Mosolygok, mert mosolyognom kell, a kérdésözönök, amik Kilaun fejében röpködnek... követni is lehetetlen lenne, mégis kicsikarják belőlem azt, hogy a végén vidáman felnevessek. Tudná, mennyi vér tapad az én kezemhez is, hány most már értelmetlen gyilkosságnak voltam részese, hogyan haltak meg úgy mellettem, hogy később döbbentem rá arra, elszalasztottam a lehetőséget, ahelyett, hogy továbbadtam volna a vérvonalat, vagy tudná, hogy Yee-t hogyan hagytam magára, amikor a máglyát választottam, lehet, nem így állna mellettem, nem így pillantana rám. Az ösztön nagy úr, és hazudnék ha azt állítanám, soha nem remegett meg a kezem, vagy azonnal megbántam volna bármiféle tettemet. Mindenhez idő kellett, átértékelés, vezeklés. Az út rögös, mi pedig hajlamosak vagyunk még nagyobb hegyeket és akadályokat emelni saját magunknak, mert az úgy szép. -Anélkül mire mennénk Kilaun? Nem kell másban hinned, mint saját magadban, hogy tudd, merre visz az utad. Az elbizonytalanodás nem más, mint egy próba, valóban elég tökös vagy arra, hogy végigcsináld, vagy gyenge és elhullasz? Hibáztam nem egyszer, nem kétszer, és amikor szembesítettem saját magamat azzal, hogy hol rontottam el -bár bevallom, nem volt könnyű, már a megoldás is adta magát. Az erő ahhoz kellett, hogy azt az utat a kételyek tengerében se hagyjam veszni. Hallgass a megérzéseidre. Ki a kiszemelt, aki egyszer már párja lehetett, azt nem tudom, ám hiszek abban, hogy ha ismét egymás mellé rendeltettek, akkor nincs értelme vívódni, azon gondolkodni, ehhez ki mit szól majd. Ez az ő élete és életük, nem másé, senkinek nincs joga pálcát törni felette és felettük. -Ó, dehogynem, csak magad sem ismered fel. Kilaun igenis szórakoztató jelenség, persze sokan más véleményen vannak, pedig ha kívülállóként nézik, akkor márpedig az. Az már más kérdés, hogy milyen folyománya van az ő kis vicceinek, de ebbe ne is menjünk bele, mondjuk úgy, kötelező velejárója. A döbbenetem teljesen őszinte, ha valamire nem számítottam, az ez. Minden egyébre azt mondtam volna, nem okoz meglepetést, de Kilaun felkérése igen. Megölelem, pótolva az elmúlt évszázadokat, amikor nem láthattam őt sem, ahogyan a többieket sem, és már ez is megnyugtató, hogy tudom, itt van, épségben, teljes egészében. -Egykoron így volt, de a mai világ már... jól esik, tényleg. Valaki gondoljon a hagyományainkra, amit hozunk magunkkal akkor is, ha már igencsak régen volt, melegséggel tölt el. -Talán márciusig kihúzzuk, nem állítanám, hogy nyugodt lennék. A hívás, ami nem a véletlen műve, a tavalyi és tavaly előtti események... igen, most is számítok valamire, baljós előérzetem van. A hirtelen kérdésre felkapom a fejem. -Rettenetesen, olyannyira, hogy a legnagyobb problémát az jelenti a számomra, a következő percben mit tegyek? Üljek és nézzem a vizet, vagy üljek és nézzem a vizet? A beleegyezésem kőbe van vésve, ettől függetlenül szívesen megismerném a választottadat. Ennyire azért nem egyszerű a történet, az időm nagy részét az edzőtermekben töltöm, hogy a hivatalos verziónak is megfeleljek, mégis mit keresek én Alaszkában. Kilaun választását pedig sosem bírálnám, és soha nem mondanám azt, nem felel meg nekem, elvégre ők élnek együtt majd, nem én.
Tupilek, mennyire szükségem lett volna ezekre a szavakra, ezekre a gondolatokra még hajdanán, amikor hibáztam! Egyszer, majd még egyszer, még ezerszer. Vitatkoznék, hiszen én mindig azt tettem, amit akkor és ott helyesnek gondoltam. Helyesnek és jogosnak tűnt a megannyi vérfürdő, logikus lépésnek tűnt feladni a kötelezettségeimet azért a gondolatért, hogy lehet családom. Feleségem, gyermekeim. - Én már képtelen vagyok rá. Szomorúan nevetek a szavaim mellé, hiszen olyan ostoba a helyzet, ostobának tűnök benne én is. A megtestesült Hit áll mellettem sziklaszilárd alapokon, és bár valóban fogalmam sincs arról, hogy elé milyen próbákat vetett az élet, vagyok annyira gyerekes és önző, hogy azt gondoljam, hogy annál jobban sosem fájt neki, ahogy nekem fáj három évszázada. Én nem választottam önként a halált, amikor eljött értem, de a feltámadásom óta minden nap arra gondolok, hogy jó volna, ha jönne már az igazi, az egyetlen és visszafordíthatatlan megnyugvás. - Na, ne viccelj! Nevetem el magam végül én is, persze elkezdhetnék azon filozofálni, hogy egy komplett jellemkomikumforrás vagyok-e vagy tényleg vicces egyén, de inkább csak kissé bazsalyogva szólok rá az öregre, hogy ne hizlalja a májamat, mert nem illik zavarba hozni az Álmodót. Pedig nem olyan nehéz dolog ám. - Fenébe a mai világgal! - hangzik részemről a lelkes elkendőzés - Nem a világ házasodik, hanem én. Mosolygok rá, és az izgatottságunk mellett persze végtelenül megnyugtat, hogy ennyire jól reagált a kérésemre Kaskae. Az egyetlen megütközésre okot adó mondata az, hogy talán márciusig kihúzzuk. Félelemmel vegyes kíváncsiság fut össze nyálként a számban, hiszen ha a Főnök azt mondja, hogy talán addig történik valami, az igenis fontos jel lehet. Időteln idők óta várok valamiféle végítéletre, azonban gyűlölném a világot akkor, ha ez pont itt és pont most következne be. - Túl nagy kérés pár évtized boldogság, igaz? - kérdezem lemondóan, hiszen még az otthon sem védhet meg a sorsunktól, sőt. Ez a méha átkozott létünknek, talán ez lesz majd a sírhantja is, igazán költői lenne, de ennél rosszabbul tervezve sem időzíthetett volna Kaskae, hogy elültesse az aggodalmat a szívemben - Nem baj, Kaskae. A holnap miatt aggódjunk akkor, ha majd eljön. A világért sem oktatnám ki, szavaimat inkább a saját lelkem megnyugtatásául motyogom el, és hatalmas kísértést érzek, hogy most azonnal megkeressem Abigailt és csak úgy elbújjunk a takaró alatt a világ elől. Rajtam a sor, hogy felnevessek. Még hogy én vagyok vicces figura! Nézzenek csak oda. - Tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. - lapogatom meg együttérzően a vállát - És szerintem ülnöd kellene és nézni a vizet. - nem vagyok ám szemtelen, csak túl magas labda volt, az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy ez esetleg valami őrült és halálosan komoly gondolat lenne a részéről - De ha esetleg megelégelnéd, akkor örülnék, ha eljönnél hozzánk vacsorára. Ne számíts nagy dologra, ugyanis ezt most találtam ki és még be is kell jelentenem otthon. - kuncogok, mert elképzelem Abigailt, hogy holtfáradtan még képes lenne nekiállni sütni-főzni, holott szerintem mindketten beérnénk valami házhoz szállított pizzával is - Addig is, add át üdvözletem a lányaidnak, ha találkoznál velük. Nem mondom meg, hogy hol keressen, hiszen ha akar, meg fog találni: pontosan úgy, ahogyan én őt. Rettentően örülnék neki, ha eljönne, megtisztelne vele: pontosan úgy, ahogyan azzal, hogy elvállalta a házasságunk megkötését.
