Felnevetek a kérdésén. Igazából nagyon is jogos. Tényleg úgy nézhetek ki, mint egy belőtt csajszi, aki össze-vissza beszél. Szegény elesik én meg letámadom őt a hülyeségeimmel. Én sem vagyok normális. De az is lehet, hogy nem ismert fel. Pedig én tudom, hogy Ő ki! -Nyugi, nem bántottál meg! Amúgy jogos volt! De lehet, hogy nem ismersz fel. A plázában találkoztunk a CD boltban. Valami új albumra vártál. Bocsi, de már nem emlékszem a banda nevére. De ne is foglalkozzunk ezzel. Hívjak mentőt, vagy elkísérjelek a kórházba? Biztosan nagyon fájhat a lábad.-A kezemet továbbra is felé nyújtom, ha esetleg kellene a segítségem neki. -Amúgy meg én kérek bocsánatot, amiért így letámadtalak! Néha akaratlanul is elkezdek össze-vissza beszélni. Csak gondoltam kicsit elterelem a gondolataidat a fájdalomról. Remélem valamennyire sikerült is!-Továbbra is csak szélesen mosolygok. Bár lehet, hogy bunkóság. A végén még azt hiheti, hogy kinevetem, pedig csak jó a kedvem.
– Nem, nem szükséges – felelem. Isten ments! Csak a kórház hiányzik most nekem. Fél órán belül címlapsztori lennék az egész rohadt államokban, egy órán belül meg világhírű. Kiscsaj, akinek a törése begyógyul mintegy tíz tetves perc alatt. Esetleg tizenöt, de ahogy láttam nem volt nyílt törés. Rohadt élet, jól megcsináltam ezt magamnak. Következő szavait cáfolva nagyot roppan a bokám, ahogy éppen a csontok visszakerülnek a helyükre. Felszisszenek a fájdalomtól, de sikerül elfojtanom a hangos sikolyt. Amikor a fájdalom múlik Masakóhoz fordulok. – Tudod mit, most, hogy belegondolok, tényleg segíthetnél nekem. Egy jó barátommal vagyok itt, aki a közelben vár rám abban az irányban – mutatok arra, amerről jöttem. – Elmennél és idehoznád nekem? Sokat segítenél! Nem örülök, hogy hazudnom kell neki, de néha a kegyes hazugság jobb, mint a szörnyű igazság. Márpedig az igazságnak nem szabad kiderülnie. Castor megnyúzna, kibelezne, felnégyelne, megsütne és megenne, ha kiderülne. És lehetőleg úgy, hogy mindeközben még éljek is. Megvárom, amíg egyedül maradok, majd fölkelek és sérült lábamat magam után vonszolva elindulok az ellenkező irányba. Pár perc múlva már tudok egyenesen lépdelni, és beleolvadok a reggel munkába indulók forgatagába. Így, melegítőben. Nem baj. Azért a futással nem fogok egyhamar újra próbálkozni.
//Köszönöm a játékot, és bocsánat, amiért ennyire rövidre sikerült!//
Elég jól viseli a fájdalmat. Én biztosan torkom szakadtából üvöltenék, még ha nem is fájna annyira. No de nem lehet mindenki ugyan olyan. Úgy tűnik ő inkább a csendesebbik e téren. A robbanást meghallva elkerekednek szemeim. Még most sem kiabált fel, pedig ez nem lehetett semmi, Én akkor is elvinném az orvoshoz, de erőltetni nem fogom a dolgokat. -Egy barátod? Persze szólok neki, de körülbelül hogy néz ki? Meg fiú vagy lány?-Ha leírja nekem nagyjából el is sietek a mutatott irány felé. Igaz így sem lesz könnyű megtalálni, de nem adom fel a dolgot. Minden olyan személyt akire illet e leírást megállítottam és rákérdeztem, hogy ő e az a bizonyos barát, de mindegyikük nemmel válaszolt, bár volt aki csak hülyének nézett és tovább állt. Szerintem egy fél óra telhetett el mire visszamentem hozzá, vagyis vissza mentem volna, ha még mindig ott lett volna. De nem ő addigra eltűnt! Csak le akart rázni engem? Ez elég nagy b*nkóság a részéről. Szólhatott volna nekem, hogy hagyjam magára, akkor sem sértődtem volna meg...De ez...Még egy idegennel e tenném meg, nemhogy egy ismerőssel. Pár percig még csak kémlelem a környéket, hogy esetleg megpillantom e őt, de mind hiába. Miután megunom az álldogálást hazaindulok.
Lassan felélem a készleteimet, már ami a pénzt illeti. Így jár az, aki egyetlen táskával és bankkártyával lép le otthonról. Ruhákat, kaját itt is tudok venni, lakást bérelhetek, szóval nem kellett más... de lassan belátom, nem ártana munkába lendülni. Vajon ezúttal mibe fogjak? Voltam már vízimentő, pincérnő, gyorsétteremben felszolgáló, bokszmeccseken táblakörbevivő csaj és még ki tudja mi az elmúlt évtizedekben. Ráadásul Olen se került még elő. Kezdem azt hinni, hogy Jersey-ben átvágott az az őrző csóka az infóval, mi szerint ebben a hideg, istenverte városban leledzene a bátyám! Most is épp egy utcai árustól érdeklődöm meg, nem ismeri e a gyerekkori képen anyámékkal bőszen pózoló durcás srácot, aki valószínűleg nem sokat változott, legfeljebb nagyobb lett valamivel. Éljenek a farkaslét csodái! De sajnos nem látta a pasas én meg nem is értem igazán, miért süllyedek oda, hogy már az utcán kérdezősködök. Talán mert a feladni szó nem szerepel a szótáramban, pedig nagyon úgy fest a helyzet, hogy a bátyámnak nemhogy híre, de hamva sincs errefelé.
Már épp köszönöm meg a fószernak a semmit, mikor mellém lép egy pasas és valamit kér az árustól. Felé fordítom tekintetem és lopva, mégis tüzetesen vizsgálódom: az érzékeim nem csalnak, farkas a másik is. És milyen jóképű farkas, ami azt illeti! Még szerencse, hogy azt a csőfarmert vettem ma fel, ami kiemeli hosszú, formás lábaimat. Hozzá szövetkabátot és fekete csizmát viselek, nyakamban tengerkék sál, mely remekül meg szőkeségemhez és szemeim színét kiemeli. Szóval... úgy döntök, adok még egy esélyt a dolognak Olennel kapcsolatban és finoman ám határozottan kocogtatom meg a vállát. - Öhm, bocsi... ezt a srácot keresem, nem ismered véletlenül? Állítólag itt él valamerre... Olen Nacrosh. - teszem hozzá a nevet is, hátha arról inkább beugrik neki valami, mint a képről.
