Nem fogom tovább bontogatni ezt a témát, mert komolyan? Az időről beszélgetünk? Általában az időjárás pontosan egy olyan téma, amit akkor szoktak az emberek felhozni, mikor tényleg nincs ötletük, hogy miről kéne beszélni, vagy próbálnak kibúvót találni egy-egy kínos témából. Tudom, hogy így van, hisz nem egyszer volt már rá példa nálam sem. Na nem mintha nem lenne szinte mindenhez valami hozzáfűznivalóm. - Igen, ilyenkor öröm az ürömben, hogy az emberiség halad a korral. Csak képzeld el, milyen lehetett ez évszázadokkal ezelőtt. Több ezer mérföld választ el a testvérünktől, vagy a hőn szeretettünktől, és állandóan aggódhatunk, hogy vajon él-e, vagy hal. - Bár ilyen időkben egyébként sem volt szerencsés, ha külön tartózkodtak a rokonok. Bármikor jöhetett egy olyan levél, hogy az illető már alulról szagolja az ibolyát. Vagy, mikor másik esetben egy szót se tudnak a szülők a seregbe vonult fiaikról. - Hát igen. Néha még időben sikerül leállítanom, hogy ne az edzésével foglalkozzon, hanem kicsit pihenjen, de ha egyszer beindul… Ennyiben talán hasonlítunk. Én az extrém sportokkal, ő az edzésével tartja az egekben az adrenalin szintjét. Egyébként biztos jól ki fogtok jönni. Ettől függetlenül nagyon kedves teremtés, és néha elég közvetlen is tud lenni. - Bár ez a jelenlegi helyzetében nem túlzottan igaz, de hát egy ilyesmi után nem csodálom. Legalább már kezdi elfogadni, ami van, és velem is beszélget. Oké, hogy csak nagyon szűkösen, de már nem csak csendben mardossa magát. - Kellemes környék New York, szóval nem hibáztatom. Zsúfolt, de nálam sosem okozott gondot az ilyen. - Több versenyen is voltam már életemben, és nem egy volt New Yorkban tartva. Szerencsére annyira nagyon nincs távol Québectől sem. Abban viszont biztos vagyok, hogy Alice nem eszelne ki ellenem semmiféle csínyt. Vagy ha igen, akkor nagyon félreismertem. Persze a jó értelemben. Örülnék, ha végre tenne valamit, amivel megpróbál kiakasztani. Bár elég, hogy van macskája. - Nem tartasz fel, egyáltalán. Szeretek itt sétálgatni bármiféle ok nélkül. Esténként nyugodtabb mondjuk, mint jelen pillanatban, de ezért van a fülesem. Viszont majd egyszer megejthetnénk egy közös futást. Most sajnos nincs nálam a futócipőm, és nem is alkalomhoz öltöztem. De ha van kedved hozzá, akkor akár a telefonszámodat is megadhatod és megbeszélünk egy időpontot. Ha neked megfelel. - Ha a válasz igen, akkor pedig elő is halászom a telefont a zsebemből, és átnyújtom neki, hogy be tudja a számát írni a telefonomba.
Én nem azért beszélek az időjárásról, mert nem tudok másról, hanem mert az itteni klíma roppant mód megviseli a kis idegrendszeremet, és valóban nehéz hozzászoknom. Szerintem sosem fogom szeretni a hideget, no de nem forszírozom, nyilván elég volt belőle. Ebből az egy szempontból viszont kétségkívül visszasírom New Yorkot. - Mire meg a levél odaér, beleőszülünk a várakozásba. Mondjuk, manapság, mikor egy-két nap alatt odaér egy küldemény, már nem lenne olyan vészes, de most meg már annyira nem divat, pedig sajnálom, és szerettem gyerekkoromban levelezgetni. Cserediákokkal mindig sikerült lepacsiznom, és egy darabig irkáltunk egymásnak, aztán mikor történt az az egész Jacksonnal és Mayával, soha többé nem írtam senkinek. Életem utolsó kézzel írott levele volt az, amit ő kapott volna tőlem, de olvasatlanul elégette. Biztos nem olvasta el, mert ha megtette volna, megkeres, ezt tudom. - Néha elég közvetlen tud lenni? Ezek szerint alapvetően nem az. Kuncogok egy keveset, ezzel nincs bajom, vannak olyan ismerőseim, akik nem olyan közvetlenek, én az vagyok, és így érzem jól magam, de az sem zavar, ha valakiről tovább tart lefeszegetni a páncélját, vagy ha nagyon nem akar ismerkedni, én sem erőltetem. Vannak olyanok, akiket egyszerűen nem kell megismernünk az életben, és kész. Mindenesetre, a párját biztos meg fogom, ha már egy protektorátuson vagyunk. - Nálam sem, bár mostanra már jobban szeretem ezt a Fairbanksre jellemző méretet. Akárhányszor azóta visszamentem New Yorkba, már nem volt kényelmes, de talán csak a rossz emlékek miatt. Nem is nagyon vágyom már túl gyakran oda, ha Maya idejön majd velem, és együtt fogunk lakni, illetve Jacksonnal is, akkor már csak Noe fog szörnyen hiányozni. Mindenesetre, egyszer talán majd vele is egy városba sodor a sors. - Én minden nap futok, enélkül már ki sem bírnám, ez az én kávém, na jó, nem igaz, mert kávézom is, bár csak utána. Egyébként, szívesen, bár nem biztos, hogy élveznéd, hogy állandóan be kellene várnod. Nem vagyok olyan lassú, de a férfiaknak jobban megy. Amúgy nem gond, add csak ide. Pötyögöm be a telefonszámomat a készülékébe, és még azt is odavésem, hogy Naomi Sharp, hogy tényleg beazonosítható lehessek, aztán megcsörgetem vele magamat, mert így egy szuszra megvan mindkettőnknek a másik száma. - Tessék! Nyújtom vissza, aztán kissé tanácstalanul állok, végül is már a nagyját lefutottam, és úgyis szombat van, délután benéz hozzám Prim, mint megbeszéltük, de addig még van időm, és ha már így összefutottam egy őrzőtársammal, akár tölthetnénk együtt több időt is. Már, ha neki nem okoz gondot. - Esetleg… egy késői reggeli valahol? A szokásos körömből már úgysem volt sok hátra. Nyitok felé, meglátjuk, hajlik-e rá, vagy inkább majd máskor közösködjünk az említett futás keretei között. Semmi hátsó szándékom nincs, egyszerűen csak szeretem megismerni azokat, akikkel együtt fogok majd a jövőben dolgozni. Vagy aki éppenséggel össze fog rakni, ha úgy adódik. Példának okáért a Vörös Holdak után.
Csak mosolyogva bólintok arra, amiket mond. Tudom, miről beszél. Akkoriban én is levelezgettem néhány valakivel, de nem volt rám túlzottan jellemző. Főként, mert életem korai szakaszaiban eléggé visszahúzódó voltam, és a családon kívül csak alig voltak olyan barátaim, akikkel napi szinten tartottam, vagy próbáltam tartani a kapcsolatot. Aztán, ahogy elhívtak, és az egész világgal való megismerkedésemnek is vége lett, kikerültem abból a suliból, aztán sokkal inkább elkezdtem szocializálódni. Bár már a tanulásom közben is, főként, mert az a protektorátus eléggé elfogadó az újoncokkal, és próbáltak, ahogy csak tudtak segíteni. Kíváncsi vagyok, itt Fairbanksben milyen lehet mégis újoncnak lenni. Alice mesélt már róla persze, de hát más hallani és megélni. Főként, mivel nem épp vagyunk ugyanolyanok a nővérkémmel, így lehet másként élnénk meg mi ketten. - Nem fogalmaztam elég jól. Elég közvetlen, a néha jelző csak a mostanában történtek miatt van. - Nem hiszem, hogy tudnék róla beszélni, egyelőre biztosan nem. Főként, hogy lényegében senki nem tud róla rajtam, Calin és Abigailen kívül. A nővérem még. Legalábbis ez, akikről én tudok, Cali pedig nem sok emberrel beszélgetett az elmúlt időben, csak az ágyat nyomta. Bár vissza tudnám hozni azt a régi kis mosolygós énjét, de majd ez eldől a napokban, hogy mit szól a kis meglepetésemhez. Remélhetőleg sikerülni fog valami mosolyt csikarnom az arcára. - Hát nem a legnagyobb város, ahol jártam és fura is Québechez képest. Legalábbis az volt. Mostanra már elkezdtem megkedvelni ezt a kisváros-feelinget. A méreteit tekintve nekem annak számít legalábbis, de azért hozzá képest eléggé lakott város. - Amin eleinte kicsit meglepődtem. Egy ekkora helyen nem hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek majd. De mindig tud meglepetést okozni ez, vagy az. - Akkor majd kösd fel a gatyád, ha esetleg elkap a versenyszellem! - Nevetek fel, mielőtt kivenné a kezemből a telefont. Zsebre dugott kézzel figyelem, ahogy pötyögi a számot, majd amint visszaadja látom, hogy a nevét is beírta. No igen, így egy fokkal könnyebb lesz beazonosítani. Bár nem sok Naomit ismerek, talán csak egyet rajta kívül, de az is ezer meg ezer mérföldre lakik innen. - Köszönöm. - Mosolyogva bólintok egyet, miközben zsebre vágom a telefont. Kérdésére csak vállat vonok. Miért is ne? Úgy sem kajáltam semmit. Mióta az az eset történt, nem igazán szoktam reggelente főzni, pusztán azért, mert csak újra eszembe jutna, amit… hát, nem igazán akarok. Örülök, hogy túltettem magam rajta már, és nincs kedvem visszaesni. Bár majd idővel erre is vissza fogok szokni biztosan, csak időre van szükségem. - A kajáldákat annyira még nem ismerem itt, szóval mutasd az utat! - Hajlok tehát rá az egészre, aztán pedig követem, amerre indul.
