, mert ha itt nekem beleájul a kezeimbe vagy valami hasonló, abból még a végén túlságosan is rosszul jövök ki... már persze amennyiben a magamfajta rosszul jöhet ki a dolgokból, elvégre ki tudom vágni magam, ha kell. Ám egy valami most bizonyossá válik. Az, hogy Sofia megszülethetett, hatalmas szerencsének kellett, hogy legyen... az pedig, hogy még él, jelez jópár dolgot. Ez a lány valamire született, van valami fontos feladata az életben, én pedig tudni akartam, mi az... máskülönben nem lehet, elvégre ha csak egy átlagos élet várt volna rá, akkor nem hagyják megszületni. AZ élet már csak ilyen. - Nem-e? S ha belefutsz a nagy Őbe, aki teljesen elcsavarj a fejed? Nekem ne akarja bemagyarázni, hogy ez aligha lehetséges. Az ember szereti bemagyarázni magának, hogy nem, ez nem lehet így, nem lehet úgy... mondják ezt egészen addig, míg nem kerülnek valami olyan helyzetbe, mely gyökeresen átírja ezen elképzelésüket. Egy nagy találkozás, egy fontosabb felismerés, esetleg egy trauma és kész... az addigi felfogás úgy omlik össze, mint valami kártyavár, alapjaiban. Aztán pedig csak állnak a romokon és gondolkoznak, hogy hogyan lehetséges ez? Egyszerűen, emberek: közbeszólt az élet. - Az attól függ, mire vagy kíváncsi - dobom vissza a labdát. Valljuk be, az én életem túlságosan hosszú volt és tömör ahhoz, hogy csak úgy szemezgetni lehessen belőle. Emlékeztem életem minden fontosabb, vagy kevésbé fontos szegletére, így hát hatalmas listát tudtam volna neki összeállítani rövid időn belül. Sokkal egyszerűbb úgy, ha ad valami támpontot, minthogy nekiálljak alfától mondani omegáig.
- Tényleg? Például? – Kérdezem kíváncsian. Nekem mindig azt mondták, hogy tiszta anyám vagyok… Persze könnyen mondták úgy, hogy az apámat nem is ismerte senki. Kíváncsi lennék, hogy mit örököltem tőle. Varen egy Fürkész, és mint ilyennek… elég jó szeme kell lennie, meg kell látnia olyan dolgokat is, amiket másoknak nem feltétlenül. Láthatja rajtam miközben mesél, hogy én ezt a történetet most hallom először. Valami oknál kifolyólag anyám soha nem mesélt semmit. Vagyis, hogy egészen pontos legyek: ködösített, ha apámról kérdeztem. Azért a végén kibuggyant belőlem egy őszinte nevetés. - Komolyan!? – Hitetlenkedés ült a hangomban, mintha valami abszurd dolgot közöltek volna velem. Ejj ejj anyuci! Bár ez elég sok mindent megmagyaráz, amit vele kapcsolatban nem értettem soha. ~ Ezek szerint… életben van? ~ A pulzusom megemelkedik. Lehet, hogy életben van az apám, és kint van valahol a világban? Egészen felzaklat ennek gondolata. Én eddig mindig úgy gondoltam, hogy már nincs senkim a Teremtőmön kívül, akihez vérségileg kötődhetek. - Pff! Annak fényében amit az imént megosztottál velem, még annyira se akarok belefutni, mint amennyire eddig akartam volna. – Csóválom meg magabiztosan a fejem. - Én az elmúlt percekig meg voltam győződve arról, hogy a feslettségem örököltem csak az apámtól, ha már mindenki azt mondta aki ismerte anyámat, hogy egy az egyben olyan vagyok, mint ő. Számomra teljesen hihetetlen, hogy anyám olyan volt, amilyennek mondod. Én 19 évig ismertem őt… és oké, aláírom, hogy tényleg szenvedélyes volt… de a szenvedélyét a munkájában élte ki, és bennem. Azt akarta, hogy sikeres legyek, és mindenkinél jobb legyek. Cirkuszban dolgozott, én is köztük nőttem fel, és azért egy gyereknek is feltűnik, hogy az anyja körül mennyien legyeskednek, de én nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, amikor félrevonult volna egy férfivel. A munkájának, és nekem élt. A férfiak többsége… tisztelet a kivételnek annyira vak arra, ami ott van a szeme előtt. Tudod mi van!? Szerintem anyám fülig belezúgott ebbe a Herol-ba. Nő csak úgy nem bújik oda senkihez, hogy szimplán vele aludjon… pláne anyám… Ráadásul ha csak egy futó kaland, vagy felajánlkozás… vagy minek nevezted… lett volna a részéről, akkor minek őrizte volna meg ezt az órát annyi éven át!? Hm!? – Kocogtatom meg a zsebórát a kabátom zsebén keresztül. - Ha valakinek 19 éven keresztül nincs senkije… férjhez se megy, pedig elvennék még gyerekkel együtt is, akkor az a nő szerelmes valakibe. Még belegondolni is szörnyű! Én aztán biztos, hogy nem akarom így élni az életem… sóvárogni valaki után, akit valószínűleg soha az életben nem láthatok viszont. – Rázkódnak meg a vállaim, ahogy végigfut rajtam a hideg. - Szerencsétlen… ennél jobbat, és többet érdemelt volna… - Csak most érzem át igazán, hogy mennyi mindent feláldozott azzal, hogy megszült engem, és felnevelt. Egyetlen utolsó kívánsága volt, én meg először vacilláltam rajta, hogy teljesítsem-e. De végül belevágtam, és most úgy érzem, hogy nagyon jól tettem, mert ennyivel tartoztam neki az áldozatáért… és persze magamnak is. Nem hagytam kárba veszni mindazt a munkát és törődést, amit belém fektetett. Az alapokat tőle tanultam meg, és erre épült mindazon tudásom, aminek ma a birtokában vagyok. A farkasom pedig tökéletessé csiszolt mindent. Mintha csak anyám előre tudta volna, hogy mekkora jövő vár rám. Persze mindig mondogatta, hogy belőlem lesz valaki… de általában nem vettem komolyan. Mindig anyai elfogultságnak tartottam. - Mesélj róla… Herol-ról… - Most minden más eltörpülni látszik emellett, úgyhogy ez az, ami igazán érdekel. - Mindent tudni akarok. Tartod még vele a kapcsolatot? Szerinted mit szólna, ha tudná, hogy van egy… tényleg… van még gyereke!? – Lehet, hogy vannak féltestvéreim!?
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Még egyszer végigfuttattam a tekintetem Sofia arcán, mielőtt megszólaltam. - A jelek szerint inkább édesanyád génjei érvényesültek, ami nem hátrány. Elvétve vannak csak meg Herol jegyei s azok is mindössze részek. Az orrod formáinak egyes részei, a szemed alakja, az arcod vékonysága. Nem olyan sok, nekem is alaposan meg kell néznem hozzá téged, hogy ezeket észrevegyem. Talán ezért nem tűnt fel egyből a dolog, meg nem is olyan szemmel néztem, hogy keresni kezdjem kapásból a dolgokat. Kellett ez a plusz információ, hogy azonnal elkezdjek rákoncentrálni. Bár tény, Zahirah-val a kapcsolatot még enélkül is meg tudtam volna mondani. Ugyanakkor... bajos ez. - Komolyan. Eléggé vibrált körülöttük a levegő már egy ideje, mielőtt egymásnak estek volna. Anyád természeténél fogva szeretett játszani a tűzzel, apád pedig, nos... a magány előbb-utóbb kikezdi az embert. Már nem mint ha annyira rohannék a párkapcsolatok irányába, nem nagyon volt szokásom. Megvoltak a magam kalandjai, de egyszerűen olyan még nem volt, hogy én hosszútávon lehorgonyozzak valaki mellett. Egyszerűen... nem hiányzott az életemből. Vagy csak nem találkoztam azzal az emberrel még, aki miatt így lenne. Azért 800 év után kicsit ez gázos, nemde? Már ha ez szempont. ~Mikor legutóbb hallottam felőle nemrég még életben volt.~ S megy tovább a játék, beszélve magamról E/3-ban. A vicces az, hogy még az előző testemnek is be tudnám őt mutatni. Az, kit ma Herol Schomkels-nek hívnak, már nyugdíjas őrző, szerető feleséggel és nem egy csemetével. Nem túloztam, amikor azt mondtam neki, hogy visszaadom neki az életét a testcserével. S örömmel tapasztaltam, mikor meglátogattam, hogy igen, jóra használta az új lehetőségeket. - Akkor se ha életre szóló élményben lenne részed ezt követően? Ezt azért tényleg elég nehezen tudnám elképzelni amúgy. Ha már valóban élvezi a helyzetet ezt aligha hagyná ki. Na utána viszont kifejti nekem a véleményét. Ezen azért valahol megintcsak meglepődök. Ha most nekem nem túloz, vagy hallgat el valamit, akkor sokkal mélyebb behatást tettem Zahirah-ra, mint gondoltam volna. Pedig én aztán nem hitegettem semmivel őt az alatt a rövid idő alatt, míg biztonságos helyre kísértem. S mégis... valahogy beindul a fantáziám ezzel kapcsolatban. - Hááát, azért apádat nem nevezném feslettnek - mosolygok halványan. - Mondjuk amit én láttam Zahirah-ból, az alapján kicsit nehezen tudom elképzelni, amit mondasz. Ne értsd félre, most nem rosszvérűnek akarom őt bélyegezni. Csupán érezhetően szerette az életet. Ritkán volt alkalmunk olyan emberrel találkozni, aki ennyire él, halad töretlenül, s közben mosolyog még a legnehezebb helyzetekben is. Tapasztalatom szerint pedig az ilyen emberek szeretik megragadni a lehetőségeket. Feltűnő jelenség volt, valószínűleg ez lehetett az, ami miatt Herol engedett a csábításnak... bár ha engem kérdezel, a parfümének is volt hozzá köze. Őszintén szólva bennem is megmaradt az aromája, valószínűleg ezért figyeltem fel ma rád - kopogtatom meg az orrom, ahogy egyesek a halántékukat szokták. - Nézd Sofia, azt aláírom, hogy édesanyád viselkedéséről sütött a vonzalom, ha csak azokat nézem, amit megemlítettem. De Herol nem ringatta őt álmokba. Nem ígért neki szerelmet, párkapcsolatot, vagy bármi ilyet. Jól kijöttek egymással, megvolt a vibrálás, mikor pedig eljött a pillanat, hagyták, hogy megtörténjen, egyikőjük se bánta meg. De meg merem kockáztatni, arra ő sem számított, hogy ennek ilyen utószele lehet. Most így elgondolkoztam valamin. Vajon mi lett volna, ha nem hagyom ott Zahirah-t. Ha meg tudott volna még jobban fogni s vállaltam volna vele ezt az egészet, idővel pedig a megszületett gyermekemmel is. Valószínűleg teljesen másként alakult volna az elmúlt kétszáz év, már csak a Londonban töltött időszakom is. Félelmetes ebbe belegondolni, a lehetőségekkel eljátszani. Pedig csak egy "aprócska" lehetőség. - Sajnos erre nem tudok neked válaszolni. Talán valóban azért tartotta meg, mert szerette volna, ha az emlékei mellett valami kézzelfogható is marad neki a férfiból. Vagy az is lehet, hogy csupán tetszett neki az óra és nem szívesen vált volna meg tőle. Erre a kérdésre félek már csak ő válaszolhatna - sóhajtok. - Ám ha úgy van, ahogy mondod, Herol szerencsés ember lett volna. S igen, édesanyád valóban többet érdemelt volna 19 év sóvárgásnál. Erre most többet nem tudok mondani, valahogy kényelmetlenné is kezdett válni mindez. Nagyon ritkán érzem magam bűnösnek valamiben mostanában, de ez egyre inkább hat rám úgy. De aztán mindig ilyenkor jut eszembe egy aprócska tény. Alapító vagyok, vérvonal feje, mellettem mindenre lett volna lehetőséges, csak normális életre nem. Talán nem is élhette volna azt az életet, amit akar. Mikor megkér, hogy meséljek, szembesülök vele, hogy ez bizony hosszabb menet lesz. Tekintetem oldalra fordul s meglátom, mi mellett is állunk: egy kávézó. - Gyere, meghívlak téged, odabent pedig elmondom, amit szeretnél tudni. Amúgy nem, nincs róla tudomásom, hogy rajtad kívül lett volna még egy gyermeke. Bár mint láthatod nem nagyon vagyok ebben a témában naprakész...