//Részemről ennyi lenne Tatus és nagyon köszönöm, hogy elvállaltad <3 Megkérdezem majd Abit, hogy szeretné-e kijátszani a hármas "vacsorát", és ha igen, akkor folytathatjuk, ha nem, akkor vedd úgy, hogy megtörtént <3 //
A vívódás, a belső harc, és egy pillanatnyi feladás, amit érzek az Álmodó felől, a kijelentése ami minden keserűséget magában hordoz, szívfacsaró, mégis hibás megjegyzésnek tartom, hiszen ha igaza lenne, akkor nem állna itt mellettem. -Kinek és miért hazudsz, Kilaun? Képtelen vagy hinni, és mégis elveszed azt a nőt, akit szeretsz... ismét. Mi ez, ha nem a hit egyik példája? Te magad mondtad, hogy nem akarod ismét elveszíteni, hát mi ez, ha nem annak bizonyítéka, hogy hiszel abban, most sikerül. Az apró jelekre figyelj, vedd számba őket, és máris rájössz arra, hogy a szavaid, miszerint te már képtelen vagy rá, igaztalanok. Pontosan azt teszed, csak ezt nem látod be Álmodó, holott ott van a szemed előtt, de ha most azt várod tőlem, hogy elővegyek számodra egy zsebkendőt, és azt mondjam, sírj a vállamon, azt elfelejtheted. Nincs zsebkendőm. Meglett farkassal állok szemben, és mégis az az érzésem most, mintha apaként állnék mellette, ilyen kijelentés után. Muszáj szembesítenem azzal, mennyire félreérti saját magát is, és a hit szerepét is, amit azért viccel ütök el. Szellemeink lássák lelkemet, tényleg nincs nálam orrfújásra és könnyletörlésre alkalmas anyag, maximum az ingemet tudom erre felajánlani. -Ritkán teszem, és sajnálom, hogy nem tudom neked visszaadni azokat a perceket, amiken speciel jómagam nagyon is jól szórakoztam rajtad. Még a bálon is. Van, amit még én sem tudok palástolni, mégpedig azt, hogy igenis szoktam humorizálni, gyakorlom is, amikor alkalmam adódik rá, és ez is egy ilyen pillanat. A bálon történteken mosolyogtam, csalódás lett volna, ha nem történik semmi, vagy ha nem pont az enyéim művelik. Ilyenkor adok hálát mindennek ami létezik, hogy a valódi korunkat rejteni tudjuk, mert volt ott pár harmatos korú kölyök is, akik lehet, tátott szájjal álltak volna, hogy ha a nagy öregek így viselkednek, akkor tőlük miért is várnak többet? Galád vagyok... azért, mert mi már megengedhetjük magunknak, ennyire egyszerű a válasz. Nemlegesen rázom meg a fejem, a kérés nem túl nagy, erre vágyunk mindahányan, talán sikerülhet. -Ez így igaz. Akárhonnan nézem, eltelt jó pár száz év, és ahogy magam is a világot jártam, szembeötlő volt, ahogy generációról generációra egyre inkább jelentőségét veszti az, amit úgy neveznek: hagyomány. A mai fiatalok többsége azt hiszi, ez nem szól másról, mint az öregek nagyzolási mániájáról, miszerint ők mennyivel különbek... holott nem erről van szó. Egy ilyenfajta felkérés, mint Kilauntól kaptam, számomra is éppoly megtisztelő, mint esetleg a másik félnek, és melegséggel tölt el, hogy pont ő, a hóbortos, sokszor meg nem értett Álmodó az, aki még emlékszik. A bejelentésem lehet ünneprontó, bár nem annak szántam. -Nagyon de nagyon remélem, hogy valamennyi beleszólásunk lesz a dologba, viszont hamis biztató szavakat sosem ejtenék ki a számon. Annak idején sem tettem másként, miért biztassak egy haldoklót azzal, hogy minden rendben lesz, amikor a napnál is világosabb, hogy perceken belül már nem ezen a világon találja magát. Hiú ábránd lenne két olyan esemény után úgy remélni, és hitegetni egymást, amikor mindannyian tudjuk, egy hívás, ami eddig sosem fordult elő, a véletlen műve. Mosolyogva sóhajtok fel, a jövő majd eljön, mi pedig várjuk tárt karokkal, de ma még a mának élünk. -Igazad van, foglalkozzunk a mával, és azzal, ami közvetlenül előttünk van. Fő az optimizmus, az mindig átsegít a legnehezebb időszakon is, bár ezt annak megmagyarázni, aki éppen a halál mezsgyéjén jár, lehet, nem kellene hangoztatni. személy szerint engem is dühítene, pedig kevés dolog van, ami ki tud hozni a sodromból. -Igazán rendes tőled, akkor ha éppen nem a víztükröt szemlélem, akkor bekopognék hozzád. Szerintem is, azt hiszem, illik hozzám. Megnyugtató érzés, hogy van, aki meghallgat, ha éppen unalomból unalomba csöppenek, és az is, hogy egyetértünk a számomra legalkalmasabb időtöltésben. Én pedig értem a viccet, és szeretem is, vagyis egy pillanatig sem neheztelek Kilaunra, mert élt a lehetőséggel. -Nem apróztad el, köszönöm, és ezennel jelentem, meguntam. Kíváncsisággal tölt el az a nő, akihez az Álmodó az életét kötné. Semmiféle felhajtásra nem vágyok, ezt Kilaun is tudja, mégis érdekel ez a hölgy, aki miatt testvérem újból hinni tud. Bólintok, átadok én bármit, csak azt hiszem, annak nem ma lesz napja. Címet nem kérek, oda fogok találni, ahová kell, ezt mindketten tudjuk. Pár percre még visszafordulok a víz felé, végül elindulok Kilaun után, hazafelé.
//Én is köszönöm szépen a felkérést. <3 Szívesen kijátszom, mert tatust tényleg érdekli a kis hölgy, és lényegében Abi lenne a második, aki szembesül azzal, hogy az öreg is él. xD//
Amióta összeveszett Natannel, még többet edz, és még inkább ráhajtott a tanulásra, pedig addig sem aprózta el. A karja már visszanőtt 4 hónapja, így azon volt, hogy hozzáerősítse a másikhoz, szerencsére gyorsan ment, nem kellett szenvednie ezzel sem. Szürkület és félhomály, a világ legjobb dolga, hiszen mire hazaindul, addigra sötét lesz, és így sokkal könnyebb kicsit szem elől téveszteni a mentort, akivel errefelé tart, de azért kemény dió lesz, mert ő a második, akit sosem sikerült. Ez egész úgy fest, hogy ő fut súlyokkal felszerelve, a biciklijét meg hozza a másik, mert edzeni akart, így is, ez a fickó meg nem mondott nemet. Mivel kicsit későn indultak, szó sem lehetett a hegyekről, pedig ott imád igazán futni, nem itt a majdnem sík terepen. Maximum úszik is egyet, ha belevágják a vízbe, de ezt most nem tervezi, bár Ryanből kinézi. Pont olyan feje van, mint aki aztán nem kíméli a kölyköt, ha arról van szó, és ennek örül. Ami érdekes lehet, hogy egy madár kíséri, ott repül a feje felett, aztán elunja, mert leszáll a korlátra, és onnan nézi, hogy a kis nőstény mit alkot. Szerencsére már senki nem jár erre, így gyakorolhatja kedvére a gyorsaságot is, igaz, csak óvatosan, mert ki tudja, ki hol figyel vagy nem figyel. Elrohan kicsit messzebb, hogy ott hirtelen megfordulva ezerrel lőjön ki visszafelé, hogy utána megforduljon, és kezdje előröl az egészet. Amikor úgy van kedve, akkor hirtelen kitér egyik irányba, másikba, vagy fordul, de a lényeg, hogy ezt egyre gyorsabban tudja megvalósítani. Az autópálya volt a kedvence, amit Castorral gyakoroltak, élvezte és imádta egyenesen, na de ahhoz is késő van, hogy most oda menjen. Tudja, hogy Ryan figyel, és nem is akarja ellógni az edzést, sőt, rápakol, ahogyan szokta, hiszen másként nem fejlődik. Amit előírnak, az az alap, és ezen felül kezdődik az igazi. ezt Calebnél is megtanulta, pontosan azért választotta őt, mert tudta, hogy kemény kézzel bánik mindenkivel, ő pedig nem ér rá arra, hogy sétagaloppban haladjon. Amint végzett a futással, jöhet a korlát, van itt bőven, bármelyiket választhatja, de olyan mindegy, csak legyen. Kézenállásba löki fel magát, és kezdődhet a kedvence. Egyensúly és fekvőtámasz, mint valami lökött artista, de így is jó, sőt, sokkal jobban megdolgoztatja az izmait, mint bármi más. Számol, amint megvan a 20, folytatja tovább, 50-nél kászálódik csak le, 2 perc pihenőt engedélyezve magának, és máris mehet az újabb sorozat. Morrighan elégedett károgása jelzi, hogy neki is tetszik amit lát, így pihenőidőben csemegét is kap egy simogatással egybekötve.