- Ohh, értem. Ismerős. Mármint velem is volt olyan, hogy átmenetileg nem voltam önmagam, remélem, sikerül majd feldolgoznia, bármi is történt. Nem kérdezek rá, hisz nem gondolom, hogy az én dolgom lenne, különösképp úgy, hogy a hallottak szerint egy harmadik felet jobban érintik, mint őt. Márpedig ez olyasmi, amitől így jobb távol maradni. Talán egyszer megismerem majd a lányt, és ha esetleg jóban leszünk, megtudom. Ám ki tudja, miként fordul a sors kereke. Jelenleg nekem is megvan a saját bizonytalanságom és félelmeim. - Hú, az biztos... Főleg bizonyos értelemben, ha érted mire gondolok. Egyszerűen lehetetlen elkerülni őket. Persze, hogy a vérfarkasokra célzok, bár nekem nincsen semmi bajom velük, de egész egyszerűen nem hiszem el, hogy emberként is tömve voltak az életemben. - Hajaj, érzem én, hogy bajban leszek, de nem gáz, gyorsabbtól és erősebbtől nem szégyen kikapni. Kacsintok vidáman, noha én meg egész életemben futottam körülbelül, legalábbis nagyon régóta az minden ébredés utáni programom, és amúgy is jó kondiban vagyok, de sajnos fizikai határaim vannak, ezt tudomásul kell vennem. - Okés, erre. Indulok meg mondjuk az Alaska felé, ott sok fincsi süti is van, én meg úgyis rajongója vagyok az édességeknek, szóval nem tudok ellenállni a kísértésnek. - Na és, te hogy élted meg a tanonc éveidet? Tök kíváncsi vagyok, kinek milyen volt... Csacsogok mosolyogva, mindig szívesen ismerkedem, főleg Őrzőkkel, de persze, ha nem akar róla beszélni, nekem az is jó.
- Ó, ebben biztos vagyok. Csak idő kérdése. - Már valamelyest látom így is rajta a javulás jelét. Vagy ha más nem, azt a halálérzetet nem érzékelem már rajta, de attól, amilyen volt előtte még nagyon távol van. Valószínűleg már nem is lesz a régi önmaga, de várom már, hogy újra valami mosolyt lássak az arcán. Mármint olyat, ami nem az a gunyoros, túlzottan is erőltetett. - Hát én nem szoktam olyan gyakran eljárni futni, csak hetente egyszer, max kétszer. Te pedig minden nap futsz. De hagyjuk. Majd meglátjuk, hogy lesz. Viszont a gyorsabbra ne vegyél mérget. - Bár én inkább hosszútávfutó vagyok, mintsem rövid sprintek híve. De ettől függően egy olyan valaki, aki már évek óta naponta fut, jobb lesz az állóképessége, mint egy olyané, aki csak havi néhányszor. Naomi pedig úgy hangzik, hogy tényleg szereti a futást. De mindez majd kiderül azzal az alkalommal, mikor a versenyre rákerül a sor. Bólintok egyet, aztán pedig követem a fiatal nőt. Zsebre dugott kézzel sétálok, és csak remélni tudtam, hogy nem fog teljes csendességbe merülni a beszélgetés most. Szerencsére Naomi ki is talál valami beszédtémát, ami igazából egész kellemes. - Nos, a mentorom Camille volt, és biztos vagyok benne, hogy ismered. Ő tanított meg lényegében mindenre, amit ma tudok erről az egészről. Mondjuk ez is volt a célom, hisz nagyon megszerettem, és minél tovább akartam vele tanulni. Miatta lettem végül Gyógyító is. Viszonylag nyugodtan telt el egyébként. 16 évesen volt az elhívásom, így a sulira is oda kellett figyelnem valamelyest még ugyebár. Mindezt úgy, hogy se a szüleim, se a testvérem ne tudjon róla. Persze volt segítségem, hogy miért nem mentem időben haza, a nagybátyám ugyanis vérfarkas. Ő volt, aki eléggé közvetett módon segítette elő, hogy elhívjanak. És nem tudom, mit mondhatnék még ezen kívül. Ha esetleg bármi kérdésed van, akkor nyugodtan kérdezz. - Mosolyogva pillantok le a lányra, aztán kérdéssel folytatom. - Na és neked hogy telnek, teltek? - Kérdezem teljes érdeklődéssel.
- Ja… akkor lehet, hogy tényleg kétesélyes a dolog. Én általában abból indulok ki, hogy egy pasi alapból jobb nálam mindenben, azt hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a küllemem ellenére azért elég edzett vagyok, és a futást nagyon is jól bírom. Meglehet, hogy ezért valóban lenne esélyem felülkerekedni, de igazából versenyezni nem szeretek, ha valakivel együtt futok, igyekszem felvenni a tempóját, ha pedig lehagy, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. Néha azért lehet kivételt tenni, de viszonylag ritkán fordul elő, mint ahogy az is, hogy valaki társaságomul szegődjön a reggeli futásaim során, a többségnek egyszerűen túlságosan korán van. - Annyira még nem ismerem, de tudom, kiről van szó. Kedves nőnek tűnik. Ennél többet nem tudok róla, de ami késik, nem múlik, hozhatja úgy az élet, hogy jobban megismerem, elvégre, már más gyógyítóval is dolgoztam együtt, vagy éppen gyógyultam a keze alatt, szóval talán Camillenál is sorra kerülök egyszer. - Igen, nagyon nehéz lehet titkolózni a család előtt. Az én öcsémet is hamarabb hívták el, mint engem, és addig, amíg velem nem esett meg, fogalmam sem volt róla, pedig akkoriban már minden áldott nap beszéltünk. Biztos könnyebben kiszúrtam volna, hogyha együtt lakunk, de én akkor már itt éltem. Nem is tudom, hogy ezt miért mesélem el, talán csak jól esik beszélni, meg aztán, ő is elárult dolgokat magáról, az ilyesmit illik viszonozni. - Gondolom, nagy könnyebbség lett, mikor a testvéredről is kiderült, hogy elhívták. Mondjuk, ötletem sincs, hogy bukhat ez ki akkor, ha amúgy nincs közös őrző ismerősük, nekem Mandy mondta el az elhívásom után, hogy egyébként az öcsém is őrző egy ideje. Elég fura volt, nem hittem volna, hogy valaha képes lesz ilyen szinten megkomolyodni, de nagyon jót tett neki a dolog. - Pörgősen, nagyon imádom ezt az egészet, és alig várom, hogy egyre többet tanulhassak. Persze, nem rohanok sehová, de annyira érdekel minden, hogy vétek lenne nem kihasználnom a friss lendületemet. Egyébként, nekem Mandy volt a mentorom, bár én még mindig úgy tekintek rá. Biztos találkoztál már vele is. Mondjuk, ő informátor, én meg azt nem mertem bevállalni, nem nagyon tudok kamuzni. Rántok vállat, ez szerintem határozottan nem rossz dolog, de persze informátorok közt azért nehéz lenne enélkül érvényesülni. Közben szerintem lazán eljutunk a kávézóig, és be is ülhetünk, hogy elfogyasszuk a reggeli turbó löketet, én legalábbis tutira azt fogok inni, de Benről még nem tudhatom, mihez lesz gusztusa.
Örülök az egyetértésnek, ezt egy mosollyal és biccentéssel fejezem ki. Nem vagyok egy nagy futó, főként nem sebességre. Én inkább a „lassan járj, tovább érsz” szerint élek. Sokkal kényelmesebb egyébként is. Bár mondom ezt én, akinél ritka eset, hogy ne tudja az adrenalin szintjét az egekben. - Az is, bár még nem sokat beszéltem vele, mióta itt vagyok. Voltak nekem egyéb, más teendőim is. - Egyszer viszont a közeljövőben ideje lenne egy átfogó beszélgetést tartatunk, hogy mégis mi történt vele ez alatt a néhány hónap alatt. Bár látszólag kutya baja, de azért arra is kíváncsi vagyok, ő miként élhette meg a Vörös Holdat. Minél több embertől hallok dolgokat, annál inkább világossá válhat számomra is, hogy mégis mivel kell szembenéznem. Mert az eddigi ismereteim alapján inkább legyek elővigyázatos, mintsem a saját bőrömön tapasztaljam meg ezt az időszakot. - Tényleg, pontosan mikor is lettél elhívva? - Amennyiben említette, akár csak burkoltan is, akkor szépen elsiklottam felette. - Hát ja, egy fokkal egyszerűbb lett volna, ha nem csak hosszú idő múltán derül ki mindez. Bár sokkal jobb így. Sokkal… nyíltabban beszélhetünk. - Nem kellett utána görbítenem semmit, hogy merre jártam, miért nem jelentkeztem hosszú ideig, hanem egyenesen megmondhattam az igazat. Már ha olyan volt, ami rá tartozik. Mert nekem is vannak olyan dolgaim, amiket nem feltétlen közlök a nővérkémmel. - Van rá esély, de nem jegyeztem még meg mindenki nevét. - Főként azokét, akikkel épphogy csak találkoztam, vagy beszéltem két szót. Próbálok minél inkább szociális lenni, de időm az elmúlt időben tényleg nem sok volt. Főként, mert próbáltam Calit egyengetni. - Egyébként akkor ebben hasonlítunk. Eleinte én is ilyen voltam, hogy alig vártam, hogy valami újat tanulhassak. Viszont mikor már jött a gyakorlati rész, akkor inkább vártam néhány évet, és csiszolgattam az összes addig ismert varázslatot, hogy azok minél jobban menjenek. És csak aztán tanultam tovább. Kicsit lehet maximalista vagyok magammal szemben mondjuk… - Vakarom meg a tarkómat. Beérve a kávézóba kérek egy kávét feketén. Nem szoktam én semmi cicomával díszíteni, mert vannak nekem fontosabb dolgaim is, mint ezzel szórakozni. Meg az a nagy kávézós sem vagyok. Viszont megiszok egyet-egyet, ha kell. Leadva a rendeléseket és megvárva, míg elmegy az illető kérdezek Naomitól. - És végül hogyhogy a mágusok mellett döntöttél? - Nem beszélek túl hangosan. Bár amilyen szavakat használunk, simán be lehetne lőni, hogy valamiféle kockák vagyunk és épp egy játékról beszélünk.
