Már a harmadik whiskyt kortyolgatom marha kimérten, miközben egy szalvéta oldalára írogatok vázlatokat. Átfogalmazom: írogatok és azzal a lendülettel húzkodom is ki. Tökéletes határozatlanságban tengetem azt a rövidke kis időt, mialatt benyakalom a whiskyket. Úgy döntöttem egy ültő helyemben kidolgozom, amit csak tudok. Aztán lesz, ami lesz. Valószínűleg megint lestrapálom magam és a kiadó meg szétrúgja a hátsóm, hogy mégis miért nem írok már. Árnyék vetül rám, mire felnézek. A whisky, amit éppen a kezemben tartok az asztal lapján koppan, de még mindig jobban jár, mint az állam, amely átlyukasztja a padlót és valahol a Föld gyomrában elhamvad. Jó, valójában természetesen nem, de ennyire még sosem lepődtem meg életemben. Ott állt előttem egy halott ember. Nem lehet más. Hiszen láttam meghalni, láttam, ahogy lelövik. Akkor mégis hogyan állhat most itt előttem, hogyan nézhet rám azokkal az igéző zöld szemeivel? A sors kegyetlen fintora lenen csupán? Igen, valószínűleg az. Esetleg csak egyszerűen megőrültem. Mivel úgy gondolom, hogy ilyen véletlenek azért még sem nagyon történnek inkább a második verziót veszem biztosabbnak. – El kellett volna mennem a dilidokihoz, amíg még tehettem, igaz? – kérdezem, miközben hátradőlök. Azért hátradőlök és jelzek neki, hogy üljön le ő is. Bár ki tudja, ha az elmém teremtménye, akkor magától is tudná. De azért inkább megmaradok a társadalmi elvárásoknál. Hadd tűnjek még őrültebbnek. – Már számítottam rá, mikor bukkansz fel, tudod? Csodálkoztam is, mi tartott ennyi ideig azon, hogy becsavarodjak. Közben nyugodtan emelem a számhoz a whiskyt, és körbenézek. Látok pár arcot, akik felém fordulnak. Legalábbis először azt hiszem felém, de aztán követtem a pillantásukat és láttam, hogy Katet nézik. Viszont akkor… Ó, a fenébe. – Tényleg te vagy az? – nézek rá elkerekedő szemekkel. Ismét lejátszódik előttem az egész kubai éjszaka. A lövöldözés, a menekülés, a másfél hét, amit üldözött vadként töltöttem a rohadt országban… És mindvégig azt hittem, halott. Egészen máig abban a hitben éltem, hogy Katerinka meghalt azon az estén. Hogy elbuktam, amikor megvédhettem volna. Lehalkítom a hangom, és közben még pislogni sem merek, nehogy eltűnjön előlem. – De mégis hogyan? Láttalak elesni, Kat! Mindvégig azt hittem, hogy meghaltál. Most azon csodálkozom, miért nem vetem magam a karjaiba. vagy ő az enyémbe. Aztán rájövök, hogy alig bírok mozogni, annyira sokkolt a hirtelen feltűnése.
Mosollyal az arcomon számolom a másodperceket magamban, ami Steven Rám vetett pillantása és az első mondata között eltelik. Őszintén szólva jóval többre számítottam a röpke háromnál, de szavai hallatán inkább kitoltam a korlátot egészen az első értelmes mondatig, ami a ténylegesen várt 10 másodpercet produkálta. Pontosan tudtam, hogy el kell majd magyarázzam, miként is maradtam életben, de azért erre a dilidokis kérdésre nem voltam felkészülve. -Steven...kérlek.- Húztam fel a szemöldökeimet, hogy végre abbahagyja az efféle zagyvaságokat, és leültem a felkínál helyre. Már úgy látszott sikerült feldolgozni a kissé lehetetlen dolgot, de ha mást nem, legalább pár másodpercig csendben maradt, így gondoltam elkezdem a mondókám. Az asztal felett megragadtam a kezét, csak hogy tényleg megbizonyosodjon róla: hús-vér ember vagyok. -Figyelj...- De sajnos nem sikerült befejezzem a mondatom, mert a kis Kedves még csak most kezdett el ébredezni a döbbenettől, úgyhogy inkább csendben megvártam, míg minden kérdés kibukik belőle, miközben csendben kortyolgattam az italom. Csak akkor kezdtem el újra beszélni, amikor már tényleg kifulladt a kérdésekből. -Látod, ilyen az élet...néha hatalmas meglepetéseket tartogat. Mert ha ember lennék, akkor tökéletesen igazad lenne, de jelen esetben szerencsére nem így van. Miután eltaláltak mindenki kirohant a szobából, így nyugiban összeszedhettem magam. Tudod aki a gyógyítás erejét választja az első mesterszavak közül, annak jóval több esélye van túlélni egy hasba lövést.- Kissé elnevetem magam, hisz mikor is kaptam azt a golyót...több mint 20 éve. Így visszatekintve játszi könnyedségnek tűnik elrepülni Dániáig, s a mostani tudásommal azt hiszem orvosra sem lett volna szükségem, de akkor még elég gyengén működtek az efféle képességeim. Viszont Steve még mindig nem festett úgy, mint aki sokat felfogott volna a magyarázatból, amit nem is csodálok, hiszen nem élő ember halálára felkészítik az embert, de egy halottnak ember visszatérésére már nem igazán. Így inkább próbáltam megerősíteni benne a tudatot, hogy itt vagyok, és nem is tervezek elmenni. -Ha az megnyugtat, hunyd be a szemed és számolj háromig. Hidd el, mikor újra kinyitod a szemed még mindig itt leszek, és akkor már tényleg hihetnél a saját érzékeidnek!- Szorosan megszorítom a kezeit, mintha ezzel próbálnám cselekvésre, vagy legalább válaszra bírni. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy véletlenül belefutok Steven-be, így nem is igazán volt különösebben kidolgozott "haditervem" a magyarázatra. Ha tudtam volna, hogy ma találkozunk, biztos valami kreatívabb megoldással álltam volna elő, nem pedig egyszerű italozgatással, de ez van...nem lehet mindent eltervezni.
Alig térek magamhoz. Miért? Hogyan? Hiába adja a válaszokat, én csak nézek rá. Az elmém még nem hajlandó feldolgozni őket, mert egyáltalán azt kellene felfognia, hogy aki beszél, az egy élő, lélegző személy. Álmodtam már erről a pillanatról. Na igen ám, csakhogy ott a kulcsszó: álmodtam. Sosem hittem volna, hogy egy nap tényleg itt fog ülni, velem szemben és egy koktélt iszogat. Álmodozni jó volt róla: visszahozta a régi napokat és pár percre elfeledkezhettem arról, mi is folyik a nagyvilágban. Ez viszont más… Furcsa érzés. Örülök, hogy él, de nekem most újra kell rendeznem az egész világomat. – Akkor még jó, hogy elfutottam – jegyzem meg. Mindvégig gyávának tartottam magam azért, mert menekülőre fogtam a dolgot. Ott kellett volna maradnod, ezt mondogattam magamnak. Meghalni vele. Most már legalább ez a bűntudat nem mardos egyfolytában. Jót tettem azzal, hogy elfutottam? Nem. Jobbat tettem volna, ha ott maradok, lelövöm azokat a szemeteket és megmentem őt. De legalább már tudom, hogy nem én vagyok a leggyávább féreg ezen a világon. – Nem kell behunynom a szemem. Túlságosan örülök, hogy látlak. Egy rövidebb ideig ülök és a szavait emésztem. Hihetetlen. Hiába ül itt előttem, az agyam még mindig azt ordítja, hogy ez nem történhet meg. Hogy megőrültem, hogy becsavarodtam, hogy ő aztán felmondott, kilépett, bekaphatom. Nem foglalkozok vele. Az esetek többségében úgysem veszem sok hasznát. Sokkal jobban hiszek az ujjaimnak, vagy a szememnek, mint neki. Természetes mozdulattal az asztal közepére helyezem hát a kezem, és csak remélem, hogy érti a célzást. Közben lassan pislogok egyet, és még mindig ott van. – Tudod, hogy hányszor írtam meg ezt a jelenetet? A gépemen ezernyi kézirat van, amik sosem láttak napvilágot, és mind-mind arról szól, hogy visszajössz. Valahogy. A többségét sosem fejeztem be. – Igen, ezt fontosnak érzem kimondani. Sosem tudtam igazán megfogni azt a pillanatot. Bár ha választhatom, akkor biztos nem egy füstös kocsma hátsó boxainak egyikében történik meg. De hát a sors érdekes és kegyetlen rendező, sosem választhattam meg, hogy mi történjen velem. Ha megtehettem volna, akkor a „boldogan éltek, amíg…” című változatot kértem volna. – Hol éltél eddig, Kat? És hogyan? És… Annyi kérdésem lenne hozzád. Édes Istenem, de örülök, hogy látlak…
Érzem amint az eddig jéghideg kezeibe egy kicsit visszatér a melegség, így merem remélni, hogy ez azt is jelenti, kezdi feldolgozni az eseményeket. Csak tudnám mit kéne csináljak, hogy tényleg megbizonyosodjon róla, hogy én vagyok. De inkább nem engedem szabadjára a fantáziámat, mert túl sok lenne a szemtanú és valódi koromat meghazudtoló hülyeségeket is képes lennék kitalálni, úgyhogy inkább csak mosolyogva várakozom a teljes megvilágosulásra. -Azt hiszem, sejtem. De gondolom Te sem ebben a formában gondolkoztál rajta.- Nevetem el magam, miközben körbenézek a kis kocsmában. Jó néhány szempárral sikerült összetalálkoznia a tekintetemnek, de már hozzászoktam. Valami miatt senki nem nézné ki belőlem, hogy szeretem az efféle helyeket. -Viszont az kár, hogy nem fejezted be őket. Kíváncsi lennék rájuk!- Tényleg szívesen elolvasgattam volna azokat a sztorikat. Szerettem amiket Steve írt, és akkor legalább lenne egy vázlat, aminek történnie kellene, nem pedig teljesen üres fejjel próbálná ő is összeszedni magát. Viszont tény, hogy amiben nem biztos az ember, azokat a dolgokat nem tudja egykönnyen lezárni, így nem meglepő, hogy nem sikerült mégcsak megálmodni sem egy találkozásunk végét. Bár egyrészről ez jó ez így, legalább elvárások sincsenek, és nem kell a fehér-homokos tengerparton egymás felé szaladó jelenetet játszani. -Hogy hol voltam? Leginkább Dániában, mert gondolhatod, nem sikerült egyhamar felépüljek egy efféle sérülésből, de most komolyan meséljek el mindent? Túlzottan örülök én is annak, hogy láthatlak, és tudod, hogy ilyenkor nem igazán tudom összerendezni a gondolataim.- Az egyetlen gondot az jelentette, hogy idegenek előtt tökéletesen tudom kontrollálni az érzelmeimet akármeddig, viszont olyan emberek előtt, akik ismernek, ez igen kevés időre korlátozódik. A bátyám előtt egyáltalán nem megy, Steve előtt még csakcsak, hiszen több mint 20 éve nem láttam, de most már csak egy hajszál választ el attól, hogy felpattanjak és a nyakába ugorjak. Nem, nem tudom pontosan, hogy mennyire, de szeretem.
– Nem. – ismerem el. Tényleg nem így képzeltem el egy találkozást. – Mindig arra gondoltam, hogy majd kiszúrlak valami tömegben, tudod? Meglátom az arcodat, vagy az alakodat és követem, amíg biztos nem leszek. És aztán… – Na igen. Mi történt volna azután? Boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ugyan már, sosem hittem igazán az ilyesmiben. Főleg a mi esetünkben lenne nehéz, hiszen sokkal tovább élünk, mint az átlagemberek. Persze azt sem gondoltam, hogy ráunnánk egymásra. ha már visszakaptam a halálból, akkor sosem engedném el. Hallgatom, amit mond, és közben bólogatok. Dánia… Sosem jártam arra, és hogy őszinte legyek, az volt az utolsó hely, ahol elkezdtem volna keresni őt. Bár, bizonyos fokon érthető. Ismerte azt a helyet, így aztán oda ment, ahol tudta, talál segítséget. Mégis, kicsit sajnálom, hogy nem hozzám jött. – Van néhány kész. De azok szokatlanul romantikusra sikeredtek. Nyálasra, ahogy a fiatal generáció mondaná – Hát igen, ez az egyik oka annak, hogy nem lesznek publikálva. Tőlem az emberek jól felépített karaktereket szoktak meg, na meg ráadásul belső információktól hemzsegő kémtörténeteket. Félek is a közelgő váltástól, de nem folytathatom ezt így örökké. Ráadásul a világépítésben van valami különös izgalom is. Nem kell félnem attól, hogy váratlan dolgok történjenek. Bár, igaz, ami igaz, néhány esetben ezek a meglepetések egészen jól jöhetnek. Mint például most is. – Megmutatom majd őket, ha végre saját házba költözök és rendszerezem a kéziratokat. Teljes katasztrófa az egész jelen pillanatban. De csak azért, mert egy apró hotelszobába próbáltam bezsúfolni mindent. Elmosolyodok, amikor ahhoz a részhez ér, hogy nem tudja összerendezni a gondolatait. – Akkor én mégis mit szóljak? – kérdezem tőle. – Évekig azt hittem, hogy meghaltál. Évtizedekig. Legalább üzenhettél volna, Kat, vagy… Vagy, na! – fejezem be a mondatot rettenetesen értelmesen. nem akarom a szemére vetni, és inkább kedvesen fricskázom. Tudom én, hogy időre volt szüksége. ha akkor azonnal felhív valószínűleg én sem tudtam volna mit kezdeni az egésszel. Meg aztán túlságosan is szeretem, és ezt a szeretetet három évtized sem volt képes kiölni belőlem. – Nincs kedved elmenni innen? – kérdezem. – Kiszellőztetni a fejünket, és kicsit meghittebben folytatni ezt a társalgást? Úgy hiszem mindkettőnknek sokat kell feldolgoznia.
