Rám hagyja, hogy dögös vagyok. Nem, mintha nem tudnám, hogy az vagyok, de most azért hízik a májam, mert hát, melyik nő ne örülne annak, ha dögösnek tartják?! Főleg ha olyasvalaki tartja annak, akinek a szemében szeretne is annak tűnni. Mert igen, szeretném, ha Ed dögösnek és kívánatosnak tartana. Egyszerűen akarom, vágyok rá és ami azt illeti, nagyon is tetszik, hogy arról némi visszaigazolást kapok, annak tart. A csókja kissé meglep, bár nem mutatom. Azért meglepő, mert baromi régen kerülgetjük egymást, mint macska azt a bizonyos forró kását és a jeget - akárhogy is nézem - én törtem meg a legutóbb, szóval egyáltalán nem számítottam arra, hogy le fog kapni. Persze nem arról van szó, hogy nem viszonoznám - mert viszonoztam, ami azt illeti nagyon is lelkesen -, egyszerűen csak nem gondoltam, hogy megteszi. Hasonlóképpen hozzá, én is harapva csókolom vissza, és bár nem tart sokáig, amíg ízleljük egymás ajkait, részemről nagyon is forróra és szenvedélyesre sikerült. Aztán elszakad tőlem és kiszáll az autóból, én pedig követem a példáját, hogy aztán felmenjünk a kilátóhoz és a lépcsőre telepedjünk mindketten. Szó, szót követ, sok a mosolygás és a somolygás is. Jól érzem magam... vele. - Egyszer volt arról szó, hogy átsurransz hozzám éjjel... azóta is várom, de eddig semmi, sem történt. - jegyzem meg egy színpadias sóhajjal, de a szemeimben játékos fény csillan egy-két pillanat erejéig. Azt hiszem, amikor átjött, hogy az egyik versenyen át kell vennem Ryan helyét, akkor emlegetett valami ilyesmit. Talán. - Pedig azt hiszem egy éjjeli, hívatlan látogató egészen biztosan felzaklatna... még lehet "traumának" élném meg. - pillantottam ismét Edre, egy cinkos kis mosoly kíséretében. Általában jégszoborszerű minden vonásom, kivéve, ha gúnyolódom, de most itt, vele valahogy nem olyan vagyok, mint máskor. Az arcizmaim majdnemhogy' önálló életet élnek és valahol tükrözik azt, ahogyan érzem magam és amit érzek, vagy gondolok. Nem teljes egészében - azért nem váltam hirtelen nyitott könyvvé -, de nyíltabb vagyok, ez tény. És ahogy erre rájövök, meg kell állapítsam, ez baromi bosszantó. Az üveget felé kínálom, elfogadja és meghúzza én pedig azon kapom magam, hogy figyelem, ahogy iszik, bele-belefeledkezve egy-egy vonásába. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy összekapjam magam. Ezt nem engedhetem meg magamnak, nem lehetek olyan, mint valami lelkendezős picsa, aki ámulattal néz egy hímet. Na neeeem! -Segítőkész? - vonom fel a szemöldökeimet. - Nem. Csupán gyakorlatias. - villantok rá egy vigyort. Valóban gyakorlatias vagyok, a farmer pedig egészen biztosan útban lesz. Ám, ha ő akarja levenni rólam, hát legyen. Az üveget elveszem, amikor felém nyújtja és újra beleiszok, majd leteszem magam mellé a lépcsőre. Mire újra felé fordulnék, kérdez és egy csókot kapok a nyakamra. Negédes mosolyra húzódnak az ajkaim. - Mert élvezem... és ne mondd, hogy te nem... - halkan válaszolok neki és elhúzódok tőle annyira, hogy a tekintetébe fúrhassam a sajátomat, amiben valóban tisztán látszott, hogy mennyire nagyon élvezem a helyzetet, a társaságát és mindent, ami most épp történik kettőnk között. Hirtelen hajolok hozzá olyan közel, hogy alig egy centire vagyunk egymástól. - Azt hittem már rájöttél... Téged. - suttogom a szavakat, szinte az ajkai közé. Majd ahogy felsimít a combomon, úgy harapom meg kissé az alsó ajkát. Végül a nyakamhoz hajol, hogy finoman harapdálja - atyám, ez, de jóóóó... ahhhh -, én pedig kissé hátra dőlök, hogy a lépcsőn támaszkodjam meg. Kissé hátravetem a fejem, amikor a farmerembe nyúl és simogatni kezd. A légzésem hirtelen lesz egyre szaporább. Mi tagadás, élvezem, amit és ahogyan tesz. Nem marad viszonzás nélkül az érintése, csak az egyik kezemen, azaz most már könyökömön támaszkodom meg magam mögött, a másik elindul felé, hogy az ölét simogassam meg. Érezni akarom a vágyát, azt, hogy kíván engem. Azonban nem sokáig élvezhettem az érintését - és "játszhatok" rajta -, mert felkel mellőlem, hogy aztán közölje, meg ne bánjam a dolgot. Újra ráemelem a tekintetem és egy félmosoly bújik meg a szám sarkában. - Legutóbb sem bántam meg semmit sem. Most ugyan miért tenném? - a kérdésre nem várok választ, inkább csak amolyan költői megszólalás volt a részemről. - Értettem. - jegyzem meg egy szélesebb mosoly kíséretében, akkor el kell vetnem ama gondolatot, hogy magam tépjem le a fekete csipke alsóneműt. Mondjuk az igaz, hogy ez addig eszembe sem jutott, míg nem közölte, hogy a bugyi marad. És igen, már megint sikerült gondolatban gúnyolódnom. Azt hiszem javíthatatlan vagyok... A folytatást pedig kíváncsian - és azt hiszem lelkesen - várom...
- Talán hiányolsz esténként? - kérdeztem, s felvontam a szemöldököm. - Ne légy türelmetlen, mindennek eljön a maga ideje. Mosolyom az övét tükrözte, tekintetem szinte itta a látványát, tetszett, hogy a megszokottal ellentétben az arca ezúttal kifejező volt, sok kis apróságot súgott, sejtetett, én pedig imádtam ezeket lesni. Utánuk kaptam, de el is engedtem őket szinte azonnal, bőség zavara volt, nem tudtam, melyiket ragadjam meg és kezdjem el boncolgatni, úgyhogy inkább elvesztem a kaleidoszkopikus kavalkádban. Úgy csalogatott ezzel, mint egy menedéket nyújtó hát a zord erdő közepében. Olyan közel ültem hozzá, hogy ennél közelebb már fizikai képtelenség lett volna, lábunk csípőtől lefelé, felsőtestünk attól fölfelé mindenütt összeért, s ha csak egy kicsit is oldalra fordítottam a fejem, arca alig két arasznyira volt az enyémtől. Amikor ittam, magamon éreztem a tekintetét, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. Nyaka hajlata hívogatott, szinte kérlelt, hogy csókoljam, harapjam, miközben mélyen magamba szívtam az illatát, amit már olyan jól ismertem, megszokott volt, otthonos, hasonló, mégis másabb, mert... Mert ezúttal már kiindulásnál se úgy voltam a közelében, mint a bátyja, nem úgy dörgölőzött farkasom az övének, mint testvére, hanem mint hím a nőstényhez. A válaszára kuncogtam, arra viszont már nem-tetszően mordultam, hogy elhúzódott, hiába csak azért, hogy a tekintetéből bizonyságot nyerhessek. Abban a pillanatban, hogy kicsit is közelebb hajolt, röpke kis csókot loptam ajkairól. Engem? Szám elégedett mosolyra húzódott, s ez fokozódott, mikor alsó ajkamba harapott. Most őszintén, ki ne lenne elégedett, ha egy nőstény nyíltan bevallja, megerősíti, hogy őt akarja? A heteroszexuális nőstények és az eunuchok, oké... Nos, én egyik se voltam. Visszahajoltam a nyakára, mialatt kezem a nadrágjában ténykedett, s a válasza se váratott magára sokáig, mire belekuncogtam a vállába, majd élesen beszívtam a levegőt. Jó ritmusra talált és ezt hirtelen nem igazán tudtam leplezni, úgyhogy erősebben simítottam végig szeméremdombján. Férfiasságom egyre élénkebben jelezte, hogy amit Nathalie művelt vele, az jó, méghozzá csupa nagybetűvel. Felkeltem mellőle, s elé telepedtem, majd felsandítottam rá arra, hogy most miért bánná meg. Gonoszkás féloldalas mosolyra húztam a szám. - Mert legutóbb kedves voltam és elvarázsolt - mondtam, ahogy szinte kérlelve simogattam le róla a farmert, hogy elém táruljon a fekete csipkébe csomagolt finomság. Kezeimmel végigsimítottam mindkét combját, s kissé jobban szét is tártam őket - eléggé vállas vagyok, kell a hely. A húsába markoltam, amikor arcomat ágyékához fúrtam, majd élvetegen végignyaltam a csipkén keresztül, de ennyi még messze nem volt elég, már csak azért sem, mert az orgazmus közelébe akartam űzni. Fogaim - megnyúlt agyaraim - finom nyomást gyakoroltak, mohón haraptam, majd tapadtam rá, hogy aztán némi pihenőt hagyva combja belső oldalát szívjam meg. Nem hagytam, hogy elmenjen, amikor éreztem, hogy közel járt a csúcshoz mindig megálltam, hasát, combtövét cirógattam ajkaimmal, s csak akkor tértem vissza forró nőiességéhez, amikor légzése egy kicsit csillapodott. Az, hogy közben a farkam kényelmetlenül szűknek érezte már a farmerom... majdhogynem másodlagos volt. Inkább lehúztam Natről a bugyit. Ez volt az egyetlen, amit az előző alkalomnál bántam, hogy nem kóstoltam meg, pedig kíváncsi voltam, milyen íze lehet, ám voltam annyira mazochista, hogy nem vetettem rá magam egyből, hanem először csak ujjaimmal simogattam körkörösen, míg kicsit kiegyenesedtem és megcsókoltam, vagy megharapdáltam az állát, a nyakát, amelyiket hagyta és amelyik elérhetőbb volt. - Na, bírod még? - kérdeztem szája után kapva incselkedőn. Ezúttal figyeltem, hogy ne menjen el, hogy mindig a határig jusson, de ne tovább, hogy kínozza a majdnem-beteljesülés.
