Hála a jó égnek, hogy remekül tud vezetni, így nem lettem matrica. Más se hiányzott volna még a testi épségemnek. Épp hogy visszanövőben vannak ujjaim és már nem kell gyenge, gyöszös kis izének éreznem magam. Szeretnék ebben lubickolni mondjuk a következő.. khm.. százötven évben, ha szabad. Mondjuk. - Semmit nem szeretek, ami elcsépelt. Erdőben andalogni olyan.. hogy is mondja a zsargon? Sablonos, azaz! Elgondolkozom közben egy pillanatra, mintha keresném a megfelelő szót, hogy aztán a végén megleljem. A villanykörte is felvillan fejem felett, ahogy felemelem ép - bal - mutatóujjamat és kivágom a rezet. - Nos, akkor ez hivatalosan is a világ legvendégszeretőbb városa lett. Nevetem el magam azt hallva, hogy nem ujjongnak a népek azért, hogy itt legyen vendégségben. A kis nőstény határozott, öles léptekkel baktat közelebb a képzeletbeli középvonalig, nem törve be a másik személyes terébe, de mégis jelezve számára, hogy felőle aztán ismerkedhetnek egymással, neki nincs ellenére, annál határozottabbra metszették az évek semhogy meghúzza magát, de nem kamikáze idióta, hogy túlbuzogjon egy első - vagy akár sokadik - találkozást. - Yetta? Billennek meg oldalirányban tincseim, ahogy félrebiccentem fejem, hogy jobban megnézhessem magamnak a szőke fürtök tulajdonosát. Neve hallatán felrémlik bennem egy régebbi beszélgetés, egy a régi - mihez képest, két év nem a világ - karácsonyok közül. Akkor őszinte volt. Óvatlanul talán vagy meggondolatlanul, nevezzük akárminek. Mindenesetre nem felejtettem el az ott említett nevet, mely most visszaköszön reám. - És gyakori név ez errefelé? Meg úgy egyáltalán.. - Jasmine.
Sablonos, az. Rá is bólintok nem cáfolva meg a másikat azzal, mennyire nem csupán az erdőben gondolkoztam az imént. Akarja a franc letörni azt a fenenagy magabiztosságát, megteszik majd mások. - Betörik vagy megszökik, más opció nincs errefelé, de erre talán majd rájön ő maga is, saját bőrén, mert a bátyám tutira nem tájékoztatta róla előre. Egyszerűen, mert ő nem úgy éli meg, ez nem hiba vagy mulasztás. Neki otthona e táj, míg a másiknak nem. Neki evidens, a másiknak tortúra. És még sorolhatnám! Rohadt jól ismerem a cipőt, amiben a göndörke jár... - Máshol se jobb, ha okot adsz a kedvességre, hidd el! - Szélesedik vigyor képemen, látszik, mennyire rettentően bánom én ezt. Na jó, valahol igen, kényelmes volt az a (hajdanvolt) kúria, meg Tria morcos képe reggelente. Darren közelsége is az lett volna, de elcsesztük. Telibe. Nem is mi lennénk, ha nem így alakult volna... A fehér bundásom maga a megtestesült zen és nyugalom, lényegében füle botját mozdítja csupán a nőstény felé, érdeklődőn, hogy mondja kérem, mit szeretne, ne csak ácsorogjon a küszöbnél, mint holmi cselédszolga, bebocsátásra várva! Nevemre bólintok megerősítőn a visszakérdezés hallatán, flegma vállvonással fogadva a többit. - Nem igazán, szerintem semerre nem az, csak a névadóim voltak ennyire elborultan beleszeretve a fura nevekbe egykor... Tudom! - Szélesedik ki vigyorom pimaszul amikor rajta a sor bemutatkozás terén és visszacsusszanok az ülésemre, kikiabálva még az ablakon: - Pattanj be, igazán gáz lenne, ha pont téged hagynálak elázni! - Márpedig van orra rá neki is, hogy érezze az erdő felől, lóg az eső lába, ha nem egyenest lóbálja a mocsok. Persze azt is megérteném, ha inkább maradna - eléggé nyilvánvalóvá tettem az imént, merre tartok innét, s nem is biztos, hogy egyezik az útirányunk.
Elgondolkodom a szavain. Nos, van bennük valami, épp csak az bosszant, de rettenetesen, ha nagyon a mélyére nézek - nem nézek - a dolgoknak, hogy én aztán rohadtul nem adtam okot semmi "kedvességre". - Adjon a nehézség! Forgatom meg szusszanva szemeimet, de már nevetem is el magam a végén, mintha az egész állatira lényegtelen lenne. Mondja is, a maga óvatos - jó vicc - módján araszol hármat-négyet közelebb, hogy táguló-szűkülő orrlukain keresztül szívja magába a másik nőstény energiáit, majd mint aki arra kíváncsi, hogy meddig mehet el megpróbál tenni egy kört a másik körül, azt tesztelve a napsütötte meddig próbál - nem, nem mer, ez nem merészség kérdése - oldalt vagy hátat mutatni neki. Bizalom-játék, vagy legalábbis afféle. Merőben új petárdákat durrogtatva el. - Ne csessz! Szalad ki a számon az őszinte döbbenet igen úrinős kifejeződése. Zsebemből elővándorol bal kezem, hajtincseimbe túrok, mintha zavarna, hogy akár egy szál is a szemembe lóg belőlük. Elvégre látnom kell a nőt, aki tudja, hogy én tudom, hogy tudja, amit tudnia kell. Nem kell. Azt a büdös! Nem gondoltam, hogy beszélt rólam. Valahol a perverz élvezet és elégedettség mellett cukormázasan jólesik, még akkor is, ha csak köpködött a nősténynek. Mit tudom én! Nem ez a lényeg. (És persze tudhatja máshonnan is, de az sem fontos momentán.) - Pont engem miért is? Feszegetem, mert miért ne tenném? S közben - nem az óvatosságomról vagyok híres minden esetben, s egyébként is, a baltát csak nem az anyósülésen rejtegeti a gyilkos - haha - ahová ülök - eleget téve a felhívásnak táncparkettre, vagyis kocsiba pattanok. - Honnan? És mennyit? Érdeklődöm, mert ahogy már feltűnt, pofás kis pletykahálózata van a városnak, hát tényleg nem száz, hogy Derek vartyogott rólam. Na meg ha ő is.. azért nem ártana tudni mekkora lófaszt akasztott a seggembe sárkánynak állított be a testvére előtt. Pusztán kíváncsiságból, ugyebár..