-Hát az tagadhatatlan, hogy kicsit bájosabb lett volna.- Nevetem el magam az általa felvázolt variáción. Pontosabban nem is igazán a történeten, hanem az elképzelt és a mostani helyzet közötti óriási különbség miatt. Máskor azt hiszem egyből visszakérdeznék, hogy mi lenne aztán, s nem hagynám nyitva a félmondatot, de magam sem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani szeretném a folytatást. Hiszen most ez nem csak egy sztori, amit jól felépítve meg kell írni, hanem a valós élet. Csak rajtunk múlik most, hogy mi is lesz a mi történetünk vége. Bár ez is túlzottan romantikus életfelfogás, de valamilyen szinten igaz. -Nem baj az, néha olyan is kell! Majd ha gondolod segítek rendezgetni, viszont szerintem bérelj ki egy kisebb lakást. Sokkal jobb, mint egy hotelszoba!- A gyógyulási idő után laktam majdnem három hónapig laktam egy hotelban, és egyszerűen majd megőrültem. Pedig az egy elit szállodalánchoz tartozott, és még a szobám is óriási volt, csak szimplán az ember nem lehet a maga ura. Nem főzhet magának nyugodtan egy kávét, és nem hagyhatja elől a szennyesét. A gondolataimból Steve mosolya ránt vissza a valóságba és a szavai, amiket már szinte vártam. -Tudod, hogy mennyi ideig tépelődtem magamban, hogy írjak-e vagy sem? De egyrészről amíg működött a KGB féltem, mert a bátyám akkor még ott volt, és ha rájönnek az álnevemre, akkor nemes egyszerűséggel eltüntetik Őt a föld színéről. Miután pedig megszűnt a rendszer, már nem akartalak csak még jobban összekavarni. Tudtam, hogy van még bőven időnk, és ahogyan Kijev után Kubában is összefutottunk, túl kicsi a világ ahhoz, hogy mi ne találkozzunk még egyszer. És látod, igazam lett! - Mosolyodok el az utolsó szóra és kicsit lesütöm a szemeimet. Hazudni megtanítottak, mint a vízfolyás úgy ment, szemrebbenés nélkül, de az igazat mondani valaki szemébe sokkal nehezebb. -Viszont igazad van, nem szeretem a nagy közönséget, és szerintem négyszemközt kicsit bővebben is ki tudnánk fejteni néhány dolgot!- S bár épp a szél elől menekültem be a kocsmába, Stevennel már sokkal barátságosabbnak látszott az idő, valamint a koktél is pont a végét járta, így gyorsan kiittam az utolsó kortyot, és el is kezdtem visszatekerni a nyakam köré a vastag kötött sálat.
– Az ember abból él, ami jut neki – mondom. Bár azt inkább nem említem meg, hogy én magam azért elég nagy lábon élek. Igaz, nem erre utaltam, de ki tudja, mit gondolna rólam. Régebben mindig megvetettem a pénzt. és lássanak csodát, harminc év múlva itt ücsörgök, masszívan kitömve. Merje bárki azt mondani, hogy a sorsnak nincs humorérzéke. Csak azért az elmúlt percek után befoghatná a kis fickó, mert kezdek megszakadni a röhögéstől. Na jó, nem is. – Láttam pár hirdetést, gondoltam, hogy kibérelem az egyiket. Pár óra múlva találkozóm is van egy bizonyos Shane Grandmore nevű fickóval. Az ő hirdetése egészen tetszett – mondom. Nem tudom, mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy ennyire gyorsan felajánlja a segítségét. Egyrészt, kifejezetten szeretnék együtt lenni vele, másrészt viszont nem tudom, mennyire merjem közel engedni magamhoz újra. Hagyjam, hadd váljon a mindennapjaim részévé? Igen ám, de mi történik, ha megint eltűnik? vagy ha külön helyre helyeznek bennünket? Végül aztán beletörődök abba a ténybe, hogy úgysem tudom visszautasítani. Nem vinne rá a lélek. – Szívesen veszem a segítséged. Hallgatom, amit mondd és közben bólogatok. Igen, igaza van. A mi múltunkat figyelembe véve nehéz lett volna írnia, utána meg… Mégis szívesen olvastam volna a levelét, és megnyugodtam volna. Az elmúlt években nem tettem mást, mint próbáltam túllépni rajta. Meg próbáltam embert nevelni Ashley-ből. Életem két nő körül forgott, és szerintem vannak férfiak, akik ezt jó néven is vennék. Ja, csak az egyikük egészen pár perccel ezelőttig halottnak számított, a másik meg még tizennyolc sincs, így meg máris érdekesebb a leányzó fekvése. – Jobban meg kell izzadnia azoknak, akik távol akarnak tartani minket egymástól – vigyorodtam el. Hát igen, ez így van. Amikor azt mondja, hogy menjünk fölállok és magamra kanyarítom a kabátot, aztán, ha hagyja, akkor rá is fölsegítem. Azért a régi lovagiasságom nem veszett ám ki belőlem. Na jó, azért nem pallossal rohangálok körbe-körbe, de ki tudja, talán annak is eljön majd az ideje. – Nem kell félni a tömegtől – mosolyodtam el közben a szavaim. – Bár igaz, régi munkánkban utáltuk. Az újban viszont inkább áldás. Nincs olyan őrült kutyus, amelyik egy kocsmában lépne akcióba. – A többi ember miatt utalgatok és ködösítek, de remélem így is megérti, hogy a farkasokra céloztam. – De igazad van, négyszemközt jobb lesz megbeszélni mindezt. Merre szeretnél menni?
-Igen-igen.- Helyeslek csak bólogatva, de már egészen máson jár az agyam. Nem sok dolog van, amit nem tudok elviselni, de az egyik ilyen a bizonytalanság. Még azt is jobban bírom, ha valaki egy hatalmas baromságot állít, de holtbiztosan, viszont ha nem képes dönteni, abban a pillanatban elvágta magát nálam. Azt hiszem ezt pontosan tudta mindenki, aki alám volt beosztva anno, mert így visszagondolva, sosem kaptam olyan választ, hogy "nemtudom". Viszont amikor a saját kérdésemre kell saját magamnak efféle választ adjak, na akkor van csak igazán baj. Most pedig sajnos ez volt. Fogalmam sem volt mit akarok Steven-től, nem tudom, hogy ugyan az az ember-e akit szerettem, vagy megváltozott, hogy egyáltalán szeretem-e őt, vagy sem. Már azt sem igazán értettem, hogy miért jöttem ide hozzá, de tuti jó okom volt rá, mert akkor még biztos voltam magamban. És sajnos ez már túl sok kizárólag nemtudommal megválaszolható kérdés ahhoz, hogy az agyam továbbra is vezető szerepet töltsön be. Tehát logika ki, ösztönök be, lesz ami lesz. A mindegy, és a majd elválik még mindig jobb, mint egy helyben toporogni a nemtudomokkal. -Na, akkor majd ha sikerül találj házat, szólj, és megyek. Egyelőre nagyon ráérősek a napjaim.- Éreztem Steve hangján, hogy nem igazán tudja, hogyan reagáljon a segítségemre, bár őszintén nem csodálom, mert tényleg kicsit túl hirtelen jött, de egy vadidegen embernek is ugyanígy felajánlottam volna, mert egyszerűen ilyen vagyok. Néha talán túlzottan közvetlen is, de vele szemben miért kéne ennek változnia? -Igaz!- nevemtem el magam, a kijelentsésén -Eddig csak egy 16-os golyónak sikerült.- Miután befejeztem a mondatot, felállok, és hagyom, hogy felsegítse a kabátom. Azt hiszem, túlzottan elkényeztetett anno, mert szinte természetesnek vettem tőle. -Köszönöm!- Tekintek Rá egy könnyed mosollyal, és halk léptekkel el is indulok az asztaltól. -Nem is a kutyusokkal van baj, azokat egyenesen imádom, csak szimplán nincs túl sok hangulatom most ehhez.- Más az, amikor egyedül van az ember, egy teli kocsmában és más, ha már van mellette valaki. Amíg egymagadban ülsz, ki tudod zárni a külvilágot, de az, hogy kizárólag egy embert mégis beengedj, lehetetlen. Akkor már muszáj tudomást vegyél a körülötted lévő összes többi emberről, és Daniel miatt ez még annyira nem megy. -Steve, két hete érkeztem, miután kapásból elutaztam Dan-hez Ukrajnába. Szerinted van bármiféle fogalmam is arról, merre lehet menni?- Kérdezem viccesen csipkelődve mit sem törődve az előbbi mélabús gondolataimmal. Mindig is tudtam elvágólagosan váltani a hangulataimat, ebben kifejezetten profi voltam. Közben elsétálok a bár mellett, elegánsan biccentek a pultosnak búcsúzásul, és amint kilépek az ajtón kérdő tekintetem Steven-re függesztem, és szinte a szemeimbe van írva, hogy "na most merre?".
– És látod, annak a golyónak sem sokáig – felelem, és kicsit felnevetek. Nem sokáig, éppen csak egy rövidet, és az is gyorsan elhal. Hát igen, ez nem az én szokásaim egyike, és valószínűleg nem is lesz az egyhamar. Vele sokat nevettem régen. Ashley is képes kihozni belőlem ezt a dolgot, de csak ők ketten. Másoknak csak mosolygok, és imádkozom, hogy hagyjanak nyugtom a marhaságukkal. A nevetés nem az én világom. Szomorú, de nem az. – Majd csak feladják a próbálkozást. Ha meg nem… Mindig megtalállak. Ahogy te is engem, ez alkalommal. Kubában is összefutottunk, és Kijevnek is volt egy erős sorsszerűsége. Véletlenek nincsenek, Kat. Mondja ezt egy író. Hát igen, szakmai ártalom, hogy higgyek ebben. Minden egyes szereplőmnek megtervezem a sorsát, és ha a regényben valami véletlennek is tűnik, a mögött is ott van a kezem. Emögött talán valaki más keze van, vagy talán egy felsőbb hatalomé. nem tudom, de bárki „írta” is a mi történetünket, annak nagyon hálás vagyok. Nélküle csak félember voltam. Na jó, kicsit keveset. De egynegyedet megítélek annak az őrült lánynak, elvégre nélküle már régen megőrültem volna. – Szívesen. És megértelek – mondom, és kinyitom neki az ajtót. – A legtöbb esetben én inkább elvonulok a saját kis privát magányomba. Azt hiszem a korral jött az unalmasság is. Bólintok, amikor elmondja, hogy elment Ukrajnába. Érthető, hogy meglátogatta a testvérét. Hiába vagyunk titkosan működő szervezet, azért jó néha tartani a kapcsolatot a régi családtagokkal. Az enyémek már nem élnek, de mégis én vagyok erre az élő példa. Elvégre úgy szeretem Ashleyt mintha a tulajdon lányom lenne. Sok jó percet szerzett már nekem az a kislány. És ki tudja, talán majd egy napon… Talán. Alig lépünk ki, átkarolom a derekát és magamhoz húzom. Ha nem húzódik el tőlem mosolyogva a szemébe nézek. Most érzem csak igazán, mennyire hiányzott nekem. – Soha ne csináljuk ezt újra, oké? – kérdezem, majd, ha eddig nem tolt el magától, megcsókolom. Túl régen nem tettem már. Harminc évnek azért nem kellene eltelnie két csók között.
