Zsinórban a harmadik cigimre gyújtok rá, ahogy sétálok ezen a retkes sétáló-bicikliző izén. Kurva hosszú ez a folyó, mondták már? De ha elég sokáig sétálok felfelé a mentén, akkor elérem azt a fordulót, ahol le kell kanyarodjak a kúriánk felé. Nagybirtok. Vaskovic Birtok. Milyen baromi flancos... Köpök egyet. Valahova oldalra. Megpróbálom minél jobban kirekeszteni a külvilágot, az embereket. Mert ha nem tennék így, akkor nem lenne időm bagózni, mert csak barátilag tarkón csapnék mindenkit, mert olyan rohadtul nem ártana meg nekik némi fegyelem és csendben magukban merengés. Amúgy motort néztem. Akarok venni egy járgányt, de eddig mindenhol csak akciófilmes sportmotorokba szaladtam bele. A helyzet annyira lekeserítő, hogy ott tartok lassan, hogy inkább összelopkodom az alkatrészeket és összerakom magamnak. Olyat úgyse fogok kapni, amilyet pontosan akarok, akkor meg nem mindegy? Csak nyelem magamba a sűrű és erős füstöt, ami aztán a szám párájával együtt távozik az orromon és a számon keresztül. Baromira nem érdekel, hogy gyerekek is vannak, állítólag ez egy szabad ország, szal' ott bagózok, ahol akarok. Egyébként mondtam már, hogy rohadtul hideg van? Mert ha nem, akkor mondom: rohadtul hideg van. Borzasztó belegondolni, hogy a leendő királyságom egy ilyen szétfagyott jégpáncél lesz. De nem baj, majd a kis szub nőstények korcsolyában fognak közlekedni, hogy azzal is szórakoztassák az uralkodó családot. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor a hideg, északi szél hímszagot legyint a pofámba. Felnézek. Kopasz. Szinte világít a majdnem telihold a fejecskéjén. Romantikus... Nem sokkal előttem gurul egy spéci, holdmintás felni. Felröhögök. Micsoda lúzer, öcsém (hogy melyik, az most mindegy)! Kibaszott flancosak vagyunk a felnivel meg a kocsival és ilyen szar, megbízhatatlan, amerikai vacak, hogy kettőig nem bírja ki a helyén, máris gurul... Öcsém! Elsétálok a felni irányába, lehajolok ért és felveszem. Megforgatom a kezeimben, és mintegy elismerően bólogatok. Azt azért megvárom, hogy a kiskopasz - aki magasabb nálam - odaérjen. Nem nyújtom felé a felnit. Kifújom a füstöt, valahova oldalra és ráemelem a tekintetem. Micsoda egy elbaszott Godzilla! Nem, nincs kisebbségi komplexusom. - Szép darab... - a hangom reszelős és eltorzult a dohányfüsttől - Mennyit ér meg neked, hogy visszakapd? Bár sötét van, gondolom így is simán kiszúrja a tekintetemen átsuhanó őrült fényt. Nem félek. És végre nem egy Őrző puncival találkozom, hanem egy farkassal. Pazar! Lehet, hogy lesz egy jó estém... A két fegyverem most is az övemen figyel, ráadásul ezüsttel töltve, szóval... Velem lehet beszélni. Ha eddig nem akarta kikapni a kezemből a felnit, akkor most megforgatom a jobb kezemben, mintha a kopasz tag egy kínai árus lenne, én pedig meg akarnám venni tőle a cuccot. Milyen kár, hogy nem nekem kell érte fizetnem.
Egyetlen célom, hogy elérjem a tárcsát s a két „kicsi” kezem közé fogjam és már húztam is a csíkot magam után, na nem azért, hogy utána felszívjam. Nem kell félre érteni. Azonban a tervembe bele piszkít egy farkas. Éreztem a jelenlétét amint ráléptem erre az útra, de nem foglalkoztam vele, hiszen én megvagyok vele egy úton vagyis hát meglettem volna, egészen addig a pillanatig, amíg nem piszkít bele a tervembe, de nem így lett. Látom, ahogy a keze közé veszi a holmimat s nem örülök neki. A feszültség egyre nő bennem, hogy ezt mi váltotta ki, azt nem igazán tudom. Tudjuk be annak, hogy szar napom van. Nyugodt léptekkel közeledem a farkas felé s a pajzsomat is felhúzom most már. Érzékelhette, amit kell, de többet nem adok ki magamból. Még oda sem érek jó formán már is beszélni kezd. Mi? Hogy nekem mennyit ér? Hát ezt meg honnan szalasztották? Nem igazán érzem a kóborok szagát rajta, de az biztos, hogy az itteni falkák közül egyikhez sem tartozik. Akkor meg ki lehet? Nem láttam még erre a ronda pofáját, de azt hiszem jobb is, mert ha ilyen a stílusa nem sokáig húzza itt egy egész darabban. A szavai valamit robbantanak bennem, de magam sem tudom, hogy minek nevezzem, talán harag, azt hiszem, de nem vagyok ma biztos azokban a lökéshullámokban, amiket a testem áraszt. Furcsán érzem magamat, de holnapra kialszom, remélem. Abszolút nem jellemző, hogy instabil vagyok. Hiába van sötét akkor is jól látom, azt a fényt, mely a szemében csillog. Mielőtt válaszolnék kigombolom a dzsekimet, na nem azért, mert hirtelen fene nagy meleg lett. Más okból, amit mindjárt a tudtára is hozok ennek a jómadárnak. - Nem hallottam jól, amit az előbb mondtál.... Jegyzem meg komolyan s az egyik kezemet a pisztolyom markolatára helyezem. Ezzel láthatja a pisztolytáskámat és azt is, hogy van nálam fegyver, ezüst golyókkal, de ezt nem hozom a tudtára. Nem, abszulut nem gondolom, hogy a másik fegyvertelen lenne, de a kérdés az, ki milyen gyorsan tudja használni. Mögöttem ott az a sok év és a rutin, mely elég hosszú időre nyúlik vissza és elég gyorsan tudom használni ha kell. Persze nincs kizárva, hogy egy gyorsabbal akadtam össze, de...... - Nos, akkor vissza is adhatnád azt ami az enyém, és mindenki mehet békével anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna. Szerintem ez elég jó terv, bár ha másképp gondolod, nekem az is megfelel. Vonom meg a vállamat. A legnagyobb butaság részemről az lenne, ha kitépném a kezéből, hiszen meglephet és amúgy sem vagyok egy hirtelen farkas. Nálam első a megfontoltság, de persze ha szép szóval nem megy, akkor mehet máshogy. Nem akarom lelőni, de ha nem hagy más választást, akkor megteszem, úgy is jó hangulatba vagyok jelenleg. A kezemet nem veszem le a pisztolyról, de a másikat felé nyújtom, jelezve, hogy adja már oda azt a felnit, mert nem érek rá egész éjszaka. Mondjuk azt soha nem értetem, hogy mit keresnek a világba ilyen bukó egyedek, azt meg végképp nem, hogy élnek meg ennyi évet. Keresi itt a baj, ahelyett, hogy hímezne otthon!
Mit ne mondjak, elég furcsa kisugárzása van a colos kopasznak. Vajon mindig ilyen lehet vagy csak engem tisztel meg ezzel az ellenséges és feszült aurával? Nagyon kedves, de tényleg. Akár fenyegetőnek is lehetne nevezni a megszólalását és azt, ahogyan a fegyverére markol. A szívem kissé hevesebben kalapál, de ez a fajta izgalom nem az az összepisálós fajta. Ez az ébredező adrenalin édes és bizsergető aromája. Nem ijedek meg tőle. Egész egyszerűen a vigyorom még szélesebbé növi ki magát és egy rövidet fel is nevetek. - Mi van, Kojak, süket vagy? Csendül (reccsen) meg a hangom egészen vidáman és aprón csóválom meg a fejem. Passzolom, hogy ő látja-e a seggemhez rögzített dupla pisztolytáskát, de nem is érdekel. Gondolom neki megvan az oka arra, hogy itt arcozik a stukkerével. Nekem kettő van. Amióta ezeket a szarokat feltalálták, azóta nyomulok velük, szóval ha arra hajtunk, hogy melyikünknek nagyobb a f*sza, akkor lehet, hogy problémáink lesznek. Alapvetően soha nem hiszem, hogy nálam erősebbel és jobbal találkozom. És ez most sincs így, a kölcsönös tiszteletről pedig esetemben kár beszélgetni... - Alapjáraton ennyire morci vagy, vagy esetleg most hagyott el a csajod és rajtam vezeted le? Szúrom közbe a kérdést, amikor befejezi a monológját. Mintha meg sem hallottam volna a "nagylelkű" felajánlását arról, hogy akkor inkább adjam szépen vissza. Nem vagyok a kölyke, vazz'! Semmi móka nem lenne abban, hogy odaadom a felnit és elsétálok az úton... Esetleg kérek tőle egy fuvart, eldumcsizunk és legjobb barátok leszünk. Ugyan, dehogy. Körbenézek. Látom a kölköket a jégen, hallom az anyázó nyanyát valamivel arrébb, de igazság szerint nem gondolom úgy, hogy egy ekkora "embertömeg" lefedné a feltűnéskeltés fogalmát. Fél perc alatt kinyírjuk az összeset, mintha mi sem történt volna. - Nekem van egy jobb tervem... - kezdek bele csevegő hangon - Ha ennyire fontos neked ez a szar, akkor talán... miapicsa... Nem tudom befejezni a gondolatsort, mert olyan dolog történik, amire abszolút nem számítok. A pajzsom egészen hirtelen szűnik meg létezni, ami eddig leláncolva tartotta a farkasomat odabent. Nem, nem akar kitörni. Egész egyszerűen nem tudom titkolni sem az erőm, sem a 333 évemet, semmit. Összeráncolt szemöldökkel nézek fel az égre, a hold még baszottul nincsen tele, viszont elég fura színe kezd lenni. Isten tuti trippel. Aztán, ha még mindig csak egymással szemben állunk, leengedem a felnit tartó kezemet a testem mellé, a tekintetem az égről a másik hímre vándorol. Gyanúsan, méregetően... Ki a fasz ez? Lehet, hogy ő csinálja az egészet. - Ez meg mi a szar? Kurva gyorsan fejezd be! Emelem a szabad kezem mutatóujját az arcába, és egyáltalán nem vagyok türelmes és nem is kérem valami szépen. De legalább, ahogy érzem, ő is csupasz lett, nem csak én... Hangok, szagok, érzelmek kavalkádja mászik az elmémbe és az érzékeimbe és ez baromira zavar! Nem véletlen tartom zárva a farkast, nem bírom mások szarságait, nem vagyok kíváncsi senkire, erre most egyszer csak nincs pajzsom és bármennyire teperek, képtelen vagyok felhúzni. MIAPICSA?! - Azt mondtam, hogy kurva-gyorsan-fejezd-be! Mert tuti ő csinálja. Ki más csinálná? A szabad kezem farkas gyorsasággal rántja elő Zorát a pisztolytáskából, és leszarva a környezetünket, megkísérlem a kopasz hím bordái alá szorítani a félautomata pisztoly csövét, csak hogy érezze a törődést.