Elcseszett egy nap ez is. Mint az eddigi összes többi... Voltaképpen már azon se csodálkoznék, ha ennél lejjebb süllyedhetne... Nem rég tértem vissza ebbe a korhos kisvárosba, vissza a földiekhez. Elég volt az önsajnálat szarában gubbasztani, szóval annyiban is hagytam. Majd pont én fogom magam elásni egy baszott nagy sziklamélyedésbe egy nő miatt! Hát persze... hogy nem...! Shayent kiheverni igazából nem volt egyszerű. Fél életet élni, vagy minek is nevezzem, nem túl fényes. Mindenesetre ma este mindenképp megünneplem önmagam, meg a virágzó jó kedvemet, és leiszom magam egy pingpong asztal alá. Vagy valami ilyesmi. Fáradtan csoszogtam a fagyos aszfalton mélyen tüdőmig szívva a hideg, már-már dohosnak nevezhető levegőt. Mielőtt visszatérek a falkához, a házamhoz, előtte nem ártana egy-két alap dolgot összeszednem. Ugyanis energiatakarékos gyerek volnék, és ha belépek a hegy területére egyhamar nem mászok ki sehova. Na jó, max a kocsmába. Már egészen szórakozottra boldogítottam magamat a gondolataimmal, mikor megláttam egy épp optimálisnak tűnő árust a maga idétlen formájával, a hórihorgas alkatát és egyéb ékeit fel sem sorolnám. Cigije biztos lesz, meg egy hot-dog is belém fér a'sszem. Azonban ahogy közeledtem akarva, akaratlanul is beindult a radarom, a piros lámpa pedig majdnem kicsapta a biztosítékot bennem. Már csak a jó öreg farkasomat kellett bilincsre vágni. Na igen, hasonszőrű lesz... már nem az árus, hanem a nő, aki odalépett hozzá. A pajzsom iramban szaladt fel, noha csak mértékkel. Néhány percet vártam talán, nem többet, mikor újra halk, tompa léptekkel megindultam a pasas felé, ügyet se vetve a bundásra. - Üdv. Egy doboz... akármilyen cigi lesz, meg egy hot-dog. Mustárral. Csak mustárral. - rekedtes hangom érdesen szólalt fel, egyszerűen közölve "vágyaimat". Micsoda vágyak... Eközben persze akaratlanul is éreztem a nő fikszírozó, már-már égető pillantását testemen, de egyelőre nem foglalkoztam vele. - Mondom mustár! Balf... - csattantam volna fel, és talán még ki is téptem volna szerencsétlen fickót a bódéja mögül, ha az iménti "bolhás" nem kocogtatja meg a vállamat. Pompás, pont ez hiányzott még! Ám mielőtt még rá mordultam volna, hogy rohadtul kopjon már le rólam, a képembe tolta a keresett srác képét. Homlokomon redők keletkeztek, ahogy mellkasom előtt kissé összébb húztam a bőrdzsekit. Füstszín pillantásom többszörösen átjárta a nőstényt, majd újra a képet. A nevem hallatán majdhogynem sikerült döbbent pofát is vágnom mindemellé, de végül visszafogtam a hirtelen reakciókat. Ezernyi érzelem kavargott bennem, ahogy önmagamra tekintettem vissza a képről. Kitudja már hány éve volt ez... A szüleim... Jó vicc, rohadtul élvezem! ÉS egyáltalán... mi a büdös szart keres ennél a csajnál az én gyerekkori képem? Apástúl anyástúl...? Miaszar van?? - Hmm... - ennél többre most még nem futotta. Voltaképpen csoda, hogy ennyit kitudtam magamból préselni. És amúgy is... Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy ki ez a liba, és egyáltalán miért keres engem? Mi a faszom... Lassan a farmerom zsebébe másztam ujjaimmal, hogy az eközben elkészült hot-dogot na meg a mellé szorított bagót kifizessem. És nem is várattam a dolgot, egy kiadós harapással meg is szentségtelenítettem a kifli egyik felét. Elég ratyi, de kajának megteszi... - Nos, először is... Ki vagy te? És miért keresed ezt a tagot? - szólaltam meg két rágás között, csak úgy stílusosan. Igyekeztem nem mutatni, hogy a keresett célszemély pont én lennék, és bár nehezen ment türtőztetni magamat, valahogy mégis sikerült.
Érzékelem a meglepettségét. Farkas ösztönök sem kellenek hozzá, de hol nem tojom le magasról én, hogy mások mit gondolnak rólam? Silas-szel sok vitánk volt ez miatt (is) már, mert - bár nem mondja ki - félt. És én tudom, hogy félt, mégis keresem a bajt, a veszélyt, a talpalatnyi vékony jeget, ami arra vár, hogy rászaladjak és kísérletezzek, vajon beszakad e majd alattam... A másik lehetőség, hogy önző mód magának akar a tankom. Más variáció nincs a kihágásaim, különc viselkedésem rá való vonatkozásában. Valahol egyébként még élvezem is ezt a figyelmet, féltést felőle, amit mások irányába ritkábban produkál. Na de vissza ehhez a tahó farkashoz, aki még egy "Kösz bazdmeg"-et sem vet oda szerencsétlen árusnak, csak kifizeti és elveszi a kajáját, mintha az valami automatikusan járó dolog lenne. Tuti egész életében tükörsimára nyalták a hátsóját és mindent elé tettek... Ahogy rám pillant, felvonom a szemöldököm kérdőn, szinte kihívón. Gyanakvón húzom fel pajzsom. - Ez a csend nem sok jót ígér, de talán arra is enged következtetni, hogy a pasas tudhat valamit a testvéremről. A kérdésére akaratlanul is bújkáló, szemtelen "macskamosoly" szökik a képemre. - Szóval tudod, ki ő! És nyilván akkor azt is, hogy hol találom... - sandítok felé, jégkék tekintetét keresve. Hangom komolyan csendül a szórakozott mosoly ellenére is. Súlya van, érezhetően fontos ez most számomra, hogy megtaláljam Olent. - A nevem Yetta és a húga vagyok.