-Hát azért a röpke harminc évet nem nevezném kevés időnek!- Húzom fel a szemöldökömet, de a mosolyom akaratlanul is szélesebbre húzódik, így nem igazán sikerült számonkérőre a mondat. Talán Steve nevetése, vagy az, hogy most teljes egészében láttam őt, egészen közel magam mellett ébresztett rá hirtelen arra, mennyire is hiányzott. Nem is csak mint férfi, hanem mint barát, akivel a legnagyobb őrültségeket követtük el. -Ha hiszel a Sors-ban, akkor tényleg nincsenek. De szerintem azért vannak, szerencsés és szerencsétlen véletlenek egyaránt, amit nem lehet befolyásolni, csak bízni kell bennük. Viszont remélhetőleg itt nyugisabb lesz minden. Eleve informátor vagyok, úgyhogy nem kell hadakozzak senkivel, tehát elméletileg egy jó darabig nem akarnak eltávolítani minket egymás közeléből. Főleg, hogy azt sem tudják, hogy egyáltalán ismerjük egymást.- S annyira jó érzéssel tölt el, hogy nem kell hozzátenni, amit eddig annyiszor, hogy "és ez jobb, ha így is maradna!" Amint kiértünk az ajtón, szinte tapinthatóan megváltozott a légkör köztünk. A nyílt utca ellenére sokkal inkább kettesben voltunk, mint a kocsmában, és ez a változás azt hiszem Steven-re nagyobb hatást gyakorolt, mint rám. Számomra fellélegzés volt a sok ember helyett egyetlen ismerős arcra koncentrálni, viszont részéről nem volt megszokott, hogy a csipkelődő megjegyzésemet szó nélkül hagyja. De szerencsére nem hagyott sok időt, hogy ezen gondolkozzak, mert szorosan magához húzott, én pedig még ha akartam volna sem tudtam volna tenni ez ellen. Őszintén szólva nem is akartam. A mosolya, az érintése, az illata, minden egyszerre felszínre hozta bennem a régi érzelmeket, és egyszerre tört rám az a hiányérzet, amit 30 év alatt sikerült elfojtsak magamban. Karjaim ösztönszerűen kulcsolódnak össze a nyaka körül, és zöldes íriszeim megtalálják az övéit. Szinte alig hallom amit mondd, mert csak az számít, hogy itt van, a karjaiban tart, és az ég világon bármit csinálhat addig, amíg el nem enged. S harminc év után újra érzem ajkait az enyéimen, pont ugyan annyi szenvedéllyel, mint anno, amikor megismerkedtünk. -Soha...- Húzódom el tőle egy pillanatra, csak hogy megnyugtassam, de egyből folytatom is a csókot. Nem tudom, hogy okos dolog-e ez, de az agyam már régen kikapcsolt, maximum holnap fog újra működni és akkor majd végiggondolom mindezt, s kivételesen bőven lesz időnk megbeszélni mindent. Viszont nem kéne tovább az ajtó előtt álldogálni, így bal kezemmel végigsimítom a nyakát, megkeresem a kezét, és szelíden megragadom. -Gyere, sétáljunk inkább picit.- Kacsintok rá, és véletlenszerűen az egyik irányba húzom, de nem engedem el a kezét. Kell a közelsége...túl sokat volt távol, hogy ezzel az egyetlen csókkal beérjem.
*Hát a megjegyzésére már nem volt alkalmam válaszolni, hisz kitört a káosz és sok kedves ember sikítása, akik azonnal átkerültek a nem kedves kategóriába, a sok esemény mellett, vagyis után még ez a magyar fiú is ki kell magából és összekever a felmosó rongyával. De azért javára váljék, hogy kapcsol és így csak a feszültségének tudom be, már nem tudom miért volt ilyen sietős, de tény, hogy Duncan kicsit sem örülne, egy üzenetnek, hogy; „bocs, nem megyek ma melózni, mert a rendőrségen vagyok, mert épp kihallgatnak egy hentes üzlet kirablása miatt.” Hmm… biztos sírva fetrengene a röhögéstől. S hazugságnak hinni az egészet, még ha leleményesnek is. Vagy a fene sem tudja, a főnököm és nem a játszó pajtim, hogy tudjak ilyeneket. A csendnek hálás vagyok, hisz így tudtam figyelni arra, amire kell. Hogy rendbe rakjam a kezeimet, már amikor nem kellett kanyarodnia. A sebességgel semmi bajom, sőt… ha épp nem mással lennék elfoglalva még élveztem is volna. A kérdésére azonban összevonom a szemöldököm.* - Ugyan olyanból, mint a többi… acél. * Ingatom meg a fejem, hisz nem értem, hogy ez most így hírtelen mért volt olyan fontos. Nem néztem a kezeit, sem most, sem korábban. Valahogy nem érdekelt, hogy mekkora lapát tenyere van a másiknak aztán meg már azzal voltam elfoglalva, hogy eressze el a csuklómat. Nem volt épp finom az érintése, bár ez alapjáraton nem is zavart volna. Sosem voltam az a gyengéd virágszál típus, akivel hímes tojásként kellett bánni. Sőőt… de az már elmúlt, most már ezt sem tudtam értékelni, hogy valaki képes határozott lenni. Bár tény, hogy ha nem lennék olyan amilyen ezzel a megmozdulásával megindította volna a fantáziám a férfi.* - Rendesen forogtál volna a szobám felé, mi? * Vigyorodtam el. Nem, az első részét nem vitattam és nem tettem mellé semmit. Ha azt mondja, hogy értette, akkor értette. Ha nem, hát én már többször szóltam. Onnantól meg lesz, ami lesz. * - Nem fogok belehalni, de köszi azért. Lehetőleg ne most próbálj meg karambolozni. * Mosolyogtam rá szélesen, na nem mintha belettem volna kötve. A pengét visszacsúsztattam a balalkaromnál lévő tokba a pulcsim alá és kissé oldalra fordulva, feltérdelve igyekeztem a két ülés között elérni a vizet, úgy tornázva, hogy ne érjek a másikhoz. S ha csak nem volt kedve szívatni azzal, hogy fékez kissé vagy hirtelen kanyarodik, esetleg még jobban a gázra tapos, akkor minden gond nélkül el is értem és visszahuppanva a lábaim közé rakva az alját tekertem le a tetejét. Nos ha szívatni volt kedve… akkor az majd kiderül. * - Kérsz? –nyújtottam felé – Egyébként meg 3 éve kezdtem. * Adtam választ a kérdésére, és ha visszajutott hozzám az üveg – már ha kért – minden problémázás nélkül ittam bele. Bár gyógyszert nem vette be – amúgy sem voltam kibékülve velük -, de szomjas voltam és különben sem szokásom ilyennel problémázni, míg a másik fél igényesnek tűnik. A nevetése ismét csak megborzolja a kedélyállapotom, a különbség annyi, hogy most pont nem számítottam rá és kissé megrezzentem. Amit vehetett arra is, hogy közben a másik kezemmel is igyekeztem tartani az üveget, hogy nehogy kiöntsem, míg megtalálja megint a térdeim, hogy rá tudjam csavarni a tetejét. De ennek ellenére miközben azért nem olyan szerencsétlenül megoldom, a műveletet rámosolyogva válaszolok.* - Hát azt tuti nem. De mióta itt vagyok még egy napot sem úsztam meg minden balhé nélkül, ha kitettem a lábam a hotelből. Most örültem volna ennek a kis nyuginak. * Húztam el kissé a szám hisz mióta itt vagyok csak a baj volt és még csak edzőt sem találtam és úgy alapjáraton nem jött össze semmi a melón kívül. Szóval… inkább csak kíváncsian hallgattam a zenét, ami felcsendült és kissé mosolyogva, összevont szemöldökkel igyekeztem a lehetetlenre; hogy megértsem.* - Hát… nem is értem, hogy miről szól, de hasonló, mint amit én szoktam hallgatni, ha futok vagy edzek. * Persze ez csak ritmusra mondtam, ami tényleg tetszett. Lassabb, dallamosabb zenéket eleget hallgathatok, még mikor gyakorlok. Szóval így el sem nyomtam a zenét, hagytam, hogy végig menjen. Tekintetem közben elkalandozott a doboló ujjaira, de végül nem mondtam semmit, csak egy vigyorral néztem ki az ablakon, míg meg nem álltunk. Mikor meghallottam a szavait felvontam a szemöldököm.* - Nocsak… le akarsz itatni? * Persze nem gondoltam komolyan és a tekintetemben láthatta is, hogy a korábbi játékos fényei igen csak kezdtek visszatérni. Na de a másik variációra meg ráztam a fejem.* - Inkább vállalom, az alkoholt. * És már ki is szálltam a kocsiból. A cuccaimat eszembe sem jutott kivenni, csak a tálcámat szedtem ki az egyik szatyorból és azzal sem foglalkoztam, hogy a pulcsim elejéből hiányzik az a darab, amit kivágtam. Nincs messze a bejárat, szóval még csak a kabátom sem húztam fel. Ahogy beléptünk, azonban el is kezdtem megválni Tőle, de az udvariasságát nem bírtam szó nélkül hagyni.* - Ezt a konditeremben szívtad magadba? * Utaltam vissza akaratom ellenére az erős fogására, de csak csipkelődni akartam. A pultnál biccentettem a pultosnak aztán meg már csendesen haladtam a mutatott irányba. Mikor megérkeztünk ledobtam a kabátom magam mellé és kényelmesen helyett foglaltam.* - Van valami házi specialitás vagy inkább maradjak a jól megszokott Tequilánál és sörnél? * Kérdeztem mosolyogva és barátságosan hisz nyilvánvaló, hogy Ő jobban ismeri a helyet, mint én.* - Még mielőtt belevágnánk a nagy kocsi témába, amihez maximum értelmesen bólogatok. Elárulhatnád, hogy mivel foglalkozol. * Billentettem oldalra a fejem kicsit, hisz én már elárultam, még ha nem is kérdezte.*
Megnyugtat, hogy a tőr, mellyel megsebezte magát s engem is csak acél, nem pedig ezüst. Így egész gyorsan befog gyógyulni és nem marad rajtam heg. Szerencse, hogy csak arra vagyok érzékeny, mert akkor a testemet csak heg borítana és nem lenne egy épp felület rajtam. Úgy néznék ki mint Freddy Krueger az Elm utcából és ringathatnám a népet. Mondjuk én jobb karakter lennék mint ő, de ebbe most ne menjünk bele. A megjegyzésre csak bólintok egyet. Jelezve, hogy igen, forogtam volna az ablakában, de csak akkor ha a szél is fúj vagy meg nem forgat néha napján. - Attól nem kell félni, mert jók a reflexeim és szemem mindig az úton van. Valóban már vagy 30 éve nem karamboloztam. Farkas ösztöneimnek pedig azt köszönhetem, hogy férfi létemre is tudok több felé figyelni. Ráadásul az évek és a rutin is rátesz egy pár lapáttal, szóval ebben penge vagyok. Látom ahogy feltérdel az ülésre és elmosolyodom. Ez egy olyan helyzet amit kár lenne kihagyni, így csak egy kicsit lassítok a kanyar előtt és szépen beveszem. - Jah, bocs, kanyar volt, csak elfelejtettem szólni előtte.... Vigyorgok szélesen rája. Szerintem ha fordított lett volna a szitu akkor Eli sem hagyta volna ki. Persze azért arra ügyeltem, hogy ne csapódjon neki a kocsinak, így nem 100-al vettem be azt a kanyart. A kérdésére nemet intek, hogy nem kérek a vízből. Igyon csak nyugodtan. - Oh akkor nem vagy zöldfülű a használatában. Ez pozitív. Jegyeztem meg komolyan és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi lehetett az oka, annak, hogy ilyen eszközt tart magánál. Biztos meg van rá az oka és megint csak nem faggatom, de hazudnék ha azt kellene mondani, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet. - Ejj már, mások azért panaszkodnak, mert semmi nem történik velük de valóban olykor vágyik az ember egy kis nyugira. Erről azért tudnék mesélni, mert az évtizedek alatt én is elég sokszor vágytam rá, de valahogy soha nem kaptam meg. Mondjuk ez nem meglepő, az én életem már csak ilyen. Hogy bánom e? Nem, mert amiken keresztül mentem attól lettem milyen amilyen vagyok. Ez formált meg igazán és fejlesztetem dolgokat tökélyre. A zene is felcsendül a lejátszóba és úgy tűnik kicsit hasonló az ízlésünk, legalább is ami a ritmust illeti. Megérkezünk a kocsmához és felajánlom neki a lehetőséget, hogy hogyan tovább. Szavaira elvigyorodom. - Leitattatni? Én? ugyan fölöttem glória van csak nem látszik. Kacsintok rá és hangomban benne van a játékos irónia. Glóriát biztosan nem osztanának nekem, bár kitudja. - Egyébként pedig leitatni senkit nem lehet, mert az emberek magútól isznak, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor kérek neked egy cumis üveget és megitatlak, persze csak úgy, hogy ne legyek szélcsengő. Nevetek fel és tényleg nem gondoltam volna, hogy Eli ennyire jókedvre tud deríteni. Ahogy mondta részben ez a foglalkozása és elég jól csinálja. - Helyes! Én sem akarom, hogy még haza menjen, de az okát nem tudnám megmondani. Lehet csak azért, mert régen éreztem ilyen jól magamat egy ember társaságában, bár farkaséban sem nagyon. Be is megyünk és mivel ismerem a helyet, így a pultost is. Veszem a lapot a megjegyzésére. - Ott hát, enélkül be sem engednek. Jegyzem meg és mutatom, hogy merre kell menni. Hát nah, én egy udvarias farkas vagyok, persze csak azzal aki ezt meg is érdemli. Miután leülünk kapok is egy kérdést amire adom is a választ. - Ami náluk speciális az a házi készítésű pálinka, de az igen csak erős. Mentás pálinka. Nem olyan rossz mint amilyennek elsőre gondoltam és kellemes csalódást okozott. Főleg ha elég sokat iszol belőle. Természetesen azt rendelsz amihez kedved van. A vendégem vagy. Csak a mihez tartást véget, mert nem szeretem ha egy nő fizet. Lehet, hogy egy kicsit régi vágású vagyok, de vannak elvek amiket szeretek betartani. - Persze, hiszen nem titok. Testőr vagyok és mellette van egy fegyver kereskedésem is. Vonom meg a vállamat, mert nem olyan nagy ügy, legalább is nekem. Mással nem is tudnék foglalkozni, mert ezt szeretem és erre lettem kiképezve. Talán így már érti, hogy miért kérdeztem meg a tőr pengéjének összetételét é nem gyanakszik másra. - Szeretem a fegyvereket ezért is vagyok kíváncsi a törődre, mert egyedi és elég ritka. Őszinte leszek, még nem láttam ilyet. Ha megengeded majd megvizsgálnám egyszer. Egy félmosoly jelent meg az arcomon. A pultos felé néztem aki már jön is a boxokhoz. - Én Cuba Libre kérek... Pillantottam várakozóan a másikra, hogy végül mit választ. Ha leadta a rendelését akkor vissza pillantatom rá. A megsebzett kezére téved a tekintetem. - Látnia kellene egy orvosnak. Jegyeztem meg kissé halkabban, mert lehet nem elég, hogy rakott rá egy ruhadarabot. Még a végén elfertőződik és elveszti az egyik kezét. Kár lenne érte, mert nem hiszem, hogy egy félkezű táncosnőt alkalmaznának bárhol is. Mondjuk akkor lehetne a fél karú rabló és arra adhatná a fejét, hogy kirabol egy hentes üzletet. Ezen a gondolaton elmosolyodtam akaratlanul is. - Ha megmondod a paramétereket akkor vadászok neked egy kocsit. Ajánlom fel, mert én jobban értek hozzá. Annak meg semmi értelme, hogy vegye egy rossz kocsit, amit majd a szervizbe kell vinni két naponta. A rendelt pia megérkezik. - Mire igyunk?