- Ezt egy szóval sem mondtam. - vigyorgok rá, kissé talán kihívóan, és bár valóban nem meditálok azon éjjelente, hogy vajon mikor támadja be a lakásomat és benne engem, azért nem biztos, hogy bánnám a dolgot. - Sosem voltam türelmetlen... - közelebb hajoltam hozzá, hogy befejezhessem a mondatot- - ... de nem is várok örökké. - kaján mosoly ült ki a szám sarkába. Nem magyarázom a dolgot, értse úgy, ahogy akarja. Azért remélem túl sokat - vagy olyasmit, ami nincs is benne - nem fog belelátni, vagy hallani ebbe a kis félmondatba. Részemről ez sokkal inkább évődés, mintsem más. Nem tagadom, hogy élvezem a közelségét, hogy összeérünk, ahogy egymás mellett ülünk. Talán azért, mert valahol hasonlóak vagyunk, a farkasaink egy vérből valóak. Nekem pedig az ilyesmi imponál, akárhogy is nézem, főleg, hogy idegeneket nem nagyon engedek ennyire a közelembe, a személyes terembe. Na jó, őszinte leszek, még azokat sem, akiket ismerek, vagy netán jól ismerek. Azt mondom, amit - szerintem - hallani akar, hogy őt akarom, ő kell nekem. Ez ugyan kinek ne lenne hízelgő?! Na ugye! Simogatom őt is, az egóját is. És kifejezetten élvezem a dolgot. Csókját viszonozom, és az ajkát finoman harapom, éppen csak annyira, hogy ingereljem. Majd a nyakamhoz hajol én pedig az ágyékát simogatom, finoman, de mégis határozottan, hogy a farmeren keresztül is kellemes legyen az inger, hogy egészen biztosan élvezze a dolgot. Hamarosan pedig megkapom a visszajelzést, ahogy erőteljesebben simít rajtam végig a kezével, ami a farmeremben van. Válaszul halkan nyögök fel, mert az érzés nagyon is kellemes. Jól eső bizsergés futkos a gerincem mentén fel és alá. Ó, hogy mennyire kedvelem ezt az érzést! Szavaira rá emeltem a tekintetem. - Elvarázsolt? Mit szívtál akkor és miért nem adtál belőle? - vigyorgok rá, mert bár értem, hogy ő, hogyan is érti, de jól esik húzni kicsit az agyát. Ez egy ilyen este és kész. Aztán lekerül rólam a farmer, végre. Hagyom, hogy nagyobb terpeszre nyissa a combjaimat - nyilván valahogy oda kell férnie - közben pedig kényelmesen elfészkelődöm a lépcsőn - már amennyire kényelmes lehet egy lépcső -, hátradőlök és megtámaszkodok a könyökeimen. Hamarosan pedig elkezd játszani rajtam, aminek a következtében olykor halk sóhaj szakad fel belőlem, a pulzusom is gyorsabb lesz, ahogyan határozottan az az érzésem, hogy a levegő is felmelegszik kissé körülöttünk. Egyre jobban kezdem utálni azt a csipke alsóneműt - amit egyébként nagyon is kedvelek - mert még mindig útban volt, igaz Ed akarta így. Kijelentette, hogy az egyelőre marad, és ki vagyok én, hogy ezzel vitatkozzak?! Valószínűleg az a személy, aki simán megtenné, de ezzel csak elrontaná a mókát. Lassan, de biztosan érek a kielégülés határához, a csípőm is finoman ringatózni kezd, és amikor végre elöntene a gyönyör olyan nagyon várt hulláma, egyszerűen megfoszt tőle. Még mielőtt megkaphatnám. Kinyitom a szemeimet és őt figyelem, miközben alig észrevehetően egy kissé megcsóválom a fejem. Szóval ezt játsszuk... És lévén, hogy nagyon is élvezem a macska-egér játékokat - na jó, azt jobban, amikor én vagyok az a bizonyos macska, de így se rossz - már nem is bánkódok afelett, hogy úgy érzem, mintha ellopott volna tőlem valamit. Valamit, amire nagyon is számítottam és az ígérete már itt volt, majdnem ölemben... Úgy döntöttem, történjen akármi - orgazmus, vagy sem - akkor is élvezni fogom a ma estét. Megvan mindkét kezem és a szobámban még jó pár "játékszer", amivel később is beteljesíthetem azt, amitől Ed most megfoszt. És a gyönyörig tartó "utat" ugyanúgy lehet élvezni, mint magát az orgazmust. Érzem a vágyát, a energiáin, a levegőben, ha úgy tetszik és ez határozott elégedettséggel tölt el. Nem csak én vagyok az, aki nem kap meg valamit, amire érezhetően vágyik. Hamarosan lekerül rólam a bugyim - hála az égnek, adieu kedvesem! és igen, most mondtam gondolatban búcsút egy ruhaneműnek... - ééés... nem azt történik, amit reméltem, hogy történni fog. Mééég! Csókját viszonozom, de nem engedem, hogy hamar szakadjon el az ajkamtól, ízlelem az övét, birtoklóan és hevesen. Nos, farkas vagyok és ami azt illeti felhúzott, nem is kicsit, ergo nem kell csodálkozni, ha nem játszom a pironkodós szűzlányt. Na jó, azt egyébként sem játszanám, de ez most teljesen mellékes... A nyakamra vándorol, egyik kezemmel a hajába túrok, majd a tarkóján siklanak le az ujjaim és finoman karmolom a bőrét - úgy, hogy semmilyen nyomot ne hagyjak rajta, csak ingerlem a bőrt - egészen le nyakán a válláig. Hallom a kérdését és okkerszín szemeimet az ő tekintetének szegezem. Ajkaimra merész és játékos mosoly ül ki mielőtt válaszolnék neki. - Akár reggelig is. És te? - elvégre érzem, hogy kíván, hogy akar, ergo, ami nekem kínzás, az neki is. Kicsit előrehajolok, egészen hozzápréselve magam, majd az eddig őt karmoló kezemmel lenyúlok és a nadrágjába csúszik a kézfejem - hacsak meg nem állít - majd rámarkolok a férfiasságára és simogatni kezdem, határozottan, de finoman, hogy egészen biztosan élvezze a dolgot. - Te meddig bírod? - kérdezek vissza, miközben a kaján kis vigyor még mindig ott van az ajkaim sarkában.
- Titok, de azért nem adtam, mert reméltem, hogy így legalább egyikünk józanul tud majd gondolkodni. A légzése, a szívverése felgyorsult, ahogy a fehérneműn keresztül izgatni, kényeztetni kezdtem, de mindig csak tereltem, célba nem juttattam. Hiába, élveztem, hogy a teste olyan kéjesen meg-megvonaglott, csábítón hullámzott. Amikor éppen kicsit a kezemmel simogattam, akkor felgyűrtem a felsője alját és a hasát csókolgattam, harapdáltam a bőrét, de ahogy egyre jobban felhevült, úgy esett mind inkább nehezemre elhagyni ölét. Nedves volt a csipke, és nem csak nyelvemről szerzett nyáltól; fel-felpillantottam az arcára, mert habár energiái, illata, forró ágyéka mindent elárult, látni akartam az arcát is, hogy mikor rezdül, mire reagál a leghevesebben, mikor nyílik néma, élvezet teli sikolyra a szája. A nadrágom már határozottan kényelmetlennek tűnt, pedig nem ment össze idő közben... csak nekem tűnt úgy. Szívem - oké, itt most inkább farkam - szerint letépném a bugyit, hogy azt többé már ne lehessen felvenni, de gyakorlok annyi önuralmat, hogy épségben megússza a mozdulataimat. Sőt, még fel is hajoltam hozzá csókért, de a kezem ezalatt sem tétlenkedett. A szemem sárgán villant, ahogy a simogató mozdulatok közben felidéződött bennem a patak parti teliholdunk éjszakája, mire olyan intenzitással kezdett a szívem kalapálni, hogy csodálkoztam, nem szakadt ki bordáim közül. Ismétlést akartam, de most szívesen megnéztem volna frissen mosott ágyneműk közt elnyúlni a testét. Jézusom, be fogok csavarodni! Nem hagyja, hogy olyan röpke legyen a csók, milyennek terveztem, ez ellen pedig semmi kifogásom nem volt, ahogy az is tetszett, hogy olyan követelőzőn ízlel, szabad kezem végigsimít a combján, hátrasimít a fenekéhez és félig akarva, félig akaratlan, közelebb húzom. Mosolyra, majd lusta, kéjes vigyorra húzom a szám, ahogy körmével finoman, érzékien karcolva nyakam, vállam, ingerlő útra indult. - Reggelig? - vontam fel a szemöldököm, hangom érdes volt, rekedt a vágytól, amit kíméletlenül lekötöztem, holott lehet inkább Nathalie-t kellett volna... ezüst láncokkal, ki egy hűs selyemmel borított ágyra. Nem eresztem a tekintetét még akkor sem, mikor hozzám dől, keze pedig lejjebb halad, de az utolsó pillanatban elkapom a csuklójánál. Alig egy milliméterre lehet ujja hegye a farkamtól, s már csak a gondolattól is zihálva lélegzek. A szám kiszáradt, úgyhogy nyeltem egyet, hátha segít, legalább megszólalni tudjak. Eltoltam magamtól a kezét, de nem eleresztettem. - Amíg meg nem szerzem, amit akarok - feleltem a farkasom finom morgásával hangomban, határozottan, s végig a szemébe néztem, ám utána a nyakához hajoltam, ajkaimat végigvezettem karcsú ívén, majd megálltam a fülénél. Elvettem a kezem ölétől, és lenyaltam az ujjaim. - Finom - duruzsoltam, majd a hajába temettem arcom. - Látni akarom, hogyan csinálod magadnak. Látni akarlak... - fejemet az övének döntöttem - mutasd meg! - kértem, puszit nyomva arcára, majd így haladtam a szája a felé és csókoltam meg sokadjára.
