- Szerintem mindennek megvan a jó és a rossz oldala, de van olyan is aminek csak rossz oldala van. - Az enyém az nem egy álom munka, de azt sem mondom, hogy gyűlölöm. Mandytől még a szót is fura hallani, hogy depresszió, mert tök vidámnak tűnik, ami nekem is megy, de rajtam sokszor látszik, hogy valami bajom van. Gyakorolnom kell még ezt a leplezés dolgot. - Oké, nekem szinte akármikor jó. - Fogadok, hogy Craig kombinálni fog hogyha elmondom neki, hogy találkozok valakivel, de nem érdekel. Olyan jó lenne, ha elutazna valahová, mondjuk örökre. De sajna..erre annyi az esély mint arra, hogy el fogok tudni válni tőle. - Igazad van. - Végülis igen..hamar sikerült elintéznem ezeket úgy, hogy Craig nem segített nagyon sokat. A munkakeresésben azért igen, de a többiben nem. - Annyira azért nem lehetett olyan régen. - Pontosan még mindig nemtudom, hogy hány éves, de az biztos, hogy nem lehet idősebb nálam. Sőt. - Igen, meg még az idősebbek közül is. - Én is járnék, csak egyedül biztos nem fogok elmenni, és mire végzek a munkával hulla fáradt vagyok. - Nem, sajnos nincs. - Megráztam a fejem de közben mosolyogtam. Szeretnék gyereket már, csak nem most. Az meg hogy Craig mikor akar, nem érdekel. Neki ne legyen gyereke, mert egy közveszélyes ember. - És neked van? -
- Igen, egyet kell, hogy értsek – mosolyogtam a témától függetlenül. Azt ugyan nem tudtam, hogy ő mivel foglalkozik, de bizonyára annak is voltak árnyoldalai is. Sajnos a mai világban már igencsak kevés ember akadt, aki azt csinálhatta, amit szeretett volna. Csak a kiváltságosok tehették ezt meg, és a gazdagok. Talán magamat is kiváltságosnak kellett volna tekinteni, de jobb szerettem magamra egyszerű átlagemberként gondolni. Az olyan megnyugtató volt időnként, még ha tudtam is, hogy semmi közöm már régóta az átlagoshoz. Talán soha nem is volt. - Na, jó, akkor majd felhívlak, amikor már tudom, hogy mikor lesz szabadnapom – vetettem fel az ötletet, mert ha tudni fogom, akkor előző este már bárhová tudok menni, hiszen másnap nem kell korán felkelnem. Maximum akkor, ha valami baromi nagy baleset történik, vagy egy gyilkosság. Reméltem, hogy a közeljövőben egyikre sem lesz példa, mert az teljesen felborítaná a város életét már megint. Nem volna túlzottan jó. Szerettem mostanában a nyugalmat, biztos az öregedés váltotta ezt ki belőlem… - Jó, tényleg nem – vontam meg végül a vállaimat, mielőtt a végén még valami gyanúsat mondanék, és fura helyzet alakulna ki. Ha megtudná, hogy hatvanöthöz közelítek, szerintem itt robbanna ki belőle a nevetés, vagy dobna egy hátast. Nem tudtam, hogy melyik lenne jobb, de inkább nem akartam rá sort keríteni. Veszélyes lehetett volna, emléket törölni pedig nem sok kedvem volt most. Jó ez így, csak néha elfelejtkezem arról, hogy mások nem tudnak arról, ami a valóság. Tudom, hogy ennyi év után ez szokatlan lehet egy őrző esetében, de az én szétszórtságommal ezen szerintem egyáltalán nem is kellett csodálkozni. Más, aki jobban ismer, valószínűleg legyintett volna egyet és ezzel el is lenne intézve. Azok pedig, akik még sosem találkoztak velem, biztosan rosszallóan csóválnák a fejüket és menthetetlennek bélyegeznének meg. - Tudom, mostanában nagyon sokan járnak az idősebb korosztályból – közben belekortyoltam a forró csokimba és vetettem egy ellenőrző pillantást a kutyákra, akik szépen bandukoltak előttünk az úton. Mintha máris kevesebb ember lett volna, ahogyan kezdtünk átcsúszni lassan a késő délutánba. – Bár itt nem olyan jellemző szerintem. Azért a lakosság nagyobbik része kemény munkával keresi a kenyerét, úgyhogy nem sok ideje jut ilyesmire. A megszokott kis helyekre beülnek egyet inni esténként, és ennyi. Legalábbis ezek a megfigyeléseim – magyaráztam neki a tapasztalataimat, mintha ez olyan lényeges lenne. Közben a másik kérdésemre is választ kaptam, de igazából nem volt olyan meglepő, hogy még nem lett belőle anya. Igazából manapság már ez is megcsúszott a korosztályokat tekintve. Sokan negyven éves koruk előtt nem is vállaltak gyereket. Ezt mondjuk nem értettem, de tudom, pont én beszélek? - Ebből arra következtetek, hogy majd szeretnél – mosolyogtam rá. – Nekem sincs, de ahhoz egyébként sem ártana egy férj, vagy legalább egy valamirevaló férfi – még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim, de végül újra elrejtettem a papírpohár pereme mögé.
Az ötletem, hogy kijövök egy kicsit a folyóhoz.. hát így utólag nem arat bennem osztatlan sikert. Leginkább halálra unom magam. Hiába hoztam el egy biciklit otthonról, nem sokra megyek vele. Egyrészt, mert nem tudok biciklizni, másrészt pedig, mert a tél nem kifejezetten a biciklizésre termett évszak. Dohogva toporgok hát a hóba lökött kerékpárom mellett, s mivel jobb ötletem nincsen, hirtelen levetem magam mellé a hóba, s nekilátok hóangyalt készíteni. A Moszkvában vett, égszínkék tollkabátom van rajtam, így nem fázom egy cseppet sem. Éltem én a télen az oroszoknál eleget ahhoz, hogy tudjam: egy kis hideg semmiség, bizonyos szintű mínuszok felett úgysem lehet védekezni ellene. Lábaimra a kabáthoz színben tökéletesen passzoló hótaposó csizmát húztam, melynek szárába be van tűrve bélelt farmerom. A szigetelésem ekképpen tökéletes, nem is marad más dolgom, semmint, hogy nevetve élvezzem az idétlenségemet. Senki nem mondaná meg rólam, hogy harminc éves vagyok. Általában sem, de most aztán pláne. Fel-le mozgatom karjaimat, terpesz-összezár mozgást párosítok hozzá lábaimmal, majd amikor úgy érzem, hogy a hóangyalom kellően tökéletessé vált, felállok és megszemlélem a művemet. Gyerekkoromban csináltam ilyet utoljára – állapítom meg kicsit szomorúan. Nem szeretek a gyerekkoromra gondolni olyankor, amikor amúgy is unatkozom. Veszélyes kombináció. A hóangyal feje fölé lépkedve kesztyűs ujjaimmal glóriát rajzolok a fej fölé. Még a saját fejem fölött is elképzelem ugyanezt a glóriát, angyali mosollyal pillogok hozzá – addig is szórakoztatom magam. Végül mégis csak felmorranok, s összetaposom az egészet. Nem tetszik már. Nem szeretem. El kéne mennem inkább Stephenhez, s kirángatni őt a betegei karmai közül. Azt sokkal jobban élvezném, mint ezt. Határozok hát, felemelem a kormánynál fogva a földről biciklimet – túlzás lenne kijelenteni, hogy az enyém, inkább maradjunk annyiban, hogy magaménak tekintem – és kióvakodom vele a bicikliútra. Nyeregbe is pattanok, majd azzal a lendülettel csúszik meg az első kerekem egy jégfolton, amire sikeresen ráállítottam magam. Keresztül zuhanok a kerékpáron, s a bicikliút hóangyalomhoz képesti túloldalán érek földet a hóban. Először káromkodás cakkozza meg ajkaimat, majd nevetésbe fordul mindez. Lám, nem is kell nekem társaság! Ideig-óráig jól elszórakoztatom saját magamat is. De azért most már jöhetne erre valaki.. kezdek kétségbeesni az egyedülléttől, s az én kétségbeesésem mindent jelent, csak jót nem, az már bizonyos.
Alaszka téli időjárását nem lehetne kifejezetten sétálásra alkalmasnak ítélni. Ilyenkor én a legtöbbször bizony autóval szoktam közlekedni, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A mínuszok tombolása valahogy nem nekem való, de hát dolgozni muszáj ugyebár. Noha a papírmunkát soha ki nem állhattam, a borús hónapokban valahogy mégiscsak előnyben szoktam részesíteni, mert annál kevesebb időt kell kint a fagyban töltenem. Félreértés ne essék, sohasem szoktam hisztizni miatta vagy ilyesmi, de azért nem tartozik a kedvenceim közé. Ma azonban mégis kénytelen voltam nekivágni a városnak, méghozzá gyalog. A nagy helyzet ugyanis az volt, hogy nem akart beindulni a kocsim, egyelőre még számomra is ismeretlen okok miatt, nekem pedig akadt pár fontosabb elintéznivalóm. Ugyan befelé jövet végül az egyik szomszédom mégis behozott, de hazafelé már végig sétálnom kellett. Hosszas tervezgetés után végül arra a döntésre jutottam, hogy a legjobban azzal járok, ha a bicikliúton sétálok végig. Ott, ahol a kutyával együtt remek kis túrákat szoktunk tenni, ha éppen nincs ilyen hideg. Be is öltöztem rendesen, szerintem, ha megenne egy medve, még hetekig rongyok jönnének ki belőle. Nem is lenne rossz mutatvány, igazán szívesen megnézném. Mivel a gondolataim elég messze jártak a valóságtól, ráadásként pedig némi köd is leszállt mára, ezért nem vettem észre, hogy nem is vagyok annyira egyedül. Már csak akkor kapcsoltam, amikor távolabb láttam alacsonyan szállni egy nőt. Egy nőt?! Abban a pillanatban megtorpantam, noha méterekkel arrébb voltam tőle. Azt is láttam, hogy a bicikli beledőlt egy nagyobb hókupacba, és a kérdés már csak az maradt, hogy mégis mit gondolt, hogy ebben az ítéletidőben biciklire ült? Valószínűleg semmit nem gondolt, mint ahogyan sokszor én sem szoktam mérlegelni túl sokat, mielőtt megtennék valamit. Oké, azért ennyire még én sem vagyok merész és meggondolatlan, hogy a legnagyobb hidegben nyeregbe pattanjak, de azért nyáron nagyon szerettem kerekezni. Végül, amikor már percek telhettek el azzal, hogy én figyeltem az eseményeket, ő meg feküdt tovább mozdulatlanul – hozzám nem látszott el az sem, ha megmozdult – a hóban, hirtelen megszaporáztam a lépteimet. Igazából a futással sem lett volna túl nagy bajom, ha nem lenne rajtam két nadrág, egy hatalmas kabát és nem mellesleg nem csúszott volna meg kétszer a csizmám talpa, míg az ismeretlen felé tartottam. Elég veszélyes terep ez, én mondom! - Hahó! Jól van? – kiabáltam mát távolabbról, mire rögvest apró fehér párapamacsok szálltak fel a levegőbe, és szinte máris vesztek bele a ködbe. Nem láttam, hogy nem néz ki nálam idősebbnek, ezért reflexből magáztam, megtartva az udvariasság látszatát. Csak mire odaértem és megálltam mellette, kicsit behajolva fölé, akkor láttam, hogy nem is olyan idős. – Elég szép ívben szálltál, de mondd csak, jó ez itt neked? – kérdeztem gyanakodva. Körülnéztem, egy teremtett lélek sem volt körülöttünk, amiről hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz hír. Legyünk csak pozitívak, szóval jó hírnek ítélem meg máris!
