Farkasom közelebb helyezkedett el a másikhoz, lefeküdt a közelében, majd fejét a lábaira támasztotta, de szemeit végig a nőstényen tartotta. Nyugodt volt, hullámai kellemesen érintették a környezetet. Csak pihent. Ahogy hallgattam szavait, végig rá néztem. - Rád van írva, Rose. - és hát igen, a lány tipikusan az a fajta volt, akinek az érzelmei megmutatkoztak kívül is, bármennyire nem akarta mondjuk. De újabb válaszára lassan bólintottam, és mosolyogva néztem szemeibe, melyeket rám emelt. - Rendben, nem vagy beszédre kötelezve. És szívesen, elvégre ez természetes. - nem, mint farkas akartam segíteni, hanem mint ember. Egy rég látott ismerős, egy múltbéli árnyék. Tudtam, ha kellek, úgyis szól, Rosenak van szája, tudja használni, kifaggatni nem fogom, tiszteletben tartom, amit szeretne. Kérdésére az Anyegin összegyűrt példányára pillantottam. - Most épp Puskin: Anyegin művét. De van itt még pár...- kapcsolódtam bele a témaváltásba, s a többi könyv felé intettem. - Pedig farkasként még több lehetőség van rá. Sokat lehet tanulni, másrészről, a könyvek kellő tükrei a koroknak, kultúráknak. Ez igaz volt, sokszor nyújtottak segítséget nekem a könyvek utazásaim során. Nyelvtanulás, kultúra, etikett... Például, ha japán előtt nem olvasom el a könyveiket, biztos nyaklevessel jutalmazzák, amiért cipőstül megyek be a házba, vagy épp az étkezésnél előbb fogom meg az evőeszközt, mint a családfő. Nem sajnáltam sose könyvekre az időmet, de persze tudni kell, hogy annak is, mikor van itt az ideje. Mosolyogva pillantottam rá. - Szeretek olvasni. Sokszor jót nevetek azon, ahogy a korokat lefestik egy-egy történelmi könyvben. De azért van hiteles is. Az emberek alkotásai csodálatra méltóak. - mondtam, s közben átnyújtottam Rosenak a könyvet, ha esetleg szeretné megnézni. - Ha van szabad időd, olvass, megéri. Jó kikapcsolódás. És a legjobb, hogy ma már bármiről írnak, bármilyen témában. Persze, tudni kell felismerni a hazugságot is. Oh, erről jut eszembe! - csettintek az ujjammal, az isteni szikra - Múltkor találtam egy történelmi könyvet az itteni könyvesboltban... a te régi munkahelyedről. Hmm... mi is volt a címe... csak beleolvastam, de említik Madame Giselle-t is, akinek a keze alatt voltál. Mi is volt a címe... Áh, Bordélyházak nyomában! Ha esetleg érdekel, hogy írnak róla, nézd meg. Ha esetleg koholmány, írhatsz az írónak is egy panasz levelet. - tettem hozzá vigyorogva, persze viccnek szánva. Nem tudom pontosan, jó vagy rossz emlékei vannak ezzel kapcsolatban, mindenesetre jó szándékból ajánlom fel, hátha érdekli. Nem akarom felkavarni, és rosszat sem akarok, pusztán ajánlás.
- Akkor rettentő rosszul gyakorlom a póker arcot... - mosolyodtam el keserűen. Mondjuk nem is próbáltam meg vidám képet vágni, vagy más milyet, mint ahogyan éreztem magam. Ez most a legkevésbé tűnt fontosnak. Nagyon jól estek a szavai. Nem vettem természetesnek, hogy szeretne segíteni, hiszen nem volt rákötelezve. Hálás vagyok azért, amit mondott. Nagy megkönnyebbülésemre a könyvekre terelődött a szó és érdeklődéssel figyeltem, amit a kezében tartott. - Ezt valamikor, régebben olvastam. - nem mostanában az igaz, talán itt lenne az ideje, hogy felfrissítsem a memóriám és újra belelapozzak. - Igen, ezzel egyetértek. De az utóbbi időben annyit költözködtünk. hogy a könyvek valahogy nem voltak olyan fontosak. - nem lett volna okos egy csomó könyvet összevásárolnom, majd időről időre elhagynom. Meg én amúgy sem voltam soha az a csendben üldögélő és olvasgató típus, mert rendszerint mindig olyan elfoglaltságot találok ki, amihez társaságban lehet lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem a könyveket, vagy, hogy nem olvastam volna semmit soha, mert ez nem igaz. Szeretek olvasni, csak ritkán hódolok ennek az elfoglaltságnak és ennyi. - Mindenképpen kerítek rá időt. Hátha sikerül elterelnie a gondolataimat. - mosolyodtam el, aztán tovább hallgattam és egyre nagyobb nyílt a tekintetem. Valaki könyvet irt a Pipacsról? Váó! - Hűha, hát erről most hallok először. De mindenképpen el fogom olvasni. Ki hitte volna, hogy ez bárkit érdekelni fog... Mármint a téma... Bár azt, azért kétlem, hogy írnék az írónak... Ha tévedések vannak a művében, aligha mondhatom azt neki, hogy én jobban emlékszem... És nincs a kezemben semmi, amire hivatkozhatnék, hogy miért is nem értek egyet vele... Különben is, manapság már annyi mindent kikutatnak, hogy lehet, hiteles a kép, amit lefest benne. De ezt addig nem tudom meg, amíg nem veszem a kezembe a könyvet. - egészen felélénkültem erre a témára, mert nem volt bennem semmi rossz érzés a Pipaccsal kapcsolatban. Csupán egyetlen rossz emlékem van onnan egy férfiról, de azontúl semmi. Nem éltem meg szörnyűségként, hogy szajha voltam egy darabig. Az életem akkor úgy alakult és utólag butaság lenne megbánni...
- Vetkőzős pókernél ezek szerint veszítenél? - kérdeztem mosolyogva, hogy legalább egy kicsit jobb legyen a kedve. Mindig is burkoltan, kedvesen udvaroltam neki, és ez most sem volt másképp, pláne ha így látom őt, akkor még inkább vidámmá szeretném varázsolni a hangulatát. Egy ideig nem szóltam, Melissa ismét eszembe jutott. Mindig, olyan szépen olvasta ezt a műt, olyan átéléssel, olyan... szépséggel. A folyóra emeltem a tekintetem. - Így persze, érthető. Én sokat utaztam, és olyankor mindig könyvekkel mulattam az időt, vagy zenével. Persze, volt olyan korszakom is, amikor egyik ilyen hobbyhoz se jutottam. Változó, tudod. Na, hát az a korszak aztán... a piás üvegen, és a heroin tűn kívül nem nagyon volt más hobbym. Sose leszek rá büszke. Szavaira bólintottam, a könyvek hasznosak, én legalábbis így gondoltam. Az emberi fele mindig megmarad egy farkasnak, és az embernek vannak olyan szükségletei, melyeket ki kell, hogy elégítsen. Tudás, szórakozás... amit csak akar. - A történelem minden ágára kiterjed az érdeklődés Rose. - mosolyodtam el - Legyen az véres, pikáns, egyszerű... Bármilyen. Az mindig érdekes. De ajánlom, olvasd el, aztán majd kikérdezlek, milyen volt. Az író meg szerintem büszke lenne rád, ha beállítanál, és azt mondod, te ott voltál. - jó, persze ez nem teljesen igaz, az emberek őrültnek néznék, de bizonyára, ha keresztkérdéseket tennének fel a lánynak, tudna rá válaszolni. Manapság nem nehéz bizonyítani a dolgokat, az emberek nyitottabbakká váltak. - És mivel tengeted napjaid? Láttam múltkor megnyílt a discod, gratulálok hozzá! - mosolyodtam el. - Oh, és... a múltkoriért hálával tartozom. Szóval, ha tényleg bármi olyan van, szólj, igyekszem segíteni. Tényleg sokat segítettek nekem akkor, a "baleset" után, és ha nem is most, de egyszer majd szeretném viszonozni a segítséget.