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A délután és az éjszaka egy részét is a műhelyben fogom tölteni, van egy munkám, amit el akarok végezni mielőtt, lévén, hogy holnap jön a jármű tulajdonosa, hazavinni a járgányát. Gyorsaságomat kihasználva nem telne túl sok időbe, hogy befejezzem, de mivel kikapcsolódást és szórakozást is jelent a bütykölés, eszemben sincs elsietni, nincs rá okom. A feltételezésekkel ellentétben nem mindig rohanok mindennel, különben elég keveset tapasztalnék az engem körülvevő világból. A bőrkabátom zsebeibe teszem a kezeimet, amikor kilépek a szervizből, hogy felhajtsak valami kaját, ma még nem ettem, valahogy nem került rá sor, csupán a reggeli kávémat dobtam be valamikor ébredés után, de azt hiszem addigra elmúlt dél. Délutános vagyok, így nem késtem el a melóhelyemről. Egyébként is azt forgatom a fejemben, hogy megveszem az egészet, akkor meg aztán tényleg úgy járok be, ahogy nekem tetszik. Gyalog sétálok végig a folyóparton, valami kifőzdét keresek, nincsenek nagy igényeim, csak ehető, elvihető kaját keresek, de azt még nem döntöttem el, hogy mire is lenne gusztusom. Jelen pillanatban azonban egy cigi hiányzik, így kiveszem a zsebemből a dobozt és hamarosan vörösen izzik fel a nikotinszál vége, ahogy meggyújtom azt és mélyen szívom le a füstöt. Pajzsom a helyén van, mint mindig, csupán annyit engedek magamból láttatni, hogy nagyjából négyszáz év körüli a korom, a vérvonalam sem titkolom és az egészen egyértelmű, hogy nincs falkaszagom. Én pedig két farkast is érzékelek a környéken, az egyik egy meglett hím, nem az én leszármazottam, így nem is különösebben érdekel, a másik farkas azonban hozzám tartozik és még kölyök. Tehát sikerült a véletlennek – vagy inkább a szellemeknek – köszönhetően belefutnom az alfa kölykébe is. Nem nehéz erre a következtetésre jutnom, nincs sok kölyök a véremből a falkában és nem ez a nőstény az első, akivel összehoz az élet. Már csak kizárásos alapon is sikerül összetennem a mozaikot. Amikor meglátom a két farkast, leginkább a nőstényre fordítom a figyelmemet, ő érdekel és nem a másik. Elnézem, ahogy edz, nem mondom, keményen tolja, de ez a minimum elvárható, elvégre farkas, fontos, hogy jó erőben legyen. Azt pedig remélem, hogy a vérvonalának adottságát is ilyen elszántan gyakorolja, mint ahogyan most a fekvőtámaszokat nyomja. Ráérősen sétálok felé és némi távolságot hagyva közöttünk állok meg végül, lazán a korlátnak támaszkodva háttal. Kezemben ott a füstölő cigi, beleszívok megint mielőtt megszólalnék. - Te aztán nem kíméled magad. – nem beszélek hangosan, de egészen biztos vagyok abban, hogy így is tökéletesen hallani fogja a szavaimat. Lehamuzom közben a cigimet és csak most fordítom a tekintetem is a kölyök nőstény felé. Sosem volt erősségem a kis csevej és a köszöngetést sem tartom olyan fontosnak, hogy azzal nyissak. Viszont szeretném megismerni, ha már eldöntöttem, hogy foglalkozom a leszármazottaimmal.
Jól szórakozik, legfőképp azért, mert szerencsére nem kötelezik arra, hogy megszokott menetrend szerint haladjon, tanuljon és eddzen, erre sem Brad, sem Castor nem kényszerítette soha. Talán azért, mert egyikük sem így élt, és tudták, hogy ha nincs kötött napirend, akkor a szervezet sem szokik hozzá ahhoz, hogy bizonyos időszakokban tudja kihozni magából a maximumot. Bele is halt volna, ha a kezébe nyomnak egy órarendet, vagy mi a fenét, az neki nem megy, az iskolában sem ment, imád kísérletezni, naná, hogy ha kell akkor éjjel vagy este találja meg a tornatermet is, és jön ki terepre, ahogyan most is. A mentorok többsége is rugalmas, legalábbis náluk, de a másik falkából is rábukkant olyanokra, akik ugyancsak ezt népszerűsítik. Na jó, a mentorokkal mindig is baja volt, nem volt véletlen, hogy maga választott, igaz, a végrehajtó indításul beleverte az edzőterem falába, mégsem tett le arról, hogy olyan farkastól tanuljon, aki ott van a topon. Vagyis Caleb és az akkori Béta. Bradley örült neki, nagyon is, csak kicsit akadt ki, de ez már a múlt. Az előző apja halott, neki pedig tovább kellett lépnie, a mostanit, azaz Castort pedig egészen megkedvelte, csak erről mélyen hallgat, pedig de, tényleg szereti. Elszórakozik a korláton, nem kapkod, nem rohan, még Morrighannal is beszélget közben, aki lelkesen válaszolgat. Okos madár. Érzi, hogy valaki közeledik, de miatta sem fog megállni, majd ha befejezte a sorozatot, csak akkor, vagyis addigra az idegen oda is ér. Még fejjel lefelé pillant rá, meg is billen a meglepettségtől, hiszen ahogy ránézett, hirtelen azt hitte, Jesse az, de az energiái nem voltak ismerősek, viszont a vérvonal igen. Talpra ugrik, picit csalódott, hiszen annyira megörült, de le is lohadt az az öröm, mikor rájött, nem az a hím áll előtte. Újabb nasi a hollónak, aztán jöhet az érkező. Sorrend van, és azt szigorúan betartja, még megsértődik. A megjegyzést hallja, szép is lenne ha nem, nevetni kezd. -Van értelme másképp? Kérdez vissza azonnal, és szépen leszereli magáról a súlyokat. Idegen hím, nincs falkaszaga, lassan nyugdíjas, a bálon is ott volt, azokkal, akik akkor is idegennek tűntek, de mégis ismerték egymást, és igencsak jól ismerték. Mintha egy falkából érkeztek volna, vagy ilyesmi. A farkasa furcsán viselkedik, a büszke tartása megvan ugyan, de olyan örömmel csóvál, hogy rossz nézni. Így az apjának szokott örülni csak, másnak nem igazán. Érdekes. Egy szót sem szól, de megjegyzi magának. -Beszáll, vagy csak beszélgetőpartnert keres? A cigarettára egy szót sem szól, ő is gyakorolta, amikor kellett az akcióhoz. Hogy utálja azóta is, de akkor muszáj volt, hogy legyen valami kamu dumája, miért méri fel a terepet a többieknek. Határozottan pillant a hímre, mert ha utóbbi, akkor egyelőre befejezi az egészet, és nem az időt lesi, mikor telik le a 2 perc.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megilletődését annak tudom be, hogy meglepte a felbukkanásom, nincs okom mást feltételezni. Figyelem, ahogy lejön a korlátról és a madarat eteti. Valójában nem tudom hová tenni azt, hogy az ivadékaim ilyen nagy állatbarátok és tele vannak házi kedvencekkel. Először Faye jött a kutyával, most meg kiderül, hogy ez a farkas egy madarat dédelget. Hát az eszem megáll, de komolyan. Tetszik a kis nőstény hozzáállása, mert valóban nincs értelme másképpen. Én is ezt vallom, ha valamit el akar érni, akkor tegye oda magát rendesen, a félmegoldások nem vezetnek sehová sem. - Nem, nincs. – bólintok is egy aprót egyetértésem jeleként, majd megint a fogaim közé harapom a cigimet és beleszívok, mélyre nyelve a füstöt. Kamaszkorom óta dohányzom, bár igaz, akkoriban még nem ilyen dohányt szívtunk, de ez most mellékes. Fekete bestiám lustán pillant a másikra, nem különösebben mutat felé érdeklődést. Békésen és nyugisan fogadja a nőstény lelkes csóválását. - A korláton való egyensúlyozást passzolom, de a futásban benne vagyok. – miért is ne?! A vérem, tudni akarom, hogy mennyire fejleszti a tehetségét, az ajándékát, így aztán szívesen mérem fel. Bár tény, hogy a maximumot talán nem láthatom most, lévén, hogy a városban vagyunk. Beleszívok még egy utolsót a cigimbe, aztán elnyomom az izzó szálat és ellököm magam a korláttól. Dohányzom, de nem szemetelek, így nem az utcán hajítom el a csikket, hanem egy közeli kukába hajítom azt. - Addig az épületig és vissza. Ha benne vagy. – mutatok egy viszonylag feltűnő és nem mellesleg igen méretes irodaházra. Megállok a nőstény mellett és ha ő is felkészült, illetve nincs ellenvetése – bár ő ajánlotta fel, hogy beszálljak, így reménykedem abban, hogy nem utasítja el az ötletet – akkor hamarosan futni kezdek vele. A tempó alig gyorsabb, mint amire egy gyors futó ember képes lenne, mivel eszem ágában sincs felhívni magunkra a figyelmet. Viszonylag a nőstény mellett haladok, de azért valamivel előtte. Egyrészt fel akarom piszkálni benne a versenyszellemet, akarjon gyorsabb lenni és nyerni, de ezzel együtt eszem ágában sincs hagyni, hogy legyőzzön. Nem értek egyet azzal a nézettel, hogy a kicsiket hagyni kell nyerni. Tanulja csak meg, hogy bőven van még mit tanulnia és hová fejlődnie.