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Tehetségem határtalan, mondanom sem kell. Nem elég, hogy csudálatos piruettemet nem a megfelelő időben és helyzetben produkáltam, de még egy nagy hókupacot is betaláltam, így a helyszín sem lett a megfelelő. Meglepettségemben – melyet afelett érzek, hogy kissé mélyebb ez a hó annál, mint amilyennek lennie kellene – egy ideig a nevetésen kívül semmi mást nem tudok kezdeni magammal. Aztán kezdem kellemetlenül érezni magam, mert nem születtem hóembernek, s nem is szeretném ezt a szerepet magamra vállalni. Megpróbálok hát előmászni a kupacból. A műveletet nagyjából addigra koronázza siker, mire a másik nő a látóterembe ér. Első reakcióm egy sikoly, ami kiszalad ajkaimon. Nem azért, mintha a nő olyan félelmetesen nézne ki, egyszerűen csak felszedtem magamra ezt a védekezőmechanizmust, s nem sikerült még leépítsem. Általában egy sikoltozó nő mindenkit elriasztott a moszkvai förgetegben, hasznos tudott hát lenni a dolog. Amikor észreveszem, hogy nem vagyok Moszkvában, s kis mértékben sem vesz minket körül sokadalom, némiképp zavartan igazítom meg fejemen az eséskor félrecsúszott, kötött sapkám. - Khm.. - kezdem mentesen minden értelemtől, de azért lassan összeszedem magam. - Elnézést kérek! - próbálkozom megmutatni a jobbik oldalamat. Lelkes bólogatásba fogok, s közben teljesen kievickélek a hóból. A bicikliről egyelőre el is feledkezem. - Nem szoktam így visítani, mint egy fürdős boszorkány, épp csak nem számítottam társaságra. Amúgy igen, köszönöm a kérdésedet – tegezem én is, ha már ő is megtette ezt velem – jól vagyok. Felcsillan a szemem, amikor véglegesen eljut agyamig, hogy valamivel kapcsolatosan, amit én csináltam, kiszaladt a nő száján, hogy „szép”. - Igazán szép volt? Nos, köszönöm! - húzom ki magam büszkén. Arról tökéletesen megfeledkezem, hogy lehetett ironikus is ez a megjegyzés, elvégre egy hókupacba való bezuhanás nem meríti ki a szépség fogalmát. - Nem volt olyan rossz. - nevetem el magam, majd kis gondolkodás után hozzáteszem: - De idekint egy fokkal jobb azért! Ekkor veszem észre a kerékpáromat, ami nem messze tőlem fekszik a jégpáncélon. Legszívesebben addig ütném a fejem a falba – vagy bármibe, ami kellően kemény ahhoz, hogy fájdalmat okozzon – ameddig be nem törik. Nagyjából most realizálom magamban, hogy mekkora idiótának tűnhetek ezzel a téli biciklizésemmel. Társasági lény létemre mondjuk nem jut eszembe, hogy megsemmisülten elsunnyogjak, inkább úgy döntök, nem veszek tudomást a kétkerekűről. Talán, hogyha úgy csinálok, mintha ott sem lenne, akkor tényleg eltűnik. A magam részéről a problémáim nagy többségével is így szeretek lenni egy ponton túl. Azokat az embereket például teljes mértékben ignorálom, akik nem érdekelnek, akikre pillanatnyilag nem szorulok rá, s hiszem is, hogy ettől eltűnnek az életemből. Most viszont nagyon vágytam egy kis társaságra, így olyan módon beszélek ezzel a nővel, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán számára furcsa lehet, de nekem teljesen megszokott, fel sem tűnik, hogy fura lennék. - Mi járatban errefelé? Állati hideg van. - kaparok elő könnyed, csevegésre alkalmas témát valamely elmezugomból. Közben, míg a válaszára várok, nekilátok, hogy lesepregessem magamról a rajtam maradt havat. Nem lenne jó, ha átáznának tőle rajtam a ruhadarabok.
Miután odaértem a hóban fekvő nőhöz és ő ijedtében sikított egy hatalmasat, én is akkorát ugrottam meglepettségemben, hogy kis híján fenékre ültem, hogy aztán mellette kössek ki a hókupacban. Még jó, hogy végül nem estem el, csak egy egészen kicsit csúszott meg a lábam a havon. Szép is lett volna, ha mind a ketten fekszünk itt és nézünk ki a fejünkből, mint két teljesen meghibbant nőszemély. Azért így belegondolva látom magam előtt a képet, és egészen vicces, csak kár, hogy valószínűleg nagyon, de nagyon hideg lenne itt sziesztázni éppen ebben az időben. - Semmi gond! – nyögtem végül ki, bár a szívem még mindig hevesen zakatolt itt a hirtelen ért támadás miatt, amit szegény fülem ellen intézett. – Ne haragudj, lehet, hogy kicsit tényleg hirtelen bukkantam fel. Bár én sem számítottam ma alacsonyan szálló emberekre az úton – mosolyogtam rá vidáman. Mivel láttam, hogy nem lett komolyabb baja, így már nem aggódtam az állapota miatt. Maximum azért, mert még mindig itt feküdt és én egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez olyan jót tenne az ember szervezetének. Szerencsére olybá tűnt, hogy erre hamarosan ő is rájött, mivel valahogy kikecmergett. Szívesen segítettem volna, ha igényli, de látszólag egyedül is tökéletesen elboldogult. - Azt mindjárt gondoltam! – nevettem el magam könnyedén. – A múltkor elcsúsztam, amikor kimentem az udvarra, és én is ugyanígy a hóban kötöttem ki. Nem volt valami kellemes… - vallottam be őszintén, még kicsit a számat is elhúztam, hogy ezzel is kifejezzem a nemtetszésemet. Ha csak rágondoltam az emlékre, máris kirázott a hideg. Pont egy nagyobb hókupachoz volt szerencsém és alig bírtam kikászálódni belőle. Ráadásul nem is voltam ennyire felöltözve, mint most, mert éppen csak kiugrottam valamiért. Azóta tanultam a dologból és már nem járkálok ki csak úgy. Azt is tudom továbbá, hogy egy forró zuhany nagyon jót tesz egy ilyen kisebb trauma után. Láttam ugyan, hogy a tekintetem elkalandozott néhány másodperc erejéig a bicikli irányába, de nem tűnt úgy, mintha különösebben megviselte volna, hogy ott hevert csak úgy az út közepén. Először nem is akartam szóvá tenni, főleg, amikor kaptam egy kérdést is. Mivel én is szerettem új emberekkel megismerkedni, ezért egyáltalán nem okozott most gondot, hogy beszédbe elegyedjünk egymással. Amúgy sem emlékszem, hogy láttam volna már a nőt, pedig sok embert ismerek azért a városban, valószínűleg annak köszönhetően, hogy rendőr vagyok. Nem túl nagy város, így mindig tudják az emberek, hogy kihez forduljanak, ha segítségre volna szükségük. - Az biztos! Ma én is nagyon fáztam, de a kocsim bedöglött és ezért kénytelen vagyok gyalog menni – válaszoltam, közben fázósan meg is dörzsöltem a két karomat, míg azt figyeltem, hogy ő miként szabadul meg a rárakódott hórétegtől. – Egyébként biztos vagy benne, hogy ez a legjobb időpont a biciklizésre? Nem hiszem, hogy ez az időjárás kedvezne neki, pont a hideg miatt! – tettem hozzá csak úgy mellékesen, cseppet sem kioktató hangnemben.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Alacsonyan szálló emberek. Hát ez jellemez ma engem? Kipukkad belőlem a nevetés, ahogy magamévá teszem legfrissebb jelzőmet. Magyarázkodni ugyan nem kezdek kitört jókedvem okán, szóval ettől még kinézhetek sült bolondnak. Nem nagyon érdekel. Vagyok olyan önző, hogy leggyakrabban csak a saját boldogságom izgasson fel, s csak akkor foglalkozom azzal, mi jó a másik félnek, ha ami jó neki, az jó nekem is. Lélektükreim mélyén a jókedven felül némi fenyegetés is csillog, parányi harag abból születve, hogy nem minden ízében tartom hízelgőnek a képet, amit festettem magamról ezzel a havas mókával. Persze nyilván nem a nő hibája az, hogy én beborultam egy hókupacba, s az sem, hogy ő meg éppen erre járt, de könnyebb a lelkem mélyén egy idegen nyakába varrni ügyetlenségemet, mint elfogadni azt, hogy igenis én vagyok az, aki szerencsétlenkedett. A csillogás tovatűnik, ahogy ajkaimra könnyed, játékos mosoly ül. Megvonom a vállamat. - Nekem olyan mindegy, hogy milyen az idő! - legyintek könnyedén. Hangozhat ez nagyzolásnak, jelzéseként annak, hogy én bizony milyen profi kerékpáros vagyok, s talán tényleg az. Attól eltekintve, hogy épp az imént adtam tanújelét annak, mennyire is vagyok jó. - Nem tudok biciklizni, soha nem is tudtam. Egyszerűen csak kedvem szottyant valamilyen járműre pattanni, ami nem busz. Hát ez lett belőle.. - tárom szét karjaimat, jelezve ezzel, hogy a helyzet nem több, mint az, amit a nő láthat maga előtt. Nemes egyszerűséggel odalépek a biciklihez, felkapom a földről, s úgy jó két-három méternyit arrébb tolom, be egyenesen a hóba. Élvezettel támasztom neki a járgányt egy omlós-jeges hókupacnak, s mint egy rombolását élvező gyerek a homokozóban: rettentően szórakoztat, amikor a bringa belefúródik az alkalmi támasztékául szolgáló kupacba. Kuncogva hagyom ott a művemet, s sétálok vissza Mandyhez, mint aki jól végezte dolgát. Vajmi keveset jelentett nekem ez a bizonyos tárgy, az már egyértelműen kiderülhetett a viselkedésemből. Őszintén szólva valahogy nem tudom összeegyeztetni Stephent a biciklizéssel, így arról, hogy a házunknál találtam a kerékpárt, valahogy sehogy sem jutott eszembe, hogy a bátyám tulajdonát tolom el. Mint ahogy most sem érint mélyen, hogy talán egy családi tárgyat hagyok sorsára. - Vezetni jó dolog? - váltok témát hirtelen, belekapaszkodva egy a nő által pár szívdobbanásnyi idővel a biciklizés előtt emlegetett dologba, nevezetesen abba, hogy lehalt az autója. Igyekszem nagyon jó formámat hozni, könnyed vagyok és csevegő, s büszkén állapíthatom meg, hogy egészen kedves is. - Valamikor én is meg akartam tanulni, s meg is ígérték a bátyáim, hogy megtanítanak. De azóta a sógornőm belehalt egy autóba, s ez némiképp elvette mindenki kedvét attól, hogy a kezembe adják a vezetés magas színvonalú tudományát. Olyan természetességgel beszélek a családunk tragédiájáról egy idegennek, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Nem érzek szégyent először, amikor kimondom mindezt, de aztán felrémlik előttem Erika temetése, s tekintetem egy pillanat alatt elfelhősödik. Először nem akarok sírni, küzdök ellene, belerúgok a hóba, szanaszét lökve ezzel a fehér pelyheket. Másra igyekszem gondolni, olyan dolgokra, amiket szeretek, s amikkel visszaterelhetem magam a vidámságba. Az erőlködés viszont nem az én asztalom, semmi jót nem szül soha. Homályosodni kezd előttem a horizont, s alábukik szemeimből egy-egy kövér könnycsepp is pillanatok alatt. Nem fordulok el, nem kezdek jelenetbe, könnyedén beszélek tovább. Hangom kedélyesnek tűnik, ugyanolyan kedélyesnek, mint eddig. Elég bizarr audio-vizuális látvány lehetek. - Megkérdezhetem esetleg a nevedet? - lépek közelebb a nőhöz, s illedelmesen kezet nyújtok felé, megelőzendő a bemutatkozást. A könnyek közben eltűnnek a semmiben – talán az arcomra fagytak volna? - s visszaveszi uralmát tekintetemben az emésztő, gyerekes, koromat meghazudtoló vigasság, szertelenség. - Én Laney vagyok. Laney Fox! - mutatkozom be, bizalmi szituációt igyekezve ekképpen keverni. Realizálva ugyanis, hogy milyen viselkedésmintát mutattam az imént, kezdek félni attól, hogy ez a nő fogja magát, s itt hagy egyedül. Nem! Nem akarok egyedül maradni. Szükségem van a társaságra, mint szomjazónak a vízre a sivatag közepén.