Éppen kegyesen, és egyszerűen rávágtam volna az Olen raktárból előrántott "leszarom" választ a kijelentésére, mikor újra megszólalt... És bár ne tette volna...! Nem azért mert így elsőre mélységesen meghatna maga a mondat. Pont nem érdekel, hogy miféle kínja van. Ám képtelen vagyok elmenni a szavak súlya mellett, képtelen vagyok egyáltalán egy kurva, kicseszett szót is kipréselni magamból. Legalábbis az első öt másodpercben semmiképp sem voltam erre képes. Tekintetem mereven állta az övét, kutatva, egyre mélyebbre akarván hatolni a tudatalatti homályos medrébe. Honnan az isten picsájából rángatták elő ezt a csajt? És egyáltalán, hogy a faszomba képzeli, hogy velem szemben a "húg" kifejezést használhatja?! Na jó... rilex... újratervezés. Nyilván lövése sincs, hogy ki vagyok. Talán köszönhetem annak a fene nagy évszázadnak meg még jó pár évtizednek, ami változtatott a fizimiskámon. Ójjvé! Már ha valóban igazat mondd... Csak pár másodperc volt, míg mindezt és még további ezernyi civódást tudtam le magam mögött, mikor végre egy krákogás szerű, unott hangot kipréseltem magamból, mellékelve egy jó méretes harapással a hot-dogba, amit látványosan, egész ízléstelenül gyűrtem le a torkomon. Persze csak mértékkel. - Egy szóval se mondtam, hogy ismerem. Így meglehet, az is kizárt, hogy tudom, merre találod. - hangom semmitmondón és fagyosan rezegtette meg a hűvös levegő atomjait, amint pillantásom szúrós, deres fénye a másikéba égett. Eközben pedig csak tovább és tovább tipródtam önmagamban. Mélyen elzárt, évszázados sebek kezdtek feltépődni szívem elzárt kamráiban, talán még a testhőmérsékletem is lángolóbbra kapcsolt, noha igyekeztem visszafogni magam. Rég nem tolongtak elmém végtelen küszöbén azon emlékek, amik most végeláthatatlan glédába álltak meg, és villantak lélektükreim elé. A pajzsom persze mindezt jól védte. Ez aaaa... mhhh... ez az önmagát Yettának nevezett kis liba nem láthatott belém, nem adtam rá lehetőséget. Tartásom erős volt, és megingathatatlan, ahogy újabb falatokat gyömöszöltem le a torkomon, majd amint eltüntettem a fennmaradt hányadát is a hot-dognak, kényelmesen rágyújtottam egy szál cigire. - Tudod, nem árt tudni, ha egy kósza bolhás téved erre, mit is keres itt valójában. - kacsintottam egyet, amolyan rohadt flegma pofát vágva mellé, ahogy néhány karikát kiengedtem a tüdőmből. Hangom továbbra is érces és elhaló volt. Talán egyre halkabb... Próbáltam ép észnél maradni, de nyugtalanított ez az egész helyzet. Nem lehet a húgom, ez kizárt. Ő nem Kiana, és még viccelni is kurvára dühítő ezzel. Kianán kívül pedig nincs értesülésem, hogy a valaha volt szüleim potyogtattak volna még egy Nacrosh-t. Szóóóval... Ez a nő vagy egy őrült, idióta, pszichiátriáról szabadult elme roggyant, vagy szimplán kókler, akinek egyéb tervei vannak... Vagy... tudja a franc. Egyre jobban mérgesítettem saját magamat, ahogy a cigaretta vékony teste is fogyatkozni látszott. Talán túlságosan jól sikerült felstuffolnom magamat, melynek egy része köszönhető az önvádnak, amit az emlékek árja hozott magával, és persze mindaz, amit olyan régóta próbálok eltemetni, elfelejteni... Kezem indulatosan, mégis egész óvatosan indult meg a nőstény felé, hogy tarkójára szorítva ujjaimat vonjam arrébb, magammal, távolabb az árustól. - És csak tájékoztatásul közlöm kicsike, elveszett lányzó Fairbanks aszott utcáin... jobban teszed, ha ilyen nyilvánosan nem keresgélsz senkit. - hajoltam közelebb füléhez, miközben ujjaim félúton már rég elengedték őt. - Ez a város nem túl... hmmm... farkasbarát. - villantak meg íriszeim, és talán itt volt a végpontja az önőrületemnek, mely szüntelenül verte bennem láncait, bestiámmal karöltve. Elöntötte valami közönyös, mégis fájdalmas, emberfeletti indulat az agyamat. Ám mielőtt bármit is tettem volna, akaratomon kívül is kikívánkozott belőlem a szó... - Jah és... - indultam el a bicikliút folyóként sodródó kövein, vállam mögött pillantva rá, féloldalasan. - ...nekem nincs húgom. Ezt jobb, ha felírod magadnak. Mondjuk a homlokodra. - állkapcsom megfeszült, füstszín íriszeimben még a lángok is felcsaptak egy töredéknyi pillanatra. Aztán tovább indultam... Tegye ahova akarja... ahogy akarja... Kurvára leszarom.
- Ha nem ismernéd, nem úgy kérdeztél volna vissza, ahogy. - felelem közönnyel és nem igazán változik a véleményem a farkasról: egy tahó. Ha ilyenek ezek a népek, lehet amint megvan a bátyám és beszéltünk, fogom a motyóm és Silast, majd pucolok vissza Jersey-be. Figyelem a mozdulatait, tekintetem kérdő, kíváncsi és talán reménykedő is, hátha kibök valami értelmeset, használhatót is. - Már mondtam, hogy a bátyámat keresem, b'zdmeg... Ennyire nem lehet nehéz a felfogásod! - szakad ki belőlem a nem túl pozitív megnyilvánulás. Remek Yetta, ezt most elszúrtad! Ha ez után még segít neked bármiben is, akkor jelentkezned kell az elnökválasztásra, mert valamit roppantmód jól csinálsz! Ahogy tarkóm után kap, hajolnék el, de jóval ügyesebb nálam, így valami elégedetlenkedő szusszanást hallatva hagyom, hogy elhúzzon az árustól. Kéken csillanó pillantásomat a képére szegezem. Most meg mi a franc van? Jó, hogy nem smárol le kapásból! Ősember... szorongatja itt a tarkómat! Szerintem le fog fejelni izomból... Azért ha tehetem, megpróbálok szabadulni a szorításból és lám, amint enged azon, le is rázom karját magamról. Csak ne fogdosson itt engedély nélkül! - A nevem még mindig Yetta és nem vagyok elveszett. - Legalábbis Duncan elmondása szerint errefelé érdemes keresgélnem a bátyámat illetően. Bár még eléggé a hegy lábánál lehetek, fentebb csak eztán gondoltam érdeklődni... A szemvillogtatás nem tud meghatni. Voltam én már kétes bandával és a pasasom se egy világ szentje ami azt illeti. Úgy is mondhatnám, a jerseyi falka ránk eső szeglete volt az, akitől féltik a normális embert a szülei. Ellenben a szavai képen vágnak, mint Rapunzel Flynn-t a palacsintasütővel. Tudjátok, abban az Aranyhajos mesében, amiben van az a cuki kaméleon és... Baah, mindegy most! - Aztaku... várj már! - sietek utána és ha elérem, megragadom a karját. - Olen kérlek! - szólítom a nevén és megkísérlem magam felé fordítani. Legfeljebb feltöröli velem a betont... - Tudom, hogy őrültségnek hangzik! Én se hinnék magamnak a helyedben, elhiheted! - hátrálok egy lépést és hevesen gesztikulálok kezeimmel is beszéd közben. - Anyáék azt hitték meghaltatok mind a ketten, de valaki a falkából elköpte, hogy élsz és én... nem vagyok őrült! Érted? Ez nem valami elcseszett film, ahol a csaj Anasztáziának meg Anne Frank-nek mondja magát én... tényleg a testvéred vagyok. - Keresem a tekintetét, ezzel együtt egy újabb kép kerül elő. Nem túl friss, érettségizős kép. Anyáékkal vagyok rajta mosolygósan, őszintén a belőlük áradó megtörtség ellenére is. Talán az én napsugaras szőkeségem és mosolyom ellensúlyozza azt. Apu mindig erre hivatkozott, mondván, hogy én vagyok az egyetlen, akiért érdemes felkelniük reggelente és akiért küzdenek. Sose mondta ki, de ezzel mindig éreztette, hogy egyfajta pótlék vagyok a másik kettőért, akit elveszett. Szerettek a szüleim, felneveltek, aztán én vigyáztam rájuk egyedül, míg el nem távoztak, de a halottnak titulált testvéreim árnyéka végig kísérte az életem. Nem fogom hagyni, hogy most, mikor az egyik előkerül és láthatóan nagyon is él, egyszerűen lerázzon azzal, hogy ketyósnak néz.
