- Süket, büdös vénasszony? - kerekednek el a szemeim. Nos, így sem gondoltam még soha a gyógyszerészekre. Igaz, gyógyszertárban sem voltam már évek óta, akár meg is süketülhetett és meg is büdösödhetett a gyógyszerész-állomány. Felőlem feltétlenül. - Még lehetsz! - vigasztalom meg szemtelenül, kacagva. Persze nyilván nem gondolom komolyan, ez is csak egy a szokásos, frenetikus Mallory-poénok közül. Remélhetőleg nem fog Naomi megsértődni rajta. Nevetésem mindenesetre elárulhatja, hogy cseppet sem gondoltam komolyan. Gondolatban hozzáteszem még, hogy „Mind lehetünk.”, majd el is hessegetem mindazt, amit ez a gondolat generál. Elvégre nyilvánvalóan tudok olyat, aki már nem lehet. S a fene egye meg! Nem akarok állandóan Pruera gondolni már. - Hát én el sem tudom képzelni, hogy valaki ne szeressen egy ilyen kis csodát! - nyilatkozom még mindig elragadtatottan Miloról. A kérdés hallatán csak megrázom a fejem. - Nem, nincsen. Soha nem is volt. Valahogy gyerekként nem jutottunk odáig, hogy legyen, később meg már nem értem rá állatokkal foglalkozni. Mostanság pedig épp eléggé utálom azt a házat egyedül is, nem kárhoztatnék egy állatot sem arra, hogy ott lakjon. Főképp, mivel nem tudom, meddig tartom meg a régi házunkat. Hirtelen kapott őszinteségi rohamommal még magamat is meglepem. Arról most beszélek először, hogy el akarnám adni a Mallory-lakot. Így, ahogy most kimondtam, még meg is ijedek magamtól. Olyan drasztikusan hangzik, olyan véglegesen, hogy muszáj némi helyesbítéssel élnem, amit meg is teszek. - Bár nem tudom, az is lehet, hogy megtartom, csak átépíttetem. Mindegy, egy a lényeg, még nem vagyok kész egy állatra. De Milora bármikor szívesen vigyázok, ha neked valami olyan dolgod lenne, ami elszólít a kutya mellől. - mosolygok barátságosan, s leküzdöm a régi poén leporolását. Nem teszem hozzá kaján vigyorral, hogy „mondjuk, amikor randira mész..”. Sokat humorizáltam már ezen, én is unnám saját magam, ha ezt kiejteném a számon. - Neked Milo előtt volt másik háziállatod is? - kérdezek rá, mert erre nem emlékszem a régi nyarakról. Közben felhúzom a kesztyűmet, mert most, hogy kiélveztem a kutyus selymes bundájának érintését, kezdem érezni, hogy majd' lefagynak a kezeim. Hiába, ez itt nagyon nem Florida.
- Aham, egy ismerősöm így írta körbe a szakmámban dolgozókat. Édes, nem? Vonok vállat serényen, igazság szerint ott és akkor ez nagyon vicces volt, utána már kevésbé, s az azt követő találkozásunk meg még kevésbé, szóval nem is forszírozom tovább ezt a témát. Agyrém, hogy mindenről Connor meg a vérfarkasok jutnak eszembe. - Haha… Öltöttem nyelvet sértődöttséget mímelve, majd persze elmosolyodtam, mert ilyesmit nem szoktam a szívemre venni. - De amúgy jah, lehetek. Bólintottam, igyekezvén közben elhessegetni a gondolatot, hogy ha így haladok, még a harmincat sem fogom megérni, nemhogy azt, hogy ráncaim legyenek. Nem sikerült tökéletesen a művelet, de szerencsére Milo hamarosan elterelte a figyelmemet. - Én sem, de vannak bőven, nem kell messzire menni. Sok olyan alak van, aki felszegett fejjel megy el mellettünk, nem törődve a kis szőrmókkal, még csak rá sem hajlandó nézni, nehogy véletlenül mosolyognia kelljen. Fujj de utálom az ilyen embereket, komolyan nem értem, miért nem akarják beengedni a pozitív dolgokat. - Tényleg el akarod adni? Egyébként, ha ennyire utálod, akkor miért nem költözöl máshová? Nekem van egy kiadó szobám… Basszus, basszus, basszus. Ezt annyira nem akartam kimondani, de egyszerűen kicsúszott. Szeretném én, örülnék neki nagyon, deeee félek, hogy baja esne miattam, azt pedig nem kellene megkockáztatnom. Mindenesetre, mosolygok, mert ha már kimondtam, nem lehetek tapló, hogy visszavonom. Házhoz csak nem jönnek a vérfarkasok, vagy igen? - Jó ötlet az átépítés, az eladás olyan visszavonhatatlan… én el sem tudom képzelni, hogy a nagyiék házát valaha eladják, pedig anyám fogja örökölni, és ő nem fogja megtartani. Nem temetem még a nagyiékat, szó sincs erről, és azt is tudom, hogy rám akarják hagyni, de attól még ez nem lehetséges. - Észben tartom, hogy van egy bébiszitter jelöltje Milonak. Jól esett a felajánlás, bár a kis drágám jól elvan egyedül otthon, de azért néha tényleg nagyon utálom egész napra egyedül hagyni. Szerencsére közel lakom a gyógyszertárhoz, így onnan néha haza tudok ugrani egy gyors sétára, főleg hogy a saját főnököm vagyok. - Hát, gyerekkoromban volt egy hörcsögöm, de egyébként nem. Anyám utálja őket, apám meg sosem volt otthon, én meg akkor nem tudtam volna gondoskodni róla, szóval nem is kuncsorogtam érte. Elvoltam a barátaim állatkáival. Aztán persze nem is akartam én utána sem, de a pszichológusom javasolta, hogy terápiás jelleggel próbáljuk ki, és valóban jobban vagyok azóta. Ezt mondjuk nem fogom senki orrára kötni, mert nem túl fényes téma. - Nem szeretem a telet, imádok séta közben fagyizni, ilyenkor meg maximum a havat nyalogathatnám… Húztam el a szám, miközben össze-vissza kanyarogtam a kis utcákon, néha megálltam egy kicsit, mikor Milo végezte a dolgát, vadul szaglászott, most már elvonta a figyelmét a külvilág megannyi csodája az emberekről.
- Nem lehetettek túl jó élményei a szakmáról. - húzom el a számat fintort mímelve. Már nem azért a kerek húszasért, de ha nekem lenne egy ismerősöm, aki gyógyszerész – jó, már van, de tételezzük fel, hogy nincs – akkor tuti nem adnám elő neki, hogy szerintem minden gyógyszerész büdös és öreg. Nem vagyunk egyformák, persze. De azért ez elég magasan van a pofátlansági rátán, ha komolyan is gondolta adott személy. A kiadó szoba hallatán megcsillan az öröm a tekintetemben. Elsőre nem is annyira amiatt, mert oda akarnék költözni, hanem azért, mert nagyon kedvesnek tartom a felajánlást. A kedvességen túl viszont, amikor eljutok oda, hogy el is kellene gondolkozzam azon, mennyire jó ötlet ez, hát nem tudom. Olyan szívesen mennék, hogy az hihetetlen, de ha én otthagyom a házat, akkor mi lesz vele? Nem vagyok biztos benne, hogy fenn tudnám tartani úgy, hogy én meg albérletben lakom. - Asszem meg kéne hirdetnem a házat kiadónak. Ha valaki kivenné, bizony isten azonnal hozzád költöznék! - jutok el a végső döntésig. Ajkaimon a mosoly hálával van telve. Még akkor is megmelengeti a szívemet ez az egész elképzelés, hogyha a kutya nem fogja akarni kivenni a házamat, s nem jön össze az egész. Nem tudhatom előre, mindenesetre elhatározom, hogy tényleg meghirdetem. Lesz, ami lesz. - Abban a házban nagyon sok visszavonhatatlan dolog történt már.. Az eladás csak hab lenne a tortán. - vonom meg a vállamat. Nem emlékszem rá, hogy mennyit tud arról, hogy Prue milyen körülmények között és hol halt meg, így nem is akarom a részletekkel terhelni, nehogy elvegyem a kedvét még az élettől is. Amúgy sem tűnik olyan életvidámnak, mint régen volt. Bár nyilvánvalóan megvan rá az oka, tudom én. - Na a hörcsögöktől mindig rettegtem. Az egyik osztálytársamnak volt kettő is, s olyat belém haraptak, hogy csak na! Akkor eldöntöttem, én aztán soha többé nem nyúlok hörcsöghöz. Rossz emlék. Így utólag belegondolva azért nem olyan rossz, halkan ki is nevetem magam miatta. De hát azért hét évesen elég meghatározó volt számomra az a harapás. Mocskos kis vakarék volt, úgy beszéltem róla sokáig, mintha leharapta volna a fél karom. Közben néha le-lenézek Milora, gyönyörködöm az elevenségében. Tetszik nekem ez a kutya, vonzza a tekintetem, nem is értem, hogy mások miért nem így vannak vele. - Nem tudom mi bajod van vele? Ez is hideg meg az is hideg. - öltök nyelvet játékosan Naomira. Ha már nyalogatásról volt szó, hát prezentálom a fagyinyalogató szervemet. Mert az poén. - Egyébként a hó még csak hagyján. Én a hómentes hideget jobban utálom. Abban aztán tényleg nincsen semmi szép.