- Persze, főleg frissen ideköltözöttként hajlamosak ellepni az embert a tennivalók. Engem legalábbis biztosan, szóval megértem, hogyha más is így van vele. Én sokáig ki sem láttam a teendőkből, akkoriban csak az hajtott előre, hogy minél több pénzt gyűjtsek, hogy majd magamhoz vehessem Mayát. Most már az önerőből dolgot kidobhatom a képletből, mert eme elvemet kidobtam az ablakon, mikor megtudtam, hogy anya figyeltetett, és úgy döntöttem, igenis használni fogom apa pénzét. - A tavalyi Vörös Hold után. Majdnem... Otthagytam a fogam. Azt inkább nem ecsetelném, hogy hahó, én vagyok az, akit Alice majdnem megölt Alignak befolyása alatt. Talán nem is tud róla, én meg nem szeretném felhánytorgatni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem ő tehet róla. Paynere sem tudok haragudni, holott ő meg is ölt állítása szerint. - Igen, ez biztos. Nálunk is könnyebb egy fokkal azóta. Előtte is jóban voltunk, mióta elköltöztem, rájöttünk, hogy hiányzunk egymásnak, de az őrző mivoltáról nem beszélt. Talán még most sem tudnánk egymásról, hogyha Mandy nem szerez tudomást a helyzetéről. - Persze, ez magától értetődő. Azzal viszont nem fáradok, hogy körbeírjam neki Mandy küllemét, előbb-utóbb úgyis meg fogják ismerni egymást. - Lehet, hogy később velem is így lesz, főleg, ha előkerülnek a bonyolultabb varázslatok, amiket tényleg nem egyszerű elsajátítani. Eddig nem mondhatnám, hogy túlságosan nehéz dolgom volt, mert semmi sem tűnt túlságosan bonyolultnak, de minél magasabb szinten van valaki, nyilván annál nehezebb. Aztán ki tudja, bőven lehet, hogy lesz olyan is, amihez fejben egyszerűen nem vagyok elég érett. A kávérendelés megtörténik, közben konstatálom is, hogy ez valószínűleg villámkávé lesz, mert még haza kell loholnom lezuhanyozni, levinni a kutyát, és még meditálni is kellene. - Nagyon sokat agyaltam rajta, és nem tudom igazán megfogalmazni neked, de úgy éreztem, hogy ez az én utam. Ecseteltem elgondolkodva, majd ha megjött a kávém, rá is vetettem magam gyorsan, mert én viszont mindennap iszom, van, hogy többet is, szóval eszembe sem jut ma sem enélkül befejezni a futást. Reggelizni sem ártott volna, de azt hiszem, az ki fog maradni. - Szörnyen sajnálom, de rohannom kell, ha nem akarok elkésni! Nagyon örültem a találkozásnak, és akkor majd versenyzünk. Mosolyogtam rá, miközben kivakartam a pénztárcámból a kávém értékét, meg egy kevés borravalót, és az asztalon hagytam. - Legyen szép napod, Ben! Szia! Azzal már indultam is kifelé, és az ajtó előtt futásba váltottam, hogy behozzam a lemaradást.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! ^^ Ha esetleg nem írnál már, kérné zárást? //
Kicsit izgatott vagyok, mert bár nagyon sokat beszélgettem Helenával az online világ útvesztőiben, de személyesen még nem volt szerencsénk találkozni, hiszen messze laktunk egymástól. Nem olyan rég derült ki, hogy elköltözött, és pont akkor kezdtem el fontolgatni én is, hogy Fairbanksbe helyezem át a székhelyemet. Nagyon kicsi a világ egyébként. Úgyhogy, ha már így alakult, felvetettem, hogy ha lenne kedve, akkor találkozhatnánk. Szerintem egyikünknek sem ártana régi-új ismerősök ebben a városban. Nekem aztán főleg, mert még a szüleim sincsenek itt, bár az apám ne is legyen. Anyát talán áthelyezethetném ide valami otthonba, de nem akar Noel közelébe menni, mert fél, hogy megint baja lesz miatta. Így hát maradtunk annál, hogy gyakran próbálunk ilyen-olyan formán kommunikálni, meg küldök neki képeket. A facebook profilomat rég nem frissítettem, mert nem akarom, hogy Jacob lásson bármit is a gyerekről, még szerintem azt sem fogta fel, hogy nem hazudtam neki. Jobb így mindenkinek. Leparkoltam a folyóparttól nem messze, úgy gondoltam, egész kellemes lehet sétálni egy kicsit arrafelé. Nem biztos, hogy a babakocsi meg a hó együtt épp életbiztosítás, de hátha van lesepert terep erre. Jobb a hordozóban feküdnie a lurkónak, és szunyálni egy nagyot a friss levegőn, mint kendőben, kabát alatt. Meg így talán nem kel fel arra, ha beszélgetek. Annyit kértem Helenától, hogy akkor találkozzunk, amikor fenn van a nap, és szombat lévén vélhetőleg suliba sem kell időznie, hacsak nem önszorgalomból. Engem eléggé lehangol, hogy ennyire sok ideig van sötét napközben is, de csak idő kérdése, és megszokom. A hideget imádom, sosem éltem kifejezetten meleg helyen, úgyhogy ez legalább nem nevezhető gyökeres változásnak. Ettől függetlenül a sötétség még nem a szívem csücske, de arra jó, hogy könnyen tudjak aludni olyankor, amikor a gyerek is. Szerintem ez az egyetlen tanács, amit megfogadtam másik anyukától, hogy aludjak, amikor a baba, máskülönben nem fogom bírni. Így egész jól veszem szerintem az akadályokat. Kioperálom a csomagtartóból a babakocsi alját, aztán szétnyitom, hogy belecuppantsam a hordozót, és már tologathatom is, amerre csak akarom. Pár perc van már csak a megbeszélt időpontig, de addig is nyugodtan tologatom a kocsit, és ráérősen sétálgatok. Kíváncsi vagyok, milyen lesz nyáron a folyópart, akkor biztos sokkal többet fogunk erre mászkálni Noellel, meg azért remélem, szerzek majd még új ismerősöket, mert bevallom, most roppant ingerszegénynek érzékelem az életemet. Arról fogalmam sincs, hogy néz ki, a hosszú barna haj oké, meg az is tiszta sor, hogy én gyerkőccel vagyok, nagyon nem mehetünk el egymás mellett. Azért minden erre tévedő barna, fiatalabb leányzóra rámosolyogtam, amolyan hátha ő lesz az alapon, bár még mindig neki van több esélye felismerni engem, mert gyerekkel más nincsen jelenleg errefelé.
Amikor Evangeline említette, hogy ő is Fairbanksbe költözik, először szinte el sem mertem hinni, mert... olyan hihetetlennek tűnik, hogy valaki pont ide akarna jönni. Oké, értem én, hogy Alaszkában ez nagyvárosnak számít, de most komolyan, ettől szerintem már csak az Északi-sark lehet rosszabb. Másfelől viszont madarat lehetett volna fogatni velem, mert barátkozás terén még mindig satnya volt a helyzet, igaz, az évfolyamtársaimmal egész jól elvoltam, de egy év után belecsöppenni egy megszokott, összeszokott csapatba... hát, idő kell, amíg beilleszkedik az ember, vagy egyáltalán elfogadják, na. Ahhoz képest felüdülés lesz egy olyannal találkozni, akivel már hónapok óta együtt kikapcsolódunk a nagy virtuális világháló épp-melyik játékát nyüstölve. Igaz, már múltkor a Jasonnal való skype-olás közben is eszembe jutott, hogy milyen király, hogy itt van nekünk a net, hisz mennyivel egyszerűbb olyanokat találni, akikkel hasonló az érdeklődési kör? Nem csupán egy város, vagy városrész áll rendelkezésedre, hanem az egész web! Másfelől... tök jó, hogy már így is lehet barátokat szerezni, csak az a rossz benne, amikor a kedves ismerősöd épp az ország másik felében él. Vagy másik országban... ne' adj isten másik kontinensen! Tervezgettem már korábban úgy is, hogy ha nagykorú leszek és lesz elég pénzem, csinálok egy nagy körutazást, amiben végiglátogatom a netes ismerőseimet, barátaimat... De hol van az még! Nem is annyira a nagykorúság, mert az lassan mint a fény az alagút végén, bő egy év távolságban, csak hát mire én annyi repjegyre valót összegürizek diákmunkával. Épp ezért is örültem meg annyira, amikor megtudtam, hogy legalább egyikük ide költözik. Egyszer-kétszer már jártam a folyópart környékén is néhány szaktársammal, így még csak az odatalálás sem volt vészes, mentem én a megbeszélt időpontra... igaz, nem én lennék, ha nem késtem volna el, de azt is csak azért, mert attól való félelmemben, hogy elkések, sietősebbre vettem a lépést, mint kellett volna, és pár utcával korábban akkorát nyekkentem egy jégfolton, hogy vagy 5-10 percig csak könnybe lábadt szemmel pislogtam a fájdalomtól, aztán meg igyekeztem megszabadulni jéggé fagyott könnyeimtől... A folyópartra érve aztán rádöbbentem, kicsit hosszabb ez a sétány, mint amire emlékeztem, de annyi baj legyen, az egyik végen elindulva elkezdtem olyasmi kinézetű leányzót keresni, akire ráillett Evangeline leírása. Még szerencse, hogy szinte senki sem volt kisgyerekkel, így egész hamar sikerül kiszúrnom, és ahogy észreveszem, már egész messziről integetek is neki, és kissé bicegve, de indulok is felé. - Evangeline... igaz? És Noel. - kérdeztem rá óvatosan, miközben vetettem egy pillantást a picurra is, ha pedig beigazolódott, hogy bizony ő az, akkor egy széles mosoly kíséretében már be is mutatkoztam jómagam is, ha pedig nincs ellenére, akkor két puszival is köszöntöm mellé. - Akkor, örülök, hogy végre megismerhetlek. Én pedig Helena... - nem mint ha nem tudná, de hát na, mégiscsak most találkozunk személyesen először, és így is napok óta azon izgultam, hogy vajon hogy fog sikerülni, vagy milyen lesz élőben. - És nee haragudj, hogy késtem, igyekeztem sietni, csak meggyűlt a bajom a jéggel... - dörgöltem meg a még mindig sajgó derekamat célzás gyanánt. Még jó, hogy nem olyan madárcsontú típus vagyok, legalább törni nem tört semmim. - Mesélj, hogy tetszik eddig a város? Sikerült mindent elintézni, amit szerettél volna? - dobom fel az első témát, ami eszembe jut, csak hogy véletlenül se csak kukán bandukoljunk egymás mellett.