A hófehér bundás türelme végtelennek tetszik izgágaságom mellett, de büszkébb és tapasztaltabb annál, hogy csak úgy hagyja a másikat maga mögé kerülni. Lomhán szaladnak szerte energiáim, szelíd figyelmeztetéssel: nem kellene... S már talpon a fehér vad, szemközt a körbe járóval, nem tévesztve szeme elől a fifikásnak tetsző kis dögöt. Nem támad - minek? - nincs oka rá, s én sem ugrom ok nélkül senki torkának, még ha az ok pusztán tulajdon büszkeségem is, nem több. Nevetve csusszanok vissza a volán mögé, könnyedén kapcsolódik be a biztonsági öv, odafogva a verdához, s még az ajtót is kinyitom neki a túlsó oldalon, ha látom, hogy hajlandó mozdulni irányomba. - Miért ne? Különben meg mégiscsak az egyetlen sógornőm vagy, s jó lenne, ha az is maradnál. - Vagy legalábbis nem két évente cserélgetné le a nejeit a bátyám. Bebaszna, mikor ettől az egytől is meg van kergülve, mint vasorrú bába a mágneses viharban! Részemről nem érzem különben feszegetésnek a dolgot, kimondom én könnyedén a nyilvánvalót, hisz látom rajta, hogy tudja. Meg azt is, hogy látja, én is tudom, amit. Kár lenne innentől kerülgetni a forró kását, nem vagyunk mi macskából! - A kedves férjuradtól és nem igazán tartozik rád, mit beszélek a bátyámmal, úgy vélem. - Mert miatta - MIATTA! - hagyta ki a lagzit a tulajdon húga esküvőjén, amiért amúgy nem haragszom, tökre megértem az érveit valahol, de... ennyi jár. Uff. Közben persze indítok és hajtok tovább ráérősebb tempóban, mint az elébb.
Kedvtelve fürdök meg az energiahullámban, tetszetős ez az eddig és ne tovább. Eszemben nincs támadólag fellépni ellene, a farkas el is döglik a földön, miután kikirándulta magát a köröndön a másik körül. Óvatlanságról nem most teszek számot, bekötöm magam, még emlékezve a fékek heves, nagyobb sebességről való leállást hirdető csikorgási hangjára. A szavak vigyort csalnak képemre, természetesen dús ajkaim szegélye megrándul, feljebb cibálva számat a vigyorban, büszkeséggel töltve meg a mozzanatot, hogy aztán egy pillanat alatt váljon karcossá a tekintetcsillanásom mind e mellé a születő szemforgatásban. - Örököltétek, vagy egymástól tanultátok? Egyébként már minden világos. Teszek megjegyzést a modorukra, a kezdeti döbbenetemet kacagássá varázsolva egy pillanat alatt. Hiába, ha végiggondolom akkor rájöhetek, valójában az lenne a meglepő, ha más reakciót sikerült volna kicsalnom az újsütetű rokonból. Egyébként meg kedves volt, osztom a véleményét, egyetlen kívánok maradni. Párhuzamosan és lineárisan is. - Tőled is kérdezzem meg mit követett el ellened? Kérdezem és ezzel meg is kérdezem, amire a kérdésem vonatkozott. Hiába, Derek tud valamit, hisz már a második nőstény köpi felém - ki milyen mértékben - pokrócreggelijét azért, amit nem is én követtem el, hanem a drága férjuram. Hangomban nincsen semmi él, teljes nyugalomban helyezkedem el az anyósülésen, a beszélgetést a kedélyes csicsergő címkével tudnám ellátni pedig. Más kérdés, hogy ezt sógornőstényem minek veszi.
Elégedett farokcsóva a "jutalma" a másik megmozdulásának, s ha nem a fehér bundás állított volna fel egészséges határt kettejük között, lehet, ő is lenne oly pofátlan, feszegetné most a kettejük között feszülő távot. Így azonban elégedetten heveredik vissza a másikkal szemközt, érdeklődőn forgatva füleit továbbra is. - Micsodát? - Fordulok felé egy pillanatra kérdése kapcsán, némileg értetlenül, mert hirtelen nem világos számomra pontosan mire is érti ezt, hülyeséget meg nem áll módomban felelni az idegen-és-mégsem nőstény szavaira. Ajkaim szegletében mosollyal lököm sebességbe az autót egyúttal és indítom útjára velünk a verdát Fairbanks felé. Kérdésén fel kell nevessek, őszintén, szívből jövő kacajjal örvendeztetve meg. - Mindig van valami, nálunk ez már csak így megy, oda-vissza! Neked van testvéred? - firtatom, mintegy mellékesen ékelve közbe a kérdő mondatot, mely annyira talán nem is töltelék, mint hallatszik. Nem annak szánom, tényleg érdekel. - Nem azért mondtam ám, hogy nem tartozik rád, mert valami végzetes tüske lenne bennem. - Jegyzem meg könnyed kedvességgel, flegmán vonva vállat. - Egyszerűen csak tényleg nem adnám ki a testvéremmel folytatott eszmecserét másnak, remélem megérted! - Oké, talán részleteiben, ha az olyan, hogy nem valami államtitok, kifecsegném, de nem egy idegennek. Tekintve, hogy nyilatkozott a neje kapcsán, olyan érzésem van hőn imádott bátyám felé, mintha mindenáron maga szeretné kézben tartani az egészet. Egyedül, ami lássuk be, szélmalomharc és szomorú. Mert sejtem, mennyire nem könnyíti ezt meg a mellettem ülő bige.
- A stílust. Ahogy hallom családi vonás. Telik meg hangom valamiféle elégedett felhanggal. Hiszen miért is örülnék annak, ha egyszerű esetek lennének? Jó ez így, én sem vagyok könnyed nőstény, unalmas lenne, ha csupa kellem és báj közé keveredtem volna. - Nem rosszból mondom, félre ne értsd. Nyilvánvaló, hogy senki nem veri a földhöz a seggét jöttemet illetőn. Vállat vonok. Persze Yetta nem jelezte, hogy púpnak kívánna a hátára, de valahogy ebbe a beszélgetésbe éppen elfért a megjegyzés, szóval kimondtam, hajrá, ilyet nem tettem amióta itt vagyok, még soha. Nem, mintha ettől meg kéne becsülje magát - meg honnan is tudhatná? - épp csak tény, ami tény. - Nincs. Volt is, meg nem is volt, Mikát annak tartottam, de elvesztettem és így felesleges lenne magyarázni, hogy a vér cinkossága mily ősi kötelék, de mégis milyen ősi és eltéphetetlen lehet a lélekbéli testvérségé is. - Egyedül is sok voltam a világra. Gondolom hallottál róla miképpen mentek nálunk a dolgok. Ha nem hallott róla, akkor hanyag vállvonásomon után nem is fog hallani. Ez nem az az utca, amiben szívesen sétálgatnék, szóval van ez így, ennyiben is maradunk. Vagy nem. Nem tűnik egy vonalas véleményvilágú nősténynek, s én sem nevezhetem magam nem-csapongónak. Lesz, ami lesz. - Nos, pedig nála és az ismerősei között ezt sose lehet tudni. Lépten-nyomon olyanokba fut itt az ember, akik egyszerre imádják és tépnék ki a torkát, szívét. A megértésemet szóban nem kapja, csak abban, hogy nem feszegetem tovább a témát. Részemről ez is elég beszédes és meg is teszi. Amúgy tisztelem, hogy nem egy pletykás nőstény, de azért na.. így picit azért megcsap az unalom szele is. - Te mit tettél a kedvességért? Utalok vissza a korábbiakra inkább. A csendben utazás nem az én világom, cseppet sem az.
