*Kerülöm a Hotelt Apps jelenléte miatt, ha épp nincs ott feladatom, ami nem feltétlenül móka feladat egy falkában. Szinte minden és mindenki oda köt, de épp ezért próbálok még több időt összeszervezni magamnak azokkal, akik mégsem. Mindegy, hogy az Dana és a még meglehetősen új közös lakhatás, vagy a kedvenc őrzőm, a lényeg, hogy el onnan. Úgyhogy felhívtam Elit, hogy sétáljunk egy kicsit - azt a néhány napot, ameddig tart a viszonylag meleg nyár Alaszkában, vétek négy fal között tölteni. Télen úgyis főleg ott fog kuksolni mindenki, amikor az embernek még a takony is az orrába fagy és még a nap is cseszik az égen lenni az idő nagy részében... most viszont nem ezen morgom, hanem élvezem, hogy sikerült kifogni egy kifejezetten meleg... hát, órát. Ennyi a biztos, aztán itt bármikor változhat az időjárás. Mindkét könyökömmel a korlátnak dőlök a megbeszélt helyen, kényelmesen, orromra biggyesztett szemüveggel, felül kigombolt kék ingben és fehér hosszúnadrágban, a szokásos laza szerelésemben. Időnként csekkolom a karórám, de korán jöttem, ami nem gond, addig elnézegetem az embereket. Egy kicsit máig lenyűgöznek, annyi mindent hoztak létre, annyit változtak az alatt a rövid idő alatt is, amíg nyomon követhettem a világ alakulását... őrület. És mostanában pláne az, valami olyan tempóban gyurmázzák (nem feltétlenül jó irányba, de valamerre biztosan) a világot, hogy az egyenesen elképesztő. Pajzsom most nincs maximumra tekerve, csak olyan félútig, így valamelyest rejtve maradok, de mégiscsak kellően érzékelem a környezetemet, hogy ne lephessen meg senki. Persze hátulütőként zaklatott energiáim megcsípik majd az őrzőt, amikor megérkezik, túlságosan ékesen beszélve nem éppen fényes lelkiállapotomról, amit pedig igyekszem rejtegetni még önmagam elől is, de... ennyi még belefér. Mindenesetre szélesen mosolygok rá, amint felbukkan, és rögtön egy ölelésbe zárom. - Szia, Eli! - adok neki puszit is. Nem tudnám megmondani, mikor vált informátorból baráttá számomra, de nem is számít. Nem tegnap történt. - Hogy vagy, mi újság veled? Remélem, tudsz mesélni valami jót... - mosolygok rá szomorkásan. Tudok a lányáról, és ha szeretne róla beszélni, megteheti, de amennyire ismerem, nem akar az önsajnálatban dagonyázni, szóval lehet, kellemesebb témákat szívesen tárgyalna ki. Valami jónak meg mindig kell lennie, olyan nincs, hogy nincs.*
Manapság minden lehetőséget meg kell ragadnom, amik kirángatnak a négy fal közül, és mindegy, hogy azok Fairbanksbe vagy Anchorageba szólnak. Eldöntöttem, hogy nem megyek el, nem is tudnék, hisz a két életem értelme az utóbbi városban van eltemetve, eszemben sincs sehová menni többé. Vagy legalábbis addig semmiképp, amíg szolgálhatok itt. Niall friss ismeretség az életemben, és ha csúnyán akarnám kifejezni magam, amolyan Nigel pótlék a szememben, akivel azóta sem beszéltem egy szót sem, mert úgy gondolom, hogy aki egy sms formájában távolodik el tőlünk, nem véletlenül teszi, nem mellesleg rohadt makacs vagyok, és még mindig azon az állásponton vagyok, hogyha legközelebb látom, felképelem, úgyhogy jobb nekünk a távolság. Mindenesetre sosem hittem volna, hogy jóban leszek egy vérfarkassal, de ilyen mély szinten ráadásul, ugyanakkor abszolút nem zavar, még az informátor mivoltomnak is kifejezetten hasznos. Emellett, tényleg kell valaki, aki mindenféle előélet és ítéletet nélkülözően képes meghallgatni csak engem, és a körülmények nem igazán lényegesek. Ettől még nem nyavalygok, a gyászomban hagytam magam elsüppedni két hónapig, de már rég tudtam, erre készültem, amióta megbetegedett Alaia, nem volt újdonság, hogy búcsúznom kellett tőle, ettől még szenvedtem, mint a kutya, de fel kellett állnom, a haszontalanság érzete nem az én világom. A jöttemet nem érezheti, informátor vagyok, nem villogok senki radarján idő előtt, s aztán sem, ha nem óhajtom lebuktatni magam, hiszen nem érdekem az esetek nagy részében, itt kiváltképp nem, sokan nem ismernek még, és szeretném, ha a legtöbbek számára titok lenne, hogy őrző vagyok. Ettől függetlenül nyíltan, oldalról érkezem a látómezejébe, a fene akarja ráhozni a frászt egy vérfarkasra. S mosolyogva bújok bele az ölelésébe is, noha nem nehéz rájönnöm, hogy valami zavar, bár konkrétan nem tudom még megmondani, miről van szó, talán csak paranoia, talán csal túlságosan sokáig trónoltam a negatív érzelmek pöcegödrének alján, és felismerem, ha valakit letaglóznak. - Jót? Nos, kifejezetten nem, de legalább rossz sincs semmi olyan, amiről még ne hallottál volna, ez is több, mint a semmi. Viszont… veled van valami. – Nem kérdezek, kijelentek, ilyennek még nem láttam, megfoghatatlan számomra a változás, de tudom, hogy ott van, s bízom benne, hogy idővel beavat majd. - A magam részéről két hét múlva megyek állásinterjúra a múzeumba, ha mást nem, legalább tárlatot vezethetek majd, az is bőven elég lenne jelenleg. – Kell a pénz, amíg nem adja el az ingatlanosom a házamat Spanyolországban, az autóm szállítását és papírjait már intézem, de eszembe jutott már, hogy egyszerűbb lett volna azt is eladni, és itt újat venni. Kész vagyon ideszállíttatni.