- Minden valószínűség szerint... - sóhajtottam, de azért elmosolyodtam én is. Normál esetben hozzátenném, hogy majd egyszer kipróbáljuk, de azt hiszem azért Jesse tényleg végleg kivágna. És amúgy is fasírtban vagyunk, szóval ez a "vicces" kijelentést inkább megtartom magamnak. - Nem egyedül költözködtem, és utazás közben valahogy nem került elő. De azt hiszem mostanában megint sort fogok keríteni arra, hogy újra olvassak. - mosolyogtam újfent. Habár nincs túl jó kedvem, a mosoly nálam szériatartozék, tehát nem meglepő, hogy újra és újra felkerül az arcomra. A költözködések pedig... ha ismerné Jesset, tudná, hogy mellette az olvasás - na jó, aha akartam volna tudtam volna rá időt szakítani - nem igazán volt fontos. Találtunk helyette más közös elfoglaltságot, amihez nem igazán kellenek könyvek. Meg igazából más se nagyon... - Jó persze, ezt értem. De most komolyan, éppen egy bordély? Amikor még ember voltam, az olyan helyek csak azokat érdekelték, akik ott dolgoztak, vagy akik odajártak. De senki sem tekintett rájuk úgy, mint ami alapot szolgáltathatna egy könyvhöz, vagy tanulmányhoz. Ráadásul pont a Pipacs... Nem volt ott semmi érdekes, ezt egészen biztosan állítom neked. Ugyanolyan volt, mint bármelyik ilyen típusú ház. - én nem találok benne semmi érdekeset, vagy izgalmasat. Mondjuk valószínűleg azért, mert ott éltem, átéltem, hogy milyen egy olyan helyen élni és azt, hogy akkor az emberek, hogyan is viszonyultak hozzánk. -Ohh... köszönöm. Igazából csak átvettem az előző tulajtól, aki elhagyta a várost. Leginkább ott töltöm minden időmet és azzal foglalatoskodom. Szükségem van pár új pultosra, egy DJ-re és biztonsági őrökre, szóval munkaerőt keresek. - fecserésztem könnyedén és már nem volt olyan nehéz a lelkem, mint amikor elindultam otthonról. - Jaj, ugyan már! Nem tartozol semmivel sem, igazán semmiség volt az egész. Örülök, hogy jobban vagy már. - mosolyogtam újfent és tényleg azt gondolom, hogy nem tartozik semmivel sem. - És te? Megtaláltad már az apád? Őt keresed igaz? - mintha ezt említette volna, amikor biliárdoztunk. - Még mindig nem döntöttél falkaügyben? - nem volt semmi a kérdésem mögött, csupán egyszerű kíváncsiság.
Látva arcát inkább úgy döntöttem mellőzöm ezt a "pikáns" viccelődést. Tényleg nem tűnt túl boldognak, bár egy csöppet megnyugodtam, mikor az ő arcára is mosoly került. Vállat vontam. Miért ne egy bordély? Minden, mi a múltban történik, érdekes, tanulásnak, érdekességnek felfogható. Miért, Kukluksz klánról, vagy a Világháborúkról is vannak könyvek, márpedig ha úgy vesszük, azok botránkoztatóbbak, mint egy bordélyház. Manapság nagyon kevés dolog maradhat titokban. Még ha nem tűnik olyan érdekesnek, akkor is. Az őskori cserépedény darabok se mennek izgalom számba, mégis a múzeumok ékei. - Van, akit ez hoz lázba. Felkutatni a múltat nem egy könnyű dolog, pláne nem egy halandó számára. - mondtam csendesen. - Biztos akad munkaerő, van itt bőven megbízható ember a városban. Sok munka lehet vele, de gondolom szereted csinálni, elvégre nem vállaltad volna el, ha nem. Kedvesen néztem rá, örültem, hogy beszélhetek vele. - Köszönöm! - feleltem mosolyogva, mikor mentegetőzni kezdett, de persze tartoztam neki ezek után, még ha nem is így gondolja. Kérdésére megcsóváltam a fejem. - Nem, sajnos nem. Most úgy vagyok vele, hogy a könyvtárban kutakodok utána, esetleg néhány Őrző ismerőst megkérdezek, hogy az ő adataik közt mi szerepel, hol járhatott utoljára... Jó lenne tudni, mi van vele. - feleltem szomorkás mosollyal. Már itt vagyok egy ideje, de még csak azt se tudom, pontosan miért tűnt el Fairbanksből, vagy bujkál előlem? Nem tudom. - Nem, nem döntöttem. És még egy darabig azt hiszem, nem is fogok. - válaszoltam egyszerűen. Nem húzott a szívem egy Falkához se, úgy igazán. Tudom, illendő lenne már, de egyszerűen jó így nekem.
- Ez nagyon igaz. Egy ideje próbálom megtudni mi lett a családommal, miután Londonba költöztem. Nem könnyű, de nem adtam még fel. Pusztán kíváncsi vagyok mi lett a családommal. - mesélem, mint egy cseverészve. Nagyon igaza van abban, hogy a múltat nem könnyű felkutatni. Aztán átterelődik a szó az Upperre. Mesélek neki arról, hogy épp munkaerőt keresek. Sok időmet és energiámat viszi el a disco, ráadásul Jessevel is emiatt nem kerek most minden, de ettől még nem teher csinálnom és vinnem a helyet. Életem nagy részében dolgoztam kocsmákban, bárokban, pubokban és egyéb ehhez hasonló helyeken. Szeretem ezt a melót, mert pörgős és sok új arccal ismerkedhetek meg. - Igen, nagyon szeretem csinálni és tényleg sok munka van vele, de nem baj. Leköt, és tulajdonképpen a bent eltöltött órák nem jelentenek terhet, szóval elégedett vagyok. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg... - azt hiszem, azt leszámítva, hogy a magánéletem most nem épp szivárványos, minden más kezd a helyére kerülni. Szeretem a falkát, amely befogadott, könnyen szereztem eddig új ismeretségeket, van egy discom... jól alakulnak a dolgaim. Mikor megköszöni megint a múltkorit, csak a kezére tettem a sajátomat és a tekintetét kutattam. Ha rám emelte a szemeit, akkor az övéibe néztem. - Szívesen Raven. - halkan csengtek a szavaim, majd elvettem a kezem, mert nem akartam a személyes terébe gyalogolni, csak azt szerettem volna, ha tudja, tényleg szívesen segítettem. - Ha tudok segíteni valahogyan, bárhogyan a keresésben, akkor szólj. - mosolyogtam a hímre kedvesen. Szavaim őszinték voltak. - Ezt megértem. Csak vigyázz magadra, azt hiszem mostanában egyik falka sem rajong a magányosokért. Ne essen bajod. Ha pedig újra varrni kell, hát ne habozz szólni. - eresztettem meg felé egy újabb mosolyt és természetesen nem kívántam neki azt, hogy megint szétkapja valaki. Kedvelem Ravent, mindig kedveltem és ez azóta sem változott, hogy utoljára Londonban láttam.