- Áhh, csak túl fiatal, és ehhez mérten kellőképpen szemtelen is. Vontam vállat, én nem az a fajta vagyok, aki ilyesmin megsértődik, elvégre, inkább legyek pozitív csalódás, mint hagyjak kellemetlen emlékeket bárkiben. Jó, mondjuk Connor esetében ez pont nem sikerült, de hát, tudta a bánat, hogy ő kiszőrösödik, ha én kétségbeesem attól, hogy kórházba akar vinni. Elég szarul érzem magam attól, hogy mekkora örömet okozok neki a felajánlással, holott a következő pillanatban már visszaszívtam volna. Mondjuk, nem azért, mert nem akarnék együtt lakni vele, sokkal inkább azért, hogy ne essen semmi baja. Még magamat se nagyon tudnám megvédeni, nemhogy őt. Mindenesetre, most már tök mindegy, inkább csendesen reménykedek abban, hogy ez nem fog megvalósulni, vagy legalábbis nem addig, míg nem érzem magam ismét biztonságban. - Pff, ha úgy jársz, ahogy én, sose adod ki. Nyár óta hirdetem az egyik szobát, a kutyát sem érdekli. Lehet, én vagyok nagyon ijesztő. Húzom el a szám, mert hát, eddig tényleg dühített, hogy nem jelentkezik senki, de mindegy. Most már nem is akarom kiadni, legalábbis egy ideig nem. Nem akarom, hogy bárki ájultan találjon otthon, vagy hallja, miként sikoltok fel álmomban, esetleg lássa, hogy verejtékben ébredek és rettegek. Nem, ez senkinek sem hiányozna. - Nem akarok pszichológusnak tűnni, vagy valami, de lehetséges, hogy jót tenne. Már lelkileg, tudod… de isten mentsen attól, hogy az életedben vájkáljak. Emelem meg a kezeimet védekezőn, elvégre, erről biztos nem szeret beszélni, és tökre megértem. Van olyan dolog, amiről én sem ejtenék egy szót se, ha lehet, mondjuk sohasem… - Pedig aranyosak, csak óvatosan kell megfogni őket. Általában azért harapnak, mert megijednek, vagy rosszul nyúlnak hozzájuk. Engem sosem bántott. Ettől még persze nyilván nem kell őket mindenkinek szeretnie, több nekem sem lesz, de volt egy ilyen időszaka is az életemnek. Gyerekként lehet felelősséget tanulni a kisállatoknak köszönhetően, én pedig nem voltam rest így tenni. - Hát, akkor felőlem te nyalogathatod a havat is, én maradok a fagyinál. Öltök én is nyelvet rá, kölcsönkenyér visszajár, én meg nem szeretek adós maradni semmiben sem. - Jó, persze, ha nincs hó, és hideg van, az gáz, mert nem lehet hógolyózni sem példának okáért. Meg hóangyalt csinálni, meg ilyenek. Mosolyodom el, és rögvest le is hajolok, hogy gyúrjak egy hógolyót, majd P.S. felé dobjam, de nem vagyok szemét, az oldalára célzok csak, nem az arcára. Elég kellemetlenül érintene engem is egy hógolyó a pofimon, szóval nem teszek olyat, amin én magam felháborodnék. De amúgy jó móka, úgyhogy nem hagyhattam ki.
- Vedd ki az enyém én meg kiveszem a tiédet. Biztosan kint lennénk tőle a vízből. - nevetem el magam. Nem, ezt még én sem gondolom komolyan. Hogyha az ötlet képtelensége nem lenne elég hozzá, hát a nevetésem biztosíthatja arról Naomit, hogy ez egy újabb sziporka a P.S. humorforrásból. Így, hogy beszélünk róla, komolyan kezdem sajnálni, hogy nem tudunk összeköltözni. Kezdem azt hinni, hogy minden gondom megoldódna, hogyha eljönnék abból a házból. Persze, nyilván előfordulhat az is, hogy nem így lenne, de olyan jó egy kicsit elképzelni, hogy nem érzem magam fogolynak a keserű múlt börtönében. - Egyáltalán nem zavarna az sem, ha vájkálnál, de nem vájkálsz szerintem. Jaj, ez nagyon kétségbeesetten hangzott. El is szégyellem magam. Majdnem, de csak majdnem kibukott belőlem, hogy mennyire szeretnék valakiről úgy igazán beszélni a problémáimról. Nem azért, mert azt várom, hogy megoldja őket. Egyszerűen csak még mindig nem sikerült kibeszéljem magamból Prue halálát, s azt, hogy mennyire haragszom rá. Úgy vagyok vele, hogy nem visz rá a lélek, hogy mást terheljek ezzel. Egyik kétségbeesettebb napomon majdnem elmentem emiatt pszichológushoz, hogy hátha annak el merném mondani. Már a Kórháznál jártam, kezemben a nővérem régi pszichológusának névjegyével, amikor meggondoltam magam. Rájöttem, hogy nekem nem agyturkász kell, hanem egy jó barát, aki meghallgat akármikor, s nem csak egy munkadarabnak tekint. Eltettem hát a kártyát, s hazakullogtam. Utólag belegondolva nem tettem rosszul. Meredek lett volna a nővérem orvosával megbeszélni mindazt, amit a nővéremről gondoltam. Na meg nehéz lett volna nem arra gondolnom, miközben vele szemben ülök, hogy a nővérem mit mesélt róla, amikor először nála járt. Máig nem felejtettem el az ömlengését arról, hogy a jó doktor milyen jó pasi. Pruenak mindig volt érzéke ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon és tegyen, amiket nem vártam tőle. - Szerencséd volt! - kötöm az ebet a karóhoz. Nem, a hörcsögökkel sosem leszek már barátságban, azt hiszem. Legyenek bármilyen cukik is. A hónyalás ötletén ismét csak kacagni kezdek. Kifejezetten kezdek örülni annak, hogy betértem ma a csokiboltba. Jó dolog az, hogy találkoztunk Naomival. Egy kicsit minden könnyedebbnek tűnik. Hogy meddig fog ez tartani, azzal meg igyekszem nem foglalkozni épp. - Nyalogassa az, akinek hat anyja van! - húzom fel orromat fintorogva. A hóangyal-ötlet egészen felvillanyoz. Tekintetem körbejáratom a sétálóutcán, s az itt sétáló emberekre is vetek egy-egy pillantást. - Biztos szépen néznének, hogyha itt és most nekiállnánk hóangyalt csinálni az út mentén. Hó van hozzá bőven! Van a hangomban némi felhívás keringőre típusú csengés, de nem ragozom túl a kérdést. Egy-egy sanda tekintetvillanással jelzem talán, hogy én ugyan nem vagyok semmiféle őrültség elrontója, de ennél messzebbre nem megyek. Nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy ilyesmit Naomi értékelne-e, s nem akarom derékba törni bimbózó jóbanlétünket.
- Aham, ez egy roppant sok logikával bíró ötlet. Nevetem el magam én is, mert hát, ennyi erővel hajléktalanszállónak is nyilváníthatnám az otthonomat. Mondjuk, mostanra már lemondtam a dologról, mert mindenkinek, akivel eddig beszéltem róla, van lakótársa, vagy saját háza, és értelmetlen volna beköltöznie egy kisebbe. P.S. más ilyen téren, lévén neki az otthona… nos, fogalmam sincs, mennyire meleg, és kellemes, sejtéseim szerint nem igazán. - Akkor jó. Nem szeretnék tapintatlan lenni… meg hát, most találkoztunk csak újra, nem hinném, hogy szívesen tárulkoznál ki nekem. Vakarom meg kicsit zavartan a tarkóm, nem is tudom, miért beszélek ilyesmiről. Persze, érdekel, mi van vele, hogy viselte, most hogy van, de ez nem olyan dolog, amit csak úgy megkérdezünk. Ha engem akarna valaki a lányomról faggatni, akkor jó eséllyel az elkövetkezendő hónapokban, tán években el is kerülném. Mondjuk, én olyan szempontból szerencsés vagyok, hogy rólam ezt nagyon kevesen tudják. P.S. nem járt ilyen jól, de nyilván valaki halálhírét nem olyan egyszerű eltitkolni, mint egy örökbeadott gyermekét. - Értelmezés kérdése. Ám ha valamitől félsz, az úgyis meg fog történni, mert bevonzod. Én hiszek az ilyesmiben… Példának okáért, sosem féltem a kutyáktól, nem is harapott meg egy sem… a hörcsögöktől sem. Viszont szabályosan rettegek mindenféle bogárfajzattól, valahogy mindenhol csak azokat látom. Ki is ráz a hideg rögvest, de aztán egy fejcsóválással elhessegetem a dolgot. Amilyen szarul indult ez a nap, mostanra olyan jól érzem magam. Örülök, hogy összefutottunk, jól esik olyannal beszélni, aki hozzám hasonlóan rendelkezik valami defekttel, mármint, érzelmi téren, de nem tud az enyémről, így nem kell róla beszélnem. Lehet hülyeség, de tényleg megnyugtat, úgy érzem tőle, hogy nem én vagyok az egyetlen elcseszett lény a világon. Nem mintha Pandorát annak tartanám, de tény és való, hogy egy olyan érzelmi törést, amit átélt, nem lehet egyszerű kezelni. - Akkor a hó megmarad. Annak csak örülök. Már addig, amíg így néz ki. Ha már folyik mindenfelé, meg undorító latyakos és szürke, hát, az már nem hó. A feltevésére elvigyorodtam, mert engem pont nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye rólam. Mit foglalkozzak vele? Úgysem fogom a hüledezőket látni soha többé az életben, akkor meg mit zavarjon, ha vágják a pofákat? - Ha szépen néznénk ki, akkor hajrá. Kacsintottam, majd fogtam magam, és bevágódtam a hóba, nevetve, vidáman, mintha olyan szép lenne az élet, mint még soha. Nem volt az, de a pillanatokat meg kell ragadni nemde? Elvégre, nem mindig jut jóból sok, ha meg igen, én azt vallottam, ne menjünk el mellette. Efféle őrültségek meg teljesen beleillettek a profilomba, úgyhogy nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést okoznék vele, aki egy kicsit is ismer. Maximum megint megfázom, de hát, előfordul. El is kezdtem rögvest serényen mozgatni a karjaimat és lábaimat, szegény Milo meg majd megveszett mellettem, hogy mit rángatózok, mint valami hülye. Így hát, elég mókásan festettem hóban, a körülöttem szaladgáló kutyával. Gondolom, P.S. is igen egyedi látványt nyújthatott. Közben az eget lestem, a maga szürkeségével együtt mégis jól esett ránézni, mert van, ami nem változik, és az alaszkai tél bizony ilyen.
