Kijelentésére egy, az eddiginél is szélesebb vigyor kerül az arcomra. Azt hiszem, hogy tényleg kifogástalanul jó döntést hoztam ma, amikor Emily és Kevin után Naomit hívtam fel egy kis túrázás céljából. Jó tudni, hogy ennyire hasonlítunk. Mind a ketten ítélet napig képesek vagyunk fecserészni, és ha nagyon belelendülünk, és ha mulyább természettel van megáldva a partnerünk, szóhoz sem szoktuk hagyni jutni általában, a lelkesedésünkről pedig inkább ne is beszéljünk! Gyakorlatilag már annyitól képesek vagyunk bepisilni -csak képletesen-, örömünkben, ha süt a nap! -Neeeem tévedtem el, csaaak éppen letértem a helyes útról, és mire felnéztem, addigra gyakorlatilag már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Valami lápos, mocsaras, totál idegen helyre verődtem el, ami igazából még nem is lett volna baj, mert valahogy mindenhonnan ki lehet találni, de tudod, hogy milyen a Mama. Azt csodálom igazából, hogy a hegyimentők helyett nem az FBI-t riadóztatta máris.- Tudom, hogy roppant csúnya dolog így beszélni a saját anyámról, de amikor már közel vagy a harminchoz, és egyedülálló, önálló nő vagy, aki tud magától is döntéseket hozni, idegesítő lehet, ha az anyád még mindig úgy kezel, mint egy lázadó tinédzsert. Tudom, egyszer még hálás leszek neki érte az odafigyeléséért és aggodalmáért, de per pillanat még mindig soknak találom, hogy két óra elteltével értesítette a hegyimentőket. Nem tetszésemet egy mélyről jövő sóhajjal fejezem ki, de aztán csak fejcsóválva újra széles vigyorgásba kezdek, ahogy Naomi azt ecseteli, hogy ő maximum csak az idegeire ment volna Dylannek. Nos, én is pont ugyanezt tettem! -Ne legyél te csak abban olyan biztos! - Nevetek fel jóízűen. Igen, tény hogy azóta a múltkori eset óta még figyelmesebb vagyok, mint amilyen eddig is voltam, akárhányszor csak nekivágtam a vadonnak. -Mit meséljek róla? Igazából alig ismerem.- Intézem el az egészet ennyivel, na meg egy laza, elmaradhatatlan vállvonással, aztán csak élvezem, hogy a friss szellő az arcomba fújjon. Egyáltalán nem tudom, hogy közelebbről és jobban is meg akarom-e ismerni Dlyant. Annyira elbizonytalanító tud lenni néha... -Hát, ameddig nem bántod azt a kölyök farkast, addig az anyuci sem fog támadni ok nélkül. Többnyire csak akkor támadnak, ha vadásznak, vagy fenyegetve érzik magukat. Éééés igen, naná! Legutóbb az egyik logikai teszten, amihez kölcsön kaptuk az állatkert egyik ordasát.- Csillannak fel a szemeim, és szinte megelevenedik előttem a kép a kétségbeesett állatról, aki csak nagysokára volt képes megszokni idegen emberek közelségét. Csak azután volt lehetőségem hozzáérni, miután elnyertem a bizalmát. Egy életre szóló élmény volt egy olyan gyönyörű és ritka példány testközelből! -Óóóó a francccc...! De igazad van! Lakat a számon innentől kezdve!- Ígérem meg neki kissé bűnbánóan, ahogy behúzom a képzeletbeli cipzárt a számon és elhajítom a kulcsát valahova jó messzire. Erre még akkor szoktam rá, amikor általánosba kerültem. -Nem zabál fel, maximum... ééés a fenébe! Már megint kezdem, ugye?- Eszmélek fel váratlanul, hogy újra képes lettem volna külön órát tartani neki a farkasok evési szokásairól. Szám egy bűnbánó vonallá préselődik össze, és már veszem is fel a táskámat, hogy folytathassuk az utunkat. Jobb lesz ez így! -Mi? Naomi, ne akard, hogy egy éhes farkas lábai elé vesselek, ha véletlenül szembe találnánk magunkat egyel! Nem loholtam utána. Inkább fordítva mondanám... Ő talált meg engem.- Persze, egy hegyimentőnek az a dolga, hogy megmentse a bajba jutottakat, de ettől még jó egy kicsit kukacoskodni. A szám szélén megbúvó csalfa és egyben sanda mosoly mindent elárul. -Rendicsek! Egyébként, hogy képzelted te ezt az egész hegymászósdit?- Térek vissza erre a nem rég említett tervére, ahogy lassan leérünk, és még mielőtt tovább mehetnénk, újra szemem elé emelem a távcsövem. Rövid ideig tartó nézelődés után végül döntök, és balra, azaz az erdősebb területek felé veszem az irányt.
- Jah értem, szóval te ezt hívod nem eltévedésnek. Kuncogok fel, és pofátlanul kiöltöm rá a nyelvem, ma már ki tudja, hányadszor. Nyilvánvalóan csak szívatom, ezt már úgyis megszokhatta tőlem, szeretem ugratni azokat, akikkel szemben tudom, hogy nem fogják véresen komolyan venni, mert ismernek már annyira, hogy ne sértődjenek meg az ilyesmin. Egyébként is, tudtam, hogy csak idő kérdése, és ő is lecsap majd valamilyen elszólásomra, nem volt ritka dolog ez köztünk, nem véletlenül voltunk jóban. -Az mondjuk nem tiszta, hogy mit keresett a hegyimentő ezen a lápos, mocsaras területen. Lehet, hogy nem vagyok olyan jó földrajzból, mint hittem, de valahogy úgy gondolom, hogy az említett flóra nem fér meg egy hegyen, persze, tévedni emberi dolog, úgyhogy fenntartom magamnak a jogot rá. Az anya témára nem reagálok, azt ő is tudja, hogy én sosem beszélek az enyémről, annyit mondtam neki róla még a kezdetek-kezdetén, hogy egy büdös banya, és utálom. Nyilván nem érti, de nem is akarom, hogy megértse, mert akkor el kellene mesélnem azt is, hogy van egy hét éves kislányom, akit örökbe kellett adnom. Szóval, inkább makacsul elzárkózom az anya téma elől, mert bármennyire is legyek jóba valakiről, a gyermekemről nem vagyok hajlandó szót ejteni. Szóval, én aztán senki részéről nem fogom sérelmezni, miként is beszél az anyjáról. - Miért, tán olyan súlyos eset volt? Kérdezem kissé talán döbbenten, elvégre, akiről ilyen véleményt alkot Hazel, az jó eséllyel tényleg borzalmasan nehéz eset. Ettől mondjuk még úgyis megpróbálnék az agyára menni, vannak, akik kifejezetten viccesek olyanok, amikor látni rajtuk, hogy már nem kell sok, és elpattan a cérna. Jó, tudom, kereshetnék más hobbit is, de na, szeretem feszegetni a határaimat. Ha meg nem akar többet beszélni róla, hát ez van, nem fogok tovább erőszakoskodni, ha lesz valami egyéb, majd úgyis elmondja idővel. - De jó lehetett! Nem is tudom, hogy én meg merném-e simogatni őket. Ha lenne ott valami gondozó, akkor talán, de gondolom ők is megérzik a félelmet, mint a kutyák... Aztán csak mosolyogva csóváltam meg a fejem, tekintettel arra, hogy már megint oda jutottunk, ahová rendszerint szoktunk. Nem zavart egyébként, szerettem a farkasokról hallani, meg mások lelkesedését is öröm volt nézni, szóval nem volt ezzel baj, majd ha az agyamra megy, úgyis lecsapom. Képletesen persze. A száján a cipzár meg úgyis két percen belül elpattan, valahogy nem ő lenne, ha nem így történne, lévén, mégiscsak túrázni készülünk, egyértelmű, hogy elő fog még kerülni a téma. - Add fel, Hazel, lehetetlen küldetés ez neked. Vigyorogtam rá, egyúttal engedélyt is adva arra, hogy beszéljen csak a szenvedélyéről, bennem figyelmes fülekre talál. - Nagyon kedves vagy, igazán. Bár, a felháborodásod egészen meglepő. Lököm meg a vállammal, de csak hogy cukkoljam, vicces volt látni, hogy ez cseppet felhúzta magát a feltételezésem miatt. Ha meg már így reagál, akkor tán tényleg van itt valami, amire érdemes lenne szavakat pazarolni, mindenesetre, nem firtatom a témát, még a végén tényleg megetet egy farkassal. - Hát hogy? Van ott az a szép nagy hegy, tudod… biztos akad olyan, aki hegymászást oktat nem? Gondolom vannak hobbi hegymászók is, nem ilyen hegyimentő félék. Hát majd keresek egyet, és megtanítják nekem.. Legalábbis, csodálkoznék, ha nem lenne ilyesmire lehetőség a hegyekben, mára azonban mindenképpen marad a túrázás, és a remény, hogy nem botlunk éhes farkasba. Mentem hát Hazel után, elvégre ő tudta, merre az arra, azt meg ezerrel reméltem, hogy most nem fog eltévedni, mert az valahogy nem hiányzott volna, de maximum megint találkozunk valamiféle életmentő egyeddel. - Nyugtass meg, hogy erre jártál már… Szólaltam meg még mindig széles mosollyal az ajkaimon a háta mögött, és vártam, hogy alkalomadtán nekem csapjon egy elhajló faágat, ami épp útban volt neki.
Mostanában egy kissé meglazult az a szoros baráti és bizalmas kapocs Ems és közöttem, ami nem kicsit aggaszt. Tudom, hogy ez részben azért van, mert Kevin észre se veszi a próbálkozásait és mert úgy teper utánam a srác már évek óta totál reménytelenül, mint egy kóbor kiskutya, aki szerető gazdit szeretne magának, de Emilynek be kellene látnia, hogy soha semmi komolyabbat nem akarok Kevin és köztem puszta barátságon kívül. Azt hiszem rosszul esik, hogy ennyire bizalmatlanná vált velem szemben a csaj, de igazából ameddig itt van nekem Naomi, addig nincs mitől félnem. Emsel meg majd úgyis elsimítjuk a dolgokat. -Tudod, hogy mit fogok eltévedésnek nevezni? Azt, ha továbbra sem fogjuk az utat figyelni és olyan helyre keveredünk ahova talán még én sem akarnék. - Mondom egy szemöldök vonogatás közepette, tulajdonképpen ezzel vágva vissza az ő piszkálódó megjegyzéseire és arra a gyerekes nyelvnyújtogatására is, ami egyébként -sok felnőttel ellentétben-, Naominak kifejezetten jól áll. Hiszen, ha figyelembe veszem a korát, jóformán még ő is csak egy gyerek, aki kitartóan próbálgatja a szárnyait a Nagy Betűs életben. -Tudod mit? Ezt én sem értem, és igazából... eddig még el se gondolkoztam rajta. - Nem mondom, bohókás viselkedése ellenére nagyon is okos gondolatai szoktak lenni. Mint például ez az előző is. Egy hegyimentő mit keresett egy mocsaras, lápos területen? Egyáltalán, kereső kutya és minden segédeszköz nélkül hogy a fenébe talált meg olyan gyorsan? Micsoda rejtélyek ezek! -Nem is tudod mennyire! Állandóan mindenbe belekötött, amit én mondtam. És képzeld! Tök olyan volt, mintha bogarat akart volna ültetni a fülembe és el akarta volna hitetni velem, hogy rosszul végzem a munkámat. Akármit mondtam a tanulmányaimmal és kutatásaimmal kapcsolatban, mindig talált benne valami kis hibát, amivel furkálódhatott! Bahh... - Észre se veszem, hogy megint felhúztam magamon azon a pacákon, és hogy újfent bosszús szemforgatásba kezdtem. Ha így folytatom tovább, tuti agyvérzést kapok, és ráadásként még a szemeim is ki fognak esni a helyükről. Hajjj... bárcsak ne érdekelne ennyire, hogy milyen bosszantóan is viselkedett a múltkor Dylan. A farkasosdi azonban hamar eltereli minden figyelmemet a férfiról, és máris teljes beleéléssel mesélek Naominak, észre se véve, hogy mikor kanyarodtam el a tudományosabb tényekhez, amik mind mind a munkám alappillérei. Pedig tényleg megígértem neki, hogy nem lesz semmi meló! -Ha gondolod, és ha újra farkast hoznának be, hogy kísérletet végezzünk vele, szólok neked és bejöhetnél. - Ajánlom fel neki a dolgot puszta kedveskedő és baráti gesztusból. Látom, hogy mennyire vágyik arra, hogy ő is megérinthesse azokat a csodálatra méltó állatokat, én pedig nem vagyok olyan önző dög, hogy megfosszam ettől az élménytől. -Ajj... ne már! Ez olyan kínos. - Motyogom fülig vörösödve. Igaza van, tényleg felkaptam a vizet azon az egész kis semmiségen, amit már rég el kellett volna felejtenem Dylannel együtt. A hegymászós kis kaland jó ürügy volt téma elterelésnek. Gondolatban vállon is veregetem magam, amiért felhoztam a dolgot. Közben persze szemem az utat figyeli és a néha néha előbukkanó iránytűmet. -Csak remélni tudom, hogy nem fogsz véletlenül te is eltévedni, hogy aztán egy hegyimentőnek kelljen a segítségedre sietnie! - Ezennel én vagyok az, aki puszta játékos gúnyból nyelvet ölt rá, miközben az én vezetésemmel lassan beljebb érünk a rengetegbe. Az aljnövényzet itt már sokkal dúsabb, mint ahogy a fák is egyre sűrűbbek. -Akarsz látni kölyköket? - Kérdezem egy óvatosabb hangerővel, mint ahogy eddig is beszéltünk, miközben leguggolok az előttem sorakozó mancs nyomokhoz. Szemeim izgatottan felcsillannak, szám széle pedig egy izgatott mosolyba görbül. -Gyere, erre vezetnek a nyomok és még frissek! - Mondom lelkesen, teljesen kivirulva, ahogy felállok és tovább indulok, hogy rátérhessünk egy szűkebb kis ösvényre.