Az orrom említésére ösztönösen odanyúlok, és végighúzom rajta az ujjaimat. Fura. Fura valaki olyanról hallani, aki sose volt az életem része, mégis a részem… vagy nem is tudom, hogy tudnám ezt pontosabban, érzékletesebben megfogalmazni. - Hm. – Csak ennyit fűzök hozzá a hallottakhoz. A szemöldököm enyhén megugrik. A magam módján értelmezem azt, amit Varen mond. Nekem úgy hangzik az egész, mintha csak azért állt volna kötélnek Herol… az apám, mert magányos volt, és a helyzet épp úgy hozta. Jó… persze talán én lehetek az utolsó a földön, aki ezért bírálhatná, de mégis… az anyámról van szó, aki életet adott nekem, és felnevelt… csomó áldozatot meghozott, és a fenébe is! Marha szarul esik azt hallani, hogy az apám számára valószínűleg csak ennyit jelenthetett, míg anyám talán hátralevő életében csak utána sóvárgott. Nem a rossz hír hozóját kéne ezért lefejezni, de most úgy kedvem lenne felképelni a hímet, amiért ezt mondta. - Anyám körül mindig vibrált a levegő, mert tele volt energiával, és élettel. – Mondtam kurtán. A hangomból, és a hangulatváltozásomból érzékelhette, hogy némi neheztelés vegyül bele. Annyi idős voltam amikor meghalt, mint amennyi idős volt ő, amikor teherbe esett velem. A legszebb éveit cseszte el. Még szerencse, hogy engem a teherbe esés veszélye nem fenyeget. Szerelmes meg már egyáltalán nem akarok lenni senkibe. Láttam elég példáját annak, hogy mit tud művelni valakivel egy összetört lélek, egy összetört szív… én nem akarok úgy járni. Nem akarok kötődni… Sokkal egyszerűbb csak a mának élni, és kiélvezni a lehetőségeket. Talán apám is pontosan így gondolta, és talán pontosan ez az, amit én is örököltem tőle. Nem tudom… csak azt tudom, hogy szép lassan kezd felgyülemleni bennem a feszültség, ami a farkasomra is átragad. ~ A nemrég, az mennyire rég? ~ Ez táv fogalom. Szóval örülnék, ha konkretizálná, mikor találkozott vele… bár hogy őszinte legyek, lehet nem is vagyok már annyira lelkes és kíváncsi rá, mint az első pillanatban, amikor megtudtam, hogy még életben van. Eléggé összezavarodtam mindattól, amit Varentől megtudtam. - Nem. – Felelem röviden, tömören… de annál határozottabban. Életre szóló élménynek nekem tökéletesen megfelel a tánc. Másra nincs szükségem… Talán apára sem, ha eddig nem volt… most már minek!? - Ez annyira nem lep meg. Családi recept, ilyet nem árulnak sehol. Anyám is az anyjától tanulta meg a készítését, és én is tőle. Te bizonyára el tudod különíteni az összetevőit, ha volt már alkalmad szagolni azokat külön-külön is… de azzal nem megy sokra senki. A pontos adagolás a lényeg, és a készítési technika az ilyen szereknél… és ha ezt valaki nem tudja, akkor nem tudja leutánozni se. – Iszonyat sok pénzt kereshettem volna már vele, ha kiadtam volna, mert lett volna rá vevő. Manapság divat ismert emberek nevén illatszereket eladni, mert a rajongóik szinte biztos, hogy megveszik. Az én parfümöm pedig tényleg egyedi… több évszázados recept alapján készül, ami sose volt papírra vetve, hanem ahogy anyám is, úgy én is a fejecskémben őrzöm. Nem tudnának annyit fizetni, hogy én ezt kiadjam, hiszen akkor tömegcikké válna. Ahogy az órám megmaradt az apámtól emlékbe, úgy anyámtól a parfümöm. - Nyilván. – Felelem kurtán. Kanösszetartás… Ha lehet, még inkább felhúz annak a ténye, ahogy próbálja mentegetni előttem Herol-t, és noha burkoltan, de arra célozgat, hogy ha anyám beleesett, az az ő baja, mert az apám nem adott okot rá. Mintha okot kéne adni erre… Megrázkódnak a vállaim. Ha nem lennénk ennyire nyilvános helyen, lehet, hogy tényleg felképelném most már a hímet. Zavar, amiért így beszél anyámról. Persze én nem tudhatom, hogy élete első 19 évében milyen volt, mert nem ismertem. De azt tudom, hogy élete utolsó 19 évében milyen volt, mert nap mint nap ott volt mellettem… ott volt velem… és erről meg Varen-nek nem lehet fogalma. Sértőnek érzem épp ezért a szavait, még ha igazak is. - Igen, többet. – Ebben legalább egyetértünk. És többet érdemelt volna annál, hogy 39 évesen meghaljon… de ezt még mindig a saját saramnak érzem. Ha nem jön utánam, és nem betegszik le… Nem, nem kezdem előről az önmarcangolást, mert már mindegy. Már nagyon rég történt. Úgy érzem, mintha egyre nehezebb súlyként húzná az óra a zsebemet. Eddig még kiadni se akartam volna nagyon a kezemből, hiszen anyám is olyan nagy becsben tartotta… pedig amikor megkaptam tőle, már nem is működött… de eltette, vigyázott rá, mert fontos volt neki. Ezért fontos volt nekem is… de most már nem tudom, hogy az-e… A kávézóra pillantok, de egyáltalán nincs hozzá kedvem, hogy beüljek oda. Igazából már kedvem sincs folytatni ezt a beszélgetést a hímmel. Túlságosan felzaklattak ezek a dolgok. Bár azt mondtam, hogy szeretnék róla mindent megtudni, most már ebben se vagyok biztos. Lehet az lett volna a legjobb, ha soha semmit se tudok meg róla. Haragszom Varen-re. Inkább tartotta volna meg az információt magának. Kihúzom a kezem a karjából. Érezheti, ahogy a düh végigáramlik a testemben, miközben a zsebembe nyúlok, és kiveszem onnan az órát. - Meggondoltam magam. – Közöltem, majd a kezébe nyomtam apám régi óráját. - Ha találkozol vele, add vissza neki… De nem akarom, hogy beszélj neki rólam. – Tettem hozzá, s burkolt fenyegetés érződött ki a hangomból. Nem vagyok biztos abban, hogy tárt karokkal fogadnám, ha felbukkanna… szóval jobb, ha nem teszi. - Ha szükségünk lesz rád, keresni fogunk. További kellemes városnézést! – Köszönök el tőle, majd sietős léptekkel elhúzom a csíkot. Visszafelé veszem az irányt a hotelbe, alig várom már, hogy a falkaterület falai között legyek. Önként fogom száműzni magam Castor játszóterére, hogy kidühöngjem magam. Még mindig jobb, mintha a város közepén kezdenék dühlevezető ámokfutásba…
// Köszönöm a játékot! //
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Nos, a természetemnek volt egy meglehetősen negatív oldala, mondjuk ez is helyzetfüggő. Nem nagyon volt szokásom a valóságot elfedni. A vérvonalam létrehozásánál is szempont volt, hogy a rejtélyek felfedésére szakosodjunk főleg, felfedni azt, mi homályos. S bár tény, hogy voltak pillanatok, mikor ködösítek, megvezetek másokat, de ez valahol a kémszakma magja. No meg ezt is sajátosan teszem, hiszen az ajkaimat szökőévente ha egyszer hagyja el hazugság. Az egésznek az a titka, hogy sajátosan kell tálalni az igazságot. Most is, egyetlen egy hazugság se érte el Sofia füleit. Minden, amit elmondtam, igaz volt. A Herolról elmondottak, az édesanyjával kapcsolatban tapasztaltak, nem ferdítettem el a valóságot. Magamról beszéltem E/3-ban s talán a legfontosabb kérdést nem tette csak fel, vagy nem akarta. Szóval én az igazságot mondtam... nos igen, de az igazság nem más, mint a lehető legkétélűbb fegyver ezen az egész világon. Sokan nem szeretik, megvetik és homokba dugják előle a fejüket, hogy köszönöm szépen, nekem elég a saját világom és felfogásaim, nincs szükségem másra. Mert az igazság már csak ilyen képlékeny dolog, ahogyan Sofiánál is megmutatkozott. Összetöri a világot, melyben élünk. - Ezt csak azért emeltem ki, mert ez még az alapállapotánál is erősebben volt érzékelhető. A beszélgetés szépen lassan pedig átfordult abba az irányba, ami majd a végét is jelentette. Az eddig fecsegős nőstény válaszai hirtelen vállnak a szavaim hatására kurtákká, az energiái pedig kuszává. Igen, határozottan felkorbácsolták az indulatokat a szavaim, még ha kifele igyekezett is hűvösnek mutatkozni. Mondjuk ezen semmi meglepő nincs. Hiába igyekszek általában tapintatos lenni, ha ki kell mondani, amit ki kell mondani, akkor kevésbé vagyok finomkodós. Mondjuk nem mint ha egy rossz szavam lett volna Zahirah-ra, sőt, kimondottan olyan személy volt az életemben, akire nem lehet rosszat mondani. De mégis, a jelek szerint Sofia eléggé rossz néven vette, amit mondtam. Hogy ha egy szeretett személyről derülnek ki olyan dolgok, melyekről amúgy nem tudunk és nem illik bele az általunk kialakított képbe, az bizony eléggé fel tudja korbácsolni az indulatokat. Sejthető volt, de mégis kimondtam... elvégre, az, ha hazudok róla, változtat valamit azon, ami a valóság volt egykoron? ~Talán egy éve.