- Biztosan sikerül kitudnod dolgokat. Igen, nem könnyű, de van időd bőven, hogy célba érj. - mondtam határozott nyugodtsággal. Én se siettem sehová, hiszen az apám keresése már jó ideje zajlik. Remélhetőleg sikerül nekem is. Hallgatom, ahogy a discorol mesél. - Örülök, hogy tetszik, s hogy örömöd leled benne. Bár, bevallom, nem vagyok disco rajongó, valamelyik este szívesen megnézném a helyet. Persze csak ha hajlandó leszel táncolni egyet velem, és meghívhatlak egy italra. Amikor kezemen éreztem kezét, rá pillantottam. Szép szemei voltak, és elvesztem egy pillanatra tekintetében. Jól esett, hogy itt ül mellettem, és hogy megint olyan velem, mint pár évszázaddal ezelőtt, Londonban. Ugyanaz a kedves, gyengéd nő, kislányos bájával, akit megismertem. Megsimítottam a kezét, mielőtt elvette a kezét az enyémről. - Nagyon nem tudsz, bár... ha esetleg utánanézel kicsit a Falkák közt, s szerzel pár infot, merre tűnt el, azt megköszönném. Persze csak ha ez nem nagy teher, és ráérsz. Nem sürgős a dolog. - Majd igyekszem vigyázni. Remélhetőleg azért a közeljövőben nem történik semmi ilyesmi. - mosolyodtam el szavain. Nem szívesen sebesültem volna le, újfent. lett volna hozzá egy kérdésem még, az esküvővel kapcsolatban, szívesen rákérdeztem volna, mikor lesz az időpontja, de a telefonom megcsörrent. - Elnézést! - pillantottam Rosera, és felvettem. Paul beszélt, munka, estére berendelés, mert Mary már megint beadta az unalmast. Hajh... Faja... Mikor letettem, szomorúan pillantottam Rose-ra. - Ne haragudj, a főnököm volt. Berendelt estére, a munka társam megint kitalált valami nyavalyát magának. - grimaszoltam egy sort, majd a könyveket a kezembe véve felálltam a padról. - Rose, örülök, hogy találkoztunk. - mosolyodtam el, s az utolsó könyvet felemelve a padról, egy pillanatra a borítóra siklott a tekintetem, elmosolyodtam, majd Rose kezébe nyomtam az Anyegint. - Kis ajándék. És nem, nem fogadok el ellenkezést. - mondtam ellentmondást nem tűrően. - Remélem, még találkozunk. Esetleg legközelebb beülhetnénk egy kávézóba. - mondtam. - Viszlát Rose! Örülök, hogy láttalak! Vigyázz magadra, és fel a fejjel! - kezét kezembe fogtam, majd egy kézcsókkal búcsúztam tőle, akárcsak régen. Aztán kiegyenesedtem, majd mosollyal arcomon vettem utamat hazafelé. Remek, irány melózni. De örülök, hogy találkoztunk, Rose!
- Tudod, hogy mi a nagy helyzet, kisbarátom? – kérdeztem Boetól fennhangon, miközben éppen a pórázát szorongatva igyekeztem a folyóparti sétányon. – Már megint megrágtad a lábtörlőmet, úgyhogy ma nem kapsz semmi édességet, semmi kis jutalomfalatot. Ne is álmodj róla! – ráztam a fejemet, mintha csak egy emberhez beszélnék. Igen, a legtöbben totál idiótának néznének, vagy legalábbis rendőrnek semmiképpen. Nem mintha ez akkora gond lenne, annál nagyobb a meglepetés, amikor a jelvényemet kezdem el lóbálni. Ezen a gondolaton jót vigyorogtam, és még sikerült ki is kerülnöm pár embert. Hihetetlen, hogy ilyenkor milyen sok embernek jut eszébe ezen a helyen mászkálni. Pedig ez a sok sötétség és a hideg teljesen képes ám kiakasztani az idegeket. - Ja, és a szomszéd kutyalánnyal sem fogsz találkozni. Á-á! – magyaráztam tovább, ujjaim pedig még erősebben fonódtak rá a pórázra. A végén még képes lesz és kitépi magát bosszúból, amiért nem találkozhat azzal az édes kutyussal. Én figyelmeztettem, igazán magára kellene vetnie. Bár mit is várok, hiszen csak egy kutya! Attól még, hogy én úgy beszélgetek vele meg a macskákkal, mint a legtöbb emberrel, még nem jelenti azt, hogy tényleg fel is fogja minden kiejtett szavamat. Kár, pedig milyen jó lenne, ha időnként még reagálna is rá! Ez persze teljes képtelenség volt, úgyhogy nem is foglalkoztam vele tovább. Helyette az előttünk lévő utat kezdtem figyelni, nehogy rálépjek valami jégfoltra és nyaljak egy hatalmasat. Már meg sem lepődtem volna, főleg azok után, hogy a múltkor sikerült beszorulnom a saját kocsimba. Még jó, hogy akkor Damien ott volt, de most esélyem sem volt arra, hogy hirtelen itt teremjen nekem. Azért a jó szomszédi viszonynak is megvannak a maga határai, és szerintem egy évre előre kiakasztottam szegényt. Még majdnem sajnálni is kezdtem, csakhogy magamat még annál is jobban szántam. Mint aki tényleg vonzza a bajt. Mintha a sors csak meghallotta volna, a kutya hirtelen megindult előre. Először csak egy rántást éreztem a karomban, és mire észbe kaptam, már vonszolt is maga után. Most már nem is bántam volna annyira, ha alattam jég van, akkor legalább húzott volna rajta és most nem kellene futnom, mint valami totál idióta. Ezen már nem tudok majd szépíteni, ez egészen biztos. Az embereket is épphogy csak ki tudtam kerülni, a fél vállammal még néha neki is ütődtem egy-egy járókelőnek, mire sűrű bocsánatkérésekbe kezdtem. - Boe, állj már meg, az ég szerelmére! – kiabáltam rá a kutyára, de hasztalannak bizonyult. Suhantam tovább utána, mintha én lennék a papírsárkány és éppen most próbálna eregetni, csak nincs elég szél. Már csak az hiányzott volna, ha már így eszembe jutott. Biztosan kifolyt volna a szemem, főleg akkor, ha szemből fújna. És lám, még néhány széllökés is most szállt be a buliba. Pazar! Aztán rá pár másodpercre már azt is észrevettem, hogy miért sietett ennyire az átkozott kutya. Nem messze tőlünk volt még egy kutyát sétáltató nő. Úgy látszik, hogy nem én vagyok egyedül olyan őrült, hogy ilyenkor induljak neki. Főleg úgy, hogy meg sem érdemelte ez a szőrös óriás. Csak ne száguldottunk volna feléjük ilyen gyorsan, ennyire célirányosan. Még a kabátom kapucnija is lerepült a fejemről a hatalmas nagy rohanásnak hála.