Nem válaszolok a kérdésére, mert farkas lévén tudja a válasz, így a szavaival csak provokálni akar, ami nem nehéz, hiszen amúgy is feszült vagyok. Erről mi sem tanúskodik jobban, hogy a fegyverem után nyúlok, amit egyébként nem szoktam, legalább is, nem az első körben. Visszaakarom kapni a felnit és más nem érdekel, bár teszek egy próbálkozást arra, hogy ne legyen gond, de mintha egy falnak beszélnék. - Pont eltaláltad, rajtad vezetem le, pech számodra, na add ide! Mordulok meg s sokkal erőteljesebb lesz a hangom és a fellépésem is, vagyis hát a kisugárzásom, melyet engedek neki érezni. A hangom azonban nem emelem meg, hiszen minek, azzal nem sok mindent lehet elérni, ráadásul inkább a tettek beszéljenek. Nem hiszem, hogy a terve jobb és nem is igazán érdekel, ami az enyém, az kell és nincs helye semmi másnak. A mondata elharapásra kerül s fürkészni kezdem, hogy mi lelete. A pajzsa megszűnik s érzem az erejét és a korát is, de ettől még nem ijedek meg, hiszen ezek csak szempontok, az már más kérdés, hogy tudja e megfelelően használni. A kezemet nyújtom felé amibe csak bele kell helyezi azt a baszott felnit és csókolom. talán menni fog neki ez az egyszerű feladat vagy lehet IQ bajnokkal állok szembe és egy egyszerű mozdulatot sem képes végre hajtani. Nem tudom mit hadovál itt össze s magam is az égre pillantok, a hold kissé fura, de akkor is csak a felnim érdekel, így sebesen szegezem vissza rá a tekintetem. Mi? hogy én mit csinálok azon kívül, hogy állok mint egy fasz? Semmit, de ha már leengedte a kezét akkor ráfogok a felnire és ha kell kiszakítom kezéből. A hangok felerősödnek körülöttem, mert tisztán hallom, ahogy a jég reccsen az egyik gyerek közelében. Talán beszakadni készül, de nem fogok megmentőt játszani, mert az a szerep most nem való ínyemre. - Ne csipogjál már! Még több hang tódul a fülembe, de nem tudom, honnan jönnek. Olyan zümmögés lesz az egészből, mintha egy méhkas lenne a fejemen. Érzem ahogy az adrenalin az egekbe szökik és kitörni készül mint egy vulkán. Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit mond. Nem érzem a pajzsomat. Ajaj, erős fájdalom lesz úrrá a testembe, de bivaly erős, mintha a csontjaimat egyesesével birizgálná valami. érzem, hogy csöpög az izzadság rajtam s próbálok kapaszkodni a külvilágba, mert a farkasom kúszik felfelé, mintha egy kútból jönne fel, hogy rászabaduljon a világra. Érzem, ahogy a csontjaim eltörnek, s tisztában vagyok vele, hogy mi fog következni, próbálok erősen koncentrálni, de hiába, a hím képe elmosódik s elvesztem a kapcsolatot.
Átváltozik a férfi előtt s egy méretes vérfarkassal találhatja szembe magát a másik. Balázs eltűnt a farkasból mintha soha nem is alkottak volna egy párost. A farkas fogait csattogtatja s csak egy gondolat mozgatja. Ölnie kell, hiszen a vér utáni vágya erős, annyira, hogy a másik farkas nem érdekli egy cseppet sem, a fejét oldalra fordítja s vörösen izzó szemein keresztül csak a húst látja. Egy hatalmas vonyítást hallat a torkából s egy kicsit sem zavarja a környezetből származó zajok. Az ötvenes éveiben járó férfi képe lebeg a szeme előtt, s elindul felé. Vaskos lábai benyomják a friss zöld pázsitot, így nyomot hagy maga után. Szája habzik, mert szinte érzi a férfi vérének ízét a torkában. Olykor meg is nyalja szája szélét, de nem érzi még a vérismerős ízét. Egy biztos, ez a farkas nem fog leállni, míg ki nem elégíti hatalmas vágyát a vér iránt. Amint a férfi elé ér, könnyű szerrel kapja fel és oda vágja kétszer a talajhoz, pont úgy, mint amikor a húst szokták klopfolni. Nem lehet tudni, hogy miért teszi, talán azért, mert ez esik neki jól. A második csapást követően keresztbe fordítja, a feje fölött a testet s egy könnyed mozdulattal kettétépi a civilt. A vér mely a testből ered egyenesen a farkas szájába ömlik. A meleg vér pedig beteríti az egész pofáját és a forró nedű egy picit oltja torka égetését, azonban ez nem elég neki s a testet eldobja egy fának mint aki jól végezte dolgát s a következő áldozatra mered, mely az éppen elfutó nő, ki a férfi mögött haladt. A vér iránti vágya nem csökkent egy cseppet sem, így a nő után veti magát.
- Akkor javaslom, hogy verd ki, mert nem vagyok senki kurvája, akin levezetheti a nyűgjeit... Pont nem hat meg, hogy tartja a kezét vagy hogy a fegyvere után nyúl. De tényleg. Csak lassan kezdünk eljutni arra a szintre, amikor a makacsság és a tesztoszteron olyan élesen feszül egymásnak, hogy valakinél nagyon hamar el fog pattanni az a bizonyos cérna. Ráfog a felnire és rántaná is ki a kezeim közül, de nem engedem. Nem is tudom, hogy inkább két civakodó ötévesnek nézünk ki, vagy két farkasnak, akik a prédán marakodnak. Talán mindkettő. Talán két öt éves farkasnak. És akkor még itt van egy a pajzsos kavarás is. Eszemmegáll. De komolyan. Azonban az kissé megnyugtat, hogy úgy látszik, Kojak sincs a helyzet magaslatán. Zavartnak látszik és ha az érzékeim nem csalnak, akkor hamarosan alakot fog váltani. Barom. - Nemár baszod, egy felni miatt ekkora cirkuszt.... nesze! Vedd feleségül. Rántom ki a kezéből a műanyag vackot és egész egyszerűen hozzávágom. De most már aztán vághatom, szerencsétlen palinál se kép, se hang... És ami a legdurvább: nem én vagyok a célpont. Pedig már egészen izzott a tenyerem, ahogy a fegyverem hideg markolatára szorítottam. Szinte láttam magam előtt, hogyan loccsantom szét az agyát, de ehelyett azt nézhetem, hogy a fenevad hogyan szabdal szét másokat.
Igazából most baromira nem vágom, hogy mi a picsa van. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kisfiú, akinek nyalókát ígértek, és a végén nem ő kapta, hanem a padtársa. Látszólag mindent megtettem. Keményen és szívósan küzdöttem a felniért, mindhiába. Ez a majom totál bekattant, a pajzsom... Hát az baromira nem tom' hova tűnt. És nem én vagyok a célpont. Ez tényleg fáj. Kiábrándít és elszomorít. Kissé bólogatva figyelem, ahogy a Kojak-farkas teszi a dolgát. Kicsit arrébb sétálok, közben a szabad kezemmel a telefonomért nyúlok, hogy amíg a dög nem velem foglalkozik, ejtsek egy gyors telefont. JJ nem veszi fel. Marad a kisebbik Vaskovic. - Héló. Nálad minden oké? Várjá', arrébb megyek, mert itt épp földhöz basznak egy pasast és nem hallok rendesen... Befogom a szabad fülemet. - Naszal... Nem tudom felvonni a pajzsom és egy kopasz állat itt gyakja a népet. Aha... Nem, ő nem veszi fel... Várjá, megnézem... Visszafordulok az átalakult állat felé, mindenki sikolt, a fazon, akit az előbb földhöz vágott, már darabjaira szakadva táplálta a húsával a fene nagy dögöt. - A-aa, nem ismerős. Jó, hát nem tom'. Neeeem. Megyek haza. Mer' gondolod, hogy érdekel? Megint buzi vagy. Sör van? Jó. Jó. Csááá. Kinyomom a telefont és indulnék is tovább. De előtte még igyekszem rágyújtani. Én nem csinálok ügyet ebből. Felbaszta egy felni, na és akkor hova szarjak? Nyugodtan bulizza ki magát, abszolút nem az én felelősségem. Ennél kisebb indokért is hullottak már porba emberek, nagy dolog. Tehát ha csak nem indul felém, jeges nyugalommal dohányozva folytatom az utamat a folyó mentén, hazafele.