*Hát ha jók, ám legyen. Én biztos nem fogok vitatkozni vele, no meg most mi bajom történhet? Maximum ott maradok, na és? Nem fogok kétségbe esni, akkor egyszerűbb lett volna, ha be sem szállok a férfi mellé. S ha valóban tartottam volna a balesett eshetőségétől valószínűleg nem vigyorogva mondom és már beszállás után az összes létező, de még a nem létező biztonsági öveket is magamra csatoltam volna. De hát, a motorokon sincs, így aztán felesleges volt. A kanyar, na igen. Ahogy bevette én kicsit kilendültem a kocsi oldala felé, és már kapaszkodtam is, ami nem tett jót a kezemnek, de hát ezt még meg kell szoknom, így az arcom belerándult, de nem tudtam haragudni. Mi sem mutatta jobban, hogy a szavaira még mosolyogtam is.* - Ahham… persze… elfelejtettél, mocsok. *S már meg is löktem egy kicsit a vállánál. Nem olyannak tűnt, mint aki nem fogná biztos kézzel a kormányt és amúgy sem vagyok díjbirkózó, szóval kicsit sem féltem attól, hogy ennek következtében ki leng a kocsi, vagy elrántja a kormányt. Bár valljuk be, csak azért kuncogtam mellé és nem tudtam haragudni, mert fordított esetben Ő rosszabbul járt volna. Van egy fajtavezetési stílusom és meg kell hagyni, hogy rányomtam volna fékre már csak hülyülésből is, hogy felkenődjön valahova. A megjegyzésére összevontam a szemöldököm.* - Ezt azért nem mondanám, de ha a kezembe akad egy, nem mondanám, hogy nem tudom, mit kell vele csinálni vagy hogyan kell használni. Három éve kezdtem, de csak egy év után kaptam kezembe éles eszközt. De hát a költözés hátránya, hogy itt bizony még nem találtam sem önvédelmi oktatót sem olyat, aki esetleg tovább gyakorolhatna velem. * Vontam meg a vállaim. Nem féltem, hogy előbb vagy utóbb ne találnék valakit, aki a végtelenségig szadiz, és aki eléri nálam azt, amit a régi edzőm. Ha baj van, akkor balhé helyett képes voltam felhívni, hogy jöjjön le és hadd rúgjam szét a hátsóját. Na nem igazán sikerült, de inkább egy tapasztalt ember felé engedjem ki a gőzt akiben nem tehetek kárt, mintsem egy olyan felé aki ott marad. Volt priuszom bőven, nem kellett, hogy le is csukjanak. Persze apa és Leo elintézte volna, de na… nem szeretek apu hátterére támaszkodni. Leo meg egy más kérdés…* - Hát… nyugim az lesz bőven mients kijutok a Hotelből. * Mosolyodtam el, hisz ott már nem lesz, a leányzó ki az agyamra menjen. De azt hiszem azért hiányozni fog, túl üres és csendes lesz a ház, ha megtalálom a nekem megfelelőt. Hmm… talán meg kéne csinálnom a tánc sulis cuccot… lehet, kitudja, de ez még a jövő zenéje. A glóriás részre csak felvontam a szemöldököm, de mielőtt válaszolhattam volna már folytatta is.* - Hát apám… ha eléred, hogy cumisüvegből megtudj itatni, kérhetsz valamit. Bármit. De csinálj róla képet. * Ingattam meg a fejem vidáman, hisz ez abszurd volt. Nem is kicsit… azt sem tudom, hogy mikor láttam utoljára cumisüveget, nem még azt, hogy mikor ittam olyanból utoljára.* - Mellesleg, bár nem cumisüvegből, de itattak már meg. * Kacsintottam rá. Voltam én is fiatal, voltak iskola bulik, házi bulik és nem mellesleg vertem már szét annyira a mancsaim, hogy fájdalom csillapítóként innom kellett, de még a poharat sem bírtam megemelni, így hát Leot érte az a megtiszteltetés, hogy belém öntse a piát. * - Akkor a környékére teszem a lábam… * Na igen, én nem épp voltam udvarias fajta, csak ha nagyon rajtam volt. De akkor persze már gond van, csak kivételesen nem a fejemben, hanem a lelkemben. Pláne, ha még értékelni is tudtam az ilyen apróságokat, mint figyelmesség. Ahogy leültünk végig hallgatom az ajánlatot, de már a gondolatra is kiráz a hideg. Menta… az valami eszméletlen pocsék, legalábbis semmi kellemes élményem nem volt mikor ouzót ittam. De aztán a kis kiegészítésére felvontam a szemöldököm.* - Mért érzem úgy, hogy ha most elkezdeném azt, hogy már pedig engem nem kell meghívni, csak egy napestig tartó szóváltásba keverednénk, amiből úgy is az lesz, amit akarsz? *Igaz, nem szerettem, ha bármit is kifizetnek, de most valamiért úgy éreztem, hogy ez csak felesleges vita volna, és amúgy sem jönnék ki belőle jól. Eléggé sikerült megtartanom az önállóságom így ez nekem mindig is furcsa volt, pláne, hogy sosem érdekelt senki. Na de mindegy, ezen most nem fogok viták nyitni. Legfeljebb majd kap egy csokor virágot vagy egy babát ajándékba holnap. Jajj várjunk… én vagyok a lány, ilyet nekem kéne kapnom. Na mindegy, azért lássuk be nem rossz ötlet a részemről és szívesen megnézném az arcát mikor átveszi. Meg is volt a következő utam. Erre meg már gondolatban is röhögtem, ahogy elképzeltem az arcát. Inkább a kereskedésre csillantak fel a szemeim nem pedig arra, hogy testőr, de máris érdeklődve hallgattam visszapattanva a jelenbe. * - Milyen fegyver? * Kérdeztem kíváncsian és kezdtem örülni, hogy erre felé ilyen is van. S így már értettem a korábbi kérdését is, aminek mondjuk akkor nem szenteltem nagyobb figyelmet. Sőt… nem érdekelt, csak furcsálltam. A tőrömre csak elmosolyodtam, nem ez volt az egyetlen darab. De ha már úgy is tudja, hogy az hol rejtőzik akkor talán meg is mutathatom. Persze miután nem lesz közönségünk.* - Hidd el, nem ez az egyetlen dolgom, amit még nem láttál. De nem hiszem, hogy itt örülnének ha kipakolnám… * Kacsintottam rá és bár isten adta tehetségem kétértelműen fogalmazni még akkor is mikor nem akarok, de most kivételesen arra gondoltam, hogy nem ez az egyetlen egyedi darabom. Kapásból hármat tudnék mutatni jelenleg, és még otthon van pár darab. * - Egy Tequilát és egy sört… Ó és egy olyan mentás pálinkát, illetve kérnék pár papírtörlőt és egy konyharuhát vagy valami olyat, amit nem sajnáltok.* Adtam le a magam rendelését, meg maradva a jól bevált és talán kicsit sem annyira erős kombónál. Hogy a második fele minek kell… nos, azt biztos nem meginni akarom, de leleményességem határtalan. S megmutattam a kezem a pultosnak, hogy értse a konyharuha hasznát már nem fogják venni, ha azt kapok. A megjegyzésre csak felvontam a szemöldököm.* - Értettem apuci… egy gond van. Elég nagy kislány vagyok, hogy megoldjam magamnak, és már lassan öt éve nem jártam orvosnál. Nem egy kis vágás miatt fogom elkezdeni.. * Ingattam meg a fejem, miközben az átázott kötésemre néztem. Az csak rontana a helyzeten, még az orvosoktól sem tűrőm, hogy hozzám érjenek. Ez már csak ilyen, a lelkem nem válogat és az agyam sem. Ember ez is, az is… legyen szó orvosról, nőről, férfiről… nem gyere be egyik sem.* - Négy kereke legyen, ne akadjak el vele és lehetőleg ne kelljen minden másnap szervizbe vinnem. Vedd számításba, hogy nő vagyok, szóval egy terepjárónak nem biztos, hogy örülnék, de egy rózsaszín kicsi kocsit se mutass, mert szörnyet halok. Szeretem a csinos darabokat, de azok ide aligha felelnének meg. Szinben meg nem érdekel… fehér, fekete, piros, kék… egyre megy, ha a megteszi a szolgálatát. * Mosolyodtam el halványan. Nem értettem a kocsikhoz és az első egyedüli kocsi vásárlásom után 1 hónapra lecsaptam az eladót, mert átvert. Szóval azt hiszem, hogy jobb, ha rábízom, ha valami szart ad, nos… majd benyújtom a számlát. Ahogy megérkezik a pultos, mosolyogva köszöntem meg az extrákat is, amiket kértem a pia mellé, és ahogy elment már is a társaságom felé tekintettem.* - Nos… a Hentesre… *Emeltem felé a poharam, és ha nem egészítette ki, vagy épp igen az sem zavart. Koncintás után már le is húztam a bátorságot adó löketet és letettem a poharam az asztalra. Lássuk be, nem esett épp a legjobban és a hideg is kirázott Tőle. Nem vagyok alkoholista és korán volt még nekem az ilyenhez, de hát ez van. Ittam rá egy korty sört és már neki is láttam a dolgomnak. Hát kaptam konyharuhát is, de kötszert is, amiért tényleg hálás voltam a srácnak, még akkor is, ha mellé tette vigyorogva, hogy az extrákért felárat számítanak fel és, hogy ennek több hasznát veszem.* - Mióta vagy itt? * Nem mintha különösebben érdekelt volna, de bár a kezem járt, de tudtam, hogy ha beszéltetem, akkor az eltereli a figyelmem és bíztam benne, hogy elkezdi a vérem szívni, hogy ne a művelettel kelljen foglalkoznom. A konyharuhát duplára hajtva leterítettem, a kötésem le szadiztam magamról, és a fogaim összeszorítva öntöttem rá a mentás vackot, na nem kínoztam magam feleslegesen szóval egyből a felét cseppek helyett. Na most ha erősebb lennék a kelleténél akkor a fogam kitört volna az fix és ha gyengébb, akkor bizony már jajveszékelnék. De így, csak az arcom lendült és a szemeim lettek némiképp fátyolosabbak miközben átjárta a testem a csípős fájdalom. Csakhogy ez a vacak tényleg erős volt és nem múlt gyorsan a fájdalom… sőőt… így esett meg, hogy bár nem anyáztam, nem sírtam és álltam a strapát, de azért mégis kicsordult a könnyem a fájdalomtól.* - Hmm… igazad volt, tényleg erős. * Jegyeztem meg viccelődve, még ha a hangomból sütött is a fájdalom, ahogy feltekintettem rá. Hagytam a kezemnek pár pillanatot, aztán letöröltem és megtettem még egyszer az ital másik felével. Oké, a fájdalom küszöböm kezdett kiakadni, hisz nem csak egy felületes seb volt. De így jár az, aki… akit elrántanak. Na de, a papírtörlővel megtöröltem a kezem az alkoholtól és biztos, hogy jó illata lett a kezemnek. Na persze… Az alkoholos és véres konyharuhát kitoltam oldalra és ahol kissé átázott ott letöröltem az asztalt tiszta papírtörlővel majd egy kupacba kitettem az asztal oldalára, és a fásli szerűséget meg a gézt egyik kezembe fogva a srác felé nyújtottam. Az alkoholtól bűzős mancsom meg kissé felé csúsztattam az asztal felett.* - Tiéd a lehetőség… * Ez most egy kérés volt, hogy ugyan tegye már meg, hogy beköti. Ha testőr akkor nem egy két bal kezes hülye biztos volt már saját sebe is, amivel nem rohant egyből orvoshoz. S mivel Én kértem, így majd még lecsapni sem akarom majd, ha megteszi és hozzám ér. Persze tudtam, hogy ez szükséges, de na… én már nem voltam képes tovább szadizni magam.* - … amúgy is jobban szeretem, ha más szadiz. * Mosolyogtam halványan a fájdalom ködén, még mielőtt neki áll itt ki fogásokat sorakoztatni.*