- Hja... Hát az lehet! - Nevettem fel röpketeg, könnyed kacajjal. - Sosem figyeltem ezt, de most, hogy mondod... A remek külső-belső Nacrosh gének teszik! - Fordítottam fejem felé egy sokwattos vigyor keretében, egészséges egoizmusunkra sem lehet panasz a famíliában, azt hiszem, bár van mire, a felmenőink sem voltak épp hegyitrollok, s nővérem, kit sosem ismertem... az elmondások szerint vonásaimban őt idézem, de míg engem szabadságvágy tüze fűt, ő maga volt a valóra vált álomkép szelíd, finom vonásaival. - Miért van olyan érzésem, hogy belefutottál Jennybe? - Firtatom, ezúttal az útról nem igazán pillantva el. Energiáink így is nyitott könyvek egymáséi számára, s a kérdés is szimpla érdeklődés, semmint mélyenszántó, hogy szemkontaktust igényeljen mindenáron. - Ó. Én sem ismertem Olent sose, százhatvan éves fejjel láttam először, mikor utána jöttem erre az istenverte vidékre. - Vallok, mert fogalmam sincs, mennyit tud ő meg rólam, de ez nyílt titok errefelé, hát nem tartogatom magamnak, könnyedén osztom, mint Mikulás a cukrot. Arra, hogy hallottam-e, miként járja feléjük, aprót biccentettem csupán, holott nem volt teljes a kép. De nekem épp elég, a többi meg majd kikristályosodik idővel. Vagy nem, nagy kaland! Boston nincs a bakancslistámon, ami azt illeti, amúgy se. - A törődést nem csak babusgatásban lehet mérni, ha engem kérdezel. - Valami azt súgja, nagyon is tisztában van ezzel valahol, mélyen, bár ez mellé hozzá kell tennem, Olen nem túl objektívan nyilatkozott a kedves "apósról", ki tudja! Lehet csak túloz, ami bájos jellemét illeti. Felkaccanok kissé a visszakérdezésre-visszautalásra. - Nos, lássuk csak... kémkedéssel segítettem a falkák csatlakozását, feltettem a repülőre az életképtelen beharapottamat, mert itt tuti megölték volna és ez nem tetszett az akkori bétának. Oké, kicsit feleseltem is, megesik, de ő meg balfasz volt, hagyjuk is... Felgyújtottam egy asztalosműhelyt, felrúgva ezzel egy megállapodást és mindezek után még volt pofám igent mondani egy magasabb rangot betöltő falkatagnak úgy, hogy rohadtul nem áll szándékomban hódolatomat tenni ennek a falkának soha többet. Dióhéjban azt hiszem, ennyi. - Szélesedik ki vigyorom, hogy apró sóhaj keretében szelídüljön mosollyá: - Valóban fontos neked vagy csak ő volt az egyetlen tipped, akihez jöhettél otthonról? - Bukik ki belőlem a kérdés. Úgysem hazudhat, de miért is tenne ilyesmit?
Elfintorodom a kérdésre, adandó válaszom előhírnökeként ez a gesztus furakszik előtérbe, hogy aztán szavakba is öntsem a folytatást. - A becézgetésig nem jutottunk el. Kacarászok kedélyesen, visszaidézve azt a beszélgetést. Nincsenek skrupulusaim azt illetőn, hogy elmondhatom-e a részleteket, vagy sem, tehát ha belekérdez, simán közölni fogok ezt-azt. Mert nem volt titkokról szó. És egyébként is. Azokról a dolgokról, amikkel nem lőnek nyulat, simán lehet társalogni. Pláne így. - Az is több a tegnapnál. És előtte? A kérdésemmel elárulom, hogy nem tudok a nevénél többet a múltjukról. Rövid volt az a karácsony éj ahhoz, hogy a kandalló előtt heverve megbeszéljük egész életünk minden hegyét és völgyét. Meg ha tudnám is, akkor is más az érintettektől hallani. Hiszen bár ítélkezni sosem voltam rest, attól még jobb szeretem, ha nem kell megtegyem. - Nem vagyok hálátlan a törődésért, minden momentuma hozzám tett valamit. Mint mindenkihez. A Veszett az apám, s amennyire gyűlölöm, annyira szeretem is. És velem nem volt szadista, leszámítva az utolsó hetünket. Azt, ami oly mélyen égett belém, s aminek lelki sebeiből tán soha fel nem épülök. De nem óhajtanék hangulatot gyilkolni velük. Elkerekednek szemeim, miközben hallgatom. Felé fordulok ültemben, először csak hitetlenül, végül elnyílt ajkakkal csodálkozva, hogy a végén őszinte, önfeledt kacajjal közöljem vele a következőt: - Hát te hülye vagy! És ez tetszik. Nevetéstől kiszáradt ajkaimat épp megnedvesítem nyelvemmel, amikor a kérdése elér. Az igazság olyan könnyedén pereg elő belőlem, mintha valaha kimondtam volna már ezelőtt. Megbánni sincs időm, visszavonni sem. - Szeretem őt. Tudom, hogy ez nem válasz a kérdésre, de belenémulok abba, amit sikerült kimondanom, s ezzel kettőnk közé vonzani. Szinte gyerekesen kérném, könyörögnék neki, hogy csak el ne mondja soha a testvérének, ki ne derüljön a még meg nem vallott gyengeség, de még mielőtt újabb kuszaságokat tudnék mondani, inkább kibámulok a szélvédőn, s jobb híján alsó ajkamat rágcsálom, mintha ez lenne a legfontosabb cselekvésem itt. Válaszoltam is, meg nem is. Vissza kéne kérdeznem valami epés "most boldog vagy?"-ot, de amennyire megjavítani, eltörölni nem tudom azt, amit mondanom sikerült, úgy elrontani sem akarom. Mert basszameg.. kínos. De igaz is. Épp csak jobb lett volna, ha pofámat laposra befogom, tudom én.