~ A mostani Herollal valóban akkor találkoztam, amikor tettem egy látogatást Angliában. De ez most mellékes. A figyelmemet inkább Sofiára fordítottam, pontosabban arra, ami benne zajlik. Őszintén szólva valahol csodálkozok, hogy már nem minket néz az egész utca. Az az indulat, mely felgyülemlik a nőstényben, a lányomban egyik percről a másikra, bőven elegendő lenne egy kiadós patália lerendezésére a nyílt utcán, még a farkas lét se kellene hozzá. Hogy aztán végül az előadóművészként magára szedett rutin miatt, vagy más szempontból, de inkább megelégszik azzal, amit ki is mutat. Többek közt azzal, hogy az invitálásomat is visszautasítja a korábbi érdeklődése ellenére... akárcsak az, hogy az órát, melyet évszázadokon keresztül óvott, védett, most gyakorlatilag a kezembe nyomja, hogy megváljon tőle. Na ez a reakció azért még engem is meglep. Talán az egyetlen tárgyi emlék, amit az anyjától kaphatott, most pedig... na Chulyin, te meg a szokásos szókimondásod már megint előre nem látott dolgokat idéz elő. Már nem mint ha nem tudnám kezelni az ilyet. - Rendben, vedd elintézettnek, de biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Igen, elég biztos volt, ahogyan hamarosan el is köszön, majd viharzik. - Vigyázz magadra. Szóval így történt, hogy jó darabig bámultam még a lányom hátát, ahogyan villámló, fekete fellegekkel a feje felett elvonul. Kezemben hűvösnek éreztem a több száz éve nem látott műszert, pedig zsebben volt, meleg közegben. Agyamban cikáztak a gondolatok, mint mindig, de most kiemelkedett mind közül egyetlen egy, mely Sofiával volt kapcsolatos. Kétszáz évig éltem a tudatban, hogy nem létezik, most pedig... berobbant az életembe, mint egy üstökös. Bár félek tőle, számára a felismerés, amikor megtudja, hogy ki vagyok, nem lesz valami örömteli, főleg ezek után. Mindenesetre nem gondolkozok rajta sokat, hogy hogyan tovább ezek után, ahogy felemelem az órámat. A teteje felpattan, szóval láthatom azt, amit a ketyegésből már rég kikövetkeztettem: pontosan működik. Mind a két hölgy jó karban tartotta. "Sajnálom Sofia, de nem tudom teljesíteni a kérdésedet. Már tudok rólad... s te is tudni fogsz rólam" - gondolataim közepette fordítom meg az órát, elolvasva a hátán a feliratot - "Igen, valóban bármi lehetséges... nekem pedig fel kell fednem az igazságokat." S mégis... miért érzem belül, hogy rág a szégyen?
//Én is köszönöm kislányom folyt. köv. hamarosan //
Igyekeztem minél hamarabb kimosni azt a bizonyos pólót, nem szerettem volna túl sokáig húzni az időt, meg nem is éreztem volna fair dolognak ezt az egészet, hiszen mégiscsak én ajánlottam fel, hogy kimosom, ha már én trutyiztam le, ebben az esetben meg természetes volt, hogy minél hamarabb, annál jobb. Pár nap telt bele talán, mert kimosni oké, de meg is kell száradnia, ráadásul a vasalás sem olyan egyszerű - na jó, de -, aztán még ott volt, hogy legyen pár szabad órácskám, amikor egy Mentor, vagy bárki ráér, aki hajlandó elkísérni a városba. No és persze Manech-et is fel kellett hívni, hogy ráér-e. Szóval először mentort kerítettem, aztán hívtam fel Manech-et, hogy ráér-e a mai nap - tegnap telefonáltam - és szerencsére igent mondott, így semmi kétség nem volt, hogy akkor irány a város! Megadtam neki a címet, egy csendes kis kávézó, szerintem tökéletes lesz. Hogy azért mégse csak úgy odadobjam neki a pólót, aztán futás haza. A kísérőmnek megmondtam, hogy nyugodtan várjon meg kint, úgyhogy ő kényelembe is helyezte magát, én pedig robogtam is befele. Egyből a pulthoz mentem és elvitelre kértem egy capuccinot, amint az megvolt, már robogtam is kifele, hogy visszavigyem a kocsiban ücsörgőnek. Én a nagy rohanásban még azt sem néztem meg, hogy a hím már bent ül-e a kávézóban, szóval gratula, remélem nem, mert akkor miket gondolhat rólam? Beviharzok, majd ki egy kávéval. Mondjuk sietek vissza, így most ismét beviharzok, de azért akkor is elég érdekesen nézhetett volna ki. Amennyiben már bent ül, így leülök mellé és az érkező kedves hölgytől egy Latte Machiatot kérek, amennyiben még nincs itt, akire várok, úgy egy szimpatikus asztalhoz letelepedve kérem ugyanazt a kedves hölgytől. - Szia! - köszöntöm aztán a férfit, ha meglátom, a pénztárcámat az asztalra teszem és máris a táskámban kezdek kotorászni, hogy előhalásszam belőle a zacskót, mely a szépen összehajtogatott pólót rejti - Mi újság?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az a bizonyos és ominózus póló. Na igen. A telefonhívás nem volt váratlan és meglepő, hiszen a kis nőstény, aki a minap rám nyomott egy egész flakonnyi tusfürdőt az üzletben, váltig állította, hogy nem azért ajánlotta fel az engesztelést, mert nem gondolja komolyan. Hát a mosást kértem tőle, bár igazság szerint én is meg tudtam volna csinálni. Azonban az sokkal jobb, ha nem nekem kell és valaki más végzi ezt el helyettem. Persze, igent mondtam a hívására, amikor jelezte, hogy vissza is adná a ruhadarabomat, így a kávézóba térek be az adott napon és időpontban, amit korábban már megbeszéltünk egymással. Egy dupla espresso felett ücsörgök, amikor megérzem a kis farkas energiáit és pár pillanattal később már be is viharzik, rendel, majd kimegy. Hát… ez fura. Enyhén megemelkednek a szemöldökeim a homlokomon, hiszen hirtelen nem tudom mire vélni ezt az egészet, de egy pillanattal később már be is ugrik, hogy valószínű megint kísérővel van, így talán az előbb kivitt kávé a bébszitteré lesz. Pajzsom most is ugyanannyira van a helyén, mint bármikor máskor, mutatom a koromat, ami jelen pillanatban is négyszáz körüli és továbbra sincs falkaszagom. Nem is lesz eztán sem. Eltelik egy kevés idő és megint belép a kávézóba a lány, ha jól rémlik Payne a neve és amikor úgy tűnik, hogy ez alkalommal nem fog megint kimenni, várom, hogy észrevegyen és leüljön hozzám. Farkas, így az érzékei tökéletesen jól meg fogják mondani neki, hogy merre keressen. - Szia! – amíg ő a táskájában kutat, addig én őt figyelem. Annyira ismerősek a vonásai, de nem tudom hová tenni, hogy miért vagy honnan. - A gardedámod kint hagytad? – egy kisebb vigyor fészkeli be magát az ajkaim szegletébe. Megemelem a kávémat és lassan kortyolok belőle. Kifejezetten jó ízűnek találom. - Nem sok, az utóbbi időben nem trutyiztak le, és ez jó újság. – szemtelenné válik a vigyorom. Tudom, hogy nem szándékosan talált telibe pár napja, de ettől még jó kicsit húzni a fejét. Azonban tovább nem óhajtom piszkálni ezt illetően. - És veled mi a helyzet? Remélem otthon nem volt gond az idegen hím farkas pólója miatt. – nem tudom, hogy kivel is él együtt a falkában, vagy kivel nem és azt sem, hogy van-e bárki, aki meglepőnek találhatta, amikor megjelent a mosásban az én cuccom is.