Csak vigyorgok a megjegyzésére, hát vannak helyzetek, ami felett nem lehet tovább cammogni, ez is egy ilyen volt. Biztos kézzel fogom a kormány, így nem leng ki a kocsi, mikor kicsit meglök. Figyelmesen hallgatom végig a mondatait és örülök neki, hogy „normális” nővel találkoztam. Az én világomban az a normális, ha valaki tud a fegyverekkel bánni. - Keresel? Kérdezek rá kerek perc, mert miért ne tenném meg. Amúgy is érdekel és ez még nem vájkálás az életébe. Ezek szerint el akarja hagyni a hotelt, amit, megtudok érteni, mert azért még sem az ember otthona és nem a maga ura. Nekem teljesen megfelel, mert így nem kell hideg kaján élnem és mindent megcsinálnak az alkalmazottak. Nem azt mondanom, hogy nem vagyok önellátó, de minek mossak mikor megteszi más, vagy miért gyújtsam fel a konyhát, mikor csak lemegyek és eszek amit akarok? Nem látom érelmét, hogy kiköltözzek a szobámból és amúgy is jobb, ha ott vagyok a falka központjába. A megjegyzésére felcsillan a szemem és egy csibész mosoly villan fel a képemen. - Ezt megjegyzem. Hát ha egyszer oda is eljutunk, bár ez érdekes gondolat, mert még az sem biztos, hogy találkozunk e még. Mindegy. Amikor meghallom, hogy itatták már meg cumisüvegből meglepettségemet nem rejtem el. Ezt valahogy nem néztem volna ki belőle. - Igen, elmesélheted. Vigyorodom el, de van egy olyan érzésem, hogy erről a történetről le fogok maradni. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon abszurd történet volt. Miután beérünk nem kell asztalért könyörögni, nem mintha megtettem volna. Egyenesen hátra mászunk. A megjegyzésre pedig nem mondok semmit. Miután leülünk, a választékra terelődik a szó. Látom ahogy felvonja a szemöldökét, de ebből nem engedem. Én fizetek és kész. - Jól rá tapintótál a lényegre. A végén úgy is az lenne, amit én akarok. Tetszik, hogy nem mászol bele egy felesleges vitába. Szeretem az okos nőket, és ahogy lejött Eli nem egy elkényeztettet buta nő. Bárcsak több lenne a világban. Akkor nem kergetnének a sírba, hogy mindent sokszor kell elmondani és még akkor sem fogják, föl vagy nem azt teszik, amit kell. Szerencsére nem sok ilyen vesz körül, de azért akad egy pár és kiiktatni nem lehet őket, mert a szervezet része, de nem is sokat dumálok velük, csak ami szükséges. A munkám is szóba került, persze azt nem mondom el neki, hogy vezető testőr vagyok egy farkasokkal teli világban és az a küldetésem, hogy megvédelmezzem őket. Erről eszembe jutott valaki, akit fel kell keresnem a közeljövőben, mert a tudására szükségem van. - Főként lövő fegyverek, mert arra elég nagy a kereslet, de akad a boltomba kés és tőr is, persze nem olyan egyedi, mint a tied, de azért nem lehet rá panasz. Vonom meg a vállamat, mert jó az árum, hiszen a legjobb helyekről szerzem be. Van olyan is ami megrendelésre készül, de ez elég ritka. Az emberek valamiért imádják, a tömegcikkeket csak tudnám abban mi a jó? Erre soha nem fogok rájönni. Nekem mondjuk addig jó, amíg veszik az árut. Oh ismét meglep azzal, hogy nem csak törje van, hanem valami más is vagy sok más. Nah ez egyre érdekesebb. - Szívesen tartok majd egy terepszemlét valamikor. Kacsintok rá én is és úgy érti ahogy szeretné. Hát nem sok mindennel tudnak levenni a lábamról, de a fegyverek az egyik gyengéim. Akad még egy pár, de azt most nem fogom felsorolni. Eli is leadja a rendelését és a pultos el is megy. A megjegyzésre magam elé kapom mind a két kezem védekezően. - Oké, oké ahogy gondolod. Csak ártatlan megjegyzés volt. Nem akarok én felette atyáskodni, hiszen nem is ismerem, annyira meg amúgy sem vagyok apa típus, de annak semmi értelme, hogy fertőzés véget ne legyen keze, bár ez sem az én problémám lenne. Ezután rátérünk a kocsi témára és figyelmesen hallgatom, amit mond. Amiket mond, az nem túl nagy segítség, mert a hozzáértők inkább lóerőről vagy felszereltségről beszélnének, de hát még mit vártam? Nő! - Akkor a következő kérdésem, hogy mennyit szánsz rá? Milyen árkategóriába keresgéljek? Ez sem mindegy, sőt nagyon is fontos, hogy mennyit szeretne érte fizetni. Azért van ötletem, hogy még is milyen kocsi illene hozzá, mind felszereltségben mind pedig árban, de a vásárló szava a döntő. Az italok is megérkeznek és Eli elé kerül a papírtörlő, a kötszert és a konyharuha is. A poharam felé tartom, hogy koccintani tudjunk. - A vásárlást ki ne hagyjuk. Egészítettem ki, egy mosoly kíséretében s miután a poharak koccantak bele ittam az enyémbe. A rum erős íze barátságosan köszönti a torkomat. Igazából soha nem szeretem az erős italokat, vagyis a feleseket, de a rum az egyetlen, amit elvisel a torkom, ha töményről van szó. Figyelem ahogy rendezgeti a dolgokat maga előtt s mikor felteszi a kérdést elvigyorodom. Színpadiasan az órámra tekintek majd vissza rá. - Hát úgy 10 perce, de lehet 11 perc is eltelt, mióta betettem a lábamat. Nem számolom a perceket vagy kéne?. Jegyzem meg vigyorogva, de tudom, hogy nem erre értette, azonban próbálom a hangulatot szinten tartani ami nekem nem olyan egyszerű, mert nem igazán vagyok vicces fiú vagyis hát nem mindenkivel, de a nő ezt az oldalamat hozza ki, ami azért egy kicsit meglepő, mert nem tudom mikor voltam utoljára ennyire közvetlen valakivel. Lehet, sűrűbben kellene húsboltba járnom, na jó ezt magam sem gondoltam komolyan. - Szóval már egy ideje, hm, nem is tudom pontosan, azt hiszem tavaly költöztünk ide és az óta itt vagyunk. Mondjuk én nem bánom, hogy pont ide jöttünk, mert nem igen volt kiépülve vagyis...hm....már magam sem tudom mit akartam ebből kihozni. Legyintek. Elvesztettem a fonalat, de nem azért, mert feledékeny vagyok, de azt még sem mondhatom neki, hogy idejöttünk és fellendítettük az életet és a gazdaságot is, hiába volt így. Eddig is azt figyeltem, hogy mit csinál a kezével, de most még jobban rájátszok, hogy azt higgye, a miatt nem tudom befejezni a gondolatmenetet. Elég bátor csaj, hogy így bele önti a sebbe az alkoholt, de megint csak okos, mert igen, az alkohol fertőtlenít és nem csak bent, hanem kint is. Figyelem, nem inkább bámulom az arcát és kíváncsi vagyok, hogy mi játszódik le benne. Az érzékeimet kiterjesztem felé és bizony megpróbálok bemászni a fejébe, ha a mentális pajzsa nem elég erős. Nem török be, mert az nem lenne, etikus csak annyira akarok benézni, hogy átérezzem a fájdalmát, amit most érez, mert nem tudom elképzelni mennyire, fájhat egy embernek. Az erőm és a képességem is meglenne hozzá, hogy betörjek a fejébe, de ennyire szemét nem vagyok....nah jó egy kicsit még is, mert tényleg kíváncsi vagyok és arra is mennyire védett az elméje. Szóval megpróbálok belépni. Persze gondolatot nem tudok olvasni és eddig is éreztem belőle áradó érzelmeket mióta együtt vagyunk, de most valamiért nem érzem a fájdalma szagát, pedig biztosan van neki. Ezért kell közelebb mennem és átlépni a pajzsán, mert úgy gondolom, valamilyen van neki, csak azt nem tudom mennyire erős. Találkoztam már olyan emberrel, akinek volt, pedig nem tudott a farkasokról. Lehet, hogy beavatott ember? Mindjárt kiderül. ha sikerül belépnem, akkor érzem az a fájdalmat, amit érez, olyan szinten, ahogy tapasztalja. A torkom kissé kiszárad a vérének illatától, ezért ismét iszok az italomból és szépen visszamászok a saját pajzsom mögé. Nem volt eddig sem teljesen fent és vele szembe nem kell felhúznom, hiszen nem tudhatja, hogy mi is vagyok. pusztán csak azért fent egy szinten, mert ha netán erre járna egy farkas még se legyek védtelen és ne adjam ki magamat, mert az nagy hiba lenne az én pozíciómba. A megjegyzésre elmosolyodom és elveszem tőle a fáslit majd a gézt is. - Megtisztelsz, de ha ez csak egy csel, hogy csengő legyek, akkor elszaladok. Kacsintok rá, mert eszem ágában sincs elszaladni és nem is kell a bőréhez érnem. Tiszteletben tartom a kérését és a rigolyáját vagy mije van neki. Mind a két kezemet az asztalra teszem és a fáslit a keze alá csúsztatom. A gézlapot a tenyerébe helyezem, de csak óvatosan. Most látom csak a vágást igazán és ez sajnos meg fog maradni neki egy jó ideig, ha nem örökre. - Miért vagy ebben a városban? Emeld meg egy kicsit a kezedet. Kérdezek rá. Azt nem kell tudnom, hogy mikor is jött, mert ha még szállodába alszik, akkor olyan régen nem jöhetett. Egyébként a miért jobban is érdekel, mert szerintem ide csak úgy nem jönnek az emberek vagy itt laknak vagy oka van annak, hogy pont ide érkeznek. Feltekerem a fáslit a kezére úgy, hogy a tenyere be legyen kötve és mivel elvileg feljebb emelte a kezét, így nem érek a bőréhez elvileg. Ha meg igen, akkor.... - Nem túl szoros? Teszem fel a kérdést, mert azt nem akarom észrevenni, hogy lilul a keze, inkább megkérdezem, hogy jó e vagy engedjek egy kicsit rajta. Ha kell, akkor gyengébben tekerem fel a fehér anyagot. A megjegyzésre elmosolyodom ösztönösen, de nem mondok neki semmit. Mikor kész van, elhúzom a kezeimet és intek a pultosnak, aki jön is serényen. - Még egy kört kérnék Ezzel pedig a maradék rumos kólámat is magamba töltöm, hogy az üres poharat el tudja vinni. Miután megjött az újabb kör Eli felé tolom a rövidet és a sört is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ami az asztalon van (ha van még) az már megmelegedett és jól fog esni a hideg. Nekem minden esetre jól esik. Berúgni ettől én nem fogok, mert ahhoz jó sok ilyet kellene magamba gurítani. Épp test, erős szervezet, jah adjuk hozzá a farkas géneket is. - Egész véletlen nem tudod mikor lesz telihold? Kérdezem meg csak úgy a semmiből, mert valamiért olyan érzésem van, hogy hamarosan. Mindig megérzi a testem, bár rám nem tesz olyan nagy hatást, mint a kölykökre. Igazából nekem valahogy kimaradt ez az élvezzük a holdtöltét időszak, de nem bánom. Soha nem élveztem és nem is fogom, mert olyankor egy igazi állat leszek. Na de, hagyjuk is ezt.
