Te jóóóó ég! Az ott egy lógós mell?! Annak meg mekkora az alváza! És az a dömper? Mintha két felnőtt fej lenne a mellkasára varrva!... Az ott... NARANCSBŐR?! Tipikus reggeli bámészkodás a Falka területén. Igen a NAGYBETŰS Falka… mert megint itt. ÉS megint EGYETLEN játék miatt dekkolok itt lassan második órája… de az üzlet még nem nyílt ki. Viszont nem akarok konfliktusba kerülni, nehogy felvonjam magamra akaratlanul is a figyelmet. Nem lenne szép. Egy padon dekkolok, szemben az üzlettel mely’ három négy méterre helyezkedik el. Semmi mozgás a közelében, melynek jelentése, újabb órára vagyok kárhoztatva. Pajzsom félig lent van, a körülöttem lévőket figyelem, kutatok és mélyedek el egyre jobban a saját gondolataim körében. A léptek hallatán viszont csak egy fél mosollyal sóhajtok. No igen, ez váratlan egy fordulat... De IMÁDOM! De jelen pillanatban máris más jár az eszemben - plusz, ha már úgy volt, hogy szórakozok egy kicsit, akkor miért is ne éppen most? Farkasom felpattan ülő helyzetébe, végigméri a másikat…pont úgy mint én is teszem mindezt. A szavai…a kérdése… falka… Magától értetődik, hogy noha nyelvemen a válasz, vagy ha úgy tetszik riposzt, de a számat gondosan csukva tartom. Azt az arckifejezést viszont igencsak jól ismerem, nem is állom meg (és nem is akarom). Már szinte ki is mondom a gondolatomat, helyette viszont mindezen reakcióknak más körítést adok. - Mit akarsz? - dörmögő, nyűgös hang, valószínűleg még nem ébredtem fel teljesen, vagy csak a kanapén kellett aludnom, mert a Dreap-ot hamar kijátszottam? - Válaszolok minden kérdésedre... – pillantok rá, bele jó mélyen a szemeibe. – Ha a 3 apró találós kérdésemre helyesen tudsz válaszolni. - szólott a nagy bölcs, miközben ezen bölcs nagy bölcsen keresztbe teszi az egyébként igen bölcsen bölcsességet bölcselő lábait. Pontosan. Válaszolok a kérdéseire, ha játszik velem… vannak kérdéseim, de csak akkor vagyok hajlandó az övéire válaszolni, ha belemegy a játékomba. Nem halálos, max az agyra nézve… Így csakis önmagam lehetek. Más lehet más és mások is lehetnek más személyében, de én csakis én lehetek, senki más nem lehet én… Akaratlanul is kiül az arcomra egy szarkasztikus félmosoly. Így tehát a várakozás marad: aktívan nem lendülhetek akcióba még, bármennyire is szeretnék, az idejekorán történő galiba a malmamról elhajtaná a vizet. Tehát szépen maradok a seggemen és reménykedek némi szerencsében - nem vagyok pont a szerencsés típus, de ettől még mindig találós kérdésekhez folyamodok. Bár már a konfrontációra is felkészültem egy passzos kis kérdéssel, vagy pontosabban kérdéshalmazzal.
Nem tűnik meglepettnek, ami külön öröm, legalább nem kell evidens dolgokat körbeugrálnunk. Az ilyesmit mondjuk nem bánom, de csak Kölykök esetében, az idősebbeknél már kínos lenne. Elnéző mosolyra húzom a szám kérdését hallva, de válaszra nem méltatom, szerintem ugyanis elég nyilvánvaló. Ez a mosoly szélesedett ki a feltételét hallva, hogy már-már fogat villantó vigyorrá váljon. Hát ez édes. Úgy tűnik mégsem minden tiszta sor, pedig egy ideje már itt téblábol a városban - mondjuk amennyit foglalkoztunk vele eddig, valahol nem meglepő. - Utálok légvárakat rombolni, de neked válaszolnod kell. - Hangom kedélyes, könnyed. - Ennek ellenére kíváncsi vagyok azokra a kérdésekre, csak szólok, hogy nem vagy épp abban a pozícióban, hogy te szabj feltételeket. Letettem magam az egyik padra, kinyújtottam a lábam, egyik bokámat átvetettem a másikon. Maga voltam a türelem mintaszobra, ahogy a pezsgőt letettem magam mellé. Még jó, hogy hideg van, legalább nem kell attól tartanom, hogy megmelegszik. - Bár jobban belegondolva kérdeznem se kell - mondtam még szinte csak magamnak, némileg eltűnődve, aztán rávigyorogtam a hímre. - Hajrá, hallgatlak, elő azokkal a kérdésekkel! Rég volt, hogy ilyesmit játszottam, érdekelt, mennyire estem ki, hogy ő mivel tud előrukkolni - és nem csak találós kérdés terén. Farkasom nem izgatja magát, egy kurva végigmérés elég volt neki, több figyelemre egyelőre nem méltó a hím a részéről. Jó tudni, hogy egyes dolgok, mint az arrogancia képtelen változni részéről.
Nem arról van szó, hogy nem akarok társalogni, ismerkedni, esetleg másokkal nevetni, arról sem, hogy nem szeretném a pancsolást hallani, meg az egyéb relaxációs időtöltéseket, csupán jelen pillanatban túlfeszültnek és merevnek, túlságosan elmerengőnek érzem magam. De úgy vagyok vele, hogy ez csupán a helyszínválasztás következménye… Fogok is válaszolni, aggodalomra semmi ok, csak partnert keresek, aki tud követni fejben. Ebben lenne valami probléma? Ugyan. Mosolyom felkerül a képemre, mikor a pozícióm kerül a képbe. S mindebben - természetesen - semmi szarkazmus sincs. Egy csöppnyi se. Na nem mintha problémám lenne a hazugságokkal, páran azokból építenek várat, s él ott, de mostanában sokkal inkább preferálom a szójátékokat. A találós kérdéseket. Főleg olyankor, amikor ilyen alanyra akadok. A tekintetem nem kóborol el a fiú arcáról… De azon túl, hogy „Mert én ilyen” vagyok, be kell valjam, igazán élvezem ezt a kis társalgást, sőt, meglehetősen nehéz az, hogy lenyomjak egy ingert. Jelen pillanatban azonban ezt még nem sorolom az ideális cselekvési formák sorába. Átpillantok még a PC bolt felé, semmi mozgás… miért cseszik ki velem a kurva istenetek? Tekintetem visszatér a másik hímre. Nem hezitáltam, nem húztam az időt. Azonnali támadásba lendültem, célkeresztbe állítva a hímet. - Mi lesz nedvesebb, minél jobban száradsz? Kezdetnek egy könnyűvel indítottam. Mindeközben persze a fejemben önmagammal végzek tárgyalásokat, hogy miként is kellene cselekedni, melyik út lenne a legjárhatóbb számomra mindközül. Az elmém gondolatok kavalkádja, míg kívülről a teljes nyugalom és összpontosítás megtestesítője vagyok. - Mindenkinek van, de senki sem veszítheti el? Annak ellenére, hogy már felnőttem (úgy ahogy, persze), rettentően élveztem ezeket a helyzeteket. Oldalra döntött fejjel szemléltem a másikat, s meglehetősen érdekes egy "tanulmánynak" minősült a szememben. Csupán vártam a reakcióját. Egyszerű "felfedezési vágy" hajtott. - Mi lesz nagyobb, minél többet vesznek el belőle?
Mosolyog ő is, remek, jobb, minta sírni kezdene. Tudnék azzal is mit kezdeni mondjuk, bár tény, hogy eléggé meglepne. Elkapom a pillantását, amit a bolt felé vet, hát az reggelig nem fog megint kinyitni, hacsak nem akar betörni. Őszintén? Megnézném a technikáját, ha ilyesmire vetemedne, rég volt már, hogy valahova besurrantam, és ahogy ebbe belegondoltam, rá kellett jönnöm, milyen ódivatú besurranó lennék - eleinte -, ha megint ezen szakma felé kacsintgatnék. Megint enyém a figyelme. Szemöldököm felvonva várom a találós kérdéseket, az elsőt hallva finoman megrándul a szám, majd dzsekim zsebéből egy bontott cigis csomag kerül elő. Kivettem egyet, majd az öngyújtóm után túrtam fel a zsebeimet. Mostanában egyre ritkábban szórakoztam ezzel, valahogy... nem jött már be annyira. - Törölköző - felelem, ahogy meglett a gyújtó, majd az apró láng fényénél a szemébe nézve rágyújtottam. - Kövi - mormolom számban a bagóval, s amint felizzott a vége, nagy slukk, lomhán gomolygó füst. Utoljára ilyen kényelmesen ebben a városban a játszótéren füstöltem, akkor is éjjel és szerintem nagyjából ilyentájt. A második kérdés arcomra vigyort, elmémbe emlékeket csalt. - Árnyék. - A vén Árny az Andoknál, aki ezt a nevem adta. Az Árny, aki Anchorage-ben éli az életét és apa lett. Az Árny, aki megajándékozott karácsonykor - a Freedom feliratos kép azóta a nappalim éke, a nyelvpiercinggel pedig továbbra is barátkozok, bár még odébb van, hogy hordjam is. Túl erős ezüst nekem - még. Az árnyékot sose veszítjük el, hát, remélem, hogy ez nem csak a tényleges árnyékra igaz. A harmadik kérdésre némileg leolvad a jókedv képemről. - Gödör. - De kint vagyunk már belőle. A fenevad is és én is. - Nos? Talált, süllyedt? - Bár az másik játék, torpedó, nem találós kérdéses.