*Nem mondom, hogy megérzem a közeledését, mert annyira azért messze nem vagyunk jóban, ráadásul a rajta lévő tetkók energiák szintjén szinte láthatatlanná teszik a farkasnak. Viszont az illatát nem fedi varázslattal, és egyébként sem a hátam mögött osonkodik a közelembe, így elég hamar felé fordulok mosolyogva. IIgyekszem minél mélyebbre nyomni magamban mindösszes rosszkedvemet, végtére ha valamelyikünknek oka van panaszra momentán, az ő, nem pedig én. Az én helyzetem akár még jól is elsülhet, ellenben... hát, talán a "jókedv-üzemmódhoz" nem visz közelebb, ha a sanyarú sorsán merengek, szóval ezeket a gondolatokat el is hessentem, mert minek kattogjak rajta, amíg nem kell. Örülök, hogy elfogadja az ölelésem, nem bújik ki belőle, nem zárkózik valami elcseszett kis csigaházba, vagy legalábbis nem jobban, mint ami normális. A gyászt sokféleképpen meg lehet élni, és a mi életünkhöz - legyünk bár a farkasok vagy az őrzők oldalán - hozzátartoznak a veszteségek, túl kell élnünk és talpra kell állnunk utánuk. Persze ezzel nem azt mondom, hogy át tudom érezni egy gyerekét gyászoló anya fájdalmát... de megtapasztaltam az apáét, szóval mégis van némi viszonyítási alapom. - Mindig van valami, nem? Olyan, mintha egy napon belül is teljes spektrumban váltogathatnánk a hangulatunkat meg az öltözékünket. Délig feketébe, délután fehérbe, este nyolc órán túl tiszta rózsaszínbe, ha fogalmazhatok ilyen profánul - vonogatom a vállam. Persze, a ruhák színével utalni az eseményekre nagyon kényelmes, ha nem akarom kimondani például a gyászolást, de vajon a rózsaszín mit reprezentál? Az elmebajon kívül, ami időnként mindenkit megkörnyékez. - Különben sem én vagyok a lényeg. Nagyanyáink még mamutra vadásztak, én már csak nyulakra meg őzekre, ez szintén ad némi perspektívát a farkas problémáinak, nem? - Szokás szerint borzalmas poénokkal próbálom elütni a helyzetet, és valószínűleg szokás szerint nem jeleskedem benne, de hát ez ritkán állít meg bármiben. De egy valamit remélem azért ki lehet hámozni ebből a kissé őrült beszédből, nevezetesen, hogy elég öregnek (ergo: érettnek) tartom magam ahhoz, hogy szükség szerint megbirkózzak bármivel. Háromszázon túl már megengedhetek magamnak ilyen egoizmust, nem? Összességében egy kis noszogatás kell nekem ahhoz, hogy rendesen megnyíljak, ez amolyan... ellenőrzés magamnak, hogy nem csak úgy vaktában panaszkodom valakinek, hanem csak akkor, ha az illető tényleg érdeklődik az iránt, mi is vajh a problémám. Mert ha érdekli, akkor egy kis nógatás bele fog férni neki, még a borzalmas szövegelésem ellenére is. Érdeklődve hallgatom a fejleményt, és nem kell megjátszanom, hogy őszintén mosolygok. - Hát ez fantasztikus! - lelkesedek. - Csodálkoztam volna, ha sokáig bírod az otthon ülést, örülök, hogy máris van valami kilátásban. Remélem, összejön. Ha nem vesznek fel, akkor a világ legnagyobb idiótái - bíztatom, és egy mosollyal az út felé intek, jelezve, induljunk is el a beszélgetés közben. Nem szeretek szobrozni. - Nem is tudom, jártam-e már a múzeumban itt. Van kedvenc kiállításod? - érdeklődöm, ám közben az eget is vizslatom. Még a távolban, de már gyülekeznek a felhők. Nem meglepő ezen a vidéken... sőt, az lenne a csoda, ha huzamosabb ideig élvezhetné az ember a jó időt. Nem mintha panaszkodnék, a Szelek Városa sem épp a remek klímájáról volt híres. - Alacsonyan szállnak a dementorok. Esni fog - dörmögöm, aztán rájövök, kitől hallottam ezt a szöveget, és rögtön szükségét érzem, hogy másfelé tereljem a gondolataim. Szinte kétségbeesett igyekezettel, hadarva folytatom. - Ha már itt tartunk, még sosem kérdeztem meg tőled, hogy mi lenne a patrónusod, ha a Harry Potter világában élnél? - Mi olyan meglepő benne, hogy meglett férfiember létemre érdekel egy gyerekmese? Pszt, az új filmet is úgy várom, mint kiskölyök a fagyiskocsit. Mindenkinek kell valami dili.*
- Ohh, rózsaszínben megnéznélek, mert az egy dolog, hogy rajtam nem állna olyan furán, na de rajtad? – Megrázom a fejem, érdekes hasonlat, bár a magam részéről köszi, biztosan nem lennék hajlandó naponta kétszer átöltözni, és akkor még az alvós garnitúráról nem is beszéltünk. Az tény, hogy hangulatilag én magam is szörnyen ingadozó vagyok, akadnak olyan pillanatok, amikor nemes egyszerűséggel egy szemvillanás alatt sírom el magam, de szerencsére az ilyen esetek a négy fal közé korlátozódnak, és nem szükségeltetik kínosan éreznem magam azért, mert nem bírok magammal. Tudom, nem elvárás, gyermeket temettem, de attól még nem szeretném, hogy ez a külvilág minden tagja számára egyértelmű legyen. - Az én nagymamám biztosan nem vadászott mamutra, de a tiédet irigylem, milyen finom lehetett a húsuk, és mennyien jól laktak belőle. Egyébként meg, de, nekem pont te vagy a lényeg. – Biztosan nem a nagyanyja, meg a mamutok, de hát valljuk be, ez szerintem nem csoda. Egyrészt, friss, de elég hamar szárba szökkent barátság a miénk, éppen ezért szeretném tudni, mi a helyzet vele, akkor is, ha szerinte nem ő számít. Hogy a viharba ne… ha nem érdekelne, mi van vele, nem is időznék a társaságában. - Most komolyan kérvényt kell benyújtanom? Nem járja, hogy mindig csak az én problémáimról van szó, biztos vagyok benne, hogy vannak neked is. Tudom, pasi vagy, felnőtt férfi, satöbbi, de attól még itt vagyok, jó? Elhiheted, nem fogom telekürtölni a várost a dolgaiddal. – Nem tágítok, bár egy idő után én is megunom, hogy olyat nyüstöljek, aki nem akar beszélni, vagy esetleg nem bízik bennem eléggé, szóval ha erre sincs semmi baja, valószínűleg ennyiben hagyom, aztán vagy kibukik egyszer csak, ha van valami, vagy sosem tudom meg. - Reméljük, valóban lesz mit ünnepelni. – Egy meghallgatás még igazából semmire sem garancia, de a magam részéről úgy gondolom, hogy eséllyel indulok, és bízom benne, hogy nem kell majd csalatkoznom, ha mégis, hát majd keresek másik alternatívát. Ha eddig nem adtam fel, nem egy negatív tapasztalat fog a padlóra kenni. - Vagy rájöttek, mennyire problémás is tudok lenni. Egyébként, köszönöm a jókívánságot. – Bízom a legjobbakban, muszáj lekötnöm magam a lehető leginkább, különben bekattanok, azt nem várnám meg. A séta részemről is jöhet, többet mozgok mostanában, muszáj formába lendülnöm, informátor vagyok, kell, hogy ilyen téren is felkészült legyek. - Én csak abban, ahová jelentkeztem, szerintem Fairbanksben nincs is több. Vagy csak sosem néztem alaposabban utána. Időszakosak biztosan akadnak, de nézd el nekem, még nem vagyok képben ezen a téren. – Akkoriban inkább gyereket neveltem, mintsem ezzel foglalatoskodjak. - Cartaghena sem bővelkedik bennük sajnos, arra meg sosem volt lehetőségem, hogy a leghíresebb múzeumokat felkeressem. Egyszer majd szeretnék egy saját kis kiállítótermet, saját képekkel, de egyelőre nem lenne mit kiakasztanom. – Spanyolországban vannak képeim, de sok a régi házunkban maradt, ahonnan sajnos a számomra ismeretlen körülmények miatt nem tudtam elhozni semmit sem. - Valaki túl sok Harry Pottert olvasott? – Vonom fel a szemöldököm, ahogyan oldalvást rápillantok. A jelek szerint igen, de különösképpen nem zavar, én is olvastam mindet, eleinte a lányaimnak, aztán csak úgy, mert érdekelt. - Farkas. – Vágom rá, mi sem egyértelműbb, még úgy is biztos vagyok benne, hogy a Solomon és köztem történtek már lefutott dolognak számítanak. - Ne terelj, mitől akadtál így ki? Látom, amit látok. – Fogom meg a karját, hogy megállítsam, mert valami zavarja, és szeretném tudni, mi az.