Meglep azzal, hogy elkapja a csuklómat és nem engedi, hogy azt tegyem, amire nyilvánvalóan készültem. Ed bizonyára mazochista, ami nekem ugyan nem gond. Ha megvonja magától a dolgot, akkor megvonja, ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele. Inkább élvezem, ahogyan szenved. Szemöldökeim enyhén szaladnak fel kissé, de gyorsan rendezem a vonásaimat. Érdekel, hogy mit akar, hogy hová is fogunk kilyukadni, ha nem ad enyhülést és ha azt sem hagyja, hogy én kényeztessem kicsit. Hallgatom, amit mond, érzem, hogy a csuklóm még mindig a kezében van, de mielőtt válaszolnék neki, halkan szusszanok egyet. - Valóban? És mi lenne az? Mit akarsz ennyire, Ed? - halkan formálom a szavakat és hol a szemeit figyelem, hol pedig az ajkaira vándorol a tekintetem. Ahogy a nyakamhoz hajol, szabad kezem a tarkóját cirógatja és bele-beletúrok a hajába. Kissé hátravetem a fejem és így élvezem az ügyködését. Aztán figyelem, ahogy lenyalja az ujjait és elmosolyodom azon, mikor közli, finom vagyok. Aztán csak kiböki, hogy mit akar és a mosoly még szélesebb lesz. Nem válaszolok neki azonnal, nem is tudnék. Megcsókol, és én pedig viszonozom, majd a csók végeztével eltolom őt magamtól annyira, hogy fel tudjak ülni a lépcsőn. Végül pedig felállok és felé nyújtom a kezem, tenyeremmel felfelé, hogy fogja meg és jöjjön velem. Ha megtette, akkor vele sétálok a füves részhez, ha nem akkor nélküle és ott fekszem le, kényelmesebb, mint amikor a lépcsőfok vájódik a hátamba... Felhúzom az egyik lábam lazán, hogy kényelmesebb legyen és a combjaim közé nyúlok, másik kezem pedig a hasamra vándorol a felsőm alá. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, majd Ed felé fordulok és végig a tekintetét kutatom, őt nézem. Nem vagyok szégyellős és nem is most tervezem, hogy elkezdek az lenni. Teljesítem, amit Ed kért, amit akar és kényeztetni kezdem magam, hasamon pihenő kezemmel pedig simogatni, lassan kúsznak fel az ujjaim a melleimig, hogy aztán azokkal is eljátsszak. Az egész nem tart túl sokáig, hiszen korábban Ed már gondoskodott arról, hogy kellőképpen hangulatba hozzon, én pedig nem vagyok a magam ellensége, hogy ne adjam meg magamnak a gyönyört, ami elsöprő erővel érkezik. A hátam ívbe feszül, lábujjaim begörbülnek és a combjaimat összébb zárom kissé. Hangot adok az érzésnek, nem érdekel ki hallja meg, vagy, hogy meghallja-e egyáltalán valaki. Végül az alsó ajkamat finoman beharapom, a kezem elveszem az ölemtől és lazán a hasamra teszem, ahol a másik is pihen és újra Edre figyelek. Arcom kissé kipirult és a légzésem is pihegéssé változott, ám ez utóbbi már múlófélben van. - Látni akartad, láttad. Remélem kedvedre való volt.
Habozás nélkül megfogtam a kezét, annyira természetesnek tűnt, hogy meg se fordult a fejemben ellenkezni, vagy azon filózni, hogy mégis hova akar menni, mentem vele. Kézen fogva. Gyermeteg dolog, de ez hirtelen sokkal bensőségesebbnek tűnt, mint bármi, amit korábban együtt csináltunk, tényleg kezdek túl szentimentális lenni, de ezt magának köszönheti. Figyeltem, ahogy leheveredett a fűre, tekintetem szinte falta minden mozdulatát, simogatta vonásait, magamba ittam látványát, vágyának illatát, egész lényét, mindent, ami ő volt. A közvetlen közelében telepedtem le, s kissé felhúzott lábát cirógattam, mikor magához nyúlt. Az, hogy izgató volt a látványa, enyhe kifejezés, amint elkezdte az önkielégítést, nagyot nyeltem, s éreztem, hogy férfiasságom immár kőkeményen meredezett nadrágom fogságában. Vártam lestem, s ha azt hitte, hogy majd bizony hagyom, hogy végigcsinálja, csalódnia kellett, a vége előtt egy gyors mozdulattal elkaptam mindkét csuklóját, megállítottam, s fölé kerültem. Ha csak nem tett ellene valamit, kezeit a feje fölött a hűvös földhöz szegeztem fél kézzel. - Na-na! - duruzsoltam a füléhez hajolva, majd ágyékomat az övéhez dörgöltem, még a farmeron keresztül is lazán érezhette, hogy mi a helyzet a gatyámban. - Még egyszer nem hagysz le. Szabad kezemmel a dereka alá nyúltam és kicsit megemelve mozogni kezdtem az aktust imitálva, mialatt forró leheletem a nyakát érte. Azt akartam, hogy mindig a határán legyen, hogy folyamatosan ott egyensúlyozzon, egyszerre élvezve és gyötrődve a beteljesedés kapujában. Feszítettem a magam és az ő határait, ki akartam tolni, amíg csak lehetett, túlfeszíteni a húrt, hogy elpattanjon és semmiféle önuralma ne maradjon, csak az állatias vágy, amikor már bármire képes egy kis enyhülésért. Kigomboltam a nadrágom, lehúztam a sliccem és elővettem a farkam, hogy immár azzal ingereljem még jobban. Végül elengedtem a kezét és a feje mellett kétoldalt könyököltem, mikor belé hatoltam, de ezzel se volt(unk) nagyon kisegítve, mivel felhagytam mindennemű mozgással. Hagytam, hogy ziháló lélegzetünk keveredjen, okkersárga szemem izzó tekintetét az övébe fúrtam. Ha tudná, mit érzek, ha belém látna és megértene, ha az én szemem keresztül látná magát, ha csak egy töredékét sejtené annak, amit valójában kivált belőlem és aminek csak kis részét merem kimutatni... Annyi mindent kérdeznék tőle, annyi mindent mondanék neki, de csak egy valamit tudtam neki súgni, amivel azt hiszem mindent el is mondtam, sőt többet is, mint talán kellett volna, s utána csak finom csókot leheltem az arcára, majd karjaimmal kinyomtam magam, egyik lábam feljebb húztam és mozogni kezdtem. Magamban elmosolyodtam azon, hogy úgy tűnik, mi ilyen kis "természetbúvárok" vagyunk, kívülről viszont egy kicsit szomorkás somolygás látszott, de most nem rejtettem el, most... azt akartam, hogy lásson engem. Mélyről jövő morgós nyögést hallattam, mikor elmentem, hátam, egész testem ívbe feszült, a beteljesülés forrón söpört végig rajtam, majd csendes hullámonként csillapodott, míg el nem halkult teljesen. Aztán csak néztem le rá, az arcára, a szemébe, pár végtelennek tűnő másodpercig, mintegy realizálva magamban... mindent. Vajon mióta...? Kicsúsztam belőle és felálltam, majd hanyagul megigazítottam a nadrágom és mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcom, aztán mintegy ürügyként, hogy kicsit távolabb kerülhessek tőle, elmentem levetett ruhadarabjaiért. A szívem még mindig úgy dübörgött, mintha legalább egy légkalapács lenne benne, s ez akkor se csitult, amikor visszamentem Nathalie-hez a farmerral és a csipkecsodával. Nem tudom, mit mondhatnék, azt hiszem, a legjobb, ha hallgatok, s csendben megvárom, hogy felöltözzön.