Nem, nem hiszem, hogy nehéz lenne a felfogásom, sőt... meg merem kockáztatni, hogy neki vannak fogalom zavarai. De már nem álltam neki elmagyarázni, hogy értsed már meg bazdmeg, hogy a kérdésre utalóan tettem hozzá, nem pedig azért mert fogyaték vagyok... De kár lenne ezen vitázni, mert egyébként sem hat meg a csaj nyomora. Még akkor sem, ha állítása szerint a húgom. Amit még mindig rossz viccnek tartok. Igazából mérhetetlenül dühít. Nem ő... Hanem az emlékek... hogy ilyen egyszerűen feltépte bennem... És hogy egyáltalán a szájára meri venni ezt a szót... Én pedig egy makacs, önfejű fasz vagyok, és esélyt sem akarok igazán adni neki, hogy elmagyarázhassa. Nem, mert rohadtul pofán tudnám verni egy péklapáttal csak úgy stílusosan. Legalábbis jelenleg. Ha lenyugszom talán kapható leszek a torzult faszságokra... Talán. Jobbnak láttam menni is tovább, de ami kikívánkozott, az ott is maradt. Kimondtam, igen. Én volnék az híres neves Olen, akivel jót szórakozol te liba... Hulla jó móka, nemdebár? Aztán utánam indul, mintha kértem volna... Ohh, istenem... Nem csak hallom sietős lépteit, de érzem is. Azt pedig pláne, hogy karomra markolva próbál megállítani. Kedvem lett volna rántani rajta egy jókorát, hogy belevágódjon az egyik útszéli padba, de már ehhez se maradt energiám. Na nem fizikai... lelki... A nevem hallatán mégis inkább megálltam, hagy mondja, ha ennyire akarja. Úgysem hat meg. Fordulok is felé, közönyös, hűvös képet vágva, unott szemforgatás közepette keresve meg íriszeit. Most, hogy jobban megnézem valóban hasonlít rám... Sőt, ami azt illeti túlságosan is... Na jól van lófaszt! - és még a fejemet is megráztam a saját gondolataimra. Még neki állok frankón agyalni is, hogy netán igazat mondd. Beszarás... Aztán újra és újra beszélni kezd, és amiket mondd (már amit képes vagyok felfogni belőle) úgy kavarnak fel ismét, mintha csak csomózott ólom liftezne a gyomromba. Pöpec... kurvára élvezem...! Aztán meg megint képeket vakargat elő, hát lefosom a bokámat az most már kurvaisten! Noha a látványtól kissé meghőkölök, de alig érzékelhetően. Egyetlen nyugodt gondolat, vagy szívdobbanás sem tud megszületni bennem... - Most komolyan itt fogsz szívatni? Rohadtul nem poénos... - állkapcsom megfeszült, miként tartásom és vállaim hanyag állaga is acélosabbá vált. - Nézd, leszarom a nevedet... Leszarom azt is, hogy idehozol nekem nyolcszázötvenhét képet a szüleimről, vagy rólam... Ez nem bizonyíték. És nem is nagyon tudok hinni neked. - kisebbet szusszantam, majd hajam közé túrtam mindkét tenyeremmel, melyeket tarkómon pihentettem meg egy rövid időre. - Loptad, csináltattad, tudod ma már létezik photoshop is. - vágtam egy fancsali grimaszt, mialatt karjaim ismét aláhullottak. Az egyiket fel is használtam, hogy kivegyem a kezéből a mutatott képet, majd laza mozdulattal az arcom felé fordítottam. Röpke pillanat csupán majd toltam is vissza a kezébe. - Az én húgom meghalt cseszd ki. A karjaim között, Yetta! Vagy hívjanak akárhogy is. Rossz vicc azt állítanod, hogy te a húgom vagy! Még akkor is ha... - mértem végig rideg pillantással. - ...ha egészen... hasonlítasz rám. És a képeid sem tűnnek feltétlen utánzatnak... De leszarom. Te nem tudod min mentem keresztül! És ideállítasz ezzel... Röhej. - kicsit lobbanékonyan szóltam, miként elléptem tőle és újra megindultam a bicikli úton, mely egyre végtelenebbnek tűnt. Ujjaim zsebembe fúródtak, fejemet pedig lehajtva figyeltem az ezernyi törmelékes kavics darabot. Nem tudtam mire gondoljak, nem tudtam, hogy higgyek-e neki... Már semmi sem volt egyértelmű, és reális.
Lemondón szusszanok és szőke tincseim közé túrok, ahogy látom rajta: legszívesebben elhajtana a picsába. Ami azt illeti, fordított helyzetben én magam sem tennék másként, én is rossz viccnek titulálnám a dolgot. Látva, hogy a lerohanás nem sokat lendített előre a helyzeten, igyekszem kicsit összébb szedni magamat, főleg agyban, gondolatokban, ami a hirtelen, hűbele életmódomnak és -stílusomnak nem épp sajátja.* - Nem szívatlak és hidd el, megértem. Én se hinnék magamnak, de nem azért nyargaltam idáig Jersey-ből, hogy most veszni hagyjam az egészet, mikor végre megtaláltalak! Legalább hallgass végig... - fakadok ki és tekintetem az övét keresi, főleg a végére, mikor már hangom is szinte csak kérő suttogás. Nagyot nyelek s valami lányos, gyermeteg idegesség kezd eluralkodni rajtam. Nem szúrhatom el, ezt most nem... - Tudok róla, hogy Kiana meghalt. A szüleim... szüleink azt hitték, mindketten meghaltatok és sokáig én is, míg a falkában hírt nem szereztem rólad. - Szeretnék neki beolvasni, amiért magára hagyta apáékat, amiért gyáva módon lelépett, de valahogy a dühöm fölé helyezkedik örömöm, hogy végre megtaláltam és habár kételkedik, én biztosan tudom, hogy a testvérem és életben van. - Négy évre rá születtem, hogy eltűntetek. Én... hinned kell nekem! - tekintek szürke szemeibe, arcát fürkészem, hátha onnét le tudok olvasni valamit. Meg kell valljam, kissé kétségbe esettnek tűnhet a tekintetembe kiült fény így a végére, akármennyire is igyekszem adni a kemény, határozott nőt most és máskor is. - Mivel tudnék bizonyítani, hogy higgy nekem...? //Bocsi, hogy ilyen rövid de lényegre törő lett. :$ //
Ott akartam hagyni. Igen, kurvára nem volt most ehhez sem kedvem, sem hangulatom, és semmim se... Épp a sajátos önsajnálatomból vergődtem ki végre (legalábbis nagyjából...), erre jön ez a lökött picsa, és még jobban felbolygatja az így sem túl boldog hétköznapjaimat... Lépek is még kettőt, és már rohadtul messze járatnék, ha nem fordulnék újra felé, szavai hallatán, melyek már "esdeklőn" kérnek, hogy hallgassam végig... Ééén barom! És persze, hogy megállok, és persze, hogy megfordulok! Ellőttek az agyamat hazafelé ez már rohadt biztos! Pillantásom hűvösen fürkészte arcát, követve szavai folytonosságát, nagyobbakat fújtatva olykor. Talán a dühtől, talán csak mert kivagyok bukva kurvára... Vagy mert szimplán nem jut elég oxigén a szervezetembe. Bánom is már én... - Wehh... "Tudok róla, hogy Kiana meghalt..." cöhh... - utánozom, kissé túlzásba is esve, némi gúnnyal, és erőltetett hangjátékkal. - Kurvára semmit sem tudsz! - indulatosabban nyilatkoztam meg, még a hangom mély baritonja is az alapnál érdesebben, és erőteljesebben szólalt fel. De aztán visszafogtam magam... Ha igazat mondd, ő semmiről sem tehet... - És talán neked volt jobb... - csendesültem el, mint akiből az élet is elhalni vágyik. Akkor éjjel, nekem kellett volna meghalni... Nem neki! Kurvaélet! - Nézd, bocs, hogy ilyen batár bunkó vagyok, de szar a helyzet, a sztori meg az időzítés is. De ez nem a te hibád. - nem, kedvesnek nem nevezném magam. Inkább csak normálisnak. Elvégre, ha valóban a húgom, ő is szenvedett eleget... Tény, hogy sokkalta más az a szituáció, mint az enyém. - Nem tudom, hogy tudok-e neked hinni. Ez az egész túl abszurd... - és idegeket borzoló... Arcom semmit mondó, talán kissé letört és megfáradt. Túl sok ez már nekem, azt hiszem. Még azt sem tudom eldönteni, hogy meg akarom-e nyúzni ezt a kis szőkeséget, vagy beszélgetni akarok