*Kissé félrebiccentett fejjel vizslatom, és cseppet sem rejtem véka alá, hogy mentálisan éppen a legbugyirózsaszínebb ruhákba gyömöszölöm. Képzelődni még szabad. - Ez az a pillanat, amikor be kell vallanom, hogy van ám rózsaszín nyakkendőm, csak soha nem hordom? - vonom fel a szemöldököm, mert ez technikailag igaz, persze azzal a kitétellel együtt, hogy általában semelyik nyakkendőmet sem hordom, ha nem nagyon-nagyon-nagyon muszáj. Ez persze nem akadályoz meg benne, hogy fél gadróbomat kitevő gyűjteményem legyen az említett ruhadarabból, biztos ami biztos. Újabb gondolat fogalmazódik meg a fejemben, körbepásztázok, és megindulok a legközelebbi olyan üzlet felé, ami láthatóan árul férfiruházatot is. Elit kézen fogom, le ne maradjon, ha már a kedvéért produkálom magam, úgyhogy ha sikerül bejutnunk a boltba, le is rohanom az eladót kérésemmel. - Kérem szépen a legrózsaszínebb inget! - S bizony, képes vagyok gyorsan belebújni és parádézni a nő előtt benne, hátha őszinte mosolyt sikerül csalnom az arcára. A bíztatása jólesik, ugyanakkor kissé kényelmetlenül is érint, máskor könnyebben mesélnék, de a lánya miatt ezt biztos nem tartanám jó időpontnak a saját nyavajgásomra. (Volt rá példa, meg nyilván lesz még, de akkor is.) Mindenesetre igyekszem annyira ellazulni a kellemes társaságában, amennyire csak tudok, és a mosolyom nagyjából letörölhetetlen. - Nem arról van szó, hogy ne bíznék benned, ezt te is tudod! - fenyegetem meg az ujjammal, nehogy másképp merje gondolni. Számba veszem, mi mindent mondhatnék. A falka belső ügyeiről és a pillanatnyi feszültségekről külsőssel nem beszélek, elvi kérdés; Appsról panaszkodhatnék ugyan, de mostanában amúgy is minden gondolatom körülötte és a problémánk körül forog, szóval abból ebből inkább kiszakadnék most, úgyhogy inkább egy harmadik téma mellett döntök. - Tudod, sokat gondolkodtam mostanában a védőszellemekről, hogy hogy működik ez az egész. Te mennyire vagy otthon ebben a témában? - érdeklődöm, már nagyon-nagyon régóta esedékes ezt megkérdeznem (igazából eredetileg csupán ennyit akartam volna a nőtől, ám az élet közbeszólt és a barátságunk nemhogy másképpen, de egyáltalán kialakult), és megítélésem szerint vagyunk olyan viszonylatban, hogy köntörfalazás nélkül megtehessem. Végtére nem rögtön szakmai kulisszatitkokat akarok kiszedni belőle, ez még csak érdeklődés, ha mégoly nyílt is. - Hát, mondanám, hogy valld be nekik a teljes munkatapasztalatodat, de azt hiszem, kissé elcsodálkoznának, hogy milyen jól tartod magad! - kacsintok rá. A hazugság szükséges velejárója az életünknek, s mivel nem tartom éppen örömteli hozzávalónak, inkább ezt is elbagatellizálnám. - Felhívsz majd az eredménnyel? - Csupán kérés, ha ő is úgy gondolja, hogy megérdemlem a tájékoztatását. - Gondolom, majd az interjúra felkészülsz akkor belőle - vonok vállat, és nem állok neki tippeket adni állásinterjú tekintetében, egyrészt, mert korom ellenére én sem vagyok valami tapasztalt e téren, másrészt, mert mégiscsak egy informátorról van szó, biztos vagyok benne, hogy bármilyen humán interakció keretein belül még jobban is boldogul, mint én. - Saját képekkel? - ütközöm meg kissé. - Amióta ismerlek, egyszer sem láttam, hogy alkottál volna. Az nem alapfeltétele az ilyesminek? - Eddig azt hittem, ez a fajta ihlet messzire kerüli egy ideje, de lehet, hogy lemaradtam valamiről. Vagy Eli jól titkolja. Mondjuk, a hátterét tekintve ez simán elképzelhető forgatókönyv. - Olvasni? Túl sokat nézel ki belőlem - röhögöm el magam. Amúgy igen, de hát ez van. Még a kiegészítő kötetek mindegyikét is. - Csak közeledik a filmek éves újranézésének ideje. Tudtad, hogy majdnem húsz óra a sorozat ledarálásának nettó összideje? - pislogok ártatlanul. Veheti kihívásnak is, ha szeretné. Bár, lehet hogy most nem gyerekfilmeket kellene nézetni vele... fene tudja. Sok minden voltam életem során, pszichológus vagy gyászterapeuta nincs a képesítéseim listáján. Van még néhány franchise és filmes univerzum, amiben el lehet merülni fél-egy-másfél napokon keresztül, és akkor a sorozatokról még szó sem esett. Sokat mondjuk nem kertelhetek, mert ha ilyen direkt és nyíltan rákérdez, akkor tényleg elég nyomorultul festhetek, pajzs ide vagy oda, szóval sóhajtva megadom magam. - Oké, te akartad. Tömören és röviden: Leah halála miatt Apple visszajött a falkába, én meg csak kerülgetem és nem merek beszélni vele, mert fogalmam sincs, megbocsátottam-e már neki, vagy inkább nekiesni szeretnék - foglalom össze. A sztorit, és fiam/kölyköm halálának körülményeit már elmeséltem anno, szóval a háttér ismerete adott, de kétlem, hogy a jelenlegi helyzetre lenne jó megoldás. Azon kívül, hogy növesszek végre golyókat és szembenézzek végre vele, aztán úszni az első reakciók árjával, de a jelek szerint ehhez túlságosan gyáva vagyok.*
- Még jó, hogy nem teszed, a rózsaszín közel sem férfias szín. – Nem, ennyire modern nő sosem leszek, hogy elviseljem a rózsaszínt viselő férfiakat, és ne rögtön arra asszociáljak, hogy homokosak. Akár előítélet, akár nem, ez van. Az sem kevésbé abszurd a szememben, hogy én viseljem ezt a színt, esetleg barackosabb árnyalatban talán, de egyébként kihagynám, köszönöm szépen. Nem az én stílusom. Néhány darabtól eltekintve nem a ruhatáram része, hordani meg még jó darabig nem fogom. Szép szín a fekete, legalább slankít, nem mintha szükségem lenne rá, ám nem is ezért viselem. A nagy rohanást nem értem, de ha már cibál maga után, inkább megyek magamtól, minthogy felmossa velem a járdát, nem esne jól utána felkelni. Kezdem azért gyanítani a dolgot, amint bemegyünk a ruhaüzletbe, és el is mosolyodom rögvest, amikor beigazolódik a sejtésem. Semmi kétség, nem normális. - Ugye tudod, hogyha ebben maradsz, a nap további részében a homokos legjobb barátomnak fognak gondolni? – Még mindig az arcomon honol a mosoly, bár sejthetően túl sokáig azért nem fog tartani, illanásnyi pillanatok vannak csupán, amik ilyesmire jutnak, egyszerűen még túlságosan mélyen vagyok a gyászban, és nem hinném, hogy egyhamar részem lesz a gyakori vigyorgás. - Nem számít, miről van szó, az a lényeg, hogy bármi is van, elmondhatod, hidd el, nem fogok összetörni. – Már, ha azért óv, ami a lányommal történt. Valóban nem fogok, lévén már megtörtént, s épp a darabjaimat igyekszem összeszedegetni. Fogalmam sincs, hogy jutok-e majd valamire egyáltalán, de ez nem két perces folyamat egyébként sem. Nem is várok csodát, és szerintem a környezetem sem tőlem, nem volna reális. - Elméletben egészen jól tudok róla mindent, gyakorlatban pedig nem vagyok mágus, szóval olyan téren nincsenek ismereteim. – Naná, hogy Nigel jut eszembe róla, ki más, de vele mostanság erősen semmilyen a kapcsolatunk, lévén én nem fogok odamenni hozzá csak azért, hogy orrba vágjam, ő meg szintén nem jön. - Egyébként, miért érdekel? Úgy érzed, sertepertél valaki körülötted? – Beszélek én róla szívesen, de azért nem árt tudnom, mi végre ütött szöget fejében a kérdés. - Sok értelme nem lenne, maximum vinnének egyenesen a diliházba, és persze, szólok majd róla. – Nem gondolnám, hogy egy ilyen munkakörre ne lennék megfelelő, de nyugtával dicsérem a napot, az a biztos. Ha minden kötél szakad, elmegyek én pincérnőnek is teljesen szívesen, úgyis illene sokat emberek közt forgolódnom, vagy úgy egyáltalán a városban, hogy képben legyek mindennel kapcsolatosan. - Ez csak természetes. – Bólintok, nyilván nem ez lesz az első állásom, de nagy fájdalmamra errefelé nem élnek delfinek, következésképpen kissé nehézkes lenne a korábbi állásomban elhelyezkedni, szóval minden téren vissza a gyökerekhez. - Az, hogy nem láttad, nem jelenti azt, hogy nem csináltam. Nehéz volna példának okáért mondjuk itt festegetnem. Egyébként, igyekszem visszarázódni, 16 éve még ebből éltem, rengeteget festettem, a tehetség meg nem válik semmivé, csak szunnyad, amíg le nem poroljuk. Én szeretnék újra belevágni, az is lefoglalna. – Egyébként talán rehabilitációnak sem lenne utolsó, kifesteni magamból azt a káoszt, ami bennem tombol. Szerintem határozottan jó ötlet, én legalábbis így gondolom. - Az szép. Tökéletes hétvégi punnyadós program… De most komolyan végignézed minden évben? Ennyire bírod? – Azért én annyira semmit sem szeretek, hogy ilyen gyakran rááldozzam az időmet, noha nyilván másoknak meg az én szokásaim furák, nincsen ebben semmi egyedi. Sokfélék vagyunk, ettől szép az élet. - Tudod, Niall, már az is bizakodásra ad okot, hogy egyáltalán megfordult a fejedben a megbocsájtás gondolata. Eszemben sincs megmondani, hogy mit csinálj, csak úgy gondolom, hogyha annyira gyűlölni akarnád, akkor felmerült volna benned. Ess neki, aztán bocsáss meg. Valahogy rendezzétek le a múltat, a falka miatt kénytelenek lesztek, másként túlságosan nehéz lenne egymás közelében létezni. – Félig vicces javaslat csupán a kettő az egyben megoldás, de úgy gondolom, talán működhetne. Mindenesetre, előbb-utóbb mindenképpen dűlőre kell jutnia, másként nem fog menni.