Könnyen kiszúrom a hímet, miután ismét visszatérek, de még nem telepszem le mellé, mert magamnak is kérek egy kávét, amint ezt megkaptam, akkor indulok Manech felé, hogy kedves mosollyal ajkaimon üljek le vele szemben és érdeklődjek is a hogyléte felől. - Bizony, jobb neki az autóban ücsörögve - vonom meg a vállam, ajkaimon halovány mosoly játszik, ha gyanakvó lennék, akkor most egészen biztosan belegondolnék abba, hogy mi lehetett az a kisebb vigyor, de nem vagyok paranoiás, hogy ezen kezdjek kattogni, meg amúgy is jó fejnek tűnt a hím és ha bántani akart volna, már valószínűleg megtette volna. És aligha hiszem, hogy egy kávézó közepén jutna ilyesmi eszébe, úgyhogy teljesen nyugodt vagyok. - Nahát, ezt igazán nagy örömmel hallom! - vált szélesebbre a görbület az ajkaimon, nem zavar a szemtelen vigyora, valószínűleg még egy ideig meg fogom kapni a magamét, még akkor is, ha nem én voltam a hibás. Nem érdekel, nem zavar, a kárpótlásként beígért pólómosást megcsináltam, szóval innentől egálban vagyunk. - Ó, dehogy! Amiről nem tudnak, az nem fáj, ugyebár - ismét csak megvonom a vállam, majd átnyújtom a pólót úgy, zacskóstul. Fogalmam sincsen, az öblítő tetszeni fog-e neki, de ez a mi illatunk, lehet nem is fogja hordani többet. Nem érdekel túlzottan, én megtettem, amit megígértem. Kortyolok a kávémból, lerakom a poharat, viszont ahogyan a kezemet húznám le, nagyon ügyes módon leverem a pénztárcámat, amit a leüléskor csak az asztal szélére tettem. Mit ad Isten, a tárca éppen Manech lábánál köt ki, szépen ki is nyílik, hogy láthatóvá váljék a gyönyörű családi fotó, amelyen anyukám, apukám és a talán tizennégy éves, vigyorgó önmagam vagyunk láthatóak. - Bakker! - kiáltok fel és máris hajolok, hogy valahogyan visszaszerezzem a tárcámat, de túl messze van, így segítségre lesz szükségem... Nem zavar túlzottan, hogy megláthatja a családi fényképet, nem is gondolok bele ilyesmibe, csak a tárcámat szeretném visszakapni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Egy főbólintással nyugtázom, hogyha ő mondja, akkor biztos úgy van és a babysitternek jobb odakint. Ez nem az én dolgom és nem is kívánok belefolyni. Túllendülünk a „híreken” is és ahogyan elmosolyodik a szavaimra, egyszerűen nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy én ezt a nőstényt már ismerem. Mármint nem az ominózus trutyizás óta, hanem korábbról. Csakhogy ez több szempontból sem hinném, hogy lehetséges lenne. Csak szólt volna, hogy már találkoztunk, ha valóban így lenne. Bár azon se csodálkoznék, ha valamelyik felmenőjét ismerném és ő emlékeztetne rá vagy rájuk. A kávémba kortyolok ismételten, rögtön azután, hogy érdeklődök nem volt-e gond otthon, amiért a cuccomat is bevitte a családi fészekbe. - Szóval ez a mi kis titkunk. Remek. – vigyorodok el megint, bár nem szélesebben, mint korábban és még egy kacsintással is megfejelem a dolgot. Átveszem a zacskós csomagot és lepakolom magam mellé az asztalra, anélkül, hogy belenéznék. Biztosan az van benne, aminek lennie kell, vagyis nem feltételezem, hogy mást adott volna át. Miért tett volna ilyet?! Amikor a tárcája egy elegánsan kivitelezett, ám minden bizonnyal nem szándékos mozdulatot követően a lábam mellett landol a földön, lehajolok érte. Felveszem, hogy visszaadjam neki, de a kép felkelti annyira a figyelmemet, hogy ne akarjak még megválni a kis nőstény tulajdonától. - Ismerem ezt a nőt. – mormogom az orrom alatt, szinte végig sem gondolva a dolgot. Íriszeim a fényképről a lány vonásaira vándorolnak és ekkor esik le a tantusz. Hát ezért olyan ismerős a lány. - A szüleid? – emelem fel a tárcát a benne lévő képpel, hogy egyértelmű legyen a kérdés, bár gondolom eddig sem volt kétséges, hogy kikre is utalok. - Sarah, azt hiszem. – nem vagyok teljesen biztos a nevében, elég régen volt már és nem mondhatni, hogy lelkesen megjegyeznék mindenkit, akivel találkozok. - Nem láttam már vagy… – itt azonban elhallgatok, mert ahogy felidézem az időpontot, úgy szűkülnek egyre összébb a szemhéjaim. Szinte biztosan kizárt lenne… pusztán a véletlen lehet. Igaz…?
- Bizony - mosolyodtam el könnyedén, bár a kacsintását látva egy röpke pillanat erejéig zavarba jövök, de gyorsan elhessegetem a dolgot. Persze, hogy titok, bár Darren-nek elmeséltem a történteket, elvégre mégiscsak szólnom kellett neki arról, hogy összeakadtam egy kóbor hímmel. Így máris értelmét veszíti az, hogy amiről nem tudnak, az nem fáj, de inkább nem foglalkozom ezzel. Átnyújtom a zacskót, benne a pólóval és vagyok olyan ügyes, hogy a tárcámat is leverjem az asztalról. És persze miért is nem esne le csak simán a földre, a lábam elé? Az túl egyszerű volna, inkább a hím elé bucskázik, ráadásul ki is nyílik. Pompás. Mindegy, annyira nem is érdekel, régi a fotó, a két copfba font hajú vigyori énem viszont teljesen felismerhető, még akkor is, ha évekkel ezelőtt készült. Lehet ki kellene dobnom azt a képet, nem is tudom, miért őriztem meg ilyen sokáig. A tárcámat viszont nem kapom vissza, tényleg ki kellett volna dobnom azt a képet. Merthogy nyilván azt nézegeti. De miért? Hiszen számára semmit sem jelent, annyira jól azért meg nem nézek ki se én, se az anyám. Az apámról meg nem is beszélve. Amikor azonban közli, hogy ismeri az anyukámat, egy pillanatra tágra nyílnak a szemeim. - Ismered? - kérdezek vissza meghökkenve, bár lehet nem olyan meglepő, hiszen ha sokat utazott és épp arra járt.. De egek, ekkora véletlent? Remélem csak viccelődik.. Bár elég komoly az arca és a mormogása is, hogy ne feltételezzek tréfát a dologban. - Igen, a szüleim - bólintok, de ennél jobban nem avatom be a dologba. Bár mibe is lehetne? A katasztrofális családi hátterembe? Teljesen felesleges ilyesmiről tudnia, bár a kép a régi, boldog időből csepegtet vissza egy kicsit, amikor még mindannyian boldogok voltunk és nem lebegtek fekete felhők a fejünk fölött. - Jól emlékszel, valóban Sarah-nak hívják - vagy hívták, fogalmam sincsen. Egek, azt sem tudom, él-e még az anyám… - Mikor találkoztatok? És hol?- teszem fel a kérdést, hiszen félbehagyja a mondatot, bár az az összeszűkülő szempár semmi jót nem ígér, de egyelőre nem firtatom. - Nagyon furi, ekkora véletlent! - csóválom meg a fejem még mindig kissé hitetlenül, ám inkább kortyolok a kávémból. Ahh, teát kellett volna kérnem, az biztos finomabb lett volna.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem mondhatnám, hogy túl sokáig ismertem volna a képről visszatekintő nőt, de annyi egészen bizonyos, hogy amíg ismertem, addig elég behatóan fedeztem fel testének minden egyes apró kis porcikáját. Hát ezért volt annyira ismerős a mosoly, a szempár, vonásainak, gesztikulációinak egy része. Most, hogy a kép előttem van és ez a lány is, előjönnek az emlékek, amik egészen biztosan tudatom egy mélyebb zugában pihentek volna továbbra is, ha nem látom őket együtt, még akkor is, ha nem hús-vér valójukban. - Ismertem. - javítom ki és bólintok is mellé. Még most is hol a képet, hol pedig a velem szemben ülő nőstényt tanulmányozom, de nincs már kétségem afelől, hogy valóban volt közöm az anyjához. Ez azonban még nem jelent túl sok mindent, elvégre régen is volt és rövid ideig is tartott, mert férje volt és mert visszatért az államokból haza, eleve csak átutazóban vagy nyaraláson vagy a fene se emlékszik már rá, hogy min volt. - Megközelítőleg huszonkilenc éve. Talán harminc. - gyors fejszámolás után jutok erre az eredményre. Tényleg nem most volt már és azt se tudom, hogy Payne pontosan mennyi idős. Mindenesetre érdekes fejlemény, de azért nem akkora, hogy megálljon bennem az ütő. Ha valaki annyi ideig él, mint én és annyi felé is jár, akkor az ilyesmi bizony megtörténik. - Az államokban. Nyaralt. Vagy valami ilyesmi. - ki emlékszik már erre?! Összecsukom a tárcáját és vissza is adom azt neki, nincs okom arra, hogy továbbra is magamnál tartsam. - Jah, az. - hagyom rá a dolgot, amikor a véletlent említi, de valami csak nem hagy nyugton. - Ha megadnád az elérhetőségét, hálás volnék érte. Szeretném felhívni a véletlen örömére. - mondom ezt mindenféle lelkesedés nélkül. Nem nagyon izgat az, hogy mi is lehet az anyjával valójában, azonban van egy kérésem hozzá, amire ő megadhatja a választ.
Megközelítőleg huszonkilenc éve. Talán harminc. Nem tudom, miért, de kényelmetlenül kezdek el ficeregni a székemen a választ hallva. Valami azt súgja, hogy ez a szám egy cseppet sem kellene, hogy elnyerje tetszésemet, pontosan ezért is zavarodom kicsit össze. - Hát az nem ma volt - vakarom meg a tarkóm egy zavart mosoly kíséretében. Huszonkilenc év hosszú idő, nem tudom, ő hogyan áll a kérdéshez, hiszen ő jóval többet élt meg, mint én, bele sem merek gondolni, úgyhogy inkább nem is teszem. - Ühüm, értem - bólintok egy rövidkét, ujjaimmal a poharam mellett lévő szalvétával kezdek el játszadozni, felgyűröm a szélét, majd vissza és újra, meg újra. Anyám nem sokat mesélt a múltbéli dolgairól, a születésem előtt jól menő állása volt, azt tudom, hogy olykor sokfelé utazgatott, valószínűleg egy ilyen során ismerkedett meg ezzel a hímmel. Valami furcsa. Az egész helyzet olyan furcsának tűnik. Az előbb még kacsintgatott, most meg már olyan a hangja, amitől még a hátam is borsódzik és nem igazán értem, mi ez a nagy váltás. Akkor kezd el valami világosodni, amikor el szeretné kérni az anyám telefonszámát. Minek az? Hiszen régen találkoztak és minden bizonnyal utána sem igazán tartották a kapcsolatot, bár fene tudja. - Persze! - hogy is tagadhatnék meg egy ilyet, felőlem aztán igazándiból nyugodtan hívja csak fel. - Remélem még ez a száma - jegyzem meg zavartan, miközben már a táskámban kotorászok a telefonomért, ahová a pénztárcámat is visszadobtam az előbb, amikor átnyújtotta. Amint megvan a telefonom, máris kikeresem a névjegyzékből és meg is adom a hímnek a telefonszámát, tényleg bízva abban, hogy ezen utol lehet őt érni. Igen, én sem a közelmúltban beszéltem utoljára az anyámmal. Manech. Mint villám csap belém a neve, fura az egész, hogy beszélni akar az anyámmal és az aprócska információ is most úszik az elmémbe, vadul kopogtatva, hogy hahó, itt vagyok, valamiről nagyon elfelejtkeztél! És így van. Olvastam én már