Pár perce már itt időzünk, de nem zavar, mert szerencsére járható az út, és nem kell hóbuckákat sem kerülgetni, mert eltakarították rendesen. Végül csak sikerült kiszúrni, hogy valaki nekem integet, a haja is barna volt, szóval jó eséllyel ő lesz Helena, bár azt nem említette, hogy biceg is. Azért hátrafordultam, hogy valaki nem integet-e vissza neki, s mivel nem volt ilyen, ezért végül viszonoztam a gesztust. S nem is mentem távolabb, sőt, felé indultam el, így kisvártatva össze is találkozhattunk. - Igen, így van. Bólogattam mosolyogva, és annak azért őszintén örültem, hogy nem egy friss ismeretségről van szó, jó, tudom, csak az elmúlt egy évben kerültem közelebb az online élethez, de azért mégsem a nulláról indulunk. A két puszit viszonoztam magam is, semmi kifogásom nem volt ellene. - Én is nagyon örülök, Helena! Tiszta sor, hogy ő az, persze, de ettől még így kerek, szóval nincs ezzel semmi gond, nem hiszem, hogy ostobának néz, vagy ilyesmi. Sokan megteszik, pusztán a hajszínem okán is, de őt nem igazán ilyen személyiségnek ismertem meg. - Igen, azt láttam, hogy bicegsz. Mi történt, elestél? Ez így vicces lesz akkor sétálós programnak, szerintem keressük meg a legközelebbi szabad padot, és üljünk le, babakocsit úgyis tudok tologatni. Azért meg eszemben sincs haragudni, mert késett, már csak azért sem, mert egyébként is kinn sétálnék a gyerkőccel, de alapjáraton sem zavar az ilyesmi, hogyha egy tűrhető határon belül mozog, azért a fél óra már elég sok. - A város az elég kellemes kis helynek tűnik, olyan minden megvan benne, ami kell, semmivel sem több. Nem tudom, neked milyen tapasztalataid vannak róla. A hideget szerencsére imádom, szóval legalább ezt nem kell megszokni. Nem is vagyok szerintem annyira beöltözve, mint a legtöbben, sapka például ki van zárva, nem szeretem, mert valahogy nem igazán áll jól egyik sem, és inkább akkor már nem erőltetem, maximum akkor, hogyha ezerrel esik még a hó is a mínuszok mellé, bár akkor már inkább a kapucni. - Nem igazán, lakást még nem találtam, de folyamatban, és remélem, megoldódik ez a probléma is, meg elméletileg következő évtől átvesznek levelezőre, de addig úgyis ráér, mert még nem tudnék elszabadulni egy hétvégére sem. Talán bő fél év múlva már rá merem majd hagyni Calira, de egyelőre nem tenném, mert érzem, hogy van valami kellemetlen a háttérben, amit egyelőre nem tudok hová tenni. Meg tényleg nem élnék vissza senki jóindulatával, ráadásul egyelőre még én is úgy vagyok, hogy nonstop Noellel lennék, tulajdonképpen így is van. - Milyen az itteni egyetem? Meg úgy általánosságban, már jobban érzed kicsit magad? Azt tudom, hogy nem szívesen költözött ide, de egy kis idő már mégiscsak eltelt azóta, szóval talán valamelyest változtak a dolgok.
Ahogy a szőkeség a háta mögé leskelődik, egy pillanatra magam is elbizonytalanodom, de aztán visszainteget, már egész magabiztosan indulok meg felé, hogy túlessünk a bemutatkozáson élőben is, ha már online annyit múlattuk együtt az időt. -Egy kicsit siettem, és sikerült megcsúsznom egy jégfolton. - vallotam be, elvégre tél volt, annyira talán nem ciki, megesik a legjobbakkal is. Pedig már új csizmát is vettem, mióta ideköltöztem, mert New Yorkban sosem esett olyan sok hó, vagy ha igen, azt is gyorsan eltakarították, vagy elolvadt, nem volt annyira létszükség, hogy ilyen.... télies csizmát hordjon az ember. Bezzeg itt! Tisztára más világ. - Annyira nem vészes, szerintem fél óra múlva már emlékezni sem fogok rá, úgyhogy a sétálós programot se kell lefújnunk. - legyintettem, mást nem majd este koppan az állam a padlón, ha meglátom, mekkora kék-zöld folt lesz a helyén. Most viszont tényleg roppant csábítónak tűnt egy pár percre letenni a fenekem valahová, legalább amíg már nem sajog úgy. -Nem rossz, nem rossz, csak... olyan pici. - meg vidékies, bár New York után mi nem az? Igaz, ez még kevésbé zavarna, elvégre Dijon sem volt éppenséggel egy metropolisz - Meg ne lenne olyan hideg! Meg lehet ezt szokni valaha? Tényleg, te nem fázol? - vándorol is rá egyből a pillantásom, csak így lazán, sapka nélkül? Elég ránéznem, és már szalad egy kört a hideg a hátamon, brr! - Vagyis gondolom, biztosan, élnek itt is emberek, bár aki ide születik és ebben nő fel, gondolom, az magára szed az évek alatt némi „frost resist”-et. - vigyorodok el, tipikus gamer kifejezéssel élve a hideggel szembeni ellenállásra. - Ó... akkor most hol laksz? Valami ismerősnél, vagy rokonnál, vagy... - vagy nem tudom, anyagilag milyen a helyzete, nem is akarok semmi olyanban vájkálni, ami nem az én dolgom, igaz, pár megoldás még így is akad... hotel, motel, meg társai. -Na, az tök jó. Mármint hogy a te szakodból legalább van levelező is. Nem lesz túl nehéz Noel mellett? Vagy jó baba? - érdeklődök ezzel kapcsolatban, hogy ha sokat alszik, meg keveset sír, akkor még egész jól megoldható a dolog. - Őszintén? Eddig egész jó, legalábbis jobb, mint amire számítottam. Volt némi fenntartásom eleinte, de mostanra egész megszerettem az itteni sulit is. Igaz, mivel az előző éves tárgyaimból csak párat sikerült elfogadtatniuk, így most egész sok tárgyat kell áthallgatnom az elsősökkel együtt, hogy ne okozzon akadályt a későbbiekben a hiányosság. - sóhajtok, egyetemi élet, azt hiszem, neki sem kell bemutatni... igaz, vannak lazább meg nyüzsisebb szakok is, de annyira végül is egyik mellett sem szokott annyira unatkozni az ember. - Fogjuk rá. Még keresem a helyem, de igyekszem megszokni, ha már úgy tűnik, úgy is itt fogok élni egy darabig. - feleltem, majd némileg elmosolyodva folytattam - Bár azt be kell valljam, tisztára megörültem, amikor említetted, hogy te is ide költözöl. Legalább egy régebbi ismerősöm már lesz helyben is. - régebbi, viszonyítás kérdése, bár ahhoz képest, hogy október óta vagyok itt, szerintem mondható annak. - Neked egyébként élt itt valakid? Vagy miért pont erre a városra esett a választásod? Én magamtól tuti nem pont ide jöttem volna. - vallom be, inkább mozdultam volna dél felé... vagy vissza Európába!
- Akkor nem igazán érte meg a sietség, pár perc késést kibírtunk volna. Inkább, minthogy bárkinek baja legyen, főként, hogy Noel épp szundít a friss levegőn, ami azt illeti, akárhányszor kijövünk babakocsival, ez a vége, amit én nem bánok, mert nekik még úgyis alvással telik a napjuk nagy része, meg addig sem kell találgatnom a sírásából, hogy vajon mi baja lehet szegénykémnek. - Jól van, de ha esetleg jobban fájna, szólj kérlek. Nem örülnék neki, ha miattam robbanna le valaki még jobban, viszont azért annak örülök, hogy a jelek szerint egy kicsit leülhetünk, így nyugodtabb vagyok jóval. - Tényleg nem tűnik túl nagynak, bár mi még csak pár napja érkeztünk. A hideg engem nem zavar, sosem éltem olyan helyen, ahol túlságosan meleg lett volna, hozzászoktam a hűvösebb időjáráshoz. Azt nem tudom, hogy olyannak meg lehet-e, aki melegebb éghajlatról jött, nekem ez mondhatni normális. Kénytelen vagyok elmosolyodni a reakciójára a sapkátlanságom okán, de hát én tényleg csak extrém esetekben hordok, egyszerűen nem szeretem. - Hajaj, az ittenieknek szerintem velük született speciális tulajdonságuk. Vigyorodom el, nem tagadom, jól esett szülés előtt az a semmit tevés, amit a játékok jelentettek, most már persze időm az nincs rá, mert ha alszik a manó, én is úgy teszek, máskülönben nem bírnám ki a napokat. Egyébként, nem hiányzik kifejezetten, annyira nem váltam a rabjává, talán pont azért, mert alig fél évet töltöttem el így. A csevegés többekkel megmaradt, de azt lehet intézni telefonról is, ha úgy van. - Átmenetileg egy barátnőmnél, volt olyan kedves, és befogadott, de a gyerkőccel senkire nem akaszkodnék rá hosszabb távol, nem nevezhető nyugodtnak mellette az élet. Tényleg jobb lenne, ha mihamarabb találnék magunknak valami másfél szobás kis kuckót, mert mégiscsak szüksége van mindenkinek a privát szférára. Nekik is, nekünk is. - Egyelőre még gőzöm sincs róla, mert többnyire alszik, majd kiderül később, lehetséges, hogy nem fogom tudni megoldani, de a puding próbája is az evés. Maximum felfüggesztem megint a tanulmányaimat. Jelenleg határozottan úgy érzem, hogy sosem lesz diplomám, de nem temetem még egyelőre a dolgot, elvégre, valami pincérnői fizetésből nem tudnám eltartani Noelt. - Az nem kellemes, ha valamit megint végig kell hallgatni, nem is értem, miért vannak ekkora különbségek a követelményekben egyes tárgyaknál. Akkor kitartást, gondolom, jó sok órád van így. Én örülök, ha egy tárgyat egy fél év alatt le tudok majd, nemhogy többször nekifussak, akár önhibámból, akár azon kívül. - Na igen, ahogy a szülők döntenek, igaz? Nekünk már ez nem játszik éppenséggel szerepet. Húzom el a számat, mert nekem sajnos már rég nincs ilyen téren kihez fordulnom. Az apám megtagadott minket úgymond, anya pedig otthonban van. - Hú, én is tökre örülök neki, hogy van itt valaki más is az ismeretségi körömből, ami amúgy nem túl széles sajnos. Majd azon leszek, hogy kicsit kitágítsam a lehetőségeimet, elvégre épp itt az ideje kicsit nyitottabbnak lennem, lurkókkal úgyis könnyebb ismerkedni, játszótéren, és hasonlók… - Igen, a barátnőm ideköltözött a párjával. Előtte együtt éltünk, aztán úgy gondoltam, jobb lesz itt, mint bárhol máshol, ahol nincsenek egyáltalán ismerőseim. Legalább baj esetén van kit hívnom… Nem mindegy. Sóhajtok megadóan, mert tény, hogy szükségünk lehet majd segítségre, és sem az apámat, sem az exemet nem hívnám fel soha az életben. - Meg nem ártott némi levegőváltozás sem. A te szüleid miért választották Fairbankst? Kérdezek vissza, mert szerintem az idősebbek eleve nehezebben változtatnak, de lehetséges, hogy téveszméim vannak, fogalmam sincs.