Ha Daisynek levágnám a szőrét és ragasztanék rá két szárnyat, akkor simán elmehetne őrangyalnak. A harminc kilójával biztosan kitűnne a tömegből. Craiggel ma reggel is sikerült összevesznünk, de ezen már meg sem lepődök. Néha magamban számolok vissza, hogy mikor kezd el üvöltözni. Éppenséggel most a kutyával volt baja, hogy miért nem adom el, úgy sem jó semmire. Persze Daisy csak egy kifogás arra, hogy tudjon vitázni velem. Ezzel még nem is lenne baj, mert elég sok ember szokott veszekedni egymással. Elég unalmas lenne a világ, hogyha mindenki egyetértene a másikkal. Sikerült újból kapnom egy pofont, kettőt, hármat is, de szerencsére Craig nem jól zárta be Daisyt a fürdőbe, aki hangos ugatások közepette ugrott rá a férjemre. Nem harapta meg, ő nem olyan. Csak ugatott és állt rajta, amíg le nem sikerült húznom Craigről. Végre lelépett, remélem nem is jön vissza többet. Milyen szép is lenne. A "megmentőmet" jól megdögnyöztem, adtam neki pár jutalomfalatot és elmentem zuhanyozni. Most, hogy az életkedvem megint elszállt nem megyek be dolgozni. Jelen pillanatban az sem érdekel, hogyha kirúgnak. Fél óra után felöltöznöm is sikerült, ami egy szürke melegítőfelsőből, fekete farmerból és csizmából, plusz egy fekete hosszú kabátból állt. - Gyere ide, te kis szőrzsák. - Mosolyogva lóbáltam a kezemben a pórázt, és mikor Daisy odatrappolt hozzám rátettem. Kimentünk, bezártam az ajtót és meg sem álltunk a sétányig. Ha levenném a pórázt nem szökne el, de ez még egy kicsit új hely neki, na meg nekem is. Ő csak ment előre, engem meg húzott maga után mint egy rongybabát. Alig van bennem erő, legalább segít a sétálásban, vagyis majdnem kocogásban. Hagytam, hogy minden utunkba kerülő tárgyat és élőlényt megszaglásszon, és én addig elmerültem a gondolataimban meg a nézelődésben. Nem akarok hazamenni, talán nem is fogok. Majd még kitalálom. Csak az a baj, hogy nincs hova mennem. Na mindegy, messze van még az este. Daisy ma nem igazán csillogatja meg azt a hatalmas jóneveltségét, mert úgy megy előre mint egy buldózer. Rászóltam párszor, de őt jobban lekötötte a járda mint az én hangom. A pórázt sosem szoktam ráncigálni, meg őt sem, egy ekkora kutyánál nem lenne sok értelme. - Daisy, ne siess ennyire! - A hátához kéne erősíteni egy utánfutót, abba beleülnék és úgy utaznék. Nem fáradnék el, és még a benzint is megspórolnám. Még jó, hogy nem szebb időben jöttünk, mert akkor gondolom több ember lenne itt, és mi mindenkit szépen fellöknénk. Láttam, hogy előttünk egy másik nő sétáltatja a kutyáját, akik szintén elég gyors tempóban haladnak, de úgy gondoltam, hogy ki tudjuk őket kerülni. Nos, tévedtem. Daisy még a pillanat kedvéért gyorsított is, és a másik kutyust szagolgatta nagy lendülettel és érdeklődéssel. Egyszer szegényt meg fogják tépni. Amilyen nagy lány, olyan kis félős is. Szerintem egy tacskó is simán megkergetné. A pórázunk közben szépen az övéjük köré tekeredett, és ezen nem igazán segített, hogy a drága kis blökim nem akart nyugton maradni. - Elnézést..- Elég kellemetlenül éreztem magam, pláne azért, mert a gubancból csak még nagyobb gubanc lett.
Sokszor megfordult már a fejemben, hogy talán az lenne a legjobb, ha a kutyasétáltatáshoz is használnék mágiát, bár elég viccesen venné ki magát a helyzet. Ha valaki rájönne, hogy még a kutyámat sem vagyok képes rendesen megtartani, a végén még elküldenének valami világvégi kis faluba. Nem mintha most nem lettem volna olyan közel a világvégéhez, de azért mégiscsak a város lakosságát gyarapítottam és nem valami kis koszfészekét. Bár, ki honnan nézi, az már egy másik dolog. A lényeg, hogy valahogyan rá kellett volna vennem ezt a nagy szőrcsomót, hogy azt tegye, amit mondok. Hiába, ez a baj azokkal a kutyákkal, akiket nem kiskoruktól kezdve mi nevelünk. Mondjuk az is igaz, hogy nem vagyok egy marcona vagy esetleg szigorú valaki. Biztos vagyok benne, hogy még inkább el lett volna kényeztetve, ha kölyökkora óta én nevelem. Inkább jobb nem is belegondolni… Persze én már az előtt kiszúrtam a rohanásunk célpontját, hogy igazán tudatosult volna bennem, mennyire gyorsan megyünk. A nő, aki szintén a kutyáját sétáltatta, úgy láttam, hogy hasonló gondokkal küzdhet, mint én. Nem valószínű, hogy magától menne olyan erőltetett menetben, mint amilyenre szerencsétlen kényszerült. Azért megkíséreltem magam húzatni egy kicsit, de csak azt értem el vele, hogy kis híján orra buktam, amikor rántott rajtam egy nagyobbat ez a négy lábon járó átokfajzat. - Boe, ha nem állsz meg azonnal, soha többet nem hozlak ki sétálni! – jelentettem ki ezúttal már a tőlem telhető legnagyobb szigorral, de valaki szerint hatott nála? Hát elárulom, hogy nem. A füle botját sem mozdította, csak masírozott tovább előre, méghozzá célirányosan. Lehet, hogy jobb lenne, ha ivartalaníttatnám szerencsétlent Aliceszel, de azt hiszem, hogy nem lenne szívem ahhoz, hogy megfosszam a férfias mivoltától. Ez hülyén hangzik egy állat esetében, de én odafigyelek rá akkor is. Igen, tudom, én sem vagyok teljesen normális, ez már bizonyított tény volt! Már előre képes voltam megjósolni a katasztrófát, még mielőtt ténylegesen is bekövetkezett volna. Egy pillanat műve volt az egész, hogy a két kutya az összetalálkozás pillanatában egyből szaglászni kezdett, ezen művelet során pedig sikerült összegubancolniuk a pórázt. Ráadásul úgy, hogy én eközben éppen túl közel álltam a saját óriásmackómhoz, úgyhogy engem is körbetekertek valamelyest. Nem mondhatnám, hogy el voltam ettől ragadtatva, és kínomban csak nevetni tudtam. Amúgy is elég röhejes helyzet volt, hogy már megint sikerült ilyen képtelen szituációba keverednem. Mint egy rakás szerencsétlenség, néha már komolyan annak éreztem magam. - Ne, ne kérj elnézést! – ráztam a fejemet, miközben azt néztem, hogyan szabadíthatnám ki magamat és egyúttal a kutyámat is. Bár nem pont úgy nézett ki, mint aki a kiszabadítására várakozik. – Ez a kutya egyszer a sírba tesz, komolyan mondom! Ha nem rohanna állandóan úgy, mint akit puskából lőttek ki, akkor nem történt volna ez… - tehetetlenül tártam szét a karjaimat és mutogattam a két állatra. Jó, leginkább a sajátomra. – Szóval inkább én kérek elnézést, hogy feltartunk titeket – zavartan mosolyogtam rá, és most már fel is néztem a nő arcára. Nyúzottnak látszott és kicsit soványnak is, ez volt, ami először eszembe jutott. A második pedig az, hogy biztosan nem fog megsértődni a tegeződésem miatt, mert látszatra nem tűntem többnek harmincnál, tehát nagyjából vele egykorú lehettem volna.