valahol a nevét. Méghozzá édesanyám naplójában. Igencsak kényes témakörben. De akkor félredobtam a könyvet, hogy ne már, az én anyám nem lehet olyan. Akkor még hittem benne, akkor még valóban úgy tekintettem rá, mint az édesanyámra, fel sem merült bennem a gondolat, hogy félrelépett. Nem is olvastam hát tovább, hogy kiderítsem az igazságot, a dolog pedig valahogyan feledésbe merült. - Azt hiszem.. - kezdek bele zavartan, mert ennek mielőbb utána kell járnom. Lesütöm a szemem és el is pirulok, máris a táskámmal kezdek foglalatoskodni, persze ilyenkor nem akar behúzódni az a szaros cipzár! - Azt hiszem, nekem mennem kell. Ne haragudj, de eszembe jutott, hogy nem teregettem ki, a ruha pedig hamar bebüdösödik a mosógépben, ugyebár - zavartan mosolyodom el ismét, a lehető legszarabb kifogást kitalálva. Nem is tudom, miért ezt dobtam be, már azelőtt kiszagolja a hazugságot, hogy az tulajdonképpen elhagyja az ajkaimat. Mindenesetre én felpattanok, a táska is kész, fogom a kabátom és ha nem tart vissza, én el fogok indulni. - Majd.. majd beszélünk még. És még egyszer ne haragudj! - nagyon-nagyon remélem, hogy nem fog visszatartani, mert először tényleg muszáj utánanéznem a dolognak, addig még csak fel sem vetem neki, mi jutott az eszembe, mert ha mégsem így volna, akkor tiszta hülyének fog nézni. Bár joggal gondolhatja már most is, a gyönyörű távozásom látva, hogy dinka vagyok, de nem foglalkozom vele. Ha nem tart vissza, akkor egy újabb mosolyt villantva felé próbálok eltűnni innen minél hamarabb, fordultamban még egy asztalnak is nekisétálok, de nem érdekel, ennél vörösebb már úgysem lehet a képem. Minél előbb eltűnni innen, bepattanni a kocsiba és spurizni haza, hogy előtúrhassam azt a nyavalyás naplót…
// Ha nem volna más, akkor köszöntem szépen! Találkozunk még úgyis //
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Érzem a nőstény energiáin a zavartságot, amikor megválaszolom az időt, hogy mikor is találkoztam az anyjával. Zavartsága pedig olyasféle érzést kelt bennem, ami csak alátámasztja azt, amire gyanakszom és aminek egyáltalán nem örülök, mert a legkevésbé sem számítok rá. - Nem bizony. – hagyom rá a dolgot, elég rég volt már. Három évtized hosszú idő, akkor is, ha valaki történetesen évszázadokban méri már a saját éveinek számát. Valami valóban megváltozik, már nem sok kedvem van viccelődni és incselkedni vele, amit azt hiszem ő is érzékelhet. Megvárom míg előkeresi az anyja számát, azt hiszem a legegyszerűbb őt megkérdezni erről és nem találgatni. Hogy mi lesz utána, azt pedig még nem döntöttem el és nem is most fogom. Egyelőre járjunk a dolgok végére. - Ezek szerint nem nagyon tartod vele a kapcsolatot. – amit alapvetően annak a számlájára rovok fel, hogy farkassá vált, amit kissé nehézkes lenne megmagyarázni otthon. De ha nem is ez az ok, tök mindegy, nekem nem lényeges és nem is célom kideríteni. Nem tartozik rám ugyanis. - Kösz. – beírom a saját készülékembe a számokat és feltett szándékom felhívni Saraht, amint elköszöntünk egymástól a lányával. Magára vonja a figyelmemet a kis nőstény, amikor energiái megint más változást tesznek, mi több, a képembe hazudik a dolgit illetően, de tulajdonképpen nem érdekel, hogy milyen átlátszó indokkal akar lelépni, nem az én dolgom. - Menj csak. Szia. – még intek is neki, amikor már kiviharzóban van. Nem bánom, hogy hirtelen lépett le, mert ahogy a kávézón kívülre ér, már be is nyomom a hívás gombot és a telefon kicseng. Remélem, hogy Sarah száma ez és, hogy sikerül is elérnem őt. Mikor felveszi, hűvös nyugalommal szólok a készülékbe és kertelés nélkül teszem fel neki a keresztkérdést, ami foglalkoztat, rögtön azután, hogy sikerült beazonosítania. A válasza azonban egyértelműen jelzi, szükségtelen több időt és energiát pazarolnom erre a kérdésre. Elköszönés nélkül bontom a vonalat.
Már több, mint egy hónapja, hogy újra ember vagyok. Halandó. Nem hittem volna, hogy valaha is az leszek még. Farkas éveim első néhány évtizedében még vágytam rá, de így… 400 esztendő után. Megjártunk a farkasommal mindent. Jártunk a ranglétra legalján és annak tetején is. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden már akkor, ha Eira akkor kiöli a bennem élő Bestiát. Könnyebb életem lett volna. Most viszont? Nem tudom, mikor kiszakította belőlem azt a darabot, úgy éreztem, hogy meg akarok halni. Ehelyett még mindig élek. Szavai, amiket utoljára intézett hozzám még mindig ott csengenek a füleimben. Nem akarta ő sem kitépni belőlem ezt a részt, mégis megtette. Nem fogom emiatt utálni. Ha ez volt megírva, akkor ez volt megírva. Egyben érzem magamat szétszakítva és szabadnak. Mit ne mondjak, a szabadság ára rendkívül magas… Nem igazán sikerült kihevernem azt a sokkot még, de már javuló állapotban vagyok. Egy azért, mert ott van a kutyám is, aki ha nem is olyan mint a farkasom, hasonlít rá. Legalábbis kinézetre. Nem ugyanaz egy farkas meg egy olyan kutya, akit az utcára dobtak és befogadja az ember. Az is meglepő, hogy még egyáltalán van pénzem. 500$-ral érkeztem a városba, mégis van még 100, minimum. Pedig azért rendesen költöttem a pénzem. Főként alkoholra. Az elmúlt 30 napban többet ittam, mint az azt megelőző 2 évben lényegében. Felébredek. Kezemben whiskys üveg. Hátamat pedig valamihez hozzá van nyomódva. Jobb kezem be van még mindig kötni, hisz elég mély vágást ejtett, mikor egy hónappal korábban bevertem azt az ablakot. Még van két-három kortynyi whisky az üvegben, ezért azt is megiszom. Fejem zúg, kavarog, de végül felállok. Akkor veszem észre, hogy hiányzik az egyik cipőm… Na, hogy ezt miként hoztam össze, azt nem tudom… Össze-vissza szédülök, mikor felállok, üveget a fejemhez nyomom és úgy próbálok valamelyest magamhoz térni. Kicsit elfordítom a fejemet. Egy hirdetőoszlop alatt aludtam be. Vagy inkább dőltem ki… Helyette inkább egy közeli padon foglaltam helyet. Jobban mondva kifeküdtem rajta, egyik lábam fel volt húzva, másik lelógott. Kezem a fejemen volt, és próbáltam valamelyest visszaemlékezni, hogy vajon hova lehetett a lábbelim...
Egon hosszú időn át csak ült és nézett, nézett és ült. Amióta a hold vörösbe fordult és tömeges feltámadásnak lett szemtanúja, valahogy elvesztette saját magát. Elvesztette azt, ami leginkább megnyugtatta mindennapjait, amiért könnyedén tudott a tükörbe nézni reggelente, ahogy borotválkozott, vagy arcot mosott. Létezik Isten, és még mindig küzdött a felismerés ellen, mivel akkor ez azt jelenti, hogy létezik pokol és menny is, és teljesen egyértelmű, hogy ő melyik szférába fog kerülni, ha eljön az ideje. A hétfő esti halálesetek, majd a másnap reggeli feltámadás nem volt benne a falkaismertetőben, amikor csatlakozott. A munkáját szinte gépies monotonitással végezte. Amikor pedig nem dolgozott csak ült és nézett, vagy feküdt és nézett, vagy esetleg állt és nézett, de lényegében mindegy volt mit tevékenykedett, mert látni nem látott. Minduntalan a megremegő halottakra gondolt, akiknek szíve egyszerre dobbant meg halott mellkasukban, egyszerre szívták tüdejükbe az éltető levegőt, és testük egyszerre kezdett el vérezni, hogy aztán valamelyest a regenerációs folyamat újraindulásával csillapodjon. Mártírként semmi dolga nem akadt a halottakkal, de miután újra életjeleket mutattak nem sétálhatott el mellettük csak úgy. Szinte gépiesen lépett az egyik fejsérülthez és tudatában sem volt annak mit tesz, csak átvett valamennyit tőle. Elvégre ez a mártírok dolga nem? A gyógyítás, saját maguk feláldozásával, mégis rossz érzése volt vele kapcsolatban. Halottakat gyógyít, holott erre nem kerülhetne sor, fejéből lassan kezdett szivárogni a vér, ahogy a már nem holttest koponyasérülését átvette, de még közel sem érte el azt a pontot, hogy tudatára ébredjen, viszont Egon látása kezdett homályosodni, és koponyája mintha szét akart volna szakadni. Ekkor engedte el az élőholtat…
A vasárnap ugyanúgy telt, ahogy a hét többi napja is. Ült és nézett, közben gépiesen ápolta a betegeket, amennyit csak tudott. Számos seb húzódik rajta, és fájdalmas a levegőt is venni, de a mártírok élete már csak ilyen. Igazán nem panaszkodhat, hiszen még élt, és amíg él, addig talán van rá esély, hogy tegyen valami olyasmit is, amivel Istent megbékítheti. Vagy a szellemeket, akikre a feltámadást sokan fogták. Egon hite a nem hitben, szörnyen labilis talajokon vert sátrat jelenleg. Bevásárolni volt, amikor megérezte az ismerős szagot, és egy ideig fel sem tűnt neki, hogy valami nem stimmel vele, csak amikor a padon heverő férfi mellé ért. Szaga halványan emlékeztette valakire, akivel nem is olyan rég találkozott, ezért lenézett rá. Ha nem lett volna a feltámadás valószínűleg arra gondolt volna, hogy ezt az embert remek alkalom lenne egy sikátorba csalni valamilyen indokkal és felzabálni, hiszen a fenevadja már hosszú-hosszú hónapok óta nem jutott friss emberi húshoz. Most azonban gyökeres világnézetváltáson esett át, és próbálta kizárni tudatából emberevő mivoltát. Kezében tartott szatyor tompán puffanva ért földet, ahogy Egon félrefordított fejjel, pislogva tekintett le rá. Értetlensége arcára is kiülhetett, ahogy tágra nyílt szemekkel bambult Edwardra, a nagydarab mártírra, aki már nem mártír, sőt már nem is vérfarkas. A szaga is emberi és csak hasonlít a korábbira, valamint semmit nem érez felőle, semmilyen energiaáramlást, ami vérfarkasra utalna, és… a farkasa is eltűnt. - Edward? – kérdezte tőle gondolatban, de rájött, hogy hiába, mintha gumifalba nyomta volna öklét, olyan érzést váltott ki üzenni neki gondolatban. Nem hallja, nem hallhatja, hiszen már nem vérfarkas, és az érzéke sincs meg hozzá, hogy a telepatikus üzenetet fogni tudja. Megnyalta szája szélét egyre feljebb törő idegességében, de végül megszólalt. - Edward? – kérdezte most hangosan is. – Mi a…? – Mi az Isten faszáért vagy te ember? Ezt akarta kérdezni, de helyette csak félig kinyújtott karral, és tenyerével felfelé gesztikulálva rázta a fejét. Gondolatban már a Vörös Holdat szidta, de lehet csak az őrzők büntették ideiglenes farkas tompítással, de az kicsit más volt, hiszen a szaguk azoknak nem lett emberi. Csak a farkast nyomták el benne, de… Edward teljesen ember.