- Hát, ha kapsz egy jó kis tüdőgyulladást, akkor is ezt fogod mondani? – kérdeztem tőle, miközben egy kicsit ráncoltam a homlokomat. Nekem valahogy ilyen mínuszok közepette nem lett volna kedvem biciklire pattanni, de hát az emberek teljesen mások, szóval ez nem is olyan nagy baj ám. Egyszerűen csak nem találkoztam még hozzá hasonló személlyel. Persze én is csináltam időnként furcsa dolgokat, de ennyire azért még én sem kattantam be soha. Azt hiszem, hogy kicsit jól esett ilyet látni azok után, hogy nem egyszer néztek már engem is komplett idiótának, holott nagyon távol álltam tőle. Úgy gondoltam, hogy egyébként ez a nő sem olyan, amilyennek elsőre tűnt, bár inkább csak magamból indultam ki valószínűleg. - Nem lett volna egyszerűbb a taxit választani? – vetettem fel csak úgy mellékesen. Nem akartam én őt kioktatni, hogy ne biciklizzen, inkább csak az ő érdekében mondtam. Egyébként sem a legjobb ötlet, ha valaki olyan ül biciklire, akinek fogalma sincs arról, hogy miként kell pedálozni. Bármikor valamilyen közlekedési balesetet okozhatott volna, amíg eljutott ide, és ahhoz már nagyon is lenne közöm. Igaz, hogy ma nem voltam szolgálatban, de ez nem jelentette azt, hogy ha látnám, akkor nem vinném be őt egy kis megrovásra. Még jó, hogy ennyire buzgó azért sohasem voltam, jól is néznénk ki akkor… Közben figyeltem, ahogyan megfogta a biciklit és beletolta a hóba. Nos, tényleg elég érdekes elgondolás volt, nem is nagyon értettem az okokat. Talán jobb lett volna, ha nem firtatom a dolgot, de akkor az nem is igazán én lennék. Sajnos elég kíváncsi természettel áldott meg a sors, ennek pedig akadt azért néhány hátulütője is időnként. Például olyanokba szóltam bele, amihez semmi közöm nem volt az ég egy adta világon. Mondjuk, hogy szakmai ártalom volt ez a részemről, és itt most nem feltétlenül a civil munkámra gondoltam. - Nem fog az valakinek hiányozni? – kíváncsiskodtam, félig oldalra billentett fejjel. Mivel nem tudott biciklizni az elmondásai szerint, ezért úgy sejtettem, hogy a járgány sem az övé. Máskülönben elég felesleges lenne, hogy tartson egyet otthon, ha egyébként soha nem használja. Az is lehetett, hogy ellopta, de akkor legalább tudnám, hogy ha érkezik bejelentés tél közepén biciklilopásról, akkor hol kell keresnem majd. Míg ezt végiggondoltam, olyan gyorsan váltott témát, hogy épp csak kettőt pislogtam és már teljesen másra is kellett koncentrálnom. - Igen, én nagyon szeretek! – mosolyogtam rá barátságosan, mert miért is ne tettem volna? A furcsasága ellenére azért még nem ítéltem el, és valahol szimpatikusnak találtam, hogy ennyire közvetlenül viselkedett velem, holott csupán most találkoztunk először. – Tényleg? – érdeklődtem tovább, és ebből már azt az apróságot is megtudtam ugyebár, hogy vannak testvérei. – Nagyon sajnálom… - mondtam őszintén, kicsit még el is komorodtam, főleg amikor megláttam a gyülekező könnycseppeket a szemében. Egészen jó voltam vigasztalásban, én pedig a magam részéről igyekeztem nem túl sűrűn sírva fakadni. – Az én férjem is autóbalesetben halt meg – tettem hozzá, hogy tudassam vele, hogy átérzem a dolgot. Nem csupán a levegőbe beszéltem át, én is átéltem hasonló veszteséget. – Közel álltatok egymáshoz? – kérdeztem óvatosan, hátha szeretne róla beszélni attól függetlenül, hogy láthatóan mélyen érintette az emlék. Azt mondjuk nem tudtam, hogy mikor történhetett, de a reakció alapján biztosan nem olyan régen. - Öhm, persze… - mondtam kicsit zavartan, ahogy közelebb lépett. Még mindig ott volt a fejemben az előbbi szomorú arc, aztán most hirtelen a hang alapján mégsem tűnt már olyan elesettnek és vigasztalásra éhesnek. Nem nagyon tudtam kiigazodni rajta és ez nálam ritka esetek között szerepelt. – Amanda Bishop vagyok! – mutatkoztam be szépen, ahogyan kell, közben elfogadta ma felém nyújtott kezet is és kisvártatva az ő nevére is fény derült. – Laney, nagyon örülök! Szólíts nyugodtan Mandynek! – ajánlottam fel egyből, szinte automatikusan. – Nem szeretnéd esetleg azt a biciklit kivenni onnan? – böktem fejemmel a kétkerekű irányába, tekintetem kérdőn csillogott.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Mi vagy te, az anyám? - bukik ki belőlem ridegen, majd sietve el is szégyellem magam. Nem, az én anyámat cseppet sem érdekelné, hogy tüdőgyulladásom lesz-e avagy sem. Az én anyám a maga dolgaival van mindig elfoglalva, az állatok lelki és egészségi üdve sokkal jobban leköti, mint az enyém. Ettől függetlenül tudom én, hogy szeret engem, ekképpen én is szeretem őt. Csak a feltevésem volt helytelen. Bocsánatkérő pillantást vetek Manydre, de nem magyarázkodom. Elég családi szennyest teregetek ki amúgy is, alap hangulatomban, nem kell rá tetőzésnek az anyám. - A taxit már próbáltam az elmúlt két hétben, unalmas. No meg drága is és nincsenek róla jó emlékeim. Legutóbb is összevesztem a bátyámmal egy taxizás közben. Lám, megint ide lyukadok ki. A bátyám, a családom, mintha másról nem is tudnék beszélni. Ritkán figyelek oda arra, amit mondok, így most sem tűnik fel nekem, hogy a témáim milyen egysíkúak. Vidáman pillogok a nőre egészen addig, míg rá nem kérdez a bicikli sorsára. - Őszintén? Nem tudom! - vonom meg a vállamat. - Otthon találtam a házunk mellett, s úgy éreztem, el kell hozzam egy körre. Persze nem vagyok idióta, tudom én, hogy nem tudok kerékpározni, s az idő sem alkalmas hozzá, ezért csak toltam magam mellett egészen idáig. Jó messze lakunk, szóval kellemes egészségügyi séta volt! Egészen büszke vagyok magamra, ez hallatszik a hangomon is. Mindig szerettem valami hasznosat cselekedni, s az egészséges életmód számomra jelenleg nagyon hasznosnak tűnik. Szerintem még Stephen is büszke lenne rám. Stephenre gondolok s a feleségére, a vihar pedig biciklin innen és túl is kitör bennem. Igaz, csak pár könnycsepp az egész, de a nő mégis részvétét fejezi ki kedves és együttérző kérdésével, amitől minden normális embert elöntené a hála. Engem persze csak idegesít, s ennek jelét is adom. A kedvesség-letargia-kedvesség triászba befurakszik egy negyedik érzelem is, a kemény elutasítás. Ez üli meg ugyanis hangomat, amint megszólalok. - Nem! - vágom rá, majd megenyhülve hozzáteszem: - Nem mindig. Tudod én nagyon gyakran haragszom meg valakire, s olyankor az illetőt nagyon nem kedvelem. Erikára is gyakran haragudtam. Hetente legalább háromszor-négyszer, rosszabb heteken hatszor-hétszer is. Egészen korrekt, matematikai képet adok magamról, s míg ezt teszem, ismét megtelik minden vonásom lágysággal, eltűnik belőlem a ridegség minden korbácsütése. - Sajnálom a férjedet! - szólok sokkal halkabban annál, mint ahogy eddig beszéltem. Igen, tényleg sajnálom, ez hazugságvizsgálat nélkül is egyértelmű abból, ahogyan megszólalok. Nem vagyok kőszívű, nagyon is impulzív, érzelmekkel teli személyiség vagyok, s a széles érzelmi skálámat már most, ennek az idegen - bár számomra az idegenség fogalma is egészen különleges színezetű - nőnek is bemutatom, anélkül, hogy tudatában lennék. - Nagyon szép neved van! - mosolyodom el, majd bólintok, jelezve ezzel, hogy megértettem, amit mondott. Mandy.. Ízlelgetem magamban egy darabig a becenevet. Úgy érzem, fontos, hogy megjegyezzem. Nincsenek barátaim itt Fairbanksben, íde úgy hiszem, hogy talán Mandy lehetne az. Valójában nem ritka, hogy én valakiről így gondolkodjam. Azokkal, akikről nem tudom elképzelni első látásra, hogy barátok legyünk, azokkal általában nem vagyok hajlandó beszélni. Úgy tekintek rájuk, mintha nem is léteznének. Mindazokról, akiket pedig szimpatikusnak gondolok, hajlamos vagyok az első veszekedésig rébuszokban gondolkodni. Az sem szokott zavarni, hogyha a másik félből nem érzem a túláradó lelkesedést irányomban. Olyan vagyok kicsit, mint a kóbor macskák. Hogyha enni kapnak valakitől, akkor a nyomába szegődnek, hátha csurran-cseppen nekik mér egy-egy jó falat. Én a magam részéről jó szavakra, élményekre éhezem. Ahogy Mandyben, úgy bennem is feltámad némi aggodalom a kerékpárommal kapcsolatosan. Enyhén oldalra billentett fejjel szemlélgetem a hóban senyvedő darabot egy ideig, majd arcomra kiülő tanácstalanságommal Amanda felé fordulok egy kérdéssel. - Tudsz itt a közelben valami helyet, ahol leparkolhatnám a biciklit? Nem mondom, hogy van kedvem ma hazatolni, de nem szeretném, hogyha ellopnák. Elvégre, lehet, hogy a bátyámé, s fontos neki, csak én nem tudok róla..