Ahogy közelebbről megnézi a férfit, rájön, hogy nem Jesse az, ezért volt idegen az energiája is, és mégis ismerős, csak másképp, de mennyire hasonlít rá, ez őrület. Imádta a végrehajtót, őt nem kellett biztatni, hogy segítsen gyakorolni a regenerációt, megtette magától is. Elvigyorodik, ha a hatalmas lyukakra gondol a combjain, de jó is volt, még ha a fél falka hülyének is nézte miatta, ő boldog volt, bár a mankókat utálta. Morrighannak suttog valamit, aki ugyan nem felel, de nyugodtan ücsörög tovább a korláton, nem repül el, nem jelez veszélyt, azért figyeli a rezdüléseit, még ha közben a tekintetét az idegenre szegezi, akkor is. -Na ugye? A válaszra elmosolyodik, sosem szerette a félmegoldásokat, vagy a sima mezei edzéseket, de erre is meg volt és van az oka. Eleve megtűrt kölyök volt, ha Bradley nem Vezető Testőr, akkor biztos, hogy rögtön megölik, mikor bekövetkezett a "baleset". Tudta, hogy sokkal többet kell bizonyítania, mint a többieknek, és azóta, hogy Bradet megölték, viszont Castortól kapott egy új lehetőséget, még inkább azon van, hogy megmutassa, az Alfa nem hozott rossz döntést, amikor ott a bivalylegelőn nem megölte. Semmi mást nem akar, mint elérni a céljait, és megóvni az apját attól, hogy akár csak egyszer is valaki megjegyzést tegyen arra, milyen kölyköt vállalt. Ha ehhez még többet kell edzenie és küzdenie, akkor ezt teszi, és valóban ezt teszi. -Nem kétlem, hogy innen sem esne le, bár ha a korát nézem, megértem, hogy ez... nem vonzza. Nem pimasz, de tény, csípős kis nyelve van, a válaszát lehet úgy érteni, hogy egy meglett hímnek ez már nem szórakozás. Amire viszont ő gondolt, az egészen más. A nyugdíj felé közeledők azért már nem állnak a helyzet magaslatán, bár azért az erejük nem elhanyagolható, sem a vérvonaluk, mert az azért jóval egy kölyöké felett áll, sőt. -Akkor legyen futás. Azt nem mondom, hogy megverem, annyira hülye nem vagyok, de ne higgye, hogy feladom. Elvigyorodik, imád versenyezni, és imád idősebbekkel edzeni, mert a hitvallása szerint ott tud igazán tanulni és fejlődni, nem a korabeliekkel, vagy a kicsit öregebbekkel. Amilyen szerencséje volt még úgy egy órával ezelőtt, hát most nincs, járkálnak errefelé, így marad a sima sprint. Bólint, mehet a verseny, ki is lő, és lehet a hím előtte halad, amit nem csodál, de azért odateszi magát rendesen, nem hagyva, hogy kocogva győzzék le. Az épületnél megáll, vesztett, még sincs elkeseredve, tudja, hogy gyorsulnia kell, tudja, hogy még nagyon gyerekcipőben jár ahhoz, hogy egy 400-as hímet megverjen. -Az a baj, hogy itt nem lehet rendesen futni, csak úgy tessék-lássék. Mit szólna egy erdős területhez? Már ha ráér, mert nem akarom feltartani. Kíváncsi valamire, az apja gyorsaságát ismeri, és egy-két idősebbét is, akik ugyancsak villámok, de hasonlítani szeretne. Ráadásul érdekli, ki ez a kóbor, aki azzal a társasággal érkezett, és nagyon is jó viszonyt ápol velük. Történtek furcsaságok, nem is kevés az utóbbi időben, az apja is sokkal kedvetlenebb, ami nem a véletlen műve. Kölyök még, de nagyon is figyel, csak nem köti senkinek az orrára.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Olykor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha legalább egy kölykömet magam mellett tartom és rendesen felnevelem, de aztán mindig megkapom a választ arra, hogy miért is nem tettem meg soha. Alapvetően hiszem azt, hogy az a farkas érdemes a létünkre és különösen az én véremre, amelyik képes nagyon hamar a saját lábain megállni. És ha ezt túl éli, akkor bizony bebizonyította azt, hogy érdemes az életre. Nem szerettem sosem tutujgatni, sem babusgatni, sosem ment, így nem is próbálkoztam vele. Most sem célom átvenni akármelyik kölyök nevelését, de tény, hogy szándékomban áll foglalkozni a leszármazottaimmal, mindegyikkel. A kölykökkel kapcsolatban sosem támasztok olyan magas elvárásokat, mint a kifejlett egyedekkel szemben, de ez még nem jelenti azt, hogy a kölyökkorúaknak sem kell bizonyítaniuk a rátermettségüket. A szemtelenkedés pedig nem feltétlen tartozik a szememben elismert erények közé, bár tény, hogy még mindig jobban kedvelem a vérem karakán tagjait, semmint a meghunyászkodókat, akiket nem is tartok méltónak hozzám. Így aztán a nőstény merész, burkolt és némiképp arcátlan megjegyzését hallva kissé feljebb szalad mindkét szemöldököm a homlokomon. - Te most konkrétan leöregeztél?! – a mihez tartást végett azért érdekel a válasza. Aláírom, igaza van, öreg vagyok. És ha csak sejtené, hogy több, mint dupla annyi idős valójában, mint amennyit láttatok a koromból… Érdekel, hogy vajon merész vagy ostoba, még akkor is, ha a tények önmagukért beszélnek. Ettől függetlenül egy kölyöknek is illik tudnia hol is van a helye, akkor is, ha példának okáért én nem vagyok a falka tagja. - Reméltem, hogy nem akarod feladni még azelőtt, hogy neki kezdtünk volna. – azért egy kis fél vigyor megül az ajkaim sarkában. Nem sokat láttam még ebből a nőstényből, de kezdem érteni, hogy Castor miért is beszélt róla elismerően. No majd meglátjuk, hogy valóban érdemes-e arra az elismerésre. Annyi biztos, hogy megvan benne a versenyszellem, ami azt hiszem egy villámnál az alapfelszereltség rész kell, hogy legyen. Birtokolja a vágyat, hogy le akarjon győzni másokat. Az épületnek dőlve várom, hogy beérjen ő is. - Egyetértek, itt valóban csak így lehet. És felőlem mehetünk. – ezek szerint mégiscsak a vérvonalam adta sebességgel fejezem majd be az éjjel a munkámat, de igazság szerint nem bánom. Érdekel, hogy mit tud a kis nőstény és ha már így alakították a szellemek, hogy ma találkozzunk, akkor miért is ne. Azt nem tudom, hogy a gyerekpesztrája mit szól majd ehhez, de, hogy őszinte legyek nem érdekel. Nem hozzám tartozik, nekem nincs vele dolgom, csupán ezzel a kölyökkel. - Futás a kilátóhoz? – az falka terület, így kényelmes lehet neki is, ráadásul némi kocogás nem fog neki megártani. Így ha benne van, akkor a részemről folytatom a futást, főleg, ha velem tart. Ebben az esetben mellette és mindig részben előtte haladok minden megerőltetés nélkül.
- Kell pihenő? – fordulok a kis farkas felé, amikor már a szabadban vagyunk, fent a célunknál. Ha akar, akkor kifújhatja magát mielőtt nagyobb sebességet is kipróbálnánk. Én a magam részéről nem akarok váltani, de ha neki úgy kényelmesebb, nincs ellenvetésem.