Nem tudom, hogy mi történt pontosan. De ha tippelnem kéne, akkor körülbelül 3 perc alatt újra elbóbiskoltam. Nem hittem volna, hogy valaha is újra ember leszek. Gondolkozok az elkövetkezendő napokon, heteken, hogy mégis mihez kellene kezdjek. Mert ez így nem mehet tovább. Kezdjek ismét valami bosszúhadjáratba, aminek viszont újfent meglesz az ára? Ha időbe is telik, de meglesz. Ezt tanúsíthatom, hogy a sors egyszer utolér. Noha sosem gondoltam volna, hogy Eira képében… Vagy a másik lehetőség, hogy próbáljak olyan lenni, mint amilyen Johannesként voltam. Viszont attól, hogy elvették a farkasomat, még mindig undorodom attól a részemtől. De az biztos, hogy ezentúl nyugodtabb leszek a mindennapokban. Vagy egy nyugodt gyilkos, vagy pedig egy egyszerű, nyugodt EMBER. Biztos van még néhány lehetőség, amit nem látok, egyelőre viszont ezek közül kellene választanom. Ismerős hang kelt fel nyugodt pihenőmből. Csak nyöszörgök, fáradtságomban és mivel a fejem eszméletlenül zúg. Fél szememmel felpillantok Egonra, de csak hunyorítok, mert még hozzá kell szoknom a világossághoz. Kisebb nyújtózkodás, majd azt követően felülök. Hátrasimítom a hajamat kezemmel, majd végül ránézek Egonra véglegesen is. A kiült döbbenet az arcán mindent elmondott. - Hogy mi az Isten fasza történt velem? Miért vagyok ember? Emlékszel még, ömm… hogy is hívjam… maradjunk a Hope-nál. Tehát, emlékszel még rá? - Beszédem lassú, fáradt, bár szerintem megérthető. - Te, Egon. Nem láttad a lábbelimet? - Kérdezem tőle, miközben újfent körülnézek a terepen. Ó, megvan. Felállok, és dülöngélve odamegyek a cipőmért, amit felveszek. Ezt követően visszamegyek Egonhoz, hogy aztán szinte újra ülőhelyzetbe zuhanjak a padra. - Nemrég én voltam csak nagyon részeg, mármint eszméletlenül, vagy tényleg vörös volt a hold az égen? - Talán húzom őt azzal, hogy mégis mi a fene történt velem, de szerintem van már elég okos ahhoz, hogy rájöjjön ki tette ezt velem. Sokkal furcsább kérdést raktam fel hozzá, amihez hasonlót még nem láttam. Viszont lehet tényleg csak beképzeltem. Ki tudja, Egon lehet tud majd valami használható magyarázattal szolgálni. - Mint kiderült, ismertem Ei… akarom mondani, Hope-t, még régről. Megfosztott a farkasomtól, azóta pedig így tengődök a világban. Jobbára részegen, másnaposan, de mindenekelőtt, mint egy ember. - Törölgetem meg a szememet, majd újfent nem hagyva Egont szóhoz jutni intézek hozzá egy újabb kérdést. - Nem láttad őt valahol? Beszélni akarok vele. Nem érdekel az sem, ha díszkíséret jön velem, nem szándékozok kárt tenni benne. Na meg hogy is tudnék? - Halkan felnevetek, majd megrázom a fejemet. Tényleg beszélnem kell vele, de hogy miről lesz szó, azt még nem tudom…
Hallotta ugyan, hogy megszólalt, csak éppen nem fogta fel túlságosan mit is akart közölni azáltal, hogy arról az idős nőstényről beszélt, aki Egon teremtőjét pátyolgatta, amíg az akkor Johanesnek nevezett hím inkompetensnek bizonyult a kölyöknevelésre. - Ja – lassan bólintott és az egyetlen szót is lassan ejtette ki, valamint fejét is oldalvást fordította, mint aki nem igazán akar hinni saját érzékeinek. Fogalma sem, hogy jött ide most Hope, de marhára nem is érdekelte inkább arra lett volna kíváncsi, hogy Edward miként vesztette el a farkasát. - Mit? – kérdezte homlokráncolva összeszűkült szemekkel. Talán rejtjeles kódokban beszél, most, hogy már nem képes a gondolati kommunikációra? Meglehet, de ahogy Egon zavartan körbetekintett rájött, hogy senki sincs a közelben, aki kihallgathatná őket, így felesleges lett volna titkos mondatokkal társalogni. A hím felállt és útnak indult valamerre, ahogy elhaladt mellette az alkohol szag is megcsapta, bár nyilván korábban is érezte, csak túlságosan le volt döbbenve az emberi szag miatt, hogy lényeges aspektusnak tekintse. Edward azonban nyilván tényleg csak a cipőjét kereste, mivel kisvártatva visszatért vele, hogy levetődjön a padra. - Igen – mondta kissé álmatagon, ahogy visszaemlékezett a Vörös Hold utáni napfelkeltére. – Volt egy enyhe vöröses színe, de… pusztán csak légköri zavar... – vonta meg a vállát óvatosan miközben kicsit ferdített a valóságon. Szavai még mindig lassúak és kótyagosak voltak, pedig Edwarddal ellentétben ő még csak másnapos sem volt. Túl sok ez már neki, igazán. Először a holtak kelnek fel, és bár még nem járnak, de sétálás közeli állapotba kerülnek hamarosan, most meg itt áll – pontosabban ül - a vérvonal nagyapja előtte, aki már pusztán egy egyszerű halandó. Egon kíváncsiságát és tudni akarását ezek a tényezők tökéletesen semlegesítették. Nem akarta tudni, mi történt a mártírral, talán a Vörös Hold nem csak megmagyarázhatatlan sebeket ejtve küldte halálba a városka vérfarkas lakóit, hanem meg is fosztotta őket farkasuktól? Talán igen, de ha így is volt, a falkát ez az átok nem sújtotta, mivel akkor ez a hétpecsétes titok kategóriába eső tragédia, már közszájon forogna a falkán belül. Edward újra belekezdett a szövegelésbe és sajnos Egon nem volt olyan rutinos, hogy felvegye a táskát és szépen lassan útnak induljon a következő bolt felé, ahol kenyeret meg tejet szeretett volna vásárolni. Ehelyett csak földbegyökerezett lábbal hallgatta, a másikat, és a legszörnyűbb, hogy Edward még csak nem is hazudott. Emberként nem volt meg a pajzsa, amely takarta volna érzelmeinek hullámzását egy-egy kamu szöveg után, így Egon biztos lehetett benne, hogy igazat mond. - Mi? – kérdezte közbe értetlenül, de Edward már rögtön egy másik témára is rátért. Szeretne Hope-val találkozni, aki állítása szerint, mi a retkes hangyafarmot csinált vele? Elvette a farkasát? Mi van? Mi az, hogy valakinek elveszik a farkasát? Elnyomni őrzi mágiával oké, néhány hétre, vagy huzamosabb ideig talán egy hónapra, de végleg? Hogy nyoma se maradjon? Egonnak ez már tényleg sok volt, hogy röhögés nélkül kibírja. Persze ez nem a jókedvből való nevetésfajta volt, hanem az, amikor már nem tud mit csinálni kínjában. Röhögése fájdalmas hörgésbe fordult, ahogy testét borító sérülések megfeszültek izmai mozgásának hatására. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy még néhány pillanatig nevetésszerű hangot hallatva fején aprókat rázva, hitetlen képpel figyelje Edwardot. - Egy szót sem értek – tárta szét kezeit, miközben arcán idülten tanácstalan kifejezés kapott helyet. – Mi az, hogy – halkította le kissé a hangját – egy farkas elveszi egy másik bestiáját? Ez hülyeség és lehetetlen – szája hol mosolyra, hol komorságra fordult, ahogy próbálta feldolgozni a lehetetlent. Nem akart belegondolni abba, hogy a hím ezt tényleg őszintén mondja, hiszen nyilván csak meghibbant, talán pont a Vörös Hold hatására. Talán ő is feltámadt és mindenkire ez vár majd, aki visszatér a halálból. Őrült képzelgések és farkasvesztés? Nem, sajnos ez nem magyarázza meg hová lett a bestiája, de az sem kielégítő válasz, hogy közel egyidős vérfarkasok megszabadítsák egymást ordasaiktól. Ha ez lehetséges lenne, arról már Egon is hallott volna, sőt mindennapos tevékenységnek számítana. Egont teljesen hidegen hagyta jelenleg hol lehet Hope és nem is válaszolt a kérdésre ezzel kapcsolatban, csak várta, hogy Edward hihetőbben is megfogalmazza mi történt vele, pedig, ha a józan eszére hallgatna, akkor most azonnal fel kellett volna vennie a szatyrot és végleges búcsút véve „nagyapjától” folytatnia kellene a bevásárlást. Ehelyett Egon, csak állt hitetlenül, sebesen váltakozó mimikával miközben figyelte az egykori vérfarkast.