Az, hogy nem hagyja befejezzem a dolgot, mondhatni, már meg sem lep. Fogalmam sincs meddig akarja ezt játszani velem, de én türelmes vagyok. És egyébként is érdekel, hogy hová is akar kilyukadni, vagy mi ennek az egésznek a célja. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy van célja. Hogy valamit el akar ezzel az egész játszadozással érni. Csak még azt nem tudom, hogy mit. Ahogy fölém kerül, nem ellenkezem, hagyom, hogy mindkét csuklómat lefogja. A tekintetét figyelem, de elszakadok ettől, mert a fülemhez hajol. Dörgölőzésére nagyon halkan nyögök fel egy egészen aprót, kívánom őt és ezt egy cseppet sem tagadom. Miért tenném? Ő is akar engem, érzem rajta. Szóval innen fúj a szél? - nem akarja, hogy kihagyjam a dologból, a gyönyör érzéséből, ezek szerint a részese akar lenni, nem csak az okozója, vagy szemlélője, hanem ezek mindegyike egyszerre. Apró kaján mosoly költözik az ajkaim sarkába, és így válaszolok neki. - Akkor mire vársz még? - suttogom majd finoman megharapom a fülcimpáját és meg is csókolom, amíg ő továbbra is csak dörgölőzik, előbb ruhában, majd anélkül. Kezeim a csípőjére vándorolnak, majd megfogom a felsője szélét és felfelé húzom, hogy levegyem róla. Ha hagyja, akkor megszabadulok a ruhadarabtól és a hátát karmolom végig finoman, vigyázva, hogy ne sértsem fel a bőrét még. Végre a magáévá tesz újra - már kezdtem azt hinni, hogy idáig el sem jutunk és úgy csinálunk, mint a gimisek, úgy teszünk mintha csinálnánk, de közben meg nem is... - és ekkor nem mozog tovább. Oké, türelmes egy szuka vagyok, de most késztetésem van csakúgy szeretetből lefejelni Edet. De nem teszem. Inkább én kezdek el ficeregni alatta, hogy mozogjon végre. Már épp megszólalnék, hogy bealudni nem most kéne, amikor elszakítja a tekintetét az enyémtől és megint a fülemhez hajol... Bennem pedig megáll az ütő egy pillanatra és azt hiszem levegőt venni is elfelejtek. Azt tudtam, hogy fontos vagyok neki, az pedig a célom volt, hogy eljusson idáig, de most, hogy kimondta, hogy valóságossá vált az egész, hirtelen - nagyon, nagyon hosszú ideje először - egy egészen röpke momentum erejéig, elvesztem minden magabiztosságom, határozottságom és erőm. Ez azonban csak addig tart - hiszem én - amíg el nem kezd mozogni. Élvezem a dolgot, szó se róla, azonban nem tudok úgy tenni, mintha az iménti vallomása meg sem történt volna. Amennyire felhúzott, pont annyira hűtött is le. Nekem ilyesmit nem szoktak mondani és nem kellene, hogy különösebben hatással legyen rám a dolog, csakhogy... csakhogy régóta nem közömbös számomra Ed, de ezt még magam előtt is igyekszem titkolni. A kis attitűd ellenére igyekszem nem mutatni előtte, hogy mennyire sokat jelent és számít, amit mondott, de fogalmam sincs, hogy valóban sikerült-e. Ijesztő a gondolat, hogy kibillentem önmagamból egy halvány pillanat erejéig. Feltűnik a szomorkás mosoly az arcán, azonban nem én vagyok az a szőkeség, aki vigaszt tud neki nyújtani ebben a pillanatban. (Meg egyébként másikban sem, de az most mellékes.) Amíg együtt vagyunk, nem tudok szabadulni "a gondolattól" és mire végzünk, újra a tekintetembe fúrja a sajátját. Én pedig hirtelen emelkedek meg és még mielőtt elszakadna tőlem, a tarkójára csúszik az egyik kezem, félig a hajába túrok az ujjaimmal, majd közelebb húzom és megcsókolom. Most azonban nem úgy, mint eddig. Mintha ezzel felelnék arra, hogy ő mit jelent nekem. Kimondani ugyanis nem tudom, vagy nem merem, esetleg nem engedem meg magamnak. Elszakadok tőle, ő pedig elhúzódik tőlem. Figyelem őt, az alakját, a mozdulatait. Megfogom a bugyit és a farmert, majd némán veszem fel őket. A lépcsőhöz sétálok, megfogom a boros üveget és meghúzom azt, amolyan istenesen majd felé nyújtom. - Nem tudom... én nem tudom mit mondjak?! - szaladnak ki a szavak az ajkaimon, és egyre szorosabban szorul a nyakam köré a lelkiismeret furdalás émelyítő érzése. - Nem érdemlem meg. - és itt elhallgatok. Nem érdemlem meg, mert átvágom őt is, ahogyan a többieket is. Nem érdemlem meg, mert olyan vagyok, amilyen. Nem érdemlem meg, mert az vagyok, aki. Nem érdemlem meg, mert én nem az a nő vagyok, nem az a személy, akit bárki is szeretni tudna. És azt hiszem már most sokkal csöpögősebben reagáltam annál, mint ami még nálam beleférne...
Mocorogni kezdett alattam, sejtettem én, hogy nem tetszik neki, hogy ennyire húzom az agyát és az időt, de néha nekem is jár, hogy mocsok legyek, s erre még rátettem egy lapáttal, vagy épp hogy ellensúlyoztam az elsuttogott szóval. Éreztem a benne beállt változást, nem is vártam, hogy kiugorjon a bőréből, s tudtam, hogy ezzel sikerült jó időre lekötni a gondolatait, bár nem volt cél, csak úgy... jött. És valahogy nem bántam, sőt, szinte megkönnyebbültem tőle, pedig talán inkább félnem kellett volna, hogy mi lesz, mit reagál, ha kielégült. Mégse volt bennem félsz, lehet azért, mert lekötött, hogy mindkettőnk vágyát kielégítsem végre, azok után, hogy ennyit szívattam mindkettőnket. Éreztem a megingását, ami ugyan röpke volt és pillanatnyi, mégis örültem neki, az sokkal rosszabb lett volna, ha hidegen hagyja, amit mondok. Ez... ez valahol jó érzéssel töltött el. Egy röpke pillanatra megrendült, s ebben a tömör pillanatban annyi mindent felvillantott magából, hogy nem győztem felfogni, csak magamba ittam, amit tudtam. Nem számítottam vigaszra, nem is kértem volna, pusztán most valahogy vágytam arra, hogy még egy keveset megtudjon rólam, mert... hát pontosan azért, amit súgtam neki. Mikor elhúzódnék, megállít, finoman megborzongok érintésére, s készségesen viszonozom csókját, hogy is tehetnék másképp? A csókja... keserédes volt. Belém mart, szinte széttépett, ez a kín viszont a lelkem mélyéig hatolt, s legalább annyira akartam mindörökre megőrizni, magamba zárni, amennyire fájt. Nála nem volt édes semmiség, napsütötte vidámság, felhőtlen boldogság rózsaszín köddel, csak hűvös, tiszta tél, hideg hótakaró, fagyott jégcsapok, s mindebben mi, akik felemésztjük egymást. Mert nem csak ő engem, ez fordítva is hatott, még ha nem is akkora erővel - bár ő mindig visszafogottabb volt és kevesebbet mutatott ki, mint amennyit valójában érzett. Mikor elváltunk egymástól, s a ruháiért mentem, magamon éreztem a tekintetét, amit később visszakapott, míg öltözködött - én én is visszavettem a felsőm, amit leszedett rólam -, néztem őt, de nem kéjvágyón, inkább csak kicsit... révetegen. Ivott, s én most nem voltam abban az állapotban, hogy visszautasítsam az italt, én is jó nagy húztam belőle. - Azt hiszem, a legtisztább, ha semmit - mondtam csendesen. Azt nem akartam, hogy olyat mondjon, amit hallani szeretnék, csak azért, mert hallani szeretném. Arra, hogy nem érdemli meg, rá kaptam a tekintetem, ajkaim kis rést képezve elnyíltak, nagy levegőt vettem, hogy megszólaljak, de aztán csak kifújtam és ittam még. Utána visszaadtam neki az üveget és közvetlenül elé léptem, majd hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam az állát, s kissé feljebb emeltem a fejét, hogy biztosan a szemembe nézzen. Még nem volt teljesen csokoládébarna, de már sötétebb árnyalatokat öltött az okkersárgám. - Akkor is így van - finoman megcirógattam az arcát -, és örülök, hogy annak idején "elraboltalak" abból a kastélyból. - Halvány, de őszinte mosolyra húztam a szám. Kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. - Leálltam! - engedtem el, és emeltem fel a kezem, mint aki megadja magát, arcomon félig-meddig bocsánatkérő mosoly jelent meg. Tudom, hogy nem bújós, meg semmi ilyesmi, kár, hogy én meg igen...
Elfogadja az üveget, figyelem, ahogy kortyol belőle ás közben higgadtan próbálok gondolkozni - ami általában könnyedén megy, de most valahogy mégsem tűnik annak - és dűlőre jutni. Hallgatom őt, hogy az a legtisztább, ha semmit sem válaszolok. És ekkor valóban így is teszek. Nem tudok mit mondani arra, amit a fülembe súgott. Egyszerűen azért, mert nem megy. Nekem ilyet nem suttognak és én sem teszem másokkal. Figyelem a tekintetét, amivel végigmustrál, mert kicsúszott a számon, hogy nem érdemeltem meg a dolgot, hogy ezt mondja nekem, hogy ezt érezze irántam. Elveszem az üveget, amikor visszaadja, de most nem kortyolok bele, csak leengedem a testem mellett és úgy tartom a kezemben. Államat maga felé fordítja és én a tekintetét figyelem, ami lassan ölti vissza emberi színét. - Bolond vagy. És nem tudtam, hogy ennyi bor így elveszi majd az eszed... - a hangomban van némi játékosság, hogy érezze nem megbántani akarom azzal, hogy bolondnak nevezem. Ennyi játékosságot még én is megengedhetek magamnak. Arra, hogy örül az elrablásomnak, nincs mit mondanom. Illetve talán lenne, de azt nem akarom az orrára kötni, mert a végén még rám sütné, hogy érzelgős vagyok. Pedig nem. A csókját viszonozom, majd figyelem a reakcióit. - A smacival nem kell leállnod. Elég jó vagy benne. - kicsit huncut és talán gonoszkás vigyor jelenik meg az ajkaim sarkában, szándékosan evezek át olyan "vizek"re, amik nem az érzelmekről szólnak. Az nekem nem megy. Ellenben úgy tűnik ma este felcsaptam Humor Heroldnak, ami szintén idegen tőlem. De még mindig jobban viselhető, mintha csöpögni kezdenék, amit nyilvánvalóan nem fogok...
//zárónak indult, rád bízom, hogy az legyen-e vagy sem xD ha igen, akkor thx //
Ilyenkor örülök, hogy megtanultam vezetni, bár annak nem feltétlen, hogy Jenny ott ült az anyósülésen mellettem. Nagyot szusszantottam, és ingerülten doboltam a kormányon. Egyedül akartam, e-gye-dül! De ez őt nem hatotta meg, amint kiléptem a Farkaslakból, már szökött is ki a tanácsterem oldalán tátongó lyukon keresztül és indult utánam/velem. Nem kezdtem el cirkuszolni, mert egy műsor egy napra elég volt falka előtt és reméltem, hogy út közben valahol Jenny benyögi, hogy tegyem ki valamelyik boltnál, de ez nem történt meg, s hiába vártam erre, már a várost is rég elhagytuk. Nem volt konkrét útirány, egyelőre Anchorage felé mentünk. Konokul hallgattam, már csak azért is, mert a sebeim fájtak, és mert féltem, hogy az első megnyilvánulásom élből üvöltés lenne, pedig most aztán egy fikarcnyit se haragudtam a húgomra... maximum azért lehettem rá kicsit morcos, mert így velem jött. Igaz, hogy nem dühöngtem, de marha pipa voltam.