- Nos ha talált, akkor annak süllyednie is kell, nem? – kérdeztem egy ügyesen fabrikált, kifejezéstelen arccal, majd egy mosoly is megjelent az arcomon, kivételesen nem őrülten, csupán… problémás személyiséget sejtetően. Lehet, hogy lesz ráadás, de ki tudja. A másik hamar átlendült rajta könnyedén, majd később. Ő olyan...furcsább nálam is. Felröhögtem nem éppen normális módon. De most komolyan: Én és a normális mód? Ó, hát persze, a világ két ellentétes oldalán, vagy nem is, talán egy másik univerzumban, na igen, azt már talán inkább. Bár, ha a „normális mód” szembeszállna velem „Mattal”, akkor lehet, hogy ÉN győznék – aztán pedig elterjeszteném a Mattizmust! Hát a kérdéseire a válaszom? Jobb lenne a végéről kezdeni, hogy előbb szabaduljak…vagy nem. - Puszta unalomból járom a területet, mert nincs jobb dolgom. –vontam vállat, részben igaz, részben nem. - Mit mondhatnék? - bökök a fejemmel az üzlet felé. – Jóformán 20 dolcsival olcsóbbal a cuccok, mint mifelénk. Részben ezek miatt járok kelek nyugisan a városban. Mert nem balhé keverés miatt, hanem csak egy- egy olcsóbb ezt -azt megvenni. - nem, nem vagyok őrült - annyira, de azért mégis –, mivel nem ez lenne az első alkalmam ezen a téren. A másikra pillantottam valamivel komolyabb képet felöltve. Valami igazságtartalma csak van a szavaimnak, hát az unalom nagy úr, ahogy mondani szokták... - Az efféle szitut csak elkerülni próbálom… vagyis próbálnám, ha hagynád! - micsoda megtiszteltetés a falka egy tagja elé tárulni… pontosabban fordítva. Ámbár… elmagyarázhatom az eltévedt szituációt is. Mentem, mentem, eszembe jutott, milyen jó lenne eltévedni, aztán csak hopp, a következő pillanatban azt se tudtam, merről jöttem. Úgyhogy lábmunkába kezdtem. És voilá, itt vagyok. Meg a hegyen is csak eltévedtem... fenéket! De ez már magamnak is Agyrém! - Meg is vagyunk? - hát jah. Ez. Szívás. De nagyon.
- Attól függ: egy találat nem találat, több már süllyeszt. - Ha másképp volna, nagyon sokan már vagy alulról szagolnánk az ibolyát, vagy beleőrültünk volna a puszta létezésbe. Bár ezt a mi kis játékunkra is lehetett érteni, mindhárom válasznak stimmelnie kellett elvileg, gyakorlatilag úgy is elboldogultam volna, ha gikszer üt be, de nem ütött, arról pedig már ne is beszéljünk, mennyire szeretek kétértelmű lenni. Vagy áttételesen beszélni valamiről, úgy, hogy ha a másik nem veszi a lapot, az se legyen tragédia. Csak egy is kis lábjegyzet magamnak. Röhögésére épp egy árnyalatnyival húztam összébb a szemem, de kommentár vagy kérdés nélkül hagytam a dolgot, inkább szívtam még egy slukkot. Dalol a madárka, se kérdeznem nem kell, se szólnia nem muszáj. Bár amit mond, az még inkább megjegyzendő, főleg, mert a félig lent lévő pajzsnak hála finoman vibrál köztünk minden mondat elhallgatott fele. Nem hazugság, annak bűze lenne, de nem is igazság. Az eddigieknél mélyebbet szívok a cigiből. Rajtam volt a röhögés sora, mikor szinte vádol, hogy nem hagyom elkerülni az ehhez hasonló összefutásokat. - De! A mi területünkön kóborolsz, egy petákot nem fizetsz semmivel sem és majd hagylak kényelemben ücsörögni - vigyorogtam, mert ez annyira abszurd volt, hogy tényleg csak szórakozni tudtam rajta. Előre dőltem és a térdemre könyököltem, csokoládébarna tekintetem mélyén nesztelen sündörgött a farkas. Mehetnékje volt már. - Vagy fizetsz, vagy csatlakozol, más módon nem tűrünk meg sem a városban, sem a környékén, a territóriumunkon. Amennyiben egyik sem, üldözött leszel és a következő, akivel összefutsz, az nem véletlenségből lesz és nem csevegni akar majd, meg találós kérdésekkel múlatni az időt. - Nem fenyegettem, tényt közöltem. - Nos? Melyik legyen? - dőltem vissza, mint akinek a világ összes ideje a rendelkezésére áll, ezzel ellenben hangom elárulta, hogy választ várok, mégpedig azonnali hatállyal.
Az ember holtáig tanul, tartja a mondás. Nem csak a szél hordozta magával a baljós érzetet, hanem minden más is: tudva, tudatlan az ember is, főleg ebben a feszült helyzetben, ami lassan már több mint pár perce tartott (valószínűleg már évek óta) - és még nem lehetett a végét látni. Mindegy, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre hoztam önmagamat - ismét -, úgyhogy pörögtem, csakhogy most meg is volt rá az okom - és ó, igen, ez átkozottul nagy egy ok volt. Mintha az életem függne rajta. Várjunk csak! Tényleg az életem függ rajta. Hogy bekövetkezik-e a badabumm, vagy sem. Vagy az inkább jobb félni, mint megijedni? Hát, nekem egyáltalán nem volt semmi különbség a kettő között. - Fizetek, vagy csatlakozok? Hát ez baba. A legvalószínűbb kimenetelre nem érdemes tétet tenni, mert ahány ember, annyi hepp, annyi fortély és annyi butaság. Hát, jah. Példa? Hát. Matt Dillon. És nekem ez így pont jó volt: csak figyeltem. Figyeltem, tanultam, tapasztaltam. Mindezt azért, mert látni akartam a világot változni – és azt is, hogy vajon merre tart az a bizonyos „fejlődés”. Az egyik falkát elhagyom? A nyakamba zúdul egy másik! (Vagy én zúdultam az ő nyakukba?) Kell ez nekem? Farkasom érdeklődve figyeli a beszélgetést, no meg a másik ordast is. Amolyan egyik füle, szeme itt, a másik pedig rajta. Most komolyan erről akar bájcsevegni? A törpe kis egér nem mondott semmit sem? Vagy csak ő akarta ugyanezt hallani… fiatalság bolondság. Leeresztem a pajzsom teljesen, egészen eleresztve vibrál körülöttem a megélt éveim, tapasztalat, erő(de nem dominánsan) és minden mi ezzel jár. - Spéci tuningolás. Ehhez értek. – meg máshoz is, ami azt illeti, de senki orrára nem kötöm, csak a klikknek van köze hozzá, nekik önként adom át a tudásom. Fürkészem a szemben lévő arcot… tetszik, vagy nem tetszik? Lehetőség van e? Kell- e? Ha nem...akkor van egy másik választás... önként és dalolva csatlakozni? Ennyi idő után visszaszokni egy új közegbe? Problémás...