Az első reakció hallatán csupán egy meglepett pillantást kapott tőlem, és most először suhant át az arcomon valamiféle árny. Nem vagyok egy házsártos nőszemély, de valahogy annyira rideg volt a lány hangja, hogy nem bírtam nem tudomást venni róla. Egyáltalán nem tetszett, és óvatosságra intettem magam egyből. A furcsa emberek valahogy sosem hoznak szerencsét. Mármint azok, akik negatív értelemben furcsák. Számomra ő most az volt, ez volt az első gondolatom, ahogyan kimondta a kérdést. Talán már megbánta, sőt, biztosan, de attól még én nem tudtam elfelejteni csak úgy. A munkámmal járt amúgy is, hogy mindenféle apróságot megjegyeztem a környezetemmel és az emberekkel kapcsolatban. - Értem! – válaszoltam egy határozott bólintással. – A bátyád is itt él ezek szerint? – kérdeztem kíváncsian, már ha nem vette tolakodásnak. Ha igen, visszaszívni már akkor sem tudtam, maximum majd hazudik, vagy nem válaszol rá. Ennyire egyszerű volt az egész. Nem fogom belőle nyilván kierőszakolni, hogy mondjon már valamit, de mindig szerettem tudni, hogy mi a helyzet másokkal. – Nem vagy olyan régóta a városban, igaz? – kérdezősködtem tovább csak úgy lazán. Ezt egyébként csupán abból következtettem ki, hogy már biztosan láttam volna akkor. Elég feltűnő jelenség volt, ha úgy vesszük, és az ilyeneket egy kisvárosban egyből kiszúrja az ember lánya. Főleg, ha rendőrként dolgozik ebben a bizonyos városban. - Mondanám, hogy akkor ez esetben szívesen hazaviszlek, de ahogyan már említettem, nem igazán működik most az autóm – vontam meg a vállaimat. Csak azért mondtam, mert ugyebár az előbb közölte, hogy milyen sokat kellett sétálnia. Ebben a hidegben nem volt túl jó móka, én is csak muszájból vágtam bele. Ha rajtam múlt volna, a jó meleg kocsival közlekedek és nem a saját két lábamon, ami már így is kezdett kicsit elgémberedni itt a hóban, akármilyen meleg is legyen a csizmám. Pedig nemrég vettem, direkt az itteni időjárásra tervezték, de hát semmi sem tökéletes annyira, ha túl sokáig van kint valaki. Csoda, hogy az arcom nem fagyott még le teljesen. Amikor a sógornő halála került szóba, akkor volt a második olyan reakció Laney részéről, amely óvatosságra intett. Olyan hirtelen vágta rá a választ, hogy megugrott meglepettségemben a szemöldököm, de szóra nem nyitottam a számat. Kicsit még nekem is durva volt a hullámzó hangulata, pedig én aztán tényleg nagyon toleráns embernek tartottam magam a legtöbb esetben. - Igen, ez sajnos mindenkivel előfordul – mondtam végül nagyon diplomatikusan arra reagálva, hogy mennyiszer haragudott az Erikának hívott nőre. Nem akartam inkább beleszólni, most nem volt kedvem mások dolgába ütni az orromat, ahogyan megbántani sem akartam a velem szemben álló nőt. Egyszerűen csak ezek a kicsapongások nekem túlzottan szokatlannak számítottak, még senkivel sem találkoztam, aki hasonlóan viselkedett volna az eddig látottakhoz. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem oké minden, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ugyanolyan szívesen beszélgettem vele továbbra is, amíg nem lesz még egy olyan beszólása, mint az, hogy nem vagyok az anyja. - Köszönöm! – a mosolyom csupán halovány volt, az is csak azért jelent meg az arcomon, mert láttam rajta, hogy őszintén gondolta, hogy sajnálja Jamie halálát. Én is sajnáltam, de sajnos visszahozni nem lehetett, és kár is volt több szót fecsérelni rá. Az én emlékeimben legalább éppen olyan élő volt, mint akkor, amikor az utolsó reggelen elbúcsúzott tőlem. Egyébként örültem neki, hogy bemutatkoztunk és most már azt is sejtettem, hogy ki lehet a bátyja. Persze a Fox név nem volt igazán ritka, de attól még valami azt súgta, hogy annak a Stephennek a húgával hozott össze a sors, akit az őrzők már többször is megpróbáltak elhívni. Mivel informátor vagyok és az a dolgom, hogy a legtöbb dolgot tudjam, ami a városban történik, így erről is tudomásom volt. A nő halálának körülményei is egybevágtak az én ismereteimmel, ekkora véletlen azért nem lehetett, de majd úgyis utána fogok érdeklődni, hogy helyesen következtettem-e. - Igen, értem a problémát – bólogattam, miközben máris gondolkoztam a lehetséges megoldásokon. – Itt a közelben így hirtelen nem tudok semmi erre alkalmas helyet, viszont arrafelé – biccentettem arra, amerről jöttem – egy kicsit visszább van a rendőrség. Az őrsről senki nem vinné el, amíg érte nem jöttök, ebben biztos vagyok – vetettem fel végül az ötletet.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Fel sem tűnik, hogy esetleg megütközne a nő azon, amit mondok neki. Olyan ösztönösen szaladnak ki belőlem a szavak, hogy időm sincs gondolatban utánuk szegődni. Mondom, amit mondok, teszem, amit teszek. Ilyen vagyok. Sokszor előfordult már, hogy beszélgetés közben hagytak faképnél, mert olyat mondtam, amit a másik fél nem bírt örömmel beemelni. Én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban, s nem értettem a dolgot. Persze utána még nekem állt feljebb, s vagy oltári nagy ordibálás, vagy sírás, vagy rosszabb esetben verekedés lett a vége. Utóbbit egy ideje már nem csináltam, amióta Olaszországban egy kötél akadt a torkomra miatta, inkább kétszer is meggondolom, hogy kinek adjak egy-egy pofont. - Igen, itt. Amióta felköltöztek abba a házba Erikával, ő el nem mozdul onnan. – a hangomban mintha lenne némi megrovás. Azt gondolom, hogy Stephennek nem lenne szabad ugyanabban a házban tanyázni, ahová visszament a felesége halála után, vagy ahol előtte együtt éltek. Persze én szeretem azt a házat, elvagyok benne, de nem vagyok benne biztos, hogy bátyám lelkében egészséges hatásokat generál. Persze ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Az ő lelke, az ő élete, s különben is ő a pszichomókus. Gondolkodni meg nem sok időm van, mert Manyd kérdez, megint. Bólintok, mitől kicsit előrébb csúszik sapkám, amit gondosan meg is igazítok a fejemen. - Jelenleg csak két hete. Előtte éltem itt, időről-időre visszajöttem, de sosem voltam igazán fairbanksi. – vállat vonok, ma már sokadszorra. - Persze lehet, hogy ez változni fog! – vetítem előre mosolyogva lehetséges jövőmet, melybe kivételesen pozitívan tekintek. Szeretnék maradni, tetszik a város, s a változás, amit az életembe hozott. Kifejezetten élvezem azt is, hogy Stephen most végre csakis az enyém, de ezt be nem vallanám egy idegennek se, sőt még neki sem. Magamnak minden gond nélkül, de magamat nem is tudom megbotránkoztatni vele. Természetesnek érzem, hogy annyi elvesztegetett év után végre itt van és csak nekem élhet. Meg a munkájának. Meg minden másnak, amije még van. De erre nem szeretek hosszasan gondolni. - Igazán kedves tőled! – mosolygok Mandyre. – Még a felajánlás is nagyon kedves, s melegséggel tölti el a szívem! Hm.. hogy honnan szorult belém ennyi fennköltség? Magam sem tudom, de olyan képtelennek hat ez a mondat az én számból, hogy fel kell nevessek. Az előbbi kitörésem után egy látszólag ok nélkül felbuggyanó nevetés már nem oszt, nem szoroz. Fogalmam sincs a bátyám híréről a városban, vagy a számomra ismeretlen őrzők között, így nem gondolom meg kétszer azt, mennyit meséljek el a családomról. Valószínűleg akkor sem tenném, hogyha tudnék erről az elhívásról, vagy arról, hogy Amanda Bishop Őrző informátor. Legfeljebb csak állati dühös lennék azért, mert a bátyámat bárki el merte hívni bárhová, főleg olyan helyre ahová az én makacs szentem nem akart menni. Pláne Erika autóbalesetének felhasználásával. Undorodnék mindentől, aminek az Őrzőkhöz van köze. De mivel nem vagyok túl jól tájékozott, így ez az undor elmarad. Helyette örömmel és hálával konstatálom azt, amit Mandy javasol. Nem különösebben vagyok oda a rendőrőrsökért – ki lenne oda, hogyha csak egy éjszakát is el kéne ott töltenie, s az éjszaka azzal végződne, hogy idősebbik bátyja képletesen a hajánál fogva rángatja ki onnan – de ezt nem észrevételezem. Mosolyom ugyan kissé megtörik, s keveredik bele némi keserűség a múlt árnyai okán, de ez nem kiemelkedő mértékű. Kérdőn tekintek a mutatott irányba. - Járatos vagy arrafelé? – értem ezúttal az őrsre. Közben ellépek a bicikliért, felállítom, s a jéghideg kormányánál fogva – még kesztyűn keresztül is érzem, hogy mennyire áthűlt – odatolom Mandy mellé. Addig is eltöltöm vele az időt, amíg a nő válaszára várok a rendőrséget illetőn.[/color]
Csak bőszen bólogattam a szavak hallatán, ezzel jelezve, hogy értettem őket. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem is figyelek rá, ezért valamiféle reakciót mindenképpen kellett produkálnom, ám a fejemben csak úgy forogtak a fogaskerekek jelen pillanatban. Most már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ennek a nőnek a testvére egy és ugyanaz, mint az általunk elhívott Stephen Fox. Erről úgy éreztem, hogy majd tájékoztatnom kell Willt, ugyanis a közeljövőben szerintem ilyen körülmények mellett esélytelen lett volna, hogy egy újabb elhívás kivételesen sikeres legyen. Úgy véltem, hogy a húgát nem akarná magára hagyni, és egyébként is olyan furcsán viselkedett Laney, hogy meg tudtam érteni. Nem szeretek csúnyákat gondolni másokról, de valami azt súgta, hogy nincs teljesen a helyén minden nála. Mondjuk, amíg nem csinált semmiféle törvénybeütközőt, addig nekem igazán nem volt vele semmi bajom. Beszélgetni lehetett vele és ez már kezdetnek kiváló volt az én szemszögemből. - Akkor ezért nem láthattalak még. Én körülbelül egy éve élek itt – csöpögtettem én is egy kis információt, mielőtt úgy érezné, hogy csak én faggatom őt, olyan kihallgatásszerűen. Eszem ágában sem volt ilyet tenni, egyszerűen csak kíváncsi természetű vagyok én magam is. – Valahogy egyből megszerettem a helyet, lehet, hogy most neked is szerencséd lesz vele! – biztatóan mosolyogtam rá, és még a vállaimat is megvontam afféle nemtörődöm mozdulattal. Azt akartam csak kifejezni vele, hogy senki sem tudhatta, mit hoz számunkra a jövő. Akár tényleg érezheti majd hónapok múlva úgy, hogy itt kell maradnia, mert már nem bírna máshol élni többé. Én mondjuk nem gondolkoztam így, de az tény, hogy megvolt a maga varázsa, csak a hideget viseltem egy kicsit nehezebben. - Örülök, de sajnos segíteni még mindig nem tudok – mondtam kissé tanácstalanul. Nem nagyon értettem, hogy hirtelen mi ütött a lányba, amiért ilyen teátrálisan és fennkölten beszélt, de inkább nem kérdeztem rá. Úgy éreztem, hogy jobban járok, ha nem teszem, mert a végén megint kapnék egy olyan kaliberű beszólást, mint a nem vagyok az anyja volt. Jó, tényleg nem vagyok az, de azért kicsit erős volt szerintem, mivel én csak érte aggódtam. Úgy, ahogyan más emberrel szemben is megtettem volna, ha hasonló helyzetbe keveredünk. - Igen, mondhatni! – nem akartam így egyből előhozakodni azzal, hogy rendőr vagyok. A legtöbben nem nézték ki belőlem egyből és ez sokszor jól is volt így nekem. Vettem ám hasznát többször is az életben! Közben kíváncsian figyeltem Laney mozdulatait és az ügyködéseit, miközben próbálta kiszabadítani a biciklit a hóból. Egy kis időt ugyan igénybe vett, de nem ajánlottam fel a segítségemet. Szerintem már így is nagyon nagylelkű voltam, amiért képes vagyok visszasétálni vele az őrsre, miközben pontosan arról jöttem és már teljesen át vagyok fagyva. Nem volt ám gond, amúgy sem szívesen hagytam volna csak úgy itt, még a végén rácsúszna a vízre és betörne alatta a jég. Akkor aztán kereshetnénk tavaszig, mert úgysem kerülne elő. - Elkísérlek, ha gondolod! – ajánlottam fel azt, amit magamban már előre eldöntöttem. Bármit mond is, úgyis vele fogok menni, de azért reméltem, hogy nem fog élből elutasítani. Ha mégis, hát így járt.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- A hely szeretetével soha nem volt gondom. Nem messze innen nőttem fel. Nem azért mentem el, mert a hellyel lett volna bajom. - vonogatom a vállamat. Most nem érzek ingerenciát rá, hogy kedvesen helyeseljek, s ráhagyjam a másikra: higgye csak, hogy magamévá teszem a dolgot, amit mondott, s már hinni fogok abban, hogy jó lesz itt nekem. Van tengernyi más témánk is, nem akarom ezzel az ömlengő hazugságtengerrel terhelni a beszélgetés folyamát. Fogalmam sincs róla, hogy mennyire rongálom a családom renoméját épp. Erőteljesen zavarna, ha tudnám, hogy Mandy bárkivel is az én bátyámról fog témázni majd, hogy lejelent engem, mint valami titkosügynök. Sosem szerettem, ha mások turkáltak a szennyesemben, pláne azért, mert általában elég hamar kiteregettem azt én magam. Mandy is azok közé tartozik, akikkel szerintem nagyon kedves vagyok, s a kedvességem mintha feljogosítana arra, hogy olyasmiket is megosszak vele, amiket nem szokás, legalábbis más emberek nem tennék. - Hogyhogy? - kérdezek vissza. Érdekel ez a rendőrséges dolog, s a mondhatni nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Egyáltalán nem zavar, hogy kérdezget, fel sem merül bennem, hogy hátsó szándékkal tenné. Nekem ez annyit jelent, hogy érdeklem a nőt, s ez mélységesen egybevág azzal az elképzelésemmel, hogy lehetnénk még barátok is. Hogy mekkorát tévedek, azt azért nem tudom, mert nem vagyok gondolatolvasó, s nem tudom, mennyire sértettem meg Mandyt azzal, hogy közöltem vele: nem az anyám. - Köszönöm! - bólintok mosolyogva. Megmozgatom ujjaimat a kormányon, mielőtt még kesztyűn keresztül is reá fagynának. Ha Mandy elindul, akkor a magam részéről én is kivackolom magamat és a biciklimet is a hóból, s visszakacsázok az útra. Ott csak könnyebb lesz eljutni az őrsig. - S hol éltél, mielőtt ideköltöztél? - veszem magamra a kérdező szerepét. Általában, hogyha én kérdezek, akkor azt csak és kizárólag azért teszem, hogy fenntartsam az interakciót a másikkal. Vagy netán azért, mert hasznot érzek abban, amilyen válaszokat remélek. Most viszont a kérdésem mögé nem képzelek többet annál, mint ami. Érdeklődés csupán, egyszerű, nem túlgondolt kíváncsiság. Talán ezt is a fairbanksi levegő teszi. Úgy tűnik néha még én is képes vagyok olyan könnyed és követhető lenni, mint más emberek. Nem kérdezek többet, hanem magamhoz képest meglepő türelemmel kivárom Mandy válaszát. Az utat ő az, aki ismeri, így mivel nekem fogalmam sincs az őrs helyéről, nem sietek. Követem az ő ritmusát, tolom a kissé nyikorgó kerékpárt, s közben igyekszem nem újra elsüllyedni a hóban. Bár kétségkívül mulatságos lenne, azt hiszem.