Nem, nem, nem és nem és nem! Ayeshával lebeszéltem amit kellett, a gyűlésnek már a gondolatától is zsongott a fejem, arról nem is beszélve, hogy farkasomat kezdte komolyan piszkálni a többiek energiája. Azt hiszem lassan de biztosan minden kijött rajtam, amit a gyűlés alatt sikerült uralnom, határozottan feszült voltam és olthatatlan vágyat éreztem, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjek a Farkaslak közeléből is. De még a hegyről is. Lehetett menekülésnek is nevezni, de szerintem most mindenki jobban járt, ha nem maradok itt. Ashleyt "lepasszoltam" Ryannek és gyűlöltem magam érte, most viszont neki is jobb, ha nincs a közelemben. Nem, ez a magamhoz láncolósdi nagyon nem működik... Felkaptam a dzsekimet, magamhoz vettem az Audim kulcsát és már csörgettem is végig a folyosón, hogy minél előbb a garázshoz érjek. Egyedül a lépcsőnél torpantam volna meg, ahol épp Nathalie jött fölfelé, de még csak nem is lassítottam. Egyszerűen elkaptam a közelebb eső kezét, s húztam magam után. Egy szót se szóltam, a kezét se morzsoltam, de azt se hagytam, hogy kihúzza a markomból, ez az egész pedig most nagyjából olyan akaratos volt, mint mikor kijelentettem, hogy velem teliholdazik. Azt se figyeltem, hogy mi van nála, van-e nála valami, vagy cipő egyáltalán van-e rajta, csak mentem és vittem magammal. A garázsban engedtem csak el, míg kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót és betessékeltem, aztán én is behuppantam, indítottam és mehettünk is. Ha olyanok lennénk, mondhatnám, hogy "romi lányka szöktetés", de ez rohadt messze állt attól. - Éhes vagy? - kérdeztem, mikor leértünk a hegyről és a város esti forgalmában lavíroztunk. Fogalmam sincs, hogy evett-e ma már, és hogy mennyit vagy mit, szóval ha valami kulturált helyre és főtt/sült ételre vágyott, akkor megálltam az első helyen, amire rábólintott, de nekem meg annyi kérésem volt, hogy elvitelre kérje, bármit is enne. Ha nem volt éhes és semmi se kellett neki, akkor átvezettem a városon - már határozottan ki mertem jelenteni, hogy tudok vezetni -, és megindultunk a kifelé vezető főúton. Fura, de a vezetés kicsit megnyugtatott, valamint az, hogy Nat ott ült mellettem.
Ahogy Ed véget vetett a gyűlésnek, visszamentem a lakásomba. A fürdőben kezdtem, ledobtam a ruháimat és beálltam a forró víz alá, közben pedig a hallottakon járt az agyam. Még nem tudom, hogy mit is gondoljak a dologgal kapcsolatban, ez nem olyasmi amit öt perc alatt át tudok rágni és ami azt illeti, végighallgatva a többiek vitatkozását és észosztását, nem lettem egy cseppet sem okosabb. Csak annyiban voltam egyelőre biztos, hogy egy felé szeretném húzni a szekeret nem annyi irányba, ahányan vagyunk. Ezért egyszerű számomra, hogy arra megyek, amerre Ed, lévén, ha másfele mennék, nem tudnám védeni a hátsóját és egyelőre még mindig tark vagyok, akinek ez a dolga. Miután kilépek a víz alól megtörölközöm és a szekrényhez lépek, hogy válasszak magamnak valami ruhát. Még nem akarok és nem is tudok kidőlni az ágyba, ezért magamhoz ölelek két üveg bort, terveim szerint kimegyek valahová a szabadba és amíg átgondolom a dolgokat, addig kellemesen elkortyolom mindkét vörös nedűt. Már majdnem az autómnál vagyok, amikor rájövök, hogy a telefonomat fent hagytam és éppen azért indulok vissza, amikor Ed, mint valami gyorsvonat száguld lefelé a lépcsőn és erőteljes szándékában áll - ahogy elnézem - magával sodorni. Ahogy elkapja a kezem és húz magával, kérdő tekintettel nézek rá, de nem szólalok meg, majdcsak kiböki, hogy mégis mi a fészkes fenét művel és ehhez miért is kellek én?! Csakhogy. A magyarázat elmarad, egyszerűen az autójához húz és betessékel. Én pedig készséggel ülök be, még mindig azon agyalva, hogy vajon most az esze ment el, vagy valami értelme is annak, hogy elrabol... na jó haha, nem elrabol, de magával hurcol... valahová. Ahogy elindultunk, felé fordultam, nem kérdeztem semmit, csak őt figyeltem. Farkasom is hasonlóan hozzám, az övét figyelte. Egyelőre várakozó állásponton voltunk mind a ketten. - Nem igazán. Valójában inni indultam. - meglengettem előtte az egyik üveg bort, hogy mutassam is, valóban piálni indultam. Nem vagyok éhes, szóval a kajálástól én eltekintenék, de ha ő enni akar, felőlem mehetünk oda is. - Érdekes egy módját választottad annak, hogy vacsorázni vigyél. Kissé állatias, ahogy szó nélkül csak elkaptál és magaddal cipelsz, de mivel farkas vagy, elnézem neked. - cukkolom kicsit, ugyanolyan rideg hangon, ahogyan mindig is beszélni szoktam. - Egyébiránt elárulod hová is megyünk, vagy csakúgy bele az éjszakába? - kérdezem meg, amikor rákanyarodunk a városból kivezető útra. Fogalmam sincs, hogy hová és miért visz, és bár érdekelt a dolog, azért nem haltam volna meg a kíváncsiságtól. - Imponál ez a lány szöktetés, szó se róla, de most szólok - ha eddig még nem tűnt volna fel -, hogy még mindig nem vagyok az a romantikus regény hősnő típus... - most már megeresztek egy kis vigyort is. Senki sem mondta, hogy jó a humorom - nem az -, de attól még szórakoztat a gondolat, hogy Ed épp "megszöktet". Legalábbis szerettem ezt hinni most, tetszett a dolog na.
Tudom, hogy nem érti, mi ütött belém, ami jó, mert így legalább már ketten vagyunk! Rendben, nekem még mindig több fogalmam van róla egy kicsivel, de nem hiszem, hogy kimerítő és pláne nem értelmes magyarázattal tudnék szolgálni, Szóval csak menjünk, lehetőleg most minél messzebb ettől a felbolydult méhkastól, amit én magam piszkáltam meg, de azt már senki ne várja el, hogy majd hagyom is, hogy szétcsipkedik az agyam. Meg annak a helyét. Csak akkor fogtam fel a két üveg bor jelenlétét, mikor úgymond meglengette őket előttem. Nos, nem terveztem keresztbe húzni a számításait, legfeljebb annyit módosítani rajta, hogy nem egymagában fog inni. Nekem viszont szükségem volt valami ehetőre, bár az étvágyam nem csapdosott plafont. Az első gyorsétteremnél bespájzoltam sült krumplival és csirkével, mindez legfeljebb nasinak jó, de tényleg nem vágytam többre. A hátsó ülésre szórtam a szerzeményeimet, majd mentünk tovább. Annyit vettem, hogy ha Nat esetleg meggondolja magát, ő se maradjon éhen, egyébiránt meg farkasok voltunk, ha éhen halunk az erdő közelében, az rettentő kínos. - Még mindig jobb, mint az ősember módi, a hajnál fogva ráncigálva - ingattam a fejem, de még nem tudtam az egésznek a szórakoztató oldalát nézni. - Keresünk egy eldugott helyet, ahol leüthetlek és jó pénzért eladhatom a szerveidet. - Bár tudnám, honnan ez a morbid humor... - Csak megyünk - mondtam végül színtelen hangon, az utat figyelve. - Nem akarok most a lak közelében lenni, reggelre otthon leszek, de most... ki kell szellőztetnem a fejem. - Úgyhogy le is engedtem félig az ablakot. Arra már halvány mosoly kúszott az arcomra, hogy nem romantikus hősnő, szemem sarkából pedig vetettem rá egy pillantást. - De azért élvezed, nem? - Egy árnyalatnyival szélesebb lett az amúgy sem arcrepesztő mosolyom. - Ne aggódj, gyertyafény és élő zene nem lesz. Nem mintha lenne okom ilyesmit összeszervezni magunknak. Mert az már kimerítené a randevú fogalmát, ami aztán elég hajmeresztő elképzelés lett volna, főleg, hogy rólunk beszélünk! - Egyébként feltűnt, már csak abból is, hogy egyszer sem sikerült a karomba alélnod. - Amikor ott volt, akkor sem alélás útján került oda, bár jobban belegondolva nem is szeretném, ha ilyen lenne, ezt pedig a hanghordozásomból is kiérezhette. Negyed órás eseménytelen kocsikázás után megpillantottam a kilátót, s úgy döntöttem, elég messze vagyunk már, de mégse olyan pofátlanul távol, szóval pont ideális a hely ahhoz, hogy leparkoljak végre és megállítsam az Audit. Így is tettem. - Tisztára, mint a középsulisok. - Azok szoktak ide kijönni általában, hogy letudják az első kocsis légyottjukat vagy elveszítsék a szüzességüket, ehhez képest most - hozzájuk mérten - két vénség lopja itt az... éjszakát. Hátranyúltam az esti nassolni valómért, majd kiszálltam a kocsiból, de nem zártam be, ha itt valaki elköti, annak becsókolok. - Nem jössz? - néztem vissza, ha Nathalie az anyósülésen marat volna, míg én már nagyban baktattam a kilátóhoz.