vele... Ám a kérdése kizökkentett, és elmerengő tekintetemet szegeztem immár felé. Kissé féloldalasan tartottam fejemet, szemeimet némileg összeszűkítve. Haboztam néhány percig, hiszen még az sem volt biztos, hogy azt akarom, hogy igaza legyen... - Miért akarod ilyen rohadtul, hogy higgyek neked? - valójában tudom, hogy hülye kérdés, legalábbis részben mindenképp. Én az ő helyében (ha valóban a húgom) nem is tudom mit tennék, vagy mit akarnék... - Gyere ide... - intettem felé egyet, és ha megindult, ha nem, én csuklója felé kaptam, és közelebb rántottam. - Gondolhatod, hogy nem fogok ezzel szórakozni. Ha van bármi olyan bizonyítékod, ami kétség kívül arra szolgál, hogy igazat mondasz, akkor terítsd ki. - suttogtam csupán, ahogy leengedtem csuklóját, kiengedve a kevésbé sem durva szorításomból. - Ahh, csessze meg. - horkantam fel egy erős sóhaj kíséretében, ahogy egyet hátráltam tőle. - Komolyan nem hiszem el, hogy még ez is megtörténhet velem... - mellkasom fájón emelkedett meg, ahogy elkaptam róla pillantásomat, majd vezettem is vissza rá, féloldalasan. - Na, hajrá. Mesélj. Hallgatlak... Mutogass, amit csak akarsz. Levelet, emléket, tárgyat... Bánom is én. Legyen egy esélyed. Kivételesen nyitott leszek erre az egész baromságra. - nem voltam támadó, inkább elkeseredett. Mindenesetre valóban rászántam magam, hogy meghallgassam a mondandóját. - Egyáltalán, mit akarsz tőlem? - tettem még hozzá a kérdést egyszerűen, érdektelenül.
Gunyoros hanghordozására láthatóan megfeszülnek izmaim és komoly erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ne vágjam képen. Mégis hogy merészel ilyen hangnemet megütni?! Nem miattam, hanem az miatt, akiről beszél. A tulajdon testvéréről. A testvérünkről. Ő még ismerte is, a rohadt életbe! - Komolyan azt hiszed, hogy jobb volt? - suttogom halálra vált, fagyos hangon. A szellemekre, egyszer úgy megtépem ezt a pasast, sz@rok bele, hogy a rég nem látott bátyám! - Nem neked kellett egész hátralevő életükben két gyászoló embert, két szülőt hallgatnod és folyton érezned, hogy csak egy elszúrt pótlék vagy, akit a legkisebb széltől is távol tartottak volna, csakhogy ne járjon úgy, mint az előző kettő és legyen még értelmük reggelente felkelni! - vetem oda immáron kissé megemelt hangon. Nem igazán érdekel, ki hallja meg ebben a sötétedő délutáni szürkeségben. Szálljon már le a magas lóról vagy lerángatom, de úgy, hogy belerokkan! - Ezzel nincs jó időzítés, én azt hiszem. És hidd el, nekem is elég lehangoló azzal szembesülni, hogy a bátyám egy kisvárosi bunkó valójában és közelében sincs annak, amit hallottam róla, vagy amit képzeltem. Én csak... - szusszanva hajamba túrok és ellépnék egyet, de csuklómba mar, mire fájón és egyben figyelmeztetően felmorranok. - Van. - nem igazán törődök azzal, mennyire hitetlenkedik itt, visszanyomom kezébe az előbb látott képet, amin szüleinkkel vagyok - de ezúttal a hátlapjával felfelé. Anyánk rótta már rá azt a cikornyás, nyálas becézést, amit sosem szerettem, de tőle megtűrtem: Yettussal. Aztán zsebembe nyúlok és egy karórát húzok elő. Ez már hihetőbbnek tűnik, elvégre mindkettőnk neve rajta van. Az övé kissé kopottan, az enyém frissel gravírozva az óra hátlapjába. - A halálos ágyánál adta nekem. Fogalma se volt róla, hogy egyszer még talán mekkora hasznát veszem, mikor megkereslek. - legalábbis nagyon remélem, hogy eléggé sokat nyom a latba ez a "bizonyíték". Arra, hogy mit is akarok igazán tőle, nincs jó válasz... Mert én magam sem tudom. Most mégis olyan komolyan jelentem ki a következőket, mintha megtanult lecke lenne: - Beolvasni, amiért magukra hagytad a szüleimet... szüleinket és esetleg megismerni, ha nem hajtasz el. - tekintek rá itt azért elbizonytalanodva kissé a dolgomban.
A vádló szavak cseppet se tudnak meghatni. Nem azért, mert érzéketlen volnék, hanem mert hiába próbál engem vádolni a gyerekkoráért. Semmit sem tud, sem rólam, sem Kianáról. Arról meg végképp nem, hogy miért jöttem el... Hogy miért döntöttem így. - Ide figyelj, Yetta. Felesleges rám szórnod, hogy mennyire szenvedtél, vagy mennyire volt rossz így felnőnöd. Nem én választottam a sorsodat. A magamét viszont igen. És hidd el, sokkal jobb volt neked úgy. Vagy szívesen átélnéd milyen érzés, mikor az egyetlen egy embert, akiért az életedet adnád, a karjaid között távozik el végleg??! Ráadásul nem holmi betegség miatt, vagy olyanért, amit az ember könnyeben elvisel...! - felmorrantam, sőt, kedvem lett volna kikelni magamból, és ordítva neki esni a faszkodásáért, de még mindig úgy tartottam, hogy nem érdemelné meg. Akkor sem, ha totál felbolygatott egy kibaszott perc alatt... Az meg már nem is érdekel, hogy egyszerűen lebunkóz. Elvégre van benne némi igazság. De azt hiszem minden ok-okozati viszonyban áll egymással. - Nem ismersz. - vetettem oda egykedvűen. - Ennyi idő alatt azon is csodálkozom, hogy nem simán faszkalapnak becézgetsz. - vontam vállat, unottan, bár némileg elkeseredetten. Sok volt ez nekem, talán ez volt a pont arra a bizonyos "i"-re. Mégis adok neki lehetőséget bizonyítani, elvégre... Nem ítélhetek én sem borítóról. Igazából nem akartam vele durva és hirtelen lenni, de kivételesen elnézhető. Már az is csoda, hogy ennyire tudom magam kontrollálni. Ám ahogy a képet ismét a kezembe nyomja, kedvem lenne visszavágni hozzá, hogy "kössz, baszki, ezt már láttam, ötvenedjére sem fog meghatni...", de ezúttal kicsit más szemszögből szemlélhetem meg a dolgokat. Kissé értetlen arcot vágva pillantottam le az írásra, mely során apránként töprengő ráncaim is elkezdtek kirajzolódni. A kézírást ezer közül is felismerném... Anyámé. Azok a hajlított, szinte már festett betűk... Alsó ajkamba haraptam, persze csak szimplán, egy másodpercre, ahogy felemeltem szürkés íriszeimet Yettára. Fejem haloványan megdőlt, oldalirányba, ahogy követtem kezének mozdulatait. Szinte még alig láttam, de már tudtam mit szorongat az ujjai között. Óvatosan vettem át tőle, ezzel egyidejűleg visszatolva az előbbi képet a tenyerébe. Nem voltam ledöbbenve, viszont azt hiszem, most már hihetek neki... Röhej... Tekintetem lassan araszolt a karcolt betűk között, mutatóujjammal finoman simítva át rajta. Újabb emlékek sorakoztak fel bennem, szépek és rémesek... Csak keveregtek, mint megannyi buborék, amit egy kiskölyök fúj szerteszét. Épp visszapillantanék a másikra, mikor válasza tűzgolyóként csapódott belém, és ahelyett, hogy kissé kedvesebben szólalhatnék meg, újra képes felcseszni az agyamat... - Mint mondtam: Semmit sem tudsz! - harsány voltam, de nem kiabáltam, még csak feljebb sem emeltem a hangomat. - De ha jobb lesz tőle, hajrá... Regulázz meg mami. - ejtettem el egy gúnyosabb félvigyort, ahogy az órát is vissza nyomtam a kezébe. - Mindenesetre nyertél. Hiszek neked... - morzsoltam el a szavakat némileg keserűen, de valahol biztos örültem neki. Majd ha lenyugodott minden, biztos átértékelem... - Szóval mi a sorrend? Leoltasz, aztán a nyakamba mászol? - ezúttal már egészen humorosan adtam elő magam, bár a nyomottságom árnyéka még mindig ott lebegett lelkem sötét kráterei felett.