Akármilyen rossz is tud lenni ez a kis bestia, sosem cserélném le. Nem is értem az olyan embereket akik az utcára teszik az állataikat azért, mert rájuk untak vagy nem bírnak velük. Inkább őket kéne mondjuk kikötni az egyik fához. De ezt a férjemmel is meg lehetne csinálni. Csak hogy fokozzuk ezt a nagyon szerencsés szituációt, a póráz az előttem álló nőre is rátekeredett. Ez nem az én napom. Mosolyogva hallgattam amit a a póráz foglya mondott. Örülök, hogy nem egy olyan sétáltatót sikerült megtalálnunk aki már akkor leüvölti a másik fejét, hogyha a kutyáját megszagolja egy másik. - Az enyém is maratoni futónak képzeli magát, jobban kellett volna figyelnem rá. - Szerencsére a két póráz nem pont egy színű, szóval még van esély arra, hogy még ma sikerüljön póráztalanítani. - Szerintem mi jöttünk belétek, nem kell elnézést kérned. Legalább Daisy végre megállt. - A másik eb jobban foglalkoztatja mint az út hátra levő része, így van időm levegőt venni és nem megfulladni. - Ugyan..nem sietünk sehova. - Daisynek kellene inkább elnézést kérnie. Még elszórakozhatnánk azzal, hogy valójában kinek is volt a hibája, de már úgy is mindegy. Végülis ez jobb valamennyivel, mint egy unalmas séta a hidegben. Eszembe jutott, hogyha már itt vagyunk és egyelőre nem tudunk tovább menni akkor illene bemutatkozni. - Amúgy Karyn vagyok, örülök a találkozásnak. - Még mindig mosolyogtam, és miután feladtam a két póráz különválasztásának megkísérlését kinyújtottam az egyik kezemet, hogy kezet tudjunk fogni. Jó, hogy nem magázással indított, mert olyankor tök öregnek érzem magamat. A tegezés sokkal közvetlenebb, a magázás szerintem maradhat a nagyon hivatalos embereknek. Már nem éreztem annyira kínosan magamat mint az imént, ez annak is köszönhető, hogy mindketten mosolygunk és nem szidjuk egymást emiatt a kis baleset miatt.
Elnevettem magam akaratlanul is, mert Boe is sokszor azt hitte magáról, hogy éppen a maratont futja le. Borzasztó tud lenni, főleg akkor, amikor egy fárasztó nap után hazaesek, és még akkor kell vele elindulnom. Ilyenkor szoktam általában ahhoz a megoldáshoz folyamodni, hogy kiengedem az udvarra egy kicsit, hogy hadd szaladgálja ki magát, valamit a dolgát is elvégezheti nyugodtan. Egyébként emiatt naponta többször is ki szoktam őt engedni, vagy jobb időben a kutyaajtón át tud távozni. Ilyenkor már egy kicsit bajosabb ezt megoldani. - Daisy? – kérdeztem vissza a kutya nevét illetően, aztán sokatmondó pillantással néztem a sajátomra. – Ahá, most már mindent értek! – jelentettem ki, és el is vigyorodtam mellé. – Ez a nagyra nőtt kölyök itt nagy nőcsábász ám! – tájékoztattam a másik pórul járt gazdát. Hangomat kicsit halkabbra is fogtam, mintha csak egy titkot árulnék el neki, a kutyák pedig tökéletesen érthetnék, ha normál hangerőn mondanám. – A szomszéd hölgyeményt is állandóan meg kell látogatnunk – ingattam a fejemet, bár valódi rosszallás nem húzódott meg a mozdulataim mögött. - Szia, én Mandy vagyok! – közben áthajoltam a kutyák felett és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Enyhén megszorítottam, addig is igyekezve megtartani az egyensúlyomat. – És jobban örültem volna, ha más körülmények között sikerül egymásba botlanunk, de már így alakult… - sóhajtottam, mert közben az is feltűnt ám, hogy a kutyák viszonylag jól kijöttek. Ha eddig nem ugrottak egymásnak, akkor nem tartottam túl valószínűnek, hogy majd pont most fogják megtenni. Boe amúgy sem volt egy agresszív típusú kutya, csak azokra ugatott, akik nem velem érkeztek be a házba például. Egyébként a többi állattal szemben teljesen normálisan tudott viselkedni, példának okáért a macskáimmal is remekül kijött. Néhanapján még együtt is szoktak aludni. - Szerintem egy ideig nem fogunk egymástól szabadulni, már ismerem ezt! – böktem le a kutyámra. – Ilyenkor első látásra szerelembe esik és ha másik irányba akarnám vinni, mint ahová ti mentek, akkor elkezdene cibálni utánatok – tájékoztattam előre Karynt, hogy felkészülhessen, ma nem kettesben fogják tölteni az időt a blökijével. – Na, szabadítsunk ki engem valahogy, különben itt állhatunk napestig! – mosolyogtam rá, és máris próbáltam rájönni, hogy miként lenne a legegyszerűbb szétszedni a két összegabalyodott pórázt. Már most láttam, hogy nem lesz egyszerű feladat, de talán könnyebben fog sikerülni, mint ahogyan első ránézésre tűnt nekem. – Aztán kárpótlásul meghívlak egy forró csokira, ha szereted – ajánlottam fel, mert én a magam részéről megkívántam, és talán neki is jól esett volna egy kis meleg ital. Az ujjaim már egészen kezdtek elgémberedni a hidegtől, tekintve, hogy a kesztyűből azok kilógtak. Tudom, lehetett volna annyi eszem, hogy normálist veszek fel, de tanultam a hibámból.
A fiatal nő, vagyis nagyjából annyi lehet mint én, szóval a nevetése közben még szélesebben mosolyogtam. Ritkán vesznek körül boldog emberek, vagy egyáltalán olyanok akik tudnak nevetni, és ez most jól jön. Nekem se lesz olyan depresszív a hangulatom mint amilyen eddig volt. - Ohh. Daisy vonzódik a nőcsábász kutyákhoz, akkor biztos kölcsönös a két rosszcsont szimpátiája. - Lenéztem a két kutyára, akik élvezték egymás társaságát. Daisy talált egy új barátot, vagy inkább hódolót. - Ez érthető, hajtja a szerelem. - Mostmár nem bírtam ki nevetés nélkül. Aranyos lehet, ahogy a szomszéd blökit keresi fel mindig a kutyus. Engem is hajthatna a szerelem már. A kézfogás után visszatértem a pórázok piszkáláshoz, de közben figyelmesen hallgattam Mandyt. - Én is, de mondjuk hogyha egy kávézóban láttuk volna meg egymást, akkor nem biztos, hogy elkezdünk beszélgetni. - Ebben az esetben szükségszerű volt elkezdeni társalogni, mert ha már megvan a bocsánatkérés az összeütközés miatt akkor az úgy adja magát, hogy beszélgetésbe kezdünk. De ez is emberfüggő. Biztos van olyan aki inkább leszedte volna a kutyájáról a pórázt csak azért, hogy minél hamarabb tovább mehessen. Mandy nem ilyen, és én sem vagyok az. Még ha rossz kedvem van akkor se szoktam bunkó lenni. Na jó..néha előfordul. Daisy lehetne a kabalám is. Reggel pont jókor volt jó helyen, és most is. Bár ez nem csak neki köszönhető, mert ha ők nincsenek akkor ennek a türelmetlen leányzónak nem jön meg a kedve a futáshoz. Valamennyire sikerült végül a két pórázt kicsit külön szedni, lejjebb még össze vannak tekeredve, de az talán könnyebb lesz. - Akkor mehetnénk együtt, és a két szerelmesnek nem kell külön válnia. - Mi úgy is csak céltalanul sétálunk, nem fogja Daisy bánni, hogy elindulunk arra amerre Mandyék. Persze csak akkor, hogyha nem zavarjuk őket. - Imádom. Jó ötlet, ebben az időben jól esik valami meleg. - Ki nem szereti a forró csokit? Azt megértem, ha valaki utálja a cigit, epret vagy mondjuk a diót, de a forró csokit nem lehet nem szeretni. Ma teljesen szabad vagyok, nincs jobb dolgom, eszembe se jutott visszautasítani az ajánlatot.