*Felhorkantok. - Vagy legalábbis én nem vagyok elég maszkulin típus - teszem hozzá, végtére ez sem elhanyagolható szempont. Ha mondjuk valamelyik két méter magas, másfél tonna izom és baltával faragott arcú falkatársam venne fel egy rózsaszín ruhadarabot, na nála aligha jutna eszébe bárkinek, hogy attól nőiessé válna a megjelenése. Ellentétben az én kissé feminin félvér vonásaimmal. Nem mintha sajnálnám - nem vagyok elégedetlen a külsömmel, sőt! Igaz, kellett vagy egy évszázad önismereti munka, mire ehhez a megbékéléshez eljutottam billogommal kapcsolatban. Szerencsére ennek ellenére normális tényleg nem vagyok, és lám, sikerül is elérnem, amit akartam: miközben túljátszottan páváskodom a khm, finoman szólva gusztustalan darabban, Eli mosolyog. - Ebből a homokoson, vagy a legjobb baráton kellene kiakadnom szerinted? - biccentem félre fejemet kíváncsian. Nem vagyok homofób (sem), ez talán az ázsiai kultúrában tett sokéves kirándulásomnak köszönhető, azzal meg mi a gond, ha barátoknak gondolnak minket, amikor tényleg azok vagyunk? - A szemeid épsége jobban aggaszt, mint hogy mások mit gondolnának rólam - teszem aztán hozzá, miközben kibújok az ingből, és sajnálkozást mímelve visszaadom az eladónak. Aztán körbefordulok. - Te szeretnél valamit? - ajánlom fel időm és pénztárcám tartalmát. Azt mondják, a vásárlás lehet terapeutikus vagy mi. Én ugyan nem tudom, mi a jó benne, de sem nő, sem pszichológus nem vagyok, és ha Elinek netán erre lenne szüksége, meg akarom adni neki a lehetőséget. - Tudom - vonok vállat. - Talán kivételesen én nem akarok nyafogni - magyarázom a hallgatásom okát. Van kivel megbeszélnem, és különben is eleget nyalogattam már én is a saját sebeimet: most nem ezért vagyok itt. - Nem, dehogy! Legalábbis nem tudok róla, hogy lenne valami ilyen extra mostanában körülöttem - ráncolom a homlokom, mert ez eddig eszembe sem jutott. Vajon milyen érzés lenne egyáltalán? Mint a kísértetes filmekben? Lehűlő levegő, megmozduló tárgyak, elsuttogott túlvilági üzenetek? Leesjtem a rizst és a kiszóródó szemek szavakat formálnak? (Mondjuk valami olyasmit, hogy "te áruló idióta!", hehh, mekkora lenne. Röhögne a vakbelem is.) - Inkább azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha szeretném, hogy legyen körülöttem egy - gyónom meg töredelmesen, és lesem a reakcióját. Tényleg kíváncsi vagyok, ezt hangosan még senkinek sem ismertem el. (Telepatikusan meg pláne nem.) Valahogy olyan... jó ötletnek tűnik. Vagy pedig díjnyertesen katasztrofálisnak. Még nem sikerült eldöntenem, de a két véglet valamelyike, az tuti. Az állásinterjút kivesézzük, de ez a festés dolog tényleg kissé váratlanul ér. Nem mintha bánnám, sőt, csak még érdekesebbé válik a nő. - Megnézhetem majd egyszer néhány munkádat? - kérdezek rá, hiszen hajt a kíváncsiság, s akinek ilyen ragyogó a személyisége, s feltehetően még tehetsége is akad, ha meg tudott élni a művészetéből, az bizonyára csodákat álmodik a vászonra. - Vannak jobb filmek is, de a gyerekek imádják. És mindig másik társasággal nézem meg. Segít letagadni a korom - kacsintok rá vigyorogva, aztán kicsit elkomolyodom. - És mindig vannak kölykök, akik örülnek neki, ha valaki figyel rájuk és meghallgatja a véleményüket - halkulok el ennél már teljesen. Csak utólag jövök rá, hogy ez tutibiztosan nem a legjobb téma most, úgyhogy nem részletezem tovább, sőt, ajkamat beharapva rögtön azon töprengek, hogyan tegyem jóvá a bakit. Hirtelen rémítően üresnek érződik az agyam. - Most jött ki az új film, amúgy, és az is egész jól sikerült - magyarázkodok kissé zavartan, de legalább eszembe jut, hogy merre terelhetném el a témát. - Kár, hogy a benne szereplő lények csak a fantázia szüleményei. Ha léteznének furkászok, tuti szereznék egyet a falkának! - erőltetek magamra egy széles vigyort. - Tudom - adok neki igazat mindenben, fel is emelem a kezem megadóan. - Csak még össze kell szednem hozzá a bátorságom, vagy valami ilyesmi. Ha netán mégis nekiesek, tuti felmossa velem a padlót - ismerem be, bár ezen már legalább vigyorgok. - De hogy a fenébe csinálod, hogy még most is rólam beszélünk? Komolyan, Eli, erre meg kell tanítanod egyszer! - kapok végül észbe dohogva, még mielőtt túlságosan elkalandoznék a saját nyomoromon. (Vagy gyávaságomon. Nézőpont kérdése.) Eli meg tényleg az informátorok gyöngye - lenne, lehetne, ha épp dolgozna, vagy mi.*
Legyintek, nem gondolnám, hogy a szavai fedik a valóságot, de nem szeretem megmondani senkinek, miként kellene viselkednie önmagával kapcsolatban. Engem sem kifejezetten szokott érdekelni, miként viseltetnek velem kapcsolatosan mások, már régen megtanultam, hogy arra csak rámegy az ember, s lelkük a farkasoknak is akad, szóval Niallnak sem jöhet jól éppenséggel a dolog. Igaz, ízlések és pofonok, kinek mi elég maszkulin. - A legjobb baráton semmiképpen sem, az nem kiakasztó dolog. – A homokoson se nagyon, lévén ismerem némileg már, és tudom, nem az, következésképpen sejtheti, hogy csak poénkodni próbálok, nem mintha túl gyakran tettem volna az utóbbi években, lehetséges, hogy nagyon megfakultak a képességeim ezen a téren. - Idő, majd az idő megoldja. – Mit mondhatnék? Vannak sosem behegedő sérülések, amik örökkön megmaradnak, és csak a ráülepedett rétegek tompítják kissé a sajgásukat. A látszat. El fog jönni nálam is, de még nem most. - Visszamenni az időben mondjuk úgy húsz évvel. – Biztosan nem erre gondolt, de akarva, akaratlanul ez csúszik ki, tekintettel a tényre, hogy akkor még mindkét lányunk élt, és gondolom Solomonnal is igencsak jól meglehettünk, nem beszélve arról, hogy Nigelt nem kértem olyasmire, amire nem kellett volna, és még barátok voltunk. Most nem tudom, mik vagyunk, már nem. Talán az idő megoldja ezt is. Egyébként megcsóválom a fejem, nem, nem szeretnék semmit, semmi olyasmit, amit pénzen meg lehet venni. - Szeretnéd? Hm, elméletben két módon lehetséges, az egyik az, hogy a szellem keres meg téged, a másik az a verzió, amikor eleve egy adott szellemet hívnak hozzád, akkor is meg lehet kísérelni, hogy hozzád kössék, de rizikósabb. Sokan vannak, akiket nem szabadna odaát zargatni. – Én holt biztos, hogy nagyon zabos lennék, ha nyugodt kis túlvilági létemből kirángatnának, hogy védőszellemeskedjek bárki mellett. Oké, én sosem leszek az, csak a példa kedvéért emlegettem. - Ha lesznek, persze, de utoljára kész képen Spanyolországban