Megállunk egy gyorsétteremnél. - Reméltem, hogy ennél azért puccosabb helyre rángatsz, bár igazad van, két üveg borral a kezemben, nem engednének be egy normális étterembe... De ha már a tisztességes étterem részt átugorjuk, akkor még mit? Mert ha most épp egy randi szarságra cipelsz, van amiből nem engedek és nem hagyom, hogy időt spórolj... - egészen kezdek belejönni abba, hogy cukkoljam, Nyilván nem randira rabolt el - milyen kár... - hanem valami más oka lesz annak, hogy megállunk egy ilyen helyen, majd nyargalunk tovább. - Vagy most azt játsszuk, hogy felpiszkáltad a falkát és jól meglépünk, hogy kb. semmit se értsenek? Cseles-cseles... - ha egyszer lendületbe jövök... Na igen. Még mindig nem tudom, hogy mit akar. Persze csak nem bírom ki, hogy ne folytassam, de aztán megszólal ő is. - Bizonyos helyzetekben kifejezetten odáig vagyok a hajhúzásért. - vigyorgok Edre és azt hiszem pontosan tudni fogja, hogy mit is takarnak azok a "bizonyos esetek" lévén, hogy egy alkalommal ő is megtapasztalta. És bár azóta történt közöttünk épp elég szarság, kezdve azzal, hogy még mindig fáj, hogy nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy az Ikkumájának akarjon, azért kellemes volt visszagondolnom arra, ami a patak parton történt közöttünk. Hogyne lett volna kellemes emlék, amikor nagyon is élveztem a dolgot?! - Aztán majd újakat növesztek, de részesedést kérek! - fűzöm tovább a hülyeségét. - Egyébiránt pedig, ha már elhurcolsz és leütsz, lehetnél fantáziadúsabb is. - kifejezetten kezdtem jól mulatni, fogalmam sincs, hogy miért. A morbid humor pedig nem áll tőlem távol, lehet, hogy pont amiatt élvezem ennyire a helyzetet, vagyis egyre jobbal kezdem élvezni, hogy pontos legyek. Megyünk az éjszakába, lassan magunk mögött hagyjuk a várost. Még mindig rejtély számomra, hogy Ed mit akar, de tulajdonképpen nem is lényeges. Előbb-utóbb majd kiderül. Gondolom. - Mocskosul élvezem. Bár ha nem romboltad volna szét az illúziót azzal, hogy közlöd, csak a lak közelében nem akarsz lenni, akkor még mindig azt hinném, hogy épp elrabolsz. Ünneprontó vagy... - nyilván egyetlen szavam sem gondolom komolyan, és még mindig rideg a hangom, de ez nálam a megszokott. Mindig ilyen, szóval ebben nincs semmi különös. - Hmm... pedig már kezdtem volna elalélni, hogy az is lesz. Hangulatos gyertyafény meg minden más szarság is... Hát nem baj... akkor majd legközelebb ájulok... - és mindezek után megkapom, hogy még nem ájultam a karjaiba. Megforgatom a szemeimet és szusszanok egyet, mielőtt válaszolnék neki. - Figyi Drága, amint hős Rómeó leszel és szerenádozol az ablakom alatt, itt és most esküszöm neked, hogy a karodba alélok és tehetsz velem, amit csak akarsz. - nem hiszem, hogy ebbe valaha is belemenne, szóval könnyedén teszek ilyen kijelentéseket, de ha mégis vernyákolni kezd az ablakom alatt, hát tényleg megteszem. Egy elalélásba még nem fogok belehalni, vagy nem nagyon... Mikor leállítja a motort, felé fordulok. - Csak idáig jöttünk? Reméltem azért messzebbre szöktetsz... - megjegyzésére elvigyorodom újfent. - Csak azt ne mondd, hogy egy titkos kis légyott miatt autóztunk ennyit?! - mert ugyebár a középsulisok emiatt jönnek ide, hogy aztán állatok módjára üzekedjen, úgy öt percig, mert még halvány fogalmuk sincs arról, hogy tovább is lehet azt csinálni... - Azért zárójelben megjegyezném, hogy az ártatlanságunkat már mindketten elhagytuk. - jó, rendben, tudom, hogy ez nem újdonság neki sem, de ha már nem mondta meg, hogy minek is jöttünk, és ez az egész este kezdett abszurdba átfordulni, akkor miért is ne jegyezhettem volna meg neki?! - Persze, megyek, de nehogy megvárj ám! - kiszállok az autóból, majd becsukom annak az ajtaját és elindulok Ed után. Kezemben a két üveg bor, amit még mindig szándékomban áll benyakalni, immáron Eddel, ha már volt oly szíves és iderángatott. Szépen a nyomában menetelek, majd végül beérem. - Ha eluntad az éjszakai kirándulást, akkor esetleg meg is állhatnánk. - vetem fel neki a dolgot, de persze, ha még sétafikálni akar a korom sötétben - amiben azt hiszem mindketten kiválóan látunk - akkor mentem utána és követtem, ha viszont elég volt a kirándulásból, akkor meg is állhattunk és akár el is kezdhettünk enni és piálni, kinek mire volt ingerenciája, ugyebár...
Nathalie csak cukkol tovább vérlázítóan rezzenéstelen arccal, de a randinál már nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak legalább. - Miből nem engedsz? - kérdeztem, mikor visszaültem, látszólag puszta kíváncsiságból, és tényleg nem volt hátsó szándékom, de ez nem jelenti azt, hogy később esetleg a kapott infót nem használom fel. Már ha egyáltalán képes most komolyan is beszélni, de ha nem, az se zavart, legalább jól éreztem magam, s ezek szerint azért ő is. Azon már kuncogtam és a fejemet ráztam, hogy felpiszkálom a többieket aztán cselesen lelépek. - Mondd, szívtál valamit? Én is kérnék belőle. - A hajhúzásnál sokat sejtető mosolyra húztam a szám, jelezve, hogy pontosan tudom, mire célzott, s előttem is felderengtek annak az estének a képei, amitől... nos, feldúltság ide, ingerültség oda, megugrott a libidóm, de hála a jó égnek még nem "látványosan". Részesedést kér... és akkor Jenny nem érti, hogy mit szeretek benne, komolyan, csak én vagyok erre fogékony, vagy most azon a szinten állok, hogy már minden mindegy és minden tetszik? Aligha. Renée Zellweger még mindig nem jött volna be. - Bocsesz, majd valahogy kiengesztellek, utálnám, ha úgy mennél el a közelemből, hogy kielégületlen vagy. - Aham, oké, ez most jól megmondtam. - Értheted mindenre. - Ennyi volt a mentésem, szépítésem is, mert hát na, annak se örültem, ha úgy marad kielégületlen, bár most nem azért "raboltam el", hogy megejtsünk egy légyottot, ahhoz nem kellett volna ilyen messzire se vinnem, egyszerűen annyi, hogy érezze kielégítőnek a társaságom. Vagyis jól magát mellettem. De jó, hogy ezt csak magamban és magamnak magyaráztam, még lúzernek hinne. Aztán jött az alélás körbejárása, nekem meg naná, hogy élből felcsillant a szemem az ajánlatra, s egyből rá is néztem, hogy biztos lehessen, ezzel élni fogok, de még hogy! - Megdumáltuk - bólintottam határozottan. - Van daligény, vagy rám bízod? - Nem mondom, hogy bármit el tudtam volna dalolni, de nem voltam reménytelen eset, az operába nem vennének fel, ám azért nem vagyok elveszett kiscsikó éneklés terén sem. - Ej, a fenébe, lebuktam - csettintettem egyet a nyelvemmel is, majd kikapcsoltam az övet és felé fordultam az ülésben. - Légyottra átszöknék hozzád - mondtam, szememben pajkos fény gyúlt egy pillanatra, ami ki is hunyt, mikor a kajáért nyúltam és kiszálltam. Jobb kedvem volt már egy kicsit, de még mindig nem az igazi. - Pedig azt hittem, én voltam neked az első - biggyesztettem le a szám, mintha komolyan ezt hinném és ennyire sajnálnám. - Tudtam, hogy valami sántít, túl ügyes voltál... Nem álltam meg, csak kicsit lassítottam, mikor utánam szólt, hogy hamarabb beérjen. - Nyugi, nem szökök el - somolyogtam, bár tudom, hogy ettől nem tartott. - Csak a lépcsőhöz megyünk - intettem fejemmel a kilátó, s ezzel együtt az úti cél felé is. Nem akartam a kocsiban enni-inni és nem azért, mert esetleg utána takarítanom kell, de ha már itt a szabad tér, akkor minek kuksoljunk odabent? - Hogyan lehetne amúgy elunni egy éjszakai kirándulást? - kérdeztem, mikor leültem, s úgy pakoltam azért a kaját, hogy ha mégis kért, vehessen ő is. - Éjjel semmi sem unalmas, a zajok, az illatok, az érzések... minden sokkal elevenebb, erősebb. A szemébe néztem, miközben beszéltem, s habár nem (egészen) szándékosan, egy kicsit közelebb húzódtam. Igazából nem terveztem semmit sem, mert azt se láttam előre, hogy fogom és hozom magammal, de cseppet se bántam.
Megjelenik egy mosoly az arcán. Akkor csak van értelme annak, hogy "bohóckodom", mint egy elbaszott tréfamester. - Semmiből, ami egy randi után történhet normál esetben, két kifejlett, felnőtt farkas esetében. Használd a fantáziád! - vigyorgok rá újfent, aztán lásson ebbe bele bármit, amit csak akar. Nem hiszem, hogy most randin vagyunk, szóval ez az opció eleve kiesik. És ha mér itt tartunk, elég perverz érzés belegondolni, ahogy elvinne egy tényleges vacsi plusz mozi - vagy valami ehhez hasonló - nyalifali, majd entyempentyem és végül vadul szexelős randira. Oké a vége határozottan tetszene és a vacsi ellen sem lenne túl nagy kifogásom, de a filmet tuti, hogy végig pofáznám, mert ha valami nem tetszik, annak hangot adok, a nyalifali meg valahogy nem az én műfajom... Na, de nagyon elkalandoztam, vissza a valóságba. - Persze. Egy levegőt a falka okoskodó tagjaival. Ilyen hatással van rám, ha összezárnak velük és hallgatnom kell őket. - vonom meg a vállam, de azért valahol van bennem némi büszkeség, hogy mulattatom - főleg én! - akinek nulla a humora. Sokat sejtető mosolyára én is mosolygom és akkor most együtt merengünk és mosolygunk, ahelyett, hogy megismételnénk a dolgot. Valahogy azonban azt hiszem, egyikünk sem az a fajta, hogy a másik elé álljon azzal, hogy folytatást akarok még! Baromi régen kerülgettük egymást, ennyi ideig tartott, hogy összejöjjön a dolog. Azért, ha lesz második alkalom, arra remélem nem várunk megint ennyit... Szavaira rákapom a tekintetem és végigmérem magamnak, cseppet sem visszafogottan, vagy szűziesen. - Oké, ezennel mindenre értem. Én sem szeretnék kielégületlenül távozni a közeledből... - olyasfajta csillogás jelenik meg a tekintetemben, ami sok mindenről árulkodik, leginkább olyasmiről, mint ami azon a bizonyos patak parton történt. Azonban ahogy megjelent, úgy el is tűnik a csillogás, elvégre nem akarok jelen pillanatban kikezdeni Eddel, lévén, hogy azt se tudom hová és miért is megyünk. Na jó, el akar húzni a falka közeléből. Na, de bővebben?? Kissé megemelem az egyik szemöldököm, amikor közli, hogy megdumáltuk a szerenád dolgot. Mikor megkérdezi van-e daligényem, kicsit elgondolkozom. - Igen van. The Beatles All you need is love. Ezt énekeld nekem. Éjjel, egy szál rózsával a kezedben. Csak így állom a szavam. Akkor alélok és tehetsz, amit akarsz. - bólintok. Ha megteszi, betartom a szavam, abban nem lesz hiba. Nem tudom miért ezt a számot választottam. Olyan nagyon nem vagyok oda a Beatles számokért. Szerintem csak ez volt az első szám, ami eszembe jutott és kész. - Arra nem vágyhatsz túl gyakran, vagy nem velem, mert sosem szöktél még át... - jegyzem meg némi sértettséget is csempészve a hangomba a játék kedvéért. Ha már komolytalankodunk, akkor csináljuk rendesen. Amúgy meg... nem tudom mit tennék, ha átsurranna hozzám. Bár... nyilván nem dobnám ki... sem a lakásból, sem pedig az ágyamból, de neki ezt nem kell tudnia. És a játékba beszáll, amikor afelett sajnálkozik, hogy nem ő volt nekem az első. - Jobban élvezted volna, ha tiéd tudat, hogy te vagy nekem az első? - kérdezek vissza zsigerből. - A bókot pedig köszönöm, te sem voltál... ügyetlen. - ha már azzal jön nekem, hogy túl ügyes voltam - mégis miféle bók ez?!? - akkor azt hiszem megengedhetem magamnak, hogy megjegyezzem, nem volt épp ügyetlen. De hülye ez a szó! Követtem őt, mint valami elbaszott pincsikutya - te jó ég! - és ha már volt oly szíves és megállt, hát beértem őt, most már egymás mellett haladhattunk tovább. - Ódát nem akarsz költeni az éjjeli természethez? - sandítok rá, immáron a lépcsőn ücsörögve, és ahogy közelebb helyezkedik hozzám, hát fogom magam és én is hozzá, de én nem aprózom el a dolgot, hanem pofátlanul szorosan mellé ülök, hogy összeérjünk, de előtte azért a kezembe fogom a kajáját, abba azért nem trónolok bele. Most pedig a kajája a kezemben van, a borokat korábban letettem magam mellé. - Szóval miért rángattál ki ide? Ugye nem kavartál össze valamelyik másik szőkeséggel? Nem velem szoktál lelkizni. Azt nehéz olyannal, akinek elvileg nincs lelke. - sóhajtottam. Tudom, hogy Jennyvel szokott nyafogni - az ő dolguk - és, hogy a legtöbben egy rideg, érzéketlen szukának tartanak. Mondjuk az is vagyok az esetek többségében, nem is tagadom. A kaját a kezébe adom és az egyik borosüveget veszem a kezembe. Nem jelent különösebb nehézséget betolnom a dugót az üvegbe, lévén dugóhúzót épp nem tartok a farzsebemben, szóval ezt a megoldást választom. Beleiszom az üvegbe - én vagyok a nőstény, szóval ezt megengedem magamnak - aztán Ed felé kínálom az üveget. - Nem mérgeztem meg. Nyugodtan beleihatsz. Kivéve, ha félsz attól, hogy velem igyál... - cukkolom és gonosz mosoly húzódik az ajkaimon. - Gondolom ma már eleget tépted a szád az egyesítésről, úgyhogy nem foglak ezzel nyaggatni. Ellenben a három kívánságomból egyet nem teljesítettél, holott azt mondtad, hogy bármit kérhetek. Eggyel még lógsz nekem. - sandítok felé és egy kis vigyor ül meg a szám sarkában.