- Látod, ez a baj a nőkkel! Mindig a rossz férfiakhoz vonzódnak – mosolyogtam rá Karynra, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mennyire beletrafáltam ezúttal a témába. – Persze vannak kivételek azért, de nem sűrűn… - tettem hozzá továbbra is vigyorogva, hiszen az én férjemmel sem volt ám semmi gond. Csupán annyi, hogy túl korán halt meg, de ezen már rég túltettem magam. Volt rá jó negyven évem, úgyhogy már nem viselt meg annyira, ha Jamiere gondoltam. Csak egy egészen kicsit, de ez szerintem teljesen érthető, főként az első igazi szerelem esetében. Azóta nem is emlékszem, hogy bárkihez annyira vonzódtam volna. Mondjuk időm sem lett volna rá, de ez már egy más lapra tartozik. Egyébként szívből örültem neki, hogy sikerült a másik szőkeség arcára egy kis mosolyt csalni, hiszen olyan elkínzottnak tűnt az arca, amikor összeakadtunk, hogy már rég találkoztam ilyennel. Automatikusan megsajnáltam ilyenkor az embereket, egyszerűen azt hiszem, hogy hajlamom volt az anyáskodásra. Sokan ezt nem kedvelték, úgyhogy most is csak próbáltam ugyanolyan fesztelen lenni, mint máskor, és természetesen magamat adni. Az a legjobb megoldás a legtöbb esetben, igaz? - Hm, ebben azt hiszem, hogy igazat kell adnom neked – ismertem el, miután belegondoltam a dologba. – Főleg, hogy általában én csak berohanok a kávézóba, aztán már ott sem vagyok. Valahogy mindig késésben vagyok és munka előtt szoktam rendszerint berobogni oda. De hát, tudod, hogy van ez… - nem, nem voltam benne teljesen biztos, de jól hangzott. Arról meg egyébként sem nagyon akartam arról beszélni, hogy rendőr vagyok, mert általában ez sok embert egy kicsit megijeszt, vagy legalábbis visszavesznek magukból. Én azt szerettem, ha mellettem senki nem érzi magát feszélyezetten, de a fegyver és a jelvény bizony elég hatásos kedvetlenítő eszközök. Amikor elfogadta az invitálásomat, és még a pórázok kibogozásával is haladtunk egy kicsit, szinte már a mennyben éreztem magam. Úgy látszik, hogy mégsem fogunk teljesen itt ragadni, ráadásul még egy új ismeretségre is sikerült szert tennem. Mindig is szerettem ismerkedni, és már-már teljesen biztosra vettem, hogy ők nem élhetnek túl régóta a városban, hiszen sok embert ismertem. Azért nem olyan nagy, a rendőröket pedig valahogy mindenki ismeri az efféle helyeken. Lehet, hogy túl sokat éltem már kisvárosokban, nem tudom. - Na, én is pont így gondoltam! – csaptam le egyből a válaszára. – Itt a közelben van egy kis bódé, hát ott isteni finom a forró csoki. Ha erre járunk, általában veszek egyet. Úgyis lefagytak már félig az ujjaim, legalább egy kicsit felmelegedhetnek – mivel én már kiszabadultam a fogságomból, így csak a két kutya maradt valamelyest összekötve, de azt már ráértünk később is megoldani, mivel a továbbiakban úgyis együtt folytatjuk a sétát. – A környéken laktok egyébként? – érdeklődtem kíváncsian, nehogy véletlenül megakadjon a társalgás.
- Igen.. -Én nem is választhattam volna rosszabbul.- Persze hogyha tudtam volna, hogy Craig egy elmebeteg akkor nem hogy nem mentem volna hozzá, hanem el is költöztem volna az akkori albérletből. De nem akarom elrontani a hangulatot azzal, hogy megint rossz kedvem lesz, inkább próbálok nem arra gondolni, hogy mi vagyis ki vár majd otthon. - Még nem találkoztam egy kivétellel sem, szóval elég ritkák lehetnek. - Sajna a kivételek csoportja helyett a szerencsétlenekét erősítem. A régebbi barátaim közül akik házasok voltak egyiküknek sem volt felhőtlen a viszonya a férjével, mert általában csalták egymást, vagy ilyesmi. Mennyire örülnék, hogyha nálunk csak megcsalásról lenne szó. Akkor elválnék és kész, elfelejteném örökre Craiget. De így..kicsit nehezebb. Másnak ezekről legfőképpen azért nem mesélek, mert nem akarom sajnáltatni magam. Mindenkinek vannak problémái, nem kell, hogy még az enyémeket is hallgassák. A másik meg az, hogy ebben a városban nem is tudnék senkivel se beszélgetni, mert nemrég költöztünk ide. - A késésben én is profi vagyok, ma például be se mentem dolgozni.. - Holnap se fogok. Vagy lehet..nemtudom. Semmi kedvem hozzá, hogy ott vigyorogjak mintha minden rendben lenne. Kutyát sétáltatni sokkal jobb, és úgy tűnik, hogy így még beszélgető partnert is lehet találni. Azt is mondhatnám, hogy barátot, de még csak nemrég kezdtünk el beszélgetni, ami eddig nagyon jól alakul. - Tudom, ha van egy kis időm akkor én is csak berohanok oda, aztán olyan gyorsan távozok mintha ott se lettem volna. - Pincérnő vagyok, ha nem is a kávézóban akkor a munkahelyemen tudok kávét szerezni, de őszíntén szólva én nem halok bele, hogyha nem iszok kávét reggel. Az igaz, hogy fáradtabb leszek, de nem fogom a falat kaparni koffeint kérek-et üvöltözve. A férjem, na ő teljesen rá van kattanva a kávéra, meg a cigire is. Azon se lepődnék meg, ha drogozna. Daisy szerintem már eldöntötte, hogy Mandy kutyusa a barátja lesz, és úgy tűnik, hogy ez fordítva is így van. Ha még mindkettőnknek lenne plusz három kutyája, akiken szintén póráz lenne, akkor valami láncfűrész kellene ide, mert az biztos, hogy nem tudnánk szét szedni a pórázokat. De most csak kettőt kell külön választatunk, amivel jól haladunk, és a kutyákat egyáltalán érdekli vagy zavarja, hogy mit csinálunk. Mostantól Daisy mindig várni fogja a sétákat, nem mintha eddig ne tette volna. De nembaj, örülök, hogy jó élménnyel gazdagodott, és nem csak unalmas sétából áll a napunk. - Tényleg? Jó tudni, akkor most már tudom, hogy hova menjek ha forró csokit akarok. -Jobban vágyok erre, mint mondjuk egy kávéra. Az pedig jó hír, hogy a közelben lehet kapni, nem ismerem még annyira a várost. Ideje elkezdeni feltérképezni. -Ha lenne nálam valami vastag kesztyű akkor odaadnám, de siettem és még sapkát se hoztam. - Daisynek jó, neki annyi szőre van, hogy nem tud fázni. - Igen, nagyjából negyed óra séta innen. És ti? Biztos régebb óta laktok itt mint mi.- Mandy póráztalanítva lett, a kutyák meg majd kitekerik a maradékot, ami még egymásba van akadva. Megsimogattam mindkét kutyust, Mandyé ha eddig ilyen barátságos volt kétlem, hogy leharapná a kezemet mert végig simítok a hátán.