- Igazad lehet. Mindig féltem attól, hogy egyedül legyek, s hát.. Most mit szépítsem? Nagyon is egyedül vagyok. - húzom el a számat. Nem fogok nekiállni siránkozni, abból kinőttem már az évek alatt, de tény, hogy már azelőtt sikerült magányt kapnom magamra, hogy Prue meghalt volna. Pedig akkoriban tele volt a ház.. a nővéremmel, a betegségével meg a lányával. Nekik legalább volt életük – bármilyen gusztustalan is erre így gondolni. Nekem sose volt. Most sincs. De itt, most, Naomival ez pont nem érdekel. Szeretem azt, amikor könnyed lehetek, s nem kell megjátszanom magam. Jó ez így. - Javaslom, szerezz be a latyakos időre egy bélelt gumicsizmát. Semmi más nem éli túl beázás nélkül azt a sáros latyakmennyiséget. - mondom ezt én, mint törzsgyökeres alaszkai. Azt elfelejtem hozzátenni, hogy egy számmal nagyobb gumicsizmát javaslok, mert ha nem tud bele elég sízoknit felvenni, lefagy a lába. Praktikussági infó-tárházam kimeríthetetlen, ha a hideg ellen való védekezésről van szó. Itt élek, amióta az eszemet tudom, de nem sikerült megszeressem a hideget. Elkerekednek a szemeim, majd pedig felnevetek. Tetszik Naomi hozzáállása. Ahogy leveti magát a hóba, én sem vagyok rest követni őt. Hanyatt vágom magam, széttárom karjaimat oldalsó középtartásba, s fel-le kezdem őket mozgatni. Ezzel párhuzamosan lábaimat is mozgatnám terpesz-zár-terpesz-zár ritmusban, de abban erősen megakadályoz az, hogy legalább térdig ér a kabátom, s olyan vagyok benne, mint egy bezipzározott hernyó. Felülök hát, alulról felrántom a zipizárt a köldökömig – még jó, hogy két irányból húzogatható ez a vacak – és visszafekve örömmel konstatálom, hogy így már meg tudom csinálni lábaimmal az angyalka szoknyáját is. - Mekkora királyság már! - lelkendezem nevetős hangon. Kifejezett élvezettel szemlélem, ahogy a mellettünk elhaladók megvető pillantást vetnek ránk. Nagy viháncolásomban egy kevésbé szimpatikus, idősebb hölgynek, aki a barátnőjével sétálgatva forgatja ránk a szemét, még oda is kiáltok. - Irigykedik, mi? Nem, nem túl kedves tőlem, de nem gondolkodom ilyesmin. Nyelvet öltök a hátának, s élvezem, ahogy a nő pöffeszkedve eltávozik, maga után húzva a banyatankját. Nem beszélek sokat, leköt ez a hóangyal-dolog. Tökéletesíteni szeretném az angyalt, jól kifekszem hát a havat maga alatt, s csak azután tápászkodok fel, óvatosan, vigyázva arra, hogy össze ne tapossam művemet. Naomi elé állok, s a kezemet nyújtom felé. Ha fel akar kelni, szívesen felsegítem – vigyázva az ő angyalára is – a hóból. - Remélem, hogy nagy fagy lesz az éjjel. - jegyzem meg – Akkor idefagynak az angyalaink, s a ráeső friss porhó sem teszi tönkre őket. Szerintem jól mutatnak itt!
- Bármikor szívesen látnak a nagyiék szerintem. Meg én is persze. Milo meg különösen, ahogy látom, kedvel. Ne zavarjon össze, hogy a friss levegő elragadta. Ilyenkor ő se nagyon figyel másra. Mindenesetre, én tényleg örömmel látnám, a nagyi meg, hát ő bárkit, de ő ilyen, ez nem éppen egyedi eset nála, nem jelenti azt, hogy jobban kedvel valakit az átlagnál. Mindenkit megölelgetne, ha hagynák, egyszerűen így alkotta meg az anyatermészet. - A gumicsizmák annyira nőietlenek… nem mintha lenne kinek kicsípnem magam, de azért na… nem szeretem. Mindenesetre a biztonság kedvéért lehet majd beszerzek egyet, valami jó színeset, hogy legalább jobb kedvem legyen tőle, ha ránézek. Már ha ez lehetséges egy gumicsizma esetében. A hóangyal gyártás engem is elragad pár percre a saját problémáimtól, ami egészen jól esik a kis lelkemnek, be kell valljam. Jó, ha van az ember mellett valaki, akivel lehet hasonló őrültségeket művelni. - Jaja! Jegyzem meg, majd egész hangos prüszkölés kíséretében szökik ki belőlem a nevetés, amikor P.S. becélozza éles nyelvével a bámuló nénikét. Az tuti, hogy én máris vörösödök, de elnézést kérni nem fogok, ne bámuljon minket, és akkor nem kap a képébe. Sosem értettem az ennyire savanyú embereket, de hát ilyen világot élünk. Nekem legalább tényleg van okom kicsit depizni, jó, mondjuk inkább, hogy nagyon, de most mégis engedem, hogy sodorjanak a pillanatok, és ne csak arra gondoljak, hogy akár a vén csoroszlya is lehetne vérfarkas. Hümm… tényleg, vajon öregszenek? Végül mikor kész vagyok, nyújtom a kezem, hogy P.S. felsegíthessen, elég nagy a kísértés, hogy visszarántsam a hóba, de akkor tönkremenne a hóangyalom, azt meg nem szeretném. - Az tök szupi lenne. Eljövök majd, megnézem holnap. Bár, fogadni mernék rá, hogy jó esélyünk van a dologra. Vigyorodom el. Én már félig megfagytam, noha az esetemben ez fél perc szabad levegőn töltött idő után garantált, úgyhogy nem nagy csoda. - Hú… nincs kedved esetleg valamikor kiereszteni a fáradt gőzt? Elmehetnénk táncolni. Vagy inni. Már ha iszol egyáltalán néha… Vagy mindkettőt. Na? Pislogok rá ismét hirtelen támadt lelkesedéssel, és kíváncsian várom a válaszát. Remélem… mert eléggé hiányzik olyan barát az életemből, akivel néha kirúghatnám a ház oldalát. Most valahogy határozottan jót tenne nekem egy alkoholmámoros éjszaka.
- A nagymamád maga lehet az emberiség gyöngyszeme! – jegyzem meg totálisan őszintén. Ha nekem ilyen nagyszüleim lettek volna, mint amilyennek Naomiéit képzelem, akkor biztos szebben is alakulhatott volna az életem. Mondjuk a jellemfejlődésemben nekem is benne van a kezem jócskán, így egy nagyszülőpár talán nem lett volna elég ahhoz, hogy a jó, erkölcsös és illedelmes úton tartson, de kettővel már ki lehettem volna segítve. Kár, hogy az én nagyszüleim nem bírták sokáig az itteni klímát. Az anyai nagyszüleim az égbe, az apaiak pedig Miamiba költöztek. - Nem azt mondtam, hogy te leszel Madonna, a szexistennő egy gumicsizmában, de legalább nem fogod magad úgy érezni, mint egy árvízi hajós. Tudod, mint az a magyar ipse, Wesselényi. Szeretem a történelmet, s bár nekünk itt Alaszkában nem sokat tanítanak mindenféle eldugott kis országok híres embereiről, az internet és a könyvtár világában elég sok lehetőségem jutott már kutatni. - Vannak egészen jók a Bentley Mallban. Nem vagyok egy plázaszerető, mint errefelé a legtöbben, de el kell ismerjem, hogy a gumicsizma-felhozataluk valóban pazar. Nekem egy türkizkék van, fehér szőrmés béléssel meg szegecsekkel a szárán. Elég meredek darab, de pont ezt bírom benne. A maga rusnya gumicsizmaságában megbotránkoztató! A magyarázatom, melyet a csizmámról adok, egyértelműen előrevetíti mindazt, amit a minket szemforgatva bámulók kaphatnak tőlem. Kicsit olyan vagyok, mint a lábbelim, amelyikről beszéltem. Én sem vagyok egyszerű eset, s nem megfelelő csomagolásban legalább olyan rémesen megbotránkoztató tudok lenni, mint egy szegecses-szőrmés türkiz esőcsizma. Sose voltam szégyenlős, hogyha másoknak kellett beszólnom. Persze mondták már rám, hogy az éles nyelvemmel kompenzálok valamit, ami jócskán hiányzik belőlem, de mindig tettem rá magasról. Szerettem a reakciókat figyelni egy-egy csípős megjegyzésem hatására. Most is nagyon felvillanyoz, ahogy az idős – ám nem hölgy – nőszemély felfújódik, mint egy dühös pulyka. Legszívesebben nyíltan képen röhögném, de szerencsére jobban leköt a Naomival való szórakozásom annál. Elég szomorú élet lenne, hogyha minden murit az jelentené, hogy verbálisan inzultálok nálam idősebb, ráncos ülepű egyéneket. Naomi felajánlása teljesen felvillanyoz. Ajkaimra olyan széles mosoly szalad, mint gyerekére, aki megkapja élete legjobb karácsonyi ajándékát. Idejét nem tudom, hogy mikor buliztam utoljára, pedig imádok táncolni, s szórakozni is. Egyszerűen madarat lehetne fogatni velem, ha ugyan az összes szárnyas le nem fagyott volna még a villanydrótról ebben a télben. - Mindkettőt! – vágom rá sietve, még mielőtt Naomi visszaszívná az ajánlatát. A tánc lehetőségén felbuzdulva azonnal megszólalnak fejemben az őrült chachacha ritmusok. Naomi keze után nyúlok, s ha hagyja, akkor elkapom a derekát is szabad kezemmel, majd pár latinos lépéssel igyekszem kipörgetni őt. Kabátban, kutyával két hóangyal között egyensúlyozva ez bizony még az előbbieknél is kacifántosabb látvány lehet. (Ha nem hagyja, akkor persze nem zaklatom, csak a magam részéről risszantok párat, csak-a-fejemben-szól zenére mozdulva.) - Mivel olyan hihetetlenül kiterjedt a társadalmi életem.. – ironizálok affektálva, az ég felé emelt tekintettel. Majd nevetve nézek vissza Naomi szemébe. – Felőlem akármelyik nap mehetünk! Péntek, szombat, bármi. Legtöbbször úgyis csak otthon ülök, az meg nem túl szórakoztató.