született, és nincs itt egyik sem. – Tervezek alkotni a jövőben, de ez sosem rövid folyamat, s egyébként is aktuális hangulattól függő, be tudok-e fejezni egyet azon melegében, vagy még hónapok múlva is dolgozom rajta. Ellenben elzárkózni nem fogok a dolog elől, tulajdonképpen jólesik, hogy érdekli a munkám. - Kapuzárási pánikod van, vagy mi a túró? – A gyerekek emlegetésére persze jobb kedvem nem lesz, de annyira nem visel meg, elvégre nem a sajátjaimról esik szó, akik már a földben nyugszanak. Bízom benne, hogy odaát egymásra találtak, és már boldogok ketten, a nagynénjük meg vigyáz rájuk. - Majd valamikor sort kerítek rá. – Alaia szerette, már csak az emlékére is úgy érzem, lenne értelme megtennem, persze kizárólag magányosan, mert esélyesen végig fogom bőgni, azt pedig ne szenvedje el velem senki más. - Világosíts fel ezekről a furkászokról, mert egyelőre fogalmam sincs, miként kell elképzelni. – Meg aztán hátha eltereli kissé a figyelmemet, nem ártana jelenleg. - De legalább nem füled-farkad behúzva kerülöd. Na, ha valami, akkor ez tutira férfiatlan volna. – Nem a vérét szívni vágyom ezzel, valóban így gondolom. Nyilván közel sem egyszerű a helyzete, én megértem, de sosem vezet jóra, ha kerülgeti a forró kását, előbb utóbb ráömlik, és jól megégeti magát vele még pluszban. A kérdésére azért egy apró mosoly árnya átszalad az arcomon, majd megvonom a vállamat. - Vagyok, aki vagyok. És egyébként sokkal egyszerűbb mások problémáival foglalkozni, mint a sajátjaimmal. – Magától értetődik ugyebár, és nem is szeretnék lelkizni a lányom halálát illetően tovább, mert mit mondhatnék, ami új a nap alatt? Semmit sem a világon. - Ettől függetlenül, bízom benne, hogy el tudjátok valamiképp rendezni, hosszútávon nem jó ám a gyomorgörcs, meg kerülőutakon járni mindenfelé. – Én simán odaállok bárki elé, ha úgy érzem, meg kell tennem, lassan időszerű lesz Nigelre is ráborítani az asztalt, mert ötven évet nem fogok kidobni az ablakon.
*Nem kell mindenben egyetértenünk, épp ez a sokszínűség az élet szépsége és sava-borsa, így cseppet sem zavar, ha mások más állásponton vannak, mint én. Pláne, ha ilyen jelentéktelen kérdésekről van szó csupán, mint az öltözködés. Soha nem leszek rózsaszín-fetisiszta, de ha mégis azzá válnék valamikor, hát... lelkem rajta akkor is. - Szerintem a buzi sem - vonok vállat vigyorogva, bár ezt a nézetet nem olyan régóta vallom. Az első három évszázadomban meglehetősen elleneztem volna az ilyesmit, de úgy tűnik, még a magamfajta vén csontok is tudnak változni, és újabban egyre megengedőbb vagyok. - Azzal sajnos nem szolgálhatok - ismerem el: sem felgyorsítani, sem lelassítani, s pláne visszaforgatni nem tudom. Pedig megtenném, ha rajtam múlna - igaz, első körben nyilván a saját fiamat mentettem volna meg, s csak aztán bárki mást. - Bár az én időmmel rendelkezz kedvedre, hercegnő - hajbókolok mélyen, ismét csak a komolytalanság oltárán áldozva eképpen. - Hmm. És mik annak a jelei, ha netán úgy dönt egy szellem, hogy meg akarna keresni? Na és... ki dönti el, hogy bölcs lépés-e előhívni egyet, amelyik magától nem mutatkozik? - kíváncsiskodom tovább, bár lehet, ezzel előbb kellene a suttogónkat zaklatni, de Lilivel olyan sok kapcsolatom nem volt mindezidáig, úgyhogy Elit nagyobb lelkesedéssel zaklatom. Arról nem is beszélve, hogy esetleg neki is jól jön, ha mostanság elterelik a figyelmét - ez pedig olyan téma, amin lehet rágódni jó sokat. - És megrendelésre is alkotsz, vagy csak saját ihletből? Na és... milyen árakban gondolkodsz? - kíváncsiskodom tovább. Alapesetben nem sok figyelmet szentelek a képzőművészetnek, de ha olyasvalakiről van szó, akit amúgy is ismerek és szeretek, akkor persze, hogy azonnal az érdeklődésem középpontjába kerül a téma, ezen semmi meglepődnivaló nincsen. - Neeem - rázom meg a fejem nevetve, bár nem teljesen őszinte a gesztus. Tényleg kelletlen érzésekkel tölt el, hogy éppen vele és éppen most beszélek erről a témáról. - Csak az én gyerekkorom nem telt éppen... khm, zökkenőmentesen. Szóval egy ideje már úgy vagyok vele, hogy másoknak adok élményt, amolyan... kompenzációként, vagy mi - magyarázom kissé vonakodva. - Tehetném az ellenkezőjét is, hogy inkább megkeserítsem mások életét, dögöljön meg a szomszéd tehene is stílusban, de ez némileg egészségesebb viszonyulásnak tűnik számomra. A kitalált lények kérdésre viszont, meglepő módon, határozottan felvillanyozódom, úgyhogy lehet, tényleg lelkesebb vagyok a gyerekfilmeket illetően, mint amit bevallok akár magamnak is. - Külsőre leginkább úgy képzeld el, mint egy kacsacsőrű emlőst, csak éppen szárazföldön mozog meglehetősen ügyesen. Jellemileg pedig specifikációja, hogy vonzza minden, ami csillog, és el is lop minden ilyesmit, legyen az ruhadísz vagy pénzérme vagy bármi más. Az erszénye valami tértágított izé, úgyhogy korlátlan mennyiségben halmozza fel benne a kincseit, és még a bezárt páncélajtón is átszivárog valahogyan - magyarázom szinte hadarva, csillogó szemmel. - Mondjuk nem mindenki örülne, ha egy térdig érő, szuperügyes tolvajlény mászkálna itt, bár legalább a papírpénzt meg bankkártyát nem kellene félteni! - teszem hozzá megkésett gondolatként, vigyorogva. - Háát, ami azt illeti... - Inkább elharapom a beismerést. Pontosan ezt tettem eddig: kerültem, mint macska a vizet. De legalább már megszületett az elhatározásom, hogy ennek véget vetek: az is több, mint a semmi! - Mindegy, már nem sokáig, aztán majd úgyis jövök elsírni, ha balul sül el a dolog - legyintem el a helyzetemet, mint pillanatnyilag lényegtelent. - Az viszont nem egyszerű, ha mindig te foglalkozol mások problémáival, és emiatt mások elfelejtik, hogy neked is megvannak a saját gondjaid - válik együttérzővé a hangom. Az egy dolog, ha most és velem és éppen nem akar lelkizni, az meg egy másik, ha esetleg nincs is rá lehetősége. - Nem szeretném, ha kötelességednek éreznéd a mosolygást vagy a törődést vagy bármit - vallom be sután. Oké, sokat lógtam nőkkel, és barátaim főleg közülük kerülnek ki (meglepő módon), így sok minden ragadt rám egyebek mellett ezekből az empátiás izékből is, de alapvetően mégis férfi vagyok, esetlennek érzem magam az ilyen szituációkban. Nem akarom erőltetni, nem akarok erőszakoskodni sem, csak... segítenék, és persze tehetetlen vagyok, hiszen Eli helyzete nem olyasmi, amin lehetséges segíteni bárkinek, bármivel. Igaza van a nőnek: legfeljebb az idő tehet szívességet neki.*