- Még lehetsz, öcsi. Én aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, de nem is fogom fejtegetni magamat, mert ez az ismerd önmagad terápia, csak a felnimet akarom nem többet. Azonban Hasztalan a próbálkozásom és nem adja szép szóval. Hát akkor elveszem vagy megpróbálom. Azonban az már nem derül ki, hogy sikerül vagy nem, mert valami kattant nálam és elvesztem a fonalat.
A nő után kap s könnyen emeli fel, azt is a magasba. Úgy pattintja el a nő fejét a törzsétől mintha csak egy fogkrémes tubus teteje lenne. Szívni kezdi azt ami a nőből jól és egyre jobban érzi magát tőle. Erre vágyott már kitudja mióta, de láncok baglyozták egy testbe, ami most megszűnt létezni. Tombolni akar s nincs olyan e világon aki ebben képes lenne megállítani. Miután a nő testét kifacsarta elkap egy másik férfit akit szét tép véres fogaival. Hogy a szél hozza e magával a hím szagát, vagy csak most érte el a tudatát, hogy nincs egyedül ezt nem lehet tudni, de a másik felé fordul vicsorgó fogával. Talán azt gondolja, hogy veszélyt jelenthet a lakmározásra, bár a hím viselkedése nem erről tesz tanúbizonyságot. Azonban a farkasok öszt9önlényeg és ha egy erősebb van a közélebben azzal jobb lesz vigyázni. Ezt nevezik talán alap ösztönnek vagy valami hasonlónak. A lényegen azonban nem változtat, hogy minek nevezzük. Egy fenyegető üvöltés hagyja el a torkát, miszerint ez az Ő területe és vacsorája. Nem fogja átengedni és nem tűri, hogy a területen tartózkodik. Ezért indul meg felé, de nem lépegetve mint egy gyerek hanem szalad. Kiakarja használni a lendületet melyet lábai és a távolság ad neki. Igen, neki fog menni mint egy buldózer, de hogy ne csak elrepítse a másikat mikor találkoznak. Egyik karmos mancsát is lendíti, hogy beletörölje a képét a talajba. A gyorsasággal nincsen gondja, hiszen a vérvonala megadja neki, azt, amire szüksége van jelen helyzetben. A kérdés csak az, hogy a másik mit tesz ellene, mert valószínűleg nem akar rántotta lenni.
Ó-óó. Állatias üvöltés a hátam mögül. Hát ez baromi jó. Nem elég, hogy csúfosan ki lettem használva, még ki is gúnyol, amint úgy döntök, hogy inkább lelépnék. Szégyen. Hallom a trappolását, ahogy felém közelít. Hirtelen fordulok hátra, hogy csak úgy, vaktában kétszer-háromszor meghúzzam a ravaszt. Az események annyira gyorsan pörögnek, hogy nem tudom, talál-e valamelyik ezüsttöltény, de bebaszna, ha legalább az egyik nem trafált volna bele. El kell mennem szemészetre... A következő pillanatban a hatalmas dög kérdés nélkül vág nyakon karmos mancsával. Így nem sokat tudok tenni ellene. A fegyver kiesik a kezemből, a fejem zsong az ütéstől és úgy csókolózom össze a földdel, mintha egész életemben rá vágytam volna. ~ Azt a kúúú.... ~ Járnak a gondolataim, miközben megérzem a saját vérem szagát. Megszédültem az ütéstől, de ha nem tapos rá egyből a fejemre, igyekszem oldalt tovagördülni a földön, minél messzebb tőle. A másik hím haragja és zabolátlansága, az, hogy ilyen aljasul rontott nekem, úgy rántja elő a fenevadat belőlem, mintha varázsütésre teremne ott. A ruhám szanaszét szakad, ahogy a földön kiterülve sarjad a bundám, recsegve pattannak az izmok, a képemből pedig ocsmány, habzó szájú farkaspofa lesz. Nem, arra nincs idő, hogy magamhoz térjek vagy a fejemet rázzam. Így, ahogy vagyok, szédülve pattanok négy lábra és párásan, a nyálamat fröcsögtetve hörgök és kaffogok bele a másik képébe. Hozzá képest kicsi vagyok, így nem bízhatok másban, csak az ő mélaságában, és persze abban, hogy a sok évtizedes előny és harci tapasztalat a rendelkezésemre áll ellene. Gyerünk, muci! Most kezdek csak belemelegedni! ~ Na, így már azért egy fokkal jobb... ~ Próbálnék üzenni a "társamnak", de ha nagyon humoros akarok lenni, akkor egy nagy, piros felirat villódzik a lelki szemeim előtt, miszerint az üzenet küldése sikertelen. Fantasztikus. Pajzsom nincs, a gondolati kommunikáció befuccsolt. Mi jöhet még? Elrúgom magam a talajtól, hogy a másik hímre vethessem magam. Elsőként az oldalát próbálom megcélozni, egyik karmos suhintással a másik után. Ha kitérne, én tovább követem a testét, és vele együtt forgok, pattanok, hogy már az agyaraimmal kaphassak bele az oldalába. Ja és hogy közben körülöttünk van egy rakás halandó? Ki a francot érdekel? Ha nem sikerül kellőképpen megsebeznem, vagy úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érzi meg, úgy érzem, hogy taktikát kell váltanom. A kicsit eltaposom, a nagyot pedig a könnyű győzelem látszatának csapdájába hajszolom bele, ahogyan tettem annyi másikkal már az évszázadok alatt. A vér csöpög rólam és a pofámról, onnan, ahol a karmos mancsával még emberként megsebzett. De ez még édes kevés. Nem táncol körbe a halál, így egyelőre nem sokat tehetek, minthogy hergelem (bár szerintem már nem nagyon van hova) és megvárom, hogy rám vesse magát.
Elindul a hím felé, hogy ki tessékelje a portáról, de ez nem olyan egyszerű. Persze nem becsülte alá a másikat s még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy a másik hím elmászik. Látja, ahogy süvít felé valami, de nem tudja, hogy mik is azok voltaképpen. Az egyik a mancsába fúródik bele, de fájdalmat nem érez, így nem lehet kizökkenteni. A másik kettőt, nem érzi a testében, így nem találták el. A csávót nem nehéz neki eltalálni, hiszen a másik úgy tűnik, hogy nem számított rá s ez boldoggá teszi a farkast, azonban semmi a hím még mindig nem hagyta el a terültetett, így a harcnak sem lesz vége. Nem lép rá a fejére egyből, hiszen abban mi lenne az élvezet? Az csak gyilkolás lenne és semmi más. A másik átváltozik s egy habzó szappan lesz belőle, bár a farkasnak mindegy, hogy ki az ellenfél, csak vérre vágyik még mindig, most már azonban a farkas vére a célpont, hiszen érzi az illatát s ez csak még jobban korbácsolja a bestiát. Azonban megvárja a támadást, mert biza benne van a másikba, ehhez pedig nem kell semmi, csak az, hogy a szemét lássák, hiszen az árulkodó. Mivel a farkasok ösztönlényeg, így nem olyan nehéz olvasni egymásból, legalább is a nagy farkasból, hiszen gondolat nincs benne, csak teszi amit tenni kell. Mikor felé kap hátrálni kezd, s próbál kitérni az ütések elől. Nem mindegyik sikerül, de fájdalmat továbbra sem érez csak dühöt. A vérének illatát pedig lehet érezni, de nem foglalkozik azzal, hogy honnan jött s miért nem fáj, csak a támadás jár a fejében. A harapásra sem reagál semmit csak eltolja a másikat a maga közeléből, kihasználva azt az erőt melyet csak úgy kapott. Mikor a másik már nem csócsálgatja, akkor lendül támadásba. Elrugaszkodik a földtől, s megpróbál a másikon landolni. Ha ez sikerül neki, akkor egy elég súlyos farkast érezhet a hím maga fölött. Nem kistestű, annyi szent, s ha ez valóban sikerül, akkor a pofája felé kap, s amint a keze tovább halad a másik a bűzös pofájával találhatja szembe magát s a vállrészbe harap. Olyan könnyen csúszik be fogazat a másik testébe, mint kés a vajban s egy darabot akar kiszakítani belőle, hogy azt elfogyassza. Ha ez, nem sikerül neki, akkor valszeg előtte fog megérkezni s lendíti is a mancsát, hogy a másikat ismét felkarmolja, de most próbálja sokkal mélyebben. Persze ezzel nem elégszik meg, hiszen így nem sok vérhez fog jutni. A mellette elszaladó embert kapja el, s simán a másiknak dobja. Elég közel van a hím, így biztosan eltalálja, s van egy kis szerencséje akkor sikerül ezzel meglepni a másikat, aki talán ösztönösen ráfog az emberre, mintha valamit a kezébe nyomtak volna, ezt használja ki a farkas s dönti fel a másikat ha sikerül. Ha pedig padlót fog a hím, akkor azonnal a kap a lába után, melybe bele harap, hogy megízlelje a vérét. Persze mindjárt kiderül, hogy mi sikerült s mi nem.