Csak egy vállvonással reagáltam le azt, hogy nem kellett volna, hisz miután szinte mindig, mindenhonnan elkések, ez még sem állapot, pláne, hogy a legtöbb helyen ennyire nem elnézőek az ilyesmivel szemben, igyekszem hát dolgozni a menetidőmön. - Persze, mindenképp! - bólintok aprót, bár nem hiszem, hogy nagyobb gond lenne belőle. Annyira nem vagyok csonttörős típus, hála az égnek, ha meg mégis baj lenne, az úgy is akkora, hogy nagyon nincs mit titkolni rajta. - Irigyellek érte... De azért remélem, idővel megszokom én is.- lóbáltam a lábamat, ha rajtam múlt volna, inkább mentem volna vissza Franciaországba, de hát nem rajtam múlt, ugyebár... - Cheaterek! - vigyorodok el szélesen - Mondjuk... kíváncsi vagyok, ha mondjuk egy itteni költözne New Yorkba, mi az, amit hasonlóan nehezen viselne, mint most én... talán a tömeget? A szmogot... a zajt? - gondolkoztam hangosan, de tudja a fene... mást nem, ha netalántán sikerül egy olyan barátra szert tennem, akinek valami ismerőse innen költözött oda, kifaggatom róla. Bár képzelem, mekkora eséllyel fogok pont ilyenbe botlani. - Mondanám, hogy el tudom, de... jobban belegondolva, a rokonságunkban én vagyok a legkisebb, az idősebbek a generációmban meg még nem igazán jutottak el odáig, hogy babázzanak... - utalok itt a nővéremre, meg az unokatesómra. - Egyébként nagyon nyüzsis egy ilyen picivel az élet? Vagy fárasztó? Vagy nem is tudom, mi lenne igazából a megfelelő szó... gondolom lefoglalja az ember idejének nagy részét. – próbálom körülírni a dolgot, hisz ezt úgy is egy olyan tudja igazán, akinek van egy ilyen apróság az életében. - Az még akkor a szerencsésebb. Legalábbis gondolom sokkal jobb, mint ha nem akarna aludni, és helyette folyton-folyvást csak sírna, és találgasson az ember, hogy éppen mi lehet a baja. - Köszi! És... hát, azt én se... Pedig egy ennyire... viszonylag ritkának mondható szaknál azt hinné az ember, hogy mindenhol ugyanazt követelik az embertől, de úgy tűnik, az ország más-más részén itt is máshonnan közelítik meg a dolgokat. - vallom be, még ezt a félévet végigszenvedem, aztán elvileg utána a többinél már nem kell ismételnem... Legalábbis azért, mert nem itt végeztem az egyetemet a kezdetektől, ha vizsgán bukok, az más téma, de azt meg senki sem tervezi előre. - Bizony ám...! - grimaszolok a szülői döntés hallatára, és mondanám, hogy irigylem érte Evangeline-t, hogy ő már ilyen önálló, de képzelem, ezzel az önállósággal mennyi nehézség is együtt jár, pláne, hogy Noelről is egyedül kell gondoskodnia. - Az biztos, a semmitől határozottan jobb! Egyébként ha valamiben esetleg tudok segíteni, nyugodtan hívhatsz engem is. - ajánlottam fel, mert igaz, a suli elég sok időmet elveszi, pláne, hogy most dolgozok is mellette, de azért ha úgy hozza a szükség, biztosan tudunk olyan időpontot találni, ami mindkettőnknek megfelelne. - Apámat ide helyezték át. Éljen az állami szfériában való munka...! No meg aztán anyának is egész hamar ajánlottak munkát a helyi önkormányzatnál, a én szakom is van a helyi egyetemen, úgyhogy egész hamar eldőlt a dolog. - tártam szét a kezeimet beletörődően.
- Őszintén, nem tudom, meg lehet-e szokni, ha nem ebben nő fel az ember. Meg aztán, ha egyébként is fázós vagy, úgy aztán pláne bajos a dolog. Nekem ilyen téren tényleg szerencsém van, bár én meg az agyzsibbasztó hőséget nem bírom, az itteni nyár pont jó lesz nekem, az még pont elviselhető, de mediterrán térségben szerintem simán elolvadnék. - Szerintem mindet… Amekkora város New York. Meg muris lehet rendre eltévedni. Én sosem jártam arra, de bevallom, nem is vonz egyáltalán. Ez nyilván csak találgatás, de szerintem egy költözés mindenképpen megviseli az embert, az csak szerencsés eset, hogyha legalább az időjárást nem kell pluszban megszoknia valakinek, ha már minden mást igen. - Ami késik, nem múlik. Én se nagyon így terveztem, gondolhatod. Sosem titkoltam, hogy Noel nem tervezett baba, sőt, észre sem vettem a dolgot, amíg nem kerültem más miatt kórházba, meg aztán, szörnyen nehéz lehet erre rájönni arra való tekintettel, hogy férfivel sosem látni, következésképpen nincs velünk a kisfiam apja. - Igen, elég fárasztó tud lenni, bár bőven kárpótol egy-egy mosollyal, vagy ha új dolgokat csinál, meg csak úgy szimplán azzal, hogy van. Egyébként, velünk úgy alakult, hogy egy ágyban alszunk, szóval így kicsit könnyebb, nem kell hozzá szaladgálni éjszakánként, hanem ott van rögtön. Meg ugye sehová sem tudok nélküle menni, de elég türelmes most még, meg szinte mindig alszik, úgyhogy egyelőre még könnyű. Gondolom, minél nagyobb és akaratosabb lesz, annál nehezebb lesz vele. Elmélkedem hangosan, ahogy mondani szokták, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Persze nyilván gyereke is válogatja, azért remélem, olyan bődületesen rossz gyerkőc sosem lesz. - Ez azért elég fura, legalább a ritka szakoknál lehetne egységesebb az ember. Tudom én, hogy egyeteme válogatja, de ezzel csak a diákokat szívatják. Igaz, mivel nem… Húzom el a számat, összességében annyira nincs jó véleményem az egészről, és örülök, hogy most már igazából csak egy év választ el a végétől, aztán elkezdhetek tevékenykedni, nem mintha egy év alatt lerendezném az egészet gyerkőc mellett, de mindenképpen igyekezni fogok mihamarabb megtenni, hogyha beadhatom óvodába, akkor már munkám is legyen relatíve hamar. A szakmámban természetesen. - Köszönöm, kedves tőled, hogy felajánlottad. Ha nagyon nem tudok majd megoldani valamit, elképzelhető, hogy élni fogok vele. Igaz, először azért Calit hívnám, de hiába a legjobb barátnőm, mindennel azért mégsem zaklathatom, pláne azóta, hogy kiderült számomra, elvesztette a babáját. Eszemben sincs túlzottan sokat időzni emiatt a társaságában, mert félek, hogy túlságosan rosszul esik neki. Kész szerencse, hogy úgy tűnik, találtam egy kiadó szobát, noha ott is lesz lakótársunk, de elméletileg nem zavarják a gyerekek. Már csak össze kell hoznunk a találkozót élőben is, hogy lepapírozzuk a dolgokat. Egy szoba mégiscsak olcsóbb, mintha egy egész lakást bérelnénk ketten a lurkóval. - Tényleg, és nem maradhattál volna koliban? Mármint, azért az emberek nagy része szereti ott befejezni a sulit, ahol elkezdte. Sok egyetemista távol van a szüleitől… Vagy ez szóba se jött? Nem akarok én kavarni, meg semmi ilyesmi, de úgy érzem, nem szívesen jött ide, és talán így is megoldhatták volna. Igaz, a szüleit is megértem, elég fiatal még Helena, nyilván biztonságosabbnak ítélik maguk mellett tudni.
- Ne ijesztgess, azért remélem, hogy meg...! - pislantok némileg kétségbeesett tekintettel Evangeline-re, mert odáig oké, hogy egyelőre marhára nem bejövős ez a cudar hideg, meg a hátam közepére sem kívánom az egészet, de azzal a tudattal várni az elkövetkező éveket, hogy ez bizony később se lesz jobb... mon dieu! - Ahhoz kellően nagy, az tuti. Egyébként engem sem vonzott, de hát ugyebár az sem kívánságműsor volt. - sóhajtok színpadiasan, sosem titkoltam különösebben, hogy a szívem még mindig Franciaország felé húz leginkább. - Sejtem... ember tervez, az élet meg újratervez. - kinek így, kinek úgy, mindenesetre örülök annak, hogy esetében végül egész jól alakultak a dolgok. Mármint... látszik rajta, hogy odáig van a kisfiáért, meg Noelnek sem egy árvaházban kell felnőnie, mert az anyja tudni sem akar róla... - Meghiszem azt, olyan aranyosak amíg ilyen kicsit. Mármint azok még utána is, csak na, egy kisbaba mégiscsak kisbaba, ránéz az ember és már jobb kedve kerekedik tőle. - kivéve amikor már órák óta bömböl és senki sem tudja mi baja lehet, de tekintve, hogy a családban én vagyok a legkisebb, így ez kimaradt eddig az életemből. Majd ha egyszer Cel férjhez megy...! Megyek hozzá babázni, az tuti! - Gondolom ezzel akarnak felvágni, hogy ők milyen különlegesek meg egyediek, miért jobb ha őket választja az ember, mint ha másik ugyanolyat... Vagy tudja a fene. Amíg nem költöztünk, én is azt hittem. - vontam vállat, ami pedig a diákok szivatását illeti... hajjaj. Igaz, én még csak második éve gyűröm az ipart, de mélységesen egyetértek a hallottakkal. Mivel nem? - Csak nyugodtan. Legalább addig sem otthon rontom a levegőt. - mert igaz, elég nyüzsis az órarendem, de az ominózus összezörrenésem óta apuval valahogy inkább töltöm azt a kevés időmet is bárhol másol, mint otthon. - Ó, nehogy azt hidd, hogy nem próbálkoztam ezzel. Sőt, igazából a nagyszüleim, meg apa nővéréék is New Yorkban laknak... vagyis az utóbbi már elköltözött, de a nővérem is ott van, még csak egyedül sem lettem volna... De a szüleim úgy döntöttek, hogy nagyobb biztonságban vagyok mellettük, úgyhogy... nem. - kezdtem mesélni-panaszkodni, mielőtt még azt hinné, hogy nem adtam én kellő mértékben hangot a szüleim előtt korábban a dolognak - Igazából még annyiból is igazságtalan az egész, mert amikor még Dijonban éltünk, akkor a nővérem pont New Yorkba ment tanulni... aztán pár évvel később mi is költöztünk, de most meg, fordított esetben nekem meg nem engedik, hogy maradjak. Tudom, tudom, az élet igazságtalan, meg ettől nagyobb bajom soha ne legyen, de na... Annyira nem élmény, amikor minden ismerősödet, barátodat, meg ismert helyedet magad mögött kell hagynod. - szontyolodtam el egy kissé, mert ez volt az, ami a leginkább zavart a költözéseinkben. Hogy mindig újra kell kezdeni... mindent. - Miért pont a pszichológia? - váltottam inkább témát, ne csak én panaszkodjak itt megállás nélkül, mint valami rossz vénasszony, no meg őt is hagyjam szóhoz jutni azért.