Amilyen hévvel Darren elvonult a Tanácsterem romjaitól, már kétségem sem volt afelől, hogy mire készül. Ahogyan arról sem, hogy én mit fogok most tenni ezek után. Egyszerűen csak fogtam magam és szép csendesen magára hagytam az összeverődött, továbbra is földbe gyökerezett lábbal álló tömeget, hogy visszamenjek a lakásomba. Nem töltöttem ott túl sok időt, hiszen sietnem kellett. Azzal is tisztában voltam, hogy jelenleg még Darren is a sajátjában volt, csak azt nem tudtam, hogy mit csinált. Fogtam egy táskát, belerámoltam mindenfélét, amit szükségesnek ítéltem, és két termosz forró kávéval felszerelkezve már ki is vonultam az otthonomból, hogy a kocsinak támaszkodva várjam be az én drága bátyámat. Ugyan nem aratott túl nagy sikert a tervem, miszerint vele akartam tartani, ettől függetlenül azonban nem tántoríthatott el tőle. Kijelentettem, hogy megyek és kész. Nemes egyszerűséggel csak beültem az anyósülésre, és még az sem érdekelt igazán, hogy hová megyünk. Néhány ruhát azért a biztonság kedvéért bedobtam, ha hosszabb távra tervezné a kiruccanást, de úgy sejtettem, hogy nem erről volt most szó, viszont egyedül hagyni semmiképpen sem szerettem volna. Ez az opció még csak meg sem fordult a fejemben, nemhogy egyáltalán meggondoljam, mint lehetséges alternatívát. Mivel ő annyira igyekezett hallgatni, ezért adtam neki némi időt és én is csendben maradtam. A némaság olyan ólomsúllyal nehezedett ránk, mint talán még sohasem. Nem, még akkor sem, amikor átjött bocsánatot kérni. Szerintem nagyon jól tudta, hogy ostobaságot csinált. Én is tudtam, hogy hülyeség volt nekiugrania Shanenek, de ez most mindegy volt, nem számított. Ha nem akarta, hát nem szólaltam meg, legalábbis egy ideig még nem. - Meddig fogunk még csendkirályt játszani? – kérdeztem meg végül, mert én nem bírtam tovább. Igaz tisztában voltam vele, hogy mire volt most szüksége, de ki kellett zökkentenem ebből az állapotból, mielőtt még nagyobb kárt tenne saját magában, a lelkivilágáról már nem is beszélve. – Inkább igyál egy kis kávét! – lengettem meg előtte a termoszt, ami még mindig kellemesen melengette a tenyeremet. És, ha már így eszembe jutott, hát a fűtést is fentebb állítottam, mert túl hideg volt a kezeimnek még idebent is. – Azt nem mondom, hogy lehűti a háborgó idegeidet, de talán segít egy kicsit – ajánlgattam továbbra is, hátha most már elfogadja tőlem. Vezetés közben is lehetett inni, azt meg már meg sem mertem kérdezni, hogy mégis hová megyünk. Amúgy sem volt most életbevágóan fontos az infó. A lényeg, hogy együtt mentünk oda.
- Eddig? - Mivelhogy megszólalt. - És nyertem. - Ennek ellenére se játékosság, se diadalérzet, fanyar voltam, keserű és zabos. Nyihaha... A kávét elfogadtam és átvettem, s mivel alapvetően alig van itt valamicske forgalom, semmitől se zavartatva magam ittam pár kortyot. Jól esett a forró, serkentő ital, egy fél fokkal, de csak egy féllel emberibbnek... vagy inkább farkasibbnak éreztem magam. - Köszi - mondtam egy hálás oldalpillantás kíséretében, hogy teljesen biztos lehessen benne, nem neki szól a dühöm, annak pedig szinte külön örülök, hogy nem kezdi el cincálni a korábbi esetet. Nem lett volna hozzá humorom, egy kicsi se. - Annyira utálom ezt az egészet! - fakadtam ki újabb két perces némaság után, haragom pedig energiáimmal együtt marón töltötték ki a kocsi belterét. - Sima ügy lett volna, érted? Ryannel megagyaljuk egymást, a fáradt gőz kieresztve és megyünk szépen tovább, de neeeeem, Shane-nek közbe kellett szólni! - Jó, hogy nem téptem ki a kormányt a helyéről. - Tudom, hogy nem viselkedik úgy, mint egy Atanerk, bassza meg! Elkezdtem kibújni a dzsekimből, ami nem csak a vezetés, hanem a sebeim miatt is bajos művelet volt. - Fogd meg egy kicsit! - intettem fejemmel a kormány felé, s ha megtette, hogy kormányoz helyettem egy kicsit, kibújtam a dzsekimből, aztán odaadtam neki, hogy magára vehesse plusz rétegnek, mert a magam oldalán leengedtem az ablakot egy kicsit. Szükségem volt a hideg levegőre. - Felképelt volna az egész falka előtt, mint egy nyeretlen kölyköt - puffogtam tovább -, hát mi vagyok én? Egy átkozott Naturalak?
Csak vetettem oldalra egy lesújtó pillantást, amikor közölte, hogy ő nyert. Nem sokat oldott a feszült hangulaton, annyi biztos. Már csak azért sem, mert utáltam veszíteni, és ő ezt nagyon jól tudta. Amúgy sem verseny volt, én csak miatta maradtam csendben és még mindig próbáltam magam kellő türelemre inteni ahhoz, hogy kezelni tudjam Darrent a jelenlegi állapotában. Az már most is egyértelmű volt számomra, hogy ez nem lesz olyan egyszerű feladat, mint ahogyan én azt szerettem volna. A köszönete hallatán azért kicsit mégiscsak megenyhültem, és a vállaimban máris csökkent valamelyest a feszültség, már nem ültem olyan görcsösen egyenesen. Sajnos a farkasom is érezte a hím felől áradó feszültséget, és szűkölt kicsit kínjában, de ennyi volt. Én a magam részéről próbáltam őt is megnyugtatni, meg egyúttal a mellettem ülő Atanerket is, aki jelen esetben visszafejlődött pár évszázadot, legalábbis a viselkedését tekintve biztosan. - Tudom, hogy utálod – válaszoltam csendesen, közben egy pillanatra sem tévesztettem őt szem elől. Félig még felé is fordultam az egész testemmel, lábamat pedig kicsit felhúztam az ülésre, hogy kényelmesebb legyen számomra. – Nem szívesen mondom ezt, de szerintem te is tudod, hogy kissé elvetetted a sulykot és nem úgy kellett volna beszélned vele, mint ahogyan tetted. Akkor tényleg nem úgy néztél ki, mint egy felelősségteljes Atanerk – ráztam meg a fejemet. Most miért kerteltem volna? Azért, hogy ő jobban érezze magát? Persze, megtehettem volna, de szerintem ő is tudta, hogy az nem én lennék. Nem szívesen hazudtam senkinek, még akkor sem, ha a másiknak attól esetleg jobb lett a lelkiállapota. Majd rájön Darren is, hogy hibázott, hiszen mindig rá szokott jönni előbb-utóbb. - Oké! – biccentettem, és félig áthajoltam hozzá, hogy elég biztosan tarthassam a kormányt. Fél kézzel vezetni az anyósülésről nem volt a legegyszerűbb dolog a világon, de elég jól vezetek ahhoz, hogy ez ne okozzon nekem problémát. Amint megszabadult a dzsekitől, én máris magamra vettem és hálásan pillantottam felé. – Köszi! – nem vettem fel teljesen, csak a vállaimra terítettem rá, de a két kezem ugyanúgy szabadon maradt, szorongatva a saját termoszomat. – Nem, de te sem adtad meg neki azt a tiszteletet, amit Amarok tagként megérdemelt volna. Mind a ketten hibáztatok, ez a nagy helyzet – vontam meg a vállaimat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga a véleményem szerint, pedig korántsem gondoltam így. - Hová megyünk? – kérdeztem meg ezúttal, mert eddig bírtam. – Ha gondolod, itt nem messze van egy pihenő – mutattam előre a szélvédőn át, a megfelelő irányba.
A szűkölésre próbáltam magam moderálni, tudom, hogy nem lehetett most kellemes a közelemben, de ott a másik oldal is: ő akart minden áron velem jönni. Ennek ellenére amennyire tudtam, visszafogtam az energiáim, ami egyáltalán nem ment könnyen. Nagyot szusszantam a szavaira és eggyel nagyobb fokozatba váltottam. - Annyit kellett volna csak tennie, hogy nem tesz semmit, nem ugat bele a kettőnk dolgába, és vígan élünk tovább. De neeem, neki most kellett megmutatnia, hogy az Amarok tagja, hogy idősebb és elvileg okosabb nálam! - Fújtam egyet. - Nem akartam ezt. Francnak kellett nekem kihívnom Milit! Tudod mit kellett volna tennem? Felbujtani titeket is és elhúzni innen a csíkot, ezt kellett volna. Nem még jobban beleártani magam meg magunkat ennek a falkának az életébe. Bah! Sose voltunk sehol ennyi ideig, nem is értem, mire gondoltam... Elfogadta a dzsekim, magára kanyarította és felém fordult az ülésben. Más esetben talán rászólok, hogy üljön rendesen, mert ez így nem biztonságos, de most hagytam, kihalt területen mentünk és minden dühöm ellenére igenis figyeltem. Dünnyögve-morogva adtam neki igazat azt illetően, hogy mindketten hibáztunk. Több eszemnek kellett volna legyen, tisztában vagyok vele, de miért van az, hogy ötvenévente egyszer ha kibukok, és akkor is... ez a vége. - Nem akarok megbékélni vele - mondtam, amit a haragom hozott elő belőlem. Vagy inkább az is? A fene se tudja. - Nincs cél, csak... kocsikázás. Nem akarok megállni, de ha kell valami, akkor szólj és leparkolok. Minél messzebb akarok lenni most a hegytől.