- Én nem is magamról beszélek, hanem anyáékról! Totál nyolc, hogy velem mi volt vagy mi van, rájuk is gondolnod kellett volna! - Morranok vissza. Szép is a testvéri (v)iszony, az acsarkodás legalábbis már nagyon megy nekünk úgy fest. Kedvem lenne laza mozdulattal letépni az arcát. Grááh! - Honnan tudod, hogy nem úgy becézlek? - vetem oda neki a faszkalapozásra és bár valami gyerekes dac volt hangomban, ajkam szegletében szórakozott kis mosoly bújt meg. Ez az egész helyzet röhej ugyanis. Annyiszor és annyiféleképpen elképzeltem - drámaibbnál drámaibb módokon - de ez a lightos adok-kapok nem volt közöttük. A végére már apu órájával is előállok és úgy fest, ez megteszi a hatását. Legalábbis valami ilyesmit szűrök le a másik képének változásáról. - Eszem ágában sincs... egyelőre legalábbis. - Teszem hozzá csendesen és elteszem a képet meg az órát. Őszintén szólva tényleg azt kellene tennem: lecsesznem és addig ordítanom vele, míg le nem ég a fejéről a haja! De egyszerűen... elég a szemébe pillantanom és képtelen vagyok rá. Elég volt ez neki mára, talán sok is. Úgysem terveztem még egy ideig lelépni Fairbanksből most, hogy megtaláltam. Sort keríthetünk még a lecseszésre máskor is. - Hazamegyek. A többi pedig majd... még elválik. - keserűség gyűlik az én hangomban is, szóval jó lenne sietősre venni a formát. Ennek érdekében kicsit kutatok a zsebemben, hogy egy papírfecnire firkantott számot nyomjak a kezébe. - A számom. Ha esetleg... mindegy, mert kétlem, hogy keresnél. Csak tedd el, jó? - pillantok rá még utoljára, mielőtt elköszönnék és sietősen tovasétálnék, ízlelgetve az "Olen" nevet, mely végre arcot, jellemet és úgy egészében tartalmat is kapott, nem csak egy keresett, koptatott név volt a levegőben lógva.
Nem reagáltam, nem voltam hajlandó. Legalábbis egyelőre nem... Fogalma sincs milyen idők voltak akkoriban, fogalma sincs, hogy mi történt velem, és hogy miért nem mentem vissza anyáékhoz... Talán egyszer, ha túl sokáig rágja a fülem, elmondom... Mivel nyilván nem ebből az egy napból fog állni ez a "remek" hír... Élces szavaira azonban én magam is elvigyorogtam magam, és még a fejemet is megingattam, szinte már kedélyesen. - Nagyon helyes. Akkor legalább elmondhatod magadról, hogy jó ember ismerő vagy. - bólintottam is mellé, továbbra is helyeslőn, noha valójában nem gondoltam így. Ez a kevésbé sem őszinte arcjátékomból lazán lejöhetett. Túl szar az időzítés és én sem vagyok elsőre egy jó arc fickó... plusz egy ilyen információ mellé, nem tudok feltétlen vigyorogni... ez van. Viszont, az némileg megnyugtat, hogy nem kíván tovább fárasztani. Vagyis, nem olyan értelemben... Egyszerűen ez most sok, és sem az anyázásra, sem a szeretet rohamra nem vagyok kíváncsi. Bármi is törne ki belőle... Mhh, tényleg egy faszláma vagyok, kétségtelen... - Rendben... - peregtek le a szavak ajkamról, ahogy kissé ráncolt vonásokkal, elmélyült gondolatok közepette fürkésztem arcát. Igazából, le se tagadhatnám, hogy a húgom... túlságosan hasonlít. Csessze meg... Ahogy a telefonszámos fecnit a kezembe nyomja, úgy még és még több ránc futott át homlokomon. Még az állkapcsom is megfeszült. Nem, igazából jól esett... még ha fel se vállalnám a tényt, akkor is. - Persze, oké. - fogtam két ujjam közé a papír darabot, kissé meg is emelve azt, billentve rajta egyet, hogy végül kabát zsebembe kössön ki. Távolodó alakját féloldalasan, vállam fölött figyeltem, íriszeimben a fény is zavartan cikázott, míg végül elfordultam, és egy újabb cigaretta társaságában eltűntem a fátyolos ködben...
Mivel a hűtőm szinte teljesen kiürült úgy határoztam, hogy munka után beugrom az egyik közértbe. Igaz hulla fáradt vagyok miután az utolsó betegemet is leápoltam, de valamit kell enni és ha nem akarok gabonapelyhet vacsorázni akkor be kell vásárolnom, még az állatoknak is jó lenne valami kaját beszerezni, ők sincsenek nagyon ellátva élelemmel. Direkt egy kisebb üzletet választok, hogy nehogy túl vásároljam magam. Sajnos kocsim nincs így busszal kell közlekednem, így nem túl kényelmes megtömött zacskókkal átutazni az egész várost. Így is vagy egy órát eltöltök a boltban és sajnos sikerült sok felesleges dolgot is vásárolnom. Tudom jól, hogy minden el fog fogyni idővel, de azt is, hogy hazafelé menet szenvedni fogok a sok holmitól. Talán ideje lenne szereznem egy kocsit, vagy akár egy robogót, bár a nagy havazáskor az nem valami praktikus. Mivel természetesen a lakásom nincs a buszmegálló közelében így vagy húsz percet kell sétálnom mire hazaérek normál esetben. Ennyi holmival akár eltarthat fél órát is az út. Igazából szívesen sétálok főleg, ha nem a kocsikkal teli utcákban kell. Séta közben néha megállok pihenni egyet. Ilyenkor a folyót kezdem el nézni, vagy a messzi fényeket és nagyokat szippantok a levegőből. Igaz még mindig hidegek az esték, de már közeledik a tavasz, aminek a gondolatától is boldog leszek. Mindig is szerettem a tavaszt, nem csak a virágzó fák miatt, mindent imádok a tavaszban. Ahogy éppen az egyik pihenőmnél tartok a mobilom megcsörren. Édesanyám hív. Egy széles mosoly kúszik az arcomra és úgy veszem fel. -Szia anya! Oh dehogy, nem zavarsz, éppen csak hazafelé tartok! Velem minden rendben és veletek?....Huu az nagyon jó!...-Beszélgetés közben nem megyek tovább, egy kézzel nem bírnám el a csomagjaimat, így inkább megvárom míg leteszem a telefont és csak az után folytatom az utamat.