- Az is. Ha tehetném, szentté avatnám. Tényleg átjöhetnél valamikor, jól teletömne, legalább ennél is valamit. Öltöttem nyelvet nagyjából hatszázhúszadszorra, úgy tűnik, jó hatással volt rám P.S. társasága. Egész könnyű volt felengedni mellette, mondjuk általában nem is volt ezzel problémám, csak mostanában kicsit pocsék napjaim voltak, és nem tudtam egyedül kivergődni az önsajnálat mocsarából. - Kár. Bár, ha csak az az egy gumicsizma lenne rajtam, talán vitatkozhatnánk ezen a kérdésen. Vigyorodom el ezerrel, nem mintha szándékoznék kipróbálni, de azért egyes egyének arcberendezését megvizsgálnám a felvázolt esetben. Mindenesetre, amint belegondolok, már vörösödök is, de Pandora előtt nem szégyellem a dolgot, mert holt biztos vagyok benne, hogy nála ez ugyanúgy állandó probléma. Tekintve, hogy szintén vörös a haja, szeplős, és fehér bőrű. Meg vagyunk mi ezzel verve… titkolni sem tudnám soha a zavarom, így már rég beletörődtem inkább. - Akkor majd bevetem magam a plázába, úgyis rég vettem már magamnak valamit. Bár előre aggaszt, hogy végül hány szatyorral fogok kijönni onnan. Nem szoktam fölösleges dolgokat venni, de magyarázza meg bárki egy nőnek, hogy neki fölösleges a huszadik hasonló felső, csak épp más színben. Na ugye, hogy lehetetlen? Nem véletlen, hogy csak akkor vásárolok ruhát, ha jó kedvem van, és a szokásos dolgon kívül nem nyomasztja más a lelkem. Akkor legalább nem úszik el a fizetésem. Azt hiszem, most kegyetlenül vissza fogok élni apám pénzével, úgyis annyira zavarja, hogy sosem nyúlok hozzá, hát most majd megteszem. A hóangyalkodás után meg bedobom a nagy ötletet, hátha el tudunk szórakozni majd ketten valahol. Jó lenne, az biztos, hogy nekem használna, az ő nevében nem nyilatkozhatom, de úgy tűnik, eléggé lelkesíti a téma, a mosolyából legalábbis erre következtetek. Felkacagok arra, ahogy megtáncoltat a járdán, és bár profi nem vagyok, de tudom követni az általa diktált ritmust, és megoldani a mozdulatsort. Szerettem táncolni, még ha megesett az is, hogy mások lábával ismertettem meg a sajátom, bár olyankor általában nekem jöttek, de hát, azt ki figyeli első felháborodásában… - Azt hiszem, hasonló kiterjedéssel rendelkezünk. Kuncogok tovább, én a magam részéről egészen szánalmasnak tartom, hogy a legjobb szórakozást mostanság a kutyám nyújtja a számomra. Ha nem járnék el lőni néha Mandyvel, szerintem már vettem volna egy macskát is, hogy megalapozzam a jövőbeli öt macskás vénasszonykori énemet… Áhh, hagyjuk, mennyire rossz már ebbe belegondolni. Mondjuk, akkor biztos, hogy büdös nyanya lennék, még ha süket nem is. - Rendicsek, de lehetne mondjuk jövőre? Év végén nagy a hajtás, meg új üzletvezetés van az Upperben, és állandóan hülye akciók vannak, annyi az ember, hogy meghülyülök… Jövőre talán lesz szabad estém is a hétfőn kívül. A hétfő nyilván azért szabad, mert olyankor nincsen nyitva a disco, de mivel helyi, ezt nyilván tudja. - Hú, de várom már! Vigyorgok, mint a tejbetök, örülök, hogy rábólintott a dologra, és ráadásként még lelkes is.
- Ha csak egy gumicsizma lenne rajtad, akkor tuti sikered lenne! Ha ilyesmire vetemednél közterületen, mindenképp szólj előtte. Megyek kamerázni! Ha szándékozik Naomi kipróbálni, ha nem, én véresen komolyan veszem a dolgot. Pimasz vigyorom a bizonyíték arra, hogy simán lenne pofám lekamerázni a műsort. Nem annyira Naomira, mint inkább a közönség reakciójára kihegyezve, na de akkor is. Felemelő számomra még az ötlet is. Én a magam részéről régen is benne lettem volna egy ilyen műsorban és most is kapható lennék rá, csak nem éppen itt Fairbanksben. Nem nagyon akarnám azt, hogy utána ujjal mutogassanak rám, így is van elég bajom a kisvárosi sajátosságokkal a családom miatt. No meg az sem lenne szerencsés, hogyha Hope fülébe jutna, hogy mit is művel a bébisintére a szabadidejében. Ezt még Mrs. Fox sem tudná rendesen kimagyarázni, pedig esküszöm, hogy annál a nőnél nincs jobb szónok kerek e földtekén. Fox. Azért vicces az élet. Így, ahogy belegondolok, eléggé röhejesnek tartom, hogy hajlandó voltam örökbeadni az unokahúgomat egy családnak, akik ugyanazzal a vezetéknévvel rendelkeznek, mint a nővérem egykori pszichológusa. Úgy tűnik Fairbanks nem kicsi két Fox kolóniának sem. Még szerencse, hogy a Mallory nem jellemző vezetéknév errefelé. Bajban lennék azzal is, ha folyton azt kérdezgetnék, nem vagyunk-e ezzel meg azzal rokonok. - Persze, lehetne! - legyintek könnyedén. Nem szeretnék túl kétségbeesettnek tűnni, olyannak, aki szomjazik egy jó bulira. Pedig így van, hiányzik már nagyon a tánc, a féktelenség. Jelen élethelyzetemben a legmerészebb dolog, amit tenni szoktam az az, hogy visszapofázok a főnökömnek, s le se tojom, ha kirúgással fenyeget. - Nálunk év végén ugyan nincs semmi, vakarjuk a nem létező pimpilinket, de meg kell mondjam, hogy ez nem is zavar. Amire fellendülne az üzlet, addigra már nem akarok a cégnél dolgozni, szóval jó ez a kis pihi. Vállat vonok. Valóban nem szeretem a munkahelyemet, s ez süt a hangomból. Még el is fintorodom egy pillanatra, ahogy szóba kerül az egész munka, meg a vele járó nem létező nyűgök. Aztán újra semmissé válik az undor arcomon, s a mosoly ismét vendégemül szegődik. - Ha gondolod, dobj rám egy smst, ha tudod már, mikor szabadul fel egy bulira alkalmas estéd! - jegyzem meg, s közben lázasan kezdek kotorni a táskámban. Előkerül belőle nem sok idő múlva gyűjtőszenvedélyem egyik tömbös darabja. Imádom a post it-eket, mindenféle van belőle a készletemben. Ez a mostani, amit előkapok, kérem szépen macskafej alakú, s türkizkék. Milyen is lenne? Imádom a türkizkéket, le sem tagadhatom. Tollat is szedek elő, majd ráfirkantom a számomat a legfelső lapra. Lehúzom a post it-et a többiről, s átnyújtom Naominak. - Megcsörgetsz? Akkor nem kell felírjuk a számodat, rögtön be tudom vinni a telefonomba. Már, ha nincs letiltva, vagy ilyesmi. Talán túlságosan is felpörgetett ez a lehetséges szórakozás, mint téma, beszédem is gyorsabbá válik. Csalódottság csak akkor lesz úrrá rajtam, amikor elővéve a telefont, reflexből megnézem rajta, hogy mennyi az idő. Totálisan elvesztettem az időérzékemet, s el is felejtettem, hogy délután jelenésem lett volna. Illetőleg még van is, ha most elindulok, röpke másfél órát kések csak arról az istenverte meetingről. - Fene! - morranok fel. Bocsánatkérő pillantást vetek Naomira. - Rohannom kell, ne haragudj! A számomat tudod, bármikor csöröghetsz, ha van kedved. Bulitól függetlenül is. Igen, ez most egyértelműen kétségbeesetten hangzott. El is szégyellem magam amiatt, hogy ilyen piócásra sikerült ez a megszólalásom. Magyarázkodni viszont nincs időm, nyakamba kell vegyem a lábaimat, ha elég gyorsan oda akarok érni a munkahelyre. Intek hát, s rohanok, mint akit kergetnek. Nem tudom, miért is kell nekem minden ilyen megbeszélésen ott lennem. Tudják, hogy úgyis csak unottan fogok dobolni az asztalon. Ám sajnos azt is tudják, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne menjek el. Sebaj, ma legalább lesz min gondolkodnom: várhatom a jövő évet, s azt a bulit Naomival.
- Mindenképp szólni fogok, hogy kamerázhass. Na persze, meg mondjuk zöldre festem a hajam, és magamra tetováltatom Hulk-ot. Úristen, milyen ötletei vannak ennek a nőszemélynek, behalok. Mindenesetre vicces, az tény, de kötve hiszem, hogy ennyire merész lennék valaha is, meg persze gátlásoktól mentes. Határozottan nem vagyok az. Egyik sem. - Oké! Bólintottam vigyorogva, mert idén bennem már nincs szufla, meg akkor már úgy mennék bulizni, hogy a postás dolgon is túl vagyok, és nem feszengek még amiatt is, hogy megint nem mentem be, pedig akartam. Nem egyszerű túllenni a traumákon, de ezt pont nem fogom ecsetelni P.S.-nek, neki is kijutott belőle. - Mást keresel talán? Miféle munkában gondolkodsz? Kérdeztem kíváncsian, aztán figyeltem, ahogy felírja a számát, és némileg megilletődötten pislogok, mert ugye, mondhatná is, kicsit egyszerűbb lenne, de ráfogom arra, hogy mutogatni akarja a macskás post it-et, úgyhogy meghagyom neki eme lehetőséget. Amúgy, milyen már, hogy amikor kérem, nem kapok telefonszámot, máskor meg az ölembe pottyan. Eszem elszáll, ki van ám fordulva magából ez a világ. - Ühüm, máris. Bólintottam, és már pötyögtem is bele a telefonomba a számát, hogy eztán meg is csörgessem rögtön. A csalódottság az arcán gondolom annak szól, hogy valami rossz hírt kapott, vagy eszébe jutott valami kellemetlen. Hamarosan ki is derül, hogy tényleg, mert mennie kell. Én csak legyintek, nekem nem gond, úgyis lassan be kell mennem az Upperbe, előtte meg jó lenne még szusszanni egy kicsit, meg venni egy forró fürdőt, hasonlók. - Rendben, örülök, hogy találkoztunk, és majd csörgök! Kacsintottam vidáman, aztán néztem, ahogy elszelel, a piócáskodást meg nem észleltem, de mivel nem tudom, hogy így érzi, nem is tudom eloszlatni eme gondolatát. Mikor már nem láttam P.S.-t, elindultam hazafelé Miloval, mert ő már elvégezte a dolgát, nekem meg muszáj lehunynom egy kicsit a szemem, meg befalni egy kevés csokit. Vagy inkább sokat.