Talán először át kéne gondolnom, hogy milyen sorrendben mondom el a dolgokat, mert így elég érdekes lesz. Téma váltogatás folyamatosan, Egonnak meg lényegében semmi ideje arra, hogy válaszoljon. Kicsit jobban ki kellene fejtenem a dolgokat, annyi biztos. Bár, ha kiadnám, hogy mégis kicsoda Hope, mármint valójában, akkor pedig csak még inkább lejjebb süllyednék. Akkoriban Eira a lelkemre kötötte lényegében, hogy nem mondhatom el senkinek, hogy mégis kicsoda ő. Bár, ha Egonnak elmondanám, valószínűleg ő is csak nézne ki a fejéből, hogy mégis hogy jön ide egy ősi legenda? Ellenben lehet elhinné, ami még rosszabb lenne. Elvégre hazudni nem tudok már neki, de ferdíteni a valóságon, kihagyni egy-egy dolgot, azt megoldhatom. Viszont ezt a tudást nem fogom vele megosztani, mert azzal csak újabb ellenségeket szereznék magamnak, ha nem is Egon képében. Bár, nem tudom, hogy mi van Hope testvéreivel, ez pedig egyelőre tökéletes számomra. - Egon, tudom jól, hogy valami másról van szó. Tehát még egyszer megkérdezem: miért volt olyan a hold, amilyen? - Kérdezem tőle még mindig fáradt hangon, lassú, megfontolt beszéddel. Még mindig jobb, mintha össze-vissza beszélnék, de normál tempóban. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, mikor elkezd nevetni. Majd lehajtott fejjel ráztam meg azt. Ez nem kárörvendő nevetés, nem jóleső nevetés, hanem már csak kínjában nevet. Ennyire nem tud erre mit szólni? Mondjuk az sem mindennapi, hogy valakit megfosztanak a farkasától. Sőt, szerintem olyan ritka, mint a fehér holló. - Akkor fogalmazok úgy, hogy megölte a bennem levő Farkast. Egy a lényeg, ő már nincs többé. - Beszélhetek itt rejtvényekben, valószínűleg úgysem fogja megérteni, hogy mire akarok utalni. Hajamba túrok, és próbálom kitalálni, hogy mégis miként mondjam el Hope kilétét, anélkül, hogy olyan infót közölnék, amit nem szabad. - Lényeg a lényeg… Hope volt a Teremtőm, aki beharapott engem. Csak akkoriban Eiraként ismertem. Tettem vele… dolgokat, a sors pedig utolért, még ha ez 400 évbe is került, de utolért. Egyébként Egon, miért hazudnék neked? Mi jó származna nekem abból? - Kérdezem tőle kíváncsian. Végül pedig magamban örülök, hogy sikerült normálisan megfogalmazni a kapcsolatomat Eirával. - Meglep, hogy nem tudsz rólam. Bár, ha te nem is, az Alfátok…. hogy is hívják… - Nem jut eszembe a neve, ha kisegít a névvel, akkor úgy folytatom tovább a mondatomat, a nevét is kiejtve előtte. Ha nem mond semmit, akkor meg csak szimplán folytatom. … tehát ő biztosan tud rólam. Bár, én már semmibe nem vagyok biztos. Csak logikus lépés lett volna Hope részéről, hogy egy ilyen infót elmondjon az Alfának. Legalábbis gondolom ezért mondta, hogy hagyjam el a várost… Vagyis azt hiszem, ezt mondta. - Vonom meg a vállamat, majd pedig felállok és megnyújtóztatom a végtagjaimat. Őszintén nem emlékszem már, hogy mit mondott, enyhén ködösek az emlékeim. Bár, ez köszönhető a – nem is olyan kevés – alkoholnak…
Jó lett volna képben lenni, hogy vajon honnan tudja, hogy a hold vöröses fénye nem csupán a természet játéka volt, mint mindig, amikor előfordult, de túlságosan érthetetlen Edward emberré válása, hogy komolyabban beleássa magát a dologba így csak szimplán hazudni készült. - Azt én meg honnan tudhatnám? – kérdezte zavart fejcsóválás közepette. Jobban belegondolva nem is volt hazugság ez részéről, hiszen tényleg fogalma sem volt, hogy mitől lett vörös a hold, vagy milyen erők álltak a feltámadások hátterében. Egon Istenre gondolt, mások a szellemvilág segítségét rebesgették és, ha Allisont megkérdezte volna, nyilvánvalóan az űrlényekre tippelne, akik láthatatlan energiafegyver nyalábokkal reanimálták a holtakat. Akárhogy is ez elég bizarr és bennfentes információ lett volna, hogy megossza egy kóborral, egy embernek ilyet elárulni pedig végképp nem lehetett, hiába élt négy évszázadon át farkasként. - Ez nyilvánvaló számomra is – jelentette ki határozottabban, de a hogyanra még mindig nem kapott választ, és bár jobb lenne nem megtudni, de képtelenné vált a továbbállásra, mert ha most megteszi, ami úgy érezte jelenleg a legjobb lenne számára, akkor később heteket fog ezen kattogva tölteni, amit igazán nem szeretett volna. - Hope? A te teremtőd? – kuncogott fel enyhe mosolyra húzott szájjal. – A négyszázharmincat nem nézem ki belőle, nemhogy az ötszázat – jap, Edwardnak teljesen elmentek hazulról, nyilván beleőrült az emberré válásba. Lehetetlen, hogy Hope a teremtője legyen. Ötven-hatvan éves kor előtt nem lehet normális, életképes utódot beharapni, így Hope ötszáz körül kellene, hogy legyen. Valóban nem érezte, hogy hazudott volna, de az őrület már csak ilyen. Az eszét vesztettek képesek teljesen őszintén hinni és őszintén beszélni is saját tévképzeteikről, nem csoda, hogy Egon nem érzett hazugságot felőle. Sajnos azonban ez még mindig nem magyarázza meg a hogyant, bár sejtette, hogy erre Edward az Őrült nem is fog épkézláb választ adni. – Tudom, hogy nem hazudsz, érzem, de… lehet segítségre lenne szükséged, hogy kitisztuljon az elméd, mert jelen pillanatban lehetetlen dolgokat állítasz, igaz… már az is, hogy ember vagy a lehetetlen kategóriába sorolható – Egon egy pillanatra elgondolkozott, majd megszólalt. Magabiztossága kezdett visszatérni, ahogy próbálta rendbe szedni magát döbbenetéből. – De oké, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy Hope volt, aki megölte a farkasod – közölte, ahogy közelebb lépett a férfihez, hangját lehalkította, bár még mindig nem volt senki a közelben. – De mégis hogyan? – tárta szét kezeit zavartsága jeléül – Segítettek benne az őrzők? Vagy felolvasott egy ősi tekercset, amivel kiirtotta belőled a farkast? – bármit el tudna képzelni jelen pillanatban, amit egy őrülttől hallhat, de ha a hogyanra hihető választ kap, talán képes lesz elhinni ezt az egész maszlagot. Újabb érdekes részlet látott napvilágot Edward szájából. – Miért kellene az alfának tudni rólad? Hope felcsörögte volna, hogy elmondja mit tett? – horkantott fel hitetlenkedve, mivel legjobb tudomása szerint a kóborok nem szoktak csak úgy kapcsolatba lépni Castorral. Főleg nem egy természetellenes farkasűzés után. Egon megvakargatta tarkóját, ahogy Edward feltápászkodott, és egy ideig szótlanul nézte, ha nem kapott értelmes választ eddig a hogyanra, akkor újra megkérdezte. - Mégis miként volt képes erre? Ez… nem mindennapi – és mellesleg elég nyugtalanító is, már ha valóban Hope állna a háttérben és nem a Vörös Hold, vagy Isten, esetleg Írország zöld ruhás koboldjai.
Vállat vonok arra, amit válaszol. - Gondoltam nem először volt ilyen, és te tudod, hogy miért volt az. De ezek szerint tévedtem, és mindez csak egyszerű találgatás részemről. - Újfent megvonom a vállamat. Máskor még nem láttam ehhez foghatót, és örültem volna, ha legalább valaki ad rá egy helytálló magyarázatot. De ezek szerint erre várhatok még. Már ha tényleg nem csak egyszeri alkalom volt. Akkor pedig bármi lehetett. Felesleges most ezen kattognom. - Ja… Képzelheted nekem milyen furcsa volt, tekintve, hogy akkoriban máglyára küldtem. - Ismét a hajamba túrtam, és nyugodtan sóhajtottam. Kíváncsi voltam Egon reakciójára, ezért fél szemmel őt fürkésztem. Bár azon sem lepődnék meg, ha újra kínjában görcsöt kapna. Viszont arra nem számítok, amit mond. Az, hogy körülbelül őrültnek titulál el, egyben idegesítő és nem is annyira meglepő. Elvégre én is csak fogtam a fejemet, hogy mégis hova csöppentem, mikor megtudtam az igazságot Eirával kapcsolatban. Nem tudom, hogy Egon hogyan reagálná le, ha mégis elmondanám neki. Talán azzal a lendülettel hagyna itt, ami elég eszes húzás lenne. Bár, ha elmondanám neki, valószínűleg tényleg eltitulálna őrültnek, mert hát ki hinne el ilyesmit? Főként bizonyítékok nélkül. Egon feltételezésén pedig akarva-akaratlanul ökölbe szorul az egyik kezem, de végül tolerálom magam. A végén még a hátamba állítani. Bár, nem hiszem, hogy Egon ilyen. Noha, a felszín alatt ki tudja, lehet valami kannibál. - Nem, az Őrzők keze nincs ebben. Se valamilyen ősi tekercs. Egyszerűen csak… Pontosan nem tudom. Gyorsan történtek az események. Belemart a húsomba, a farkasom belül nyüszített, vonított a fájdalomtól, aztán egyszer csak éreztem, ahogy az élet kihuny belőle. Persze tomboltam utána, mert nem tudtam mit kezdeni a hirtelen támadt ürességgel. Egy ablakot is betörtem, a szilánkok pedig elég mélyen a húsomba vágtak. Azért is van rajtam ez a kötés még mindig. - Mutatom fel a jobb kezemet. Ha látszólag nem akar nekem hinni, akkor leszedem a kötést, hogy megmutassam neki a hegeket, amik utána maradtak vissza. - Nem tudom, én viszont a helyében ezt tettem volna. Egy 429 éves farkasból lett ember biztos jelenthet valami veszélyforrást. Noha fogalmam sincs, hogy miként, de valahogy biztos. Meg ki tudja, hogy az Alfátok milyen titkok tudatában van. - Persze mindez csak feltételezés – mondhattam volna. Viszont kiszáradtam, ezért az egyik közeli boltba belépve vettem egy üveg vizet. Visszaérve Egonhoz pedig elkezdtem azt kortyolgatni.