Este 10:57 Fairbanks a part menti sétaútvonal, egy átlagos vasárnap estén. Szinte minden kihalt és fagyos. Franz gyalogosan jött el idáig az egyetemtől, megbeszélte egy tanonccal, hogy itt találkoznak a Sullivan utazási iroda előtt. A mai napra is szokásos hideg eleganciával készült, fekete zakó, fehér ing, fekete nyakkendő, olasz szabású bélelt bőrcsizma, hason szín kesztyű, vastag kötött szürke sál, egy combközépig érő fekete vászonkabát, és egy elengedhetetlen – kivételesen – sapka, mely mélyen a fülére van húzva, de szabásának hála nem üt el túlzottan az összképtől. ~Még három perc… Rövid alvás lesz, reggel pedig Miss Pedigre is befogja vonszolni magát a rendelőmbe, a szokásos hétfői zsémbes hangulatában…~ A gondolattól egyszerre rázza ki a hideg, és tör ki arcán egy fanyarú mosoly. Aztán elméje más vizekre terelődik, a nem rég történt furcsa esteken kezd gondolkodni, és persze a mögöttes esetleges összefüggéseken. Hamarosan beszélnie kell a Protektorral és a Krónikással is, a féligazságokat nem kedveli, és Anchorage nem az a hely ahol azok alapján messzemenő következtetéseket levonhat az őrző. Mostanság amúgy is megszaporodott a dolga, viszonylag sokszor besegít a fairbanksi képzésbe, zenei munkássága is több teret kap, minden nap fizikai edzést is be kellett iktatnia az életébe, és ehhez még hozzá kell csapnia a napi rutinból fakadó kutatást, és főzet készítést. Mondjuk úgy keveset alszik, és erre akkor döbbent rá igazán, amikor már három napja nem volt ideje meditálni. ~Lehet beteget kellene jelentenem egy hétre. Roxan, ha végre újra kész lesz az aktív szolgálatra, akkor azért csökkenni fog a nyomás, bár a gyermeke is egy újabb veszélyforrás….~ Sokat gondolkodik a kedves őrzőtárs vállalásán, elfogadja a döntését, örül is a sikernek, azonban félti is, túlzottan nagy teher ez Anchorage falain belül. ~Lehet a tudtán kívül Solomon felügyelő tekintetét is rávetetem a háza környékére.~
Az idő kellemes volt, bár kissé szeles. Remélte a cilindert nem fogja elfújni, amíg a mutatványokkal van elfoglalva. Persze nem pont a fejfedőt sajnálta, hanem az összegyűjtött pénzt, amit az arra járó bámészkodók hagynak majd neki hátra. Legalábbis bízott benne, hogy lesz némi bevétele. Egyszerű kapucnis pulcsit viselt és kék farmert, valamint egy sportcipőt. Nem épp bűvészhez illő öltözet, de a trükköket simán meg tudja csinálni ilyen göncökben is, ráadásul nem is nagyon volt neki rendes ingje, meg öltönye, amivel kicsit mutatósabb lenne. Még a cilindert is úgy lopta. Talán ideje lenne elmenni és feltűnésmentesen kifizetni azt a néhány dollárt, amibe került. Végül elvetette az ötletet. Majd, ha bankszámlájához hozzáfér, akkor kifizet minden „tartozást”. A fekete noteszbe már amúgy is elég sok tétel lett felírva, amik jóval értékesebbek, mint ez a játékboltból elcsent cilinder, így kár pont ezen agyalnia. A közelben nem érzett farkasokat, akik esetleg kérdőre vonnák falkaterületen jogosulatlan bevételgyűjtés miatt, és remélte, hogy adóellenőrök sem fognak erre szambázni. Bár kétségkívül a farkasokkal lenne kevesebb gond. Letejel nekik bizonyos százalékot, aztán már mennek is tovább. Hacsak nem nagyon kapzsi bagázst fúj a fel-felélénkülő szél erre, mert akkor lehet az egésztől megszabadítják, csak hogy ne legyen gondja a pénz elköltésével. Igazából ez sem zavarta volna nagyon, hiszen a bűvészkedést egyéni szórakozása miatt csinálta, és nem a pénzszerzés miatt. Amúgy is el van most Henryéknél, így nem sok szüksége van pénzre, de azért remélte futja néhány whiskyre a műsor végén. Most, hogy megkapta személyijét, a legális alkoholfogyasztók táborába lépett. Persze már nyolcszáz éve nagykorú volt, de ha nem tudja ezt papírokkal is bizonyítani, jelenlegi testéből nem igazán lehet kinézni még a tizennyolcat sem, nemhogy a huszonegyet. Miután elkezdte a műsort csak néhány érdeklődő volt, aztán szép lassan gyülekeztek, de tíz embernél szinte sohasem volt több ácsorgó vendége. Délután négy óra múlt, az emberek igyekeztek haza a munkahelyekről, vagy éppen vacsorát főzni, esetleg gyerekért az oviba, suilba. A lényeg, hogy nem értek rá túlságosan egy utcai bűvész mutatványait lesni. Háttal a folyónak állt, remek helyszín volt, hogy csak elölről lássák, így a trükköket jóval nehezebb leleplezni. Persze kézügyessége és gyorsasága révén amúgy sem lenne egyszerű feladat egy halandónak kiszúrnia a csalást, kivéve, ha egy illúziókban jártas illető figyelné, mivel ő nyilván tudná mikor, hol, és mit kell néznie, hogy rajtakaphassa a mágust. Persze egy másik bűvész meg nem fedné fel a titkokat úgysem. Volt kártyatrükk, virág eltüntetés, újság szétszedés és újra összerakás, valamint éremékkel is bohóckodott. Sokkal jobb volt a műsor, mint legutóbb Lucas társaságában, igaz akkor csak rögtönzött eszközökkel dolgozhatott, most viszont előre gyártott kellékekkel, amik így sokkal lenyűgözőbbre varázsolták a show-t. Jó, hát nem volt egy David Copperfield színvonalú előadás, de utcai tevékenységhez képest igazán bámulatos volt. Pálca vált színes selyemkendővé, hogy aztán pár pillanattal később újra egy bűvészpálca kinézetű tárgyként jelenjen meg. Élő álatokkal sohasem dolgozott, csak akkor, ha biztonságos volt az eltüntetésük, és itt erre nem volt lehetősége. Megvetette azokat a bűvészeket, akik összecsukható fémkalickába zárták a galambokat, hogy aztán a műsor kedvéért halálra zúzzák őket. A trükkök közben folyamatosan beszélt, elterelésként, bár fölösleges volt. Csak emberek álldogáltak körülötte, viszont nem sokkal az előadás tervezett vége előtt megérezte a szellemek áldását is a közelből. Manapság az őrzők mágiaérzékenységnek hívják, de végül is bármi lehet a neve, a lényegen nem sokat változtat. Hamar kiszúrta, és ha a srác megállt, hogy szemügyre vegye az utcai bohócot, aki feltűnési viszketegségében hülyeségekkel kábítja a jónépet, akkor Anguta egy vigyor kíséretében a nézőkhöz szólt, és várakozóan körbetekintett. - A következő mutatványomhoz egy önkéntest kérnék – mondta fennhangon, majd pillantása a koreai kinézetű fiatal fiúra esett, akiből a szellemek adománya áramlott. – Esetleg te? – kérdezte várakozóan, miközben bízott benne, hogy másvalaki nem jelentkezik önként. Persze az is lehet, hogy a srác rá sem hederít és megy tovább, de remélte annyira talán érdekli a bűvészet, hogy legalább szabadkozva visszautasítsa a felkérést… vagy bátran elfogadja.
Úgy gondolom ezalatt a szűk egy hónap alatt sikerült már beilleszkednem Fairbanks városi és őrzői életébe is. Egész kellemes hely, és így, hogy az életem jelenleg két legfontosabb személye is itt tartózkodik a városban, eszembe sem jut visszamenni Québecbe. Persze egyszer-kétszer az ősöket meg fogom látogatni, de azt is valószínűleg a nővérkémmel. Az már más kérdés, hogy a protektor mindkettőnket elengedne-e egy olyan maximum két hétre. Bár azt is lehet inkább Alice-nek kellene kérnie, elvégre ő már jobban ismeri és vice versa. Ellenben én csak néhány alkalommal találkozok csak a férfival. A megérkezésemkor, ha hívat engem, vagy egyszerűen, ha csak egymásba futunk az egyetem és annak környékén. A többi őrzőt is ismerem már nagyjából, ha más nem, látásból mindenképpen. Néhány farkast még látásból, és ennyi. Annyira még nem tartózkodom itt régóta, hogy az egész várost fel tudnám sorolni név szerint. De a két fő személyt viszont ismerem. Egyiket inkább főként névről, az alfát, valamint ott van William is, akivel volt alkalmam beszélni is. Na meg ott van az egyik régi ismerősöm is, Veronie, akivel úgy gondolom, még mindig egész jó kapcsolatot ápolunk. Szeretek itt lent a folyópart közelében sétálgatni, főként mert a természet nagy nyugalommal tud elárasztani engem. Viszont az nem, hogy az emberek hangoskodnak, szóval valami kis nyugis zenét hallgatok, miközben sétálgatok. Nem üvölt a zene, de annyira elég hangos, hogy elnyomja a hangoskodó embereket. Figyelem a vizet, miközben zsebre dugott kézzel haladok előre. Próbálok magam elé figyelni, és a bicikliseket elkerülni, ez sikeresen végbe is ment jó ideig. Bár volt egy-két olyan ember, aki szándékosan nekem jött, hogy aztán belém köthessen. Ignoráltam az ilyen idiótákat, de aztán végül csak sikerült valakibe nekem beleütköznöm. Nem éreztem szándékosnak, se nem férfinak az illetőt, ezért hát egyből, ha véletlenül túl erősen mentem volna neki a nőnek, egyből visszahúzom álló pozícióba. Ellenkező esetben pedig csak megszólalok. - Elnézést, nagyon sajnálom! Nem néztem a szemem elé. - Kérek is tőle bocsánatot, aztán pedig megérzem a hasonló energiákat, ami az őrzőkére jellemző. Viszont vele még nem találkoztam eddig… Pedig itt vagyok már egy ideje. - Már megbocsáss, de… új vagy itt? - Kérdezem tőle kedvesen, szerintem érti, hogy mire gondolok.