Hé, miért is ne? Egyszer mindent ki kell próbálni, miért ne lenne ez a következő? Vesztenivalóm nincs, ha hülyének néznek, hát hülyének néznek, de legalább valami értelmessel töltöm majd az időt. Amúgy is szükségem van egy kis kikapcsolódásra, hogy kitisztítsam a fejem. Ma még kell tennem egy körutat a kölykök megfigyelése során, szóval nem árt, ha előtte a munka fáradalmait valahogy levezetem. Egy kis kikapcsolódás, mielőtt mehetek a kötelességemet végezni, valószínűleg az éjszaka végéig. Szóval… elgondolkodtam, mivel is töltsek el egy-két órát. Üldögéltem a lakásomban, gondolkodtam… aztán észrevettem valamelyik sarokban a megoldást.
Megfogtam hát azt a bizonyos tárgyat, a vállamra kanyarítottam és elindultam a várost nyakamba venni. Sétáltam, keresgéltem, hol is lehetne sort keríteni a dologra. Volt pár lehetséges hely itt, Fairbanks-ben, ahol sort lehet keríteni a dologra. Elég sok az ülőhely is, bár nem kell feltétlenül leülnöm. Lehet ezt állva is. Sétáltam, sétáltam, míg végül kiértem az egyik sétálóutcára. Hm… tökéletes. Igaz, nem voltak valami kevesen kint aznap a szabad ég alatt, de még jópár szabad hely is akadt. Le is huppantam az egyik padra, majd letettem a földre a gitártokot. A hangszer csakhamar kikerült annak tartalma, egy viszonylag jó állapotban levő akusztikus gitár. Egen, gitározni jöttem ki… és igen, a tél közepén! Talán nem a legjobb időszak és sokan eléggé furcsán néztek rám, hogy a mínuszban hogyan fogok én itt gitározni. Aham, csak hát az én ujjaim nem fognak olyan könnye lefagyni.
Szóval nekiálltam. Pengettem egy sort, mígnem sikerült behangolnom a hangszert, majd kiválasztottam a legelső dalt. Metallica, Nothing else matters. Egyszerű dal, mégis szép, bemelegítésnek bőven jó lesz. Ujjaim avatottan mozogtak a húrokon, miközben lágy dallam csendült fel a hangszerből. Lehunytam a szemem pár másodpercre, míg teljesen fel nem vettem a ritmusát a dalnak, majd utána már nyitott lesőkkel folytattam. Ikina odabent letelepedett a képzeletbeli földre s hallgatta a zenét, fejét a mancsai közé téve. Általában szokása volt, hogy megpróbál zavarni a játék közben, de most csak feküdt, mint akit elaltatott a zene... ch, kész ez a farkas, sosem tudok rajta kiigazodni. Közben csak zenéltem, halkan dúdolgatva a számot, nem figyelve azokra, akik elmennek mellettem és néha furcsállva is néznek rám... hát talán nem a legjobb évszakot találtam meg, de ha már valakinek vannak természetes adottságai, akkor használja ki.
A hozzászólást Nicholas Strauss összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 07, 2014 2:21 am-kor.
Elég hosszú nap volt a mai, de már bezártam a gyógyszertárat, így hazafelé baktatok, nem sok lelkesedéssel tölt el ama felismerés sem, hogy bizony nekem ma még mennem kell egy kört Miloval, pedig másra sem vágyom, mint bevackolni magam egy meleg takaróval a kanapémra, popcornt rágcsálni, és nézni valami bugyuta filmet. Mostanában az is szokásommá vált, hogy elkortyolgatok egy pohár bort esténként. Fogalmam sincs, honnan jött a dolog, de egyelőre nem aggódom miatta, részeg nem szoktam lenni. Eltekintve persze a múltkor tequila partynktól P.S.-sel. Most elég bamba vagyok, ami azt illeti, látszik, hogy nem itt járok gondolatban, tőlem meglehetősen nagy attrakciónak számít, hogy közben nem bukok fel semmiben sem. Fázósan húzom a fejembe a szőrmés sapimat, mert valahogy mindig úgy érzem, hogy lefagy a fülem, hiába takarja el anyag. Egészen addig érzem így, míg meg nem látok valakit gitározni az egyik padon ülve. Első körben természetesen csodálkozom, hogy még megvannak a kezei, aztán pedig elgondolkodom azon, hogy vajon minden rendben van-e nála. Egyébként, rendkívül sekélyes módon aztán az is egész hamar eljut a tudatomig, hogy nem mellékesen egész rendben van küllemét tekintve, sőt… Közelebb sétálok, mert tetszik ahogy, és amit játszik, de pár hosszú pillanatig csak az ujjait fixírozom, mintha azt várnám, mikor esnek le. Aztán önkéntelenül is elkezdek énekelni, egész halkan csak, mert annyira bátor nem vagyok, hogy hangosabban tegyem, hiába van szép hangom. Még kicsit mozgok is a dallamra, jól esik a füleimnek, s talán a lelkemnek is, bár nincs semmi bajom, attól eltekintve, hogy olykor valamiért nagyon magányosnak érzem magam, pedig sokat lógok P.S.-sel, és Mandyvel is tervezgetjük az utat New Yorkba, emellett szinte állandóan dolgozom, így nem igazán értem eme tévképzetet. Lehet én vagyok az egyetlen, aki nem halad el legyintve a férfi mellett, de én sosem voltam vak a világ dolgaira, mindig is azt tartottam, hogyha valami tetszik, ragadjuk meg a pillanatot, élvezzük ki, mert nem fog visszatérni, ugyanaz sosem. Valószínűleg életbe lép a csordaszellem, mert utánam kezdenek még páran lecövekelni, van, aki pénzt is dob a gitártokba, nekem eddig nem jutott eszembe, mert túlságosan belemerültem a dúdolgatásba. Épp abban a pillanatban érzem, ahogy valaki finom mozdulatokkal meg akar lovasítani a táskámtól, mikor nyúlnék be a tárcámért. - Hééé! Állj meg! Kiáltok utána, természetesen azt sem vagyok rest hangoztatni, hogy tolvaj, tolvaj, de már szedem is utána a lábam, elvégre meglehetősen ragaszkodom a táskámhoz, nem kevésbé a tartalmához. Nem hiszem, hogy van esélyem utolérni, de valaki hátha megállítja előttem, elég feltűnő ugyanis egy női táskával rohanó kapucnis alak.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Valahogy nem igen érdekelt, mennyire tartanak őrültnek ezért a kis rögtönzött zenés-délutánért. Szerencsére megvolt bennem a képesség, hogy tudjam ignorálni az ilyeneket. Ennyi előnye volt annak, hogy évszázadok óta kijárok az emberek közé s nem csak valami elszigetelt enklávéban nevelődtem fel. Éppen ezért volt némi elnéző képességem az emberek felé... ha éppen nem akartam őket felvágni vacsorára, de ez most nem játszott. Igaz, már kezdtem megérezni, hogy jó ideje nem ittam ember vért. Tompán, de a tudatomban már kezdett lüktetni a szükség érzete. Ám még túl gyenge volt, nem okozott problémát. Szóval szerencsétek van, potenciális vacsorák... ah, Nicho, az ég áldjon már meg, nem arról volt szó, hogy lejössz a szerről? ~Én mondtam, hogy nem lesz egyszerű~ - morogta nekem kárörvendően a farkasom, Ikina. ,,Attól még csipkedhetnéd magad" Az ujjam megállás nélkül pengetett és a vérfarkasok szokásosnál tartósabb testhője megtette a hatását. Zenélgettem, már az első refrént elértem, amikor feltűnt, hogy megtört a jég. Egy fiatal lány állt meg velem szemben és figyelte, mit csinálok. Felpillantottam, szürke, sárga foltos tekintetem az arcára terelődött. Hm, tök csinos. Oké, tény, mostanában nők terén kicsit takarékon voltam, de hééé... attól még elismerhetem, ha valaki szép. Rámosolyogtam, amikor halkan elkezdte énekelni a dalt, s még mozgolódott is. Hát ez aranyos. Viszont lassan nyarat csinál, hiszen néhányan így már követik is a példáját és... pénzt dobnak? Egy pillanatra kihagytam egy ütemet a meglepettségem végett, de hát végül is, nem zártam le a gitártokot. Lepengettem az utolsó akkordot, majd felnéztem a leányzóra megint, aki először megállt. Már nyitottam a számat, amikor láttam, hogy mi történik... s a szememben dühös fény csillant. Nanem... nem nem barátocskám, rohadt rossz napot fogtál ki, ráadásul azt a raboltad ki, aki először megállt... nem hagylak menekülni. Kinyúltam felé a képességemmel, s beleplántáltam egy illúziót. Így pár méter után megállni kényszerült, amikor azt látta, hogy hirtelen egy szakadék szélére ért és előtte nincs semmi. De ezzel nem értem be. Felkaptam az üdítős üveget, melyet még idefele vásároltam szomjoltás végett, majd utána vágtam. Tiszta célpont volt, a teli üveg pedig elemi erővel csapódott a tarkójába, amitől aztán elterült a földön, mindezt a táska gazdájának szem láttára. Na te már nem mész sehova pajtikám. - Rossz helyet választottál - morgom megvetően. Még szerencséje is van igazából, hogy nem a késemet repítettem a nyakába...