Igazából valahol pech ez az egész, főleg neki. Szükségem van pár dologra, és amit akarok, azt rend szerint valahogy elérem, ha úgy tetszik, ez a találkozó egy ilyen dolognak az "áldozata". Ha nem lenne semmi egyéb szándékom, könnyedebb lenne ez az egész is, mint anno Josh-sal. Az azt hiszem, mindkettőnk szájízének megfelelt. Ez, itt és most inkább egy vallatás, tudom én. - Ez már csak így megy - ingattam a fejem sommásan. Nem tudom, hányadjára hallja mindezt, de ismétlés a tudás anyja, Payne-nel pedig volt jobb témánk nála, miután végre rendeztük nagyjából a dolgainkat. A tuningolásra biccentettem, egy pillanatra eltűnődtem, majd elnyomtam, a közeli kukába dobtam a csikket, az üveg nyakára markoltam és magára hagytam a padot, amin eddig ültem. - Továbbítok az illetékesnek, ha csinos kedvezmény fejében olykor nekünk is bütykölsz, az szerintem elég lesz. Ha nem keversz bajt, bár ha eddig se tetted, bízom benne, hogy nem eztán kattansz meg. - Sose lehet tudni, plusz ahogy nálam is el tud szakadni a cérna, nem kicsit, úgy ez simán beállhat másnál is. - Megnézném egyszer, mennyire vagy jó... - néztem rá eltűnődve, de azt megtartottam magamnak egyelőre, hogy milyen keretek között. Hol máshol tesztelhetném jobban, mint az egyik illegális versenyünkön. Amit baromi rég rendeztem utoljára, kezdett hiányozni. - Amúgy Darren. Darren Northlake. - Úgyis hallani fog még rólam szerintem, meg amúgy sem államtitok a nevem. Ha viszonozta a bemutatkozást, biccentettem. - Olykor less el az O'Connors felé, ha sűrű vendég maradsz itt. Jó a pia és társaság is - vigyorodtam el, majd meglengettem a pezsgőt -, és ki tudja, legközelebb lehet együtt iszunk. Bár amíg a fél karom nincs meg, addig nyilvános helyen, ott, ahol többen megfordulnak, köztük emberek is, biztosan nem. - Megkereslek, ha megfelel az ajánlatod. Meg akkor is, ha nem. - A hangomból érezhette, hogy az utóbbi esetén én nem azért fogok jönni, hogy élből szét is kapjam. Plusz nem tett semmi rosszat, hülyeség és túlkapás lenne a puszta kiutasításon túl még meg is tépni, ha csendben lelép. Ha meg járhat-kelhet, akkor meg egyértelmű. - Addig is, ciao! - Kezd megártani az olasz vezetés a falkában... Bár azok után, hogy a múltkor milyen válogatott szitkok és olasz káromkodások közepette üvöltötte le a fejem Castor, nem csoda, hogy rám ragadt ez-az a kifröcsögött nyálon túl.
//Ha részedről sincs más, akkor én nagyon szépen köszöntem a játékot, nagyon élveztem! //
Ennél kattantabb már nem lehetek. Legalábbis azt hiszem. Még mindig őt figyeltem, ahogy felállt, ahogy rám nézett, szavait kóstoltam és szívtam magamba. Bemutatkozására bemutatkozással feleltem. - Matt Dillon. – ennyi, a hosszabbal sose jövök, minek? - A társaság olykor jól jön….- az meg már más tészta, hogy az alkohol társasága, vagy ember, farkas társaságra gondolok. Figyeltem a meglengetett pezsgőt, vigyorára egy vigyor futott az én képemre is. Persze hogy benne vagyok ilyenekbe. Mikor nem? Amikor teljesen belemerülök a gépek mélységébe. - Várni foglak… - suta vigyor csúszott képemre, illetve nem hiszem hogy várakozással teli dolog lesz, de engem itt majdnem mindig meg fog találni… ha meg nem, akkor sem nagy gond. Majd küld egy égi jelet. Bár ha a falkásokat ismerem, minden követ megmozgatnak e téren, szóval nem aggódom a dolog végett. Köszönésére csak biccentettem, nem tudom milyen nyelven búcsúzott, valószínűleg előbb vagy utóbb megtudom. Ez az unalmas, fekete-fehér világ vajon tényleg olyan unalmas volt? A válasz egyszerű: nem. Az Élet nevű játék nem egyszerű. Viszont - még ha valóban ilyen is voltam -, nem bolyongtam céltalanul: a tudatom villámsebességgel kutatott, találtam rá információhalmazokra és jegyeztem meg őket milliméternyi pontossággal, játszi könnyedséggel – ez persze hosszú, véres évek tapasztalatára lett alapozva, amikor a legnagyobb fegyver az emlékezés képessége volt, nem több, viszont nem is kevesebb. Nem volt hát mit tennem: játszottam a rám osztott szerepet. Mint mindenki más... csak van aki jobban játszik!
- Az örökké amúgy is túl sok idő lenne… - mosolyogtam haloványan. Én nem vágytam ilyesmire, sem pedig arra, hogy mindig szép és fiatal legyek. A legtöbb hiú ember valószínűleg ezt szerette volna, még ha soha nem is lesz esélye megkapni. Ellenben én egyszer szeretnék majd megöregedni, bölccsé válni, és olyan dolgokat látni a világban, amit csak az idősek látnak. Ez azonban még hátra volt, addig sok minden várt még rám, és cseppet sem vágytam az unalmas dolgokra. Ezért is kerestem mindig valamit, amivel leköthettem magam kellőképpen. - Általában nem szoktam olyan sok időre vállalni a munkát, mint ezt most itt. Ez az első ilyen eset. Az ilyen gyökértelen élet nem hiszem, hogy különösebben kedvezne egy kapcsolatnak, ráadásul mindig új helyre megyek, ahol új ismeretségek várnak rám. – vontam meg a vállaimat. – Elég nehéz így állandósulni, hogy úgy mondjam, vonatkozik ez mind a szerelmi kapcsolatokra, mind a barátságokra. – sajnos ez már csak ilyen, de én választottam, méghozzá tudatosan. Tudtam, hogy mit veszítek ezzel, a pozitív dolgok ellenére is, de akkor még nem érdekelt. Talán egyszer vágyni fogok rá, hogy legyen mellettem valaki, vagy egyszerűen csak megtörténik majd a nagy találkozás, és leragadok egyetlen helyen, egy ember kedvéért. Nem elképzelhetetlen, csak még nem történt meg. - És mi ez a többesszám? – kérdeztem kíváncsian, hiszen ő fogalmazott így. – Érdekelnek az emberek, szeretem megfigyelni a környezetemet az új helyeken. – vontam meg szerényen a vállaimat. Egyébként lehet, hogy tényleg be kellene iratkoznom az egyetemre, és elvégezni valami efféle szakmát, de úgy látszik, hogy a diploma nélkül is egész jól elboldogultam a hobbim területén. Merthogy ez határozottan hobbinak számított nálam. – Meztelen társkereső? – kérdeztem értetlenül, hogy aztán elnevessem rajta magam. - Az meg micsoda? – elképzeltem a dolgot, és meg is ingattam a fejemet. Az emberek nagyon furcsa dolgokat tudnak kitalálni, az már biztos. – Mozartnak hívják, és nem az én kutyám. – mosolyogtam rá a férfira barátságosan. Egyébként szívesen elfogadtam volna a kutyát, egész hamar a szívemhez nőtt már. – Rendben van, megbeszéltük! – egyeztem bele végül. – Nos, akkor félóra múlva! – búcsúztam sietve, küldtem felé egy újabb mosolyt, és már szaladtam is a kocsi felé, hogy minél előbb letudjam a sétát a kutyával. Ha már magammal hoztam, és türelmesen megvárt a kocsiban, akkor ez volt a minimum, amit megtehettem érte.
Egy kicsit megcsúsztam ugyan az idővel, de csak nagyjából tíz percet késtem a megbeszélt időponthoz képest. A gond ott történt meg, hogy a kocsifelhajtón összegyűlő hóban néhány percre elakadtam a hóban. Sikerült ugyan kiásnom a kerekeket, de nem volt kellemes, és még az ujjaim is lefagytak. Igen, természetesen a nagy műveletek közepette elfelejtettem felvenni a kesztyűimet, amik egyébként ott pihentek az anyósülésen. Nem is én lennék! Így hát, egészen sietve, szinte futólépésben érkeztem a plakáthoz, ahol már várt is rám legújabb ismerősöm. Bár nem is volt annyira új, csak így személyesen. Mindenesetre örültem, hogy hála neki, már nem is éreztem magam annyira egyedül ebben a városban. Alapvetően nem volt vele bajom, szerettem az új kezdeteket, de így valahogy mégiscsak jobb érzésem volt, pár hónap alatt pedig úgyis találok még másokat is, akikkel beszélgethetek, ha éppen olyanom van. - Ne haragudj, hogy késtem! – szusszantam egy nagyot, szinte már kifulladva, amikor odaértem. – Történt egy kis váratlan fennakadás a kocsival, meg a hóval, de megoldottam! – jelentettem ki diadalittasan, őszinte büszkeséggel. – Nos, merre megyünk tovább? – érdeklődtem kíváncsian, végignézve a sétálóutcán. Nem sok ember lézengett rajta, biztosan a hideg miatt, de azért így is meglepően sokan voltak. Már persze ahhoz képest…
- Végesen és végtelenül sok. Mintha tudnám. Igaz, hogy én már jártam a túlvilágon és visszaküldtek, de ettől még lettem szakértő. A szüleim megöregedtek, tisztességben élték utolsó éveiket, mielőtt meghaltak. Ezt a nőt nem szeretném úgy látni. Inkább haljon meg előbb vagy menjen el innen! - Ez igaz lehet. Anyagiak és távolság képesek megölni a legélettelibb kapcsolatot is. Próbálta már kiskegyed? Érdekel, hogy ez csak magánvélemény vagy a saját pihe-puha, szőrtelen kis bőrén is tapasztalta-e? - Egy teljesen általános és elfogadott nyelvtani formula. Milyen problémát látsz benne, édes szívecském? Arra rájöttem, hogy kitűnő megfigyelő. Rólam is többet tudhat, mint, amit leírtam vala. Vala vala. Azt se értette. - Egy eléggé estrém műsor, amiben ruhátlan tutajozók találnak egymásra egy sziget lakatlan részén. Amin csak a műsorvezető és a stáb ruháskodnak. Kipróbálnád? Én nem, de csak a nyilvánosság miatt nem. Ilyen Mozart nevű kutyákkal a legjobb versenyzőnek számítana. Volt szerencsém az alantas műsorhoz és kitűnőeket nevettem rajta. Hamarost megbeszéljük, hol ejtjük meg az újabb találkát. Nem hiszi el, hogy jobb, ha én nem találkozom a palotapincsivel. Pedig jobb.