- Sajnos senki sem szolgálhat vele. – Az már végképp a természet törvényeinek totális megtörése lenne, talán akkor sem kívánnám igazán, hogyha lehetséges volna. Bármennyire szeretném ismét magam mellett tudni a lányaimat, ez immár lehetetlen, és soha nem fog már megtörténni. Csak megemészteni lehetséges, ehhez szükségeltetik rengeteg idő. Hálás biccentéssel fogadom, hogy az övével rendelkezhetek, holott tudom jól, neki is van kötelessége, problémái, szóval igen nagylelkű ajánlat ez tőle, kész szerencse, hogy nem szokásom visszaélni az ilyesmivel. - Inkább egy mágussal kellene erről beszélned, ők jobban benne vannak ebben a témában. Nagy általánosságban mondjuk megmagyarázhatatlan jelenségekkel járhat. Mint maguktól mozgó tárgyak, indokolatlanul lehűlő levegő, teszem azt úgy érzed, hogy figyelnek, ingerült, feszült, esetleg nyugtalan vagy. Az álmaidban is kísérthet. Esetlegesen még a párás tükrök hagyhat ujjlenyomatot, sőt, üzenetet is, sőt, felvillanhat a szemeid előtt. Kicsit ijesztő lehet, de pár pillanatra úgymond megszállhat, ami alatt olyan érzések, vágyak uralkodhatnak rajtad, amik nem a sajátjaid. – Ez még csak a dolgok egyik része, alapjaiban véve ez sajnos nem gyerekjáték, bele is lehet őrülni, ha nem jön rá idejében a farkas, hogy mi zajlik körülötte. - Esetleg tapasztaltál valami hasonlót? – Kénytelen vagyok megkérdeni, mert némi aggodalom úrrá lett rajtam a téma kapcsán, elvégre mi másért jutott volna eszébe a dolog? - Ha valaki konkréttal szeretnél kapcsolatot teremteni, akkor lehetséges, hogy érdemesebb lenne egy Suttogóhoz fordulni. Mert hogyha hozzánk jössz a védőszellem ügyében, nálunk nem igazán kérésre működik a dolog. Sokkal inkább az számít, milyen jellegű segítségre van szükséged. Ennél jobban sosem mélyültem el a témában, szóval tényleg inkább egy mágussal kellene beszélned. De azért jár ez az egész a fejedben, mert védőszellemet szeretnél? Miért? Baj van? – Kérdezek rá végül kertelés nélkül, és bízom benne, hogy nincs semmi ilyesmi, ellenben akkor a védőszellem is fölösleges lenne. - Egyelőre ott még nem tartok, hogy megrendelésre alkossak. Régen úgy volt, de már nagyon rég festettem, és kicsit berozsdásodtam. Egyelőre még nem merném őket árulni. – El fog jönni az az idő is, ez kétségtelen, nem sietek sehová, szóval ráérek ebből meggazdagodni, a lényeg, hogy munkám van, a többi majd jön magától. A tehetségem nem lett semmis, csak újra hagynom kell kibontakozni. - Ez szép dolog, és természetesen sokkal korrektebb hozzáállás, mint a másik felvázolt opció. – Én sajnos jelenleg erre nem vagyok képes, bármily önzőnek hassak ettől, azért nyilván hasonló szörnyűséget senkinek sem kívánok, de nem tudok mosolyogni mindenkire, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. - Ez nagyon mókásnak hangzik, bár hogy miért kellene a falkának, azt nem nagyon értem. Azért gondolom köztetek is akadnak olyan egyedek, akik finoman szólva nehezen összeférhetőek, és nem értékelnének egy ilyen állatot. – Azért az elképzelés elég vicces, szerintem meg fogom majd nézni azt a filmet, csak azt nem tudom, kivel, s mikor, egyébként gőzöm sincs, mikor ültem utoljára be egy filmre, szerintem még Alaia-val esett meg. - Gyere nyugodtan, nagyon szívesen meghallgatlak. – Indokolatlanul pozitív nem leszek, igenis könnyen lehet, hogy balul sül el, de ezt majd megtárgyaljuk esélyesen utána. - Ez nem gond, mert akkor talán idővel én is képes leszek olykor megfeledkezni róla. – Nem magáról a lányomról, de talán segítene, hogy valamelyest a gyógyulás útjára lépjek, és ne a nap minden órájában akarjam elsírni magam, amikor felrémlenek előttem a vonásai. - Kötelességből képtelen lennék mosolyogni, a törődés pedig a részem, anyaként belém ivódott, ne aggódj miattam, nem fogok belefulladni a szomorúságba, jót tesz, hogy néha el tudom terelni a gondolataimat. – Ezen sajnos határozottan nem segít, ha újra meg újra szétcincálom az érzéseimet ezt illetően, semmivel sem lesz jobb… úgyhogy nem erőltetem. * //Nagy-nagy bocsi, hogy csak most írtam! :* //
*Nem szórok efféle ajánlatokat bárkinek, sem felelőtlenül - háromszáz év legalább ennyi óvatosságra megtanított, különben aligha lennék életben -, de Eliana nem csupán egyszerűen a barátom, de olyasvalaki, akinek emberi értékeivel is tisztában vagyok. És megbízom benne. Különben nem lennék itt, s nem igyekeznék ilyen nagyon a felvidításán, s főleg nem kérdeznék ilyen személyes témákat tőle. - Nem igazán ismerek eléggé egy mágust sem ahhoz, hogy őket kérdezzem - ismerem be, s valami halovány röstelkedés csendül a hangomban. Pedig nincs rá okom, senki sem kötelez rá, hogy mindenféle-fajta őrzővel legyek jóban és bizalmas viszonyban, de mégis. Eliana végső soron informátor, szóval ilyesféle interperszonális hiányosságot bizonyára gyengeségként és hibaként fog elkönyvelni, és ki szereti, ha gyengének vagy inkompetensnek gondolják akár csak egy pillanatra is? - Nem, ennyire... nyilvánvalóan és erőteljesen semmiképpen sem. Tulajdonképpen a hülye álmokat is leírhatom a saját pszichémnek, nem kell feltétlenül rögtön farkast kiáltanom - mosolygok. Miért ne tenném? Kicsit elbeszélünk egymás mellett, mert az elején pontatlanul fogalmaztam, de így is hasznos dolgokat tudtam meg, úgyhogy egy pillanatig sem zavartatom magam emiatt. - Megkeresem majd a suttogónkat. Nincs baj, igazából, csak... - hezitálok egy kicsit, nem a legjobb időpont volt ezt felhozni, nem akarok sebeket fel- vagy mélyebbre szaggatni Eliben, de most már mindegy, ha egyszer türelmetlen voltam. - Letelt az idő a fiam halála óta - vallom be végül egy féloldalas grimasszal és egy bocsánatkérő szemforgatással. Ez van. Hülye vagyok. Nem kellene foglalkoznom a kölykömmel, mégis ott van a gondolataimban, tüskeként a bőröm alatt, megemésztetlen problémaként. Arra pedig, hogy miért tartanám szükségesnek, de legalábbis hasznosnak a védőszellem jelenlétét, inkább nem térek ki most. Az, hogy a falkahierarchiában mit szeretnék elérni, aminél jól jönne ez a kis plusz, nem külsősre tartozik, még ha barát is az illető. - Szólj majd, ha úgy érzed, szeretnék az egyik első új vevőd lenni! - Nem csak kedvességből, bár nyilván az is belejátszik, hiszen még nem is láttam egyetlen munkáját sem. De úgyis ráfér egy kis dekoráció a szobámra, nem lenne haszontalan egy