//"Kicsit" hosszú lett. Remélem azért nem fog fájni végig olvasni. De muszáj volt egy kis mesélést beiktatnom és az megtolta.//
*A kérdésére felé pillantottam, hisz ez nem volt egy logikus kérdés, tekintve, hogy azt mondtam, hogy nem találtam. Ahhoz meg, hogy ne találjak keresni kell. De hát mindegy, ilyen apróságokon nem akadok fent és bólintottam.* - Igen. Eggyel összefutottam véletlen, aki esélyes lett volna. De valahogy nem tett rám túl jó benyomást. Sajnálatos módon, lehet valaki a legprofibb, ha egyszerűen nem bírom elviselni a közelben akkor az oktatás alatt sem fogom tudni elviselni a fizikai közelséget. * Na igen, nem olyan egyszerű oktatót találnom a számomra. Pláne nem olyat, aki közben tudja is a dolgát. De ez ellen nincs mit tenni. Sosem voltam egy egyszerű eset, mázli, hogy táncnál könnyebb dolgom van ilyen téren. Ott nem zavar annyira és még csak be sem pörgök annyira. A mesélés lehetőségére elmosolyodtam és inkább egyelőre nem feleltem. Az azért nem lesz ennyire egyszerű, még ha nem is egy hadi titok vagy olyan dolog, amit szégyellnék. Mindenkivel megeshet… csak van akit azért itatnak meg mert jó poén és van akit azért mert muszáj. * - Azért ne bízd el magad Szépfiú… nem adom be mindig ilyen könnyen a derekam. Ezt írd a személyes bájodra, hogy most nem akarom elrontani az estét azon vitatkozva, hogy kifizeti ki a számlát…* Mosolyodtam el halványan. Na igen, nem akartam Én veszekedni vagy vitatkozni, ahhoz egész jól alakultak a dolgok. De nem mindig vagyok ilyen megalkuvó, de többnyire nem is csak pár dolcsiról van szó. Hanem inkább a mögöttes tartalmáról, amit itt nem vettem észre. S valószínűleg csak ezért is vagyok még itt. Nem olyannak tűnt a férfi, aki így próbálna meg befűzni, nem hogy engem, hanem úgy bárkit. Ami pedig az estét illeti… valahogy nem zavart, hogy maximum kora délután lehet. Hosszú a nap és ha már szóba jött akkor az éjszaka is. Csak nehogy elfelejtsem leszállítani a leányzó csomagját műszak végére, ami mikor is van? Nah ez jó kérdés. De pont olyan, ami most egyáltalán nem érdekelt, mikor fegyverekről volt szó. Továbbra is érdeklődve hallgattam a szavait és kissé oldalra billentett fejjel válaszoltam.* - A lőfegyver nem az esetem, tekintve, hogy nem is tudok lőni. No meg akik ellen én fel vagyok fegyverkezve, azok testközelbe vannak így nem is próbálkoztam még vele. Ezek pedig két oknál fogva egyediek. Egyrészt nem egy nő kezébe tervezik ezeket az eszközöket és az én kezembe vagy nagy volt, vagy rossz helyen volt a súlypontja és így használhatatlan. A másik meg… bár nem szokásom mutogatni, de mégis szeretem az egyedi dolgokat. * Bár ez nem jelentette azt, hogy nem akadt nálam tucatárú, de ettől függetlenül… ha már valamit csinálok azt, még ha nem is mindig jól, de legalább csináljam stílusosan. * - De szívesen ellátogatnék a boltodba… * Érdeklődtem meg a címet, és ha meg is kapom, akkor arra mérget vehet, hogy megfogok arra fordulni, ha más nem is, de szétnézni. Gyerekként is imádtam a pengéket, ez szerintem ilyen velem született dolog, bár akkoriban féltem is tőlük, de mégis mindig csodálattal voltam képes nézegetni őket. A terepszemlére meg már csak szélesen vigyorogtam. Hát ha játszunk, akkor játszunk rendesen…* - Ha túléled velem a délután hátralévő részét és műszakváltás előtt, amit egyébként nem tudom, hogy mikor van, hazamegyünk, akkor talán még sor is kerülhet rá a nap folyamán. Ha csak… nem félsz kettesben maradni velem. * Hangom kissé sejtelmesre váltott, de a másik láthatta, hogy ha akarta persze, hogy semmi hátsó szándék nem volt ebben az egészben. Az meg, hogy van-e még valami dolga… nos, majd mindjárt úgy is kiderül. De különösebben nem zavart volna az sem, és így legalább ha él a lehetőséggel, akkor mehetek az adminhoz szobát nyittatni, mert nem gondoltam volna, hogy valaki ezt eléri elmondhatom, hogy Balázs az első ember aki betette oda a lábát azért, mert Én hívtam. A védekezésére csak egy halvány mosollyal felelek, ezen nincs mit forszírozni. S talán még hálás is lehettem, azért mert nem erőlteti ezt az orvos dolgot. De persze miért is tenné? Nem az apám, nem a szeretőm, de még csak a jövendőbeli társam sem, szóval akár hanyagolhatjuk is. Még akkor is, ha az utolsó pont megfontolandó lenne, ha épp nőként mérem fel a másikat. - Azért egy limuzin árkategóriára nagyot néznének a banknál, tekintve, hogy nem szoktam ekkora összeszeget mozgatni és itt az istenháta mögötti kisvárosban hosszabb a folyamat is, mire utána járnak és a kismillió visszaigazolást lejátsszák egymás között. De játszunk olyat, hogy megbízom benned. Rád bízom A-Z-ig az egészet. Ha megtaláltad szólsz, és a fizetést elintézem. Ha nagyobb az összeg, akkor legfeljebb megkönnyítem annyival a kereskedés dolgát, hogy közvetlen a Londoni fiókról utaltatom át a számlájukra. De hidd el, az ár a legkisebb bonyodalom, nagyobb feladat úgy választani, hogy nekem is tetsszen és kényelmesen tudjam vezetni. Mondanám, hogy cserébe főzök neked valami finomat, de lássuk be, abba hamarabb halnál bele mint élveznéd. Szóval ezt majd később lejátszuk.* Mosolyodtam el halványan. Sosem szerettem mikor szóba kerültek az anyagiak. Utána mindig egy csomó felesleges kérdés merült fel. Minthogy; hogyhogy közvetlen meg, hogy tudom elintézni… ch… mintha olyan nagy kunszt lenne. Apának van egy korlátlan meghatalmazása és nekem csak annyit kell tennem, hogy megkérem, hogy haza fele ugorjon be és intézze el a tranzakciót. Ehhez még diploma sem kell, ahogy ahhoz sem, hogy a bankok többségének Londonban is van egy nagy fiókja és így sokkal gyorsabb. A kérdésemre adott válaszára széles vigyor szaladt az arcomra. Ha nem lettem volna elfoglalva azzal amit épp csinálok, akkor ezen akár még nevettem is volna. De elvoltam, így csak váll vonva válaszoltam.* - Talán… nem árt megjegyezni, hogy mennyi ideje élvezed valaki társaságát. * Tekintettem fel egy pillanatra mosolyogva. Annyira azért nem voltam lefoglalva a művelettel, hogy ne vegyem a lapot. De aztán a többes számán megakad a figyelmem és igen csak a mondandójára figyelek, így a kezem csak amolyan gépként jár, mint ami be van programozva, hogy csinálja a dolgát. Ahogy a félbehagyott mondata is.* - Ejnye, ejnye… épp kezdtelek megkedvelni aztán bejátszod a hülyét. * Húztam el a számat és nem csak megjátszott keserűséggel. Nem szerettem ha valaki hazudik és a férfi nem egy sült bolondnak tűnt aki nem tudja, hogy mit akar mondani. Már csak szakmából adódóan sem lehet feledékeny. De hát ez van.* - Ha nem akarsz valamit elmondani, de véletlen belekezdesz, vagy bele kérdezek, mond azt, hogy nem tartozik rám. Nem fogok sírva haza szaladni és jobban viselem, mintha hazudnak vagy játszzák az ostobát. Az idiótákat kedvelem, de az ostobáktól inkább távol tartom magam. * Mosolyodtam el halványan, de nem forszíroztam tovább a félbehagyott részt. De a többes számra azért rákérdezek.* - Apa, anya és csöppcsalád vagy feleség és gyerkőcök? * Néztem fel ismét egy pillanatra és láthatta, hogy egész hamar túltettem magam a korábbi dolgon. Nem, annyira nem volt vészes és bíztam benne, hogy legközelebb inkább közli, hogy nem tartozik rám, minthogy megint egy ilyet bejátsszon, vagy esetleg hazudjon és ennyire látványosan. Ha már valaki ilyenre adja a fejét, akkor csinálja rendesen. De nem hiszem, hogy annyira nehéz lett volna kinyögni egy „nem szeretném elmondani/nem tartozik rád” jellegű mondatot. Pláne, hogy nem voltam durcizós fajta.*
Balásznak könnyű dolga van a behatolással, tekintve, hogy a nőnek gőze sincs még a mágiaérzékenységéről sem, nem még arról, hogy miféle szerzetek rohangálnak fel alá a városban és szerte a világban. Vannak megérzései, rám álmai, de mentális pajzsa semmiképp sem. Az Ő ereje a határozottságában és a makacsságában rejlik, talán a férfi ezért nem is bírta kiszagolni, hogy Evelynnek bizony nem egy fáklyás menet, hogy rendbe tegye a kezét. Még ha a tekintete roppant árulkodó is, amelyből nyitott könyvként lehet olvasni. Korán megtanulta, hogy a gyengeségeit nem szabad kimutatnia, különben eltiporják. De mentálisan, kimondottan ilyen irányzattal sosem képezte magát. Így Balázs magáénak érezhette Evelyn elfojtott égető fájdalmát, érezhette, hogy a lánynak ez a művelet már a határait súrolja. Farkas mértékkel talán a férfinek meg sem kottyant volna ez az intenzitás, de most a nő testével érzett. Érezhette azt is, hogy mekkora önuralomra és higgadtságra van szüksége, ahhoz, hogy ne adjon hangot és folytassa a műveletet másodjára is. Így megtudhatta azt is, hogy bizony a könnyek nem a hiszti jelei, csak az elfojtott fájdalmainak a megnyilvánulása. Mind ezek alatt pedig ott volt a vidám, ökörködő és csipkelődő hangulata ami jelenleg háttérbe szorult. A behatolás után, pedig egy halvány feszültséget is érezhette a másik, ami a semmiből teremt ott. Így egy kis ésszel kitalálható volt, hogy ez bizony azt jelzi, hogy a nő megérezte a „kutakodását”, ami a mágia érzékenységére utal a nőnek, még ha nem is tud róla.
Hirtelen valami furcsa bizsergés futott végig a gerincemen, az a fajta ami a veszélyt is szokta jelezni. Tekintetem felkaptam egy pillanatra és összevont szemöldökkel néztem körbe. Nem, senki nem érkezett vagy jött közelebb hozzánk így betudtam a fájdalomnak és annak, hogy tényleg átléptem egy bizonyos határt. Így csak folytattam a műveletet egészen addig míg nem végeztem, de ahogy megszűnt ez a bizsergés – ami akkor volt, mikor Balázs ki szállt a nő fejéből - , egy sóhajjal engedtem el magam megint és ezáltal a feszültségem. A másik talán nem értette, hogy mire fel ez a sóhajtozás, de talán betudhatta arra is, hogy épp végeztem a szadizással. A válaszára csak elmosolyodtam és örültem, hogy nem akasztotta ki a műveletem és nem is próbált megállítani egyszer sem.* - Nem szeretek futni pasi után és egyébként is visszajönnél… * Kacsintottam rá játékosan. Ha arról volna szó… nos már nem volnék ilyen biztos magamban. Sőt, semennyire. De mivel még itt van, így társaságnak nem vagyok rossz. Szóval visszajönne.* - Ezt dobta a szerencse sütim… * Adtam meg az őszinte és igaz választ, de sejtettem, hogy ez azért így neki nem tiszta így miközben megtettem, amit kért kifejtettem.* - Sok helyen megfordultam, de sosem találtam meg azt, amit keresek. Talán ennek az volt az oka, hogy én magam sem tudom, hogy mi az. De a lényeg, hogy eddig tudatosan választottam ki a cél állomásaim és rosszul sült el. Ezúttal a szerencsémre bíztam és bekötött szemmel ráböktem a térképre. Nos… a nem létező szerencsém biztos nyaralni volt, mert utálom a hideget mégis ez a város lett a cél. Így Floridában eladtam a házam, a kocsim és ideköltöztettem magam. Munka itt is akad, táncolhatok is és ha még nem is találtam volna rá Duncan korrekt bárjára, akkor sem lettem volna elveszve. De semmiképp sem léptem volna vissza az utazástól, mindig végig csinálom, amit elkezdek. Nem, így jó lesz… * Válaszoltam közben a kérdésére is, miközben mesedélutánt tartottam. Ebben nem volt semmi titok. Új élet, új környezet, ami már nem is emlékszem, hogy hányadik. Ami azért meglepő, tekintve, hogy nem vagyok egy vén csoroszlya. Ha Balász véletlen hozzá ért a kezemhez sem mentem át sárkányba. Nem zavart, mert Én kértem meg rá és számítottam rá, hogy ez előfordulhat. A másik nem tudja, de a probléma nem itt volt. De ez nem is számít. Az újabb körre csak mosolyogtam, és ahogy megérkezett már meg is emeltem a poharam, annak ellenére, hogy az előző söröm még ott volt, hisz nem azzal voltam elfoglalva és a sör amúgy sem jó melegen.* - Köszönöm… és a kötést is. * Emeltem meg a poharam felé és ha épp nem akart minden körnél koccintani akkor meg is ittam és magam elé húzva a söröm tekintettem rá kissé elgondolkozva.* - Elméletileg 27.-én. Elég ramatyul alszom teliholdkor… * Húztam el a számat és még a hideg is kirázott, ahogy azok a brutális álmaim eszembe jutottak. Nem voltam egy gyenge nő, de attól még ezeket nyomasztóak voltak. De ez kellő magyarázat is volt arra, hogy miért tudom ilyen pontosan. Mindig megnézem, hogy melyik két napba nem szabad melóznom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tekintetem a másikéba fúrtam és oldalra billentett fejjel néztem. Bele ittam a sörömbe és mivel sokat nem veszthetek hát fel is tártam az ötletem.* - Játszunk egy kicsit nagyfiú… Kint még kíváncsi voltál egy mesémre. De egyoldalúan nem szeretek mesélni. –kacsintottam rá – Szóval a játék a következő; Egy-egy kérdés oda-vissza. Persze van vétójog és bármelyik kérdést passzolhatod. De nem ingyen. Váltasz valami rövidebbre vagy épp az „üdítőt” mellé pluszba, az már nekem mindegy. De nem lehet gyengébb a tequilánál. Minden egyes lepasszolt kérdés után egy feles. Persze a csomagom le kell szállítani a szobalánynak, szóval addigra mindenképp visszamegyünk, de a Hotelnek is van bárja, ha addig még mindig volna kedvünk játszadozni. * Vigyorogtam rá szélesen. Ó persze, tudtam én, hogy ebből olyan részegedés lesz, hogy másnap öröm lenne bevenni egy fájdalom csillapítót. De ha már ismerkedünk, akkor adjuk meg a módját. A férfi nem olyannak tűnt, mint aki visszaélne, ha ne adj isten kiütném magam. *