// Ne haragudj, hogy ilyen soká, de kicsit havazódtam //
Sikerült a vérét venni ennek a kopasz állatnak, hiszen úgy tódul be az orromba a szaga, mintha kloroformos rongyot tartanának az arcomba. Ez megelégedésre adhatna okot, de nem. Mi van itt? Könyörgöm, ezüstöt kapott a testébe, sikeresen felszaggattam a testét, és mégis, mintha meg sem érezné. Nem, az nem lehet, hogy ő is a Felkelők egyike... Mert ha az is lenne, akkor se bírná ilyen jól a fájdalmat. Le se lassul. Hát ez baromi gáz. Illetve nem az, pont kapóra jön a vérszomja, hiszen semmi másra nem vágyom jobban, minthogy újra érezhessem, milyen a harc szele, a vér íze és milyen mókás egy friss tetem felett kacagva elterülni és megpaskolni azt a húscafatot, ami pástétomként megmaradt belőle. A másik farkas szeme szinte megvillan, mielőtt megpróbálna rám ugrani, szóval nem leszek ennyire könnyű áldozat, és oldalirányba kitérek előle. Szerintem úgy egy százas van közöttünk, s talán ha akarnám, most azonnal kettékaphatnám. De abban nincs semmi élvezet. Ő nem szolgált rá arra, hogy gyorsan végezzek vele, ha lehet lassan is. Mellém, elém érkezik a földre, de nem felkészületlenül. Újfent hatalmasat lendít a mancsán, amivel telibe karmolja a pofámat. Érzem, hogy az orrom megtelik a saját véremmel, és minden bizonnyal sikeresen feltépte a felső ajkaimat is. Mehetek plasztikáztatni, szóval anyád! A következő megmozdulására azonban hirtelen nem is tudom, mit kellene reagálnom. Egyszerűen felkap egy embert és hozzám vágja. HOZZÁM VÁG EGY EMBERT! Elégedetlenül rázom le magamról a babzsákként összerogyó testet. Jobb mancsom karmait az élettelen derék köré kulcsolom, és két lábra akarnék emelkedni, de ez a mocsok hanyatt dönt. Én pedig ösztönösen kezdem el csapkodni a pofáját a karmaim között szorított emberi tetemmel. Piff-piff-piff, rossz kutya! De ez inkább játék, mintsem komoly harc, bár gyanítom, hogy a kedves játszópajtásunk nem élvezi annyira, amit a hullájával csinálunk. ~Nagyon furfangos kis kopasz vagy, hallod-e...~ Nem, úgy érzem, hogy nem hallja. Nem lát, nem hall ez semmit se, csak azt akarja, hogy kiterüljek alatta, mint egy szőnyeg. Ez sikerült is... Belemar a lábamba, én pedig úgy hörgök fel a fájdalomra, mint a veszett kutya. Megpróbálom kirántani a végtagot a pofájából. Minden bizonnyal szétszakadnak az ízületek és az izmok, de azt nem fogom hagyni, hogy letépje a helyéről, így a másik, szabad lábammal kezdem teljes erőből rúgni az arcát. Ha sikerül kiszabadulnom a fogai szorításából, még mindig tartva az embert, megpróbálom rávetni magam a másikra, és amint felém harapna, egyszerűen bedugom a szájába az ember maradványait. Próbálom legyömöszölni a torkán, bele a testébe, egyre mélyebbre. A pofám vicsorgó vigyorba torzul, amennyibe ez sikerül. Ha nem, hát hagyom a francba a mókát az emberrel, és azon vagyok, hogy a másik hím fejét megfogjam és beledöngöljem a talajba. Igyekszem védeni a támadásait, és oda-odakapni az agyaraimmal a nyaka felé, hogy legalább az egyik támadásomat ki tudjam vitelezni.
//Semmi baj Bocsi, hogy nem adtam magam elsőre, de az emberes szál annyira tetszett, hogy mindenképp tovább akartam vinni //
Adok kapok harc ez, s mind a ketten szereznek „szép” sebesüléseket, azonban a nagy farkas nem érez fájdalmat, így nem is tudja igazán beazonosítani, hogy mit és mennyit kap. Nem mintha nagyon érdekelné, hiszen csak azon jár az esze, hogy szétszedje a másikat amennyire csak tudja. Érzi a korkülönbséget, de ilyen „apróságokkal” soha nem foglalkozott, s attól, mert valaki korosabb, mint Ő még járhat csúnyán. Volt már erre példa, de hogy a mai milyen is lesz, azt még nem lehet tudni. Felkap egy embert aki menekülne, de ahogy szokták mondani rosszkor volt rossz helyen, s most már az ember is tudhatja, mert egy másik farkashoz csapódik mint egy rongybaba, így járt. A farkasnak sikerült hanyatt dönteni a hímet s mikor a pofájához csapkodja, az hullát csak morog, s lecsúszik a lábszárhoz, amibe előszeretettel harap bele. Ami egyszer a szájába ment, az onnan ki nem jön könnyen, így eszében sincs engedni fogai belemélyedéséből. Érzi a másik vérét a torkában, s nem olyan rossz az íznek találja, hogy ne szívogassa meg. Pedig azt feltételezte, hogy nem lesz valami finom, csak a manus kinézetéből s szagából jutott erre, de tévedett. Szakadnak az ízületek s az izmok, amint a másik rángani kezd, azonban, mikor a hatalmas láb rúgja a pofáját akkor kénytelen elengedni, mert elég nagy lábon él a hím, s ezt nem kell tagadni. Nem tudja, hogy került alulra, de azt érzi, hogy éppen, egy embert próbálnak a torkán ledugni, amitől fuldokol, a szemei is kiguvadnak. A test fele már bent van, s ha nem jut eszébe gyorsan valami, akkor itt a vég. Gyorsan..... hirtelen ötlettől vezérelve elkapja a Hím kezét/kezeit s beveti a képességet, amivel megáldották, azaz a gyorsaságát. Ha sikerül, akkor minden erejét be kell vetnie, hogy egyszerre tudja széthúzni a másik mancsait, hogy a feje közelebb kerülhessen, s ha ez így lesz, akkor megpróbálja megfejelni, remélhetőleg ez okoz a másiknál egy csöppnyi zavart s ez ki lesz használva. Még pedig úgy, hogy a másik lerepüljön róla, nem érdekli, hogy milyen messze vagy minek repül, csak az, hogy az ember még mindig a szájában van és nem ilyen formán való bele. Ha sikerül akkor kiköpi a testet s mély levegőket vesz, hogy a tüdejébe legyen is valami, bár fújnia nem kell, hiszen még mindig olyan mint egy tank, ezért a második hatalmas légvétel után, már keresi is a Hímet, akit ha megtalál, akkor rohanni kezd felé, de mielőtt oda érne a korlátba kapaszkodik vagyis inkább tép ki a földből, így már van fegyvere és nem olyan könnyű mint az ember. Azonban most sem lehet elmondani, hogy gondolkodik, ezért kitartott korláttal rohan a másik felé mint egy buldózer. Ha talál, akkor a has tájékán érheti az ütés s ismét repül a hím, de most a jég felé ha minden igaz. Ha pedig kitérne, akkor csapkodja a korláttal, s remélhetőleg pár csapás be is talál. Nincs rendszer ezekben a csapásokban, ha úgy tetszik, akkor összevissza himbálózik a tárgy, persze úgy, hogy a másik teste a céltábla.
// 4. reag csak, hogy tudjam mennyinél is tartunk és szépen tovább vitted az emberes szálat XD //
Elmondhatatlanul vegyes érzelmekkel fűt fel, ahogyan ez a benga állat szopkodja a lábamat. Egyszerűen gyűlölöm, amiért valószínűleg pár napra le fogok miatta sántulni. De valahol marha boldog vagyok, hogy végre megszakadt az unalmam, végre került egy kis izgalom a gépezetbe, szóval rock&roll! Ez felpörget, és bármennyire is fájdalmasak a fogai a húsomban, bármennyre hörgök fel és rúgom pofám teljes erőből, a sötét lelkem apró kis zugában veszettül jól érzem magamat. Az pedig tovább hergel, ahogy a farkas szemei még ki is guvadnak, ahogy letolom a torkán az emberkét. Mondjuk a mancsom tiszta nyál és vér... Szóval véres nyál, de ettől függetlenül tetszik a helyzet. Kapkodja a fejét, veszettül szabadulni akar és megpróbálja szétfeszíteni a mancsaimat. De ez sokkal jobb és különlegesebb játék annál, minthogy csak úgy engedjek neki, és különben is: azt hiszem, hogy még sosem öltem farkast úgy, hogy ledugtam a torkán egy embert, szóval akár el is kezdhetném. Hörögve és morogva taszítom még beljebb az embert, érzem, hogy a csontszilánkok az én kezemet is szaggatják, gondolom, hogy azért a kopasz farkas torkát is csiklandozza pár kósza bordadarab. De mivel nem tudom, hogy mi célja van ezzel, még jobban nekifeszülök, ezáltal a fejem közelebb kerül az övéhez, így ha megpróbál lefejelni, akkor sikerrel jár. Beleszédülök kissé a dologba, úgyhogy ha okosan használja ki a helyzetet, akkor le tud magáról rúgni/lökni. Ahogy négykézlábra érkezem, érzem, hogy pattanó fájdalom hasít a hátsó lábamba, amit megcsócsált. Hát dögölj már meg... Másodpercek alatt tépi ki a korlátot és indul el felém hadonászva, mint egy részeg nyugdíjas, aki a bevásárló táskáját lengeti a levegőben. Ezek elől a mozdulatok elől sokkal könnyebb kitérni, mintha a mancsaival készülne ütésre. Addig-addig hátrálok tőle, hogy bár néha meglegyint a "bottal", nekimegyek az egyik néhai ember földön heverő biciklijének. Hátranyúlok és reflexből rákapok a canga vázára, a következő ütését pedig már az első kerékkel hárítom. Majd megkísérlem visszakézből pofán suhintani a biciklivel. Majd újra egy tenyeressel célzom meg, és ha mást nem is, de nagyon szívesen kiütném a kezéből a korlátdarabot. ~ Ne basszál már fel! ~ Tudom, tudom - baromira nem hallja, hogy neki pofázok, de akkor is. Mindenhol terjeng a mi és az emberek vérének szaga is, bár ahogy kivettem, nem nagyon maradt rajtunk kívül élő a környéken. Egy jól irányzott dobással a kopasz farkas felé hajítom a mancsaim közül a biciklit, de egyből vetődöm is utána, hogy amíg esetleg kitér vagy lelassul a hozzá vágódó járműtől, legyen esélyem két vállra fektetni, hogy aztán mindent megtehessek azért, hogy elkapjam a torkát vagy felszakíthassam a mellkasát, de helyzettől függően akár a gyomrával is beérem.