Egész fura megint Fairbanks utcáit járni, félelmetes, mennyivel könnyebb megszokni az ottani klímát, bár ez nem jelenti azt, hogy valaha is szándékomban állna visszaköltözni. Jó végre megint itt lenni, könnyebb lélekkel, hiányzott, és nagyon tudtam volna utálni, hogyha vissza kell költöznöm, de Mayáért megtettem volna. Szerencsére azért erre nem volt szükség. A szokásos futásomat ejtem épp meg, erre haladok mindig, jól bejáratott útvonal már, és egy nap sem hagynám ki. Már közel a végéhez járok, aztán indulhat a nap, ami mostanra már egész másként alakul, mint eddig, én pedig mérhetetlenül boldog vagyok ettől. Én magam is zenét hallgatok, és kicsit elkalandozik a figyelmem, nem nézelődök semerre, egyszerűen csak a gondolataimba mélyedek, ami egy ideig elég arra, hogy vak legyek a külvilágra, és ne nagyon tűnjön fel, hogy jön valaki szembe. Az utat jól ismerem már, szinte magától visznek rajta a lépteim, nem is kell gondolkodnom rajta, merre az arra. Ám nem kerülhetem el az ütközést, elég egy valaki, aki hasonlóképpen elbambul egy kicsit, és hamarosan meg is van a "szerencsés" nyertes. - Jaj, bocsánat... Rettenet, hogy velem mindig ez van. Ne, ne kérj elnézést, tutira az én hibám, mint mindig... Legyintek, de már mosolygok is, bosszúságnak nyoma sincsen, ilyesmivel én nem élek. Hamarosan azokban immár a srácot nézem kicsit elmélázva, és úgy tűnik, hasonló következtetésre jutunk egymással kapcsolatban. - Nem igazán, csak két hónapig nem voltam a városban. Válaszolom meg a kérdését, ami talán eloszlatja a miként lehetséges ez kérdéskört. Attól még persze tanonc vagyok, az se oly régen, de azért újnak nem mondanám magam sem a városban, sem a Protektorátuson. - Te viszont mostanában érkeztél, nem? Hacsak nem megbízatáson lévő informátor, akinek eddig érdeke volt, hogy a lehető legkevesebben tudjanak a kilétéről.
- Egyezzünk ki abban, hogy egyikünk sem figyelt, és mind a kettőnk füle be volt dugva. - Mosolygok rá. Azért elég kellemes újdonság a többi ilyen ütközésemhez képest a mai nap, hogy mind a ketten már egyből bocsánatkérésekbe kezdünk. Viszont arra végképp nem számítottam, hogy pont egy futóba fogok így beleütközni. Szerencsére nem frontálisan, és semmi nem tört. Na az kellett még. Bár, az se lett volna gond, mert elég lett volna félrevonulnunk, el a kíváncsi szemek elől, és máris hasznát vehettem volna gyógyítói mivoltomnak. De nincs rá szükség, hála égnek. - Á, értem. - Bólintok ezt követően. Vajon mi dolga lehetett két hónapig, a városon kívül? A kérdés egyből felvetődik bennem, mégsem hangoztatom, mert túlzottan nem tartozik rám. Főleg azért, mert nincs még fél perce, hogy találkoztunk. Valamint lehet, hogy pont az informátorok csoportját erősíti, és ki lett küldetve… akárhova. Nem először látnék ilyen esetet, ezért is örülök, hogy inkább maradtam a gyógyítóknál, mikor a választás elé érkeztem. Nekünk max városon belül kell rohangálnunk, amilyen gyorsan csak tudunk. Egy ilyen városban, mint Fairbanks ez nem olyan kényelmetlen, viszont egy olyan nagyban, mint Québec eléggé körülményes. - Igen, éppen elkerültük egymást. Múlt hónap közepén érkeztem meg. - Majd pedig kicsit arrébb állok, remélve, hogy ezt a néhány lépést ő is megteszi. Nincs szükségünk még egy ütközésre mással, valamit legalább halljuk is egymást, és nem kell ordibálnunk. - Benjamin Lavant. - Mutatkozok be, és nyújtok is felé egy kezet ezzel egyetemben. Majd pedig elteszem a fülhallgatómat is a zsebembe, egyik kezemet pedig benne is hagyom az említett zsebben. - Na, és melyik csoportot erősíted, már ha szabad megkérdeznem? - Kérdezem tőle kíváncsiságból, hogy később vajon együtt fogunk dolgozni, vagy pedig egy másik kasztunk veszi sokkal nagyobb hasznát. A közös munka mondjuk mindkét esetben elkerülhetetlen, de mégis vannak olyan dolgok, amiket csak a gyógyítók, vannak amiket csak a harcosok tudnak jól véghez vinni, és így tovább.
- Ez egész kedvemre való megoldás. Mosolygok is vissza rögtön, igazi felüdülés, hogyha nem csak én vagyok a bűnbak egy adott szituációban, az ugyanis eléggé ki tud készíteni. Meg hát, olyanok is bőven akadnak, akik egyből nekem esnek, mint bolond tehén az anyjának, hogy ugyan nézzek már ki abból az ostoba fejemből. Nem egyszer előfordult már, és van, akit hidegen hagyja, hogy azonnal bocsánatot kérek. Nem tehetek róla, totálisan elvarázsolt tudok lenni. Természetesen arrébb sorolok én is vele, mert nem akarok útban lenni senkinek sem, de közben azért méricskélem, mert hát, ha már új, akkor nem árt megjegyeznem a vonásait. Gondolom, ha csak most érkezett, egy darabig még szándékában áll itt maradni. - Na és hogy tetszik erre? Én eleinte nagyon nem szerettem a hideg miatt, de aztán valamennyire megszoktam. Mondjuk, te még nem kóstolhattál bele a csodás kis itteni télbe, de ami késik, nem múlik. Én a dumagép, esküszöm, olykor egy hangyával is el tudnék beszélgetni, vagy legalábbis ő figyelmesen hallgatna, én meg beszélnék, noha a Természet Szavával idővel biztosan ki fogom próbálni. - Lavant? Alice esetleg a rokonod? Örvendek, én Naomi Sharp vagyok. Fogok vele kezet, nekem már a mellkasom előtt lógnak a fülhallgatóim, nem szükséges elpakolnom, nincsenek útban. - Még igazán egyiket sem, Mágus tanonc vagyok. Hát te? Kérdezek vissza, ezt valahogy mindig szeretem megtippelni, nem tudom, miért, de tök jó játék. Elég ritkán sikerül beletrafálnom. Feltételezem, nem informátor, akkor a tetoválása miatt nem érezném rajta azt, amit én is ontok magamból, és harcosnak sem mondanám, mert… nos, nem tudom, valamiért nem tűnik annak a típusnak. Szóval Gyógyító vagy Mágus. Majd elválik, az ötven százalékra szűkítés is megfelel most a számomra. - Sikerült már valamennyire beilleszkedni?
- Kellemes kis környék egyébként. Hamar hozzászoktam ehhez a klímaváltozáshoz. Mondjuk annyira nem volt távol a Québeci időtől, szóval ezért is volt könnyű. - Persze azért azt a néhány fok mínuszt megéreztem már az első nap, de hamar hozzászoktam. - Naomi. De szép neved van. – Semmi irónia nincs a szavaimban, tényleg nagyon szép névnek tartom. Olyasminek, amit akármelyik jövendőbeli lányomnak szívesen adnék. Mondjuk nem egy ilyen név van. Ott van még a Callista is, példának okáért. Vagy az Amber... De egyelőre felesleges ilyeneken gondolkoznom. - Van közöm hozzá, igen. Ő az én piciny nővérkém. – Mosolygok. Akárhányszor felhozzák Alice-t, valami hasonló érzés verődik fel bennem. Más kérdés, hogy kimutatom-e, vagy sem. Egyszerűen túl közel állunk egymáshoz, más testvérpárok igazán megirigyelhetik a kapcsolatunkat. Ha valamin összekapunk, akkor nem tart soká, mire újra semmi bajunk nem lesz egymással. Mint, mikor megjöttem ide. Adott egy pofont, aztán máris bújt bele az ölelésembe. Kb 10 másodperc telt el a kettő között. - Tanonc? Kik voltak és jelenleg a tanáraid? –Szóval akkor nem kiküldetésen volt távol két hónapig, hanem személyes ügyek miatt. Arra vagyok még ezenkívül kíváncsi, hogy vajon mikor aggatnak először a nyakamba egy tanoncot, hogy "tessék, mostantól te vagy a mentora." Nem tudom, készen állnék-e rá. Bár ha aggályaim lennének, akkor Veronie-től is valószínűleg bármikor kérhetnék tanácsot. Fura lenne, ha nem adna. - Nos, jómagam a gyógyítók csoportját erősítem. Tudom, nem túl gyakoriak ebben a csoportban a férfiak, de egykori mentorom nagy hatást gyakorolt rám. Na meg harcosok például mindig vannak, mágusoknál pedig szerintem nagyobb elkötelezettség kell, mert ti szinte a maximumra fejlesztitek a tudásotokat. Én is arra tervezem, de másak a határaink. – Na igen, jól egymásra találtunk Naomival, hogy mind a ketten tudjuk jártatni a szánkat bőségesen. Legalábbis ez jött le eddig. - Persze, sikerült már. Kedves kis csapat az itteni, falkatagokkal pedig egyelőre még nem igazán találkoztam. Na arról nem tudok sokat mondani. - Vonok vállat. Néhány emberrel amúgy is úgy voltam, mintha már évek óta ismerném, mert Alice egy-két emberről mesélt már olyan sok mindent. Na meg ugye ott van Veronie, akivel bő 10 évig voltunk összezárva. - Ha nem túl személyes a kérdés, akkor merre jártál két hónapig? - Végül csak rákérdezek. Maximum elhajt a picsába. Viszont kétlem, hogy ezt tenné. Nem tűnik ő olyannak.