A kifejtését figyelmesen hallgatom végig és olykor bólintok, hogy kifejezzem az egyetértésemet. Hát tényleg nehéz jó szakembert találni még úgy is, hogy ha szeretik az érintést. A következő megjegyezésre elmosolyodom. Én nem bízom, el magamat soha nem tennék olyat, de ezt nem közlöm vele. - Ééééés ha szépen nézek, olyan szemekkel, mint a szobalány, akkor sem adod be a derekad? Kérdezem mézes mázos hangon és a fejemet is megbillentem egy kicsit. Hangom természetesen játékos és a vonásaim is erről árulkodnak. Van egy sejtésem, hogy nem mindig ad lehetőséget arra a férfiaknak, hogy helyette fizessenek ezért úgy vélem ez nagy szó nála és még bókot is kaptam. Lehet ennél jobb a nap? Talán, de ez még a jövő zenéje. Az egyik nagy szerelmem kerül szóba mi nem más, mint a fegyverek. Már egész korán érdeklődtem irántuk, bár ha nem tetettem volna meg, akkor most nem itt lennék hanem egy sötét, hideg helyen. Nem csak azért érdekelt, mert az életem múlott rajta. Aztán az érdeklődésből szerelem lett, ami egy életre szól. Szavaira ismét kíváncsiság gyúlt bennem és pár kérdés megfogalmazódott a fejembe, de még mindig nem éreztem úgy, hogy fel kellene tennem és vájkálnom kellene a múltjában. Ezért nem kérdeztem rá semmire. - Én pedig szívesen látlak. Arms Trade a neve és a főút közelében van. Nem lehet eltéveszteni, mert az utcában csak egy van. Egyébként pedig a városban is. Semmi felvágás nincs a hangomban, csak puszta tényközlés. Valóban nincs másik a városban és nekem addig jó, amíg ez így is marad. A vevők csak hozzám jönnek és nincs konkurencia. A bolt pedig virágzik, nekem pedig nincs okom panaszra. Amint bele kezd a mondandóba egy széles vigyor kúszik fel az arcomon. -hmmm vállalom a keringőt és ma semmi dolgom sincs, éjszaka is ráérek.... Kacsintok egyet és megvakargatom az államat, a szemeim is megcsillannak. Ezt nem tudom, hogy fogja érteni, de nekem nincs hátsó szándékom...........szigorúan a fegyverek miatt csillog a szeme és nem azért, mert egy vonzó nő a szobájába hívott. Nem, még egy kicsit sem ezért. A másik szerelmem is szóba kerül, mely nem más mint a kocsik. Már csak egy van amiről még nem beszéltünk, de lehet nem is fog szóba kerülni. Ezt még nem tudhatom, de ha így folytatjuk, akkor még az is lehet, hogy a harmadikat is feltárjuk. Nekem ezzel nincs gondom, mert ki ne szeretne beszélni azokról a dolgokról amiket, kedvel, főleg egy olyan valakivel akinek még élvezi is a társaságát? Egyébként egy kicsit meglep, hogy jól érzem magamat a „gyengébbik” nem társaságában. Persze szépek, meg kívánatosak, de csak ennyi. Kifejti, hogy legyen a kocsi vásárlásra szánt pénz vagyis szabad kezet ad nekem, aminek örülök, mert ha be van korlátolva az ember, akkor nem is lehet megfelelőt választani. A mondata végére pedig felnevetek. - Igen, nagyon valószínű, hogy abba belehalnék. Ha meg van a kocsi,...hogy is fogalmaztál...majd lejátsszuk. Helyeseltem rá és nem gondolom, hogy problémát okozna a megfelelő kocsi megtalálása. Jó azt nem mondom, hogy két perc alatt meglesz, mert ahogy lejött valami különlegeset szeretne, hiszen az illik hozzá. Elmosolyodom arra, hogy jegyezzem, meg mennyi ideje élvezem a társaságát. Legalább nem arra figyel, hogy éppen fáj neki a keze. Azonban nem mondok neki semmit, mert éppen arra figyelek, hogy bekössem a kezét. Ez után bele kezdek egy mondatba amit nem fejezek be és adom az „ártatlant” de hát mondtam én, hogy nem buta nő és rögtön kiszúrja. - Bocs, megbeszélve. Csak ennyit mondok s ebben benn van minden. Nem néztem én hülyének, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire figyel rám. Nos, tévedni emberi dolog és farkas dolog is. Legközelebb majd azt mondom, hogy nem tartozik rá és slussz. A kérdésén elgondolkodom egy pillanatra. simán lehetne mondani, hogy apuval és anyuval jöttem, mert ha úgy nézzük akkor Castor az apám és Patrisa az anyám lehet volna, de semmi közünk vér szerint és Patrisa már nem béta. Tehát anyu meghalt ha ezt a fonalat követem. Megrázom a fejemet. - Nem a vér szerinti családommal érkeztem. Feleség és gyerek nincsen. A vér szerintit kihangsúlyozom. A család szónál pedig egy csepp melegség érződik ki a hangomból. szeretem a falkámat és Castort is nagyon bíróm. A falka pedig olyan mintha a családom lenne, bár nekem soha nem volt igazi családom, így nem tudhatom, hogy milyen lehet egy olyanba felnőni, de ha a mostanit veszem alapul akkor jó lehet. Hagyjuk is ezt a témát, mert mély sebeket szakíthat fel bennem és ahhoz most semmi kedvem nincs. Belépek a fejébe, hogy érezzem amit Eli. Elég könnyen és gyorsan jutok be, ezért tudom, hogy nem beavatott ember és amit ott találok azt pedig átérzem minden egyes porcikámmal. Ez többet elárul nekem róla mint amit eddig megtudtam. Nem időzök sokat és kilépek a fejéből, mert nem tartom helyesnek most sem ezt a cselekedett. Csak át akartam érezni, hogy az emberek mit éreznek egy ilyen helyzetben. Elég intenzív volt az élmény ezt meg kell hagyni. Elég régen éreztem ilyen erős érzelmeket vagyis fájdalmat. Figyelek rá és érzékelem a sóhaját is ami talán azért volt, mert valamilyen szinten érezte, hogy benne voltam, de abban is biztos vagyok, hogy nem tudhatja, hogy én voltam az a galád. Ahogy megismertem, most biztos kapnék egy fejmosást, hogy mit képzelek magáról amiért bele másztam és szó mi szó teljesen jogos lenne. - Nem is tűnsz olyannak, mint aki futna. Áh szóval egy bumeráng vagyok, nah szééééép. Fonom keresztbe mind a két kezemet magam előtt, de a mosoly ott játszik az arcomon, így gyorsan váltok is testhelyzetet. Amúgy sem vagyok durcás típus de a játék az kérem játék, így igazán bele férnek az ilyen mozdulatok vagy nem? A sütire felhúzom az egyik szemöldökömet és várok, hogy ezt jobban kifejtse. - Talán nem véletlen, hogy itt vagy. Szerintem mindennek ok van és okkal történik. Én ebben hiszek már egy jó ideje, de örülök, hogy erre vezetett az ujjad, különben nem itt akartál volna húst vásárolni... Nem fejezem be az okfejtést, mert ő is ismeri a forgató könyvet és komolyan mondtam, hogy örülök, mert ha nem ebben a hideg városba jön, akkor nem is ismerném. -Dicséretes ha valaki eltökélt Jegyzem meg könnyedén. Egyre szimpatikusabb a nő és gondolom ez pozitív. Az újabb kör is megérkezik, de nem olyan vagyok, aki mindig koccint. Nem kell minden körnél, mert akkor sablonos lesz és úgy is azt mondják az okosok, hogy mindig van mire inni. Ez igaz, de attól még nem kell hangoztatni. Biccentettem a köszönőmre, jelezve, hogy nagyon szívesen. Nekem nem volt megerőltető a dolog, így nem is került semmibe. - Akkor ezzel nem vagy egyedül, mert én is, már ha tudok. Hogy ramatyul az nem kifejezés, mert szinte soha nem alszom el. Nem tudom ki találta ki ezt a telihold ízét nálunk, de az biztos nem volt normális. Mondjuk, most már sokkal jobban viselem a holdfényét, mint 200 évvel ezelőtt. Hiába fejlődik a farkas. A haját figyelem mikor megérzem, hogy engem bámul, ezért szemeibe lesek én is. Szinte ide szegez, és ez csak azt jelenti, hogy valamit akar, de még nem tudom, hogy mit. Ha farkas lenne már régen letapogattam volna, de így nincs rá szükségem és amúgy is rájöttem, hogy szeretem, mikor meglep. Nem tudom, hogy miért, csak ezt érzem és pont. Nem szóltam egy szót sem és hagytam, hogy mondja, amit szeretne. Először komoly az arcom, de után, egy sejtelmes mosoly kúszik fel rajta. - Kocsival vagyok. Egyébként jó, hogy mondod, mert a húst lassan megfog romlani. jegyzem meg komolyan és én addig biztos, hogy nem voltok rövidre amíg le nem teszem az autót. Nem szeretek részegen vezeti. Ezt pedig még nem érzem. - Szóval vagy azt játsszuk, hogy elviszlek a hotelba. leteszed a csomagod és a bárban találkozunk vagy itt maradunk és beszélgetünk még egy órát, aztán mindenki megy a maga útján. Én jobban örülnék a második verziónak, de meghagyom a választás lehetőségét neked. Bízok benne, hogy a személyes varázsom azért volt annyira erős, hogy egyetértsünk. Vigyorodom el a végére és nagyon is tetszik az ötlete. legalább tehet fel olyan kérdéseket, ami érdekel és nem az a múltba vájkálós szitu lesz. Szóval várom a döntését annak megfelelően fogok cselekedni. Ha menni kell akkor kocsi és miután a húst leadtam a bárba fogom várni, ha pedig maradunk akkor rendelek neki még egy kört, hogy jobb legyen a hangulata vagyis inkább ne érezze annyira a fájdalmat. - Szóval hogyan tovább?
Azóta nem tudok a falka gondolatától szabadulni, mióta legutóbb Wade újra felhozta a témát. Azt már mondanom sem kell, hogy csak egy újabb rohadt nagy káosz lett abból a beszélgetésnek indult feszültséggel teli valamiből, de most nem ez a lényeg itt. Sokkal inkább az, hogy a nagyságos úr bogarat ültetett a fejembe, és a mai nap alkalmával elhatároztam magam, hogy ha már ő képes volt felkeresni valami dögös szukát annak érdekében, hogy kicsit többet tudjon meg erről az egész -szerintem még mindig totál fölösleges-, falkásdiról, akkor én miért ne szimatolgathatnék egy kicsit? Erről természetesen nem feltétlenül kell tudnia. Ha kitudódna, egész biztos, hogy örömtáncot járna, és körbe röhögne, hogy megint igaza volt, és a többi süket duma... Nem tehetem magam ki ekkora megaláztatásoknak. Ha a füvezést, verekedést és piálást tudom dugiban csinálni, akkor ez a mai napi kis találkozó sem lesz akadály! Mivel nagyon is jók az informátoraim, sikerült megtudnom, hogy a suliba nem egy -nagyjából velem egykorú-, kölyök falkatag is jár. Mondhatni, egy egész listányi farkas komát kaptam kézhez a srácoktól. Ráböktem az első szimpatikus névre -valami Samuelre-, és onnantól kezdve már indulhatott is a buli. Fredék kis üzeneteket hagytak a szekrényében, én pedig csak remélni tudom, hogy van annyi vér a srác pucájában, hogy nem futamodik meg annyitól, ha ismeretlenek nyilvános helyre hívják időponthoz kötve. A kis cetlin csak egy helyszín és időpont állt. Általában nem szokásom idő előtt odaérni a megbeszélt találkára, ma mégis áthágtam a saját szabályaimat. Negyed órával a "megbeszélt" időpont előtt érkeztem, és be is foglaltam az egyik fal melletti boxot. Egyenlőre még csak egy pohár kóla -amiből kikandikál egy nagyon idétlenül kinéző szívószál is-, illegeti magát előttem az asztalon. Nem akartam semmi komolyabbal indítani és illuminált állapotba kerülni, ameddig meg nem tudok mindent, amit akarok. Unottan -egyik kezemmel tahón az asztalra könyökölve, és a fejemet támasztva vele-, ücsörgök a bejárati ajtóval szembe, szinte már-már bűvölve azt, míg másik kezemmel a kólában úszkáló jégkockákat kavargatom a szívószállal. Gyere eeel!