Ha nincs mit enned sok mindenre ráfanyalodsz. Például kóbor kutyák húsára. Kicsit olyan, mintha a farkas az unokatestvérét falná, az életben maradást azonban továbbra is előrébb helyezem az ilyen erkölcsi, etikai és egyéb magaslatokat kaparászó kérdéseknél. Elnyűtt, szakadás hátán szakadás ruháimra is jutott a vérből, pár kisebb cafattal együtt, a sok mocsok mellett viszont ez az egy-két folt már fel se tűnt. Sajnos csak egy kisebb termetű kutya került a karmaim közé, azzal pedig nem laktam jól. Bár egy nagyobb se segített volna sokat. Megtapogattam a hasam. Befelé horpadt, a bordáim szinte átszúrtak bőrt és ruhát, az üresség érzete, az állandó éhség pedig folyamatosan kínzott. Még emlékeztem rá, milyen voltam, amikor a veremben magamhoz tértem: ennél sokkal jobb állapotú. Rémi ugyan néha éheztetett, de mindig figyelt arra, hogy elég ételt kapjak. Nem hiányzott nekik, hogy az éhségtől esetleg megvaduljak, szóval... a mosatni körülményekhez képest kifejezetten jól tartottak. Ennek ellenére nem sírom vissza őket. - Szia anya! Oh dehogy, nem zavarsz, éppen csak hazafelé tartok!... Először csak a női hangra lettem figyelmes, aztán az enyhe szél kísértő illatokat hordott felém, mire a gyomrom egyből megkordult. Friss, ehető ételt éreztem, ettől pedig menthetetlen sóvárgás fogott el, s halk, alig hallható nyüsszögés kaparta a torkom. Mit nem adnék egy kiadós vacsoráért! Mielőtt alaposan végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, a lány nyomába eredtem. Nyílt terepen mozgott pechemre, így csak jó pár méterrel lemaradva követtem az elején. A szavaiból ítélve az anyjával beszélt, engem viszont nem az érdekelt, hanem a szatyra tartalma. Micsoda zsákmány lenne! Az meg se fordult a fejemben, hogy a lányt kapjam el, a legkevésbé se hiányzott, hogy egy gyilkossággal felhívjam magamra az itteniek figyelmét. Addig jó, amíg minél kevesebbeknek szúrok szemet, így könnyebben elkerülhetem, hogy Rémi a nyomomra bukkanjon. Megvártam, amíg végzett a telefonálással, akkor egy kicsit közelebb merészkedtem, de még mindig nem tudtam, hogyan is szerezhetném meg, amit akarok. Erővel? Rendben, hogy farkasként erősebb vagyok az embereknél, de éreztem rajta, hogy ő nem közönséges halandó, én pedig eléggé lerobbant voltam. Kérjek? Egy csöves elől inkább kitérnek, semmint hogy bármit is adjanak neki. Megvakartam több hetes szakállam. Farkasalakban menjek kuncsorogni? Persze, áruljam el élből a legjellemzőbb ismertető jegyem: a felemás színű szemem... Végül futásnak eredtem, egyenesen a lány felé szaladtam, és ha sikerült, kikaptam a kezéből a teli szatyrot. Ha nem, és valamit mesterkedett, akkor valószínűleg a földön kötöttem ki, egy kudarcélménnyel gazdagabban.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy tovább folytatom utam érzékelem, hogy valaki ballag mögöttem, vagy inkább csak meghallom. Nem sokat foglalkozom vele, hisz ilyen helyen sokan szoktak megfordulni. Igaz most szinte kihalt ez az út, de ennek ellenére sem tudok arra gondolni, hogy bármi rossz is történne itt velem. Talán éppen egy pillanatra elbambulok, vagy másra koncentrálok, mikor a mögöttem lévő idegen elkezd felém futni, majd megmarkolja a kezemben pihenő zacskót és ránt egyet rajta. A szatyrot sikerült nagyon tele pakolnom, így csak reménykedni tudtam, hogy kibírja a nagy utazást, de ez a rángatás nem tett jót neki. Mindent, amit vásároltam végül a földön landolt a tojásokat is beleértve, amik hangos „reccsenéssel” jelzik is, hogy nem élték túl a zuhanást. Csalódottan és szomorúan pillantok a férfira. Nem értem, hogy ez most mire volt jó neki. Most mindent vihetek kézben. Hurrá! Letérdelek a földre az apró dolgokat belegyömöszölöm a táskámban, majd megfogom az egy kilós kenyeret és a körülbelül 30 dekás felvágottat és a hajléktalan férfi felé sétálok velük. -Tessék! Önnek nagyobb szüksége van rá! De tudja, ha szépen kért volna akkor is szívesen odaadtam volna Önnek. Erre semmi szükség nem volt.-Átnyújtom neki a kevéske élelmet, majd a maradék holmit is felszedem a földről az összetört tojásokkal együtt is, amit azonnal ki is dobok a közeli szemetesben. Most mehetek holnap is vásárolni. Roppantul örülök neki. Kicsit megértem a férfit is, mert gondolom éhezik, de kedvesebb megoldások is vannak. Persze sokan utálják a hajléktalanokat, de elsőként mégis megpróbálkozhatott volna egy kedves kéréssel. De most már mindegy is ezen szomorkodni. Ami megtörtént az megtörtént nem fordítható vissza, így ha nem akar valamit mondani nekem, vagy a többi holmimat is kirángatni a kezeimből tovább indulok.