- Jóóó, embere válogatja, lehet, hogy te megszokod. Csepegtetek neki egy kis reményt, de szerintem aki eleve nem szereti a hideget, az sosem lesz nagy rajongója, és mindig lényegesen több réteget ölt majd magára, mint mások. Én sem akarnék a spanyol tengerparton élni, mert elolvadnék. - Sajnos egy bizonyos kor alatt nem mi döntünk az életünkről, néha még utána sem. Nem mintha saját tapasztalat lenne, de ismertem olyat, aki még huszonsok évesen is az anyuci véleményétől tett függővé mindent. Én meg már korábban nagykorúsítást kértem, tekintettel arra, hogy anya olyan állapotban volt, amilyenben, a nagyszüleim pedig már mind meghaltak. (Haha, hiszem én.) Úgyhogy, nem igazán utasítgat már jó ideje senki semmire, apa meg hiába próbálta, minden egyes alkalom után közöltem vele, hogy nem merészelje nekem előadni a felelősségteljes mintaapát, különben azonnal elmondom Calinak az igazságot. Nem volt szép tőlem, tudom én, de már rég elvesztette a jogot arra, hogy apámnak mondhassa magát. - Hát még ha egyáltalán a tervezésig eljutottam volna… Csóválom a fejem mosolyogva, de az tény, hogy nem bánom Noelt, sosem fogom, egy percig sem tettem. Még csak azon sem gondolkodtam soha, hogy inkább megválok tőle, ilyen-olyan módon. Amikor tudomást szereztem róla, már szinte mozgott, s ahogy először megéreztem magamban, már abban is biztos voltam, hogy én őt senkinek sem vagyok hajlandó odaadni a világon. Az én kisbabám, és gondoskodni fogok róla, valahogy megoldom. Azóta is így van, bár akadnak nehezebb hetek, napok, de reménykedem benne, hogy lassan kinn leszünk a vízből. Ki tudja, ha szerencsém lesz, igény lesz megint rám fotózásokon is, jó lenne nagyon, azt mindig is élveztem. - Egyetértek, az biztos, hogy ilyenkor a legaranyosabbak, ehhez kétség sem férhet. Ahogy nőnek, más lesz szerintem a fontos, például milyen ügyes, milyen szépen beszél, ilyenek. Mindenesetre most még mást úgysem csinál, csak néz, és van, eszik, alszik, más nem lehet, mint aranyos. - Különlegesebb nem lesz, csak nagyobb szívás. Meg nem pont egy ilyen világvégi suliban kellene ilyen nagy elvárásokat támasztani. Annyira igazából még nem néztem utána, mennyire tartják sokra. Az is lehet, hogy világszínvonalú, sosem lehet tudni, mindenesetre igazából ez engem nem érdekel, a lényeg a diploma, aztán hogy találjak munkát, és el tudjam tartani a kisfiamat. - Húha, ez nem hangzik túl fényesen. Pillantok rá az otthon levegőrontással kapcsolatosan, nyilván történt valami, de azért nem akarnám kirángatni belőle ezt az infót, mert meglehet, nem egyszerű róla beszélnie, a családi gondokról nekem sem volt soha. - Tudod, nézheted akár onnan is, hogyha meg ott maradtál volna, akkor a szüleid hiányoznának. Sovány vigasz, sejtem, de biztos találsz majd itt is valami szépet, és rájössz, hogy nem olyan gáz ez a hely. Barátokat meg mindenütt lehet találni, csak most maximum megint meg kell dolgozni értük. Egyébként az tuti, hogy a sok költözés az gáz… Nekem pokolian hiányzik anya, bár sokkal régebben, mert ő tizenkét éves korom óta nem ugyanaz, és már nem is lehet visszahozni. Nem is igazán vagyok képes felfogni, hogy viselhet meg valakit ennyire az, ha elhagyják. Tudom én, hogy szerette, és szerinte élete szerelme volt, de attól még a józan eszének nem kellett volna szabadságra mennie. - Anyum miatt. Tudod, kicsit megviselte az élet, aztán nem is tudom… a jövőben szeretnék segíteni azokon, akik úgy járnak, mint ő. Arról már gőzöm sincs, miért azt kezdtem el, igazából csak muszájból mentem egyetemre, azt hittem, modellkedni fogok, míg csak lehetséges, de milyen jó, hogy megtettem… bár még nem végeztem el, de ami késik, nem múlik.
- Szép remények a jövőre nézve. - csóváltam meg végül a fejem nevetve, ha a kedvencem nem is lesz, de remélem, valamennyire csak hozzászokok... legalább egy kicsit! - Ezt már én is tapasztaltam. - igaz, nekem még van némi időm a nagykorúságig, de gondolom, nálunk sem lesz semmi jelentősége annak, hogy betöltöm a 21-et. Utána majd jön az, hogy „amíg az én házamban élsz”, meg „amíg én tartalak el”, meg a többi hasonló bölcsesség, amivel olyan jól sakkban tudják tartani a szülők a gyerekeiket. Ahogy meghallom Evangeline szavait, már kapcsolok, hogy lehet, mégsem kellett volna megszólalnom, de most már úgy is mindegy, hála az égnek nem úgy néz ki, mint aki annyira megsértődött volna rajta – szerencsére. Utána viszont én mosolyodok el, ahogy vetek egy újabb pillantást az apróságra. Furcsa belegondolni, hogy egyébként én is nem tervezett baba voltam, igaz, csak azért, mert a szüleim már feladták a reményt, hogy Celestén kívül más gyerekük is lehet még. - Igen, csak magyarázza ezt az ember a tanároknak meg a vezetőségnek. - húzom el a számat - Oké, valahol megvan a nagy elvárások előnye is, annál többet tanul az ember, de könyörgöm... mind tudjuk, hogy milyenek az egyetemek, egy csomó felesleges tantárgy van, amiről válltig állítják, hogy milyen hasznos, aztán az életben nem használja utána az ember. - magyarázok, mert például nálunk is... hiába nyalja be az ember töviről hegyire az egész tananyagot, ha nincs kellő kreativitása, merészsége vagy szépérzéke ahhoz, hogy aztán használni is tudja őket. - Ami azt illeti, annyira nem is az... - pláne ha azt nézzük, mennyi idő eltelt már azóta, és mégsem lett semmi ugyanolyan, mint korábban volt, előtte. Még mindig reménykedek benne, hogy egyszer, talán... még lehet minden a régi, de ahogy egyre telnek a napok, valahogy egyre kevésbé megy. - Biztosan hiányoznának... Így meg hiányoznak a nagyszüleim, a nővérem, meg az összes barátom a suliból. Nem jó ez sehogy se. Nem is értem én se, miért kell ennyit... és ilyen nagy távolságokra! - felelem hitetlenkedve, egyszer talán majd megértem – vagyis jó... értem én azt most is, hogy a szüleim munkája kívánja meg, de... akkor is! Nem igaz, hogy ők nem látják, hogy ez mennyire nehéz így. - Ó... nem hangzik túl jól. - legalábbis ami az anyukájával történt - Viszont az tök jó, hogy legalább így adta magát a pályaválasztásnál, hogy merre szeretnél. Vagy hogy célod van az egésszel, nem csak úgy találomra ráböktél valamire, hogy legyen ez, mert semmi ötleted. Emlékszem, nálunk a suliban hányan nem bírtak dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy merre tovább... - emlékszem vissza, pedig művészeti suliból aztán azt hinné az ember, hogy egyértelmű, hogy ezzel kapcsolatosan akar mindenki tovább menni. Aztán így is, lett aki azóta fodrásznak tanul, aki tolmácsnak, aki tanárira ment, meg még lehetne sorolni. - Ez a modellkedés dolog egyébként hogy megy? Vagy nálad hogy volt? Bementél egy stúdoóba, hogy szeretnéd ezt csinálni, vagy ők fedeztek fel, vagy valami ajánlgatás útján ment? És milyen képeket csináltatok általában? Mert egész szerettem nézni az America’s next top modelt, de gondolom, ott sem mindig minden feltétlenül úgy van, mint a valóságban... - mosolyodtam el, mert lehet, hogy mégis, de általában nem sok köze szokott lenni a tv műsoroknak a valósághoz, inkább csak a szórakoztatásra mennek.
- Magyarázhatja azt nekik bárki, egyik fülükön be, másikon ki. Esélytelen, hogy csak olyat rágjanak a szánkba, ami valóban hasznos lenne. Arról nem is beszélve, hogy sok mindenhez készség és tehetség szükséges, én se mennék semmire, ha lövésem se lenne róla, miként is teremtsek kapcsolatot az emberekkel, és értsem meg őket jobban, mint talán ők értik magukat. - Valóban nem jó ez sehogyan sem, de a mai világban legalább ott vannak a video beszélgetések is, tudom, nem az igazi, de kicsit olyan, mintha közelebb lennének hozzánk a szeretteink. Képzelheted, milyen jó lehetett az ilyesmi akkor, amikor még mondjuk telefon sem volt. Ma már annyi lehetőség van a kommunikációra, hogy szinte megszámolni sem lehet, és ráadásul szerintem még a nagyszülők is hajlandóak haladni ilyen téren a korral, hogy láthassák az unokáikat. Én mondjuk nem ismertem a nagyszüleimet, anya szülei korán meghaltak sajnos, még kisbaba voltam, apa meg sosem beszélt az övéiről. - A szükség meg sajnos nagyúr. Én se szerettem volna ennyire az isten háta mögé költözni, de hát így alakult. Mosolyodtam el, igazság szerint annyira nem bánom, egész kellemesnek ítélem a közeget, de még egy kicsit szoknom kell. - Igen, nálunk is inkább az volt a jellemző, hogy fogalma sem volt arról a többségnek, merre legyen az arra. Nekem valahogy tényleg adta magát. Nem mintha ezért kifejezetten hálás lennék a sorsnak, szívesebben keveredtem volna erre az útra másként, mint a saját édesanyám kárán, de hát nincs mit tenni, az életünk közel sem mindig úgy zajlik, ahogy mi azt szeretnénk. Viszont azt is tudom, hogy mi lett volna, hogyha nem pszichológia, hozzá hasonlóan én is valamiféle művészeti szakot választottam volna. Az sem kizárt, hogy majd még fogok tanulni olyat is, de egyelőre vegyem sikerrel ezt az akadályt, abból is van még nem kevés hátra. - Engem leszólítottak az utcán, hogy nincs-e kedvem modellkedni, amúgy tök kamunak gondoltam, de úgy voltam vele, hogy mit veszíthetek, szóval elmentem. És legnagyobb döbbenetemre nem csak szórakozott velem valaki. Onnantól meg már jártam válogatásokra, és kisvártatva már volt olyan is, hogy kifejezetten engem kerestek valamire. Ecsetelem, bár ez utóbbi sokszor azért nem fordult elő, nagy a verseny a divatvilágban, nehéz igazán kiugrani. - Különböző ruha kollekciók fotózásán vettem részt általában, meg olyan fotózásokra is beváltam, amikor csak a sminket népszerűsítik és csak az arcunk látszik. Kifutós modell meg nem lehettem volna soha, ahhoz sem elég magas, sem elég vékony nem vagyok. Ezt mondjuk sosem bántam, nem is akartam az lenni. - Nos, ez jó kérdés, nem igazán tudni, hogy mi van ott a színfalak mögött, tudomásom szerint mindenkinek titoktartási kötelezettsége van. Nyilván nagy részük azoknak is megrendezett, mint a legtöbb ilyen valóságshownak.