Próbál szabadulni, de erős a hím s a csont darabok egyre mélyebben hatolnak a farkas torkában. Nem kis károkat okozva a hangszálakban. Amint a másik feje közelebb kerül a kopasz farkas kihasználja a helyzetet s erejét bevetve, (ami kitudja honnan származik jelen pillanatban)megfejeli a másikat sikeresen. Érzi ahogy gyengül az ember bele gyömöszölése a torkában s megpróbálja lerúgni magáról a másikat ami elvileg sikerül. Gyorsan ragadja meg a korlátot és hadonászik vele össze is meg vissza is. Nem nagyon talál célt, de kérem épp most akartak a torkán ledugni egy embert. Kell neki azért idő míg észhez tér. Mielőtt azonban rendezné a sorait a kezére kap egy ütést s a korlát a földön végzi. Ráadásul öklendezni is kezd, s így nem tud támadni. A torkából előkerül az ember feje, mely igen csak nyálas és ezt, az összeállt hajból lehet a legjobban látni vagy gyomor savas inkább? Jelen helyzetben teljesen mindegy, mert ismét a földnek vágódik s felszakítják a hasát. Azt még nem tudja, hogy mennyire súlyos lehet, de most már nem kicsit van elege ebből a hímből ezért a mancsával fejbe vágja elvileg s ismét súlyos csapást visz be ha minden igaz, de ha már ott van a keze, akkor bele mélyeszti karmait, s végig húzza, ezzel egy kis mintát rajzolva a bundába/hajába. A másik mancsával pedig üti ahol éri s ismét rúgja ahogy csak tudja, hogy most már kerüljön le róla. Nem jól áll a szénája s ezt a farkas is tudja. Ha sikerült leszedni magáról a farkast, akkor nem támad neki, inkább kihasználja, hogy van még ereje és futásnak indul. Lehet, hogy szégyen a futás, de hasznos. Azt azonban nem lehet tudni, hogy a sérülései miatt mennyire jut messzire a másiktól vagy az, nem e támad neki, mert ez a farkas már az utolsókat rúgja, ez egészen biztos. Mindjárt kiderül, hogy mi lesz a sorsa. A halál, mert megölik, vagy mert elvérzik. Esetleg a sanyarú élet?
A húsom, a bundám, a fülem szakad, ahogyan a veszett kopasz arcon talál, de legalább fel tudtam metszeni a hasát és ez mindenképpen pozitívum. Ahogy érzem, az egész testem egyetlen bokszzsák a számára, úgyhogy osztjuk egymást elég rendesen. A vér fröcsög, a hús kibuggyan és akkor történik valami... Valami, aminek az érzésére már rohadt régen vágytam. A farkasom és a testem minden egyes sejtje sóvárogva és hívogatva fogadja magába a feltámadás előszelét. A tagjaimban mintha enyhülne a fájdalom, az agyam pedig annyira ködös mámorba borul, hogy néhány pillanatra elvesztem a fonalat, és azt se tudom, ki vagyok, mit csinálok, miért és kivel. Eluralkodni látszik rajtam az érzés, egyetlen egy hajtóerő, miszerint minden gondolkodás nélkül támadjak, kínáljam tálcán az életemet azért cserébe, hogy még egy utolsó rohammal a másik hímet tépjem apró cafatokra. De a vérvonalam nyújtotta plusz erős és elborulás félbemarad, amikor erős dobbantás éri a mellkasomat, én pedig eltávolodom a hímtől annyira, hogy legyen ideje felpattanni, és a sérüléseihez képest elfutni előlem. Én pedig egy pillanatig se köpni, se nyelni nem tudok. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm! A farkasom habzó szájú, veszett énje megrekedt félúton és most feszítve egyetlen gócponttá sűrűsödik a mellkasomban ott, ahova a rúgást kaptam. Nem tud kiteljesedni, mert abbamaradt a Kopasz támadássorozata. De visszamenni se nagyon szeretne, fel akar robbanni, ölni, gyilkolni és ha kell, hát meghalni, csak így ne hagyja senki... A dühöm és az elégedetlenségem szinte szikrákat vet a bőrömön, és csak egy dolgot tehetek: visszaváltozom emberré. Meztelen, vértől és sebektől tocsogó emberré, és sántítva, mégis fenyegető léptekkel indulok meg a farkas után. - Hogy az Isten b*szna keresztbe, te gyáva féreg! Üvöltök a távolodó hím után. Engem így ne alázzon meg senki. Arra se méltó, hogy egyáltalán foglalkozzak vele és utána menjek, de annyira doppingol az ideg, hogy nem gondolok én már semmi olyanra, hogy mi éri meg és mi nem éri meg. Itt hagyott egy jó és veszélyes harc közben, ráadásul úgy, hogy meggyújtotta a dinamit végét, de rátaposott, mielőtt az felrobbanhatott volna. - Gyere vissza te nyomorék, mert ha én érlek utol, a halott anyád méhébe is visszatuszkollak, a kurva életbe is! Menet közben elhaladok a szétszakadt ruhakupacom mellett is. Hörögve és a fájdalmat leszarva hajolok le és a kezembe veszem mindkét fegyveremet. Bicegve haladok tovább, az orrom alatt kevert magyar és szerb anyázásokat morogva, amíg tüzelésre nem kész mindkét fegyver. Ha ez megtörténik, mindenféle lassítás nélkül, egyszerre a két fegyverrel lövök. Amikor a már használt fegyverből kifogytak a golyók, a másikkal is abbahagyom a lövöldözést, mert ki tudja, mikor kell még az ezüst pár perccel később. - Lélegzel még? Van még pofád elszívni előlem a levegőt? Másszál ide, a lábaimon akarom szétloccsantani az agyadat, aztán megbaszni a hulládat és elásni valahova, ahol senki nem talál meg... Fogalmam sincs, hogy a leadott lövéseim eltalálták-e és ha igen, hol. Csak abban bízhatok, hogy annyira messze ő sem jutott, nekem pedig már nem ez az első alkalom, hogy ilyen körülmények között lövöldözök mozgó célpontra. Minden esetre halálos lövést nem hiszem, hogy innen kioszthatnék, legfeljebb a lábait durranthatom péppé, aminek következtében lelassul, megáll és így könnyebben utol tudom érni.
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 24, 2013 8:45 am-kor.
Mivel maradt arra ideje, hogy elpályázzon, így ki is használja az alkalmat s otthagyja a másikat, hiszen komoly sérüléseket szerzett s tudja, hogy kell, idő mire begyógyulnak. Ezért fúj visszavonulót, mert a túlélése a kulcs. Az ösztön pedig elég erős ahhoz, hogy hagyja a harcot s inkább az életet válasza. Nem fáj neki semmije, illetve nem érzi, ezért tud még futni. Csak az irány nem éppen a leghelyesebb, hiszen az oltalmat nyújtó fák helyett, a jég felé szalad. Hogy miért? Azt nem lehet tudni. A következő pillanatban éles fájdalmat érez s ezért fel is üvölt a farkas. A szavakat nem hallja, amiket mond neki a másik, csak azt érzi, hogy valami eltalálta a lábát, s a jégre pottyan futás közben.
jééé csúszom a jégen, de hogy? Felüvöltök a hirtelen jött fájdalomtól, melyet minden egyes porcikámba érzek. Mi a fene történt velem? Basszotul fáj a lábam, a mellkasom és a hasam is, s ömlik belőlem a vérem. Azt sem tudom, hol a fenében vagyok. Miért csúszom és mi történt. Arra emlékszem, hogy hadakoztam a felniért a hímmel, de hogy után mi történt az már nincs meg. Ami ennél is jobb, hogy ezüst van a testembe, mert úgy ég a bőröm, mint egy kemencébe csúsztattak volna be. Teljesen le vagyok döbbenve s értetlenül állok a dolgok előtt Hallom a mit a másik kiabál felém, de hogy mi baja van arra lövésem sincs. Ami viszont biztos, hogy ki akar nyírni. Fasza, azt sem tudom, miért akarja szétloccsantani a fejemet. A fejemet megemelem, az még mozog. Egy pipa. A két mancsomnak is ez lesz a sorsa, s azokat is kipipálhatom. Király eddig jó vagyok, de a lábam már nem mozdul. Az egyik legalább is, amit szétlőtt ez a majom. Ahogy vissza ejtem a tappancsom – bár nem emeltem annyira magasra – hallom ahogy a jég mint egy kicsit reccsent volna, bár az is lehet csak képzelődök. Ami nem lenne meglepő a fájdalomtól. Golyók süvítenek el mellettem. Csak tudnám mitől gőzölt be ennyire? Mellékes jelen helyzetben, mert valszeg utol fog érni, ha csak fekszem itt mint egy foka, szóval ki kéne találnom valami hatást, amivel leállíthatom vagy megölhetem. Hiába változnék át emberi alakban, akkor sem tudnék mit csinálni, hiszen csak meztelen lennék. Azt hiszem a lehető legjobb helyzetben vagyok.* ~ Mi a fene bajod van neked?~ * Küldöm neki hát ha meghallja s választ is kapok rá. Azonban nem fogok itt malmozni s megvárni míg eljön értem a halál. hatalmas fájdalmak közepette tornászom magamat fel s keresem meg a hímet, aki minden bizonnyal már a jégre lépett. Ahogy látom, vannak sebesülései és az egyik lábára biceg vagy sánta? A fene sem tudja, s nem fogom tovább nézni. A fogaimat összeszorítom s megpróbálom minden erőmet bele adni az ütésbe, melyet a jégen végzek el. Egyre többször találkozik a kezem a kemény felülettel s most már teljesen mindegy, hogy szétverem e vagy nem, de hogy hatásos is legyen s valamit el is érjek, a másik kezemet is bevetem. Ha minden igaz, akkor sikerül annyi erőt kifejtenem, hogy a jég reccsenjen hiszen azért van rajta egy nagy súly, plusz vékonyabb is mint a part közelében. Azt még nem tudom, hogy ússzak vagy sem, ez attól függ, hogy képes vagyok e rá + attól is, hogy reped el a felület. Az is lehet a vízben véreznék el. Miért nincs nálam egy jégtörő azt nem tudom, de a kezem is elég, hogy elérjem a hatást s a jég repedezni kezd körülöttem. Ha minden igaz, akkor végig is fut a jégtáblán, valahogy úgy mint a jégkorszak mesében. Azt nem tudom, hogy a másik farkas bele esik e vagy sem, de elvileg elérem a célom s én egy tömbön „napozok” Ha ez így lesz akkor bevetem mind a két kezemet s evezek egészen addig, míg bele nem ütközök egy nagyobb darabba. Megpróbálok átmászni úgy, hogy ne essek a vízbe, de elég nehéz, mert nagy vagyok és a testem is sérült. Tovább menekülök igen, de hát mi mást tehetnék, mikor a testemet már agyon gyötörte? Ha meg utol ér akkor úgy is megfog ölni, de nem könnyítem meg a dolgát és győzze le a jeget vagy éppen a vizet ha elakar kapni. Nekem annyi a célom, hogy elérjek a túl partra ami nem lesz egyszerű, hiszen kb középen vagyunk és a jég is kemény amin vonszolom csoffadt testemet.