Ó, hát ehhez nem kellett sok fantázia! Az igazat megvallva nem is értem, miért nem húzódtam félre és nyomtunk le egy gyors menetet... Mert nem ezt terveztem erre az estére? Aha, mintha meg tudna gátolni az ilyesmi. De csak vezettem és vezettem és nem parkoltam le, egyrészt a város közepén azért most nem volt kedvem, másrészt kijjebb meg már a következő szavai kötöttek le. Amik ugyanabban a témakörben mozogtak, ezt nem hiszem el! Jó, én is adtam alá a lovat mert már bénán fejezem ki magam, szóval nem is kéne meglepődnöm - ahogy nem is lepődtem -, csak egy szusszantással könyveltem el, hogy kívánom. Milyen meglepő, ugye? Azzal, hogy végigmért, nem segített rajtam ilyen téren, épp ellenkezőleg. Köszi, Nat, én is szeretlek! A dalkívánságra kissé összeráncoltam a szemöldököm. - The Beatles? - Valahogy nem ezt néztem volna ki belőle. - Vokálosokat ugye hívhatok? - pillantottam rá vigyorogva. - Tehetek, amit akarok? - A vigyorom, ha ez lehetséges volt ugyan, még szélesebb lett, szememben kaján fény gyúlt. - Kíváncsi lennék, mit csinálnál, ha másnap Mrs. Northlake-ként ébrednél. - Hangom nevetős volt és inkább nem néztem rá, még a végén ledöfne a puszta tekintetével. A sértettségén jót mosolyogtam, egész sokat görbül ezen az estén fölfelé a szám mellette, ami azért nem volt egészen megszokott, de kicsit se bántam, jó volt elengedni magam és magunk mögött hagyni szó szerint meg átvitt értelemben is a falkás dolgokat a gyűléssel együtt. - Ezek után, ha megteszem, minimum az euforikus öröm a részedről - mondtam nagy komolyan. A visszakérdezésre töprengő fejet vágtam, majd megráztam a fejem. - Tiszta ideg lettem volna - nevettem kurtán, majd nyitottam a szám, hogy kérdezzek és beszéljek, vagy fordított sorrendben, ám végül inkább becsuktam. Nem muszáj folyton jártatni a bagólesőm, nemde? Kevesebb esély az ön-leégetésre, emellett okos mondás, hogy az se hülye, aki hallgat. Hát hallgattam most inkább. - Jobban örülnél, ha rólad költenék? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm, szám szegletében az elmaradhatatlan mosollyal, s figyeltem, ahogy közvetlenül mellém ült, hogy vállban-oldalban-karban-combban-lábszárban összeérjünk. Örültem, hogy a nagy helyezkedésben nem ült a vacsimba, ezt kihasználva el is oroztam tőle és lepakoltam a másik oldalamra. - Szerintem meg van lelked - közöltem a szemem sarkából rá sandítva. - Egyedül jöttem volna eredetileg, szóval tervem az nagyon nincs, csak megláttalak és hoztalak téged is. - Natre néztem, már nem csak a szemem sarkából, s átveszem a felém nyújtott üveget. - Jól esett "elrabolni" - vontam vállam és ittam egy nagyobb kortyot, közben emlékeztettem magam, hogy a borral vigyáznom kell! - Mondtam én, hogy van lelked! - húztam finom, hálás mosolyra a szám arra, hogy békén hagy az egyesítéssel. Nem, most valóban nem vágytam arra. - Ez igaz - bólintottam, mialatt visszaadtam az üveget, s már féloldalasan felé fordultam, kényelmesebb volt így nézni és figyelni őt. A távolságot nem növeltem közöttünk, így az is automatikusan jött, hogy egyik kezemet a combjára tettem. Középre, az még nem túl direkt, de bármi lehet belőle, ugyan nem volt akaratlagos, ám cseppet se bántam. - Mit szeretnél? - kérdeztem a tekintetét fürkészve, s reméltem, hogy a korábbiakból levonta a következtetést, miszerint falkás dolgot játékban nem kérünk. Mondjuk nem ostoba, szóval minden okom megvolt rá, hogy ebben bízzak. - Mit tehetek érted? - hajoltam egy kicsit közelebb, bár ezt először észre se vettem. Tényleg vonz.
- Hívjál csak. Sőt a vokálosoknál is csak egy rózsa legyen, mint nálad. - sandítok Edre vigyorogva. Már látom magam előtt a jelenetet, hogy mint valami béna Júlia, kihajolok az ablakon, vagy kimegyek az erélyre és nézem, ahogy dalra fakad Ed, meg a többiek. De vajon milyen többiek? Gondolom, majd kiderül, kikkel akar dalolászni nekem... Aztán majdnem dobok egy hátast és nem titkoltan megdöbbenve és nagyra nyílt tekintettel nézek Edre. - Meg. Ne! Próbáld. - szinte nyögöm a szavakat, mert sajnos átfutott az elmémen, hogy valóban Mrs. Northlake vagyok és ez a gondolat több, mint durva... - Valószínűleg megfojtanálak és játszanám a víg özvegyet utána. - fűzöm még hozzá, amikor már megtalálom újra a saját hangomat. Ez egy rettentő perverz gondolat, még Edtől is. Általában nem vagyok ellene annak, ami perverz, de ez még nálam is betenné a kiskaput, nem vagyok és Mrs-nek való... Nem gyakran akadok ki - szinte soha - de most azt hiszem kissé sikerült. Azonban gyorsan visszaszerzem hűvös mivoltom és a továbbiakban tartózkodom az ilyen megdöbbenésektől, már ha Ed nem tartogat még ilyeneket nekem. Gyorsan túllendülök ezen a témán, hogy visszatérhessünk abba a mederbe, ahol én szórakoztatom őt és nem ő akaszt ki engem. - Na ezt valahogy kétlem. Hogy ideges lettél volna... - bár ez csak az én véleményem, de nem értem miért is lett volna tiszta ideg, ahogyan ő fogalmazott abban az esetben, ha ő lett volna az első, amiről baromira rég lecsúszott. Szóval ez a téma totál nem aktuális és nem is tudom minek is forszírozzuk. Azonban azt hiszem ez egy ilyen este, ma valahogy minden más egy kicsit, mint a megszokott. Most komolyan, mikor szoktam én poénkodni és szerenádot kérni Edtől? Kb soha... - Persze. Melyik lány ne lenne oda, ha ódát költenének róla?! - hangomba némi gúny is vegyült az érdektelenségen túl. Csakis az minden vágyam, hogy valaki verseljen nekem... bár lehet, ha megtenné, a költeményt a hátsójába dugnám fel saját kezűleg. Na azt már élvezném. Én a kis mocsok perverz dög... - Szentimentális vagy. - ennyivel tudom le, hogy szerinte van lelkem. Szerintem meg nincs és kész. - Akciós felirat villogott a homlokomon, hogy megláttál és magaddal hoztál? Vagy mi? - engem nem szoktak csakúgy magukkal rángatni, gondolom azért, mert "tündéri" a személyiségem. Átveszi az üveget tőlem, én pedig rá függesztem az íriszeimet. - Egész életemben kétszer "raboltak" el. Mindkét alkalommal te. - mutatom az ujjaimmal a macskakarmokat amikor azt mondom, hogy raboltak. Na jó, Alekszej is a megkérdezésem nélkül vitt magával, de az most, hogy nézne ki, ha őt is felemlegetném? Azt hiszem jobban simogatja az egóját a tudat, hogy eddig csak ő volt az elrablóm... Először amikor elhozott magával, miután betört a szeretőm házába, másodjára pedig most. - Úgy tűnik a kedvedért elcseszett, elrabolható szuka lettem... - nevetek fel, majd visszaszerzem tőle az üveget és újra belekortyolok. - Na baszki, akkor lebuktam. Valójában tüncibünci vagyok, egy igazi cicamica lány, rózsaszín lélekkel és vágyakkal. Most aztán jól kiderült a kis titkom. - mindezt gúnyos hangsúllyal mondom és közben Edre nézek, miután közli velem, hogy mégiscsak van lelkem. Szemeim a kezére vándorolnak, amit a combomra tett. Kissé felvonom a szemöldököm, de nem teszem szóvá a dolgot. Hallgatom, ahogy kérdez, észreveszem, ahogy közelebb hajol hozzám. Erre pedig - természetesen - én is hasonlóképpen reagálok, közelebb hajolok hozzá, az orrunk pedig szinte összeér. - Lássuk csak... korábban arról volt szó, hogy utálnád, ha úgy mennék el a közeledből, hogy kielégületlen vagyok... - kezdek bele és a szemeiről az ajkaira vándorol a tekintetem, ahol el is időzők néhány pillanatig, majd újra a szemeit nézem. - ... lehet azt kellene kérnem, hogy elégíts ki... - szinte csak suttogom a szavakat, majd elhajolok tőle egy széles vigyorral az arcomon. Vonzódom hozzá és a szavaimat aligha lehetne máshogy értelmezni, de nem én lennék, ha nem játszanék vele. Nem vagyok az a karba omló típus és nem is szándékozom azt eljátszani. Főleg nem vele...
Na ácsi! Ha a "csak rózsa van nálam" dolgot úgy veszem, hogy tényleg csak az, és ruha se, meg semmi, akkor hülye lennék vokálosokat is ívni! Ne bámulhasson már mást is, amikor én leszek a fő atrakció, engem kukkoljon, akár van ruha, akár nincs! Önző vagyok? Természetesen, mint mindig... Ó, a kiakadása minden pénzt megért, olyan széles vigyor terpeszkedett el az arcomon, hogy majdnem szétrepedt tőle a képem, csúcs volt, én mondom! Arra, hogy mi lenne azután, ha megtenném, felnevettem, pedig nem hittem volna, hogy ma még fogok, főleg, hogy Nathalie éri el ezt, de az ilyen váratlan dolgokkal jól elvoltam. - A víg Fekete Özvegyet - pontosítottam szórakozottan. - Tényleg képes lennél megölni? - kérdeztem félig viccből, félig komolyan, hogy melyik volt túlsúlyban, azt ne kérdezze senki, én se tudnám megmondani. A kételkedésére a fejemet ingattam tétova rábólintás gyanánt. Nem, valahogy én se tudtam elképzelni, hogy ilyenen görcsöltem volna, de az is tény, hogy ezzel már nem is kell foglalkoznunk, mindenesetre jól esett kicsit eljátszani a gondolattal. - Olyan illúzióromboló tudsz lenni - mondtam az ódás megjegyzésére, de még mindig mosolyogva, mert magamról meg tudtam, hogy mazochista hajlamaim vannak. És még szentimentális is vagyok. - Ezt úgy mondod, mintha baj lenne. Kuncogtam az "akciós felirat"-on, miközben letáboroztunk a kilátó lépcsőjén. Igazából tényleg nem tudom, mi ütött belém abban a pillanatban, csak azt, hogy eddig cseppet se bántam meg, lehet, hogy ha tudatosan választok, akkor mellé trafálok. Magamat ismerve nagyon nem mindegy ilyenkor, hogy kit találok be, vagy engem ki. - Azért remélem egyiket se traumaként élted meg - néztem rá ártatlanul. Még jó, hogy hízelgő volt, hogy én voltam a rabló mindkétszer! (Ha Kirillről tudtam volna, még akkor is én vezetek kettő-egyre, probléma egy szél se.) - Ha mégis, akkor majd megtaláljuk a módját, hogyan tehetném jóvá. A gúnyos szavakra csak a fejem ráztam, féloldalas mosoly kíséretében. Ejj már, de őrzik a lelketlenek a lelketlenségüket, bár arra a képre meg fintorogtam kicsit, hogy tünci-bünci... neeeem, Nat ne legyen olyan, az nem ő, köszönöm szépen, olyan Nathalie-ből nem kérek. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem kerülte el a figyelmét, hogy a kezem a combján kötött ki, de mivel nem húzódott el, hát tegyünk úgy, mintha lekerülte volna a figyelmem, hogy nem kerülte el a figyelmét. Ahogy közelebb hajolt, ajkaim önkéntelenül váltak el kissé egymástól, apró rést képezve, a hűvös, esti levegő melegebbnek tűnt és az a pár korty bor is ütősebbnek, mint eredetileg lennie kellett volna. Elvigyorodtam a szavai hallatán, de amikor elhúzódott, csak elvigyorodtam és hátradőltem, egy följebb lévő fokra könyökölve, és csak annyit kérdeztem, vígan szemlélve a csillagokat, hogy: - Kézzel vagy szájjal? Már ha tényleg ezt akarod - biccentettem oldalra a fejem és néztem rá, az arcát tanulmányozva. Elégítsem ki, te jó ég, ezt külön kérés nélkül is megtenném.