festmény. - Hé, a te korodban szerintem nekem se ment volna! - emelem fel kezem kifelé fordított tenyérrel, nevetve mutatva megadásomat. Nincs semmi baj azzal, hogy másként dolgozza fel a dolgait, másként reagál. Mindenkinek joga van a saját traumáihoz és problémáihoz. Hú, Sym büszke lenne rám ezért a gondolatért, asszem. Talán tényleg nem ártana nekem némi maszkulin társaság is, mielőtt teljesen elnyálasodom. - Ki tudja? Kivinném a hegyekbe és felkutatná a legjobb aranyteléreket. Meggazdagodnék - vigyorgok lezser könnyedséggel. Nyilván én sem gondolom komolyan. Nagyjából. Talán. Ki tudja? Szerencsére, nemlétező állatról lévén szó, nem kell senkinek eldöntenie. A megfeledkezésre viszont bölcsen hallgatok. Nem ez az ideje annak, hogy kifejtsem, erre nem sok esély van, s ha meg is történne, nem lenne éppenséggel egészséges, csak a fájdalom szőnyeg alá söprése. Az meg nem jó. Akármilyen mélyre temetjük a múltat, ha nem dolgoztuk fel és kezeltük megfelelően előtte, akkor visszajön és farba harap. Még az őrzők élethosszával is. - Jól van, na, abbahagytam! Akkor menjünk, tereljük el a gondolataidat! - dobom át karom a vállain, hogy magamhoz húzzam. Bár érződik mozdulatomban a farkaserő, nem lesz kellemetlen vagy fájdalmas, legalábbis nem szánom annak: csak biztonságosnak szeretném éreztetni. - Mit szeretnél inkább, megnézni egy művészellátót, vagy beülni abba az új kajáldába...? - indulok el vele, és hagyom, hogy gondolataim és érzéseim kellemesebb vizekre, könnyedebb témákra evezzenek, s remélhetőleg húzom magammal Elit is. Végtére erre valók a barátok a bajban.*
//Mivel régi a játék, ezt zárónak szánom, bocsánat a hiátusokért és köszönöm szépen! //
Sosem voltunk mi rosszban, egészen egyszerűen másfelé vittek bennünket az évek és már nem laktunk egy fedél alatt. Végtelenül hálás voltam érte, hogy megőrizte titkomat, s cserébe mindennel azon igyekeztem, hogy méltónak tartson bizalomára, mire akkor és ott a vacsoraasztalnál talán úgy érezte, nem szolgálok rá soha már. - Az igazsághoz hozzátartozott az is persze, hogy szerettem, amit csinálok. A country club igazgatása mellett igazán nem volt nagy fáradtság a hotel kapcsán is átvennem az efféle terhet róla, mikor a falka első számú emberévé lépett elő. S noha sokszor, még kívülállók számára is olybá tűnhet, megtartom a három lépés távolságot vele szemben, mégis ő volt az első, akinek az elmúlt években megjelenő különös álmaimról, jelenésekről beszámoltam. Ő irányított Lilianne-hez, felismerve fogékonyságomat a szellemvilágra, egyengetve ezzel utamat a falka berkein belül. Szívesen dolgoztam vele együtt, kedveltem és szerintem ő hasonlóképpen volt velem kapcsolatosan, noha ezt sosem vettem teljes mértékig készpénznek.
Éppen ezért ér váratlan meglepetésként ajándéka az ágyam közepén. Nem tudom, mi volt a célja a dologgal, de az biztos, hogy remek érzékkel hozott totálisan zavarba, anélkül, hogy egyáltalán egy térben kellett volna tartózkodnia velem. A visszafogott ruha a maga mégis kihívó, borvörös árnyalatával. A párban járó színházjegy. A röpke kis üzenet. - Miért csinálod ezt velem, Cooper?! - Emeltem égnek a pillantásomat megadó szusszanással, zavart kis nevetésemet nem is leplezve magányomban, miközben a ruhát emeltem magam elé, odafogva derekamhoz. Persze, tökéletesen passzolt a mérete. A fenébe is, hogy a kedvenc ünnepem mögé kellett bújtatnia egy randimeghívást! Mert ez az volt. Ugye? Annak kellett lennie... - A szobatükörben realizálva idült, letörölhetetlennek tetsző vigyoromat, mintha égetne, úgy ejtettem vissza az ágyra a bordó ruhaneműt és azonnal felhívtam Bells-t, hogy rángasson le a földre, mielőtt teljesen úgy kezdtem volna viselkedni, mint egy hormonzavaros tinédzser tavasz idején.
Aztán eljött a pillanat, amikor közöltem Mike-kal, hogy szívesen venném, ha ő kísérne el az előadásra; zavart, mégis kellemesen cikázó energiákkal és idült vigyorral kivitelezve mindezt. - Pontosan, mint egy kerge kamasz... Bahh! Az előadás maga egyébként remek választás volt tőle: kellemesen könnyed, nyilvánvaló és egyetemes tanulsággal a végén, s közben kellemes humorral fűszerezve, így még egy színházért lehet kevéssé rajongó férfiember számára is szórakoztatónak bizonyult. Hagytam, hogy a darab végén felsegítse a kabátot rám, a taxihívás helyett viszont bedobtam a séta ötletét, ha nem sietne nagyon vissza a hegyre... Szerencsére nem, így keveredtünk a huszonkilencedikei estén a folyó menti sétányok egyikére...
- Mondanod sem kell, az arcodra volt írva, mikor értem jöttél! - Ó igen, a ruha. Annyi tartás volt bennem a gyerekes lelkesedés ellenére is, hogy a találkozónkon nem az általa küldött ruhában, hanem egy szolid halványkék darabban jelentem meg. - Nagyon haragszol érte? - Firtatom szelíd, cinkos mosollyal sandítva fel felé, ahogy mellettem halad. Ennyi fifikát engedtessen már meg nekem a mélyen tisztelt atanerk! Ha a bordóban szeretne látni, így kénytelen lesz ismételten a társaságomban időzni. - A szilveszteri partira gondoltam felvenni a Hotelbe... - Hintem el kedves mosollyal. Ja, hogy az közösségi esemény lesz és nem ilyen meghitten kis privát randevú, mint ez a mai? Kellemetlen. Kihívás? Csak remélni tudtam, hogy a hím ekképpen tekint a dologra.
Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem terült el semmiféle cinkos mosoly a képemen, amikor eljuttattam Artihoz a karácsonyi ajándékának szánt csomagot. Minden bizonnyal sokan gondolják, hogy az atanerkké válásom meghozta a kellő komolyságot, ami persze nem is lenne teljesen alaptalan állítás, de nem én volnék, ha minden könnyedséget és játékosságot magam mögött hagytam volna. Nem is lennék képes rá. De szerencsére reálisan fel tudom mérni, mikor engedhetek kicsit a gyeplőn. Ez egy ilyen alkalom volt. És ismertem már eléggé a nőstényt ahhoz, hogy körvonalazni tudjam az esetleges reakciót. Ez pedig csak még szélesebbre rántotta a vigyort a képemen. Persze a nyelvemre kellett harapjak, amikor Artemis elém állt a kérdéssel, de minden bizonnyal elég beszédes volt az egész mimikám, hogy a nőstény is levágja, bizony számítottam a kérdésre. Sőt, talán még rosszul is esett volna, ha nem én leszek a kiválasztott. Olyan bájos volt az egész, ha akartam sem tudtam volna nemet mondani. Persze nyilvánvaló tény, hogy nem is akartam volna eélutasítani a felkérést, hiszen kezdetektől fogva ebben volt bizodalmam.