Oké, ezen fel kell nevessek. Nem jóízűen, inkább kissé hitetlenkedően, kétkedőn. - Miért, mi volt? - Kérdezek rá, hát max nem kapok választ a kérdésre, van ez így. Jennyvel esélyesen úgyis feljön egy maratoni skype-hívás keretében őt ismerve. Ki nem hagyná, hogy felhozza a bátyámat, mióta haza ette a fene a lököttet. Arra, hogy mi volt az előtt, hogy néhány éve megismertem a bátyámat, vállat vontam. Egyfelől nem igazán tartottam érdekes sztorinak, másrészt ez megint csak olyan volt, mi ránk tartozott szerintem, még Darrennek se rémlik, hogy teljes egészében meséltem volna a sztorit, megelégedett egy rövid, lyukacsos verzióval a kedves. - Beharapták és lelépett a szüleinktől, mielőtt megszülettem. - Adok hát neki is hasonló választ, a falka nem mindig kedves ölelésben kifejezett törődését pedig nem fejtegetem tovább a kelleténél. Ő sem a pusztaságban szocializálódott bundás, nyilván tudja, hogy megy ez, még ha olyan (Olen elmondása szerint) elcseszett is a falka, amiben felnőtt. Nem vagyok egyszerű eset mondjuk én sem, tudom jól, s Jasmine is kap egy röpke ízelítőt itteni történetemből, hogy válaszára felnevessek - vele együtt, magamon, szórakozottan tárva szét karjaimat az egyenesben pár pillanat erejéig. Ez van kérem, ezt kell szeretni! Hanem mindent megakaszt a vallomás, kissé ki is kerekedik tekintetem, magam elé, az útra meredve. - Hehh... - Ciccenenk röpke kis görbülettel ajkam szegletében, fejemet csóválva meg. Értem én, hogy nem egy ufó a bátyám és jófej meg minden... bejön a csajoknak, tudom én. De azért ezt ilyen nyersen, nyíltan és leplezetlen őszinteséggel képembe kapni... duuurva! - Akkor ne félj a sarkadra állni és nem hagyni, hogy hülyeséget csináljon. Vagy csináljon, csak ne végiggondolatlanul! - Sandítottam felé békésen, szinte már kérve és egyúttal kéretlen jó tanáccsal. Egy életmódvezető veszett el bennem - rohadtul mélyen. - Mert eléggé megkergíted, ami azt illeti, kisanyám. - Szusszantam szórakozottan. Ennyi járt a dologért cserébe, hasonlóan "El ne mondjad Olennek!" címszóval adva fel a küldött felé.*
A nevem Jennifer! Húzom fel az orrom, játszva a sértett hercegnőt, amilyennek Jenny(ke) tűnt nekem. Még a hanglejtését is próbálom elkapni a leginkább történelemhűen. - Pedig azt mondják, hogy ugyanabba a fába kétszer nem vág bele a villám. Értem ezalatt a családot, ahol a két testvér is beharapott lett. mondjuk baromság, hiszen a Veszett és a Páratlan is mindketten farkasok voltak, s testvérek is, bár az ő világukban ez olyan természetes volt, mint az, hogy levegőt veszünk. Vállvonásom jelzi, hogy én magam sem vagyok abban biztos, hogy amit mondtam az megállná a helyét. Nem is fontos egyébként, megértettem ennyiből is, hogy ne feszegessem, bár nem volt a nőstény elutasító, de tudok - próbálok - olvasni a sorok között. - Ettől még egy hülye. Fűzöm hozzá, mert a "hehh" elég beszédes, ha az a fajta lennék, aki csak úgy elvörösödik, akkor most miközben menteni próbálom a menthetőt az érett paradicsom színével válnék azonossá arcilag. Viszont idejét nem tudom, amikor utoljára szégyenemben vagy zavaromban vörösödtem volna, szóval ez elmarad. Viszont a vélemény megszületik. Nem kendőzöm el. Amit mondtam, az igaz, án a szeretet és a gyűlölet mint tudjuk rokonai egymásnak. És - bár én nem tudom - hasonló patront durrogtatok, mint Derek tette. Utálom. Gyűlölöm. Megőrjít. Szeretem. Megérdemeljük egymást. - A sarkamon vagyok. Ez az, ami nem tetszik egyeseknek. Utalok vissza - közös, jó vicc - egy ismerősre, de nem ő az egyetlen. Nagy, általános igazság ez, ám benne van az "Alfa lányának" büszkesége is. Hiszen soha nem voltam az, aki véka alá rejtette volna a jellemét, vagy meghajolt volna olyankor, amikor nem érezte szükségét. - Nem pontosan tudom, hogy mire gondolsz. Konkrétan fingom nincs róla mit csinál vagy mit akar csinálni. Pont annyira közlékeny, mint egy mosdószivacs. Húzom el a szám. Nincs ebben vád, csak mezítelen tények lakoznak a megjegyzés mögött. - Én-e? Mégis miben nyilvánul meg mindez?[/color] Mintha nem tudnám. Mert nem is tudom. Tippelni meg nem óhajtok, ő hozta fel, hát nem ártana, ha válaszolna is. A farkas meg közben elégedetten sütkérezik az esőfelhők alatt. Mert a párjáról beszélünk, s ő - velem ellentétben - feltétel nélkül büszke rá.. és magára is, a rohadék.
Felkaccanok a Jenny-imitálást hallva, de nem igazán kommentálom mélyre menően a dolgot, hisz barátnőm nem szorul védelemre, ahogyan az eddigiek alapján Jasmine sem. Bennem pedig van annyi kalózbecsület, hogy ne akarjak minden áron beleszólni a dologba, ha már ilyen szépen két tűz közé sikerült kerülnöm. Nagylányok mind a ketten, oldják meg! Ha meg nem megy, akkor... hát azt majd meglátjuk, de kétségtelen, hogy sokáig én sem bírom a kispadon ülve. Nem olyan a jellemem egészen egyszerűen. - Nem is villámok voltak, ami azt illeti! - Nevetek inkább a családunkat illető megjegyzésre fel, ezzel másféle vizekre terelve beszélgetésünket. Könnyeden szaladnak alattunk a kilóméterek, jó társaságban nemcsak az idő repül, de a távolság is képes megrövidülni, ami azt illeti. Jasmine pedig határozottan kellemes jelenség volt, túllépve az első benyomás fruskás kivagyiságán. Könnyeden jön a vallomás, mégis kissé nehézkesnek tetszik tőle a levegő a bádogdobozban. Röpke megszólalásomra adott válaszát hallva felé sandítok. - Melyik hím nem az? De most őszintén! - Húzódik félmosoly képemre, mert tisztában vagyok vele, hogy a bátyámnak... hát van egy sajátos stílusa, meg kell hagyni. De mellé arany a szíve, s olykor képes ölelősmackóba is átmenni. - Jó, ez utóbbit azért mégse fogom hangoztatni a nője előtt, nem lejáratni akarom, hanem jót neki. Akkor is, ha nem így éli meg. Szerelmetes barom... - Egy falka elől futsz, nem ismernek és mégis a lakban járhatsz-kelhetsz. Ha logikusan végiggondolod, te is beláthatod, minden okuk megvan rá, hogy a nagyszájúságot ne értékeljék túlzottan. - Ciccenek elhúzva kissé számat, mert lenne itt még valami: - Ami pedig Jenny-t illeti, legegyszerűbb, ha elkerülöd. Ragaszkodó típus, kissé túlságosan is talán. Nagyon egymásba voltak habarodva... Amíg Olen nem közli vele kerek-perec, hogy kopjon le, nem fog. - Én sem tenném a helyében talán, innét meg a bátyámon múlik tulajdonképpen, mennyire űz fair játékot a nősténnyel. Pontosítok: nőstényekkel. - Őszintén szólva, szerintem ő maga sem tudja pontosan. - Persze, ötleteim vannak, de elmeolvasó ettől még nem leszek, így pedig nem fejtem ki jobban ezt, nem akarva bekavarni Olennek annál is jobban, hogy felszedtem az útszélről a nejét. Inkább beszélek arról, mennyire kerge, fel is nevetve Jas visszakérdezésére. - Mondjuk abban, hogy kihagyta a húga lagziját miattad! - Nem mintha nagyon szívemre venném a dolgot, de szívni a vérüket remek indok. Nem is megyek mélyebb témákba bele, jólesik a könnyed csevely egy valahol hozzám hasonló, mégis más szemléletmódot képviselő kóborral, míg be nem veretünk Fairbanks városába...