- Örülj neki, hogy nem az egész falka előtt jött ez rá, csak a szűkebb családod jelenlétében – persze azt nem tudhattam, hogy mennyien látták esetleg az ablakból, de az biztos, hogy közvetlenül csak mi voltunk ott velük. – Elvetetted a sulykot, Darren. És most nem csak Shaneről beszélek, hanem Ryanről is. Túlreagáltad azt, amit ő egyszerű viccnek szánt, és ezt szerintem te is éppen annyira jól tudod, mint én. Nem így kellett volna lerendezni és régen talán nem is így tetted volna. Én elhiszem, hogy teljesen kicsinál idegileg az, hogy te vagy az Atanerk, de pontosan erről beszéltem neked a múltkor, amikor átjöttél hozzám. Kezdesz nagyon nem önmagad lenni… - ráztam meg a fejemet lemondóan, mert bizony így állt a helyzet. Figyelmeztettem, de beszélhetek én, biztosított arról, hogy nem lesz semmi gond, ő még mindig ugyanaz. Pedig ebből is látszott, hogy nem. Oké, hogy nem sérült meg senki, de megtörténhetett volna, ez egyértelmű. - Igen, talán ezt kellett volna tenned – utaltam itt arra, hogy nem akarta kihívni Milit, hanem jobb lett volna, ha mind elmegyünk. – De akkor az nem te lettél volna, ha hátat fordítasz mindennek. Régóta élünk itt, pontosan ezért lettél volna képtelen megtenni ezt a lépést – mivel általában megmondom a véleményem mindenkinek, ezért most is pontosan ezt tettem. Nem lett volna értelme mellébeszélni, és nem is ezért jöttem Darrennel. Azért tartottam vele, mert úgy éreztem, hogy erre van most szüksége és talán nekem is. Arra, hogy újra eggyé kovácsoljuk magunkat és én ott legyek neki, ha segítségre van szüksége. Ezen felül pedig neki valakinek ki kellett adnia a dühét, másnak pedig őt kellett jobb belátásra térítenie. Ez a más most én voltam. - Oké, akkor menjünk, ahová akarsz – vontam meg a vállaimat beleegyezően. Ha neki ez volt a legnagyobb vágya, felőlem elvihetett akár a világvégére is, ha ott majd lenyugszik. Végül is, ez volt most a cél, nem? Összepakolni a csorbát szenvedett kis lelkét, és lenyugtatni a dühöt, ami még mindig ott lobogott bennem. – Ha kérsz egy kicsit erősebbet, azt is hoztam – jelentettem be, bár a táskám a hátsó ülésen pihent, de bármikor hátrafordulhattam egészen nyugodtan. Eleget gyakoroltam a bátyussal ahhoz, hogy már rá merjem bízni teljesen a vezetést, és ne figyeljem minden mozdulatát árgus szemekkel.
- A végére már majdnem az egész ott volt - mondtam, de már kisebb hévvel, mert ezt... ezt azért bántam, hogy végül ennyien látták ezt a műsort. Vissza akartam vágni, visszaszólni Jenny "vádjaira", de... nem tudtam. Kinyitottam, majd becsuktam a szám, ezt megismételtem még háromszor, aztán felhagytam a próbálkozással. Igaza volt. Ezt pontosan tudta ő is, főleg abból, hogy belém tudta így fojtani a szót, de ahhoz még túlságosan is duzzogtam, hogy ennek szóval is nyomatékot adjak. Az, hogy nem én lennék, ha leléptem volna... ha tudná, hogy ez most milyen jól esett, hogy jót feltételezett, tartott rólam, akkor, amikor valószínűleg sokan mások nem épp a legjobbat feltételezik rólam. - Köszönöm - mondtam végül, de csak ennyit bírtam kinyögni. Ittam a kávémból, majd letettem a poharat a tartóba és megfogtam a kezét. - Helyre fogom hozni valahogy, vagy valamit kezdek magammal, mert ez így katasztrófa - ráztam meg a fejem, aztán nagyot sóhajtottam és úgy néztem az utat, mintha az rejtene minden választ. - Na jó, tudod mit, menjünk le Anchorage-be! Vásárolunk egy csomó fölösleges meg Angry Birdsös cuccot, mit szólsz? Rá néztem, a tekintetem űzött volt, lerítt rólam, hogy nagyjából a teljes szétcsúszás szélénél járok. Nem akartam ott lenni, de most már legalább abban teljesen biztos voltam, hogy örülök Jenny jelenlétének. Még jó, hogy ilyen makacs és velem jött. - Nem, köszi, ez is jó. - Egy percig hallgattam, aztán megint megszólaltam. - Szeretnélek megkérni valamire. Ha idiótán viselkedek, ilyen vagyok, szóval egy cseppet se olyan, mint rendesen, rúgj tökön, de úgy kíméletlenül. Kérdés, kérés, szólás, figyelmeztetés nélkül, bármikor. Akárhányszor elvetem a sulykot. Kicsit megszorítottam a kezét, majd rá néztem. - Nem akarok kifordulni magamból, ha van még visszaút, akkor inkább azt választanám. - Tudom, hogy milyen vagyok, ő is tudja, és az nem egészen ez a farkas, aki most itt ül. Haragudtam még mindig Shane-re, és idő kellett még, mire felérem nyugodtan és ésszel az egészet, de egyelőre csak távol akartam lenni tőlük, mindentől és mindenkitől. Lehet, hogy ez gyávaság, de néha el kell menekülni, hogy később erősebben, összeszedettebben térhessünk vissza.
Nem tudtam pontosan, hogy mi játszódhatott le benne, csupán elképzeléseim voltak. Sejtettem, hogy kezd szépen lassan kitisztulni a feje és akkor ő is rá fog jönni, hogy mekkora hibát követett el. Nem akartam én jobban felhánytorgatni, mint ami indokolt lett volna, de abban bíztam, hogy így legalább tényleg rá fog döbbenni, hogy mekkorát hibázott, és hogyan kellett volna kezelnie ezt az egész helyzetet. Nem tisztem nekem őt megítélni, de húgaként úgy éreztem, hogy felnyithatom a szemét, ha ő nem képes rá egyedül. Ezért is jöttem vele végül, ha jobban belegondolunk, bár csoda, hogy egyáltalán hagyta. Azt hittem, hogy többet kell majd győzködnöm, de azt hiszem, hogy olyan gyorsan el akart tűnni a Farkaslak közeléből, amilyen gyorsan csak lehetett. Amikor megköszönte – igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit -, akkor csak halovány mosollyal biccentettem egyet felé, és a kézfogását megérezve a keze köré fontam az ujjaimat. Azért jöttem, hogy támogassam, ezért most pontosan ezt kellett tennem. Higgadtnak maradni és nem elkezdeni vitázni vele, mert azzal újra csak felidegesíteném, és majdnem ott tartanánk, ahonnan elindultunk. Mondjuk, azt azért reméltem, hogy nem esne úgy nekem, mint Ryannek a tanácsteremben. - Ajánlom is, mert többször nem akarom elmondani ugyanazokat. Legfeljebb majd felveszem diktafonnal és mindig lejátszom újra, meg újra, meg újra – most már szélesebbé vált a mosolyom, ahogyan őt figyeltem folyamatosan. Azért a sérülései miatt kicsit aggódtam, de inkább nem hoztam szóba. Úgy terveztem, hogy amikor majd megállunk, akkor előszedem a fertőtlenítőt meg egyebeket és besegítek kicsit a regenerálódásába. Úgyis nyugodtabbnak érezném úgy magam, erre az érvre pedig nem hiszem, hogy nemet mondana adott esetben. Nem is volt ezzel semmi gond. Még jó, hogy mindent ugyanott tartok mindig és elég gyorsan tudtam berámolni a táskába ahhoz, hogy még utolérjem őt. – Oda még hosszú lesz az út… - jegyeztem meg, de nem azért, mert zavart volna. Inkább amiatt aggódtam, hogy végig bírja-e vezetni azt a sok mérföldet, ami elválasztott minket Anchoragetól. – Ha gondolod, átvehetem – ajánlottam fel végül, mert egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Pedig először próbálkoztam csendben maradni, de ez van. Magamból nem tudok kivetkőzni akkor sem, ha akarok. - Úgyis rád férne néhány új ruha, ma is sikerült széttépned egyet – mondtam kissé talán szemrehányóan, de ez van. Most kénytelen lesz ezt az apróságot elnézni nekem. – Mondd csak! – biztattam gondolkodás nélkül, tekintetemben kíváncsiság csillant. Nem tudtam, hogy vajon mit akar tőlem kérni, de bármit szívesen megtettem volna érte. – Szerintem ezt most te sem mondtad teljesen komolyan, és a végén még visszaadnád mérgedben! – nevettem el magam. Az utolsó mondatot már finomabban mondtam, de egyszerűen nem tudtam kihagyni, túl magas labda volt. A kézszorítása azonban lecsendesített valamelyest és én is kicsit rászorítottam, hogy érezze, támogatom én a magam módján. – Ne aggódj, nem fogom hagyni! – ígértem meg komolyan. – Viszont ahhoz hallgatnod is kell rám, nem csak nekem állni, ha nem tetszik, amit mondok! – figyelmeztettem, mert eszembe jutott a beszélgetésünk nálam. Akkor is inkább támadt és magyarázkodott, minthogy elfogadta volna, amit mondok. Akkor talán hamarabb döbben rá a helyzet komolyságára és a maira sor sem kerül. Ez már mindegy volt…
- Az nem is lenne rossz. Reggel van aki rádiót hallgat, én visszahallgatom, amiket mondtál - ingattam a fejem egy rendkívül halvány mosol árnyékával a szám sarkában. Az út hosszra tett megjegyzéséből és úgy egyébként is érzem, hogy aggódik... ami azt illeti nem teljesen alaptalanul, nem ártana, ha egy kicsit ellátnának, na már nem a bajomat, az már megtörtént. Oké, hogy Shane pofonkísérlete a kis büszkeségembe gázolt volna, de nem hülyültem meg, azért ha gáz van, még mindig tudok segítségért fordulni, nem szégyen az. - Az lehet jó lenne - mondtam végül arra, hogy átvenné a volánt. Így, hogy kezdtem lecsillapodni, azt is kezdtem érezni, amit eddig nem nagyon: hogy Ryan piszok alapos munkát tud végezni, és hogy tényleg nem habszivacsokkal edzett eddig sem. - Igenis, anyu - mondtam beleegyezőn, aztán előadtam a kérésem, de ő csak nevetett. - Nem adnám! - mondtam szinte duzzogva, hogy ilyesmit feltételez egyáltalán rólam. - De valami tényleg kell, akkor vágj kupán baseball ütővel, vagy nem tudom, nem akarok egy óriási seggfej lenni. És azt hiszem, ebben egymagam nem tudom megállítani... magam. Ennek így nem sok füle-farka van, ugye? Mindegy, intézz el, ha köcsög vagyok. Mármint ha alaptalanul és olyannal, aki egy kicsit se szolgált rá. Sóhajtottam egy aprót. - Igyekezni fogok - ígértem, mert ennyit tényleg ígérhettem, és tényleg megpróbálom. - De most örülnék, ha cserélnék - mondtam, majd elengedtem a kezét, és lehúzódtam az út szélére. - Öhm, Jenny... Kicsatoltam magam, a pólómat csak egy kiiiiiicsit ütötte át a vérem. Kiszálltam a kocsiból és nehézkesen levettem a felsőm. Minden seb húzódott és fájt, eddig a harag és az adrenalin miatt nem éreztem, hát most minden fájdalom be lett pótolva azt hiszem. Lehet nem volt a legokosabb ötlet ilyen állapotban eljönni a városból, de már késő bánat.