Inkább nem kezdtem el firtatni, hogy miért van ilyen rossz véleménnyel a férfiakról. Biztosra vettem, hogy nincsenek pozitív tapasztalatai és ez állhat a dolgok hátterében, de még korai lett volna erről faggatnom, hiszen alig pár perccel ezelőtt tudtam meg a nevét is. Nem akartam máris lerohanni valami teljesen személyes dologgal, mert tényleg semmi közöm nem volt hozzá. Az egy dolog, hogy szerettem beleütni az orrom mások dolgába – valószínűleg munkaköri ártalom lehet életem mind a két területéről -, de azért nem akartam túlzásokba esni egy idegennel szemben. A végén még fogná magát és elrohanna előlem, pedig most több kedvem volt beszélgetni valaki olyannal, aki válaszol is, mint Boeval, aki csak megy az orra után. - Hidd el, vannak! – mondtam végül csak ennyit, és egy biztató mosollyal is megajándékoztam, mert én már csak ilyen mosolygós és önzetlen vagyok. Általában. Azt most nem is kezdtem el neki magyarázni, hogy én már találkoztam egyel, mert ugyanaz állt velem kapcsolatban is, ami vele. Egyrészt nem akartam traktálni a saját dolgaimmal, másrészt neki sem volt köze az én életemhez, öt perccel a találkozásunk után. Azért vannak dolgok, amikre még én is odafigyelek, legyek bármennyire közvetlen természet. Oké, ha rendőrségi ügy lenne, akkor kíméletlenül kérdezgetném, de most felesleges volt. Amit el akar mondani, azt úgyis el fogja. Egy idegennek sokszor könnyebb magunkról beszélni, mint egy barátnak, bár ilyenkor sem árt azért vigyázni, nem mindegy, hogy kinek teregetjük ki lelkünk legtitkosabb részleteit. Még jó, hogy nekem vele szemben nem kellett annyira óvatosnak lennem, hiszen az egyértelmű volt számomra, hogy nem a farkasok táborát gyarapítja. - Jól tetted – nevettem el magam, mert az jutott eszembe, hogy a nők nagy része bizony profi a késésekben. – Nekem szabadnapom van, úgyhogy ezért is jöttünk el sétálni. Máskor csak este szoktunk, akkor meg már nem nagyon lehet emberekkel találkozni. Akinek van egy kis esze, az nem teszi ki a lábát olyan hidegben – nem mintha most nem lett volna elég hűvös, de estére csak még inkább leesik a hőmérséklet, nem? Kész elmebaj, hogy én olyankor még nekivágok a városnak, de a kutyáért mindent, igaz? Mivel idő közben elindultunk a forró csokit jelentő bódé irányába, így nem tudtam teljesen Karyn felé fordulni, de azért próbáltam felé fordítani a fejemet, mert én sem szerettem, ha beszéd közben nem figyeltek rám. Az olyan személytelen, vagy hogy is mondjam. Mintha a másikat egyáltalán nem érdekelné az, amit mondok, szóval én félig őt néztem, félig a kutyákra figyeltem, hogy nehogy elkószáljanak itt a nagy boldogságban, amiért egymásra találtak. Nem lett volna túl jó élmény, ha most még nekiállunk üldözni őket, vagy esetleg kimennek a folyó jegére. Nem, erre most gondolni sem akartam! - Ugyan, semmi gond – legyintettem egyet, azon meg csak mosolyogtam, hogy a segítségemmel felfedezhetett egy új helyet. Ebből már ténylegesen is egyértelművé vált a számomra, hogy új a városban, a következő mondata pedig csak megerősítette mindazt, amit már eddig is sikerült kikövetkeztetnem. – Hát, nem tudom mennyivel. Én sem vagyok tősgyökeres fairbanksi, nagyjából egy éve költöztem ide – árultam el ezt a kis apróságot magamról. – Egyébként mi egy kicsit kintebb lakunk, de ez az útvonal nincs olyan messze tőlünk – magyaráztam tovább lelkesen, miközben lassacskán sikerült a bódét is megközelítenünk.
- Akkor már jöhetne velem szembe egy. - Továbbra is mosolyogtam, de közben sóhajtottam egyet. Ha jönne is, nem sokat érnék vele, de álmodozni azért szabad. Nem értem, hogyha csak kutyát sétáltatok és épp beszélgetek akkor miért térnek mindig vissza a gondolataim Craighez. Annyira utálom..el akarom felejteni, legalább pár órára, de nem megy. - Az jó. Talán én is kiveszek majd pár szabadnapot, Daisy úgy is megszerette ezt a környéket, de inkább titeket. Amúgy mit dolgozol? - Nem akarok tolakodó lenni, ezért csak olyat kérdezek amit általában mindenki, hogyha megismer egy új embert. - Mi akkor is kijövünk, ha kicsit több ember van, és a rossz idő sem akadályoz meg minket, persze hóviharban nem hoznám ki Daisyt. - Nemtudom, hogy csinálja ez a kutya, hogy még a leghidegebb időben is képes órákat sétálni, és mindig talál valamit amit felfedezhet. A bódé felé vettük az irányt, és a kutyákat sem kellett győzködni, jöttek maguktól. Nemtudom, hogyan fogjuk őket sikeresen elválasztani egymástól, mikor mindketten megyünk haza vagy Mandy nemtudom hova megy ez után. - És szeretsz itt élni? - Okos kérdés, ha nem szeretne biztos itt beszélgetnénk. - Az jó, akkor lehet, hogy máskor is össze tudunk futni, csak vigyázni kell a pórázokkal.- Miközben beszéltem figyeltem a kutyákat is, mert az igaz, hogy nincs valami meleg idő, de járkál erre pár ember, és Daisy nagyon bele van merülve az új barátjába, nem is figyel arra, hogy esetleg fellök valakit. Szerencsére hiába aggódtam, kultúráltan ugrált körülöttünk.