- Lehet hogy ez valami egyetemi tanári perverzió. Így élik ki magukat, nekik is minden haszontalan vackot be kellett magolniuk, nehogy már a utánuk következő generációk megússzák a dolgot! Áh dehogy, úgy túl könnyű lenne! - magyarázok egész beleéléssel, mert más ésszerű magyarázatot nem igazán látok a dolog miértjére. Mert oké, hogy sok olyan dolog van, amivel nem árt tisztában lennünk, de hogy mindent fejből? Arról nem is beszélve, hogy ezek többsége pont olyan információ, amit a vizsgára bemagol szerencsétlen diák, hogy aztán vizsga után három nappal a felére se emlékezzen belőle. Felére? Az már jó teljesítmény lenne... - Uhh, te jó ég, ne is mondd! El sem tudom képzelni, milyen lehetett az élet akkoriban. - vagyis az én generációm előttieknél - Pedig ahogy hallom, nemrégiben lett ilyen hatalmas őrület ez a nagy mobiltelefonozós, Internetezős téma. Vicces belegondolni, hogy a szüleim még a betárcsázós telefonnal boldogították egymást. Vagy azzal se, mert csak levélírás volt. - grimaszolok, mert tényleg hihetetlen számomra, bár a nagyszüleimnek meg az, hogy vagyunk képesek ilyen természetesen használni ezeket a mindenféle elektronikus kütyüket. Hát úgy, hogy ebben nőttünk fel... - Mondjuk néha szívesen kipróbálnám, milyen lehet az, ha nem csörög egy nap 20-szor a mobilod, hogy hol vagy, mikor érsz haza, hozzál ezt-azt a boltból hazafelé jövet. - mosolyodok el, de az is tény, hogy sokkal jobban hiányoznának ezek a kütyük, mint amennyire ezeket az előnyöket értékelni tudnám. A mi generációnk? Víz, kaja meg napfény nélkül még csak-csak elvagyunk, na de net nélkül...? - Az az. - értek egyet vele, arra meg, hogy nálunk is hasonló volt a tendencia pályaválasztás terén, csak elmosolyodok. Jó az, ha valakinek ennyire tisztán kikristályosodik ez a dolog, és nem csak azért választ valamit, mert találomra rábök, vagy mert belekényszerítik. Mint az egyik osztálytársam, hiába szeretett volna festő lenni, a szüleinek patikája volt, neki is azt kellett tanulnia, hogy majd tovább vigye a családi vállalkozást... Evangeline mesél, én pedig érdeklődve hallgatom modell pályafutásának beindulását, mert ha valami, hát ez a világ teljességgel ismeretlen számomra. - Elég kalandosan hangzik. - vigyorodok el, arról nem is beszélve, hogy hány olyan történetről olvasni a neten, ami hasonlóan indult, csak teljesen más vége lett, sokkal negatívabb, és mindenki legyen óvatos meg tanuljon az esetből. Néha már csömöröm van tőle, hogy csak ilyenekbe fut az ember nap mint nap, mint ha semmi jó dolog nem történne már a világon, pedig egyáltalán nem így van, ahogy most is bebizonyosodik. - Az alapján, hogy ott igencsak csakran milyen hihetetlenül lehetetlen és – már bocsánat a kifejezésért, de... ronda, ruhának nem nevezhető izékben flangálnak, azt hiszem, nem sokat veszítettél vele. - nem mint ha nem lennének kivételek, szép és ízléses ruhák, de azért elég elvetemültek tudnak lenni a ruhatervezők is. Nem hiába, művészek, csak épp a textilekkel alkotnak. - Ez is igaz. Mindent a nézettségért, nem igaz? - nevetek fel csendesen, ami pedig a valóságshowkat illeti, hát az tényleg egy külön műfaj. Bár az ilyen fajtát még mindig jobban csípem, mint a 20-an összeköltözünk egy 10 fős házba típusúakat...
- Nemhogy inkább a praktikumra törekednének a haszontalan magolás helyett, nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal, hogy jobban értékelném, ha inkább a dolgok gyakorlatias oldalát mutatnák be nekünk inkább. Minden szakmának van alapja, amit ugyan meg kell tanulni, de legalább olyan képzés lenne, amire ténylegesen szükség is van, a halálom, hogy a legtöbb szakon vannak úgynevezett halál tárgyak, amin a diákok nagy része kihullik… Akkor ne vegyenek fel annyi embert, legyen szigorúbb a rendszer, de ne tömjenek minket minden gyökérséggel. Szép álmok. - Igen, sőt, még színes tv sem volt, vagy akkoriban kezdett betörni, mindenesetre nagyon felgyorsult mostanában a technikai fejlődés, és ha engem kérdezel, akkor iszonyat rossz hatása van az emberi kapcsolatokra. Sóhajtok fel, nem mintha olyan sok kapcsolatom lett volna valaha, de azt tudom, hogy ha valaki nem elérhető interneten, facebookon, akármilyen online felületen, akkor nem is létezik jószerivel. A soha nem lesz igazán barátok, akiket mégis annak hívunk, pedig csak online ismerjük őket, végtelen számban rendelkezésre állnak, de vajon mennyi belőlük az, aki a kisujját mozdítaná, ha baj van? Inkább nem is firtatom ezt a kérdést. - Egyszer hagyd otthon, biztos érdekes tapasztalat lenne. Szerintem halálosan nyugisabb úgy az élet, én legalább a hálóból kitiltottam minden elektronikai kütyüt, és sokkal nyugodtabban alszom úgy. Igaz, hogy nincsen saját tv-m, de egyébként sem nézném sokat, valahogy nem érdekel kifejezetten, mivel szennyezik manapság az ember elméjét a különböző csatornák. Viszont a telefonomat is kinn hagyom éjszakára, úgy gondolom, ha valami nagyon nagy baj lenne, úgyis felébrednék, ha csörög. Ám Cali az egyetlen, aki ilyen miatt felhívna, neki meg ott van közelebb Ben, aki segíthet. - Az tuti, hogy tapasztalatnak tökéletes volt, nem gondoltam volna soha, hogy ilyesmivel foglalkozni szeretnék, de érdekes világ, és többnyire inkább szerettem, mint bajom származott volna belőle, nem mellesleg igencsak szép pénzek vannak benne. Igaz, egy fiatal lányt könnyen elbolondíthat a csillogás, kész szerencse, hogy nem vagyok egy naiv lélek, és a felelőtlenség is távol áll tőlem. Ebből a szempontból még a bizalmatlanságom is jól jött, szóval nem ütöttem meg soha a bokám, de láttam olyanokat, akik pillanatok alatt égtek ki, kerültek a drog hálójába, vagy olyanokkal feküdtek össze kényszerből, akiktől reméltek valamit, mert nem volt elég önbizalmuk. Csúnya világ tud lenni, ha nem vigyázunk. - Ne is mond, a divatbemutatókon szerintem mind mind olyan ruhák vannak, amiket szinte soha nem hord majd senki, de az is jellemző, hogy egy tök átlagos, szép darabot nagyon kacifántossá tesznek a kiegészítőkkel, a modell megjelenésével, és úgy minden ruha túlzásnak tűnik szinte. Szerintem nem mondok semmi felfoghatatlant azzal, hogy ebbe a világba az egyszerűség, letisztultság nem igazán fér bele. - Az egyszer biztos. Sajnos tényleg mindent, egymáson is áttaposnak, de hát, kell lennie nyertesnek mindig. Közben meghallok egy kis gügyögést, szóval bepillantok a babakocsiba, és megsimizem a törpém arcocskáját, édesen álomittas még, lehet vissza is aludna, de csak azért nem fogom határozottabban rázni a kocsit. - Hát szia álomszuszék, nézd csak, ő itt Helena! Helena, Noel! Mutatom be őket egymásnak, de ki nem veszem a lurkót, viszont, tekintettel a hidegre, lassan időszerű lesz haza baktatnunk, mert idekinn nem szívesen szoptatnám meg, és annyira nem vagyok ősanya típus sem, hogy egy kávézóban simán előkapjam a mellem, és megejtsem a dolgot, de egyelőre még nyugiban van, elvégre azelőtt kapott tejet, hogy elindultunk ide, úgyhogy kapkodni legalább nem kell.