Az a tíz perc egy örökkévalóság! Járkáló élőként vagy halottként mozgolódom és sűrűn tekintek le a súlyos órámra. Várva várom a nőt, de azon gondolkodám, hogy nemsokára itt fogom hagyni, mert ami várat, az várhat. A loholó indiai szépség látványa végül feledteti a felháborodást és a sietséget. A kutyaszőr eltelíti az orromat, de legalább nincs itt a kis bolhás. - Harag nem irányul feléd, de az emléket megőrzöm. Minden oszlopot útba ejtett a kis nyakörves szőrcsomó? A kérdésem számonkérően és egyben komolytalanul hangzik. Még én sem vagyok képes eldönteni, a vád fontosabb-e avagy a szimpátia? - Hókotróba mentél át? Nem látszik. Javaslom, hogy itt előre haladjunk, egészen az ezoterikus boltig. Oda sem kívánok betérni, viszont jobbra nyílik egy szimpatikus mellékutca. - Te miben hiszel, Ms. Suresh, gyöngybogár? India szentjeiben vagy valami egészen másban?
- Igen, így van! – egyetértően bólogattam, mert tényleg ez volt az igazság. Sajnos voltak dolgok, amik nem kedveztek még a legjobb kapcsolatoknak sem, ilyen volt a távolság. Nem sokan engedhették volna meg maguknak, hogy folyton kövessenek, bármerre menjek is. Ráadásul, szerintem a megbízóim sem lettek volna elragadtatva attól, ha párosan állítok be valahová. Nem azért fizettek, hogy állandóan meghúzzuk magunkat valahol, hanem azért, hogy vigyázzak a házukra. – A kapcsolatot? – kérdeztem vissza, csak a pontosítás végett. – Persze, próbáltam már, de nem lett olyan jó vége. Mint mondtam, nem ez a legideálisabb helyzet egy párkapcsolat kialakítására. Van, akiket köt a munkájuk, én meg egyelőre nem tudok egy helyen lecövekelni. – vontam meg könnyedén a vállaimat. Nem mondom, hogy mindig kellemes volt így, de igyekeztem mindig a pozitív végén megfogni a dolgokat. - Akkor ezek szerint van valakid? – pontosítottam a kérdésemet, mert láthatóan megint próbálta elviccelni. De, ha már ő érdeklődött felőlem, akkor bizony én is megtehettem nyugodt szívvel ugyanezt, nem? Amúgy is kíváncsi természet vagyok, és a különböző emberfajták remek alapot adtak a kitalált karaktereimhez, amikor éppen írtam. Mert most is dolgoztam egy regényen, még ha nem is vertem nagy dobra, hiszen álnéven adtam ki az irományaimat. Valahogy jobb volt így nekem. - Te jó ég, már tényleg mindent kitalálnak! – nevettem fel hitetlenkedve, a fejemet rázva. – Azt hiszem, hogy az ilyesmi nem nekem való. Maximum műsorvezetőnek mennék, de hogy meztelenül lófráljak, az még nekem is sok lenne! – tényleg elképzelhetetlen volt számomra. Sem prűd, sem szégyellős nem voltam, de azért mindennek vannak határai, és ez nálam már határozottan nem fért volna bele. Nos, ez van. Gondolhat ezért rólam rosszat, de szerintem az a ritkább, aki simán bevállal ilyet. Csoda, hogy akadt egyáltalán olyan, aki nevezett erre a játékra.
Egy kicsit cikinek éreztem, hogy késtem, de tényleg nem az én hibám volt, így nagyon tenni sem tudtam ellene. Siettem, amennyire tudtam, ez az igazság. Talán nem a legjobb kezdetnek, de majd kárpótolom valahogy a várakozásért, legalábbis feltett szándékom volt. - Tényleg sajnálom! – szabadkoztam tovább, levegő után kapkodva. Talán nem volt a legjobb ötlet a kis kocogás, de reméltem, hogy legalább nem gyűjtök be egy jó kis torokfájást. – Nem, nem volt vele különösebb gond. Az a háznál akadt inkább… - tényleg nem Mozart tehetett róla, hogy késtem. Ő egész időben elvégezte a dolgát, és most jól meglesz a házban is, amíg haza nem érek, hogy kiengedjem. Elég szokott lenni neki az udvar is, de gondoltam a változatosság gyönyörködtet, és jobb egy kis sétát is tenni az utcában. Ez volt a mi szokásunk. - Igen, valami olyasmi! Összegyűlt a hó, én meg elakadtam benne. Ki kellet ásnom a kerekeket, aztán meg nem éreztem a kormányon az ujjaimat. Nem volt egyszerű menet! – magyaráztam, miközben megindultam utána. Én oda követem, ahová menni akar, hiszen ő ismerte jobban a terepet. – Én? – érdekes kérdés volt, fel is szaladt a szemöldököm egy pillanatra. – Nos, azt hiszem, én magamban hiszek. Nem vagyok túlzottan vallásos. És te? – dobtam vissza a kérdést. Mivel időnként ez kényes téma lehetett, így csak reméltem, hogy ezen nem fog megbotránkozni, vagy magára venni a dolgot, egyenesen sértésnek. Nem olyannak tűnt, de a látszat könnyedén csalhat.
- A távoli asztali kapcsolatot, ahogy az egyetemen az informatikus tojásfejek hívják. Ez vagy akkor működik, ha távolságtűrő a másik vagy akkor, ha együtt veszitek nyakatokba a világot. Nem kell feltétlenül az ellátott házba költözniük. Az egyik lakhat bérleményben, és így tovább, de tanácsokat nem adok abban, amihez csak úgy értek, mint mindenki a baseballhoz és a politikához. Dasmarinas-ban szétváltak útjaink a feleségemmel, mégis összeértek néha. Senkije nem volt, én kellettem, nekem viszont már kis lángon égőnek tűnt a tüze. Ez kissé más azért. - Van bizony, nagy zsák megtalálta a kis foltját, az egyetlent, ami jó rá. Manapság idegennek érzem azt a foltot egy kicsit és nem csak hajnalban, de amikor igazán belegondolok, akkor tudom áldani a sorsot. Egyre ritkábban. Jackie-vel megtárgyaltuk, nem titkolom, ahogy ő sem hallgatta el a magánzóságát. - Ez legalább eleve abszurd, úgy ostobaság. Amúgy én sem lógatnám ország-világ előtt az...időmet. Ahogy Jackie arról beszél, hogy nem mászkálna ruhátlanul, én nagyon is elképzelem őt. Ehhez a bájos pofikához igen bájos test tartozik, azt ruhán keresztül is megmondják a férfiúi röntgenérzékelőim. Gondolatban már lemeztelenítettem, de ennek jelét nem adom, csak egy gyors végigméréssel.
- Azért meg ne fulladj a bűntudattól! A halál ideje még nincs itt számodra, ezt tisztán látom. Áprilisig van még időnk és ha én veszélyes közegben is élek, ő talán még nem. Csak közelít. Aranyos egyébként, ahogy a szervezete kezd visszaállni a futólépés után. Szégyellte, hogy várat, próbálta behozni. Értékelhető ténynek találom. - Kesztyű és szerszám nélkül sikerült mindezt véghez vinned? - kérdem csodálkozva, mivel az ujjak elfagyása, kis túlzással vett élettelenné válása nem következik be csak úgy. A nők képesek ilyesmikre, ha sietnek, még jobban kiszúrnak magukkal. Közben elindulhatunk és a kis virágosbódétól a gyros-osig mindenféle akad, amit az egzotikum megcsodálhat, megcsinálhat. Ez a város őt várta. Azt mondják, önálló élete van és tényleg vonzza az embereket. Egy nyílás a Földön, út a szellemvilágba és néha onnan ide. Lehet, hogy az okkult shopban rossz a szigetelés, idáig elér a kisugárzása... - Szintén az ego az istenem, de a sajátom. Ez egy hasznos hit. Meghallgattam volna, ha India isteneiről kezd beszélni. Asami is nagyon különleges meséket tud, mikor Nipponra tereli a szót. Szívesen hallgatom. Ebből most nem akarok engedni. - Azért ha nem is vallod magad hindinek, elmondanál valami igazán érdekfeszítő történetet az őshazádból? Akár mitikus vonulatbelit, akár a való életből vett, true story-t. Kedvelem az ilyeneket. Mint kutató is és mint ember. A farkasomat kevésbé érdekli, neki viszont szimpatikus a nőci, kedveli a társaságát. A séta könnyű tempóján is látszik. Nem rohanunk, mégsem vagyunk idegesek. Mi ketten, odabent.