Mi a picsa? Ez hozzám szólt? Halleluja. Igazán elkezdhetett volna hamarabb csicseregni, még esetleg az előtt, hogy hajtott volna az elemi bosszúvágy és akarat, hogy megkapjam a jussomat. Nem vagyok kölyökkutya, aki szereti, ha incselkednek vele, és azon felül, hogy kakaskodtunk egy kicsit, ennek az egésznek nem feltétlen kellett volna így alakulnia. Dehát Istenem, begőzölt a hülyéje, elhitette velem, hogy tud harcolni, és jól csinálja, aztán lelép, miután felébresztette az alvó oroszlánt. Farkast. Nem tök mindegy?! - Te vagy a bajom, Kojak! Kiablok ki neki, mielőtt megállnák a befagyott folyó szélénél. Pompás, hogy ennyire hülye legyen valaki, de tényleg. Elégedetten vicsorogva röhögök fel, ahogy elnézem a jégtörő mutatványát és azt, ahogy egész kis független jégtáblát varázsolt magának, amin elterülve csapkodja a vizet a gyorsabb haladás reményében. Na de nem gondolja komolyan, hogy sántán, emberi alakban majd utánamegyek, amikor van még három ezüsttöltény a fegyveremben? A tapasztalatom és a kellő gyakorlatom megvan az ilyen helyzetekhez. Ő pedig a lehető legrosszabbat tette, amit egy ilyen helyzetben lehet. Nyílt terepre ment, amin ahhoz képest baromi lassan halad előre. Én pedig csak állok a parti emelkedőn, és mintegy magaslesről figyelem a mutatványát. Tiszta céllövölde, ráadásul az eddig mozgó célpont majdhogynem megszűnt mozogni. Erőteljesen fújom ki a levegőt, ahogy felkészülök. Az üres fegyvert magam mellé ejtem a földre, majd egyenesen előretartott karokkal állok lövőhelyzetbe. A közeli győzelem lehetőségétől a farkasom őrülten csorgatja a nyálát odabent, és szinte biztos vagyok benne, ha sikerrel járok, akkor hazacipelem a fószer testét és ma belőle fogunk vacsorázni. A fegyverem elsül (ha kell, háromszor is), megzavarja a halálos csendet megint. Dobhártyaszaggató dörrenések visszhangoznak a fülemben, miként a jégtáblán hasalva evező farkast célzom be bármiféle zavaró tényező nélkül.
//Dobok a lövés(ek) sikerességére. Előzetes megbeszélés alapján, ha a dobott szám... - ... páros, akkor a golyó(k) talált(ak) - ... páratlan, akkor mellélőttem.//
Hogy én? Ugyan mit ártottam ennek a majomnak, de most nincs időm kérdezősködni, mert túl kell élnem ezt a majmot vagy a támadását mindegy, hogy fogalmazok. Egy jégtáblán próbálok menekülni s szó mi szó, ilyen még nem fordult elő velem a sok év alatt. Nem az, hogy menekülnöm kell, mert az előfordul, inkább az, hogy egy jégtáblán. Ha nincs ló, jó a szamár is elvet használom. Nem én választottam ezt a terepet, hanem a farkasom, igen, biztos vagyok benne, hiszen farkas alakban vagyok. Az már más kérdés, hogy én irányítom s nem fordítva. Igazából most már teljesen mindegy, hogy mi történ vagy hogyan. Csapkodom a vizet, de elég lassan haladok. Reménykedem benne, hogy kifogyott a lőszerből, de nem számoltam, hogy mennyinél is tartunk.
Még a jégtáblát sem érem el, mikor érzem, hogy a fejembe vágódott valami. Nem tudom, hogy mi lehet az, de egy pillanat alatt pörög le az életem a szemem előtt. A Tábor, ahova kerültem, és azok a dolgok, amik ott történtek velem. Bármennyire is utáltam ott lenni, de sokat segített, ezt már ennyi idős fejjel tudom. Az a kép is megjelenik előttem, ahogy ki voltam láncolva évekig s csak vártam, hogy szabad legyek, de egy öröké valóságnak tűnt, mire tényleg kiszabadultam. A jó öreg Göröghon is beköszönt a fejembe és fel-felvillan Alexandros markáns arca, akinek köszönhetem, hogy helyre jöttem. Befogadott s fiaként szeretett. Megtanított mindenre, amit tudni kell a fegyverekről s a borokról egyaránt. Szeretem ott élni s ha tehetem nem jöttem volna el, bár akkor nem ismerem meg Castort sem. Az Alfámat aki bízik bennem s akiben én is bízok. A képek innentől gyorsan kezdtek pörögni és csak két dolognál állt meg egy kicsit a film. Az egyik a fegyverem, melynek aranyozott a markolata és sok csatát megéltünk már. A másik egy személy, még pedig egy hölgyemény. Eszembe jut a mosolya és szinte én is mosolyogni kezdek, vagy lehet el is mosolyodtam? Nem tudom, hiszen nem látom magamat kívülről. A következő kép róla az, amikor árad belőle a düh. Szinte ragyog az arca s ezt a képet nem eresztem el vagyis kapaszkodom egészen addig, míg ki nem hűl a testem....
Két golyó süvít el mellettem, de a harmadik betalál s keresztül megy a vállamon. Én aztán tényleg nem tudom, hogy mi baja van ennek a csókának vagy mit tettem, amiért ennyire ki akar nyírni, de ha ezt túlélem, akkor még megütheti a bokáját. Már nem tudok az egyik kezemmel evezni, hiszen most fúródott bele egy ezüst lövedék, ezért csak a másikkal tudom magamat kivonszolni a másik jégtáblára. Még nehezebb a mozgás de nem adom fel, hogy a túl partra jussak. Remélem, ott akad majd segítség és nem vérzek el.
// Mivel kihagytad a célpontot véletlen, ezért úgy érzem helyesnek, ha nem döntök, hanem a szerencsére bízom a kari életét.. - Páros = a golyó fejbe talál és Zééé megehet - Páratlan = a golyó át megy a vállamon és táncolhatok tovább //
Eltalálom. Egy pillanatra átjár a diadalittas győzelem ereje, de amikor leeresztem a fegyvert, látom, hogy az a nyomorék még mozog. A picsába! Kijöttem volna a gyakorlatból? Ki hát... Kattogtatom még a fegyvert, de hiába. Nincs több töltény, amivel célba vehetném. Tudom, tudom, már szinte kegyeletsértés, de akkor is a földhöz vágom a pisztolyt, és káromkodva üvöltök fel mérgemben, majd bicegve fel-alá kezdek járkálni a parton, közben pedig a kopasz farkas egyre csak a túlpart felé halad. - Ha azt hiszed, hogy most végeztünk, akkor kurvára tévedsz! - üvöltök át a menekülő farkasnak - Egy gyáva féreg vagy, az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek! Megkereslek és megöllek, te korcs! Utána menni nem fogok már. Nem sok értelme lenne a dolognak, szóval be kell érnem azzal, hogy visszasétálok oda, ahol átváltoztunk. Összeszedem az itt-ott elszórt motyómat, felszedek egy cafatot a kopasz farkas ruhájának maradékából, megjegyzem a kocsija típusát és rendszámát. Na de várjunk csak... Odamegyek az autóhoz, és ha benne van az indítókulcs, akkor kérdés nélkül vágódom a vezetőülésre. Ha nincs benne, akkor nekem megér annyit a dolog, hogy egy kicsit nézelődjek, hátha elejtette valahol a kulcsot ez a majom. Szóval a célom megtalálni, és elkötni az autót és azzal hazavinni a szép kis seggemet. Én nem félek tőle. Ha van is valamiféle jeladó/nyomkövető a járgányban, hát jöjjön! Hárman is várjuk nagyon sok szeretettel, nekem meg még sose volt Audim ugyebár. Persze ha nincs lehetőségem megtalálni a kulcsot, akkor nem vesződöm azzal, hogy anélkül indítsam be a motort, hanem megeresztek egy telefont az öcsémnek, hogy tolja értem a seggét, mert hideg van. Ja és mert egy kicsit vérzek.