Nem mondom, kicsit lassú a reakcióidőm, mert úgy nekirohandtam a hirtelen megtorpanó csávónak, mint annak a rendje, a következő lendülettel pedig már le is pottyantam a földre, telibe trafálva egy szép adag szürke latyakot. Óóóó istenem, miért mindig én? Hát van nálam szerencsétlenebb ember, ezen a bolygón? Szerintem nem igazán. Kedvem támadna megkérdezni, hogy mégis mi a búbánatért állt meg, de inkább csak felnyúlok, hogy rámarkoljak a táskám pántjára. Akkor érzem, hogy remek. Mi a fene? Hát én ezt nem értem. De komolyan… Mitől ijedt meg ennyire? Alig pár szívdobbanásnyival később rájövök, hogy tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, mert ha engem talál el az az üveg, akkor úgy kiterülök, mint egy gyalogbéka, és tuti az intenzíven végzem. Esküszöm, úgy telibe találta a tarkóját, hogy rajzolni sem lehetett volna pontosabb dobást. Pislogtam. Talán egy perc is eltelt, mellé pedig tátogtam, mint egy hal. Mostanában sokat csinálom, le kellene szoknom róla. Végül kihúzom a táskám a kezéből, majd megkísérlem a feltápászkodást. A kabátom szerencsére nem engedi át a nedvességet, de a farmerom csurom víz. Áhh… komolyan, remélem megint felfázok, és tüsszöghetek otthon úgy, mintha hivatásszerűen csinálnám. Leguggoltam a srác mellé, és kitapintottam a pulzusát, kicsit ciki lett volna, ha megmakkan itt nekem. Jellemző, hogy még azon is hajlandó lennék segíteni, aki meg akart rövidíteni egy táskányi személyes holmimtól. Mostanában valahogy állandóan ki akarnak rabolni, először a gyógyszertár, most meg ez… szerintem üldöz a balszerencse. Él még, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtok, de most mégis mit csináljak vele? Nem hagyhatom itt kiütve, még a végén megfagy. Megfordulok, és a gitáros pasi szemeibe nézek. Van benne valami nagyon is kísérteties, nem tudnám megmagyarázni, kicsit talán a viharos égboltra emlékeztet, de valami nem odavaló is van benne, ami számomra megfejthetetlen. - Szép dobás… Nem tudom, miért jegyzem meg, biztos látta mindenki, ő meg tudja magáról, hogy tud célozni. Én is tudok, de azért ennyire pontosan, ráadásul egy üdítős üveggel, nem nagyon. - Köszönöm szépen! Emelem meg felé a táskám, jelezvén, megvan, közben fél füllel hallom, hogy valami jóravaló polgár kihívta a rendőrséget, és azt mondták, pár percen belül a helyszínre érnek. Többet találkozom a rendőrséggel, mint a legveszélyesebb bűnözők, esküszöm. Közben igyekszem megszabadítani magam a latyak maradékától, mérsékelt sikerrel, de úgyis hazafelé tartok, szóval secperc alatt meg fogom oldani a problémát. Mondjuk, ki tudja, mikor jönnek ki a rendőrök, hogy felvegyék a vallomásom. - Hú, remélem, ebből nem lesz baja... Pislogok a férfire kissé félszegen, mert hát, bármennyire is segített nekem, de egy másik ember emiatt eszméletlen. Remélhetőleg magához tér, mire kijönnek a rendőrök, bár jó eséllyel nem fogja tudni, mi történt vele, viszont többen is látták, kár…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hm... azt hiszem, sikerült visszafognom magam. Najó, aki végignézte a történteket, az biztosan megkérdőjelezi... de úgy, hogy én meg nemegyszer végignéztem már magamban életem filmjét, igazat kellett adnom magamnak. Rengeteg módszer lett volna még. Felállok, utolérem és agyonverem... utánavágom az üveget, felállok és agyonverem... kirántom a késemet a csizmámban levő tartójából és utána hajítom, még céloznom se kéne nagyon, hogy valami fatális sérülést kapjon be... na és persze ott voltak az illúzióim is, mind kedves... megállíthattam volna, mert hirtelen rájött az üríthetnék, elállta az útját egy minotaurusz, kikerült az űrbe, ráesett egy Prérifarkast is megszégyenítő üllő, elütötte a Gyalogkakukk... kétszer... hogy aztán megintcsak odamenjek és megkapja a magát... egen, azt hiszem az a szakadék illúzió meg a tarkójába robbanó üdítősüveg határozottan light-os megoldást jelentett. Valószínűleg elküldtem képzeletföldjére néhány perc erejéig és kapott egy heveny agyrázkódást is, de hát aki ennyire nagyfiú, az viselje a bukás következményeit. Mondjuk azon nem kicsit lepődök meg, amikor a lány odamegy és megnézi a tolvaj pulzusát. Nofene, jótét lélek? Hé, kiscsaj, ő a rosszfiú, én vagyok a hős megmentő... ó, basszus, az életben nem gondoltam volna, hogy így fogom magam definiálni, még ha kimondatlanul is. Na de aztán rám néz végül, miután visszaszerezte a táskáját. Naszép, mintha egy piciny riadalmat fedeznék fel. Nem nagy, éppen csak kicsiny szikra a lelke mélyén... csak hát volt egy olyan kellemetlen képességem, hogy még ez is eléri a tudatomat, szal ez van. Mindenesetre hamarosan visszajön, s megszólít. Halványan elmosolyodok. - Köszönöm, bár pár centivel mellé ment - próbálok eszközölni valami feszültségoldó megjegyzést. Az oké, hogy én voltaképpen egy vadállat voltam, de azért volt egy titkolt emberi oldalam is, melyet néha mutogatok... oké, nem is olyan ritkán, hanem nap mint nap, amikor kimentem dolgozni a hegyekbe, vagy használatba vettem a többi, emberek által futtatott boltot. Akkor mondom inkább úgy, hogy emberibb... ah, ezt a fogalomzavart. - Nincsmit, első hallgatómért örömmel. Pff, oké, talán le kellene állítanom magam, mert ez így eléggé bárgyúra sikerült. Komolyan mondom, mint valami rossz csajozó szöveg, én meg éppenséggel nem voltam abban a stádiumban mostanában. Bár tény, talán ha mást rabolnak ki, akkor nem lettem volna ennyire segítőkész. Mindenesetre fél füllel én is elkapom a telefonhívást és hirtelen a kis közönség is oszlani kezd, mintegy varázsütésre. Hát ennyit erről, azt hiszem. Na mindegy, legalább az uzsonnám ki lett fizetve. Amikor megemlíti, hogy ebből remélhetőleg nem lesz bajom, újabb mosoly jelenik meg az arcomon. Hát édes, bár ha tudná, mi kell ahhoz, hogy bajba legyek... - Valószínűleg nem okoztam nyolc napon túl gyógyulót, szóval aligha mutatok túl a törvénytisztelő állampolgáron. Közben nekiállok pakolni, ahogyan a hangszer visszakerül a tokjába, persze csak a pénz kiemelése után. Miután minden a helyén volt, felegyenesedek. - Tudja mit? Ha nem visznek be, akkor meghívom valamire. Ha más nem, legalább a nadrágja megszárad közben. Egen, elég nehéz lett volna nem észrevenni azt a seggre ülést...