- Igen, de amikor egyik sem passzol, akkor elég nehézkes a dolog. – ingattam a fejemet, mert hát mást nem tudtam tenni. Nem akartam jobban belemenni a részletekbe, mert feleslegesnek találtam, hogy most keseregjek a fuccsba ment házasságom miatt. Mert hát nem egyszerű kapcsolat volt a miénk, de ezt nem kötötte Jay orrára. Általában senki máséra sem, ha már itt tartunk, hiszen senkinek semmi köze hozzá, hogy elváltam-e már, vagy sem. Manapság ez nem nagy dolog, bár a családom akkor sem nézte jó szemmel a csapodár életmódomat. Ezt is annak tulajdonították, pedig egy ideig hittek benne, hogy a kapcsolat majd lenyugtat. Nem jött be. - Szép gondolat! Akkor szerencsés vagy, az ember csak nagyon ritkán találja meg szerintem az igazi párját. Azt aki tényleg kiegészíti őt, és a másik fele lehet. Általában csak keressük őt, aztán megállapodunk valaki mellett, beérve a szamárral a ló helyett. – talán durva gondolat volt, de én így vélekedtem erről. Én még nem találtam meg az úgynevezett igazit, vagy ha mégis, akkor hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Úgy voltam vele, hogy ha újra meg kell jelennie, mert egymás mellett kell élnünk, akkor még fel fog bukkanni egyszer. Azt viszont magam sem tudtam, hogyan reagálnék erre.
- Mert felcsaptál idő közben nyelvészből médiumnak? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, ám ajkaimon hamar megjelent egy vidám mosoly. Azért nem tagadtam, hogy kicsit még mindig kellemetlenül éreztem magam a késésem miatt, de reméltem, hogy majd valamiképpen sikerül kárpótolnom miatta a férfit. Majd fizetem én a számlát, bárhová tartsunk is, meg talán a társaságom is feledteti vele ezt a kis hibát. - Nos, igen… - vallottam be őszintén. – A kesztyűt bizony bent felejtettem a kocsiban, és mivel nagyon siettem, igazából fel sem tűnt, hogy nincs rajtam. Amíg érzéketlenné nem váltak az ujjaim! – megemeltem mind a két kezemet, és megmozgattam azokat a bizonyos ujjakat. Most már azért melegítette valamelyest a kesztyű, de még mindig eléggé le volt hűlve. – De szerszámom legalább volt, amivel gyorsabban tudtam ásni. – feleltem diadalittasan, mert ennyi előnyöm legalább akadt. Közben követtem arra, amerre vezetett. Ugyan úgy tűnhetett, hogy csak a beszélgetőpartneremre figyelek, de közben azért figyelemmel kísértem a környezetet is. Ismerkedtem most a várossal, többek között. - Tényleg? – visszakérdeztem ugyan, de valahogy mégsem lepett meg annyira, hogy érdeklik az efféle történetek. – És milyen típusú történetet szeretnél hallani, Jay? – tettem fel a nagy kérdést, mert hát voltak bőven mondák az isteneinkről, és a történelem nagy alakjairól is. Gyakran a kettő összemosódott, így pedig igazán nehéz választani. Bár abban az esetben, ha végül mégis rám fogja bízni a választást, szelektálnom kell majd, és talán a kedvencemet fogom előadni neki. Gyerekkoromban sokat tanítottak, hogy sose felejtsem el, honnan jöttem. Ugyan sohasem éltem huzamosabb ideig Indiában, de a gyökereimet tiszteltem, és ápoltam a mai napig. Ha vallásos vagyok, ha nem.
- Nekem is volt olyan, aki többet érdemelt, de én úgy is szerettem, ahogy összeálltunk, mint két ellentétes fogazású kirakósdarab. Ha ló nincs, jó a szamárlétra legalsó foka, aztán a következő és sokan megállnak, mielőtt felérnének az igazihoz. Én mindig is törtető voltam, ebben sem engedtem. Amikor kettőnknek már kevés volt a hely, inkább újabb lajtorját állítottam fel és másik szintre másztam. - Nem mondanám magam egyoldalúnak. A minneapolis-i Falkában élt egy kőműves nőgyógyász, aki végül biotermesztő lett a farmunkon, úgyhogy a lingvisztikai szakértelmű látnok nem akkora csoda. Jackie mosolyt tudott csalni az arcomra az övével, ismét. Ezt az egy kis piszkálódós mondatot úgy mondta ki, hogy fognám a kést-villát és megzabálnám. - Ilyenkor annyira sietsz, hogy végül ezért késel el. Ha kissé lelassulsz, gyorsabbá válhatsz. Az ujjaimmal zongorázó mozdulatokat teszek, gyorsan járatom a tömzsi acélrudakat. Arcomra a derű kezd kiülni, mert akármilyen béna és szerencsétlen történet ez, aki átélte, az nagyon is kedvelhető. A végén úgy felcsattan a büszke kaparótulajdonos, hogy még rövid szimpátiakacagást is hallatok, ahogy összefonom magam előtt a karjaimat. Lábunk visz minket és nem diktálok tájfutótempót. Ha ismerkedik a várossal, így sokkal jobban lehet, mint rohanó turistabusz sebességével. - Cé hatvanöt mínusz x típusút, egész pontosan - vigyorgok rá egy légből elmart kamukategóriával jelezve, hogy túlbonyolítja. - Improvizatív, ösztönös, egyből beugró mesét. Szóljon akár egy lángoló mezőről vagy az elefántcsonttorony lakójáról. Hisz úgyis az a lényeg, aki előadja. Jackie-t szeretném hallani fordulatokat mesélve és azt sem fogom bánni, ha lemegy ez a fekete Nap, mire befejezi. A nyelvészfület se teszem félre, minden apró kis verbális jellegzetességre figyelni fogok, de az elemzés mellett inkább csorgatom a nyálamat. Egy csinos nővel sétálgatok és hallgatom, hogy beszél sokat. Közben pedig nézem, sokkal inkább őt, mint az utat. Egy elejtett napszemüveg hangos reccsenéssel adja meg magát a súlyommal találkozva. Lenézek, vállat rántok inkább, mint puskát és lófrálhatunk tovább, ahogy az egzotikum mesemondót játszik.
- Az addig oké, na de médium? – kérdeztem mosolyogva, a fejemet rázva. – Akkor nyugodtan jósolhatsz még nekem valami nagyon pozitívat! – kértem őt, immár szélesedő mosollyal. Az, hogy még nem jött el az én időm a távozásra, határozottan pozitív volt. Szívesen hallottam volna még efféle jóslatokat, már csak a móka kedvéért is. Egyébként nem igazán hittem a médiumokban soha. Noha szétszórt nőszemély vagyok, de igyekeztem két lábbal állni a földön mindig is. - Talán így van, de én sokszor vagyok késésben, és mivel nem szeretek késni, ezért sietek. – magyaráztam, miközben sétáltam mellette az utcán, és megfigyeltem a mellettünk elhaladókat. Szerettem megnézni az embereket. Nem feltűnően bámulni, csak úgy az emlékezetembe vésni, hogy kiket és miket láttam út közben. – És igen, általában tényleg az a vége, hogy végül mindig elkések. – ismertem be, egy rövid kis nevetéssel. Egyszerűen nem tehettem róla, de tényleg gyakran elnéztem az időt. Elfoglaltam magam valamivel, és mire észbe kaptam, már teljesen máshol kellett volna lennem. De mindig próbáltam mindenkinél megfelelni, és nem túl sokat váratni másokat. Időnként össze is jött. - Hogy milyet? – kérdeztem vissza, teljes értetlenséggel ráncolva a homlokomat. Jayt kedvelhető férfinak találtam, de be kellett vallanom, hogy időnként nagyon nehéz őt követni. Most nem is nagyon tudtam, ami azt illeti. Sejtettem, hogy viccnek szánta, de nem értettem, így maradt a várakozás, hogy megmagyarázza. - És ez mit is takar pontosan? – kérdeztem végül rá, mert talán nem akarta kifejteni magától, még ha egyértelmű volt is, hogy nem fogtam fel. - Nos, jól van… - egyeztem bele végül, bár így elég nehézkesnek bizonyult kitalálni, hogy mégis melyiket adjam elő. Igazából az is rejtély volt számomra, hogy miért volt erre kíváncsi annyira. Jó, az egész férfi egy nagy rejtély volt, ha már itt tartunk, de erre most inkább nem vesztegettem az időmet. Már csak azért sem, mert amint bele akartam kezdeni a mesébe, az én fülemet is megcsapta a műanyag panaszos reccsenése. Ijedten léptem arrébb, és néztem le a földre, aztán fel a megtermett pasasra. – Öhm… Jay… - nem is tudtam, hogy hívjam fel a figyelmét arra, ami történt, mivel látszólag nem vette észre. Vagy pusztán nem hatotta meg, egyelőre még nem tudtam eldönteni magam sem. - Ráléptél egy szemüvegre. – mondtam ki végül a lehető legegyszerűbben. Ez így szerintem sértő sem volt, viszont annál lényegre törőbb. – Hová is megyünk pontosan? – kérdeztem rá, még mindig nem kezdve bele a történetbe. Gondoltam, ha beülünk valahová, akkor ott sokkal kellemesebb lesz a környezet, mint hosszasan idekint csámborogni ebben a hidegben. Még mindig nem sikerült teljes mértékben hozzászoknom az itteni időjáráshoz, hiába mondta Jay is, hogy majd jobb lesz. Egyelőre ezt nehezen tudtam elképzelni.