// Nem tudom, írsz-e még rá, minden esetre nem kértem rá zárást. Én köszönöm a játékot, majd idővel szeretném még látni a képed! //
Nem kívántam egyelőre a városba tenni a lábamat, nem szeretek ajtóstul rontani a házba, éppen ezért csak a határon mozogtam, arra azért kínosan ügyelve, ne mászkáljak át se a város, se a falka territóriumának határán. Egyszerű megfigyelő, szemlélő voltam csupán és ha a falka jól végzi a dolgát, előbb-utóbb itt is ki fognak szúrni majd. Aztán, hogy mit kezdenek egy a területük körül flangáló farkassal, az már az ő dolguk, de én békésen meghúzódhatok a magyarázat mögött, miszerint nem háborgatom a területüket. Egyébként is békés szándékkal érkeztem, már ami a kezdeteket illeti, a többi pedig úgyis alakul majd, ahogyan a sors és a mindennapok hozzák. Elsődleges célom Maloney felkutatása, de szeretném kivárni a megfelelő pillanatot. Nem írtam neki arról, hogy jövök, talán a borítékra felkerülő címemből következtethetett arra, hogy állandó mozgásom ezúttal Alaszka felé irányult. Amíg azonban a leányzóval való találkozásomra vártam, nem ártott kicsit körbeszimatolni a területet. Akadt itt bőven farkas, nem kell hozzá speckó orr, vagy élesebb érzékek, hogy rájöjjön az ember fia, elég volt szimplán felfigyelni a pletykákra, melyek Fairbanks-hez közeledve egyre szövevényesebbé és élénkebbé váltak. Nem egy unalmas hely ez itt, az egészen biztos. A kilátó magasából elég nagy területet be lehet látni, éppen ezért döntöttem úgy, hogy a farkas alakban való rohangászás helyett inkább megpihenek kicsit a magasban, felülről is feltérképezve a szemem elé táruló várost. Sokra mondjuk innen kintről ezzel nem jutok, de azt meg kell állapítsam, hogy igencsak kellemes a kilátás és szép helyen fekszik a város. Hiába, az ilyen apró dolgokra is képes vagyok odafigyelni és megállni kicsit szemügyre venni, mert mondjon bárki bármit, szerintem ez akkor sem giccs. Azoknak legfeljebb, akik csak néznek, de semmit sem látnak. A korlátra támaszkodva húzom elő szövetkabátom belső zsebéből a flaskámat, hogy egy korttyal melegítsem fel gyomromat, mert cudar hideg van ám errefelé! Pajzsom éppen annyira eresztettem le, hogy érzékeljek másokat és ők is engem, ha kellőképpen szemfülesek és nem rohannak el mellettem. Nem rejtőztem el senki elől, de arra azért ügyeltem, hogy holmi jött ment siheder suhancok ne szúrjanak ki olyan könnyedén.
Sose voltam egy "örül, mint majom a farkának" típus, mert minek legyek? De még így is nehezemre esett türtőztetni magam a hír hallatán - nem vagyok Omega. Amióta a falka legaljára kerültem, ezt a napot vártam és úgy álltam ott, mint egy karót nyelt idióta. Kibaszott boldog voltam, mélyen, legfeljebb egy rándulással jelezve, viszont telhetetlenségemet bizonyítandó szar érzés volt, hogy nem Castor vetett véget mindennek. Fogalmam sincs, hol járhat, mit csinálhat. Szeretnék neki eldicsekedni, ezt azonban nem tehetem, de ha lenne rá módom, esélyesen magamban tartanám. Elvégre ez a normális, az Omega-fiaskónak megtörténnie sem lett volna szabad. Majd ha megint Testőr leszek. Majd ha megint én leszek a legjobb farkasa. Addig meg pesztrálom, akit kell. Nem mondom, első hallomásra furcsa értetlenséggel bámultam, hogy ezt mégis miért? Milyen algoritmus alapján jutott arra a következtetésre, hogy engem Mentorrá tegyen? Második pillanatra már elhúztam a számat, a magam vicsorszerű vigyorára. Hát ez kurva jó lesz! A Kölyök csak nem lesz féltékeny, hogy más aprólékkal is foglalkozok, sőt, szerintem kifejezetten boldog lesz, hogy arra az időre némi nyugtot és ép csontokat kap. Pechére vált, hogy annyi baklövés után vele semmi szín alatt nem voltam hajlandó kudarcot vallani - bármi is legyen a titulusom, ő akkor is jó farkas lesz. Emilyvel csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Meg merem kockáztatni, hogy rajta kívül nincs, aki tudná, mennyit, mit jelent ez nekem.
Futottam, egyedül, a területeink határán, eltitkolt boldogságban. Nem vadásztam, csak megmozgattam a tagjaimat, hol használva a vérvonal adta előnyt, hol anélkül, kocogásba váltva. Utóbbi állapotban észleltem egy halvány, tökéletesen idegen energiafoszlányt, ami visszavetette rohanásomat, megállásra, irányváltásra késztetett. Kíváncsi voltam, ki somfordálhatott a határaink túloldalán, mégis ahhoz eléggé közel. Nem mesze volt pár göncöm, elnyűttek, de még használhatóak. Akadt pár hely, ahol elvétve elhagytam őket, hogy szükség esetén ne kelljen mindig a kiindulópontra visszavágtatnom, attól pedig nem féltem, hogy bárki követné a szagomat. Ezek a cuccok szinte frissen mosva kerülnek ki, pont azért, hogy ne hagyjak nyomot rajtuk. Pólót, farmert, dzsekit és csukát öltöttem magamra, már egész hozzászoktam az utóbbi években az itteni klímához. - Tetszik? - kérdeztem éppcsak felemelve hangom. Farkas, hallani fog így is, hiába van olyan magasan én meg itt lent. Láttam, hogy a város felé tekintett, ezért mellőztem a "hello, hogy vagy, ki vagy" nyitósort. Na meg azért is mert nem érdekelt, hogy van.