- Mellé? Nekem egész pontos találatnak tűnt. Jegyzem meg, és nem, eszemben sincs belegondolni, vagy esetleg rákérdezni, hogy pontosan akkor hova is szeretett volna betalálni. Így is épp elég nagy ütést mért a pasas tarkójára, nem szeretném tudni, mi lett volna, ha el is találja. Aztán amikor az első hallgatójának nevez, elmosolyodom. Furán könnyen engedem kisiklani elmém tengeréből az elmúlt pillanatok emlékét, mert ha valamit megtanultam rövid életem során, azt az, hogy ne hagyjuk, hogy a kellemetlen dolgok maradandóak legyenek, koncentrálunk inkább a jóra. Nos, egy helyes gitáros annak számít, nem? Istenem… ha P.S. itt lenne, és megneszelné, hogy jó pasinak tartom, már lökdösne is a karjaiba. Mekkora szerencse, hogy vélhetőleg jóóóó messze van. Még nem hevertem ki a táncos esténk traumáit. - Na igen, ki más lenne olyan bolond, hogy ilyen hidegben leálljon zenét hallgatni. Mondjuk, aztán már követték egy páran a példámat. Hiába, én szeretek bizonyos tekintetben mindig külön és egyedi lenni. Nem szeretek megfelelni az elvárásoknak, a lázadás a véremben van, hisz már az anyaméhben az életért küzdöttem, bármennyire is nem kívánt gyermek voltam. - Akkor jó. Mármint, az is, hogy nem lesz ebből gond, meg hogy nem nyolc napon túl gyógyuló a sérülése. Mondjuk, attól még egy pofátlan alak marad, de ez más kérdés. Valóban érdekelt, hogy él-e még, bár, fogalmam sincs, ilyesmibe bele lehet-e halni egyáltalán, de a továbbiakban már teszek rá, mi lesz vele. Engem csak ne akarjon meglopni senki, szívesebben elirányítanám az apámhoz, fossza csak ki, de ahhoz igencsak okos valakinek kell lenni, mert nem kispályás az öreg. Nézem, ahogy elpakol, nem akarok a nyakába akaszkodni, vagy bármi hasonló, egyszerűen azért nem húzok haza, mert meg kell várnom a rendőrséget, és vallomást tenni, szóval jelenleg maradnom kell. - Tényleg? Pislogok kissé zavartan, mert egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi időben hányszor hívott meg engem pasi valamire. Azt hagyjuk, mikor a pultnál engem is befizetnek egy-egy körre. Nyilván nem szoktam meginni, akkor minden este marha részeg lennék, úgy meg nem igazán lehet dolgozni. S az sem elhanyagolható szempont, hogy vörösödök, mint a rák, mert a szavaiból nyilvánvaló, hogy látta, mekkorát estem, és ez azért nem túl hízelgő rám nézve. Mondjuk, mindig ennyire béna vagyok, szóval nem csoda. - Úgy értem, persze, az tök jó lenne. Csak akkor fűtőtest mellé kell ülnöm. Vigyorodom el a gondolaton, örülnék, ha megszáradna a nadrágom, és őszintén, nincs is sok kedvem hazamenni, úgyis csak egyedül ücsörögnék, vagy e-mailt írnék a barátnőimnek, esetleg telefonon zaklatnám őket, hátha az agyukra megyek. Jó, nem szoktam, mert elég hasonlóak jellemben hozzám, bármikor kaphatóak az ökörködésre. A rendőrök hamar megérkeznek, és természetesen fel is veszik a vallomásom, meg annak a tényét, hogy nem szeretnék feljelentést tenni. Szerencsére addig magához tér a tolvaj is, aki láthatólag ismerős a zsaruknak, és gondolkodás nélkül terelik is a kocsiba, lehet, hogy megkapja a minimálisan letöltendő kis idejét, nem tudom, hogy megy ez. Papol kicsit a jogairól, meg hogy feljelentést akar tenni az ellen, aki leütötte, de nyilvánvalóan ilyesmi nem történt, és senki nem siet a segítségére, hogy elmondja, ki miatt és miként ájult el. Nem túl meglepő. Igazából, az egész nem több fél óránál, bár addigra nekem már befagyott a hátsó, de sebaj. - Azt hiszem, akkor mehetünk is. Jegyeztem meg a férfira pillantva, mikor elhajtottak a rendőrök. Örülnék, ha egy hónapban legalább nem lenne gondom velük, bár örüljek, ha csak havi egyszer jön össze a dolog, a posta óta úgyis egész sok volt a szünet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát végül is a célom elértem, az tény. Ezek után már nem fog rohangálni egy darabig a nagyokos. - Egen, mondhatjuk. Bááár a jelek szerint mégis kezdek kimenni a gyakorlatból. Igazából csak húztam szegény lány fejét ezzel az álpontosság-mániával. Valószínűleg egy üdítős üveggel ha akarok se tudok jobban célozni, elvégre más a súlypontja, mint egy késnek vagy gránátnak. Viszont, mivel agyhúzás volt, ezért a velem szemben állónak erről nem kellett tudnia. - Most miért, én szeretem az ilyen bolondokat - vigyorgok és bakker, de hozzátenném, hogy megenni. - Főleg ha díjazzék is a művészetemet... pfff, na ez úgy hangzott, hogy valami világsztár... no mindegy, de amúgy ezt is önnek köszönhetem - rázom meg a kezemben levő pénzt, melyet bedobáltak nekem. Pedig nem voltam sztár, csak egy fickó a városból, aki szeret pengetni, az én tudásom csupán audidakta. Csak vettem egy gitárt, néztem néhány gyakorlatot, aztán mehetett a menet. 6 év után már egész jól meg lehet így tanulni a dolgokat... s közben nem rövidítenek meg a tanárok... bár nem mint ha nem keresnék jól a munkámmal, de hát na, válság van... asszem. - Ja, meg tarkótlan is... hacsak nem jött ki az arcán. Ah, öregem, már megint hülyeségeket beszélsz. Komolyan mondom, minél idősebb leszek, annál több baromságot hordok össze. Azt hiszem kisunokámnak igaza volt, tényleg egyre jobban szenilisedek lassan. Nem látványosan, de azért na... bár még mindig jobb, mint hogy tolószékben üljek és valami vietnámi veteránként mondanám a magamét. Pfff, ezek a képzetek már megint, te jó ég. ~Hiába testvér, még mindig megszédítenek a nők.~ "Aha, persze, már te is hülyeségeket hordasz össze." ~Ezt is megnézted.~ "Nem vagyok vak." - Nicholas rögtönzött bábszínházát látták, hölgyeim és uraim. - Tényleg. A cég ajándéka az elsőnek. Szerencsére ismertem itt az utcában egy kis helyet, ahová be lehet ülni fogyasztásra. Mondjuk nem sokon múlt, hogy elkezdjek vigyorogni a zavarán, melyet éreztem is az érzékszerveimnek köszönhetően. Azt pontosan nem tudom, hogy minek szólt, de betudtam a meghívásomnak. A fűtőtestre csak biccentek, hát rendben van... mondjuk én is mondtam, hogy a melegítése is cél lehet... nabasszus, lehet pár hónappal korábban ezt teljesen más szempontból ajánlottam volna fel. Mindenesetre a törvény ébernek nem nevezhető őrei hamarosan megérkeznek és elviszik az éppen magához térő tagot. A lányt is kihallgatják a történtekről, viszont én se maradok ki, elvégre alá kell támasztanom az elmondottakat... meg hogy ki volt ez a mesterlövész. Mivel súlyos testi sértés nem történt, ezért nem lesz ügy belőle, az egyik rendőr viszont figyelmeztet, hogy ne csináljak gyakran ilyet, törvények ide vagy oda... hát kösz cseszed, mindeközben te hol voltál amúgy? Na mindegy, elmennek, szóval vállamra kapom a gitárt... nem, nem a csajt. Intek, hogy jöjjön, majd pár perc múlva már meg is kapja a feloldozást a hideg elől, miután szembekapja a szobahőmérséklet az említett helyre való bemenetet követően. Kis pub, eldugva egy ügyvédi iroda mellé, de én anno kiszúrtam. Miután leültünk egy hirtelen felszabaduló boxba, ahol volt fűtőtest - az előző tulajok ,,éppen elmenni készültek" -, odatoltam a lány elé az itallapot, hogy válasszon nyugodtan.
- Inkább a csordaszellemnek. De legalább biztos van miből meghívnia. Kacsintottam, nem, eszemben sem volt feltételezni, hogy ne lenne rá amúgy pénze, de így azért kényelmesebbnek ítéltem a dolgot, pláne úgy, hogy azt mondja, nekem köszönheti azt a kis mellékest. Az meg, hogy ki mennyire ért a gitárhoz, pont nem én fogom megmondani, elvégre nincsen olyan jó hallásom a zenéhez, az éneklés megy, de hogy egy dalon belül felismerjem, mikor mi szólal meg… hagyjuk. Ettől függetlenül azt még el tudom dönteni, hogy mi tetszik, és mi nem, a kis műsor pedig kedvemre való volt. Mondhatni, feldobott egy unalmas napot, hát még a táskalopási kísérlet utána. - Úgy tűnik, ez a remek poénok éve lesz. Jegyeztem meg nem kevés iróniával fűszerezett hangon, mert ez a tarkótlan dolog kicsit betette a kaput. Majdnem olyan szellemes, mint P.S. fantasztikus Jean-es viccei. Csak tudnám, mivel érdemeltem ki ezeket. Valaki nem tud egy jó viccet esetleg? Hahó? Légyszi… - Ez ilyen, utcazenés és testőr vállalkozás egyben? Érdekes kombináció, az biztos. Mosolyogtam, majd eltűrtem a rendőrségi tortúrát, de szerintem azért bírtam ilyen jól, mert már rutinos voltam a témában, szóval nem okozott gondot egyáltalán. A pubban valósággal nekisimulok a radiátornak, mert hát, mostanra már eléggé átfáztam, a kabátomat sem veszem le még egy ideig. Ritkán járok ilyen helyekre, s akkor sem férfitársaságban, szerintem úgy nagy általánosságban taszítom őket. Biztos skarlátbetű van rajtam, vagy valami… - Nagyon ciki leszek szerintem, de én forró csokit kérnék. Tényleg nagyon fázom. Pislogok rá elnézéstkérőn, de ez van, sosem akartam menő csajnak látszani, aki dönti magába a sört, hogy imponáljon a pasiknak vele. Utálom a sört amúgy, de azért ezt nem szoktam hangoztatni. Egyébként, valóban reszketek kicsit, nem tett jót az a fél óra átázva, de sebaj. Max befigyel majd egy kis megfázás. - Egyébként, szerinted mitől rezelt be annyira a csávó? Mert egyszercsak megállt, mintha szellemet látott volna, tök fura volt. Kérdezek rá, hátha ő látott olyat, amit én nem… Mindenesetre, eddig ésszerű magyarázatot nem igazán találtam a dologra. - Ugye nem baj, ha tegeződünk? Pirultam el, mert ezt is csak utólag sikerült megkérdeznem, hiába, mestere vagyok annak, miként égessem magam szénné. Nem probléma, megszoktuk, ez mindig így megy…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- A csordában is kell egy illető, aki elkezd valamit - vonok vállat. Najó, lassan kezdem túlkölteni a dolgokat, le kellene állnom, mielőtt még direkte szófosásba megyek át egyik pillanatról a másikra... pedig ha belegondolok, hogy ma a kezemet készültem járatni a húrokon... hát ahhoz képest a jelek szerint ma is a szám lesz terítéken, még ha nem is olyan értelemben, amit a legszívesebben csinálnék... bár ahhoz kellett volna egy bizonyos helyzet meg egy bizonyos személy. A hangjából kijövő irónia viszont megüti a fülemet. Nem találom sértőnek, sokkal inkább hülyéskedésre sarkall inkább. Na akkor lássuk ezt hogyan bírod, kiscsaj. - Jólvanna, tévedni emberi dolog... mondta a sün és lemászott a drótkeféről. Na miután megvolt az újabb sokkhullám, utána kissé én is megilletődtem azon, amit a ,,cégemről" mond... oké, ezt ő se gondolta komolyan, csak ilyen kontextusban még egyszer se hallottam reakciót erre a megjegyzésemre. - Mikor mi, helyzet kérdése... meg a szükségé. Látja, akár táskamentő szolgáltatást is vállalok. A rendőrök hamarosan elmentek inkább valaki mást boldogítani, remélhetőleg azt a szerencsétlent, akit éppen a lány miatt vágnak be a kóterbe. Ez van, legközelebb kétszer is megnézi, hogy kit talált be. Mondjuk fogalma se lehetett róla, hogy éppen egy megtorló természetű vérfarkas üldögél a padon, aki még egy üdítősüveggel is relatíve jól tud célozni. Ez van, Sprite. Ő a rendőrkocsiban, én meg egy helyes csaj társaságában a pubban... hiába, igazságtalan az élet. - Csak annyit kötöttem ki, hogy meghívom. Azt nem, mire - biccentek, majd amikor odajön hozzánk az egyik alkalmazott, kikérem a lány forrócsokiját, meg magamnak egy pohár forralt bort. Oké, relatíve nagyon hidegnek kell lennie ahhoz, hogy fázzak, de a hideget attól még szoktam érzékelni. Így ilyenkor nekem se árt valami forrót inni. Mondjuk még jó, hogy ebből Ikina nem érez meg semmit, különben valami ordenálé nagy hepajt rendezne odabent spicces állapotában. - Nem tudom... biztos rájött, hogy talán nem lenne okos döntés pont téged kirabolnia... s milyen igaza lett - adom meg a választ egyben a második kérdésére is. Oké, szerencsére már volt gyakorlatom játszani a hülyét az ilyen ,,furcsa esetek" kapcsán. Sokszor kellett már úgy tennem, mint ha nem is én lennék a felelős a hirtelen jött illúzió képek végett. Elvégre, nem árusíthattam csak úgy két kézzel a titkomat... s bármennyire is aranyos a kiscsaj, még neki se, főleg, mert ember. Mondjuk még egy pirulás és szerintem tuti elkeresztelem Piroskának.