Legelőször is azt mondtam, hogy egy szál rózsa legyen nála, és semmi más. Szóval, ha ezt szó szerint veszi, akkor annak örülök és ha még hoz pár hímet, akik szintén a tüskés gazban nyomják a dalolászást, akkor üsse kavics, ki mondta, hogy elrontója ennék a jó dolgoknak? Pláne az ilyen szintű dolgoknak! - Pontosan. A fekete víg özvegyet. De legalább dögös özvegy lennék... - sóhajtok egyet színpadiasan, mintha érdekelne, hogy mások milyennek is tartanak, vagy tartanának. Nem vagyok ennyire hiú, sőt, azt hiszem csak minimális hiúság szorult belém, ami azt hiszem annak köszönhető, hogy tényleg alig van valami, ami egy kicsit is érdekelne, és ezen kevés dolgok közé nem éppen az tartozik, hogy ki, mit gondol rólam. Felőlem, akár fel is fordulhat az egész világ... Kérdésére felé fordulom és a szemeibe fúrom a saját tekintetem. Ha sikerült, akkor nem eresztem a pillantását. Kivárok pár pillanatot, és csak azután válaszolok. - Ennyi idő után, már tudnod kellene erre a kérdésre a választ magadtól is. De nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, nem tudod. Viszont... hallani akarod tőlem. - nem, nem kérdezek, kijelentem, amit mondok. Egyszerűen azért, mert biztos vagyok benne, hogy ennyire már ismer. Talán jobban is, mint azt szeretném, vagy szerettem volna valaha is. Szóval ez egy olyan kérdés, amit azt hiszem feleslegesen tett fel, ha csak abból a szemszögből nézem, hogy a válasz igen, vagy nem. - Legyen neked gyereknap. Nem lennék képes rá. És ezt most nyilván nem arra értem, hogy fiatalabb és nőstény vagyok. - nem esik nehezemre a szavakat kiejteni, az viszont egy kissé igen, hogy most lemondtam a macskaegér játékunkról. Normál esetben erre a kérdésre biztosan nem adtam volna egyértelmű választ. De most... nem tudom, hogy most mi az ami más, de kétségtelenül más valami, elég ha csak abból indulunk ki, hogy a családban nem én vagyok a humorzsák. - Illúziók Réme a második nevem. - egy kis félmosoly költözött az ajkaim szélébe, ha már megbélyegzett az illúzióromboló jelzéssel. Hát ez van Ed, ha ezen meglepődtél, az a te egyéni szociális problémád, vagy mid. Lényeg, hogy nem titok, mennyire nem vagyok tüncimünci. - Nem tisztem megítélni, hogy baj-e, ha szentimentális vagy. Csupán megállapítottam. Ha neked így jó, akkor nekem is tökéletesen megteszi. - villantok rá egy nagyon is elbűvölő mosolyt, kerek egy pillanatig, mert után el is tűnik az arcomról ez a hozzám cseppet sem közel álló mimikai megnyilvánulás. - Minden éjjelem álmatlan lesz eztán... - gonoszul vigyorgok rá. Ennyit arról, hogy mekkora trauma volt, hogy elrabolt. Kétszer is! - ... amúgy meg... Te elrabolhatsz akárhányszor. Még akkor is, ha most rohadt csábító volt, hogy azt mondjam, mekkora törést okoztál a lelkemben - ami nincs - és most kérem azt a jóvátételt... - hajjaj, azt hiszem kezdek ellágyulni... Szusszanok egyet, hogy összeszedjem magam és minden genyóságomat, ami csak van... Keze a combomon, tudom, nem teszem szóvá, tudja, hogy tudom, de úgy tesz, mint aki nem tudja. Jó játék, bonyolult végiggondolás. Ezért inkább most nem is ezzel foglalkoznék tovább, hanem azzal a bizonyos kívánsággal, amivel még lóg nekem, vagyis annak a teljesítésével. Beszélek, elmondom, amit gondolok, de nem kérek. Elhajolok, ő is és így hallgatom tovább. - Kombinálva, mindkettővel. - válaszolok a kérdésére, és közben úgy döntök, nem világosítom fel arról, hogy nem kértem az, hogy tegye meg. Csupán annyit mondtam, hogy lehet erre kellene kérnem. De nem kértem meg. Ha pedig megteszi... nos mint az már korábban is előkerült, semmi jónak nem vagyok én elrontója, és utólag is elmondhatom, hogy kívánság az bizony nem hangzott el.... Bár ha jobban meggondolom, azt hiszem oktondi dolog a kívánsághoz annyira ragaszkodnom. Valahogy nem tudom feltételezni, hogy ne tenné meg, ha megkérném valamire. Akármire, amit szeretnék és nem ütközik olyasmibe, ami minden körülmények között ilyen szempontból tabu. Mármint nem óhajok és sóhajok alapján hozna döntést. Hiába közös a teremtőnk és a múltunk egy része, mégsem tett meg ikkumának, hiába kértem. De azt hiszem, ha a kérésem nem ilyen horderejű lenne, akkor valahogy nem gondolom, hogy akadékoskodna. Mégis, ez a kívánságosdi olyan dolog... olyan játék, amit minden szempontból szeretnék kiélvezni és igen, lovagolni a szavakon és az értelmükön. Mert ez egy játék. Egy olyan játék kettőnk között, amit úgy hiszem mindketten élvezünk... Újra a borba kortyolok, majd megint felé kínálom és odanyújtom az üveget. - Még mindig nem mérgezett. - villantok rá egy biztatónak inkább nem nevezhető mosolyt. Ha elvette az üveget, akkor megvárom, míg iszik belőle, mielőtt újra megszólalnék. - Szólj, ha vetkőzzek. - játékos a hangom. Lévén, hogy farmer van rajtam - most kivételesen - attól azért nem árt, ha előtte megszabadulok. A többitől pedig... majd elválik. Olyannyira ne rohanjunk előre...
- Az biztos - helyeseltem, mielőtt észbe kaphattam volna, de nem baj, egyébként is tudja már szerintem, hogy mennyire tartom dögösnek és kívánatosnak, azzal, hogy ezt ki is mondtam, érzésem szerint semmin se változtattam. A válaszigényem fejtegetését türelmesen hallgattam, ha már így levezette, ami a fejemben járt, akkor bízvást remélhettem, hogy tényleg kimondja. Míg beszélt, az arcát fürkésztem, de csak módjával, mivel ekkor még vezettem, és hiába volt kihalt az út, nem akartam megkockáztatni, hogy pont akkor kerüljön elő a semmiből egy szarvas, medve, vagy másik jármű, amikor épp veszettül bámulom Nathalie-t. Nem akartam és nem is igazán tudtam volna mit mondani a beismerésére, csak örültem, hogy végre megérkeztünk, s kikapcsolva az övem, odahajoltam hozzá, egyik kezem a nyaka oldalára csúsztattam, felém fordítottam a fejét, ha esetleg más merre nézett és megcsókoltam. Rövid csók volt, de harapós, a kezdődő hév zamatával benne. Aztán elhúzódtam tőle és szinte menekülésszerűen szálltam ki a kocsimból. Míg nem hallottam, hogy ő is becsukta az ajtót, csak álltam a járműnek háttal, kezemet a számra téve, mintha attól félnék, hogy valami meggondolatlan dolgot mondok, pedig egy hang nem sok, annyi se jött ki belőlem még egy-két másodpercig, azalatt pedig bőven rendeztem a gondolataim, legalábbis megpróbáltam. Oké, hogy egyszer, lefeküdtünk, de... Illúziók Réme. Az biztos. Hátra néztem rá a vállam fölött, s így még elkaptam a szentimentalitásomra tett megjegyzése közben ejtett mosolyt. Miért csinálja ezt velem? Vagy legalább miért nem mellékel magához valami ellenszert is, kockázati útmutatót, adagolási szabályzatot, vagy akármit, ami mondjuk engem is navigálna kicsit, és nem érezném magam úgy ilyen pillanatokban, mint egy nyomorult kamasz, aki életében másodszor... Elindultam a kilátó fel, majd annak a lépcsőjén letelepedtünk, utána pedig a magam részéről teljesen megfeledkeztem a sült csirkéről és a hasábkrumpliról. - Hát így első elgondolásra nem a "traumának" tudtam be hirtelen az álmatlan estéidet - néztem rá teljesen ártatlanul. - De azoknak is szívesen lennék az okozója - szememben pajkos fény gyúlt, szám csalfa, féloldalas mosolyra húzódott, és a korábbi kis kétségem, ami a kocsiból kiszállva megkapott, sehol sem volt. Természetesen kellemes álmatlan estékre gondoltam. Kezem lekerült a combjáról, s úgy hallgattam a válaszát. Azért arról a feltételes módról nem feledkeztem meg, csakhogy úgy tűnt, hogy ez lassan olyan dolog lesz, amit különleges kívánság nélkül is megtennék, megteszek neki, mert én se élvezem kevésbé, mint ő. Megnyaltam a szám és sóhajtottam egy halkat, aztán átvettem tőle az üveget és ezúttal jobban, bátrabban meghúztam. Éreztem, hogy kezdett hatni, somolyogtam, a testemet is melegebbnek éreztem - bár éltem a gyanúval, hogy ez nem pusztán a bor hatása volt -, mindemellett pedig sokkal kevésbé érdekeltek a dolgok, a meglévő kis korlátjaim, gátjaim. Mert nekem olyanjaim is voltak, még ha nem is lehetett az erkölcscsősz kategóriába suvasztani. Nevettem a vetkőzési ajánlatra - pedig igazából nem volt vicces. - Ne félts, nagy fiú vagyok, meg tudom oldani, de örülök, hogy ilyen kis segítőkész vagy. - És ez volt az a pont, ahol inkább visszaadtam azt az üveget Natnek. Hogy ebből nem lesz visszavezetés a részemről még legalább pár óráig, az a minimum. - Miért csinálod ezt velem? - kérdeztem évődve, s megint odahajoltam hozzá, hogy közvetlenül a fülcimpája alá leheljek forró csókot. - Mit akarsz ezzel az egésszel? - faggattam tovább mintegy öntudatlanul is, míg egyik kezemmel ültömben támaszkodtam, a másikkal pedig megint a combjára találtam és egy erélyes, követelőző mozdulattal simítottam fel a combtövéhez. Csak tudnám, miért kell nekem az ilyen kínálkozó alkalmakra lecsapni! nem lehetek ekkora kéjenc, vagy csak hirtelen nagyon megugrott a városban azoknak a száma, akik így kiforgatnak? Annyira mindegy! Élveztem, akartam, nem bántam, kicsit se. Nyakát finom harapdálásokkal kényeztettem, míg fél kézzel kigomboltam a farmerét és benyúltam, egyelőre a fehérnemű finom anyagán át simogatva őt, ha hagyta és tetszett neki, de nem akrtam sokáig ezzel időzni, amit mi sem támasztott alá jobban, minthogy ha eddig eljutottam, akkor utána felkeltem és elé térdeltem. - Csak aztán meg ne bánd - dörmögtem, s elkezdtem lehúzni róla a nadrágot. - Bugyi még marad - tekintettem fel az arcába, sokat sejtető pillantással, s arcomról sem hiányzott a buja mosoly.