Hallottam, hogy jön valaki, éreztem az energiáit, mélyen szívva be a levegőt pedig a szag halvány aromája is megcsapta az orromat. Falkatag. Végre! Némi kis izgalom a néhány napja tartó szimatolgatásomban. Legalábbis bízom benne, hogy tartogat némi izgalmat is a dolog és nem fog elrohanni mellettem. Ha már falkatag, akkor nyilván az ő érdeke is, hogy tájékozódjon felőle, miféle kóbor merészkedett ilyen közel a határhoz. Hangját hallva aprót rándul felfelé szám egyik sarka, tekintetem a látnivalóról a közvetlenül alattam, a kilátó lábánál elterülő tájra irányítom, hátha kiszúrhatom a hímet, bár lényegében nem sokat számít, hiszen az elsődleges az, hogy halljam, egyszerű vérvonal adta perverzióm, hogy szeretek mindent alaposan megszemlélni és szemügyre venni. - Nem ácsorognék itt, ha nem így volna - mit szépítsek a dolgon? Nem olyan típus vagyok, aki túl sok időt áldoz olyasmi dologra, ami nem érdekli, vagy amiből nem húzhat majd hasznot. Akadnak unalmasabb pillanatok is, de ha tudom, hova fog kifutni az egész, akkor bevállalok némi unalmas percet, órát, napot, hosszabb időszakot. A táj és a látnivaló bámulása viszont közel sem tartozott a felesleges cselekedetek és pillanatok közé, így a jelen helyzetben unalomról nem is beszélhetünk, legfeljebb majd akkor, ha kiderül, hogy a hím totál felesleges rondított bele a kellemes pillanatomba. - Idefentről sokkal szebb, mint lentről, több az érdekesség és könnyebb is szemügyre venni a látottakat - szavaim mögé bújtatva a kétértelmű jelentés, hiszen a tájon kívül én magam is itt vagyok. Ő meg falkatag, nem olyan nehéz rájönni, hogy nyilván elégszer látta már a tájat, hogy ne okozzon neki újdonságot, ha feljön a kilátóra. Ha meg nem jön.. egyelőre kiélvezném a magaslati előnyömet, még ha csak fizikai szintbeli különbségről is legyen szó. Alkalmazkodó vagyok, túlságosan érdekel a pofázmánya és lénye valója, hogy engedjek a sajátomból, ha nagyon nem akaródzik neki lépcsőt mászni. Nem esett egyből a torkomnak a "ki vagy, honnan jöttél és mit akarsz itt" kérdéssel, így máris szimpatikusabbnak tűnik egy fokkal, mint az átlag magunkfajta.
Fentről szebb, mint lentről... hát ezt nem vitatom, főleg azok után, milyen mélyen voltam, de ez messze nem tartozott rá. Az már igen, hogy nem volt ínyemre ez a szó szerinti lenézés: emberként még csak-csak benyelném ideig-óráig, ám az éjfekete bestia mindössze két farkasra hajlandó felnézni és ő nincs közöttük. Elindultam fölfelé, sietség nélkül. Nem vagyok a köntörfalazások híve, már csak azért sem, mert tökéletesen képtelen vagyok rá. Fölösleges időhúzás, amit valójában bánok, mert láttam már, mekkora hatása, szerepe tud lenni egy jól megkomponált "kikérdezésnek". Így a sétát használt fel az egyébként számomra lehetetlen szünetkitartásra. Pajzsom félig volt fent, nem koromat titkoltam, százötvenesként nincs még nagyon mit takargatnom, sokkal inkább minden mást lepleztem. Nincs hozzá köze, amihez igen, azt meg úgyis megérezhette már: falkatag vagyok. Ha továbbra is a korlátnak támaszkodott, a vele átellenben lévő részhez léptem és hasonló testhelyzetet vettem fel, csakhogy én nem a táj, hanem az ő háta felé fordultam, ha időközben helyzetet nem váltott. Leszartam a természet szépségeit momentán, az érdekelt, hogy kit-mit fújt erre a fenyőszagú szél. - Mit látsz? Forró kása kerülgetésnek tűnhetett, de nem volt az nekem. Az új helyzetek, helyszínek és "emberek" alkalmával valami átkapcsol bennem, a részletek, apróságok pedig sokkal élesebben kirajzolódnak. Megtanultam az évek az alatt, mi minden állhat vagy bukhat egy kihagyott részleten.
Közeledik, lépteinek tompa puffanása szinte zenei füleimnek, mégsem fordulok felé, amikor felér, amikor a korlátnak támaszkodik. Attól nem tartok, hogy hátba támad és amúgy sem terveztem túl sokáig a hátamat mutatni neki. Kíváncsi vagyok a fizimiskájára is a már megtudott információk mellett. - Ha erre tekintek, csupa olyat, mit már láttam életemben, legfeljebb más kompozícióban - fák, bokrok, hegyek, hó. Nem ismeretlen számomra és habár én pont nem tudom rámondani semmire sem, hogy ugyanolyan, mint amit két éve és jó néhány kilométerrel arrébb láttam, de jelen helyzetben nem is ez az érdekes. - Szépnek szép, elragadónak elragadó, de sokkal érdekesebb látnivaló is akad errefelé - fordítom először a fejemet felé, majd egész testtel veszek fel másik pozíciót, hátat fordítva a tájnak, hogy az ismeretlen alakot vegyem szemügyre. Csípőmet támasztom a korlátnak, mellkasom előtt fűzöm össze karjaimat, miközben tekintetem a másik arcára siklik. - Ha erre tekintek, már egészen más a helyzet látnivaló terén, bár azt még nem voltam képes eldönteni, hogy új lehetőségeket, vagy szimpla időpocsékolást látok errefelé - enyhén kunkorodik feljebb szám széle, ám semmi kedves, vagy örömteli nincs a görbületben, mégsem lehetne azt mondani rá, hogy bájvigyor. Hiába nem őszinte, akkor sem hideg, elégszer gyakoroltam már a megnyerő mosolygást, hogy ne tűnjön hamisnak. Szavaimat és ezzel együtt véleményemet egy pillanatig nem rejtem véka alá, ha elég értelmes, akkor képes a sorok között olvasni és pontosan érteni fogja, mire célzok, ha meg nem, akkor tényleg csak időpocsékolásról beszélünk. - Te mit látsz? - kíváncsi vagyok, hát nem vagyok rest kérdezni, a válaszokból is rengeteg információt ki lehet szűrni, csak tudni kell, hogyan fogjon neki az ember.
Szeretem, ha valakinek van esze, meglepő, de tudom értékelni az ilyesmit. Az ő esetében erről a kilátóba való feléréskor győződtem meg. beszélt, majd felém fordult és farkasszemet néztünk. Semmivel sem viszonoztam mosolyát - tudtam hazudni, a megjátszásban viszont kurvára nem jeleskedtem, így nem is próbáltam előadni valami béna-lelkes üdvözlésfélét. - Hideg és sivár, se nem elragadó, se nem szép. - Unalmasnak is mondtam volna, de kicsit hülyén venné ki magát egy olyan vidék esetében, ahol mindenféle szellemes faszság meg társai történik. Manech-ről szót se ejtve! - Úgyhogy felesleges verset írni hozzá. Megszoktam itt, mert kénytelen voltam, ám továbbra sem szeretem. Mindig is nagyvárosi voltam, más életritmust kedveltem, ez, ami itt volt, a nyomába sem ért sajna annak, ami az én "természetes közegem"-nek volt nevezhető. Szívás, ja. És egy pillanatig sem titkoltam a Falka elől, hogy a kötelessége és a hűségen túl semmi egyéb nem tart itt. De ez a kettő nagyon. - Más tekintetben meg egy kóbort látok, aki a határainkon sertepertél, és... még nem döntött? - vontam fel enyhén szemöldökömet. - Mi szél hozott erre?