A hozzászólást Ben D. Lavant összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 25, 2015 6:08 pm-kor.
- Nekem ennyire könnyen nem sikerült sajnos, de már alakul, bízom benne, hogy mihamarabb megszokom. Nem barátom ez a nagy hideg. Québecet nem ismerem, szóval nincs összehasonlítási alapom, de ő bizonyára elég jól tudja, ha már onnan érkezett. Jelentős változás szerintem a télben lesz majd igazán, azt meg egyelőre nem tapasztalhatta meg. - Köszönöm szépen, nagyon szeretem. Azt nem tudom, hogyan volt képes ezt a nevet adni az anyám nekem. Elvégre, a jelentése gyönyörűségem, de szerintem sosem gondolt rám ily módon, sem szeretettel, rejtély tehát, de megkérdezni már aligha lehetne módom. - Ohh, nem tudtam, hogy van egy öccse, bár tény, hogy sok mindent nem tudok róla. Nincs bajom a testvérével, csak valahogy nem szoktunk összefutni, nem tudatosan kerülöm, nincs közös metszete a napjainknak, talán később másként lesz. Viszont abban biztos vagyok, hogy a testvére jelenléte jót fog tenni a lánynak. Én is örülnék, hogyha Noe a közelemben lenne, az utóbbi években iszonyatosan sokat változott a kapcsolatunk, gondolom azért, mert mindketten felnőttünk, és magunk mögött hagytuk a gyerekes hülyeségeket, vagy mert ő is és én is őrzők lettünk. - A mentorom Amanda Bishop volt, de nagyon sok mindenkitől tanultam már, a legtöbbet Roxantól, de ő Anchorageban él. Talán ez így is fog maradni, illetve, Savannahtól is szeretnék majd sokat tanulni, elvégre ő is eléggé elmélyedt már a mágiában. - Szerintem nincsen ebben semmi fura, ha azt nézed, férfi orvos is nagyon sok van, nemtől függetlennek tartom. Nézd csak meg, mennyi női harcosunk van... Azt meg hagyjuk is, mennyire lehet parázni Katetől és Ginától, legalábbis szerintem félelmetesek. Tény, hogy a nők empatikusabbak és gyengédebbek, de attól még egy pasi is lehet nagyon jó gyógyító, inkább jellemfüggő. - Most egész jó velük a viszony, a Vörös Hold óta inkább az összefogás elvét követjük. Bejárás is van a lakba, ami eleinte tökre megdöbbentő volt, de én szívesen meglátogatnám Paynet, és lehet, hogy valamikor sort is kerítek rá, amint kicsit lenyugodtak körülöttem a kedélyek. - Elég személyes, ami azt illeti, és nem is szeretnék túlzottan belemenni, de mivel ezt-azt idővel biztosan fogsz hallani, annyit mondok, hogy a gyermekemet szerettem volna visszakapni. Ennyi és nem több, amit valakinek mondani tudok róla, akit nem ismerek, azoknak is nehezen beszéltem róla, akik közel állnak a szívemnek, bár már közel sem olyan fájdalmas a témáról beszélnem, mint eddig volt. - Egyébként, téged hogyhogy ilyen hamar áthelyeztek? Vagy te kérted esetleg? A testvérével történtek okán azt hiszem, nem lenne meglepő, bár az sem mostanság történt azért. Viszont ahhoz túl fiatal, hogy csak úgy lakóhelyet kelljen váltania, elvégre, Alice öccse.
- Én egész jól bírom. Mondjuk a hideg sosem állt tőlem távol. Viszont arra vagyok kíváncsi, hogy milyen itt a tél. Mennyi szokott lenni az átlag hőmérséklet, vagy inkább egy meteorológust kérdezzek meg? - Ha olyan hideg lesz, amilyen gondolom, hogy lesz, akkor pedig el fog kélni néhány új ruhadarab. Főként kabát, mert abból sem a legmelegebb – se nem a legújabb – példány csücsül a szekrényemben. Szerintem van is egy-két szakadás már rajta, de legalább kis szellős. Nem sülök bele a kabátba, hisz van benne klíma is. - Neked van testvéred? - Kérdezem tőle kíváncsian, de ki tudja… Lehet van egy testvére, akivel már összefutottam, csak a vezetéknevére nem emlékszem. Viszont kétlem, hogy ez megtörtént volna, mert nem vagyok én annyira régen itt, és nem is olyan sok emberrel futottam össze. Eléggé tartalmasak voltak a napjaim azzal a két-három személlyel, akivel tényleg szoros kapcsolatot ápolok. - Nos, ez szerencsétlen. Egyikükkel sem találkoztam, Roxannal pedig látszólag nem is fogok egyhamar. Kár, biztos kedves személy lehet. - Egyelőre az itteniekkel kellene valamilyen kapcsolatot ápolnom már „a láttuk egymást, beszélgettünk néhány mondatot, és köszönünk, ha látjuk egymáson” túl. Bár azt tekintve, hogy Québecben tíz évembe telt, hogy azzal a fél-egy tucat emberrel olyan jó barátságot alakítsak, egész jól állok itt. - Hehh… Pont ráhibáztál, mert a barátnőm is a harcosokat erősíti. - Mosolygok rá, hisz néha tényleg le tud nyűgözni Cali, mikor egy-egy edzését látom. De nem fogok rá irigy lenni, hogy ilyen szinten áll, mert ad1 én is eljuthatok hasonló szintre, valamint ad2, ő nincs mágia terén az én szintemen. Pont jól kiegészítjük egymást ilyen szinten. Egyedül ő örökmozgó és inkább fejleszti magát, amint csak tudja, én pedig inkább várok néhány évet, hogy az adott képességeimet fejlesztgessem, ismerjem ki úgy igazán. - Québecben is hasonló a helyzet, legalábbis legutóbbi értesüléseim szerint. Sokkal jobban meg van így egymással a falka és a protektorátus, ha egymást segítjük, és nem hátráltatjuk… Örülök, hogy itt is hasonló gondolkozás van. - Nem mondom, hogy nem játszott közre az sem, hogy a nagybátyámat, az ottani bétát én nyaggattam sokáig, hogy néhány dolgot fogjanak már vissza. Ha nem is mindet, de egy-két dolgon változtassanak. Ezt valahogy előadta az alfának, azóta egészen nyugi van. - Én kértem, igen. A nővéremmel nem túl sok időt tudtam eltölteni az elmúlt években, szóval ez már régóta érett. Egyedül most sikerült eljutnom idáig. Kicsit megkésve még így is… - Nem tudom, mennyire van tisztában az Alice-szel történt dolgokkal, de valószínűleg azt tudja, hogy tavaly mi történt vele. Kétlem, hogy egy ilyet pont az őrzőknél ne tudna bárki is, aki itt tartózkodik már egy ideje.