// Ne haragudj, hogy ennyire hihetetlenül megcsúsztam!! //
- Az, intermédium... Amikor egyetlen poénfoszlányon veszekszünk, mit két vizsla a gazdi törülközőjén, az felettébb untató tud lenni. Pozitív jóslat? - Hát...a szemedben meg fogod találni a szép jövőt. Az enyémben ne keresse, bármilyen szépen húzódik a szája. Hogy még nem hal meg, az azért nem valami túláradóan boldog gondolat, csak egy egyszerű tény. Kevés embert ismerek, akinek ez üdíti fel a napjait. Én se tartozom közéjük. - Azért sietsz, hogy elkéshess és azért késel, hogy utána siethess, teljesen világos. Ezzel viszont sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra. Egészen szórakoztató, még mindig, már megint látom ezt az arcát. Érdekes a sok gyanútlan járó és kelő, aki semmit sem sejt a közelgő alkonyról, ami vérrel borít majd be egész utcákat és városokat. És nem én leszek az, aki felvilágosítja őket a sötétségről. A nevetésre odafordulok, mert szeretném látni ezt a vidám arcot, aki egy teljesen más világ, pedig álruhát is csak elég lengén visel. A pozitív jóslatokból kifogytam, de egy kolibriszemnyi jókedv azért születik itt. Amikor megint nem érti, én is értetlenül nézek rá, pedig az agytekervényeimen átfutott az értelem. A makacsságba ütközött bele, ezért válaszolok nem túl barátságosan. - Ha a poént takarja a homály leple, másodszor már nem próbálom lerántani. A vicc halála az ismétlés, én pedig gyilkos voltam, de a partizánéletnek már vége. Ahogy a fekete védőburok pusztulása közbeszól, már tudom, hogy nem lesz itt se történet, se füle, se farka. - Aki sötéten látja a világot, enélkül sem néz szembe a Nappal. Ahogy ezzel a fején sem, hisz a pillanatragasztó nem oldja fel a teljes megsemmisülést. Haladjunk... Sehová, a mindenségbe, de egyenesen és határozott, büszke léptekkel. Amire ráléptem, azon már túl is léptem és mivel érzem a csicsergő didergését, a kormánykereket egy forrócsoki-elárusítóhely felé fogom venni. Úgy érzem, az helyre fogja tenni a hőházat és a tartását. A cél pedig a nagy semmi és talán már el is értem...
// Köszi a játékot és ahogy beszéltük, hamarosan mehet a folytatás! //
[Jason felbukkanása előtt és pár nappal a veszekedés után]
Hey Brother <3
Nem kellett volna hazudnom, hogy a nagyiékhoz megyek, de még se bírtam otthon maradni a farmon. Úgy éreztem, hogy muszáj elmennem és kicsit távol lennem a testvéremtől. Kicsit talán abban reménykedtem, hogy az idő majd mindent meg fog oldani. Noah-ról se feledkeztem meg, hiszen néha beköszöntem neki az óvodába, mielőtt June érte jött volna, hiányzott nagyon, de a dadát se akartam bajba keverni azzal, hogy esetleg a szövetségesemmé teszem. Ha pedig Nate keresett, akkor nem reagáltam rá, csak egy üzenetet írtam vissza:
Jól vagyok, ne aggódj! Szükségem van egy kis időre, sajnálom…
Bár kételkedtem abban, hogy megnyugtatja ez a pár sor, de legalább nem megszöktem, vagy éppen útra keltem, hogy felfedezzem a világot, inkább csak Nadine-nél kerestem menedéket. A szülei és a testvérei is igazán kedvesek voltak és könnyedén befogadtak. Bár azt nem tudom, hogy Nad mit mondott nekik, hogy miért is vagyok ott, de szerencsére engem nem faggattak róla. Sok időt töltöttünk ennek köszönhetően a városban is, ahogyan a menhelyet se hanyagoltam el, hiszen tényleg szerettem ott besegíteni és segíteni a rászoruló állatoknak. Sok újdonságot megtanultam egy-egy sérülés ellátásáról is, ahogyan azzal kapcsolatban is, hogy mikor mire kell esetleg figyelni és mi utalhat még nagyobb bajra, mint ami egy szak avatatlan szemnek lehet fel se tűnne. Nem mondom, hogy profi lennék már, de ügyesebb voltam, mint pár hónappal korábban. Hiányzik és sokszor eszembe jut az a veszekedés, amire korábban nem volt példa, de még se tudom, hogy mit kellene kezdenem a helyzettel. Kicsit talán úgyis érzem, hogy szép lassan minden kicsúszik a kezeim közül. A kitűnő bizonyítvány is kérdéses, ha az egyik tantárgyból nem kapom jobban össze magam, de nehéz úgy, ha szép lassan eltűnnek az emberek a közeledből és azon rágódsz, hogy vajon te üldözted-e el őket, ha igen, akkor pedig mivel tehetted. Alexander is eltűnt, majd kiderült, hogy így akarta felvezetni azt, hogy elköltöznek és többé vége a csapatnak, hiszen Anne is költöztek Európába, mert az apja ott kapott valami nagyobb cégnél állást, így pedig szép lassan a csapat megszűnt létezni. Egyedül Nad és Chris maradt, de már nekik is jobb dolguk akadtak, mint túrázni az erdőben. Aztán pedig amilyen váratlanul toppant be az életembe Jason, olyan hirtelen is tűnt el belőle. Nem értettem, hogy miért nyelte el a föld, de igyekeztem könnyedén kezelni. Sietve indultam ki a suliból, hogy aztán Noah-t meglátogassam, mielőtt ma vagy holnap hazaköltözök ismét, legalábbis részben volt egy ilyen tervem, amikor is egy ismerős alakot pillantottam meg. Nagyot nyeltem és azt se tudtam, hogy merre kellene per pillanat most mennem, inkább visszamenekülni, vagy inkább felé. Akár ő indult el felém, akár nem miután elköszöntem a barátaimtól lassú léptekkel indultam el irányába. - Szia! – köszöntem neki pár lépés távolságból, miközben idegesen markolásztam az iskolatáskám pántját. – Azt hiszem eltévesztetted az utcát. Noah óvodája négy utcával arrébb van. – feleltem úgy, mint aki nehezen tudta elhinni azt, hogy hozzám jött volna a bátyám. Ha igen, akkor vélhetően rájött már arra, hogy nem nagyiéknál vagyok és akkor nagyobb slamasztikában vagyok, mint előtte. Pedig csak három nap telt el, vagy már négy is? Hmm, mindegy is. Azt hiszem, hogy vártam a végítéletre, még akkor is, ha legszívesebben odabújtam volna az ölelésébe, akár ciki, akár nem, de számomra már csak ő maradt és nem akartam elveszíteni még inkább, vagy ismét veszekedni vele.