- Belefásultál, vagy csak szimplán magasról teszel az ilyen szentimentális dolgokra? - enyhén mozdítva fejem böktem a hátam mögött, körülöttünk elterülő tájra. Én még szépnek látom, ha évek óta itt élnék, lehet magam is hasonlóan vélekednék róla, szóval vagy jó ideje fagyoskodik már ezen az Isten háta mögötti helyen, vagy szimplán nem érdekli. Lehet szentimentális dolog a látnivalóban a szépet keresni, éppen úgy képes vagyok gyönyörködni a tájban, mint a művészek alkotásaiban, vagy egy finom ívű domborulatban, arcvonásban. - Dönteni döntöttem, csak a megfelelő pillanatra várok - nem titok, falkatag, ha ő nem, akkor majd más kikérdez ezekről és jelent majd rólam odahaza, így felesleges tagadni, vagy elrejteni az igazságot. Nem akarok rosszat, sem belepiszkítani a dolgukba, területükre, éppen ezért nem fogom elferdíteni az igazságot, Legfeljebb elhallgatok előre részleteket, de amíg nem feltűnő, addig nem érdekel túlzottan. - Egy régi ismerős viszontlátásának ígérete miatt evett erre a fene, de sem a falka, sem a lány irányában nincsenek ellenséges, ártó szándékaim - nem árt leszögezni, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Maloney-t soha nem lennék képes bántani - fizikálisan legalábbis -, a falka más tészta, de jelen pillanatban tényleg békés szándékokkal érkeztem. - Ha huzamosabb ideig maradok, akkor a csatlakozás gondolata elől sem zárkózom el, de ez egyelőre attól függ, miként alakul az első találkozás a rég nem látott ismerőssel - ebben az értelemben véve tényleg nem döntöttem még, de mivel ez nem csak rajtam múlik, ezért ez a kérdés másmilyen megítélést kíván, részemről legalábbis. - Mióta élsz a falkában? - információt információért alapon próbálok közeledni, aztán kiderül, mennyire osztja a nézeteimet. Mivel jelenleg én vagyok a kóbor, a potenciális veszélyforrás, aki a határaikon sertepertél, ezért jelen pillanatban azt is elfogadnám, ha válasz nélkül hagyna, de bízom benne, hogy én is tájékozódhatom afelől, van-e egyáltalán értelme fontolóra vennem a falkához való csatlakozást.
Nem vagyok normális. Sokszor és sokan mondták már, ilyenkor pedig hajlamos vagyok abszolút igazat adni nekik. Mert amit most fogok csinálni, azt épeszű farkas szerintem igen ritkán műveli. Épeszű farkas már abban a pillanatban megáll és hátraarcot vág, ahogy az üzlet rá eső feltételét meghallja. Én mit csinálok? Csavarok még egyet az egészen... Őszinte csodálattal adózok mindenkinek, aki képes engem elviselni és követni, komolyan. Felhívtam Mike-ot - nem győztem áldani Sarah-t, hogy kivárta, amíg minden kiderült a falkában és csak aztán dobbantott -, hogy randira hívjam. Nem, továbbra sem fogok becsörtetni a városba, a területük határán kívül maradtam, kínosan ügyelve erre. A találkozót is azon kívülre kérte - okos! Bár mit vártam? Mike nem a sor végére szorult, amikor az észt osztották, hogy ez ma előny vagy hátrány lesz, azt még nem tudom. Mondjuk... igazán nem tudom, hogy válhatna ez hátránnyá, ám az élet az utóbbi időben hajlamos volt kellemetlen meglepetéseket okozni, engem pedig némileg pesszimistábbá tett. Az előző napi havazás eredményét taposva ballagtam a kilátó aljához. Négylábon érkeztem, fogaim közt a gönceimet rejtő hátizsákkal. Ma éjjel telihold, ennél fogva már napközben jóval nagyobb vágyat éreztem, hogy minden alkalmat megragadjak az alakváltásra. Jól esett bemelegítőjelleggel megmozgatni az ordast, emellett egyszerűbb volt így elérni a háztól a kilátót, mint kocsival. Nem kellett a hólepte erdei utakat lesni, mint valami elvetemült rallys. Míg hajdani kétszeres falkatársamra vártam, azt latolgattam, miképp tudnám szépen tálalni ezt az egészet. Rettenetesen sokat számít majd a megfogalmazás, hajszálpontosan azt kell érteni az egészből, amit én, különben nagyon csúnyán vakvágányra futunk, és nemhogy nem lesz mindenkinek jó, de mind bukunk egyet rajta - szerintem. Én egész biztosan. De mit vár az, aki önként áll a sortűz elé? Ahogy észleltem a közeledőt, bármivel is jött, ellöktem magam a kilátó oldalától és felé indultam. - Mike! - nyújtottam felé jobbom, a gesztus mellé pedig egy féloldalas mosoly is járt. Azt hiszem, megint ott tartok, hogy már pusztán azért tudok örülni valakinek, mert élve látom viszont. - Kösz, hogy jöttél! Simán nemet is mondhatott volna, bár abból kiindulva, hogy azért a falkában ismernek valamelyest, mint a rossz pénzt, aligha szalasztanának el alkalmat, hogy megtudják, épp min jár az eszem, vagy mit tervezek.
Nem kicsit lepődtem meg, amikor a megcsörrenő telefonom kijelzője Darren nevét tolta a képembe, mert nem számítottam arra, hogy viszonylag ennyire rövid időn belül fogunk újfent diskurálni egymással. Mondandója mondjuk jobban meglepett, mint telefonálásának puszta ténye, de több ok is állt az igen mögött, amit válaszul kapott. Egyrészt kíváncsi természettel áldott meg a sors, már a kérdés feltevésekor beindultak a hangyáim, vajon mégis mi a fenét akar? Másrészről nem árt tudni, mégis mit tervez, hiszen annyira azért ismerem, hogy tudjam, jobb tisztában lenni azzal, mit forgat a fejében. Falkaterületen kívül eső helyszínt választottam, mégsem túl messze a határoktól, hiszen jó lenne, ha nem háborgatnának minket kéretlen szemek, fülek, másrészről neki sem ajánlatos mostanság a városban császkálni. Úgyhogy maradt ez a kényelmes megoldás, egy köpésre a territórium szélétől, érezze azért, hogy mi bújik meg a messzebbi bokor mögött. Átvitt értelemben, természetes, mert teljesen egyedül érkeztem. Nem feltételeztem, hogy ártó szándékkal érkezne, valahogy képtelen volnék ilyesmit kinézni belőle. Egy darabon autóval érkeztem, az út hátralevő részét pedig gyalog tettem meg, nem árt, ha már előre kitisztítom a fejem és a gondolataim. Csizmám alatt ropogott a tegnap hullott hó, farkasom a felszínen ólálkodott, én pedig nem szorítottam őt pajzs mögé. Telihold lesz az éjszaka, ilyenkor a bundásom is élénkebb, mint általában, nagyobb teret is hagytam neki ezáltal. Amúgy is falkaterületen kívül jártam, éppen úgy szükségem volt az ő szemére és fülére, mint a sajátomra. Éreztem a hím energiáit is, az enyémek pedig azelőtt felbukkantak, hogy vastag kabátba öltözött alakom megmutatkozott a fák és bokrok között lévő apró csapáson. Látva őt akaratlanul is halvány mosoly szökött a képemre, mert hiába hagyta maga mögött a falkát, attól még a barátomnak tartottam. - Darren - fogtam rá a felém nyújtott kézre, a röpke mosoly pedig még mindig ott ült szám bal sarkában. - Remélem a találkozó végén is ezen a véleményen leszel - nem ringatom magam illúziókba, tudom, hogy nem egy pohár ital végett hívott. Rossz előérzetem van, de nem fogok spekulálni, pillanatokon belül úgyis kiderül, miért is jöttünk. - Nos? - szalad enyhén feljebb egyik szemöldököm; ne húzzuk az időt, térjünk egyből a tárgyra.