- Én sosem nézem meg, mert félek, hogyha tudnám, még jobban fáznék. Szerintem rettenetesen hideg van, de embere válogatja. Ha ő jól bírja a hideget, biztos nem fogja annyira megviselni a dolog, mint engem. Én a nyarat jobban szeretem, de nyilvánvalóan a hideg nem volt elég arra, hogy elüldözzön innen. - Igen. Van egy öcsém, de ő New Yorkban él, az ottani Protektorátus tagja. Olykor, na jó, sokszor hiányzik, de most belőle is feltöltődtem, és nagy romantikusan megbeszéltük, hogyha majd áthelyeznek minket, egy helyre kérjük magunkat, s ugye Pandával ugyanez a helyzet. Nem mintha ez a közeljövőben megtörténne, de jó tudni, hogy később sem leszek majd egyedül. Ez még évek, ha nem évtizedek kérdése, ki tudja, mi történik addig. - Eleinte itt élt, csak máshogy alakultak a dolgai. Egyébként valóban kedves, noha azért láttam már nála közvetlenebb teremtést is. Viszont az tagadhatatlan, hogy mágusnak fantasztikus. Én nagyon kedvelem Roxant, de azt már megtanultam, hogy bizonyos dolgaimat jobb távol tartanom tőle, máskülönben csak kïnos helyzetekbe keveredünk. Ám befogadott a házába, és ezért nagyon is hálás vagyok neki, még akkor is, ha csak egy éjszakáról volt eddig szó. - Ohh. Na ez tök jó, ütőképes páros vagytok. Mosolyodom el, ez az igazi, ha még Jacksonnal együtt lennénk, nem tudom, mennyire tudnánk a kasztunkat használva jól együtt dolgozni. De nem vagyunk, soha nem is lehetne már olyan, mint volt, bármennyire is fájjon ez a gondolat. - Nem volt ez mindig így, de szerencsére most ez a helyzet, reméljük, állandósulni is fog. Egy elég durva Vörös Hold kellett hozzá, de a tendenciát követve a jövő évi még inkább az lesz, szóval jó eséllyel nem csak illékony szövetségről van szó. - Akkor már értem. Bólintottam gyorsan, és nem az a lényeg, hogy mikor sikerült, hanem hogy egyáltalán sikerült áthelyeztetnie magát, biztos Alice is értékeli amellett, hogy nagyon örült neki. - Szerintem csak az számít, hogy most már itt vagy, szüksége lehet mindenkire, aki fontos neki. Mosolyodtam el, persze, hogy hallottam a történtekről, közöttünk nem nagyon férnek meg a titkok, már csak azért sem, mert elég egyértelmű a dolog. - Ezek szerint nagyon jó a kapcsolatotok... Állapítom meg mosolyogva. Jó ilyesmit hallani, sokszor a testvérek nincsenek igazán jóban, nekünk is a távolság hozta elő a mélyebb érzéseket. - Egyébként, van esetleg valami, amire kíváncsi vagy az itteni dolgokat illetően, vagy már minden tiszta?
- Hát nem tudom… Inkább öltözök fel télen ötréteges ruhába, minthogy nyáron még kb meztelenül is kurva melegem legyen… Én azt valami hideg üdítő nélkül biztosan nem bírnám ki. Bár itt Alaszkában nem is túl gyakori, hogy 40 fokok legyenek… - Ezért pedig hálát is adok az égnek, mert akkor biztos, hogy kiköltöznék az egyik sarkra és az eszkimókkal éldegélnék ott. Vagy ha más nem, a pingvinekkel. Azok menő arcok. - New York? Na az sincs túl közel. Gondolom ti sem találkoztok túl gyakran. - Legalábbis azt figyelembe véve, hogy mi Alice-szel szintén alig találkoztunk, pedig mindössze csak olyan 4200 mérföldre lakunk egymástól. New York pedig onnan sincs túl messze. Néhány mérföld különbség lenne szerintem, ha innen elindulnánk egyik, vagy másik város felé. - Az biztos. Míg ő lesérül, addig én ápolgathatom. Bár néha csak azért, hogy a túl sok edzésből visszavegyen kicsit meglassítom ezt a folyamatot. Néha mondjuk ez sem akadályozza meg, hogy folytassa… Makacs egy teremtés, az biztos. Szerintem jól ki fogtok jönni egyébként, ha találkoztok. - Az más kérdés, hogy Cali most egy jóval nehezebb időszakon megy át, de hát ezzel most nem akarok senkit sem traktálni. Én nekem már sikerült túllépnem az egészen, többnyire legalábbis. Arra is meg van már az ötletem, hogy Calit hogyan hozzam vissza az életbe. Valamelyest. - Bizony. Sokszor látni olyat, hogy a testvérek csak marják egymást, aztán bizonyos ideig egymáshoz sem szólnak. Alice egy hetet nem bírna ki, hogy ne beszéljen hozzám. Bár a találkozásunk előtt kierőszakoltam belőle. Meglepetésként jöttem ugyanis, előtte semmi szólással, így másfél hétig semmit nem hallott rólam. Biztosra vettem, hogy kapok egy kiosztást, de abból is annyi lett, amennyit a kis lelke elbírt. Inkább foglalkozott azzal, hogy itt vagyok. - Bárki, aki ismer tíz perce és beszéltem Alice-ről az hamar leszűrheti, hogy bizony a nővérkém a szemem fénye. Kisebb sokként ért engem is a tavalyi balesete, ezért is költöztem vissza a családi birtokra arra az időre, míg ő hazajött. Meg kicsit nosztalgiázni. - Nagyon szépen köszönöm, de már eléggé kiismertem magamat a városban. Legalábbis nem tévedek el minden négyzetméteren. - Ehhez mondjuk hozzájárult az is, hogy Alice-szel néha elmentünk a várost járni, vagy pedig Calival néztünk szét egy-két helyen.
- Ezzel mondjuk egyetértek, de azért rám otthon sem rohadt rám kifejezetten a ruha nyaranta. Vagy, ha igen, kellőképpen közel volt a tengerpart, vagy egy fürdő, vagy éppen a medence a hátsó kertben. Ez kifejezetten hasznos vetülete volt, hogy elit szülők gyermeke vagyok, de egyébként kifejezetten utáltam mindig is azt a képmutató világot. Őszintén örülök, hogy már nem vagyok a része, és soha nem is akarok visszamenni oda. - Sajnos nem, de hála a mai modern technikának, elég sűrűn bambulhatunk egymás arcába. Bizony, bizony, mostanra eljutottunk a majdnem napi szintű kommunikációig, bár júniusban, mikor Jackson megérkezett, nem kis mosolyszünet volt köztünk, mert szentül meg voltam győződve róla, hogy tudott a dologról, és igazam is lett, de hogy szóljon… na az luxus volt, szóval haragudtam rá. - Ohh, ilyen hajtós fajta? Ismerős, én se nagyon ismerem a leállást, bár én nyilván nem úgy edzek, ahogyan ő, és szerencsére az kevésbé is veszélyes a testi épségemre. Legalábbis egyelőre, aztán fogalmam sincs, hogyan is lesz ez a későbbiekben, biztos akadnak majd olyan varázslatok, amik sokkal jobban meg fognak viselni, és fizikailag is jobban rám nyomják majd a bélyegüket, de ez még nagyon a jövő zenéje. - Remélem, mihamarabb megismerhetem őt is, mindig kíváncsi vagyok az újakra. Hogy frissiben érkezőről, vagy éppen elhívottról van szó, ebből a szempontból lényegtelen, a fairbanksi protektorátus kötelékében mindenképpen újnak számítanak mindkét esetben. Bár erre nem lesz még egy ideig lehetőségem, olyan sok tennivaló van még, mire megágyazhatok Maya érkezésének, arról nem is beszélve, hogy elméletileg együtt fogunk lakni hármasban Jacksont is beleértve, mint egy kis, boldog család. Majd letettem az arcom, mikor ezt a hírt megtudtam, és azóta se nagyon tértem magamhoz. - Az szép. Mondjuk, ennyi idő után már engem is a frász kerülgetne, hogy mi van az öcsémmel, bár lehet, én azért kicsit jobban megbosszulnám ezt a csínyt. Noha arra sajnos nincs esély, hogy ő is felbukkanjon erre, jól megvan ő ott New Yorkban. Talán majd évek múlva, ha váltania kell, összeegyeztetjük a dolgokat, és egy helyre kerülünk. Lassan túlságosan nagyra duzzad azok száma, akivel egy protektorátushoz vágyom majd kerülni a későbbiekben. Egyébként, tök édes, ahogy beszél róla, kíváncsi vagyok, vajon Noe is hasonlóan nyilatkozik-e rólam, bár a mi kapcsolatunk nem volt mindig ilyen szoros, szóval talán nem. Én sem emlegetem túl gyakran másoknak, de ennek szerintem csak az az oka, hogy messze lakunk egymástól. - Jól van, akkor úgy tűnik, nem tudok segíteni. Sebaj, legalább nem járom le a lábamat. Kacsintok vidáman, bár abban az esetben legalább tisztában lennék a hogyan tovább kapcsán, most pedig azt sem tudom, hogy feltartom-e, vagy valami hasonló. - Tényleg… nem tartalak fel? Nem tudom, igyekeztél-e valahova. Nekem csak a szokásos kocogásom van terítéken. Fejtem ki rögvest a saját nézőpontomat, aztán meglátjuk, merre legyen az arra, lehetséges, hogy rövid úton mennie kell, de talán beszélgetés közben sétálhatunk is valamerre, az egy helyben állás művésze kétségkívül nem én vagyok.
Kezdőlap