Az ember farkasának ott kéne meghúznia a határt, amikor névtelen üzeneteket talál a szekrényében. De mivel már többször is kifejtettem, mennyire emeletes és bődületes barom is szerény személyem, ezért egyértelműen nem tudtam megállni, hogy a dolog végére ne járjak. Vagy ébredezik benne a Kangunart, vagy a múltkori eset után kinyitja a szemeit a kalandvágy. És lehet, Ash ennek még örülni is fog. Amúgy is biztos azt hiszi, hogy unalmas kis jófiú vagyok. Az utóbbival nincs sok bajom, az előbbin viszont nem ártana változtatni. Szóval fejest ugrottam a dologba. Sue-t leráztam útközben valami mondvacsinált indokkal. Kedvelem a csajt, és remélem, nem sértődött meg rám, de most nem akarom, hogy ott legyen mellettem. Félek, hogy bajba keveredne, márpedig a saját irhámat nem féltem, de ha neki baja esik, hát megőrülök. Ilyen baromi egyszerű. Őt már tényleg nem bírnám elveszíteni, főleg azok után, amit én hoztam másokra. Lucy, Jasmin… Ezeket a neveket akár a szégyenfalamra is felvéshetném. Tényleg el kellene vonulnom valami hegytetőre remetének, mert látványosan csak ártok mindenkinek, akit közel engedek magamhoz. Fene, csodálkozom, hogy Ash még életben van! Bár igaz, ami igaz, ez nem Ravenen múlt… Benyitok a kocsmába, ezzel legalább féltucatnyi törvényt áthágva, de ha a névtelen rajongóm ide beszélte meg a találkozót, hát legyen. Nem telik sok időbe kiszúrni, elvégre nincsenek sokan, korombeli, és normális emberi lény tuti nem iszik kólát egy kocsmában. Rajtam kívül. Mert hogy hűvösre nem vágatom magam a mai nap, az tuti. El is indulok felé, próbálok határozott lenni, és érzelmeim elrejtéseképp a pajzsom szorosabban zár, mint egy atombunker bejárati ajtaja. Sőt, már a kezdősorom is megvan. Azt hiszem. Nem, ez nem lesz jó…. Gyorsan találj ki valami újat, Sammie! Késő. Már ott állsz előtte. Jó, leülsz, vele szembe, elvigyorodsz… Így kell ezt! Legyél tökös gyerek a kedvemért. – Üdv… Shannon, igaz? – kérdezem. – Tudod, az emberek többségét feszélyezné, ha ismeretlenek leveleket raknának a szekrényébe… Személy szerint igazából a szívecskéket hiányoltam róla, de semmi sem lehet tökéletes…
Ahogy telik az idő, nekem pedig egyre inkább benne van a lábamban az a bizonyos mehetnék, úgy eszmélek rá szépen lassan arra, hogy mekkora hülyeséget követtem el, amikor ez az egész dolog az eszembe jutott. Akkor még csak egy hirtelen ötlet volt, most pedig már legszívesebben lemondanám az egészet a francba, hogy mindenki mehessen a maga ügyes-bajos kis mocskos dolgára. Ha nem akarok falkába kerülni, akkor mégis miért akarnék most mindent kideríteni arról, hogy hogy, s mint zajlik a bekerülés?! Az egészet úgy tudom elképzelni, mint az ősi inkáknál, vagy aztékoknál. Hoznak valami emberáldozatot, utána bekenjük a pofánkat a vérével és csapunk egy kiba*ottul nagy bulit, amin együtt vonyítjuk a holdat, és csóváljuk a farkunkat. Haha... A következő ajtó nyitódásnál -amit sokkal fülsüketítőbbnek találok most, mint bármi mást-, érdeklődést mutató képpel kapom fel a fejem, és mikor tekintetem összeakad a kis informátoroméval, máris érdeklődőbbé válok, felegyenesedni viszont csak akkor vagyok hajlandó, amikor Samuel leül velem szembe. Már nem támasztom a fejem, és nem is unott pofával kavargatom a kólámat. Érdeklődő tekintettel kezdem el fürkészni a velem szembe lévő szempárt, aztán sunyin -némi sejtelmességgel-, elmosolyodom, és még mielőtt megszólalnék, iszok egy nagyobb kortyot a kólámból, mindvégig a szemeit fürkészve a mozdulatom közben. -Talált-süllyedt! - Szólalok meg. A csöndkirályból egyenlőre ennyi elég volt. Ahogy én magamat ismerem, úgyis lesz itt még a beszélgetés során elég kínos némaságba burkolózott perc. Például akkor, amikor valami olyat mond, ami nem túl kielégítő, és én azon leszek minden erőmmel, hogy nehogy ráborítsam az asztalt. -Te így szoktál csajozni? - Kérdezem egy féloldalas vigyorral, ahogy kicsit félre biccentett fejjel méregetni kezdem. A falkában minden kölyök ilyen ba*ottul egocentrikus? Mert, ha igen, tényleg nem nekem való az a hely. -Úgy gondolom, hogy a felesleges sóder helyett inkább csapjunk is bele a lecsóba! Mindent tudni akarok a falkáról! Leginkább az, hogy mennyire kezelik suttyókként a kölyköket. - Támaszkodom meg kezeimmel magam előtt az asztalon -görcsösen markolva annak a szélét-, és csak a miheztartás végett közelebb is hajolok hozzá, beszédemet suttogássá alakítva, kihívóan nézve bele íriszeibe.
Éééééés bumm! Gratulálok Sammie, ismét olyasmibe vágtad a fejszédet, amibe nem kellett volna. Mondjuk lehetne tanítani azt az ügyes kis félmosolyt is, amivel a csaj lefegyverezte a hülyeségedet. Na sebaj, majd máskor. Mondjuk csodálkozok is, szinte soha nem szoktam így nyitni, Sue-t szívatom meg néha, de ő más tészta, róla tudom, hogy nem fog felrobbanni. Ash-t például nem merném így köszönteni, pedig legutóbbi találkozásaink fényében még talán az asztalt sem borítaná rám. – Általában nem… Mármint nem szoktam csajozni – mondom, tekintetembe zavar költözik, arcom lángba borul és ezt találom a legjobb pillanatnak az asztal tüzetes megvizsgálására. Jé, valaki kiégette a felém eső részét cigarettával. Hogy rohadna meg. Így a kis égett szélű lyuk elkapta a figyelmem, és csak bámulom-bámulom, próbálok nem a lányra nézni. Ez mondjuk eltart addig, amíg nem hallom meg a kérdését, mely halkan hangzik ugyan el, de a hallásunk mindkettőnknek elég kifinomult, hogy halljuk. Kicsit felvonom a szemöldököm, úgy nézek rá, más jelét nem adom annak, hogy nagyon meglepett a kérdésével. – Semennyire – bököm ki. Gratula, Sammie, ismét annyi eszed van, mint egy fogyatékos kakasnak! Kezdj el beszélni értelmesen, fogalmazd meg a dolgot, felejtsd l, hogy minden pillanattal, amiben a seggedet a széken tartod, gyakorlatilag törvényt szegsz… Ez vajon miért nem zavart, amikor Ash-vel törtetek be a vidámparkba? Ja igen, ott megpróbáltam boldoggá tenni, vagy legalábbis mosolyra fakasztani a lányt. Az minden pénzt megért. – Úgy értem… Jól bánnak a kölykökkel. Jobban, mint a másik falka. Nincsenek túlhajtva, emberként kezelik őket. És jó mentoraink vannak, meg több kölykünk is, szóval nagy a csoport, el tud vegyülni köztük az ember. Fújok egyet, amikor a végére érek. Nem hazudok, nem is fényezek semmit és senkit, csak azt közlöm, amit én átéltem. Nem beszélek persze Ash igen egyedi balesetéről, mivel a lány esete már alapvetően… egyedi. Jobb, ha őt meg sem említem az adott pont előtt. Mondjuk jó eséllyel meg is nyúzna érte.
Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmemet az, hogy milyen zavart képpel kerüli a tekintetemet. Szinte már-már kézzel tapintható a belőle áramló szégyen(?) amit jelenleg is érez. Kedvem lenne egy igazán gúnyos vigyorral képen röhögni, de inkább türtőztetem magam. Ameddig meg nem ismerem egy kicsit jobban, és ki nem tapasztalom, hogy mennyire ajánlatos vele szórakozni, addig inkább visszatartom a bennem tomboló és előtörni kívánkozó szarkazmusomat és gúnyomat is. Már így is csúfondárosan indítottam, nem kellene ezt tovább tetézni. -Szóóóóval, okkal hihetem azt, hogy langyi vagy? - Ugranak homlokom tetejére -némi viszolygó arckifejezéssel karöltve-, a szemöldökeim, ahogy alaposabban is végigmérem a srácot. Elvégre, sose lehet tudni! Ma már a melegek is úgy néznek ki, mint valami hetero görög Adoniszok, azzal az aprócska kis különbséggel, hogy a mézes bödön helyett a rudira buknak. Na, jó, igazából halvány lila milka csoki gőzöm sincs arról, hogy miért savazom szerencsétlent megállás nélkül. Talán csak a természetemből adódóan fakad az egész. Mindenesetre, ezek után megcsókolhatom a kis lábujját, hogy nem hagyott még itt, és hogy regélni is hajlandó nekem arról, amiért most itt vagyunk. -Hmm... és mennyire kemények ott a "kiképzések"? Csak mert van már némi információ a kezembe, de annyira nem lettem meggyőzve. - Húzom félre a számat, ahogy belegondolok, hogy igazából mennyire rohadtul nem tudok semmit erről az egész szarságról. -Volt már olyan, hogy valakit falka áruláson kaptak rajta? - Ötlik eszembe egy újabb kérdés, ami talán jobban érdekel, mint az előző.
Mivan? Na jó, talán nem ez a legjobb kérdés, amit feltehetnék ebben a nyomorult pillanatban. De, mégis. MIVAN? A szemöldököm magasabbra fut, mint azt elképzelni mertem eddig, az arcom megnyúlik, mintha valaki gyomorszájon vágott volna egy kőtörő kalapáccsal. Még mindig nem értem, nem merem feldolgozni. Mi a tököm van? Bazz… De jó, hogy Ash nem volt itt, mert akkor valószínűleg a következő hónapokban ezt hallgatnám tőle, de… basszus. Mivan? – Nem vagyok langyi. Vagy meleg. Sőt, még más sem – mondom, és lehajtom a fejem. Már vörösebb vagyok, mint egy rák, ami mondjuk nálam nem olyan nagy szó. De akkor is. – A lányokat szeretem. Ismertségi körömet elnézve főleg a szőkéket, de akkor is… Na. Izé. Remek, Sammie, baromi értelmesen tudsz beszélni. Ez a csaj valószínűleg apró ízekre fog téged kapni verbálisan tíz percen belül. Sőt, ahogy elnézem, annyi sem kell neki. Remek, hát nem belefutok egy újabb Ashley-be? Miért nem lehet egy Nori, vagy egy Sue a csaj? Nem, nekem mindig ki kell fognom azokat, akik a földbe döngölnek. Mondjuk Ash különleges, meg minden, de… bakker. A téma terelgetésének így kifejezetten örülök, és próbálom összekaparni az agyam maradékát, hogy válaszoljak is rá. – Figyelj, két éve vagyok falkatag, tizenhat éve farkas. Mire idekerültem, már épp eleget tudtam ahhoz, hogy nekem ne legyenek olyan kemények. De szerintem nem vészesek, bár erről a többi kölyköt kéne megkérdezned – mondom. nem akartam felfedni, hogy milyen idős is a farkasom, de hát szükség törvényt bont. Az utolsó kérdésére ismét felszalad a szemöldököm, bár most messze nem olyan magasra, mint az előbb. Miért érdekli ez? – Én nem tudok róla. Persze, az idők folyamán biztos voltak olyanok, akik a sajátjaik ellen fordultak. De amióta én itt vagyok, még senkit sem kaptak azon, hogy a falkáját szurkálná hátba. Hátradőlök, nagy levegőt veszek, és csak figyelek. Az első kérdése miatt sokkot még mindig érzem, de lassan kezd elmúlni. Oké, Sammie, faszagyerek vagy…
Nem szoktam ilyet mondani és gondolni sem, de kezdem sajnálni szerencsétlent! Nyugodtan mondhatom, hogy nem indítottam valami fényesen, de ha egyszer a szavak így előre tolakodnak a nyelvemen, nem tehetek ellenük semmit. Visszanyelni meg nem fogom őket! Szeretem tisztán és nyíltan kimondani a véleményemet, még ha ezzel megbántom mások szegény érzékeny kis lelkecskéjét. Tiszta lapokkal tolom az ipart és senki kedvéért nem fogom megváltoztatni a szavaimat. -Oké oké, ha már ennyire túl magyarázod, az már gyanús. - Intézem el ennyivel a dolgot, és hogy ne tűnjek annyira gonosz bugris "bácsinak", villantok még felé egy nem túl sok jót sejtető sanda vigyort, ami kényelmesen megtelepszik a szám sarkában, ahol mindig is szokott lenni. Attól függetlenül, hogy sikerült lepattannom erről a "hogyan tiporjam a földbe a kölyköt?" témáról, még mindig ugyanolyan jókat vigyorgok magamban a dolgon, mint ahogy eddig is tettem. Pedig fejben már egészen máshol járok. A falkánál. Mindent meg akarok tudni róluk. Nem akarok elhamarkodott döntést hozni, és úgy csatlakozni hozzájuk, hogy semmit nem tudok az ottani rendszerről. Lehet, hogy Wade már talált magának valakit, akivel nyugodtan cseverészhet a dologról, de engem koránt sem nyugtat meg, hogy kényszerítve vagyok arra, hogy ezentúl falkában csapassuk. -Hogy mi van? Tizenhat éve?! - Rikkantom a tervezettnél is hangosabban és ezzel együtt meglepetten hátrébb is hőkölök. Mi a f*sz van itt?! Az emberi faj tényleg akkora idióta lett, hogy önként és dalolva beharaptatja magát, csakhogy nagyobb hatalmuk lehessen? És... komoly, hogy én leszek a kis szarógép, a legfiatalabb, akit majd nyugodtan lehet nyúzni? Jó, az utóbbit Wade úgyse engedné, de... -Oké, akkooor még egy kérdés. Nyugi, nem azután akarok áskálódni, hogy milyen pasik jönnek be... - Villantom meg újfent sanda félvigyoromat. Nem hagyhattam ki! Egyszerűen nem. -Na jó, a f*szkalap vicceket félretéve... Mennyire szokták kinézni az újakat és mennyire nehéz beilleszkedni? Képesek elválasztani attól, akihez kötődsz? Az Alfámmal mennénk... - Váltok újfent bizalmasabb és halkabb hangnembe, miközben intek egyet a pultosnak. -Amiért eddig elviselted a genyóságaimat, a vendégem vagy. - Nézek bele Sam szemeibe és várom, hogy leadja a rendelését és hogy a pultos is elhúzza a belecskéjét.
Kezdőlap
//