Rám hagyja, hogy dögös vagyok. Nem, mintha nem tudnám, hogy az vagyok, de most azért hízik a májam, mert hát, melyik nő ne örülne annak, ha dögösnek tartják?! Főleg ha olyasvalaki tartja annak, akinek a szemében szeretne is annak tűnni. Mert igen, szeretném, ha Ed dögösnek és kívánatosnak tartana. Egyszerűen akarom, vágyok rá és ami azt illeti, nagyon is tetszik, hogy arról némi visszaigazolást kapok, annak tart. A csókja kissé meglep, bár nem mutatom. Azért meglepő, mert baromi régen kerülgetjük egymást, mint macska azt a bizonyos forró kását és a jeget - akárhogy is nézem - én törtem meg a legutóbb, szóval egyáltalán nem számítottam arra, hogy le fog kapni. Persze nem arról van szó, hogy nem viszonoznám - mert viszonoztam, ami azt illeti nagyon is lelkesen -, egyszerűen csak nem gondoltam, hogy megteszi. Hasonlóképpen hozzá, én is harapva csókolom vissza, és bár nem tart sokáig, amíg ízleljük egymás ajkait, részemről nagyon is forróra és szenvedélyesre sikerült. Aztán elszakad tőlem és kiszáll az autóból, én pedig követem a példáját, hogy aztán felmenjünk a kilátóhoz és a lépcsőre telepedjünk mindketten. Szó, szót követ, sok a mosolygás és a somolygás is. Jól érzem magam... vele. - Egyszer volt arról szó, hogy átsurransz hozzám éjjel... azóta is várom, de eddig semmi, sem történt. - jegyzem meg egy színpadias sóhajjal, de a szemeimben játékos fény csillan egy-két pillanat erejéig. Azt hiszem, amikor átjött, hogy az egyik versenyen át kell vennem Ryan helyét, akkor emlegetett valami ilyesmit. Talán. - Pedig azt hiszem egy éjjeli, hívatlan látogató egészen biztosan felzaklatna... még lehet "traumának" élném meg. - pillantottam ismét Edre, egy cinkos kis mosoly kíséretében. Általában jégszoborszerű minden vonásom, kivéve, ha gúnyolódom, de most itt, vele valahogy nem olyan vagyok, mint máskor. Az arcizmaim majdnemhogy' önálló életet élnek és valahol tükrözik azt, ahogyan érzem magam és amit érzek, vagy gondolok. Nem teljes egészében - azért nem váltam hirtelen nyitott könyvvé -, de nyíltabb vagyok, ez tény. És ahogy erre rájövök, meg kell állapítsam, ez baromi bosszantó. Az üveget felé kínálom, elfogadja és meghúzza én pedig azon kapom magam, hogy figyelem, ahogy iszik, bele-belefeledkezve egy-egy vonásába. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy összekapjam magam. Ezt nem engedhetem meg magamnak, nem lehetek olyan, mint valami lelkendezős picsa, aki ámulattal néz egy hímet. Na neeeem! -Segítőkész? - vonom fel a szemöldökeimet. - Nem. Csupán gyakorlatias. - villantok rá egy vigyort. Valóban gyakorlatias vagyok, a farmer pedig egészen biztosan útban lesz. Ám, ha ő akarja levenni rólam, hát legyen. Az üveget elveszem, amikor felém nyújtja és újra beleiszok, majd leteszem magam mellé a lépcsőre. Mire újra felé fordulnék, kérdez és egy csókot kapok a nyakamra. Negédes mosolyra húzódnak az ajkaim. - Mert élvezem... és ne mondd, hogy te nem... - halkan válaszolok neki és elhúzódok tőle annyira, hogy a tekintetébe fúrhassam a sajátomat, amiben valóban tisztán látszott, hogy mennyire nagyon élvezem a helyzetet, a társaságát és mindent, ami most épp történik kettőnk között. Hirtelen hajolok hozzá olyan közel, hogy alig egy centire vagyunk egymástól. - Azt hittem már rájöttél... Téged. - suttogom a szavakat, szinte az ajkai közé. Majd ahogy felsimít a combomon, úgy harapom meg kissé az alsó ajkát. Végül a nyakamhoz hajol, hogy finoman harapdálja - atyám, ez, de jóóóó... ahhhh -, én pedig kissé hátra dőlök, hogy a lépcsőn támaszkodjam meg. Kissé hátravetem a fejem, amikor a farmerembe nyúl és simogatni kezd. A légzésem hirtelen lesz egyre szaporább. Mi tagadás, élvezem, amit és ahogyan tesz. Nem marad viszonzás nélkül az érintése, csak az egyik kezemen, azaz most már könyökömön támaszkodom meg magam mögött, a másik elindul felé, hogy az ölét simogassam meg. Érezni akarom a vágyát, azt, hogy kíván engem. Azonban nem sokáig élvezhettem az érintését - és "játszhatok" rajta -, mert felkel mellőlem, hogy aztán közölje, meg ne bánjam a dolgot. Újra ráemelem a tekintetem és egy félmosoly bújik meg a szám sarkában. - Legutóbb sem bántam meg semmit sem. Most ugyan miért tenném? - a kérdésre nem várok választ, inkább csak amolyan költői megszólalás volt a részemről. - Értettem. - jegyzem meg egy szélesebb mosoly kíséretében, akkor el kell vetnem ama gondolatot, hogy magam tépjem le a fekete csipke alsóneműt. Mondjuk az igaz, hogy ez addig eszembe sem jutott, míg nem közölte, hogy a bugyi marad. És igen, már megint sikerült gondolatban gúnyolódnom. Azt hiszem javíthatatlan vagyok... A folytatást pedig kíváncsian - és azt hiszem lelkesen - várom...
- Talán hiányolsz esténként? - kérdeztem, s felvontam a szemöldököm. - Ne légy türelmetlen, mindennek eljön a maga ideje. Mosolyom az övét tükrözte, tekintetem szinte itta a látványát, tetszett, hogy a megszokottal ellentétben az arca ezúttal kifejező volt, sok kis apróságot súgott, sejtetett, én pedig imádtam ezeket lesni. Utánuk kaptam, de el is engedtem őket szinte azonnal, bőség zavara volt, nem tudtam, melyiket ragadjam meg és kezdjem el boncolgatni, úgyhogy inkább elvesztem a kaleidoszkopikus kavalkádban. Úgy csalogatott ezzel, mint egy menedéket nyújtó hát a zord erdő közepében. Olyan közel ültem hozzá, hogy ennél közelebb már fizikai képtelenség lett volna, lábunk csípőtől lefelé, felsőtestünk attól fölfelé mindenütt összeért, s ha csak egy kicsit is oldalra fordítottam a fejem, arca alig két arasznyira volt az enyémtől. Amikor ittam, magamon éreztem a tekintetét, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. Nyaka hajlata hívogatott, szinte kérlelt, hogy csókoljam, harapjam, miközben mélyen magamba szívtam az illatát, amit már olyan jól ismertem, megszokott volt, otthonos, hasonló, mégis másabb, mert... Mert ezúttal már kiindulásnál se úgy voltam a közelében, mint a bátyja, nem úgy dörgölőzött farkasom az övének, mint testvére, hanem mint hím a nőstényhez. A válaszára kuncogtam, arra viszont már nem-tetszően mordultam, hogy elhúzódott, hiába csak azért, hogy a tekintetéből bizonyságot nyerhessek. Abban a pillanatban, hogy kicsit is közelebb hajolt, röpke kis csókot loptam ajkairól. Engem? Szám elégedett mosolyra húzódott, s ez fokozódott, mikor alsó ajkamba harapott. Most őszintén, ki ne lenne elégedett, ha egy nőstény nyíltan bevallja, megerősíti, hogy őt akarja? A heteroszexuális nőstények és az eunuchok, oké... Nos, én egyik se voltam. Visszahajoltam a nyakára, mialatt kezem a nadrágjában ténykedett, s a válasza se váratott magára sokáig, mire belekuncogtam a vállába, majd élesen beszívtam a levegőt. Jó ritmusra talált és ezt hirtelen nem igazán tudtam leplezni, úgyhogy erősebben simítottam végig szeméremdombján. Férfiasságom egyre élénkebben jelezte, hogy amit Nathalie művelt vele, az jó, méghozzá csupa nagybetűvel. Felkeltem mellőle, s elé telepedtem, majd felsandítottam rá arra, hogy most miért bánná meg. Gonoszkás féloldalas mosolyra húztam a szám. - Mert legutóbb kedves voltam és elvarázsolt - mondtam, ahogy szinte kérlelve simogattam le róla a farmert, hogy elém táruljon a fekete csipkébe csomagolt finomság. Kezeimmel végigsimítottam mindkét combját, s kissé jobban szét is tártam őket - eléggé vállas vagyok, kell a hely. A húsába markoltam, amikor arcomat ágyékához fúrtam, majd élvetegen végignyaltam a csipkén keresztül, de ennyi még messze nem volt elég, már csak azért sem, mert az orgazmus közelébe akartam űzni. Fogaim - megnyúlt agyaraim - finom nyomást gyakoroltak, mohón haraptam, majd tapadtam rá, hogy aztán némi pihenőt hagyva combja belső oldalát szívjam meg. Nem hagytam, hogy elmenjen, amikor éreztem, hogy közel járt a csúcshoz mindig megálltam, hasát, combtövét cirógattam ajkaimmal, s csak akkor tértem vissza forró nőiességéhez, amikor légzése egy kicsit csillapodott. Az, hogy közben a farkam kényelmetlenül szűknek érezte már a farmerom... majdhogynem másodlagos volt. Inkább lehúztam Natről a bugyit. Ez volt az egyetlen, amit az előző alkalomnál bántam, hogy nem kóstoltam meg, pedig kíváncsi voltam, milyen íze lehet, ám voltam annyira mazochista, hogy nem vetettem rá magam egyből, hanem először csak ujjaimmal simogattam körkörösen, míg kicsit kiegyenesedtem és megcsókoltam, vagy megharapdáltam az állát, a nyakát, amelyiket hagyta és amelyik elérhetőbb volt. - Na, bírod még? - kérdeztem szája után kapva incselkedőn. Ezúttal figyeltem, hogy ne menjen el, hogy mindig a határig jusson, de ne tovább, hogy kínozza a majdnem-beteljesülés.
- Ezt egy szóval sem mondtam. - vigyorgok rá, kissé talán kihívóan, és bár valóban nem meditálok azon éjjelente, hogy vajon mikor támadja be a lakásomat és benne engem, azért nem biztos, hogy bánnám a dolgot. - Sosem voltam türelmetlen... - közelebb hajoltam hozzá, hogy befejezhessem a mondatot- - ... de nem is várok örökké. - kaján mosoly ült ki a szám sarkába. Nem magyarázom a dolgot, értse úgy, ahogy akarja. Azért remélem túl sokat - vagy olyasmit, ami nincs is benne - nem fog belelátni, vagy hallani ebbe a kis félmondatba. Részemről ez sokkal inkább évődés, mintsem más. Nem tagadom, hogy élvezem a közelségét, hogy összeérünk, ahogy egymás mellett ülünk. Talán azért, mert valahol hasonlóak vagyunk, a farkasaink egy vérből valóak. Nekem pedig az ilyesmi imponál, akárhogy is nézem, főleg, hogy idegeneket nem nagyon engedek ennyire a közelembe, a személyes terembe. Na jó, őszinte leszek, még azokat sem, akiket ismerek, vagy netán jól ismerek. Azt mondom, amit - szerintem - hallani akar, hogy őt akarom, ő kell nekem. Ez ugyan kinek ne lenne hízelgő?! Na ugye! Simogatom őt is, az egóját is. És kifejezetten élvezem a dolgot. Csókját viszonozom, és az ajkát finoman harapom, éppen csak annyira, hogy ingereljem. Majd a nyakamhoz hajol én pedig az ágyékát simogatom, finoman, de mégis határozottan, hogy a farmeren keresztül is kellemes legyen az inger, hogy egészen biztosan élvezze a dolgot. Hamarosan pedig megkapom a visszajelzést, ahogy erőteljesebben simít rajtam végig a kezével, ami a farmeremben van. Válaszul halkan nyögök fel, mert az érzés nagyon is kellemes. Jól eső bizsergés futkos a gerincem mentén fel és alá. Ó, hogy mennyire kedvelem ezt az érzést! Szavaira rá emeltem a tekintetem. - Elvarázsolt? Mit szívtál akkor és miért nem adtál belőle? - vigyorgok rá, mert bár értem, hogy ő, hogyan is érti, de jól esik húzni kicsit az agyát. Ez egy ilyen este és kész. Aztán lekerül rólam a farmer, végre. Hagyom, hogy nagyobb terpeszre nyissa a combjaimat - nyilván valahogy oda kell férnie - közben pedig kényelmesen elfészkelődöm a lépcsőn - már amennyire kényelmes lehet egy lépcső -, hátradőlök és megtámaszkodok a könyökeimen. Hamarosan pedig elkezd játszani rajtam, aminek a következtében olykor halk sóhaj szakad fel belőlem, a pulzusom is gyorsabb lesz, ahogyan határozottan az az érzésem, hogy a levegő is felmelegszik kissé körülöttünk. Egyre jobban kezdem utálni azt a csipke alsóneműt - amit egyébként nagyon is kedvelek - mert még mindig útban volt, igaz Ed akarta így. Kijelentette, hogy az egyelőre marad, és ki vagyok én, hogy ezzel vitatkozzak?! Valószínűleg az a személy, aki simán megtenné, de ezzel csak elrontaná a mókát. Lassan, de biztosan érek a kielégülés határához, a csípőm is finoman ringatózni kezd, és amikor végre elöntene a gyönyör olyan nagyon várt hulláma, egyszerűen megfoszt tőle. Még mielőtt megkaphatnám. Kinyitom a szemeimet és őt figyelem, miközben alig észrevehetően egy kissé megcsóválom a fejem. Szóval ezt játsszuk... És lévén, hogy nagyon is élvezem a macska-egér játékokat - na jó, azt jobban, amikor én vagyok az a bizonyos macska, de így se rossz - már nem is bánkódok afelett, hogy úgy érzem, mintha ellopott volna tőlem valamit. Valamit, amire nagyon is számítottam és az ígérete már itt volt, majdnem ölemben... Úgy döntöttem, történjen akármi - orgazmus, vagy sem - akkor is élvezni fogom a ma estét. Megvan mindkét kezem és a szobámban még jó pár "játékszer", amivel később is beteljesíthetem azt, amitől Ed most megfoszt. És a gyönyörig tartó "utat" ugyanúgy lehet élvezni, mint magát az orgazmust. Érzem a vágyát, a energiáin, a levegőben, ha úgy tetszik és ez határozott elégedettséggel tölt el. Nem csak én vagyok az, aki nem kap meg valamit, amire érezhetően vágyik. Hamarosan lekerül rólam a bugyim - hála az égnek, adieu kedvesem! és igen, most mondtam gondolatban búcsút egy ruhaneműnek... - ééés... nem azt történik, amit reméltem, hogy történni fog. Mééég! Csókját viszonozom, de nem engedem, hogy hamar szakadjon el az ajkamtól, ízlelem az övét, birtoklóan és hevesen. Nos, farkas vagyok és ami azt illeti felhúzott, nem is kicsit, ergo nem kell csodálkozni, ha nem játszom a pironkodós szűzlányt. Na jó, azt egyébként sem játszanám, de ez most teljesen mellékes... A nyakamra vándorol, egyik kezemmel a hajába túrok, majd a tarkóján siklanak le az ujjaim és finoman karmolom a bőrét - úgy, hogy semmilyen nyomot ne hagyjak rajta, csak ingerlem a bőrt - egészen le nyakán a válláig. Hallom a kérdését és okkerszín szemeimet az ő tekintetének szegezem. Ajkaimra merész és játékos mosoly ül ki mielőtt válaszolnék neki. - Akár reggelig is. És te? - elvégre érzem, hogy kíván, hogy akar, ergo, ami nekem kínzás, az neki is. Kicsit előrehajolok, egészen hozzápréselve magam, majd az eddig őt karmoló kezemmel lenyúlok és a nadrágjába csúszik a kézfejem - hacsak meg nem állít - majd rámarkolok a férfiasságára és simogatni kezdem, határozottan, de finoman, hogy egészen biztosan élvezze a dolgot. - Te meddig bírod? - kérdezek vissza, miközben a kaján kis vigyor még mindig ott van az ajkaim sarkában.