Tudom, hogy én mondtam Hannah-nak, ha a nagyszüleinkhez akar menni, hát hadd menjen – de a fenébe is, nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi! Miután még mindig élénken élt emlékeimben a veszekedésünk minden pillanata, úgy voltam vele, hogy már csak azért sem hívom fel.. de aztán csak győzött az aggodalmaskodás, és egy nappal később felhívtam nagyanyámat, hogy a húgom megérkezett-e egy darabban. Nos, mit ne mondjak, az öreglány teljességgel hülyének nézett, hogy miről beszélek? Napok óta nem beszéltek a húgommal, és akkor sem volt szó semmi ilyesmiről... Nekem pedig szép lassan világossá vált, milyen szépen felültetett a húgom. A következő az volt, hogy őt próbáltam meg felhívni, pláne ha már múltkor a fejemhez vágta, hogy miért nem kerestem azon, ha úgy hiányoltam? És tessék! Ezért neki telefon?! Miután a sokadik hívásomat is kinyomta, vagy szimplán nem reagált rá, képes volt egy szimpla üzenetet írni, ezzel a pár szóval kiszúrni a szemem? Meg a francokat! Felcsaptam hát a telefonkönyvet, hogy sorra hívjam a barátait, legalábbis akiket ismerek, és sikerült kikeresnem a számukat, de ezzel sem lettem sokkal előrébb... Nem Alexandernél van, és nem is annál az Anne nevű barátnőjénél, és azt sem tudják, kinél lehet esetleg, így aztán akármennyire is mérgelődtem miatta, kénytelen voltam beletörődni, milyen hól megoldotta magának ezt a pár nap pihenőt... Az első pár nap kimondottan bosszúsan telt. Nem mint ha nem boldogultunk volna otthon nélküle, hisz ugyanúgy minden meg volt csinálva, amit meg kellett, néhány nap után a bosszúság egész alábbhagyott, és rájöttem, hogy hiányzik a húgom... Eddig olyan természetes volt, hogy mindig itt van, hogy naponta látjuk egymást, és ha sokat nem is, de legalább pár szót váltunk egymással, vagy csak nézem, mit rendetlenkednek az udvaron Noah-val, amíg valami vacsorának nevezhető valamit próbálok összeütni. De most? Mint ha minden csendesebb lenne... s belegondolva, hogy hány éves, s hogy ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva úgy dönt, elköltözik, és akkor ez a mostani lesz az állandó állapot itthon... Nem, inkább gondolni sem akarok rá, igaz, nem került szóba eddig ilyesmi, de ha egyszer fog, tudom, nem lesz egyszerű téma. Végül úgy döntöttem, ha már a barátokon keresztül nem jártam sikerrel, megpróbálom az iskolájánál elcsípni. Amúgy is be akartam menni, beszélni a tanáraival, ha már a szülői értekezleten sikerült olyan istenesen benéznem. Miután nem beszéltünk már napok óta, nem tudhatta, hogy itt vagyok – a suli előtti parkolóban várakoztam, mikor bukkan fel az alakja a tömegben? És meg is van! Látom rajta, hogy hezitál, de végül mielőtt még elszaladhatna, vagy visszamehetne, csak úgy dönt, hogy idejön hozzám – hála az égnek! - Szia, Hannah. - köszöntöm viszont, amikor pedig az óvodát emlegeti, csak eltekintek az említett épület irányába - Ne aggódj, tudom, hogy az odébb van, de nem is azért jöttem most. - tettem hozzá, mielőtt még azt hinné. Mit ne mondjak, azért nagy kő esik le a szívemről, hogy látom, teljesen jól van, ugyanakkor legszívesebben agyoncsapnám, amiért tényleg képes volt minden szó nélkül így lelépni otthonról... de valahogy mégis csak erőt veszek magamon, és ahelyett, hogy nekiállnék osztani a fejmosást a fél suli füle hallatára, inkább visszafogom magam. - Miután elég szűkszavú voltál az üzenetedben, gondoltam utánajárok, hogy minden rendben van-e. Hogy vagy? - kérdezem hát jobb híján, mert lenne még pár kérdésem, de talán mégiscsak békésebb, szerencsésebb valami semlegessel indítani, mintsem kapásból azzal, hogy „mikor jössz már haza?!”.
Sose hittem volna, hogy egyszer otthonról meg fogok szökni, de most mégis megtettem, viszont talán nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a saját bátyámnak hazudtam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem hozza rá a frászt a nagyiékra, ha netán felhívta őket és még időben kapcsol, mert arra végképpen nem vágytam, hogy esetleg ők is keresni kezdjenek. Semmi érdekes nem volt mostanában az iskolában, sokszor inkább elkalandozott a gondolatom és próbáltam megfejteni azt, hogy vajon mi is történhetett, miért estünk úgy egymásnak, de hiába volt minden igyekezet, mert egyszerűen nem jöttem rá. Mintha csak erre rejtélyre nem létezne megoldás. Talán csak túl sok minden történt mostanában, túl sok mindent fojtottam el magamban, de már mindegy volt. Jelenleg ezt láttam helyesnek, vagyis inkább azt mondanám, hogy a legjobb megoldásnak, ha egy kicsit távol kerülünk egymástól. Piszkosul hiányzott mindenki, ugyanakkor néha elgondolkoztam azon is, hogy talán egy kisebb próbaként is felfoghatom, hogy milyen lesz az, ha egyszer magam mögött hagyom azt a házat, birtokot. Mindenki felnő és előbb vagy utóbb menni kell, nem? Ha egyszer talán családom lesz – amiben igazából most se voltam biztos, hiszen még a szerelem se igazán talált meg -, meg előbb a barátaimnak se kellene szép lassan eltűnniük. Tudom, hogy egy-ketten nem ők tehetnek arról, hogy elköltöznek, de akkor is igazán pocsék érzés volt. Haboztam úgy, mint oly régóta már nem. Mintha csak pontosan azt a személyt látnám, akitől egyszerre akarnék elfutni és a karjaiba fúrni magam. Láttam Nade aggódó pillantását, de végül mégis közelebb sétáltam ugyanakkor a pár lépés távolságot fenntartottam, mintha csak szükségem lenne arra tudatra, ha akarok, akkor elszaladhatok még és nem kell itt állnom. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így azt se tudtam, hogy miként kellene hozzákezdeni ehhez az egészhez. - Mint a mellékelt ábra is mutatja jól vagyok és még össze se törtem magam, így nincs miért aggódnod. – felelek komolyan, de még mindig nem lépek közelebb. Inkább csak idegesen gyűrögetem az ujjaimmal a táskám pántját. Biztos vagyok abban, hogy nem így kellett volna felelnem, de hirtelen nem tudtam kontrollálni a szavaimat. - Gondolom ti is jól vagytok, legalábbis Noah említette, hogy bármi gond lenne. – lehet, hogy még pici, de attól még tuti közölte volna velem. Illetve ott volt az a tény is, hogy a bátyámon se látszott az, hogy bármi sérülést összeszedett volna, vagy bármi komolyabb dolog történt volna. – Még valamit szeretnél tudni, vagy inkább az osztályfőnökhöz jötték? Ha utóbbi, akkor siess, talán még van öt perced elcsípni. – pár pillanatra még az iskola irányába is pillantottam, a hátam mögé, miközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy a barátnőm aggódva pillant rám, de inkább újra a testvéremet kerestem meg az íriszeimmel. Aggódtam… túl sok minden miatt aggódtam. Aggódtam a családomért, amiatt, hogy sose lesz már olyan jó a viszonyom a múltkor történtek miatt a testvéremmel, vagy éppen Jason miatt is, hiszen felültetett, de a legrosszabb az volt, hogy nem is láttam mostanában. Mi van akkor, ha történt vele valami? „Csak engedd el Hannah, csak engedd el” mantráztam magamnak, hiszen sokkal nagyobb vihar is lecsaphat a testvérem által. – Lehet jobb lenne, ha mennék. Még a végén elkésem munkából. – valójában nem így volt, de képes lettem volna akár ma is benni csakúgy, mintsem itt állni teljesen tehetetlenül, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kell mondani, míg végül egy szó alig hallhatóan kicsúszott az ajkaim között. – Sajnálom… -
Nem mondom, volt bennem némi félsz, hogy annyira dúl még kishúgomban a durci, hogy hátat fordít és visszamegy a suliba, vagy nemes egyszerűséggel másfelé veszi az irányt, levegőnek nézve – képzelem, mennyire lehet ciki, hogy pont a suli előtt várok rá, mint ha alsó tagozatos lenne, és nem majdnem végzős – de különösebben nem zavartatom magam miatta. Pláne, mert amúgy is idesétált végül. - Az előbbit örömmel látom. Az utóbbi kapcsán meg... ismersz. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, tagadhatnám, hogy ugyan! Nem aggódtam én egy percig sem, de olyan átlátszó lenne, hogy még Noah is kiröhögne, nem hogy Hannah. - Megvagyunk. Azt viszont említette, hogy beugrottál hozzá látogatóba. - billentem oldalra a fejem. Nem mint ha tilos lenne, sőt! Ha már engem a háta közepére se kívánt, legalább annak örülök, hogy a lurkónak beköszönt, így is nehezen viselte a tökmag, hogy hol van a nagynénje... nővére. - Már voltam nála, szóval hadd menjen. Most téged vártalak, de hála az égnek, téged is sikerült. - mondjuk nem nehéz úgy, hogy már legalább negyed órája itt szobrozok, biztos ami biztos... Nyilván, ha számított volna rám, így is simán kicselezhetett volna, viszont örülök, hogy nem tette. - Máris? - kérdeztem vissza némileg megdöbbenbe, s ha a hangomból nem is hallatszott ki a csalódás, a vonásaimból mindenképp leolvashatta. - Ha gondolod, elvihetlek. - ajánlottam fel, igaz, nem a világ végére megy, szóval olyan egetrengetően sok időt így sem nyerne vele, de legalább arra elég lenne, hogy pár szót váltsunk egymással. Vagy ha nem is rendezzük a múltkori vitánkat, legalább elkezdjük? Persze ha nem, akkor úgy sem fogom erőltetni, látva, hogy a legutóbb is hová fajult az, hogy egyikünk sem engedett a saját akaratából, nem sok kedvem van forszírozni. - Én is sajnálom, hugi. - feleltem csendesen, valóban így volt. Igaz, az első nap még inkább dühített és bosszantott, hogy tényleg képes volt csak így lelépni, de azóta gondolkoztam a történteken, nem is keveset. - Ja, és mielőtt el nem felejtem – nagyiék üdvözölnek. - tettem még hozzá, csak hogy tudja, igen, náluk is kerestem. Ha jött, akkor csak intettem a fejemmel, hogy pattanjon be, ha viszont passzolta a lehetőséget, akkor továbbra is az autó oldalának dőlve próbáltam kihasználni azt a pár percet, amíg el nem indul dolgozni. Apropó, ha már munka: - Hogy mennek a dolgok a menhelyen? - érdeklődtem.