Az ötletén csak mosolyogtam egyet, de legalább értette a viccet. Lehet tényleg az kellett volna, hogy minél többször hallgassa meg a véleményemet, és előbb-utóbb akkor talán meg is fogadná a tanácsomat, nem csak ágálna ellene. Én csak jót akartam neki, de ezt kár lett volna magyarázni, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy soha eszembe sem jutna ártani neki. Legalábbis a jelenlegi állás szerint semmiképpen sem, mivel nagyon fontos volt számomra, ráadásul a kezében volt egy egész falka élete. Nem fordíthattam hátat, ha még hatással lehetek rá valamilyen szinten. Amíg erre megvan a remény, addig én bizony ki fogok tartani, ez fix! - Ha nem lennél ilyen roggyant állapotban, akkor most valószínűleg jól oldalba böknélek ezért! – közöltem vele nemes egyszerűséggel, már az anyura utalva. Azért annak örültem, hogy a felajánlásomat nem utasította el reflexből, hanem elfogadta a segítő kezet. Úgyis csak mi voltunk itt, senkinek nem kellett bizonyítania, hogy mennyire kemény. Én anélkül is tudtam, hogy levezetne itt több száz mérföldet úgy, hogy ilyen rosszul néz ki. Mint egy két lábon járó zombi, vagy nem is tudom, hogy mihez hasonlíthatnám igazából. - Nem tudom, hogy feltűnt-e már neked, de nem szokásom egy baseball ütővel mászkálni mindenhová. Szerintem hová tenném el, a retikülömbe? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben próbáltam komoly maradni, ugyanakkor elviccelni a helyzetet. Tudtam, hogy tényleg szüksége lenne arra, hogy időnként fenéken billentsem, és én bizony nem is leszek rest, ha sor kerül majd egy újabb incidensre. De azért nem bántam volna, ha mégsem ismételjük meg a mait, mert annak kitudja, hogy milyen következményei lennének. Nem, most kellett ezt az egészet megállítani, amíg még nem volt túlontúl nehéz. - Nyugi, értem, hogy mit mondasz! – mosolyogtam rá végül. – És meg fogom tenni, ami tőlem telik, megígérem. De akkor eszedbe se jusson megtorolni, soha! – figyelmeztettem kissé talán komolytalanabbul, mint ahogyan valójában gondoltam. Most már nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem jönne nekem, hiszen a múltkori vitának is mi lett a vége. Mintha nem is lett volna teljesen önmaga, ezért nem akartam inkább kísérteni a sorsot még egyszer. – Jól van – egyeztem bele, még bólintottam is mellé. – Akkor állj meg! – hagytam, hogy elhúzza a kezét, de amikor megszólalt, tekintetem ismét visszavándorolt rá, majd megcsillant benne az aggodalom is. – Jó, semmi gond! – fújtam ki hosszasan a levegőt, ezzel nyugtatva saját magamat is egyúttal. – Szállj ki, most azonnal! – hangom immár határozottabban csengett, akár parancsnak is beillett volna. Amíg ő kiügyeskedte magát, én már rég ki is pattantam és a hátsó ajtót kinyitva, a táskámban kezdtem kotorászni. Nem kellett sokáig kutatni, hogy megtaláljam az elsősegélyládát. – Ülj le a padkára, vagy állj, ha úgy jobb neked – magyaráztam tovább, idő közben pedig a fertőtlenítő is a kezembe akadt. – Mindenre készültem, te csak ne aggódj. Kitisztítom a sebeket, aztán hamarosan már kutya bajod sem lesz! – próbáltam biztatóan mosolyogni, hiszen túlélt már rosszabbat is, ezzel sem lesz gond. Ettől függetlenül azonban nem volt a legjobb ilyen állapotban látni. Míg eleget tett a kérésemnek, én addig benedvesítettem egy gézlapot a fertőtlenítővel. A szaga egyből marta az orromat, de most ez volt a legkevesebb, nem volt itt az ideje a finnyáskodásnak.
- Később bepótolhatod, ígérem - mondtam jóval nyugodtabban immár, mint ahogy egyáltalán elindultam. Somolyogtam azon, hogy nem tudná az ütőt hova tenni. - Ki mondta, hogy retikülben a helye? Lazán lóbálod magad mellett, elriasztás minden seggdugasznak, ne packázzanak veled - engedtem meg egy kicsit szélesebb mosolyt. Tényleg el akartam felejteni, ami nem sokkal korábban történt, bár ezt meglehetősen nehezítették a moccanásonként húzódó és vérző sebeim. Mosolyom bánatosabb lett. - Az árulást torlom meg teljes gőzzel, ha az orromra koppintasz legfeljebb morgok egy kicsit. Bosszút meg a családért állok - vontam vállat. - A többi nem érdekel. A család... ami jelenthette most a mi kis kompániánkat és a falkát egyaránt. Mindkettőt szeretem, bár igaz, hogy utóbbinál sokat elvesz a varázsból a jelen állapot, de attól még... az enyéim. Ha a vezetőjük nem szereti őket, akkor ki? Tudtam, hogy beszélnem kell majd Shane-nel, visszahozni, ahogy azt is, Ryannel együtt kell mennem, mivel mi hárman hordtuk össze ezt a szarkupacot, ám jelenleg erre gondolni se akartam. Megsértett. Majd ha ezt egy kicsit is félre tudom tenni, majd akkor megyek utána, bár jelenleg úgy éreztem, hogy semmivel se tartozom neki. Rohadt arrogancia. Lehúzódtam és megálltam, ahogy a húgi mondta, majd kissé nehézkesen kikászálódtam a kocsiból. Aha, ez jó, egy merő vér a ruhám eleje. - Inkább ülök - mondtam, s igyekeztem egyenletesen szedni a levegőt. Nem bíztam jelenleg annyira a tagjaimban, hogy elbírják a saját súlyom, pofára esni pedig nem akartam, szóval inkább csüccs. Kicsit bágyadtan bólintottam a szavaira. Most, hogy elmúlt a harc, a harag és a sértett büszkeség első heve, az erőpróba fáradalmai teljes súlyukkal nehezedtek rám, úgy éreztem, ott helyben, ültömben el tudtam volna aludni, miközben Jenny ellátott. - Ki kéne majd valamit találni decemberre. Karácsonyra, vagy legalább annak a környékére. Ráférne a bandára valami közös program, ahol nem egymás csesztetése a fő műsorszám - dünnyögtem, de totál semmi ötletem nem volt, beszéltem, hogy jelezzem, még ébren vagyok, nem kómáltam be, annyira szarul talán nem vagyok. - Bah... te vezetsz innentől... Mondtam ki a nyilvánvalót, és miután végzett a leápolásommal, az anyósülést vettem célba. Az se érdekelt, ha nem is megyünk már Anchorage-be, hanem a kormány megszerzését kihasználva haza visz, nekem az is jó, van ott puha ágy, abban elalszok.