- Hát, sajnos vannak az életben olyan dolgok, amik miatt az embernek mégis környezetváltozásra van szüksége, bármennyire is szereti az adott helyet – bölcselkedtem egy kicsit, és inkább nem firtattam a témát. Megálltam, hogy rákérdezzek a miértekre, egy ilyen általánosítás számomra tökéletesen megfelelt arra, hogy áthidaljam ezt a dolgot és végül témát váltsunk. Jobban szerettem, ha a kíváncsi természetem ellenére mégsem kellett kellemetlen dolgokat boncolgatnom. Mármint olyanokat, ami mások számára kellemetlen volt, mert a saját problémáimat meg aztán tényleg nem volt szokásom kiteregetni. Jamie haláláról is csak azért beszéltem időnként, mert régen volt, feldolgoztam a veszteséget és egyébként is megvolt a magam kreálta háttértörténetem, amit általában eladtam az egyszerű embereknek. Egy magamfajta nőnek szüksége volt erre. - Úgy, hogy rendőr vagyok – mondtam el mégis neki, egy halovány mosoly kíséretében. Nem volt ez titok, lehet, hogy előbb-utóbb látna is egy rendőrautóval, vagy intézkedés közben, ha már ideköltözik most. Ez a város nem volt ám annyira nagy, hogy titkok legyenek, a többség úgyis tudta, hogy rendőr vagyok. Csak sokan azzal nem voltak tisztában, hogy emellett még őrzői feladatokat is ellátok. Nem volt szokásom reklámozni az ilyesmit a farkasok előtt, Benjamin is csak azért tudta, mert ugyebár már találkoztunk évtizedekkel korábban is és elég furcsa lett volna, ha emberként azóta nem öregszem meg teljesen. Megvártam, amíg sikerült Laneynek előszednie a biciklit, és csak akkor indultam el, amikor már úgy láttam, hogy ő is készen áll rá. Nem volt azért nagy baj vele, csak a túlzottan csapongó embereket nem mindig kedveltem meg. Főleg, ha a jókedv és az undokság között ingáztak össze-vissza, egyik pillanatról a másikra. Azt valahogy számomra nehéz volt követni és nem tudtam eligazodni rajtuk, azt meg nem szerettem, ha én valamin nem igazodtam el. - Portlandből jöttem, azelőtt az ottani rendőrségen dolgoztam – árultam el neki, hiszen nem volt titok. – De sok helyen éltem már. Például New Orleansban is – tettem még hozzá, mert úgy voltam vele, hogy ez nem volt titok és amúgy sem tudta volna ellenem felhasználni ezt az információt, mert nem talált volna rólam semmit, ha kutakodni kezd. Bár meg sem fordult a fejemben, hogy ilyet tenne. Úgy voltam vele, hogy ő is szeretett érdeklődő lenni az új ismerősökkel, mint ahogyan én is. Attól még, hogy kicsit furcsa volt a viselkedése, az ember alapvetően szerette tudni, hogy milyen a másik. – És te honnan jöttél vissza? – dobtam vissza a labdát, ha már így felmerült a téma. Kíváncsi voltam tényleg, hogy merről fújta ide a szél legutóbb. Mivel mondta, hogy már többször is volt itt, ezért azt nem kezdtem el boncolgatni, hogy azelőtt merre járt. Ennyire valahogy nem akartam belefolyni az életébe.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Rendőr? - szalad ki a megdöbbenés ajkaimon egy rövid, egyszavas kérdés formájában. Hitetlenül pillantok végig Mandyn, mintha csak keresném rajta az egyenruhát, vagy pontosabban annak hiányát. Bármit, ami igazolná kétkedésemet. Persze nem feltételezem, hogy hazudna – kivételesen tényleg nem – egyszerűen csak nem nagyon tudom elképzelni róla ezt. Mondjuk, hogyha jobban belegondolok, akkor így már egészen más a leányzó fekvése. Van abban már valami értelem, ahogyan kerékpárom sorsáért aggódott. Tán csak nem azt hitte, hogy elloptam valahonnan? Erre a gondolatra azért felfújom arcomat, mely a külső szemlélő számára csak egy értelmetlen, témába és helyzetbe nem illő homlokráncolásban jelentkezik. - Úgy. Értem. - próbálok szépíteni megdöbbenésemen. Elvégre nekem mindegy, hogy kinek mi a foglalkozása, sőt, ha jobban belegondolok, én is akartam rendőr lenni pár évvel ezelőtt. Pontosabban helyszínelő. Mert az olyan izgalmasnak tűnt. El is határozom magamban, hogy a legközelebbi látogatásomat Stephennél megfejelem azzal, hogy lemegyek a patológiára. Régen – vagyis igazán soha - láttam már kiterített hullát, nosztalgiázni szeretnék. Hátha most nem dobnak ki, mint régen, Rómában. Az ottani boncnok nem kifejezetten kedvelte a lelkesedésemet. Pláne akkor nem, amikor mindenféle idétlenséggel sokkoltam, mint például elloptam az egyik holttestet. S becsempésztem az irodai székébe. Szerencsétlen! Majd' szörnyet halt ott helyben, amikor kifordította a karosszékét, s meglátta a rákötözött, kihűlt férfit, akinek a boncolása miatt épp érkezett. Azt hiszem az volt az utolsó csepp a poharában. Majdnem egész Olaszországból kitiltatott. Szerencsére azért olyan messzire nem ért el a keze. - Mi vitt rá arra, hogy éppen ezt a szakmát válaszd? - kérdezem. Úgy tűnik, hogy nem nagyon tudok elszakadni a témától. Az undokságom viszont teljesen tovatűntnek tűnik, helyette olyan vagyok, mint egy túlzottan kíváncsi gyerek. Igazi naiva, a maga ártatlanságával. Ez az énem egészen szerethető, legalábbis ezt szokták mondani. Mondjuk az is igaz, hogy ezt a Laneyt nem tudom csak úgy, direkt előhúzni a tarsolyomból. A dühöset, a gonoszt azt igen. De őt sem mindig, ha őszinte akarok lenni magamhoz. A kérdése nem ér váratlanul, azok után, hogy közölte a foglalkozását, szinte már betegesen szomjazom a faggatást. Kihallgatás-íze van, s szeretem a kihallgatásokat. Életemben eddig csak kétszer hallgattak ki úgy igazán, de mindegyiket élveztem. Arról pedig teljesen elfeledkeztem, hogy vigyáznom kellene a számra, hiszen nem egy filmben vagyok, hanem a saját szabadságommal játszadozom. - Moszkvában éltem egy ideig. Akkor költöztem oda, amikor eljöttem Olaszországból, s menedéket kerestem a bátyáimnál, de Alfred a kutyákkal volt elfoglalva, Stephen meg a feleségével.. Furcsa. A kutyákat legalább olyan féltékenységgel emlegetem, mint kedvenc bátyám nejét. - Nem nagyon szerettem azt az időszakot. Úgy éreztem, hogy kell valami, ami leköti a figyelmemet, hát egy éjjel elmentem bulizni. Találkoztam itt Alaszkában egy orosz fotóssal, aki váltig állította, hogy híres modellt csinál belőlem, ha elmegyek vele Oroszországba. Hát elmentem. - megvonom a vállamat. - Nem volt egy nagy eresztés, modell sem lettem, de legalább megtanultam oroszul. Az is valami. A történetem sutaságát, s benne megmutatkozó butaságomat észre sem veszem. Talán akkor sem tűnne fel, hogy nem vagyok éppen logikus személyiség ezzel a magas szintű naivitással, hogyha valaki módszeresen azon lenne, hogy felhívja erre a figyelmemet. Úgyis csak megsértődnék, s megszakítanám vele a kapcsolatot. Vagy őt nézném bolondnak. Nem tudom. De kellene tudnom egyáltalán?