- Lebuktam - ismerem be, hogy valóban meghökkentem kicsit, amikor nem az ajándékba kapott ruhában jelent meg előttem. Kifejezetten értékeltem a nőstény leleményességét és rafináltságát. - Miért haragudnék érte? - dobom vissza a labdát, szelíd mosollyal a képemen, ami egyértelmű jelzés lehet a másik számára, hogy szó sincsen ilyesmiről. Sőt. - Akkor mindenképpen ott kell lennem, hogy láthassalak - fordítottam felé a tekintetemet. Mintha csak olvasna a gondolataimban, nekem is hasonló fordult meg a fejemben, így bizony nem fogja megúszni, hogy ismételten találkozzunk. Az pedig, hogy rajtunk kívül egészen sokan jelen lesznek még az eseményen? Szeretem a kihívásokat. - Legalább számomra is lesz egy kis nyugalom szigete, ahol nem kell jópofizni - sokatmondó a pillantásom, amivel a nőstényre tekintek. Sosem rajongtam az ilyen partikért, hiába tudtam jól navigálni az ilyen helyzetekben. Fárasztott a rengeteg hajbókolás, bájolgás és vigyorgás, amibe belefájdul az ember állkapcsa is egy idő után. Arti mellett sosem éreztem ennek szükségét, ennek pedig hangot sem félek adni.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Halk, az éjszakai hűvösbe könnyedén belevesző, kurta kis kacaj bukik elő belőlem a beismerő vallomása nyomán. Lebukott, bizony! Hanem a visszakérdezésre nem számítva, apró szusszanásba fordul az egész gesztus. - Nem tudom, csak... - Fülem mögé söpröm némileg zavartan szőke, aláomló tincseimet, miközben igyekszem valami számomra is elfogadható válasszal szolgálni. Az, hogy nem akartam csalódást okozni neki, olyan kitárulkozóan egyszerű válasznak tűnt, miféle pőreséget nem szívesen adtam volna ki magamról. Pedig így volt, a fenébe is. - Biztos időbe telt kiválasztani és nem is azért választottad, hogy a dobozában porosodjon. - Szinte biztos voltam benne, hogy segítséget is igénybe vett - igaz, nem Bellsét, mert őt kifaggattam kellőképpen az ajándékkal átrongyolva kezemben hozzá, tudott-e a "merényletről" - , de nem kicsinyítette ez az erőfeszítése érdemeit. Cinkos mosoly ül meg ajkaim szegletében, ahogy pontosan azt hallom felőle, amit reméltem a ruhás magánakcióm nyomán, tekintetem kékje kellemes nyugalommal pihen arcának vonásain sétánk közepette. Bókjára kiszélesedik mosolyom is mindezek mellé. Szóval ennek tartanál, Michael? - Üdv a világomban! Szívesen adok leckéket a témában...! - Nevetek fel kissé, elütve a pillanat élét, mielőtt még modern popszámok hegedűre átírva szólalnának meg a háttérben, mint egy ma divatos regency drámában. - Nagyon megterhelő egyébként... a jópofizós része? - Billentettem oldalt kissé fejemet, őszintén érdekelt, hogy van.
Jól esik hallani a kacaját. Ilyenkor képes vagyok elhinni, hogy hiába változott meg gyökeresen az életem öt évvel ezelőtt, azért még nekem is lehet részem ilyen apróságokban. Ilyen földi, könnyed, önmaguk természetes mivoltában egyszerű és nagyszerű dolgokban. Ahogyan pedig lépdelünk egymás mellett a folyóparton, mintha a vállaimra nehezedő súly is könnyebbnek tűnne. - Nem számít, majd úgyis lesz még olyan alkalom, amikor láthatlak benne - könnyedén peregnek a szavak, még csak nem is gondolkodom rajtuk sokat. Őszinték, természetesek, mindenféle hátsó szándéktól mentesek. Egyszerűen csak tényleg hiszek abban, hogy lesz még lehetőségem látni őt a választott ruhában. Az pedig ebben a helyzetben lényegtelen, hogy időbe telt kiválasztani. Persze, hogy időbe telt egyébként, hiszen nem egy tucat ajándékot szerettem volna adni neki. És a folytatást tekintve ő sem gondolta másként, ez pedig féloldalas mosolyt rajzol erősen borostás képemre. - Nem is értem, hogy csinálod. Pedig ott a Northern, meg a Hotel is... - csóválom meg a fejemet, mintegy kimondatlanul is közölve, bizony jól jönnének azok a leckék! Arról nem is beszélve, hogy azzal, hogy anno beszállt mellém a Hotel ügyében, hatalmas terhet vett le a vállamról. - Egy idő után igen. Ismersz, tudod jól, hogy nem esik nehezemre ilyen szituációkban lavírozni, de azért egy idő után nekem is megfájdul az állkapcsom - próbálom könnyedebbre fogni a témát. - De ne is beszéljünk ilyen "hivatalos" dolgokról - karcolok a levegőbe két ujjammal macskakörmöket. - Mihez lenne még kedved? Csináljunk valami őrültséget, amit aztán majd jól letagadunk. Korcsolya a folyó jegén? Hóember építés? Kerítsek egy szánkót? De akár visszább is mehetünk, mintha láttam volna egy forralt boros bódét lejjebb - bökök a hátam mögé a rögtönzött felsorolást követően. Bármelyik opcióban még csak elképzelni magunkat is elég mókás, képzelem, ha bárkinek fülébe jutna, hogy az atanerk hóember épít... De ma este pont ezt szeretném a hátam mögött hagyni, hogy egyszerűen csak Mike lehessek. És Arti társaságában úgy érzem, ennek továbbra sem lesz akadálya.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Kedveltem Mike társaságát, s nem pusztán azért a kiskamaszos zsizsegésért, amit képes volt közelségével kiváltani bennem, energiáimban. A beszélgetéseink könnyed nyíltsága, a személye az elmúlt években egy biztos ponttá nőtte ki magát ittlétemet illetően. Hangozzék bármennyire csöpögősen, én az ő falkájához tartoztam. Castor és Nessa ideje eltörpül ahhoz képest, amit Mike vezetése alatt a fairbanksi falkával töltöttem, ahogy arra is nagyobb összeget mertem volna tenni, az előző kettőtől sosem kaptam volna meg azt a fajta második esélyt, mit a mellettem sétáló hímtől. Azt hittem, majd gátat szab közénk, ellehetetleníti kezdeti baráti viszonyunkat, de ő bebizonyította, hogy tévesek az előzetes feltételezéseim, aggodalmam pedig alaptalan. Igaz, bizonyítanom is kellett hozzá, míg ismételten megszavazta számomra bizalmát, de egy percét se bánom mindennek. Biztosabb, őszintébb így a kettőnk barátsága most. - Biztos a kék vérrel jön...! - Húzódik sejtelmes, cinkos mosolyra ajkam, ahogy oldalt sandítok felé. Kitart a pillantás vagy két másodpercig, de én leszek az, ki előbb eltekint másfelé, nevetősen vallva meg: - Valójában csak nincsen életem, így ráérek ilyesmikkel foglalkozni. - Hotel-igazgatósdi, hát mi az nekem, nem? De! Az igazsághoz mondjuk hozzátartozott, hogy addig sem a Lilianne által adott talányos életigazságokon agyaltam az engem megkörnyékező - elmondása szerint szellemek, szerintem jobbára démonok - túlvilági lények kapcsán. Mostanában egyre többször éreztem úgy, mintha valaki megtelepedne mellkasomon, vállaimon, de üzenetük sosem ért el. Az én érzékeim nem voltak erre még (?) olyannyira kiélezve, mint az anernerkünké. Finoman húztam el a számat ezt követően annak hírére, hogy még ő is képes túltelítődni. Nem lepett meg a kijelentés, s bár szívesen hallgattam volna még, hagyva, hogy ventiláljon nyugodtan, valahol igazat kellett adjak azon felvetésének, hogy nem ezért szabadultunk ma el a Lak kötelékéből. - Látom nagyon eltökélted, hogy mindenképpen belevigyél valami rosszba ma este! - Nevetek fel a felsorolást hallva. Azt hiszem, a hóember építéshez és a szánkózáshoz nem igazán öltöztem megfelelően, ami a ruházatomat illeti, de... - A forralt bor kezdésnek különben jól hangzik. És mintha lenne fentebb kialakított koripálya is az egyik téren, ha nem csalnak az emlékeim. - Nyújtottam felé a tenyeremet cinkosan, hogy ha elfogadta azt, az általa említett forró italos bódé felé vegyük az irányt. - Mondjuk lehet, tökre béna leszek benne, szóval előre is bocsi. Idejét nem tudom, mikor koriztam utoljára... - Talán még évtizedekkel ezelőtt New Yorkban, a Central Park jegén. Nincs meg, hogy kivel, sem az ideje, csak az érzés... gyerekkorom adventi időszakaira és azokra a zakózásokra viszont pontosan emlékszem mai napig.
Kezdőlap
//
//