Persze nem először volt vörös a hold Fairbanksban, amikor megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történtek és erre Egon csak az utóbbi egy hétben jött rá elcsípett beszélgetés foszlányokból, de ettől eltekintve, kétkedve fogadta a dolgok valóságtartalmát, holott a többiek feltámadása után kicsit nyitottabb is lehetett volna az elmúlt évek eseményeit felhánytorgatók szavaira. Azonban Edwardnak ehhez nem túl sok köze volt, most hogy halandó lett és talán kóborként sem lett volna illő beavatni. - Óh, értem – bólintott lassan, bár többet nem fűzött hozzá, hiszen a hold vörös izzása csupán a napnak köszönhető, vagy egy vulkánkitörésnek a távolban. Minek is fecsérelni rá több szót? Edward megérzései bosszantóan jók, habár farkasa oda, mégiscsak négy évszázados tapasztalattal bír és talán még maradt benne annyi, hogy kiszagolja, ha különös események zajlanak körülötte. És a történet még tovább kuszálódik. Hát remek, inkább veszett volna éhen odahaza, minthogy eljöjjön bevásárolni. – Micsoda? Máglyára? – húzta fel a szemöldökét. Ez a beharapó gyilkolászósdi nyilván a vérvonal sajátja, de míg Egon „sikerrel” járt ezen a téren Edward elbukott, mivel Hope úgy néz ki, sikeresen lelépett még mielőtt alágyújtottak volna. Azonban egy kósza gondolat ötlött fel fejében, amit Edward mondott neki még a bárban. – Nem azt mondtad, hogy tudomásod szerint meghalt a teremtőd? – nyilván csak hazudott neki, Egon meg elhitte, de most nem fog tudni hazudni, így talán megtudja erről is az igazságot. – Nekem úgy tűnik, hogy igencsak él, ráadásul még azt is mondtad, hogy nem tudod ki az, akit az emlékeimmel megmutattam neked – túl sok logikátlanság van az egész történetben és Egon kezdett jobb kedvre derülni, mivel Edward már tuti biztos, hogy teljesen megőrült, így nem kell ténylegesen komolyan venni. Azonban minduntalan visszatért emberi mivoltához, ami, ha saját maga nem őrült meg, akkor nyilván lehetetlen lenne. A férfi reakciója nem kerülte el, bár lassabb és gyengébb is, mint mikor legutoljára látta, simán kitérne bármilyen csapása elől és ezt nyilván Edward is tudta. Persze a harag érhető reakció, csak éppen nem túl bölcs jelen helyzetében, igaz, ha nem tesz fenyegető mozdulatot, akkor Egon sem fog ellenlépéshez folyamodni. Egon türelemmel hallgatta, de nem lett a megoldáshoz közelebb. Ennek még mindig nem volt értelme. Attól, mert a „teremtője” volt, még nem lesz rá képes, hogy visszavegye a tőle kapott farkast. Vagy igen? Remélte nem, bár ez számára már igen keveset számított, hiszen Robert már halott. Egyébként meg Edward is megdöbbent rajta, legalábbis ezt állítja. - Aha, értem – bólintott morfondírozva és most az sem igazán számított, hogy valójában nem érti, de ez igazán részletkérdés volt. Egy bomlott elmét felfogni amúgy is elég nehéz, bár voltak kétségei Edward őrületével kapcsolatban. – Szóval csak így odament és valahogy megölte a benned lakó bestiát? Bosszúból talán? – kérdezte, ami a leglogikusabbnak tűnt számára. Hah, logika. Itt már keresni valója sincs ennek a szónak, de ha már egyszer belement a játékba, hogy elhiszi, amit mond, akkor tegyen is úgy, mint aki valóban képes komolyan venni őt. Nem volt szükség rá, hogy levegye a kötést a kezéről, így is elhitte neki. - Úgy érted az alfám – hajolt egészen közel, hogy suttogva beszélhessen – tud Hope farkasmentesítő hobbijáról és arról is, hogy te már nem vagy az? Mert, ha ez így van, valóban jobban tennéd, ha nem maradnál itt. Már azzal is veszélybe sodortad magad, hogy nekem elárultad ezt – már persze, ha Egon hajlandó valóban elhinni, és ezt Castor elé tárni. Egyébéként Edward tényleg lehet veszélyforrás, ha valaki olyannak kotyog ki dolgokat, akinek nem kéne, de az őrzők ezt könnyen helyre tudják hozni. A falka már csak véresebb módszerekkel, de lényegében ők is. Figyelte, ahogy felkel és elsétál, és már majdnem utána ment, de úgy tűnt csak vásárolni támadt kedve. Visszatérve leült, majd inni kezdett. Valószínűleg az ásványvízzel próbálta másnaposságát kezelhetőbb állapotba hozni. - Ha gondolod átveszem a kezed sérülését, ha még fájdalmat okoz – vont vállat. Amúgy is a héten rengeteg sebet szerzett, egyel több, vagy kevesebb már igazán nem számít.
Én vagyok a másnapos, mégis Egon az, aki úgy viselkedik. Épp ezt magyarázom neki, hogy nekem is mekkora meglepetéssel, furcsasággal szolgált, hogy újra láthatom a Teremtőmet, mikor évszázadokkal korábban máglyára küldtem. Viszont nem vagyok őrült – vagy csak nem hiszem el magamról -, mert noha a farkasomtól megfosztottak, az eszem ép maradt. Bár Egon látszólag kevésbé hiszi ezt el. Nem csodálom, hisz nekem is nehezemre esik elhinni mindazt, ami történt. De nekem volt időm hozzászokni ehhez, tudtam, hogy ez is egy eshetőség számomra. Noha túl régen mondta ezt már nekem Eira, ezért is voltam felkészülve arra, hogy meghalok. De az természetesen túl kíméletes lett volna. Mindegy is. Tette, amit tennie kellett. Valamelyest örülök is, mert talán visszakaphatom ezáltal az emberségem egy részét, viszont természetesen szomorú is vagyok, elvégre egy 400 éves darabot téptem ki belőlem. - Ez így is van, Egon. Legjobb tudomásom szerint meghalt, de látszólag nem. Arra nincs racionális magyarázatom, hogy miképpen lehet életben. Arra meg végképp nem, hogy miért néz ki úgy, ahogy. A memóriám tökéletes, ezért nem is az arcáról ismertem fel, hanem az energiáiról, mikor lényegében ledobta a pajzsát. A döbbenet enyhe pofán baszással ért fel. Szembenézni a nemezisemmel. - Tudom, hogy nem fog hinni nekem. Én se hinném el szerintem. Nem, anélkül a tudás nélkül, aminek tudatában vagyok. Bár, miért is lepődök meg mindazon, hogy Eira él? A legelső Vérfarkasok egyike, biztos van egy-két trükk a tarsolyában. De ezek szerint nem is őt küldtem a máglyára? Áh, bonyolult. A kérdésére válaszolva egyszerűen csak bólintottam. Nem tudok én sem konkrét választ adni arra, amit tudni akar. Főleg nem ebben az állapotban. De valószínűleg az akkor bekövetkezett sokk miatt nem is fogok rá emlékezni, még később sem. De, az igazat megvallva, nem is akarok. Túl fájdalmas lenne, valamint ki tudja, hogy milyen dolgokra vetemednék miatta. Következő kérdésére, monológjára konkrétan nem tudok mit válaszolni. Lényegében a sötétben tapogatózok mindazzal, amiket mondok. - Figyelj, ha a halottak feltámadnak, akkor bármi megeshet. - Vakarom meg a tarkómat, Hope-ra célozván. - De nem igazán érdekel. Elég veszélyt átéltem már az életem során, legalább nem fogok unalmamban, betegségben meghalni. - Vonom meg a vállamat. Tudom, hogy ez így már teljesen más helyzet, de ha ez a sorsom, akkor állok elébe. Sokkal többet úgy sem tudok már veszteni. - Köszönöm a felajánlást. De nem. Legalább megtanulom, hogy milyen is embernek lenni… -
Egon felhúzott szemöldökkel hallgatta Edwardot, majd közbe akart szólni értetlenségét kifejezve, de a férfi tovább mondta így nem állította meg rögtön. - Na, várj, állj meg – tartotta fel tenyerét, hogy tovább ne beszéljen, amíg ezt a kérdést le nem tisztázva vele. – Szóval te máglyára küldted Hopeot, vagyis a teremtődet, akárhogy is hívták akkor. De nem halt meg, igaz? Lemászott a cölöpről és túlélte. Így van? – máshogy, hogyan lehetne? Egon próbálta a zavaros történetet helyre rakni, mert az, hogy Edward a máglyára küldte nem jelenti azt, hogy látta is elégni, vagy, hogy egyáltalán alá is gyújtottak. Legalábbis Edward ezt nem mondta ki nyíltan, csak azt, hogy ő küldte oda. Így nyilván csak feltételezte, hogy elégették, különben a kocsmában sem úgy fejezte volna ki magát, hogy „jelenlegi tudásom alapján már nem, nincs életben”. Ha látta volna elfüstölögni, akkor nyilván nem ezt mondta volna, hanem azt, hogy „ja meghótt, miközben sikolya végigszántotta Gödröcpuszta kietlen épületeit”, de legalábbis valami hasonló határozott formában jelentette volna ki teremtője pusztulását. Ráadásul most is azt hangoztatta, hogy „legjobb tudomásom szerint”. Így nyilvánvaló, hogy csak hallotta valahonnan, hogy az ítéletet végrehajtották, és feltételezte, hogy a nő elpatkolt. De aztán most kiderült, hogy mégsem, vagyis azt majd nyilván meg fogja tudni Egon, hogy Edward miképpen vélekedik a témáról, ezért érdeklődve fogja hallgatni őt, mihelyst megszólal. Persze ettől a kor problémát és a másfajta kinézetet még nem pipálhatja ki, de legyen egyszerre elég egyetlen rejtélyt megoldani, aztán ha ez már világos, akkor jöhetnek a vérfarkas plasztikai okfejtések is. A farkasűzéssel kapcsolatos kérdésére egy egyszerű bólintást kapott, ami nem volt épp kielégítő, de legalább tudja, hogy Edward sem tud többet a dologról. Slussz-passz, ennyi volt egy négyszáz éves farkas fenevadja. A torka elszorult és a feje is elkezdett fájni a hír hallatán. Ez nem olyasmi, amit elhallgathat Castor elől, még akkor sem, ha Hope tényleg értesítette az alfát erről az aprócska – bizonyosan több államban is tiltott – farkasűzésről. A legszörnyűbb, hogy kezdte elhinni, amit a volt mártír állít neki, hát legalábbis a farkas elvevős részt kénytelen elhinni, hiszen az tagadhatatlan, hogy Edward teljesen emberi. - Hát ez kurva jó – rázta a fejét idegesen, miközben homlokát ráncolta és próbálta kigondolni, miként fordulhat elő, hogy valakinek csak így elveszik a bestiáját. A férfi válaszára erőteljes grimaszt vágott – Ha – hangsúlyozta ki – feltámadt – mert ebben még őszintén kételkedett. Az rendben van(?), hogy testeket birtokló farkasok feltámadhatnak, de hogy támadhatna fel valaki, akit máglyára küldtek és csak hamu maradt utána, már persze, ha valóban elégett, amit igencsak nehezen akart elhinni. Valahogy az is teljesen abszurd volt számára, hogy nem egész egy héttel a feltámadás után jön elő Edward egy feléledős Hope történettel. Lehet, hogy valakitől megtudta, és most halálra szívatja a leszármazottját? Lehet, egy illuzionista hallucináltatja be vele, hogy Edward ember? Megeshet, de ennek nem sok értelme volna, és felettébb nyugtalanító is lenne, még a feltámadt Hopenál és az elvett farkasnál is nyomasztóbb gondolat ez számára. Nem! Nem hallucinál, legalábbis rettentően bízott benne. - Aha, te tudod – vonta meg Egon is a vállát. Nem igazán érdekelte, hogy mi lesz vele, főleg ha látszólag semmiféle óvintézkedést nem hajlandó az életben maradásáért tenni. Miután a vízzel visszacammogott és leült elutasította a felajánlott segítséget és valahol ezt Egon meg is értette. - Oké – hagyta jóvá a dolgot. Elég szar helyzetben van, de ettől még négyszáz éves büszkeséggel rendelkezik. Ezt is kifogja bírni, ahogy hosszú élete során számos más akadályt is leküzdött, hát, kivéve az őrületet…
Kezdőlap
//
//
//