- Igen, az! – válaszoltam bólogatások közepette. Nem kellett csalódnom, tényleg meglepődött azon, hogy mi a hivatásom, vagy legalábbis nekem ezt árulták el a vonásai. Hogy mennyire volt igaz, azt nem tudnám megmondani, de az eddigiek alapján hamarosan úgyis az orrom alá fogja dörgölni, ha arról van szó. Végül ez is bekövetkezett, én meg még mindig magamon éreztem a méricskélő tekintetet. Nem zavartattam magam különösebben miatta, könnyedén sétáltam tovább. Lejárt már az az idő, amikor megsértődtem amiatt, hogy nem néztek rendőrnek. Mint már olyan sokszor emlékeztettem magam rá, vannak ennek bizonyos előnyei is, méghozzá nem is olyan kevés. Pont emiatt kedveltem az ártalmatlannak tűnő megjelenésemet annyira. Igaz, ami igaz, azért nem vagyok annyira életveszélyes, maximum akkor, ha a sors szerencsétlen játéka is az én oldalamra áll, mert véletlenek sorozatával bizony tudok galibát okozni másoknak én is. Na, meg, van fegyverem, amit tudok használni. Ha közelharcra kerülne sor, akkor viszont nem biztos, hogy olyan kemény lennék. Legalábbis egy farkassal szemben, egy embert még csak-csak lerendeznék könnyebben. - Hm, nem is tudom – vallottam be őszintén, mert ezen nem szoktam sokat gondolkozni. – Talán az, hogy szeretek segíteni másoknak és szeretem, ha rend van. Tudom, hogy első pillantásra nehéz elhinni rólam, de jól végzem a munkámat. Jól értek az apró részletek meglátásához – tettem hozzá, végtére is ezért lennék nyomozó, vagy mi. Bár azt nem tudhatta Laney, hogy milyen munkakörben dolgozom, ez tény. Így viszont mégiscsak lehetett némi fogalma, mert a közrendőröknek annyira nagy feladatai azért nem szoktak lenni, mint ahogyan magukról akarják hinni. Járőröznek, meg effélék, én azonban láttam már cifrább eseteket is, hiszen nagyobb városból érkeztem, mint Fairbanks. Arról meg sokan nem szoktak tudni, hogy itt is miféle lények bújnak meg az árnyak között. Jobb is így, amíg nincsenek túlzottan reflektorfényben, mielőtt elkapnánk őket. - Akkor már sok helyen éltél, távol innen – vontam le a következtetést egy bólintás kíséretében. Közben még inkább sűrűbben követték egymást az épületek körülöttünk, mint a folyóparton az előbb. – Jó is, ha világot láthat az ember… - mosolyogtam rá halványan, mert igazából ez a kiváltság nem mindenkinek adatott ám meg. Én sem azért részesültem ebben, mert olyan szerencsés voltam, hanem inkább azért, mert őrző lett belőlem. Ez pedig együtt járt azzal, hogy időnként fogni kellett a sátorfámat és költözködni. Azért nagyon reméltem, hogy itt most maradhatok egy ideig, mert lettek új barátaim az eltelt egy év során és nem akartam tőlük szó nélkül megválni csak úgy. - Igen. Sok ilyen van, és sokan bedőlnek nekik, aztán ott találják magukat a semmi közepén, magányosan – azt nem tettem hozzá, hogy ő még jól is járt, hogy nem adták el egy idegen országban vagy effélék. Az volt a benyomásom, hogy nem valami felelősségteljes a mellettem sétáló hölgyemény. Úgy gondoltam, hogy nem kell részleteznem azt, amivel az előbb nem toldottam meg a mondanivalómat, ugyanis teljesen magától értetődő volt. Rengeteg történetet lehetett hallani ezekről. Biztosan lerágnám mind a tíz körmömet, ha ilyen lányom lenne...
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- A rend jó dolog, de meglehetősen unalmas. - jegyzem meg mintegy mellékesen. Ezzel sem megbántani akarom, elvégre nem őt kritizálom, egyszerűen csak mondom, ami eszembe jut. - A bátyám kórosan rendmániás, kikészít, hogy állandóan pakol utánam. Néha szeretnék egy kis rendetlenséget hagyni magam körül, hogy nagyobb komfortban érezzem magam, de mire fordulok kettőt, Stephen már mindent a helyére tett. Eszményi háziasszony a drágám. Van abban valami él, ahogy a takarításáról beszélek, de hangomon még így is túlcsordul a szeret. Imádom az én lökött, mindent elrakó, mindent rendben csináló bátyámat, s legnagyobb túlzás nélkül állíthatom: meghalnék nélküle. A szó szoros értelmében. Milliószor megtörtént volna már velem, hogyha nem szednek mindig össze Alfred és ő. Alfred nyújtja mindig a fizikai hidat – eljön értem, s hazaráncigál – Stephen pedig a lelkit. Csodálatos bátyáim vannak, jaj annak, aki árt nekik! - Egy szóval nem mondtam, hogy rosszul végeznéd a munkádat. Tökre érdekelt például a bringám sorsa. Jó rendőr vagy, Mandy, ha a kerékpáromat kérdezed. Rákacsintok. A hangom játékos, gyermeki, ahogyan az egész lényem az. Most legalábbis. De nem tudom előre meghatározni, meddig marad ilyen. - Elég sokon, igen. Te merrefelé éltél Portlanden kívül? - kérdezek vissza. Szeretek utazgatni, s szeretek idegen tájakról beszélgetni is. Itt a remek alkalom arra, hogy meg is tegyem, s ezúttal ne csak útikönyvekkel vitatkozzam, hogy ez és az nem is úgy van, én már csak tudom, hisz láttam. Persze nem az a célom, hogy vitát generáljak Mandyvel, egyszerűen csak érdeklődöm, ennyi az egész. Nem nagyon tudom, hogy mi olyan furcsa abban, amit mondtam. Szerintem teljesen átlagos dolog az, hogy az emberlánya elmegy egy jó ajánlatot hozó férfival. Nem biztos, hogy ebből rögtön a semmi közepére kell kerülni, s pláne nem magányosan. Szerintem a magány nem szerepel az ilyen utazások lábjegyzetében. - Nincs igazad. - közlöm csak így, egyenesen. - Szerintem az ilyen esetek nem szoktak magánnyal végződni. Szexszel esetleg. Az meg nem magányos cselekvés. Lám, én sem vagyok teljesen ostoba, tisztában vagyok azzal, hogy eladhattak volna szexrabszolgának is, de mintha nem is érdekelne. Könnyedén csevegek még úgy is, hogy a dolgok alpáribb régiói felé kalandozunk. Utólag belegondolva nem minden utazásom vett olyan irányt, mint amilyennek szerettem volna, s minden ilyen utazásom azzal kezdődött, hogy vakon hittem ismeretleneknek. Mondhatnám, hogy legközelebb nem teszem, hogy többé nem megyek így el, de ez nem lenne igaz. Anyám körmei pedig.. köszönik szépen, jól vannak. Ő ugyan nem rágja őket miattam. Lehet, hogy jobban járnék, hogyha olyan anyám lenne, amilyennek ez a Mandy tűnik. Biztos eszményi anya lesz, s nem egy kemény kutyatenyésztő-asszony, akivel azt tesz a mocskos férje, amit akar. Nem szólok egy ideig, leköt a táj változása, figyelem az épületeket. Szeretek a szabadság közepén élni a házunkban, de a város – legyen akármilyen kicsi – mégis közelebb áll a szívemhez. Tetszik amit látok.
- Szerintem nem az, de nem is muszáj, hogy egyezzen a véleményünk. Legalább minden ember más – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. Nem szálltam vele inkább vitába, mert a magánéletben nálam sem volt nagy szerepe a rendnek, a munkám során viszont szerettem, ha minden a szabályok szerint megy, mert ez irányította az életünket, tartotta meg egy bizonyos mederben a dolgokat. Csak úgy, mint az őrzőségemben is, hiszen ott is kötöttek bizonyos szabályok, amelyeket be kellett tartanom ahhoz, hogy a titkunk titok is maradjon. - Ez azonban nem ugyanaz, mint a törvény betartása – nevettem el magam. – Én sem szeretem a túlzott rendet magam körül, ha a házamról vagy az irodámról van szó. Képtelen is vagyok rendet tartani, de az utca, a hétköznapi élet egészen más – osztottam meg vele a véleményemet. Egy lapon sem lehetett említeni a kényszeres rendmániát azzal, ami az én munkám volt, és ha ez a nő azt hitte, hogy ez egy és ugyanaz, akkor valahol nagyon más világban élt. Vagy ennyi erővel Stephen is állhatott volna rendőrnek, de erősen kétlem, hogy egy ilyen embernek való állás lenne ez. Már azok alapján, amit tudtam róla eddig. - Igen, egy ilyen kisvárosban sokszor csak effélék jutnak a rendőrnek, mint biciklik eltulajdonítása – újra elnevettem magam, mert ez első hallásra egy nagyvárosinak bizony borzasztóan unalmasnak hangzott volna. Pedig nem volt az és nem is akartam Laneynek arról beszélni, hogy mennyi jóval komolyabb üggyel volt már dolgom életem során, meg azóta is, mióta ideköltöztem Fairbanksbe. Itt talán a vadon közepén elfogadottak voltak az állattámadások és nem is szúrtak szemet senkinek, csak éppen arról nem tudtak, mikor egy-egy megbomlott elme vagy sorozatgyilkos műve volt és nem csupán egy egyszerű medvéé. A farkasok egyébként is veszélyesek voltak, de azok, akiknél valami nem stimmelt, egy lapon sem voltak említhetőek azokkal, akik azért próbáltak normális életet élni a körülményekhez képest. - Éltem még Los Angelesben, egy kicsit New Orleansban is, ott lakik egy barátom – tettem hozzá, afféle magyarázatképpen. – Ja, és jártam egyszer Skóciában – ezt még azért beleszámítottam a sztorimba, de a többi helyről inkább nem tettem említést. Talán már ez is sok volt egy hozzám hasonló korúnak tűnő embertől. Bár, jobban belegondolva azt nem mondtam el, hogy mennyi időt töltöttem ezeken a helyeken, így aztán beleférhetett mondjuk harminc évbe. Van, aki minden évben költözködik, mert olyan a munkája, vagy esetleg a szülei munkája. Ennyire pedig nem kívántam azért belemenni a magánügyeimbe, mert nem volt sok köze hozzá, ahogyan másnak sem. Hacsak én nem gondoltam éppen másként. - Nem fogok veled vitatkozni, Laney – ráztam meg a fejemet és már csak azért sem kaptam fel a vizet rajta. Pedig az emberi hülyeség nagyon tudott ám fájni időnként. – Én láttam már olyanokat, amiket te el sem tudsz képzelni és jobb is, amíg nem kell ezekkel szembesülnöd. Ettől függetlenül szerintem érdemes lenne óvatosabbnak lenned a férfiakkal! – adtam a kéretlen tanácsot és még az sem érdekelt, ha felháborodik rajta. Ha történne vele valami errefelé pontosan egy ilyen naiv döntés miatt, akkor az én feladatom lenne ezt megoldani, így valamennyi közöm mégiscsak volt hozzá.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Persze, hogy nem az! - szólalok fel hevesen. Nem akarom, hogy teljesen idiótának nézzen, tudom én azt, hogy mit jelent a különbség a törvény és a rendmánia között. Éppenséggel csak muszáj volt hozzáfűznöm ezt a dolgot a bátyámról, hisz nehezen bírom ki, hogy ne beszéljek állandóan Stephenről. Mintha ez valami kóros betegség lenne. Mindenem körülötte forog. - Azért azt jó hallani, hogy a rendőrök sem olyan patentek, amikor a saját otthonukról van szó. - kuncogok fel. Nem tudom, hogy miért, de tényleg feldob az, amit hallok. Talán azért, mert eddig azt képzeltem a rendőrökről, hogy állandóan csak takarítanak, hogy még a por is élére álljon a helyükön. Ezért is mondtam le arról, hogy helyszínelő legyek. Magam után se takarítok, nem hogy a bűnösök után! - És nem unalmas? - kérdezek rá a kisvárosi rendőrlét milyenségére. Hangomban nincs semmi lenézés, egyszerű és közvetlen kérdés ez még akkor is, hogyha a mondatom függőben hagyott vége egyértelműsíti a véleményemet, mely szerint igazán döglesztően unalmas lehet az egész. Főleg azután gondolom még inkább így, hogy meghallgatom mindazt, amit elmond utazásairól, életszíntereiről. New Orleans után Faribanks olyan lehet, mint egy palota után átköltözni egy garzonba. Igyekszem nem ítélkezni, de akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy mi a fenének jön ide egy rendőr, hogyha olyan helyeken járt, amit elmondott? Sokkal izgibb lehetett volna skóciában letelepedni. Vagy Los Angelesben. Egyáltalán nem sorol fel túlzottan sok helyet, nem is gyanakszom arra, hogy idősebb lenne a koránál. De ha már így emlegette a helyeket, nekem is ingerenciám támad mindent felsorolni, ahol éltem. El is kezdek számot vetni magamban a helyekről, de aztán feladom. Túl sok lenne, s úgysem érdekelné. Ez az elképzelés viszont lelomboz egy kicsit. Leszegett fejjel ballagok mellette tovább, mélabúsan rugdosom a havat a lábaim elől. Hangulatom pincébesüllyedésére rátesz még egy lapáttal az, hogy úgy érzem, Mandy kioktat azzal, hogy közli, nem vitázik velem. Ám ahelyett, hogy emésztő düh öntene el, még mélyebbre süllyedek a letargia posványában. Lám, nekem ennyi is elég. A hit, hogy nem érdeklem a másikat.. már bőven sok ahhoz, hogy elszomorodjak. Tulajdonképpen magam miatt, de mégis szentül hiszem, hogy a másik hibája az én rosszkedvem, s nem a magamé. - Akkor ne vitázz! - vonom meg a vállamat hanyagul. - Könnyű dobálózni azzal, hogy el sem tudom képzelni a te csodál életed velejáróit, s mindazt, amit láttál.. - sóhajtok fel fájdalmasan, mint egy megbántott kisgyerek. Stephennel is így szoktam viselkedni, amikor épp az egyetemi végzettségével kérkedik, legalábbis én úgy érzem. - Nem lenne egyszerűbb.. - nézek fel a hóról újra Mandyre - ..hogyha elmondanád egy kis szeletét annak, amit láttál, s rám bíznád, hogy eldöntsem: láttam-e már olyat? Mert szerintem velem is történtek meg olyan dolgok, amik veled soha, de nem kezdtem el az orrod alá dörgölni mindezt. Jobb lenne, ha úgy élnék, hogy félek mindentől, s nem merek belevágni egy nagy kalandba csak azért, mert az előző során majdnem megfojtott kötéllel egy olasz idióta, akibe azt hittem, hogy szerelmes vagyok? A szavaimban az a félelmetes, hogy tökéletesen igaznak tűnnek. Nem kiabálok, nem vagyok túl heves, éppen csak a hangulathullámok csapkodnak által a fejem fölött, s mivel most alattuk vagyok, hangomból is eltűnt a vidám csillogás. Persze, én nem tudhatom, hogy ő őrző, azt sem tudom, hogy vannak őrzők a világon. De éltem meg elég szörnyűséget ahhoz, hogy el tudjam képzelni: láttam én olyasmiket, amikről Mandy beszélt. Persze, hogyha nem éltem volna meg ilyesmiket, akkor is el tudnám. Én már csak ilyen vagyok. - Tudod, nem akarlak megbántani. Nem haragszom rád, vagy ilyesmi, egyszerűen csak rosszulesik, hogy megint összeakadtam valaki olyannal, aki teljesen hülyének néz. Nem újdonság, de szerintem ez nem megszokható.. És igen. Úgy beszélek vele, mintha a legjobb barátnőm bántott volna meg. Ez a furcsa bennem, hogy sose lehet tudni, mire számítson tőlem a másik. Mindenesetre most éppen azon sem lepődnék meg, hogyha Mandy azonnal faképnél hagyna, ahogy elérünk az őrsre. Egy biztos: lesz miről zokogjak Stephennek ma este. Biztos nem szabadul meg attól, hogy a lábai elé kucorodjak, amíg ő a foteljában ül, s olvasni próbál, a térdeire hajtsam fejem, s könnyeimmel áztassam el nadrágja anyagát. Ő majd megvigasztal. Mindig meg szokott. Kivéve, amikor nem. De most erre gondolni sem tudok.