Egyetlen pillanatra időzött el tekintetem a kézfogást követően a távolban húzódó hegyek felé. Honvágy? Fogalmam sincs, s az igazat megvallva, nem is szeretném megtudni. Elég a hellyel, a hímmel és a találkozó okával foglalkoznom. Hazudnék még magamnak is, ha azt állítanám, hogy mivel már nem vagyok a falka tagja, nem érdekelnek a hátra hagyott kapcsolataim, viszonyaim. Az idealizmusomból viszont letört egy jó darab, így már abban se bízok feltétlenül, hogy mindaz, ami fontos, nem fog csorbát szenvedni a jelen felállás miatt. Bárcsak egy megkésett születésnapi köszöntőről lenne szó! De távol álltam ettől, így sebesen cikázó gondolataim még mindig akörül örvénylettek, mit, hogyan, miképp adagolva tárjak elé. Mellőzöm az olyan jellegű szófordulatokat, miszerint "nem fogsz örülni". Ha már eleve egy negatív felütéssel vágok bele, borítékolhatóan rosszabb alapról indulunk és a konstruktív megegyezést helyből elbúcsúztathatom. - Segítséget ajánlok. - Eltűnt a mosoly a képemről, vonásaim komolyak lettek, ám zord árnyék nem borult rá, arckifejezésem nyugodt maradt, energiáim sem árulkodtak zaklatottságról. Nem mintha a fenevad az a nyugtalan típus lett volna. - És ne mondd, hogy nincs rá szükség - húztam el keserűen a számat. - Nyilvánvalóan nem tudom, mi megy pontosan a falka háza táján, nem is kutatom. - Szinte teljesen leeresztettem a pajzsomat, hogy érezze, igazat mondok. A legkisebb gondom is nagyobb volt annál jelenleg, mit szépítsem? - De hazudnék, ha azt mondanám, teljesen hidegen hagy. Látom, amit a külsőség látni enged, Mike, ismersz, nem vagyok vak, és őszintén szólva, ha nem én laknék a szomszédban, sokkal több problémátok lenne egy renitens falkatagnál, aki folyamatosan bajt kever. - Kiléptem, igen. Baj, hogy jót akarok? Csak nem! - Megcsappantatok, durván. És kétlem, hogy előnyötökre válik mind e mellé, ha Alaszkát széltében-hosszában bejárja, hogy képtelen vagytok egy száz év alatti farkast megfékezni. - Tényleg nem az én dolgom, tisztában vagyok vele, s nem is érdekelne, ha a hím csendben, házon belül balhézna. - Lesterről beszélek, a félreértések elkerülése érdekében. Gyanítom rájött magától is, de mint mondtam, nem hiányzik a félreértés, emellett valóban jobb, ha szembesül vele, mennyire zajos a körülötte kavargó por. - Gondolom kapott már büntetést. - Enyhe, alig kivehető "nagyon remélem" tónusa volt szavaimnak. Vettem egy mély levegőt, amit lassan kifújtam és megnyomkodtam orrnyergem. Mi a szart művelek? - Sajnálom. Ehhez nem volt jogom. Teljesen mindegy, mennyire kísérem figyelemmel őket a távolból, vagy viselem szívemen a sorsukat, van egy határ, aminek az átlépésére rég eldobtam a jogosultságomat. Erről pedig nem ők, hanem én feledkezem meg lépten-nyomon, ha hasonló szituációba keveredek, ami igazán bosszantó. - Nessa elmondta, miket hoztam fel arra, hogy megtűrjetek a közelben? - kérdeztem, látszólag cseppet sem témába vágón, de jó okom volt rá. Szarban vagytok, pajtás, mindketten tudjuk és az a nevetséges, hogy ez a beszélgetés akárhogy alakuljon, részetekről előnyös vége lesz valószínűleg így is, úgy is. Csak tudnom, miért csinálom ezt...
Feljebb szaladt a szemöldököm első szavait hallva, de nem kezdtem egyből tiltakozásba, hogy márpedig nincs szükségem segítségre. Mellkasom előtt fűztem össze a karjaimat, várakozó álláspontba helyezkedve, mondja csak, hallgatom. Vonásaim nyugodtságról árulkodnak, csupán széle rándul meg szavainak közepette, ahogyan belekezd a bővebb kifejtésbe. Komolyan? Komolyan ezért jöttünk ide? Vagy ez csak a felvezető akar lenni? Akárhogy is, egészen biztosan nem így szeretné elnyerni a tetszésemet. - Ha azért hívtál ide, hogy a fejemre olvasd a hibáinkat, akkor itt és most fejezzük be ezt az egészet és ne húzd tovább az időmet - nyugodtan csendülnek a szavaim, mégis határozott a hangom. Minden bizonnyal elég egyértelmű lesz neki, hogy egyelőre nagyon nem tetszik a dolog és ha ilyen irányban folytatjuk a beszélgetést, akkor a továbbiakban is hasonlóan fogok vélekedni. Semmi szükségem rá, hogy megmondja, mi nem működik jól a falkában. Tökéletesen tisztában vagyok vele, de nem két nap feltakarítani a sok szart, ahogyan Lestert sem lehet ennyi idő alatt megfékezni. Mit gondol? Hogy csak ülök a babérjaimon és nézem, ahogyan széthullik körülöttem minden, amit az elődeim felépítettek? Amihez én is egy csomó mindent hozzáadtam? Megértem, hogy hiányzik neki, de elment, ő döntött úgy, hogy maga mögött hagyja a falkát, akkor ne is üsse bele az orrát olyanba, amibe nem kellene. A büntetést illető szavait hallva akaratlanul is mosoly szökött a képemre, a hitetlenkedő fajtából, mert egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, hogy ezt és ilyen formában mondta. - Se jogod - léptem közelebb egy lépést -, se közöd nincsen már ahhoz, mi történik a falka berkein belül - nyoma sem volt már a mosolynak, a tekintetét kerestem, farkasom pedig a hófehér hímet fürkészte. Nagyon nem tetszik, hogy meg akarja mondani nekem itt a tutit, vagy csak szimplán én értem félre, de akkor meg fogalmazzon egyértelműen, ha már belevágott egy ilyen témába. - Nincs szükségem a sajnálatodra, inkább azt mondd, mit szeretnél - mert felteszem nem azért érkeztünk, hogy fejmosást kapjak tőle, vagy felsorolja a hibáinkat és a szemembe mondja, mekkora szarban vagyunk. Legalábbis nagyon bízom benne, mert akkor rohadt morcos leszek. - Igen, el - nem aggatok felesleges sallangokat a mondandómra. Egyenes kérdésre egyenes válasz, amúgy sem húznám az időt, csak bökje ki végre, mit akar.
Kezdőlap
//