Kínos, de nem számoltam azzal, hogy a szatyor kiszakadhat. Természetesen mindig olyan történik, amivel nem számolunk, szóval: a lány által vásárolt holmik mind a földön kötöttek ki, tojások törtek fülsértő hangon, az egész jelenet pedig rettenetesen kínosra sikeredett. Álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak néztem, ahogy elkezdte összeszedni a cuccait, közben pedig megkaptam a fejmosást is. A felém nyújtott étel láttán elámultam, egyáltalán nem számoltam vele, hogy ilyesmi előfordulhat, és mivel a méltóságom a büszkeségemmel együtt a kukák fenekén pihent, így elfogadtam az alamizsnát. - Köszönöm - mondtam halkan, majd a tojások hagyta piszkot néztem a földön. - Sajnálom, nem akartam... Mit? Meglopni? Inkább függőben hagytam a mondandómat, és megint a kenyeret meg a húst bámultam. - Elkísérhetem egy darabon? - kérdeztem végre a szemébe nézve. - Ha már ilyen kedves volt hozzám. Azt nem kérdeztem, vagy ajánlottam fel, hogy a küszöbig vele tartok, mert gondolom nem szívesen mutatta volna meg, hogy hol lakik a történtek után. Valahol, agyam hátsó zugából olyasmi sejlett fel, hogy kérjem el a táskáját is, cipekedés céljából, azonban ami emögött a lovagias gesztus mögött volt, az egyáltalán nem nevezhető becsületesnek vagy segítőkésznek. Mégis... úgy éreztem, könnyű lenne megtenni. Kihasználni a kedvességét. Megráztam a fejem és elkergettem a gondolatot. Jó volt hozzám, nem fogom rászedni, még ha a múltban másképp is döntöttem volna. A kenyér és a hús nehezebbnek tűnt hirtelen, mint amilyenek valójában voltak. - A támadásért pedig bocsánatot kérek. - Megvakartam a tarkóm, és sajnálkozó mosolyfélére húztam a szám, miközben egyre inkább úgy éreztem, hogy régebben az alázkodó szerep nem az enyém volt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Látom rajta a meglepettséget, ami érthető, hisz egy „normális” ember lehet, hogy inkább csak leállt volna vele üvöltözni és itt hagyná a francba, vagy akár rendőrt hívna. De mindig is tudtam, hogy én nem vagyok normális ember. Ahogy ő a gesztusomon én a kérdésén lepődöm meg. Miért is akarna engem elkísérni? Megkapta amit szeretett volna. Na jó nem az egészet, de azért a kenyér holnapra is elegendő lesz, ha rendesen beosztja és ebben az időben még a felvágott is kibírja még egy napig maximum. -Nem tilthatom meg Önnek, hogy mellettem sétáljon. Ez egy szabad ország, város vagy valami.-Oké nem táncolnék az örömtől, ha velem tartana, de ahogy azt mondtam nem tudom megtiltani neki. Hívhatnék rendőröket és szólhatnék nekik, hogy zavar a férfi, de vagy kiröhögnének, vagy bekerülne a börtönbe, annak meg nem látok semmit értelmet. Egy hajléktalanról van szó, aki megpróbál életben maradni. Ezzel nincs semmi gond, csak a stílusán kéne változtatni. -Köszönöm a bocsánatkérését, de lépjünk túl ezen. Legközelebb azért próbáljon meg békésebb megoldást. Tudom, hogy sokan elkergetik, vagy lenézik a hajléktalanokat, de ha főleg élelmet kér többen szívesebben segítenek, mintha csak pénzt. Vagy legalább is én szívesebben adok élelmet, mert akkor tudom, hogy azt nem cseréli le alkoholra. Sokan le is üvöltötték a fejem miatta, hogy mit képzelek magamról, hogy kenyeret adok nekik és nem sört vagy pénzt. De a jelek szerint Ön éhes és fontosabb most, hogy élelemhez jusson, mint alkoholhoz.-Közben azért folytatom a sétámat hazafelé. Ha csatlakozik hozzám nem kergetem el, bár lehet, hogy teszek majd egy kitérőt, hogy ne tudja meg, hogy hol is lakom.
Játékosok: Bognár Balázs & Žarko Vaskovic Civilek: 9 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Ilyen időben senki sem biciklizik... Jobbára. A területen levő civilek közül egy huszonéves lány kutyát sétáltat, két 15-16 éves srác a folyónál szórakozik, hogy ki mer beljebb merészkedni a jégen. Egy télikabátban kocogó 30-as férfi nekimegy egy idős néninek, akik szóváltásba kerültek egymással. A többi négy civil csak lézeng, szemmel láthatóan egymástól függetlenül tartanak valahová. Egy kopaszodó 50-es férfi telefonálva siet, egy 30-as nő halad nem sokkal mögötte. Ellenkező irányban pedig egy 30-as anyuka a 3 éves kislányával lassan araszol előre a havas biciklikút mentén.
Az órámra pillantok s nem sokára hetet fog ütni a mutató, aminek nem igazán örülök, mert késésben vagyok egy találkozóról. Ha lehet így mondani, akkor el szörtyögtem az időt, pedig nem állt szándékomban, de hát most már mindegy. Belegyorsítok, mert utálok késni. Oldalra pillantok a kocsiból, s bizony már nem vagyok messze, hiszen a folyópartot látom. Azt nem tudom, ki hódolhat ilyen későn a cangázásnak, de biztosan vannak elvetemült emberek. Én soha nem szeretem tekerni. Az okát azonban nem tudnám megmondani, hogy miért nem, valahogy nem illik hozzám. Nem is fontos. Inkább az útra figyelek, mert akad pár kátyú, amikben nem akarok ekkora sebességgel belemenni, mert még a végén baja esik a kocsimnak, az pedig nem „gyere be” szitu lenne. Tudom, hogy lassítani kéne, de az idő pénz nálam legalább is. Ügyesen kerülgetem ezeket a mélyedéseket, ám azonban egybe még is sikerül belemenni. Egy ismerős hang adja a tudtomra, hogy valami történt a kocsival. Ennek nem defekt hangja volt, hanem halkabb. Sejtem, hogy mi történt s pont ezért állok meg és nyitom ki az ajtót. A kerékre pillantok és „csodás” látvány fogad. Egy barom dudál a hátam mögött, miszerint menjek már tovább. Behúzom az ajtót és leparkolok. A kocsiból kivágódok s a folyó irányába lesek. Látom ahogy a felnim szépen gurul a bicikliút felé. Nagyszerű, most mehetek érte. Ha csak egy sima felni lenne, akkor hagynám a f@szban, de ez egyedi darab s nekem készült. Fekete az egész, melynek közepén egy ezüst színű félhold foglal helyet. Elég drága darab és mint mondtam, nekem készült. Egy kicsit feszült leszek, bár már egy ideje valami oknál fogva az vagyok, pedig nem jellemző rám. Mindegy, kell a felni így elindulok érte. A fekete bőrkabátomat begombolom, mert ma valahogy csípős a hideg. Átszelem tehát a kocsiút és a folyópart közötti távolságot, hogy egyenesen a bicikliútra lépjek. A felni végre megállt s nyugodtan pihen a talajon. Ha valaki átmegy rajta bringával, akkor tuti ki nyiffantom vagy darabokra zúzom a csontját, de az is lehet hogy felnyársalom és megsütöm vacsorára. Saját magam is meglepődök ezeken a gondolatokon, mert nem igen szoktak belém férkőzni. Mondhatni szinte soha, de ma valamiért ilyenek cikáznak a fejembe. Eszembe jut a rég múlt s a farkasom is miközben sétálok, de én erős vagyok és bezárva tudom tartani, hiszen ha nem így tennék talán vége lenne a világnak vagy nekem, kitudja. Inkább körbe pillantok s meglátom a két gyereket akik a jégen játszanak. Ezeknek sem volt anyjuk, aki megtanítsa őket a helyes viselkedésre az is biztos. Ha meg beszakadnak majd sírnak és nyivákolnak. Mondjuk a csávó sem jobb, aki szinte fellökte az idős nőt. Emberek! Kiérti őket? Hát én nem! Megszerzem a felnit és itt sem vagyok, ez a terv, csak pár perc az egész és mehetek az utamra.
Kezdőlap