- Szerintem elég elenyésző az a része a diákseregnek, aki nem így vélekedik... kár, hogy a tanári kar másképp látja, aztán az ő kezükben az utalom. - oké, voltak a diákönkormányzatok, de olyan hú-de-sok mindenre ők se mentek az egyetemi szabályzatokkal szemben. A tananyagba meg pláne nem sok beleszólásuk van. - Jah, durva... Mondanám, hogy tuti nem bírtam volna ki, de amit nem ismer az ember, az nem is hiányzik, gondolom akkor is ugyanúgy elfoglaltam volna magam. Többet rajzoltam volna, vagy tudomisén. - jegyzem meg, amikor pedig Evangeline felemlegeti az emberi kapcsolatokra való hatását - Hát, nem tudom rémlik-e az a kép, ami neten keringett jó ideig... A jelenben felszállsz a metróra és mindenki a telefonját nyomogatja – száz évvel ezelőtt felszálltál a metróra, és mindenki az újságot bújja ezerrel... - szóval annyira nem is új keletű a dolog, bár tény, valahol tényleg nem normális. Pláne amikor egyesek még egy étkezést sem képesek úgy végigülni, hogy ne nyomkodják közben a telefonjukat. Azt hiszem, apu ott csapna agyon, ha elkezdene csipogni a telefonom, hogy új Facebook üzit kaptam... Na jó, nem csapna agyon, de szó nélkül tuti nem hagyná. - Hmm, ez jól hangzik! Csak előtte ne felejtsem el anyumat tájékoztatni róla, mielőtt hazaérve 120 nem fogadott hívás fogad tőle, mert nem ért el. - felelem nevetve, ami pedig a kütyümentes hálószobát illeti, ez se rossz elgondolás, már épp mondanám, hogy kipróbálom én is, amikor eszembe jut, hogy – Így belegondolva, túl sok az enyémben sincs... Telefontöltő meg egy laptop, de az meg úgy sincs folyton töltőn. Ja meg a lámpák. Azok érnek? - kérdezek vissza, mert ha megnézzük, az is árammal megy, anélkül meg furi lenne bármilyen szoba. Gyertyával inkább nem rizikóznék magamat ismerve, még képes lennék elfelejteni elfújni lefekvés előtt, aztán meg leborítani, vagy szimplán lángra gyulladna valami... - Azt elhiszem. Mondjuk gondolom ez is olyasmi valahol, mint a művészek élete, ha befut az ember, elég a kisujját mozdítania, hogy nagy pénzeket kaszáljon, ha meg nincs szerencséje, akkor teperhet ezerrel, hiába... - hát na, az élet igazságtalanságai itt pláne kiérződnek, meg az sem mindegy, kinek milyen kapcsolatai vannak. Legalábbis a grafikusoknál mindenképp, az enyém azért egy fokkal gyakorlatiasabb szakma, nem csak a szem gyönyörködtetését szolgálja, úgyhogy talán valamivel könnyebb dolgom lesz. Majd elválik, odébb van az még. Előbb nem ártana végezni az egyetemmel. - Hú, egyszer hallottam valami olyan gondolatot, hogy a divattervezők a textil „szobrászai”, csupán a művészeti érték és esztétika érdekli őket, nem a, hogy mennyire kényelmes, vagy épp használható, amit megálmodnak. Ami pedig a kiegészítőket illeti, azt elhiszem, sokat tudnak dobni egy egyszerű ruhán is. Meg rontani is, ha átesik az ember a ló túloldalára... – igazából én kimondottan szerettem őket, azon belül is az ékszereket – mily meglepő, mi? De mivel szinte állandóan hordtam őket, a többi egészen háttérbe szorul esetemben. - Biztatóan hangzik. - húzom el a szám, amikor én is meghallom a babakocsiból jövő halk hangokat, és kíváncsian pislantok Evangeline felé, ahogy Noelhez hajol. Amikor pedig bemutat minket egymásnak, széles mosoly kúszik az arcomra, közelebb is csúszok a padon a csöpp fiatalember felé, hogy jobban láthassam. Még egy "kukucs"-ot követően integetek is neki finoman, azonban úgy tűnik, nem igazán ébredt még fel annyira, hogy reagáljon is rá. Vagy egyáltalán ilyen picik mennyit érzékelnek a külvilágból? - Néha úgy irigylem őket... Csak esznek és alszanak egész nap, semmi gondjuk, mindenki körberajongja meg szereti őket... Nem igaz? Tiszta Hawaii. - jegyzem meg eltöprengve, miközben a vonásain időzik a tekintetem. Oké, nyilván ennyire nem fekete-fehér a képlet, de na, mégis olyan békésnek tűnik az egész. - Milyen kis picuri... De furi belegondolni, hogy egyszer mi is voltunk ekkorák, nem? - pillantok Evangeline felé.
Erre már csak bólogatni tudok, kétségtelenül így van, és ebben az esetben még azt sem mondhatjuk, hogy sok fecske nyarat csinál, mert sajnálatos módon nem így van. - Én inkább abból a szempontból értem, hogy valahogy elenyészővé vált a fizikai kapcsolattartás, mert egyszerűbb valakire rádobni egy üzit, hogy mi van vele, mint rendbe szedni magunkat, és beülni egy kávéra. Én igyekszem ezen felülemelkedni, legalábbis azon kevesek tekintetében, akiket barátomnak, vagy annak közelében járónak tartok. Nincsenek sokan sajnos, többnyire az én hibámból, mert nehezen bízom, apám gondoskodott róla, hogy istenesen félrecsússzon a szocializáltságra való ingerem. Mindenesetre, azon vagyok, hogy változtassak rajta, tulajdonképpen ennek a folyománya az is, hogy egyáltalán találkozni mertem ma Helenával. Jól kijöttünk online, fel sem merült bennem, hogy esetlegesen élőben másként lenne, de azért volt bennem némi félsz. - Azért azt megnézném, hogyan van el a mai világban valaki lámpa nélkül, szóval szerintem az nem számít. A tv meg az ilyenek inkább számítanak, meg a wifi hullámok, azt mondják… mondjuk, az egészen elkerülhetetlen már szinte a mai világban, mert mondjuk én hiába kapcsolom ki otthon, de lehet, hogy a felső szomszédnak meg egész éjszaka, annak meg simán benne vagyunk még a hatókörében. Ilyen ez, szóval többnyire nem is nagyon erőlködöm, mert nem látom értelmét. Annyit megteszek, hogy a szobában nincs semmi hasonló, legalább ott, mert egyébként sem időre kelünk most, hogy otthon babázom. - Határozottan, de kifejezetten nem is érdekel, mert nem nagyon szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni, jó lett volna egy kicsit lecövekelni benne, de nem egy nagy életpálya szerény véleményem szerint. Maradok a pszichológiánál. Az sokkal inkább nekem való, és Noel mellett nem lenne már túl sok értelme annak, hogy fotózásokra járjak, egyébként sem futottam be olyan szinten, hogy a jövőben értelme legyen ezzel foglalkoznom. Meg, nem is ragadott olyan szinten magával, s talán biztonságosabb is a magamfajtának távol attól a világtól. - Ez egészen találó gondolat, mert többnyire tényleg hordhatatlan darabokat lehet látni a kifutókon, legalábbis én határozottan így gondolom. Én is sokszor magamra aggattam különböző kiegészítőket, bár mióta ide cuccoltunk Noellel, annyira ez nem jellemző, mert a legtöbbet nem hoztam magammal, igyekeztem csak a legszükségesebbekre szorítkozni. Nyilván így is akadtak fontosabbak, amik nem jöttek velünk. - Az biztos, hogy a magam részéről bármikor lennék inkább csecsemő. Igaz, most, vele, többnyire tökéletesnek tűnik a világ, kivéve mikor elgurul a gyógyszerem, mert azért be tudok sokallni. Vallom be töredelmesen, s igazából szerintem ezzel minden friss anyuka így van, vagy ha nem, akkor túlságosan gyengék az idegeim, bár, még így is azt mondom, hogy nagytöbbségében igenis angyali türelmem van felé, de eddig igazából szerencsés is voltam, még a fogai sem jönnek, tényleg csak akkor van gond, ha nem akar kijönni a büfi és fáj tőle a pocakja. - Sőt, még kisebbek, mer t ő fiú, a lányok azért többnyire kisebb méretekkel születnek. Egyébként tényleg furi. Viszont ez azt is jelenti, hogy el kell indulnunk haza, mert ebben a hidegben eszemben sincs kielégíteni az éhségérzetét… Kuncogtam, mert bár ettünk előtte, de kis torkosborz, és sosem tudja tartani a mértéket, de hát neki még nem is kell. - Esetleg elkísérsz minket? Kérdezem még mosolyogva, hisz addig is tudunk még beszélgetni, remélem, a lábát már nem fájlalja, mert akkor lehet inkább mi kísérjük haza őt, hogy biztonságban tudhassam.
//Szerintem zárjunk, mert már elég régi, és sok víz lefolyt azóta a Chenán, főleg nálad. ^^ Köszönöm szépen! <33//
Aprót hümmentek Evangeline szavaira, és eszembe jut, Celeste mennyit mesélt annak idején arról, amikor még nem volt telefon, és csak szó nélkül átment a barátaihoz beszélgetni, játszani, meg minden... ahhoz képest? Akár az én fiatalabb koromban, akár ma? Valahogy elképzelhetetlennek tűnt ilyesmi... - Hmm... erről eszembe jut még az egyik régi osztálykirándulásunk, Franciaországban... egy barlangba... nem is, egy régi, használaton kívüli bányásztárnába vittek le minket, és amikor több mint száz méter mélyen voltunk a felszín alatt, akkor mondta az idegenvezetőnk, hogy csak maradjunk csendben, és füleljünk. EZ az igazi csend, és nem az, amit mi annak hiszünk egy kihalt vasárnap délután. - igaz, nem az elektronikus hullámok, de... talán valamennyire a csend is hasonló, nemlétező fogalommá kezdett válni a világunkban, mint ezek a káros sugárzások. - Meg gondolom, akár a sportoknál, ennél is igaz, hogy van egy bizonyos kor, amíg az ember ki nem öregszik belőle. - húztam el a szám, nem mint ha öregnek tartottam volna Evangeline-t a modellkedéshez, sőt... szerintem még 10 év múltán is hasonlóan jól fog kinézni, de legyünk őszinték... a topmodellek többsége mégsem középkorú, hanem fiatalabb. A pszichológiával legalább tényleg élete végéig boldogulni tud a ember, meg még a mindennapi életben is jó hasznát veheti. - Meg is lepődtem volna, hogyha egyszer sem borulsz ki. Még sem lehet könnyű egyedül megbirkózni minden feladattal. - mosolyodtam el, legyen akármilyen türelmes is, legyen akármilyen csendes is a csöppség, ha mást nem, külső okok mindig adódnak. Mint ahogy a tapasztalat is mutatja, ha minden jól megy, az úgy is túl gyanús, jobb ha felkészülsz, mert tuti, rövid távon történni fog valami. - Akkor még inkább! Meg amikor azt hallja az ember, hogy ikrek születtek... négyesek, ötösek, hatosok... Félelmetes belegondolni, amikor beszámolnak róla, milyen aprócskák meg picik olyankor. - na igen, hozzájuk képest szinte bármelyik „egyke” baba hatalmasnak tűnhet, a majd’ 2-3-szor akkora súlyával. - Mondjuk ezt valahogy megértem... Nyilvánosságban nekem akkor se sok kedvem lenne hozzá, ha épp 30 fok lenne, és nem -30... - forgattam a szemeimet, mert nem tudom, valahogy nem az én stílusom az ilyesmi, érveljenek mellette akárhányan is, és mondhatnám, hogy ha majd egyszer anyuka leszek, ki tudja, hogy fog változni a helyzet, de... azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy akkor se nagyon fog. - Persze, örömmel! Esetleg segítsek vinni valamit? - ajánlottam fel, ha esetleg bármi csomag, vagy hasonló lenne, azt meg, hogy idefelé jövet mekkorát is zakóztam, már rég el is felejtettem. Majd eszembe jut, ha este meglátom a szép új zöld foltomat.
Kezdőlap
Én is köszönöm! 
//