- A rendőrök is csak egyszerű emberek, nem szuperhősök vagy tökéletesek – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, de azért a reakciója megmosolyogtatott. Ezt nem is rejtettem véka alá, aranyosnak találtam, hogy kicsit többet hisz rólunk, mint amik vagyunk. Nem voltunk egy jelvénytől sem tévedhetetlenek, sem makulátlanok, én meg aztán pláne nem. Igyekeztem jól végezni a munkámat, ehhez kétség sem férhetett, de nem volt mindig minden kifogástalan. Egy embertől ez nem is elvárható, hiszen hibázik mindenki, még akkor is, ha csupán egy aprócska dologban. A takarítás meg aztán pláne annak számított, ha már a szakmát nézzük. Semmi köze nem volt hozzá konkrétan. - Az, hogy egy kisvárosban vagyok rendőr? – kérdeztem vissza az egyértelműsítés kedvéért, de sejtettem, hogy erre volt kíváncsi. – Nem, egyáltalán nem – válaszoltam végül, alighogy kivárva a reakcióját. – Több dolog történik, mint gondolnád. Persze másabb, mint egy nagyvárosban, ezt elismerem. Nem olyan kaliberű ügyekbe botlik az ember, de mégis mindig van mit csinálni sajnos – vontam meg a vállaimat. – Főleg, hogy a környező kisebb települések is hozzánk tartoznak egyébként. Ott nem feltétlenül vannak hivatalos szervek, így amikor valami történik, minket riasztanak – magyaráztam neki tovább, miközben szépen, céltudatosan meneteltünk az őrs felé. Gondoltam egyébként, hogy az ezt követő mondandóm nem fogja elnyerni a tetszését, vagy ne adj isten meg is sértődik, de nem vagyok annyira lelkiismeretes azért, hogy mindenki gondját-baját a vállamra vegyem. Ha ilyen sértődékeny, hát az nem az én bajom ám. - Csodás élet? – nevettem el magam keserűen. Te jó ég, hogy ez a lány mennyire naiv és mennyire félreért mindent. – Ki beszélt csodás életről, Laney? – ingattam a fejemet rosszallóan. Egy pillanatra meg is álltam, ám aztán töretlenül folytattam az utat, mellészegődve ismét. – Pontosan azért mondtam, hogy jobb neked, amíg nem láttad azokat, amiket én – tettem hozzá, hátha így megérti. Nem tudom, volt valami furcsa ebben a lányban, de még nem tudtam pontosan, hogy mi az. Valami nem stimmelt nála, annyi biztos, de ki vagyok én, hogy ezen fennakadjak? Így is-úgyis el fogom kísérni a rendőrségre, szóval oly mindegy, hogy mit gondolok róla. Láthatólag úgyis elvan jól a saját kis életében. - Nem azt mondtam, hogy félj mindentől – pedig igen, szívem szerint ezt már ténylegesen is az orra alá dörgöltem volna. Van mitől félnie, akár tőlem is félhetne, ha lenne egy kis esze, de én irányába úgyis ártalmatlan lennék, hiszen az embereket védem és nem őket vadászom le. – Nem minden nagy kaland végződik jól. Sok ember kalandja a végén azzal végződik, hogy meghal. És csak hogy egy kis szeletet kapj, amit egyébként nem szabadna, nem láttál még halott kislányt, nem kellett még a családjával közölnöd, hogy soha többé nem tér vissza. Vagy tévedek? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Isten bizony remélem, hogy nem találkoztál még ilyennel, és ha mégis, elég elrettentő példa lehetne számodra. Főleg, ha neked is majdnem az életedbe került, mert olyanban bíztál meg, akiben nem kellene – mondhatnám, hogy aggódok, igen. De úgyis kioktatásnak fogja venni minden szavam, ha eddig is annak vette. Ezen változtatni most már nem is akartam, túl nagy fáradtság lenne. - Nem hülyének néztelek, hanem naivnak. A kettő nem ugyanaz – nem köntörfalaztam, az nem sokszor volt szokásom. Amit gondoltam, azt általában meg is mondtam az illetőnek. Egyébként is elég szókimondó volt ő is velem szemben.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Igen, az. - bólintok helyeslőn a kérdésére, s aztán elhallgatok. Csendben, érdeklődéssel telve hallgatom a válaszát, érdekelnek a szavai. Tekintetemben egy pillanatra sem rémlenek fel az unatkozás ködös képei. Nem azt mondom, hogy ritkán szoktam olyat kérdezni, amire nem érdekel az adott válasz. Egyszerűen csak azt, hogy most nem vagyok érdektelen. Ez azért van, mert kedvelem Mandyt, mindannak ellenére, hogy nem érzem ugyanezt felőle, irányomban. De az én kedveléseim már csak ilyenek. Nem kell hozzájuk viszonzás, úgy is van hasznuk. Főképpen az, hogy van miért sajnáljam magam, s van miért nem felkelnem az ágyból napokig. Nem kellemes, de megszokható. Már a környezetemnek. Nekem persze olyankor a világ legtragikusabb dolga, s úgy érzem, majd' belehalok. Amikor visszakérdez, az egekbe szaladnak szemöldököm. - Ki beszélt? Én beszéltem! - buknak ki belőlem a szavak anélkül, hogy végiggondolnám, mekkora marhaságot is mondtam. A kérdése nyilván költői volt, reflexió arra, amit én mondtam, de ezt ebben a pillanatban nem fedezem fel. Valóban én vagyok a félreértések királynője, még ha koronázatlan, akkor is. Mondanék valamit, vitáznék azzal, hogy eldönti, mi a jó nekem és mi nem az, de annyira leköt az, hogy várjam további mondatait, hogy el is felejtem eléje dobni a hóba mindazt a haragot, amit olyankor érzek, ha valaki helyettem akar dönteni vagy gondolkodni. Nem tűnik tömeggyilkosnak, hogy félnem kellene tőle, így szerencse, hogy nem hallom a gondolatait, mert a végén nagyon összevesznénk rajtuk. Egyrészt, mert nem vagyok félős, s szerintem nem is kellene annak lennem. Másrészt meg megint az a fránya helyettem gondolkodás. Érdeklődéssel pillantok felé, szomorúságomon túl körülleng valami furcsaság is, a vihar előtti csend hírnöke. - Rendőr vagy, ez a munkád! - vetem oda undokul. Nem, mintha nem akasztana meg az, amit a halott gyermekről mond. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy ez nem az ő tragédiája, hanem a kislány családjáé, ekképpen pedig nem érzem igaznak a kiakadását rajta. - Nem, nem láttam még ilyet. S nem közöltem ezt a családdal. De közöltem a saját családommal apám sírja fölött állva, hogy az alkoholista tahó évekig molesztált, s ők még csak észre sem vették! Közöltem mindezt a saját családommal. Arról a gyermekről, aki én magam voltam. És megbántam már akkor, amikor kimondtam. Megbántam, mert ugyan anyám nem fakadt nagyobb könnyáradatra emiatt, mint azon apám halála miatt, aki verte őt, de a bátyáim szívében megforgattam a kést. Főleg, mivel ők tudták, hogy miért nem sikoltoztam, amikor apám először rám mászott. Azért nem, mert nem akartam, hogy meg akarjanak védeni. Annyi pofont kaptak már helyettem, hogy nem akartam még többet ártani nekik. Lehet Mandy, hogy én naiv vagyok, hogy nem ütöm meg azt a mércét, amit támasztasz egy másik nő felé. De én őszintén azt hittem, hogy egy rendőrbe kevesebb ítélkezés szorult. - darálom el egy szuszra. Nem érdekel, hogy megfeddnének mások amiatt, amiért így kiteregetem a családi szennyest egy vadidegen előtt. Számomra ezek csak történetek, szeletek a múltamból, olyanok, amikkel én magam rendelkezem. Most is látom magam előtt Alfred és Stephen megdöbbenését, tehetetlen dühét. Érzem őket, hallom idősebbik bátyám torkából a feltörő morranást, mely az ő szelíd lényétől artikulálatlan üvöltésnek hatott. Gyűlöltem magam, amiért elárultam nekik azt a titkot, amit évekig tartogattam magamban. Gyűlöltem magam, de jobban gyűlöltem apámat, s a papot, aki arra kért, szóljak róla pár jó szót. Hát én szóltam, elmeséltem, hogy milyen volt velem, amikor először túrt ujjaival a lábaim közé, s részletesen leírtam mindazt, ami azon az éjjelen történt velem. Nem volt szép. Nem volt szép tőlem, hogy szabados voltam és tökéletesen leíró. De nem gondoltam – és most sem gondolom – hogy fékeznem kellett volna magam. Hiszen a pap azt kérte, hogy meghatározó élményeket osszak meg a gyászolókkal az apám és énköztem feszülő mélységes szeretetről. Aha, remek vicc volt! Dühös vagyok, megbántott és csalódott. Annyira akartam, hogy a mellettem sétáló nő kedveljen, de ehelyett ő sem viselkedett velem máshogy, mint a múltamban már oly sokan. Magamba temetkezem hát, s hagyom, hogy emésztgesse a szavaimat. Hagyom, hogy azt reagáljon rájuk, amit akar, de én akkor sem fogok semmit szólni hozzá! Ha kell, akkor véresre harapom a nyelvemet, de nem, én nem vitatkozom. Mert még mindig azt szeretném, hogy jó emlék legyek a számára, azt szeretném, ha úgy mehetnék haza, hogy szereztem egy jó ismerőst. Tudom, hogy ez nem így működik. Tudom, valahol az elmém legmélyebb szegletében nagyon is világosan lobog bennem a tudás. Mindettől eltekintve mégsem akarok a valósággal foglalkozni. Hallgatok hát, tolom a biciklimet, majd amint megmutatja, hogy az őrs előtt hová tehetem, szó nélkül lelakatolom oda a kerékpárt. Csak akkor nézek fel újra Mandyre, amikor már a kétkerekűm a helyén van. Mondanék neki valamit, de nem tudom, hogy mit kellene. Már bánom, hogy kifakadtam, de nem látom a módját annak, hogy hogyan szívjam vissza a szavaim. Tétován ácsorgok előtte, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, s a tehetetlenség könnyei homályosítják el a tekintetem.