//Részemről ennyi lenne, köszönöm a játékot! Örülök, hogy sikerült túlélned ^^ Azonban majd értesíts, hogy elköthettem-e a kocsidat vagy sem, muhaha! Egy élmény volt, pacsi!//
Annyira fáj mindenem, hogyha nem lennék ennyire idős, már magában az érzésbe belepusztulnék, de erőt veszek magamon és csak az lebeg a szemem előtt, hogy eljussak a túlpartra. ott pedig elvileg az erdő van, ahol nyalogathatom a sebeimet egészen addig, amíg helyre rázódom valamennyire. Nem változhatok vissza, hiszen akkor lassítanám a gyógyulási folyamatot. Nem igazán érdekel, hogy mit kiabál a másik, mert most nem tudok vele foglalkozni. Az is lehet maradandó sérülésem lesz, vagy a fene sem tudja. Ennyire még nem szedett szét senki, szóval ez előttem is talány. Tisztában vagyok vele, hogy csak egy hajszálon vagy annyin sem függőt az életem. Csak nem tudom mit rontottam el, mert nem szoktam, így neki menni senkinek vagy azt sem tudom, hogy mert nem emlékszem. Csak az arca van meg s az illat mely belőle áradt, akkor mikor még, embert voltam. Hogy miként letten farkas vagy éppen miért, hát a jó ég tudja. Ilyen s ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejembe azokon a hosszú órákon, melyet a tavon teszek meg. Nagyon sokára érek az erdős részre s már reggel van és még hosszú út áll előttem, hogy találjak egy csendes helyett ahol átvészelem a kritikus időszakot. Vérhez kéne jutnom, de ebben az állapotban nem vagyok képes vadászni, sőt mi több szólni sem tudok senkinek, hogy szedjenek össze. Magamra maradtam s az életemet a farkasok istenének kezébe helyezem. Ha meghalok, hát így jártam, nem tudok ellene tenni semmit s ez a kiszolgáltatottság nem könnyű. Azok az idők jutnak az eszembe, mikor ki voltam láncolva. Akkor sem volt élelem vagy bármi más. Csak én, a farkasom és a sebesüléseim. Akkor ott túléltem a kegyetlenség minden fajtáját, talán most is szerencsém lesz, mert ez csak azon múlik, ahogy ott is. Vagy talán aki egyszer már szerencsés volt annak nem jár még egy lehetőség? Nem tudom!
Csoda szép látványt nyújt a lombkoronák között bekandikáló nap. Ezt megfejeli a különböző madarak ének, s most ebbe kapaszkodom, mert biztosan tudom, hogy ismét elvesztem az eszméletemet. nem akarok a tudatlanságba zuhanni, mert félek, hogy az agyam kiveteti a múlt árnyait a fejembe. Ezért nem alszom sokat, csak mikor már kimerülök, talán ez volt a baj most is. Nem ettem és nem is pihentem, az erőm pedig nem volt elég. Éles fájdalmak hada hasit a testembe, s megint érzem, a tűzet minden porcikámba. A kép melybe kapaszkodtam eddig forogni kezd.....
Azt nem tudom mióta fekszem ezen a helyen, de most már sötét van. A madarak sem csipognak olyan szépen mint korábban. Az éjszakai állatainak a hangját pedig tisztán hallom. Van ami közel szól és van ami messzire, de itt vannak s lélegeznek ahogy magam is teszem. Érzem a hiéna illatát aki egyre csak közeledik, ezek szerint közel a vég, hiszen főként döghúsból táplálkozik. Nagyszerű, nyüves kis életemnek nem sokára vége, pedig annyi mindent szeretem volna még megtenni. Talán majd egy másik életbe. A meg nem szűnő fájdalom pedig tovább rázza a testemet....
Ismét éjszaka van, s ezt onnan tudom, hogy már nem fáj annyira ha levegőt veszek. Ezek szerint a gyógyulási folyamat elkezdődőt. Ennek akár örülhetnék is, de a hasam fel van szakítva. Azt nem tudja a testem begyógyítani, egy orvosra lenne szükségem. A lábam viszont még mindig veszettül fáj, ahogy a vállam is. Gondolom még mindig nem vagyok képes elfogni valamit s megenni, ezért meg sem próbálom. Talán majd holnap vagy amikor ismét felébredek. Tudom, hogy aludni kell s pihenni, de fájdalom csillapító nélkül ez nehéz lesz. Ahhoz pedig, hogy ismét eszméletemet vesszem még több fájdalomra van szükségem, de nem kell generálnom magamnak egy újabbat, hogy ismét felkerüljek a hullám tetejére....
Fázom. A képek melyek olykor rám törnek viharosak és kuszák. Mozgok, de nem magamtól, hanem valaki visz. Nem tudom, milyen testhelyzetben vagyok. Az sem tudom, hogy hol, csak pár fát látok magam körül. Azt hiszem sikerül megmozdítani valamimet, mert egy arc jelenik meg előttem. Azt hiszem mondani akar valamit, de nem jutnak el a szavai hozzám s ismét a sötétségbe kerülök.....
// Én is köszönöm a játékot, élmény volt. A kocsimat pedig eltudod kötni, ugyanis a kulcs benne van, nem vettem ki, csak kipattantam, szóval viheted. Amit találsz benne: • Egy száll fehér liliomot az anyós ülésen. • A telefonomat a műszerfalon kikapcsolva. Feltörni pedig szinte lehetetlen, mert bonyolult a kódja. • Egy üveg ásványvizet a hátsó ülésen. • Pár CD a kesztyűtartóban. • Pótkereket, szélvédő mosódó folyadékot, ruhát, pokrócot, macska almot, kötelet a csomagtartóban. Természetesen van benne helymeghatározó és asszem ennyi. Pacsi. //
A folyópart, séta és bicikli útjánál, egy padon ülve olvasgattam egy könyvet. Puskin: Anyegin című művét forgattam a kezemben, de a padon volt még mellettem egy Shakespeare-i komédia a Szentivánéji álom, egy Bram Stoker: Drakulája, és egy új fajta regény, az Assassins Creed Keresztes Háború. De volt ott még valami. Az agancsból, melyet pár napja vettem, félig szét faragva hevert a könyvek mellett, mellette egy apró véső. Ma is folytattam a farigcsálást, de valahogy most mégis inkább a könyvek világába temetkeztem. Ma egész nap csak padról padra, parkról parkra, kávézóból, kávézóba mászkáltam, és a regényeket olvasgattam. A sebeim már teljesen begyógyultak a napok folyamán. És ennek örültem. A nyugalom körülvett, csend honolt, s a munkába temetkeztem. Sapkám a fejemen, rövid ujjú inget vettem, melyet a mellkas résznél kigombolva hagytam. Egyszerű, sötét kék farmer, oldalamon ezüst lánc, s kivételesen ma egy fekete tornacipőt vettem fel. Nyakamban a szokásos medálom lógott, bak csuklómon egy bőrkarkötő díszelgett. A napsütés kellemesen csiklandozta bőröm, ahogy a padon üldögélve, a fűzfa árnyékában lapoztam tovább.
"Könyörgök: védj, őrködj felettem... Gondold el, mily magam vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, Így élek néma tompulásban,"
A szavak furcsán ismerősen csengenek. Oh, persze... Melissa kedvence volt Tatjana levele Anyeginhez. Gyakran olvasott fel a kölyköknek a könyvből. Én különösebben nem kedveltem az orosz irodalmat sohasem, de szerettem hallgatni, ahogy a kedves mesél. Szinte magam előtt látom, ahogy ülnek a ház teraszán, Írországi nyaralónkban, s Melissa szép szoknyája szétterül a padlón, a gyerekek s néhány idősebb falka tag körbeveszi. Én meg csak állok a lépcső egyik fokán, neki támaszkodom a faoszlopnak, és hallgatom a verssorokat. A közeli erdő illata kellemesen csiklandozta orromat, farkasom pedig védelmező, büszke hullámaival érintette a többieket. Annyira hiányoznak... Amióta előkerült az a fotó róluk, s Nori az asztalomra tette, minden nap rájuk siklott pár pillanatra a tekintetem. Kezdetekben néha le is csaptam a képet, de esténként újra és újra visszatettem. Nehéz, és iszonyatosan fájdalmas dolog ez. Bármennyire is hiányoznak, soha többé nem kaphatom vissza őket. Farkasom körbeölelt, érezte, hogy az emlékek hatására szomorúság vett erőt rajtam. De a múlt, csak múlt. Megőrződik minden, most itt vagyok Fairbanksben, a jövőn kell gondolkodnom. Semmi máson. A folyóparti szellő óvatosan cirógatta arrébb vállamról a tincseimet. Fülembe egy régi dallam csendült, Assassin's Creed - Ezio's Family s a könyvből felemeltem a tekintetem. A lentebbi, kavicsos parton gyerekek játszottak, kagylót, fényes kavicsot gyűjtöttek. Bozontos, egyáltalán nem e korba illő ruhát viseltek, a fiúk egyszerű nadrágot, a lányok kis egybe szoknyában játszottak. Az egyik idősebb fiú felém fordította arcát, a szívem összefacsarodott, ahogy felismertem benne a kölykömet. Felém mutatta a kagylót, és nevetve integetett. Melissa mögötte guggolt, és az egyik iszapvárban segített, a többieknek. Farkasom morgott, s elhajtott előttem egy biciklis, s az alakok eltűntek, helyükön ismeretlen család játszott lenn a parton. A könyv a kezeim közt gyűrötten hevert, s oly erősen szorítottam markomban a könyvecskét, hogy még én is rá csodálkoztam az indulatra. A dallam az illúziók alakjaival eltűnt. Zavart tekintettel pillantottam körbe, igyekeztem lehiggadni. S ekkor ismerős illatokat hozott magával a szél. Farkasom figyelt, s az illatok forrása felé pillantottam, az előbbi zavartságomat félig felhúzott pajzsom mögé rejtettem, legalább addig fenntartom, míg lehiggadok kellőképpen.