- Úgy látszik, valamiért így kell vezekelnem. Pimaszkodok még egy sort az újabb poén hallatán, bár ezt a süniset szeretem, én is szoktam alkalmanként hangoztatni, szóval újat nem mondott vele, de attól még néha kifejezetten fárasztó tud lenni. - A táskák bizonyára rendkívül hálásak, nem beszélve a tulajdonosaikról. Határozottan örültem, hogy a táskám megmenekült, egyrészt szerettem, másrészt nő vagyok, benne volt a fél életem, s meglehetősen kellemetlen lett volna minden papíromat újra megcsináltatni, főleg, hogy az állandó lakcímem még mindig New Yorkban van, mivel itt nincs saját ingatlanom. Mondjuk, akkor már valószínűleg inkább bejelentkeznék a nagyiékhoz, de attól függetlenül örülök, hogy nem kell a hivatalokba szaladgálnom. - Még szerencse. Nem szívesen innék olyasmit, amit utálok, még a megmentőm kedvéért sem. Attól még bizonyára nem fogok a menő csaj szerepében tetszelegni előtte, de nem is kívánok így viselkedni, elvégre az hazugság volna, és mindig igyekszem inkább önmagam adni. Az meg inkább a szellemes, de visszafogott leányzó, és ez nekem így tökéletesen megfelel. Kicsit oldalra biccentem a fejem a szavai hallatán, majd rögvest meg is csóválom. Ez nem magyarázat, elvégre, ilyen nincs. Illetve, nagyon hülyének kell lenni hozzá szerintem, hogy valaki út közben meggondolja magát egy ilyen dolog kapcsán. - Jah, mert én már csak olyan erős és gyors vagyok, hogy mindenki berezel tőlem. Tökre érthető, szerintem is. Öltök nyelvet, igaz, nem ismerem annyira, hogy ez indokolt lenne, de sokszor nem óhajtok gátat szabni a véleményem ilyen formán történő kifejezésének. Egyébként meg, ha valakinek baja van vele, majd lecsap és kész. - Nem tudom, ezek szerint csak nekem volt fura a dolog. Vakartam meg értetlenül a tarkóm, lehet, hogy be kéne mennem a rendőrségre, és megkérdezni, mi is történt valójában. Mondjuk, nem tartom valószínűnek, hogy válaszolna rá, megfenyegetni meg nem fogom, hogy akkor mégiscsak feljelentem inkább. Jobb, ha belenyugszom, hogy sosem fogom megtudni, mi történt, elvégre, a velem szemben ülőnek sem lehet fogalma róla. Egyikünk sem láthat más fejébe, szóval ez van.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Óóó, rendben van, Miss Viccszakértő, akkor mondjon ön egy jót - nem is burkolt kihívás. Eszem megáll, egyszer mondok viccet valakinek egy évben és ezt kapom cserébe. Hát szép. Néha azt érzem, hogy a karma ellenem dolgozik. Igyekszem normális lenni az emberekkel... erre? Először Elionore áll neki pimaszkodni, most pedig Naomi. Komolyan mondom, ezek a csajok kihasználják azt, hogy le akarok szokni a vérükről! Tudat alatt valami mint ha megsúgta volna nekik: szórakozz csak vele... na de csak csípjem nyakon a postást. - Eddig ön a leghálásabb. Főleg, hogy szerintem eddig aligha mentettem meg más íngósságát. Nem volt szokásom beavatkozni, vigyáztak volna jobban... oké, akkor közbeléptem, amikor azt a szőkét el akarták rabolni még Indiában, de az más... az már gyerekrablás kategória lett volna, az olyasmit pedig az én gyomrom se veszi be.
[Már bent]
- C-ccc, akkor még jó, hogy nem álltam neki zsarnokoskodni. Elvégre, ha már az én pénzem, akkor nyugodt szívvel tehetném elé a töményet, hogy akkor ezt iszod kiscsaj és kész. Ám mivel elsősorban azt a pénzt szándékoztam elkölteni, amit neki köszönhetően szedtem össze, ezért e felől eltekinthetek... bár szerintem ha nem hozza fel eszembe nem jutott volna, hogy megszabjam... max ha be akarnám drogozni, de hát otthon maradt az anyag... - Nana, ne nyújtogasd mert leharapom a végén. Oké, az én számból ez akár lehetett volna fenyegetés is, hiszen ahány nyelvet én már kitéptem a helyéről... mondjuk az íze eléggé szar, túl rágós, kevés a tápanyag is benne. A disznóké ugyan jó, de az embereké borzalmas... ám most nem fenyegetés volt, a körülmények szükségtelenné tették. Piszkálódásra piszkálódás a válasz, ez a szabály a részemről. ~Na, kezdődik.~ - forgatja meg a szemét Ikina "Most mit morogsz te meg odabent, úgyis végig fogod röhögni az egészet." - Hát passz, nem igen értem én az ilyen emberek agymenéseit. Főleg ha fényes utcán csinálják. Én tuti inkább este próbálkoztam volna, akkor még elmenekülni is könnyebb lett volna... de hát ha valaki hülye, haljon meg. Mondjuk kíváncsi leszek a kihallgatókra, amikor a srác elmondja, mi történt vele... tuti azt fogják hinni, hogy be volt tépve. Még hogy szakadék a város közepén... én meg csak somolygok magamban.
- El kell keserítsem, én a kritizálásban vagyok jó, nem pedig a viccmesélésben. De merje nekem azt mondani, hogy nem volt vicces, ahogy a hátsóm találkozott a talajjal nem is olyan rég. Azt mégsem mondhatom, hogy seggre ültem, mert bár vannak olyan ismerőseim, akik előtt nyugodtan használnám ezt a szót, de nyilván a frissiben megismert illetőknek jobb szeretem kulturáltabb arcomat mutatni. Engem aztán nem zavar, hogy benne maradok a csávában vicc híján, majd ha nagyon ragaszkodik hozzá, iderendelem P.S.-t, és fáraszthatják egymást a csodás viccekkel. Kíváncsi vagyok, melyikük agysejtjei sorvadnának el hamarabb. - Ki tudja, talán az egyetlen is. Mosolyom egész szolid, ezzel nem azt akarom mondani, hogy másokat nem menthetett meg egy táskát elorozni óhajtó egyedtől, inkább azt, hogy bizonyára léteznek olyanok, akik nálam hálásabban reagálnak az ilyesmire. Nem mintha nem lennék az, de nekem alapvetően nehezemre esik kifejezni az érzéseimet, nem is szoktam, pláne ismeretleneknek. - Valóban jó, még a végén leöntöttelek volna az akármivel a poharamban. Bármennyire is bárány lelkületű nőszemély tudok lenni, azt nem tűröm, hogy bármit rám erőszakoljanak, még akkor sem, ha pusztán egy italról van szó. Akkor mondja azt, hogy meghívlak mondjuk egy sörre, én meg udvariasan megköszönöm a felajánlást, de elutasítom. Sokkal tisztább megoldás lenne, nemde? - Nem hinném, hogy olyat tennél, nem tűnsz túlságosan vadnak… Fogalmam sincs, mennyire tévúton járok, de hát a búbánat van tisztában azzal, hogy most nagyjából én vagyok Piroska. Jobbára még az arcom színezetét tekintve is, ő meg a farkas. Meglepően komolyan válaszoltam egyébként, példának okáért nem flörtnek veszem fel, én az olyasmit sosem szúrom ki, szóval ha az lenne, sem esne le. Persze, azt valóban nem feltételezem, hogy megtenné, úgyhogy egy kis mosolyt megengedek magamnak, de még mindig inkább a kinn történtek foglalkoztatnak. Nagyon szokott zavarni, ha valamit nem értek, márpedig most ez a helyzet. - Áhh, mindegy, biztos csak képzelődtem. Legyintek végül, bár fejben tovább agyalok, szavakat fecsérelni azonban nincs értelme a dologra, hiszen láthatóan a másik nem észlelte a furcsaságot, nincs értelme hát beszélni a dologról. Pillanatokon belül meg is jön a rendelésünk, ujjaim sóvárogva fonódnak a pohár köré, hogy felmelegíthessem rajta a tenyerem, miközben szinte rátapadok a fűtő egységre, nagyon kellemetlen már a nedves nadrágom. Legszívesebben levenném, de nagyon furán venné ki magát a dolog, még akkor is, ha van rajtam harisnya is. Hamarabb megszáradna, de én ilyesmit sosem vállalnék be. - Egyébként, hol tanultál meg így célozni? Ráadásul egy üdítős üveggel… egészen lenyűgöző. Én is egész jól elvagyok már, ami a fegyverrel való célzást illeti, de egy üveggel nem menne. Az teljesen más, elvégre, mi dobjuk el, nem egy cső vezeti a cél felé, s a súlypontja is meglehetősen kiszámíthatatlan. Képzelem, hogy dobna el mondjuk egy tőrt… atya ég. Jobb nem belegondolni, mit tudna művelni egy olyasmivel. Persze, lehetett véletlen is, hogy eltalálta a pasast a tarkóján, de nem hinném, hogy az.
Kezdőlap
//