Ha nem tesz semmit, ha sokáig állunk csendben, akkor nem maradok. Ijedten – a magam hangulatingásaitól, s személyiségem korcs megnyilvánulásai által okozott károktól – villan Mandy felé pillantásom. - Ne haragudj! - súgom felé, majd szó nélkül sarkon fordulok, s elfutok. Nem tudok maradni. Miért is kellene? Magam sem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok-e, csalódott, riadt vagy érdektelen. Hogyan is mutathatnám meg neki, hogy mi is volt ez az egész? Nincs értelme. Ez vagyok én, ilyennek kell elfogadjam magam. S most végre örömet szerezhetek a bátyámnak is. Ma én leszek a következő betege. Mert az biztos, hogy az őrstől meg sem állok addig, míg be nem rontok Stephen rendelőjébe. Nem érdekel, ki van ott.
//Amennyiben Mandy lépne olyat, ami miatt Laney nem szalad el, úgy az utolsó részt majd kiszedem a reagból :)Ha viszont nem, akkor köszönöm a játékot! *gőzölgő citromfű-teát nyújt át bocsánatkérésképpen az idegremászásokért *//
Csak a fejemet ráztam meg a hirtelen reakciójára. Mégis mit tehettem vagy mondhattam volna neki erre? Hiszen tényleg csupán költői kérdés volt, és ha azt hitte, hogy egy rendőr élete csodás és tökéletes, akkor nagyon más világban élt, mint én. A történelem során mindig voltak nagyobb és rémesebb dolgok, amelyeket a hozzám hasonló embereknek meg kellett oldaniuk. Talán el sem tudta képzelni, vagy nem akarta, de a mai világban talán még több borzalom volt, mint régen, mondjuk, amikor születtem. Akkoriban inkább a hippik ellen próbáltak tenni, még emlékeztem rá fiatalkoromból. Előtte a maffiát igyekeztek megfékezni, és tény, hogy akkor is voltak borzalmak, de mostanság már egy centért is képesek voltak az emberek kioltani egymás életét. Ezt a barbárságot talán soha nem leszek képes elfogadni, arról meg már nem is beszélve, hogy még a farkasok is ott rejtőztek az éjszaka sötétjében. Nem mind volt kegyetlen, nem utáltam őket. Ennek ellenére azonban tisztában voltam azzal, hogy mire képesek és mit tehetnének meg, ha ahhoz lenne éppen kedvük. - Igen, ez a munkám! – mondtam egyetértően, határozottan. – És nem is panaszként mondtam az előbbit, te kérdezted, hogy miket láttam – vontam meg a vállaimat. Én már régen elfogadtam, hogy ha ezzel akarok foglalkozni, akkor az ilyesmiket hétköznapi eseményként kell kezelnem. Neki viszont nem kellett, és meg akartam vele értetni, hogy milyen veszélyes hely a világ, mert látszólag ő nem akart erről tudomást venni, még ha valójában tudta is. Figyelmesen hallgattam végig, amit mondott és valamiért elhittem, hogy ez nem csupán egy kitalált történet. Együttérzést ugyan nem tudtam mutatni irányába, hiszen nekem ilyet soha nem kellett átélnem, de tényleg nagyon sajnáltam, hogy ez történt vele. Az ilyen rányomja a bélyegét az ember életére és ezek után már nem is csodálkoztam annyira, hogy olyan fura, amilyen. Hogyne lenne az, mikor mindezt át kellett élnie? Bizonyosan az elméjében történhetett valami, ami miatt ilyen lett, ezt már sejtettem a legelső ide nem illő megnyilvánulását követően is. Most már legalább volt egy lehetséges ok is, amire ráfoghattam mindezt. Ráadásul tévedett, ha azt hitte, hogy én ítélkeztem felette, hiszen nem tettem. Én elfogadtam, hogy ilyen és nem is kritizálásnak szántam a szavaimat, inkább csak szerettem volna rábírni, hogy legyen óvatosabb. Úgy tűnik, hogy félreértette a próbálkozásomat és tökéletesen más nézeteket vallottunk. Előfordul, hogy kudarcot vallok, csak az érzést kerülném el szívesen. - Nekem nincsenek mércéim az emberekkel szemben, Laney – ráztam meg a fejemet, miközben már megpillantottam nem messze előttünk az őrs épületét. Rendőrautók álltak előtte, így ő is sejthette, hogy hamarosan célt érünk. – És miért ne lenne egy rendőr ítélkező? A feladataimat objektíven nézem és végzem el, de most nem egy feladat vagy. Mint már megbeszéltük, én is ember vagyok, az emberek pedig ítélkeznek. Te is biztosan gondolsz mindenfélét elsőre az emberekről, ha látod őket, mert ilyen az emberi természet – magyaráztam a véleményemet ezzel kapcsolatban. Ha esetleg letagadja, úgysem fogok hinni neki, mert olyan ember nincs a világon, akinek ne lenne első benyomása, véleménye, ítélete egy általa újonnan megismert személyről. Számomra ez elképzelhetetlen volt. Mikor már ott álltuk az őrs előtt és lerakta a biciklijét, ott álltam mellette és türelmesen megvártam, míg befejezte. Az sem zavart, hogy a hátralévő úton egészen idáig nem beszélt, úgysem tudtam volna mit mondani a gyerekkori traumájára, amit át kellett élnie, ezért is ragadtam ki a mondandója utolsó két mondatát és reagáltam arra. Most azonban úgy éreztem, hogy valamit mégiscsak illene mondanom, még ha nem is ezért osztotta meg velem ezt az élményt. - Sajnálom, ami veled történt – mondtam végül nemes egyszerűséggel. Nem akartam túlbonyolítani, mert értelme úgysem lett volna. – És azt is, hogy nem vette észre senki. Sajnos sok ilyen van manapság, talán régen is sok ilyen volt – vontam vállat, mert akkoriban az ilyeneket még nem árulták el az áldozatok, hiszen szégyenfoltként kezelték. Sokan azt hiszem, hogy még ma is így tesznek. – Az, hogy elmondtad, már egy jó lépés volt. Talán úgy érzed, hogy feldolgoztad, de egy ilyet szerintem nem lehet teljesen soha, bár szakember nem vagyok. Ha beszélgetni akarsz valakivel, nyugodtan szólj, bár azt hiszem, hogy a bátyád erre alkalmasabb nálam – nem tudom igazából, hogy miért ajánlottam ezt fel. Azt hiszem, hogy megsajnáltam, ezért böktem ki meggondolatlanul, amit mondtam. Miután percekig nem szólt még semmit, már azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit mondhatnék még, ha egyáltalán van értelme. Valami azt súgta, hogy sokra nem mennék vele, de mielőtt még bármit csinálhattam vagy kigondolhattam volna a némaság megszakításának érdekében, egyszerűen fogta magát és azzal a két szónyi zárással hagyott magamra, amire egyáltalán nem számítottam. Néhány pillanatig még néztem a távolodó alakját, ám végül úgy döntöttem, hogy ideje lesz bemenni. Kezdtem átfagyni, és most már legalább megkérhettem valakit, hogy fuvarozzon haza.
Annak idején, még a XIX. század végén, Ikinában megfogalmazódott egy kérdés: ~Szerinted szőke volt?~ A kérdés tárgya az a Faye volt, akit vándorlásaim idején ismertem meg még Franciaországban. Akkor nem tudtam meg túlságosan sok mindent róla, pedig éveken keresztül vándoroltunk együtt. Mondjuk nem csodálom, szegénynek eléggé rossz időszaka volt - bár nekem is -, így nem is igen firtattam a múltját. Meghagytam neki ezt a magánszférát, még ha szokatlan is volt tőlem anno...
S miért is jutott eszembe ez a régi történet? Nos... a jelek szerint a történelem megint ismétli magát. Tegnap, Telihold alkalmából csatlakoztam a falkához a szokásos vadászatai alkalmából. Persze aztán el is szakadtam, elvégre senki nem mondta, hogy csoportban kell végezni a dolgot. Miközben baktattam, rá is bukkantam egy eléggé szép szarvasra. Üldözőbe vettem, ám mielőtt még elkaphattam volna, egy másik, hófehér farkas előzött be balról és csapta le a kezemről. Dühös lettem, hogy megelőztek... ám aztán deja vu érzésem támadt. Faye volt az... annyi év után újra Holdtölte alkalmából találkoztunk... s valahol örültem neki, hogy amikor egymás szemébe néztünk, már nem azt a végtelen elveszettséget láttam benne, mint két évszázaddal korábban. Aznap este egy jó darabig baktattunk együtt, majd szétváltunk... ám előtte megbeszéltük, hogy nem ártana látnunk már egymás emberi alakját.
Szóval ezen a napon már emberként támasztottam a megbeszélt helyen a korlátot, előttem pedig a folyó terült el. A pár nappal ezelőtt tapasztalt lüktető érzés a fejemben csillapodott, köszönhetően egy másik szarvasnak, melyet a változatosság kedvéért már sikerült elkapnom. Igaz, tudtam, ez erősen átmeneti megoldás volt ez, de még mindig jobb, mint hogy tovább tompuljak. Lassan megint ki kell mennem, hátha találok az erdőben valamit, amire rávethetem magam és oltja a... oké, Nicho, kuss, nem erre koncentrálni. A lényeg, valamelyest az állatvértől most kitisztultam, szóval minden adott volt, hogy normális találkozóm legyen Faye-el. Egyszerű utcai ruha volt rajtam, most egy táskával kiegészítve, pajzsom pedig a szokásos felén. Mivel nem tudtam, hogy néz ki, azért ennyivel meg akartam könnyíteni a nő dolgát. Mondjuk tény, jópárszor elgondolkoztam rajta, hogy nézhet ki. Igaz, magamnak csináltam a rejtélyt, hogy ezt nem kérdeztem meg tőle egyszer sem, de hát ki gondolta volna előre. Nem számítottam rá, hogy ennyi év után vele is találkozok... a jelek szerint Fairbanks szeretné visszahozni nekem a régi ismerőseimet, akikhez kötődnek pozitív emlékeim is. Ahogy ezen gondolkodtam, érdekes érzésem támadt. Megéreztem Faye energiáját. Felkaptam a fejem, majd körbenéztem... s egy nőt láttam sétálni felém abból az irányból. ~Nézdmár, tényleg szőke~ - képedt el Ikina. Magamban csak egy mosollyal konstatáltam, hogy pont került ennek a 130 éves rejtélynek a végére. Végig is mértem őt, de nem tolakodva, bámulva, inkább megnéztem magam... ejha, csinos, nagyon is. - Szervusz Faye, jó újra látni téged - köszöntem neki, amikor hallótávolságon belül ért.
Kezdőlap
*gőzölgő citromfű-teát nyújt át bocsánatkérésképpen az idegremászásokért 
*//