A dolgok mostanában nem festenek túl jól. Jesse haragszik rám, mert sikereim vannak, mind a falkában, mind pedig az Upper kapcsán. Azt hiszem úgy érzi, hogy megalázom azzal, ha én is teljesítek, mert így az ő glóriája nem csillog olyan fényesen. Bár ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, de hiába mondom neki, hogy nem ellene történnek a dolgok, hanem értünk. Olyan, mintha süket fülekre találnék. Nem is tudom... úgy érzem, mintha kezdene kifordulni önmagából, amit rajtam vezet le. Én pedig teljesen értetlenül állok a dolog előtt és közben majdnem beleszakad a szívem. Most azonban nem tudok ezzel foglalkozni, már minden energiámat az aggódás emészti fel, ami így nem mehet tovább, mert lassan én is begolyózom. Egy családban pedig bőven elég egy farkas, aki szépen lassan teljesen megváltozik. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy kiveszek egy szabadnapot és nem megyek be az Upperbe és a falkának sem vagyok hajlandó semmit és senkit felhajtani. Egyszerűen semmi kedvem hozzá. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor igazából már egyiket sincs kedvem csinálni, mert ezekre lehet visszavezetni azt, hogy Jesse örökké dühös rám. És már megint Jesse... Egy farmert és egy nyári felsőt vettem magamra, nem vittem túlzásba a dolgot. Úgy tűnik a nyomott kedvem a külsőmre is hatással van, tekintve, hogy általában jobban szeretek csinosan megjelenni mindenhol és nem ilyen egyszerűen. Mindegy, most semmi kedvem csininek lenni, úgyis csak egyetlen hím kedvéért szeretek úgy felöltözni, de ezzel a hímmel éppen nem kerek a közös világunk. Kilépek a Hotelből és nekiindulok a vakvilágnak. Gyakran megesik velem, hogy a városon belül eltévedek, zavar a túl sok szag és zaj, ezek között pedig nehezen tájékozódom, tehát a farka képességek nemhogy segítenének, inkább csak jobban összezavarnak. Egy bicikliútra tévedek, itt egy folyó is, az idő pedig kifejezetten szép, szóval ha már erre tekeregtem el, akkor itt folytatom a sétát és próbálok nem minden gondolatommal ugyanoda visszatérni, vagyis Jessehez. Egyelőre elég szarul csinálom. Merengésemből ismerős illat ránt ki és körbenézek. Pajzsom a helyén van, mivel túl zavaros minden gondolatom ahhoz, hogy ezt más is megtapasztalja. Meg amúgy sincsen hozzá senkinek semmi köze. Ravent pillantom meg, ahogy az egyik padon üldögél. Halvány mosolyra húzódik a szám, örülök annak, hogy látom. Odalépek hozzá. - Szia. Örülök, hogy megint látlak. Jobban vagy már? - legutóbb Norival látogattuk meg, akkor nem volt valami jó bőrben, de most nekem úgy tűnik, hogy már jól van. - Leülhetek? - ha igenlő volt a válasza, akkor mellé ültem a padra és a könyvekre tévedt a tekintetem. Csak egyet nem ismertem közülük. - Nem zavarlak? Mert, ha igen, akkor már itt sem vagyok. Jaj, de buta vagyok, eleve ezzel kellett volna kezdenem. Ne haragudj, azt hiszem kicsit szétszórt vagyok. - igazából nem is kicsit, de most ez nem tudott érdekelni. Az életem teljesen felborult és az egyetlen személy akivel kapcsolatban soha, semmilyen kétségem nem támadt, hogy olyan bizonytalanságban tartott, hogy azt hiszem a lelkem egy része belehalt ebbe az egész őrületbe.
Rose illata megnyugtatott, illetve arra ösztökélt, hogy az illúziók hatását gyorsabban gyűrjem le. Mosolyogva pillantottam rá, ahogy közeledett. Bár, ahogy rá néztem, nem úgy tűnt, mint aki határtalanul boldog lenne. Kérdésére bólintottam, s közben becsuktam a "kissé" gyűrött könyvet is, és az ölembe tettem. - Üdv kislány! Én is örülök neked! Köszönöm kérdésed, már sokkal jobban. - feleltem illendően, s szép lassan le is engedtem a pajzsom, mely mögött hullámaim végre felvették a szokásos nyugodt áramlást. Farkasom fejbólintással köszöntötte a másikat, szintén örült, hogy újfent összefutottunk a nősténnyel. - Persze, csak nyugodtan. - feleltem újbóli kérdésére, s figyeltem, ahogy letelepszik mellém. - Rose, tudod, hogy sosem zavarsz. És ilyet máskor ne is kérdezz. - mosolyogtam rá. Hisz akkor se küldtem el, mikor Norival beállítottak hozzám a lakásba, pedig akkor tényleg meglepett, a látogatásuk. Ráadásul nem épp a legfényesebb állapotomban láthattak, amit kifejezetten nem kedveltem, de mégse küldtem el őket, sőt, még jól is esett a látogatásuk. Figyeltem az arcát, majd halkan megkérdeztem: - Minden rendben Rose? Szomorúnak tűnsz. - mondtam kimérten, elvégre nem akartam tolakodónak tűnni, vele szemben legalábbis soha nem voltam az. De feltűnt, hogy valami nincs rendjén. A pajzsát is teljesen fenn tartotta, ezt mondjuk csak azért tartottam furcsának, mert barátként sosem rejtette magát el előlem, vagy legalábbis nem bújt el így. Meg aztán Rosera ez a beburkolózás nem vallott. - Ha segíthetek valamiben, csak szólj. - mondtam kedvesen, s végig az arcát figyeltem. Őszintén segíteni akartam, bármiről is legyen szó. Vagy ha elakarja terelni a gondolatait a rossz dolgokról, abban is segítek. Barátok voltunk, és reméltem, ő is így gondolja.
Örülök az ismerős arcnak, neki pedig különösképpen. Még emberként is szerettem a közelében lenni, valamikor a nagyon távoli múltban, de ami azt illeti ez farkas valómban sem változott meg, habár tulajdonképpen újra kell ismerkedünk, hiszen nagyon régen egy nagyon rövid ideig élvezhettük csak egymás társaságát. - Ezt örömmel hallom. - és valóban így volt. Nem vagyok egy bonyolult lélek, sosem voltam az, szerettem ha a dolgok rendben mennek, ha azok, akiket kedvelek jól vannak és úgy általában minden szép és jó. Igen, egy rózsaszín csaj vagyok ebből a szempontból, szeretem a tündérmeséket, hiszek a családban, a házasságban és egyszer szeretnék egy gyereket felnevelni. Nincsenek nagyra törő vágyaim és álmaim, egyszerű dolgok motiválnak. Farkas vagyok, mégis olyan nagyon emberi maradtam. Pajzsomat nem engedtem lejjebb, túl zavarosak voltak az energiáim és nem akartam a másik farkas képébe tolni a dolgot. Bár azt hiszem, ahogyan arra már Dante is felhívta a figyelmem, nem kellenek farkas vagy különleges képességek, hogy ki lehessen találni, ha valami nem kerek nálam. Farkasom köszöntötte az övét, vidáman csóválta a farkincáját. Gyötrődésemből rá vajmi kevés ragadt, holott Jesse fekete bestiájához ő is nagyon ragaszkodott. Ám máshogyan, ahogyan én ragaszkodtam a kedvesemhez. - Köszönöm. - és egy mosolyra is futotta tőlem, ahogy leültem a hím mellé és a pad háttámlájának dőltem. Aztán rájöttem, hogy lehet zavarom és akkor mégsem kéne itt így ücsörögnöm. Szavai végtelenül jól estek, egyszerűen már ennyi is simogatta a lelkem, hogy azt mondta nem zavarom. Tényleg nagyon szét vagyok csúszva, ha már egy ilyen gesztust is úgy élek meg, mintha egy éhező kapna egy falat ételt. - Rendben. Akkor maradok. - szavaimból sütött a hála, amiért élvezhettem a társaságát továbbra is, és nem küldött el. Nem akarok egyedül maradni, ettől éppen elég sokat rettegek az utóbbi időben, szóval most tényleg nehéz szívvel sétáltam volna tovább. - Nem foglak becsapni és úgy tenni, mintha olyasmit vettél volna észre, ami nincs. Nem, tulajdonképpen semmi sincs rendben. - csóváltam meg a fejem, de annyira azért tartom magam, hogy ne boruljak ki már megint. Az épp elég volt Danténál. Neki sem kellett volna, de akkorra már éppen megtelt az a bizonyos pohár és nem tudtam tovább visszatartani a dolgokat. észre sem vettem és már kibuktam neki. - Nem is tudod mennyire hálás vagyok a szavaidért, de ez most túlságosan fáj ahhoz, hogy el tudjam mondani. Szóval nem tudsz segíteni, de köszönöm, hogy felajánlottad. - pillatok rá, a tekintete után kutatva. Úgy érzem hiába is beszélném ki, hogy mi fáj, azzal sem lennék előrébb, és ami azt illeti, akkor azt hiszem megint eltörne a mécses. Én pedig nem vagyok az a síró-picsogó fajta. Gyűlölöm amilyen most vagyok, hogy nem találom a helyem és, hogy semmit sem merek élvezni, mert azt érzem, hogy a boldogságom csak egyre nagyobb fájdalmat okoz a kedvesemnek. Ez pedig szépen lassan megkeserít mindent. - Mit olvasol? - tereltem inkább a témát és a könyvek felé pillantottam. - Ezer éve nem volt arra időm, hogy olvassak. Vagyis... nem tudom, valahogy eszembe sem jutott... - fűztem még hozzá a gondolataimat, ahogy a könyvet címeit olvastam el újra.
Kezdőlap
//
// 
Bocsi, hogy nem adtam magam elsőre, de az emberes szál annyira tetszett, hogy mindenképp tovább akartam vinni 