- Nem mondom, hogy ne aggódj, csak ne vidd túlzásba… - szólalok meg barátságosan, miközben továbbra se igazán tudom, hogy mit is kellene tennem vagy mondanom. Most miért nem súgnak azok a fránya ösztönök, vagy erre miért nem készített fel senki se, hogy mégis miként kell megoldani egy ilyen helyzetet, vagy fel se lehet készülni? - Nem akartam, hogy hiányoljon túlzottan, vagy hisztizzen nektek, hogy mikor leszek ismét otthon. – vallom be, azt meg mondanom se kell, hogy mennyire hiányzott. Lehet, hogy néha elfáradok és nem mindig tudok akkor tanulni, mint szeretnék, de imádom Noah-t. Hálás vagyok a sorsnak, hogy van nekünk ő. A család legkisebb és legértékesebb kincse. - Mióta dekkolsz itt? – vonom fel kérdőm a szemöldökömet is, hiszen ha már beszélt vele és most rám várt, akkor gondolom nem két perce támasztja a kocsit. Egyik felem ennek nagyon is örült, míg egy kisebb részem inkább félt attól, hogy esetleg ismét vitában fogunk kitörni, azt pedig nem akartam. Nem csak azért, mert sokan láthatják, vagy hallhatják, hanem amiatt is, mert utáltam vele veszekedni. Utáltam a múltkori helyzetet, még akkor is, ha nem éppen úgy tűnt és túlzottan belendültem. A kérdésére csak bólintok, hogy igen, mert képtelen vagyok újra hazudni neki szavakkal. Nem, valójában nem kell mennem Nate! Hallom és látom a csalódottságot is, de még se tudok hirtelen bevallani mindent, még nem, mert részben menekülni akartam az esetleg ránk váró beszélgetés elől. - Köszönöm, de nem akarlak feltartani se, biztosan ezernyi dolgod van. – szólalok meg sietve, majd egy aprót az ajkamba harapok és lesütöm a szemeimet is. Vajon tényleg igaz, ha valaki egyszer elkezd füllenteni, vagy éppen hazudni, akkor onnantól kezdve már nincs megállás? Nem akarok ilyen lenni, én mindig is őszinte voltam, néha talán már túlzottan is, erre tessék… Én is és ő is bocsánatot kér, de még se érzem azt, hogy megszabadulnék a cipelt terhektől, vagy érzésektől. Nem, inkább még mindig úgy érzem, hogy a vállaimon ülnek és megbéklyóznak. Amikor a nagyiékat említi, akkor sietve kapom fel a fejemet ismét. - Awww, ugye nem mondtad meg nekik, hogy eltűntem? – kérdezem meg ijedtem, mert szívrohamot se akarok nekik okozni. Szerintem már így is volt elég szívrohamra okot adó történés az elmúlt évek alatt, nem kell még több. Már csak az hiányozna, hogy még valakik halála, betegsége miatt tovább marcangoljam magam. Látom, hogy vár, de még mindig nem lépek közelebb, amikor pedig a menhelyet említi, akkor nagyot nyelek, hiszen talán túl sok időt is töltöttem ott el mostanában, mintha minden gond és gondolat elől odamenekülnék. Ilyen az, amikor az emberek a munkába menekülnek? - Egészen jól… - kezdek bele, majd egy aprót sóhajtok. – Igazából ma nem kell mennem, egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ez új és ijesztő. Nem akarlak elveszíteni, bátyó! Nekem már csak te vagy… - a végére pedig elhal a hangom, mert oké ott a családunk többi tagja, de mégis csak ő áll hozzám legközelebb és rá számíthattam mindig, majd pedig a táskámat a földre ejtem és sietve szelem át a kettőn közötti távolságot, hogy az ölelésébe fúrjam magam. Az se érdekel, ha valaki látja, mert nem szégyellem őt. Sokat köszönhetek neki és mindig is szeretni fogom, bármi is történjen.
- Jó, hát... - emelem a tekintetemet az ég felé. Könnyű mondani, betartani annál inkább, másrészt meg, ismer, milyen vagyok, miért kér akkor ilyet? Végül pedig, családban marad a probléma. Mint ha ő nem aggodalmaskodna ugyanennyit, akárhányszor sikerül valami komolyabb sérülést összeszednem. Csak bólintok a válaszára, miközben halvány mosolyra görbül a szám. Persze... méltányolom, hogy ilyen figyelmes volt, mert a fiamat ismerve, igen, elég esélyesen lett volna belőle hiszti, és így is hiányolta, furcsállotta, hogy hova tűnt Hannah, de talán még mindig jobban viselte így, hogy benézett hozzá. Képzelem, a húgomnak is hogy hiányzott, elvégre nem vele volt baja, kettőnk között feszült a helyzet, és én vagyok az, aki miatt most külön utakon jár. - Már egy ideje. Nem akartam, hogy esetleg elkerüljük egymást. - vallottam be, azzal kapcsolatban meg csak reménykedtem, hogy ő sem akarta ellógni az óráját, vagy előbb lelépni, mert akkor várhattam volna potyára... - Hannah, ugyan már! Nem tartasz fel. - feleltem, szándékosan ignorálva a mondat második felét, hisz hazugság lenne azt állítani, hogy nincs más... pláne, miután ő is tudja, én is tudom, és pont én hangoztatom annyit, hogy egy farmon mindig van mit csinálni. - Azok megvárnak. - más úgy se fogja megcsinálni, és várni is várhatnak, ez most abszolút fontosabb. Hisz hogyan is nézne ki, ha a saját húgomra nem lenne időm? Másrészt viszont, örök életemre bánnám, ha a munkára hivatkozva szúrnám el ezt az egészet, amikor még menthető lenne. S úgy tűnik, valóban megéri, hisz az első lépésen, a bocsánatkérésen már mindketten túlvagyunk, mielőtt szóba kerülnének a nagyszüleink. - Hát... a nagyi konkrétan hülyének nézett, hogy miről magyarázok, mit keresnél te náluk? - kezdtem bele lassan, ahogy felidézem a telefonbeszélgetést, és gondolom, a húgom is el tudja képzelni, hogyan hangozhatott az egész - De azt hiszem, sikerült megmenteni a helyzetet, hogy ne hívják egyből a rendőröket, mondván, gáz van. Azt mondtam neki, hogy az egyik barátnődnél alszol, csak kiment a fejemből. Egyébként tényleg ott alszol... ugye? - kérdeztem vissza óvatosan, mert nagyon remélem, hogy nem valami híd alatt tölti az éjszakákat, akkor aztán végképp elásnám magam szégyenemben, amiért így elüldöztem. Hogy inkább azt választja, mint hogy egy fedél alatt aludjunk. Csak értetlenül figyelek rá, amikor nem mozdul, amikor pedig azt is megemlíti, hogy ma nem is dolgozik, pláne. De aztán folytatja, s egy szempillantás alatt változnak meg az arcvonásai, ahogy bevallja az igazságot. Ha ő nem mozdult volna, akkor biztos, hogy én lettem volna az, aki odalép hozzá, hogy megölelje. Így is megindulok felé, ölelésre tárva a karjaimat. - Ne butáskodj, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. - próbálom elpoénkodni a helyzetet, még ha tisztában is vagyok vele, hogy sajnos, ez nem csak elhatározás kérdése, hisz bármikor történhetnek balesetek... azt azonban biztosra veheti, hogy egy bugyuta veszekedés nem ok arra, hogy örökre hátat fordítson nekem. Az igazat megvallva nem is tudom, tudna-e olyat tenni, hogy végképp hátat fordítsak neki. Nem hiszem.
Kezdőlap
//
/
//