Csak nevettem azon, hogy hordjak a kezemben egy ütőt. Amúgy sem nagyon packázott velem senki. Vagy ártalmatlannak látott, vagy hamar rájött, hogy nem jó velem ujjat húzni, amikor bevertem az orrát. Nem vagyok egy erőszakos alkat, de azért engem sem kellett félteni. Ha eléggé felcseszte valaki az agyam, akkor nem esett nehezemre, hogy kárt okozzak valakiben. Mondjuk általában ez akkor jött be, ha ember volt az ellenfelem, mivel őket akár egy pöccintéssel is el lehetett intézni. Egy farkassal szemben már nem lettem volna ilyen nagylegény – illetve lány -, főleg akkor nem, ha az illető sokkal idősebb és erősebb nálam. Mindegy, ezen most kár is volt agyalni, hiszen úgysem fogok ilyen módszerekhez folyamodni a közeljövőben, az egyszer biztos! - Ha morogni fogsz, akkor szájkosarat is teszek rád, mielőtt belém harapnál itt nagy méltatlankodásod közepette! – viccelődtem tovább, de azért aggodalmasan néztem rá, mivel már én is láttam az egyre nagyobbá váló, vörös foltot. Nagyon nem tetszett ez nekem, ráadásul a vér fémes, semmivel sem összetéveszthető szaga már rég bekúszott az orromba, elárasztva minden érzékemet. Ha nem mondta volna – csoda, hogy egyáltalán szólt -, akkor is tudtam volna arról, hogy gáz van. Ha belement volna, ha nem, én bizony úgy állítottam volna meg a kocsit, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Ez is bizonyította azt, hogy nincs jó bőrben. Túlontúl együttműködő volt, és most valahogy jobban örültem volna annak, ha inkább nekiáll akadékoskodni ahelyett, hogy szó nélkül engedelmeskedik és leül a padkára. Nem szarakodtam sokat, hamar előkapartam minden szükséges eszközt. Aztán letettem magam mellé a táskát az útra és leguggoltam elé. Egyetlen gyors mozdulattal téptem szét a pólót rajta, hogy hozzáférhessek a legsúlyosabb sebhez, ami ennyire ontotta magából a vért. Úgyis ez fog valószínűleg legelőször regenerálódni, de azért segíthettem egy kicsit meggyorsítani a folyamatot, nem? Szóval odébb löktem az immár használhatatlanná vált ruhadarabot és mindenféle figyelmeztetés nélkül nyomtam rá az átitatott gézt a sebre. Tudtam, hogy csípni fogja, tudtam, hogy mennyire szar érzés lesz ez most neki, de pont ezért nem szóltam, hátha jobban meglepődik majd és nem érzékeli, csak akkor, amikor már végeztem. Na, persze… - Gondolod, hogy képesek lennének arra, hogy elviseljék egymást? – kérdeztem őszinte csodálkozással, még a szemöldökömet is felvontam, viszont a kezem ugyanolyan gyakorlattal mozgott tovább, mint eddig. Örültem, hogy beszélt, azzal is elterelhettem a figyelmét egy kicsit. A legnagyobb megint vérezni kezdett kicsit, de már lefertőtlenítettem alaposan és kentem rá egy kis krémet is, ami nyugtatta a bőrt és csökkentette a gyulladást. – A közös nappaliba viszont szerezhetnénk egy jó nagy fát, és talán mindenkinek vehetnénk valami apróságot, hogy a fa alá ajándékok is kerüljenek. Az szerintem jól nézne ki. A házat is fel lehetne díszíteni kicsit, hátha feldobná a hangulatot valamennyire – beszéltem tovább, közben leragasztottam szépen a sebet, aztán a kisebb karcolásokat vettem szemügyre és persze ellátás alá. - Azt ugye tudod, hogy a karácsonyi vacsi most is nálam lesz? – pillantottam fel rá, egyúttal ellenőrizve azt is, hogy mennyire tiszta a tekintete. – Majd főzök nektek valami finomat és hozzám is veszünk egy fát. Mit szólsz? Van valami külön kívánságod? – ajkaimon halovány mosoly jelent meg a kérdést követően. - Hamarosan össze kell állítanunk a menüt is – tettem még hozzá, azzal néhány még komolyabbnak tűnő sebet ismételten beragasztottam, olyan biztos, ami biztos alapon. Aztán visszapakoltam a táskába és elővettem egy flakon vizet, meg egy levél gyógyszert. – Tessék, vegyél be kettőt. Fájdalomcsillapító, jó erős! – tettem hozzá, és ha nem vette el, hát benyomtam én a szájába, elég, ha csak a flakont tartja ő a kezében. - Ez nyilvánvaló volt! – forgattam a szemeimet, de azért megnyugodva láttam, hogy egyedül is képes volt bekászálódni a kocsiba. A pólót azért bevágtam a csomagtartóba, ne hagyjunk magunk után efféle nyomokat, ha nem muszáj. Sosem lehet tudni. – Nos, hová menjünk? – kérdeztem, miután állítottam kicsit az ülésen és bekötöttem az övet. Mintha csak én lennék Miss Daisy sofőrje.
Mélyet szippantottam a cigarettából, majd a hamut lepöcköltem. Az több száz méteres zuhanásnak indult, de talán sosem ért földet, elhamvadt útközben. Hosszan bámultam utána, de aztán csak hümmögtem egyet és felnéztem az égre. Nemrég lett vége a műszakomnak, de úgy döntöttem, hogy nem megyek még haza. Bár egész nap kint voltam a szabadba, mászkáltam a hegyi ösvényeken, de úgy éreztem, még szükségem lesz egy kis kint létre. Így hát beültem az autómba és elhajtottam ide... majd amikor itt voltam, a figyelmeztetőt táblát figyelembe se véve kiültem a szakadékot és a kilátót elválasztó szalagkorlátra és rágyújtottam. Egyesek szemében ez biztosan őrültségnek tűnhetett, hiszen elég kicsit is megcsúsznom és bumm, odalent találnak meg... az igazság viszont az, hogy az elmúlt években egy ilyen kis veszély aligha kezdhette kedvemet... volt vadászpilótaként pedig valószínűleg eléggé ciki lenne, ha félnék a magasságtól, hát csak vállat vontam.
Hogy hogyan voltam? Hát érdekesen. A vérszomjam megint kicsiny lüktetésként jelentkezett csak a tudatom mélyén. Szerencsére a bölény vére tényleg elég jól bevált, szóval ilyen téren nem volt miért panaszkodnom... a falkával sem volt semmi, jól alakultak a dolgaink... a kölykök pedig változatlanul jól teljesítettek a felkészülésen s csaláson se kaptam még senkit. De persze túl szép lenne, ha minden jól alakulna... bár... rosszul alakultak volna? Ezt se mondanám. Csak... valahogy a kapcsolataim elég érdekesek. Az unokám, Kate, aki igazából ki nem állhat, de azért szóba áll velem... atyám, akivel hétről hétre összefutok és informálom a dolgok alakulásáról... Faye, aki a múltamból eddig egyedül örült nekem őszintén... no és igen... Sarah. A nagybetűs nő az életemben, ki viszont inkább nem venne tudomást rólam, ha tehetné. Hogy hogyan álltunk... nem olyan jól, ahogy szeretném... de nem is olyan rosszul, elvégre hajlandó hozzám szólni és emberszámba venni.
Újabbat szívtam a cigarettából. De eszembe sem volt feladni. Még az elején volt ez az egész ügy s bár a korábbi állapotokhoz képest mérföldekkel vagyunk mínuszban, valahogy mégse tört le a kedvem. Ha már az első nehézségeknél feladtam volna, akkor tényleg nem lett volna jövője ennek az egésznek... de nem... nem adom fel harc nélkül. ~Látom nem csak én nem tudok aludni.~ Egy ideje már éreztem. Így későn, lassan éjfél tájékán elég kevesen mászkáltak a környéken. Szinte az egész város aludt már, de nem is voltam most ott. S így nem olyan meglepő, hogy kiszúrtam egy közelben bóklászó, magányos energiát. Egy meglehetősen fiatal energiát, ami azt illeti. Aztán egyre közelebb jutott, mígnem már el is küldtem neki a mentális üzenetet így a fél pajzsom mögé rejtőzve. Kíváncsian hátra is fordultam... mögöttem pedig egy karcsú alakot láttam kibontakozni a sötétségből a felhajtó irányából.
Mondhatnánk, hogy ez is ugyanolyan nap, mint a többi, de nem volna igaz. Nem tudtam aludni, pedig nincs baj az alvókámmal, még annak dacára sem, hogy igen sokszor vagyok képes meglehetősen horrorisztikus rémálmokat összehozni, hiába, a múltam árnyai gyakorta kísértenek, nincs ebben semmiféle csoda. Azért beszóltam Sarahnak, ha otthon volt, hogy járok egyet, és ne aggódjon, vigyázok magamra, meg a nagy számra. Alapvetően nem voltam összeférhetetlen természet, szóval hacsak nem futok bele valakibe, aki direkte ki akar kezdeni velem, és rojtosra szaggatni a bundám, akkor nem lesz baj. Nem aggodalmaskodtam, minek? Ha valaki meg akarna ölni, jó eséllyel sikerülne neki, mivel nem voltam még olyan hú de erős farkas. Ám, ha minden pillanatban ennek a lehetőségétől tartanék, már nem élnék, mert valaki kiszagolta volna a félelmemet. A kilátó jó ötletnek ígérkezik, biztos szép odafentről a város, igaz baromi messze van, de legalább valóban jó alaposan kiszellőztetem a fejem. Ha más nem, visszafele majd az erdőn át lerövidítem az utat farkas alakban, és nem lesz gond. Beletelik másfél órába, míg elkocogok az említett helyig, s egyébként valóban futok, lévén kellemeset a hasznossal, nemde? A mozgás mindig is nagyon fontos volt a számomra, e nélkül aligha telhetne el egyetlen napom is, ilyen, vagy olyan formában. A fülembe dübörög a zene, többnyire Pink, mert egyszerűen imádom, és nem is igazán figyelek a környezetemre. A pajzsom persze annyira le van eresztve, hogy érezzem, ha esetleg farkas ólálkodik a közelben, mert számomra maximum ők szolgálhatnak veszélyforrásul. Azonban nem különösebben tartottam ettől, viszonylag gyakran hajtott el mellettem kocsi, még a késői időpont ellenére is, nem hiszem, hogy megérné kockáztatni a kekeckedést velem. Amint odaértem a kilátóhoz vezető felhajtóra, megtorpantam. Farkas. Remek. Pink hangjába belevegyült a mentális üzenete, én pedig nem voltam rest azonnal válaszolni, ha már ilyen csacsogós kedvében van a másik. Ha nőstény lenne, valószínűleg megpattannék, viszont a hímeket csípem, főleg a nálam idősebbeket, ő meg kétségkívül az. Hogy pontosan mennyivel, azt képtelen lennék megmondani, lévén elég karcsú az éveim száma, így kevés olyan farkas akad, akinek a pajzsa mögé tudok nézni. ~Valóban nem csak te…~ Húzom ki a fülemből a fülhallgatókat, és kapcsolom ki a mobilom, hátha élő szóra váltunk, bár gyakorta kényelmesebb volt a mentális kommunikáció, nekem pedig még nem ártott gyakorolni. Nem mintha nem menne, de minden alkalmat meg kellett ragadnom a fejlődésre. - Milyen a kilátás? Remélem, nem valami olyan kedvességet kapok, hogy nézzem meg magam, mert úgyis meg fogom, nem ez érdekel, inkább az, hogy a hím miként vélekedik. A dohányra csak egy röpke ajakrándulás a válaszom, nem szeretem, de Sarah mellett már megszoktam, szóval elviselem. Lassan odalépkedek mellé, ha nem lenne épp jó arc a tag, akkor megjárom, de nem érdekel, falkaszaga van, nem fog bántani.
A hozzászólást Yvonne Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 07, 2014 10:28 am-kor.
Kezdőlap
xD ha igen, akkor thx 
// 