- Titok, de azért nem adtam, mert reméltem, hogy így legalább egyikünk józanul tud majd gondolkodni. A légzése, a szívverése felgyorsult, ahogy a fehérneműn keresztül izgatni, kényeztetni kezdtem, de mindig csak tereltem, célba nem juttattam. Hiába, élveztem, hogy a teste olyan kéjesen meg-megvonaglott, csábítón hullámzott. Amikor éppen kicsit a kezemmel simogattam, akkor felgyűrtem a felsője alját és a hasát csókolgattam, harapdáltam a bőrét, de ahogy egyre jobban felhevült, úgy esett mind inkább nehezemre elhagyni ölét. Nedves volt a csipke, és nem csak nyelvemről szerzett nyáltól; fel-felpillantottam az arcára, mert habár energiái, illata, forró ágyéka mindent elárult, látni akartam az arcát is, hogy mikor rezdül, mire reagál a leghevesebben, mikor nyílik néma, élvezet teli sikolyra a szája. A nadrágom már határozottan kényelmetlennek tűnt, pedig nem ment össze idő közben... csak nekem tűnt úgy. Szívem - oké, itt most inkább farkam - szerint letépném a bugyit, hogy azt többé már ne lehessen felvenni, de gyakorlok annyi önuralmat, hogy épségben megússza a mozdulataimat. Sőt, még fel is hajoltam hozzá csókért, de a kezem ezalatt sem tétlenkedett. A szemem sárgán villant, ahogy a simogató mozdulatok közben felidéződött bennem a patak parti teliholdunk éjszakája, mire olyan intenzitással kezdett a szívem kalapálni, hogy csodálkoztam, nem szakadt ki bordáim közül. Ismétlést akartam, de most szívesen megnéztem volna frissen mosott ágyneműk közt elnyúlni a testét. Jézusom, be fogok csavarodni! Nem hagyja, hogy olyan röpke legyen a csók, milyennek terveztem, ez ellen pedig semmi kifogásom nem volt, ahogy az is tetszett, hogy olyan követelőzőn ízlel, szabad kezem végigsimít a combján, hátrasimít a fenekéhez és félig akarva, félig akaratlan, közelebb húzom. Mosolyra, majd lusta, kéjes vigyorra húzom a szám, ahogy körmével finoman, érzékien karcolva nyakam, vállam, ingerlő útra indult. - Reggelig? - vontam fel a szemöldököm, hangom érdes volt, rekedt a vágytól, amit kíméletlenül lekötöztem, holott lehet inkább Nathalie-t kellett volna... ezüst láncokkal, ki egy hűs selyemmel borított ágyra. Nem eresztem a tekintetét még akkor sem, mikor hozzám dől, keze pedig lejjebb halad, de az utolsó pillanatban elkapom a csuklójánál. Alig egy milliméterre lehet ujja hegye a farkamtól, s már csak a gondolattól is zihálva lélegzek. A szám kiszáradt, úgyhogy nyeltem egyet, hátha segít, legalább megszólalni tudjak. Eltoltam magamtól a kezét, de nem eleresztettem. - Amíg meg nem szerzem, amit akarok - feleltem a farkasom finom morgásával hangomban, határozottan, s végig a szemébe néztem, ám utána a nyakához hajoltam, ajkaimat végigvezettem karcsú ívén, majd megálltam a fülénél. Elvettem a kezem ölétől, és lenyaltam az ujjaim. - Finom - duruzsoltam, majd a hajába temettem arcom. - Látni akarom, hogyan csinálod magadnak. Látni akarlak... - fejemet az övének döntöttem - mutasd meg! - kértem, puszit nyomva arcára, majd így haladtam a szája a felé és csókoltam meg sokadjára.
Meglep azzal, hogy elkapja a csuklómat és nem engedi, hogy azt tegyem, amire nyilvánvalóan készültem. Ed bizonyára mazochista, ami nekem ugyan nem gond. Ha megvonja magától a dolgot, akkor megvonja, ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele. Inkább élvezem, ahogyan szenved. Szemöldökeim enyhén szaladnak fel kissé, de gyorsan rendezem a vonásaimat. Érdekel, hogy mit akar, hogy hová is fogunk kilyukadni, ha nem ad enyhülést és ha azt sem hagyja, hogy én kényeztessem kicsit. Hallgatom, amit mond, érzem, hogy a csuklóm még mindig a kezében van, de mielőtt válaszolnék neki, halkan szusszanok egyet. - Valóban? És mi lenne az? Mit akarsz ennyire, Ed? - halkan formálom a szavakat és hol a szemeit figyelem, hol pedig az ajkaira vándorol a tekintetem. Ahogy a nyakamhoz hajol, szabad kezem a tarkóját cirógatja és bele-beletúrok a hajába. Kissé hátravetem a fejem és így élvezem az ügyködését. Aztán figyelem, ahogy lenyalja az ujjait és elmosolyodom azon, mikor közli, finom vagyok. Aztán csak kiböki, hogy mit akar és a mosoly még szélesebb lesz. Nem válaszolok neki azonnal, nem is tudnék. Megcsókol, és én pedig viszonozom, majd a csók végeztével eltolom őt magamtól annyira, hogy fel tudjak ülni a lépcsőn. Végül pedig felállok és felé nyújtom a kezem, tenyeremmel felfelé, hogy fogja meg és jöjjön velem. Ha megtette, akkor vele sétálok a füves részhez, ha nem akkor nélküle és ott fekszem le, kényelmesebb, mint amikor a lépcsőfok vájódik a hátamba... Felhúzom az egyik lábam lazán, hogy kényelmesebb legyen és a combjaim közé nyúlok, másik kezem pedig a hasamra vándorol a felsőm alá. Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, majd Ed felé fordulok és végig a tekintetét kutatom, őt nézem. Nem vagyok szégyellős és nem is most tervezem, hogy elkezdek az lenni. Teljesítem, amit Ed kért, amit akar és kényeztetni kezdem magam, hasamon pihenő kezemmel pedig simogatni, lassan kúsznak fel az ujjaim a melleimig, hogy aztán azokkal is eljátsszak. Az egész nem tart túl sokáig, hiszen korábban Ed már gondoskodott arról, hogy kellőképpen hangulatba hozzon, én pedig nem vagyok a magam ellensége, hogy ne adjam meg magamnak a gyönyört, ami elsöprő erővel érkezik. A hátam ívbe feszül, lábujjaim begörbülnek és a combjaimat összébb zárom kissé. Hangot adok az érzésnek, nem érdekel ki hallja meg, vagy, hogy meghallja-e egyáltalán valaki. Végül az alsó ajkamat finoman beharapom, a kezem elveszem az ölemtől és lazán a hasamra teszem, ahol a másik is pihen és újra Edre figyelek. Arcom kissé kipirult és a légzésem is pihegéssé változott, ám ez utóbbi már múlófélben van. - Látni akartad, láttad. Remélem kedvedre való volt.
Habozás nélkül megfogtam a kezét, annyira természetesnek tűnt, hogy meg se fordult a fejemben ellenkezni, vagy azon filózni, hogy mégis hova akar menni, mentem vele. Kézen fogva. Gyermeteg dolog, de ez hirtelen sokkal bensőségesebbnek tűnt, mint bármi, amit korábban együtt csináltunk, tényleg kezdek túl szentimentális lenni, de ezt magának köszönheti. Figyeltem, ahogy leheveredett a fűre, tekintetem szinte falta minden mozdulatát, simogatta vonásait, magamba ittam látványát, vágyának illatát, egész lényét, mindent, ami ő volt. A közvetlen közelében telepedtem le, s kissé felhúzott lábát cirógattam, mikor magához nyúlt. Az, hogy izgató volt a látványa, enyhe kifejezés, amint elkezdte az önkielégítést, nagyot nyeltem, s éreztem, hogy férfiasságom immár kőkeményen meredezett nadrágom fogságában. Vártam lestem, s ha azt hitte, hogy majd bizony hagyom, hogy végigcsinálja, csalódnia kellett, a vége előtt egy gyors mozdulattal elkaptam mindkét csuklóját, megállítottam, s fölé kerültem. Ha csak nem tett ellene valamit, kezeit a feje fölött a hűvös földhöz szegeztem fél kézzel. - Na-na! - duruzsoltam a füléhez hajolva, majd ágyékomat az övéhez dörgöltem, még a farmeron keresztül is lazán érezhette, hogy mi a helyzet a gatyámban. - Még egyszer nem hagysz le. Szabad kezemmel a dereka alá nyúltam és kicsit megemelve mozogni kezdtem az aktust imitálva, mialatt forró leheletem a nyakát érte. Azt akartam, hogy mindig a határán legyen, hogy folyamatosan ott egyensúlyozzon, egyszerre élvezve és gyötrődve a beteljesedés kapujában. Feszítettem a magam és az ő határait, ki akartam tolni, amíg csak lehetett, túlfeszíteni a húrt, hogy elpattanjon és semmiféle önuralma ne maradjon, csak az állatias vágy, amikor már bármire képes egy kis enyhülésért. Kigomboltam a nadrágom, lehúztam a sliccem és elővettem a farkam, hogy immár azzal ingereljem még jobban. Végül elengedtem a kezét és a feje mellett kétoldalt könyököltem, mikor belé hatoltam, de ezzel se volt(unk) nagyon kisegítve, mivel felhagytam mindennemű mozgással. Hagytam, hogy ziháló lélegzetünk keveredjen, okkersárga szemem izzó tekintetét az övébe fúrtam. Ha tudná, mit érzek, ha belém látna és megértene, ha az én szemem keresztül látná magát, ha csak egy töredékét sejtené annak, amit valójában kivált belőlem és aminek csak kis részét merem kimutatni... Annyi mindent kérdeznék tőle, annyi mindent mondanék neki, de csak egy valamit tudtam neki súgni, amivel azt hiszem mindent el is mondtam, sőt többet is, mint talán kellett volna, s utána csak finom csókot leheltem az arcára, majd karjaimmal kinyomtam magam, egyik lábam feljebb húztam és mozogni kezdtem. Magamban elmosolyodtam azon, hogy úgy tűnik, mi ilyen kis "természetbúvárok" vagyunk, kívülről viszont egy kicsit szomorkás somolygás látszott, de most nem rejtettem el, most... azt akartam, hogy lásson engem. Mélyről jövő morgós nyögést hallattam, mikor elmentem, hátam, egész testem ívbe feszült, a beteljesülés forrón söpört végig rajtam, majd csendes hullámonként csillapodott, míg el nem halkult teljesen. Aztán csak néztem le rá, az arcára, a szemébe, pár végtelennek tűnő másodpercig, mintegy realizálva magamban... mindent. Vajon mióta...? Kicsúsztam belőle és felálltam, majd hanyagul megigazítottam a nadrágom és mindkét kezemmel megdörzsöltem az arcom, aztán mintegy ürügyként, hogy kicsit távolabb kerülhessek tőle, elmentem levetett ruhadarabjaiért. A szívem még mindig úgy dübörgött, mintha legalább egy légkalapács lenne benne, s ez akkor se csitult, amikor visszamentem Nathalie-hez a farmerral és a csipkecsodával. Nem tudom, mit mondhatnék, azt hiszem, a legjobb, ha hallgatok, s csendben megvárom, hogy felöltözzön.
Az, hogy nem hagyja befejezzem a dolgot, mondhatni, már meg sem lep. Fogalmam sincs meddig akarja ezt játszani velem, de én türelmes vagyok. És egyébként is érdekel, hogy hová is akar kilyukadni, vagy mi ennek az egésznek a célja. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy van célja. Hogy valamit el akar ezzel az egész játszadozással érni. Csak még azt nem tudom, hogy mit. Ahogy fölém kerül, nem ellenkezem, hagyom, hogy mindkét csuklómat lefogja. A tekintetét figyelem, de elszakadok ettől, mert a fülemhez hajol. Dörgölőzésére nagyon halkan nyögök fel egy egészen aprót, kívánom őt és ezt egy cseppet sem tagadom. Miért tenném? Ő is akar engem, érzem rajta. Szóval innen fúj a szél? - nem akarja, hogy kihagyjam a dologból, a gyönyör érzéséből, ezek szerint a részese akar lenni, nem csak az okozója, vagy szemlélője, hanem ezek mindegyike egyszerre. Apró kaján mosoly költözik az ajkaim sarkába, és így válaszolok neki. - Akkor mire vársz még? - suttogom majd finoman megharapom a fülcimpáját és meg is csókolom, amíg ő továbbra is csak dörgölőzik, előbb ruhában, majd anélkül. Kezeim a csípőjére vándorolnak, majd megfogom a felsője szélét és felfelé húzom, hogy levegyem róla. Ha hagyja, akkor megszabadulok a ruhadarabtól és a hátát karmolom végig finoman, vigyázva, hogy ne sértsem fel a bőrét még. Végre a magáévá tesz újra - már kezdtem azt hinni, hogy idáig el sem jutunk és úgy csinálunk, mint a gimisek, úgy teszünk mintha csinálnánk, de közben meg nem is... - és ekkor nem mozog tovább. Oké, türelmes egy szuka vagyok, de most késztetésem van csakúgy szeretetből lefejelni Edet. De nem teszem. Inkább én kezdek el ficeregni alatta, hogy mozogjon végre. Már épp megszólalnék, hogy bealudni nem most kéne, amikor elszakítja a tekintetét az enyémtől és megint a fülemhez hajol... Bennem pedig megáll az ütő egy pillanatra és azt hiszem levegőt venni is elfelejtek. Azt tudtam, hogy fontos vagyok neki, az pedig a célom volt, hogy eljusson idáig, de most, hogy kimondta, hogy valóságossá vált az egész, hirtelen - nagyon, nagyon hosszú ideje először - egy egészen röpke momentum erejéig, elvesztem minden magabiztosságom, határozottságom és erőm. Ez azonban csak addig tart - hiszem én - amíg el nem kezd mozogni. Élvezem a dolgot, szó se róla, azonban nem tudok úgy tenni, mintha az iménti vallomása meg sem történt volna. Amennyire felhúzott, pont annyira hűtött is le. Nekem ilyesmit nem szoktak mondani és nem kellene, hogy különösebben hatással legyen rám a dolog, csakhogy... csakhogy régóta nem közömbös számomra Ed, de ezt még magam előtt is igyekszem titkolni. A kis attitűd ellenére igyekszem nem mutatni előtte, hogy mennyire sokat jelent és számít, amit mondott, de fogalmam sincs, hogy valóban sikerült-e. Ijesztő a gondolat, hogy kibillentem önmagamból egy halvány pillanat erejéig. Feltűnik a szomorkás mosoly az arcán, azonban nem én vagyok az a szőkeség, aki vigaszt tud neki nyújtani ebben a pillanatban. (Meg egyébként másikban sem, de az most mellékes.) Amíg együtt vagyunk, nem tudok szabadulni "a gondolattól" és mire végzünk, újra a tekintetembe fúrja a sajátját. Én pedig hirtelen emelkedek meg és még mielőtt elszakadna tőlem, a tarkójára csúszik az egyik kezem, félig a hajába túrok az ujjaimmal, majd közelebb húzom és megcsókolom. Most azonban nem úgy, mint eddig. Mintha ezzel felelnék arra, hogy ő mit jelent nekem. Kimondani ugyanis nem tudom, vagy nem merem, esetleg nem engedem meg magamnak. Elszakadok tőle, ő pedig elhúzódik tőlem. Figyelem őt, az alakját, a mozdulatait. Megfogom a bugyit és a farmert, majd némán veszem fel őket. A lépcsőhöz sétálok, megfogom a boros üveget és meghúzom azt, amolyan istenesen majd felé nyújtom. - Nem tudom... én nem tudom mit mondjak?! - szaladnak ki a szavak az ajkaimon, és egyre szorosabban szorul a nyakam köré a lelkiismeret furdalás émelyítő érzése. - Nem érdemlem meg. - és itt elhallgatok. Nem érdemlem meg, mert átvágom őt is, ahogyan a többieket is. Nem érdemlem meg, mert olyan vagyok, amilyen. Nem érdemlem meg, mert az vagyok, aki. Nem érdemlem meg, mert én nem az a nő vagyok, nem az a személy, akit bárki is szeretni tudna. És azt hiszem már most sokkal csöpögősebben reagáltam annál, mint ami még nálam beleférne...
Mocorogni kezdett alattam, sejtettem én, hogy nem tetszik neki, hogy ennyire húzom az agyát és az időt, de néha nekem is jár, hogy mocsok legyek, s erre még rátettem egy lapáttal, vagy épp hogy ellensúlyoztam az elsuttogott szóval. Éreztem a benne beállt változást, nem is vártam, hogy kiugorjon a bőréből, s tudtam, hogy ezzel sikerült jó időre lekötni a gondolatait, bár nem volt cél, csak úgy... jött. És valahogy nem bántam, sőt, szinte megkönnyebbültem tőle, pedig talán inkább félnem kellett volna, hogy mi lesz, mit reagál, ha kielégült. Mégse volt bennem félsz, lehet azért, mert lekötött, hogy mindkettőnk vágyát kielégítsem végre, azok után, hogy ennyit szívattam mindkettőnket. Éreztem a megingását, ami ugyan röpke volt és pillanatnyi, mégis örültem neki, az sokkal rosszabb lett volna, ha hidegen hagyja, amit mondok. Ez... ez valahol jó érzéssel töltött el. Egy röpke pillanatra megrendült, s ebben a tömör pillanatban annyi mindent felvillantott magából, hogy nem győztem felfogni, csak magamba ittam, amit tudtam. Nem számítottam vigaszra, nem is kértem volna, pusztán most valahogy vágytam arra, hogy még egy keveset megtudjon rólam, mert... hát pontosan azért, amit súgtam neki. Mikor elhúzódnék, megállít, finoman megborzongok érintésére, s készségesen viszonozom csókját, hogy is tehetnék másképp? A csókja... keserédes volt. Belém mart, szinte széttépett, ez a kín viszont a lelkem mélyéig hatolt, s legalább annyira akartam mindörökre megőrizni, magamba zárni, amennyire fájt. Nála nem volt édes semmiség, napsütötte vidámság, felhőtlen boldogság rózsaszín köddel, csak hűvös, tiszta tél, hideg hótakaró, fagyott jégcsapok, s mindebben mi, akik felemésztjük egymást. Mert nem csak ő engem, ez fordítva is hatott, még ha nem is akkora erővel - bár ő mindig visszafogottabb volt és kevesebbet mutatott ki, mint amennyit valójában érzett. Mikor elváltunk egymástól, s a ruháiért mentem, magamon éreztem a tekintetét, amit később visszakapott, míg öltözködött - én én is visszavettem a felsőm, amit leszedett rólam -, néztem őt, de nem kéjvágyón, inkább csak kicsit... révetegen. Ivott, s én most nem voltam abban az állapotban, hogy visszautasítsam az italt, én is jó nagy húztam belőle. - Azt hiszem, a legtisztább, ha semmit - mondtam csendesen. Azt nem akartam, hogy olyat mondjon, amit hallani szeretnék, csak azért, mert hallani szeretném. Arra, hogy nem érdemli meg, rá kaptam a tekintetem, ajkaim kis rést képezve elnyíltak, nagy levegőt vettem, hogy megszólaljak, de aztán csak kifújtam és ittam még. Utána visszaadtam neki az üveget és közvetlenül elé léptem, majd hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam az állát, s kissé feljebb emeltem a fejét, hogy biztosan a szemembe nézzen. Még nem volt teljesen csokoládébarna, de már sötétebb árnyalatokat öltött az okkersárgám. - Akkor is így van - finoman megcirógattam az arcát -, és örülök, hogy annak idején "elraboltalak" abból a kastélyból. - Halvány, de őszinte mosolyra húztam a szám. Kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. - Leálltam! - engedtem el, és emeltem fel a kezem, mint aki megadja magát, arcomon félig-meddig bocsánatkérő mosoly jelent meg. Tudom, hogy nem bújós, meg semmi ilyesmi, kár, hogy én meg igen...
Elfogadja az üveget, figyelem, ahogy kortyol belőle ás közben higgadtan próbálok gondolkozni - ami általában könnyedén megy, de most valahogy mégsem tűnik annak - és dűlőre jutni. Hallgatom őt, hogy az a legtisztább, ha semmit sem válaszolok. És ekkor valóban így is teszek. Nem tudok mit mondani arra, amit a fülembe súgott. Egyszerűen azért, mert nem megy. Nekem ilyet nem suttognak és én sem teszem másokkal. Figyelem a tekintetét, amivel végigmustrál, mert kicsúszott a számon, hogy nem érdemeltem meg a dolgot, hogy ezt mondja nekem, hogy ezt érezze irántam. Elveszem az üveget, amikor visszaadja, de most nem kortyolok bele, csak leengedem a testem mellett és úgy tartom a kezemben. Államat maga felé fordítja és én a tekintetét figyelem, ami lassan ölti vissza emberi színét. - Bolond vagy. És nem tudtam, hogy ennyi bor így elveszi majd az eszed... - a hangomban van némi játékosság, hogy érezze nem megbántani akarom azzal, hogy bolondnak nevezem. Ennyi játékosságot még én is megengedhetek magamnak. Arra, hogy örül az elrablásomnak, nincs mit mondanom. Illetve talán lenne, de azt nem akarom az orrára kötni, mert a végén még rám sütné, hogy érzelgős vagyok. Pedig nem. A csókját viszonozom, majd figyelem a reakcióit. - A smacival nem kell leállnod. Elég jó vagy benne. - kicsit huncut és talán gonoszkás vigyor jelenik meg az ajkaim sarkában, szándékosan evezek át olyan "vizek"re, amik nem az érzelmekről szólnak. Az nekem nem megy. Ellenben úgy tűnik ma este felcsaptam Humor Heroldnak, ami szintén idegen tőlem. De még mindig jobban viselhető, mintha csöpögni kezdenék, amit nyilvánvalóan nem fogok...
//zárónak indult, rád bízom, hogy az legyen-e vagy sem xD ha igen, akkor thx //
Kezdőlap
xD ha igen, akkor thx 
// 