Igen, a szavai hallatán most már biztosan tudtam, hogy nincsenek túl jó tapasztalatai a férfiakkal kapcsolatban. Őszintén sajnáltam őt, hiszen biztosan megérdemelte volna, nem tűnt rossz szándékú nőnek. Bár tudom, hogy sokszor nagyon könnyű rosszul megítélni valakit, de ez már egy másik dolog. Szerelem mindenki életébe kellett, egyszer egy olyan igazi. A szavaiból pedig abszolút fogalmam sem lehetett arról, hogy mi nála a helyzet otthon. Reménytelen magányos nőnek tűnt, és átéreztem valamennyire a helyzetét, hiszen én sem tudom már idejét, hogy utoljára mikor voltam randizni, vagy egyáltalán megismerkedni egy férfival. Oké, volt egy csomó munkatársam, közöttük mozogtam egész nap és jól kijöttem velük, de az nem ugyanaz, akárhogy nézzük is. - Úgy látom az én Boem is remekül érzi magát. Majd máskor talán szándékosan is összefuthatnánk, legalább addig sem az embereket lökdösi fel, hanem el van foglalva – itt a saját kutyámra utaltam, mert nem tudtam, hogy a hölgyemény itt mellette mennyire képes arra, hogy elborogassa a járókelőket, mint valami bowling golyó a bábukat. Sajnos az én blökim hajlamos volt rá, ezért nem szerettem igazán korábbi időpontban jönni, de ma végül mégiscsak kivételt tettem. Akkor még jobb ötletnek tűnt, hogy inkább itt legyünk, minthogy még egyszer összerágja a lábtörlőt. Így is az övé marad már, én meg vehetek majd másikat. Bár a múltkori incidens után megfogadtam, hogy nem megyek jó darabig a bevásárlóközpontnak még csak a közelébe sem, de valószínűleg a kisboltban nem fogok ilyet kapni, pedig örülnék neki. - Egyébként tudom, hogy egyáltalán nem látszik rajtam, de rendőr vagyok – árultam el most már, hiszen tovább nem tudtam ezt halogatni. Konkrétan rákérdezett, hazudni meg nem akartam. Az pedig még csak fel sem merült bennem, hogy ne válaszoljak semmit, mivel annyira udvariatlan lett volna a részemről, hogy arra még én sem lettem volna képes. – Hát a havazáskor nem is szabad. Nem tudom, hogy honnan jöttetek, de ennyire északon elég durva szokott lenni, ha rákezd. Van, hogy napokig nem hagyja abba és olyan erős a szél, hogy egy-kettőre betemet, vagy eltévedsz, mert minden egyforma… - ráztam meg a fejemet rosszallóan, ugyanis volt már rá példa, hogy azért jelentettek valakit eltűntnek, mert az pont kint tartózkodott, amikor vihar volt odakint. Nem is tudom, az ilyen emberek mit képzelnek. Aztán jó kis tüdőgyulladás lett a jutalma, még erre is emlékeztem. - Igen, ezentúl lehet, hogy majd magamra tekerem inkább, ha kutya van a közelünkben – nevettem el magam vidáman. – Azon meg még sohasem gondolkoztam igazán, hogy szeretek-e itt élni. De azt hiszem, hogy igen. Tudod, a férjem családja is alaszkai, ők Sitkában élnek. Időnként még szoktam velük telefonon beszélni – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az anyósomék. Szerettem őket, nagyon kedves és tisztességes emberek. Csak azt sajnáltam, hogy nem látogathattam meg őket. Elég gyanús lett volna, hogy a bő három évtized alatt, mióta nem láttak, szemernyit sem változtam. – Meg éltem már hasonlóan északi helyen, úgyhogy megszokni nem volt nehéz, de akkor is jobban kedvelem a melegebb klímát. De hát a munka, az munka… - vontam meg végül a vállaimat, közben pedig oda is értünk a bódéhoz. – Milyet kérsz? Simát vagy valamilyen ízesítettet? – érdeklődtem mosolyogva.
- Benne vagyok, és szerintem Daisynek is tetszik az ötlet. Jól megvagyunk mi így négyen. - Nemtudom, hogy ők mindig erre jönnek-e, de én megszoktam ezt a sétányt, új helyeket amúgy is csak jó időben célszerű felfedezni, ami itt nem sűrűn van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog alakulni ez az átlagos sétáltatás. De ha nem találkoztunk volna Mandyékkal akkor is sokkal jobban élvezném a kint létet, mint az otthoni üvöltözést és veszekedést. - Ez igaz Daisyre is, szerencsére Boe jobban érdekli mint az, hogy neki menjen a többi embernek. - Mindig csak játszani akar az idegennel, sose jutna eszébe harapni, de sokan megijednek tőle amiért olyan nagy. Pedig nincs okuk rá, Daisy maximum csak halálra nyalogatja őket. Hiába ismerem Mandy-t csak egy kis ideje, már most úgy érzem, hogy nem vagyok annyira egyedül a városban. A főnökömmel egy hét alatt nem beszéltem annyit mint most Mandyvel. Meg nagyon mással sem, de nem is volt rá igazán lehetőségem. Dolgoztam, hazamentem, Daisyt sétáltattam, szóval nem a barátkozással foglalkoztam. - Tényleg nem látszik. - Kissé meglepett, hogy rendőr, de ettől még nem nézek rá másképp vagy ilyesmi. -Biztosan nem kell félned amikor este egyedül mész haza.- Úgy tudom, hogy minden rendőr tud verekedni, függetlenül attól, hogy nyomozó vagy valami más, de lehet, hogy tévedek. Eddig se volt tervben, Mandynek beszélek Craigről, de mostmár véletlenül se szólhatom el magam. Nem érzem rosszul magam attól, hogy ő rendőr, én meg csak pincérnő vagyok. Nekem ez jutott, és szeretem a munkámat. Persze ha több fizetésem lenne akkor még jobban szeretném. - Anchorage-ből, de hallottam róla, hogy itt milyen tud lenni az időjárás. Daisyt még ez sem érdekelné, de én figyelek, hogy mikor jöjjünk ki, nem lehet kellemes halál a hó alatt végezni. - Annál nincs is rosszabb mikor annyira fúj a szél, hogy nem kapok levegőt, és közben még a hó is esik. Nem lehet mindig megmondani előre, hogy mikor lesz hóvihar, ezért is rossz, hogyha hirtelen jön és nincs hova menni. - Nem is csodálom, szerintem kevés olyan ember van aki nem szeret itt élni. - Nekem egyik várossal sincs bajom, ahol eddig éltünk az is tökéletesen megfelelt, de Fairbanks-hez legalább nem kötnek rossz élmények, egyelőre. - Az én férjem családja is, meg az enyém is, de mi nem tartjuk a szülőkkel a többi rokonnal a kapcsolatot. Én azért néha felhívom őket, de igazából azt se tudom, hogy mi van velük. - Fogadok, hogy az ő férje normálisabb mint az enyém, bár Craig-nél mindenki normálisabb. - Lehetne egy kicsit melegebb, de nagy forróság az már nem olyan jó. - Egyszer jó lenne elmenni Hawaii-ra, de ahhoz pénz kell, plusz sok-sok szabadnap. - Simát. -Feleltem mosolyogva, miközben előkészítettem a pénztárcámat Nem lógnak jégcsapok az ujjaimról, de jól esne már felmelegíteni őket a forró csokival. Csak arra kell vigyáznom, hogy a két szőrmók a nagy játék közben ki ne verje a kezemből.
Örültem neki, hogy Karyn is vevő volt a közös séta ötletére. Azért mégiscsak szórakoztatóbb lesz így mind a négyünknek, nem? És amúgy is szerettem segíteni az embereken, ő meg kicsit elveszettnek tűnt nekem. Oké, az, hogy nemrég költöztek csak ide, még nem jelentette azt, hogy nincsenek barátai vagy egyedül lenne. Én azonban egyáltalán nem bántam, ha egy lehetek mondjuk a sok közül, akik itt az ismerősei. Nekem is jó volt, amikor ideköltöztem és már volt pár ember, akinek úgy köszönhettem oda, hogy nem csak beszédbe próbáltam elegyedni velük, hanem már tényleg tudtam a nevüket és ők is integettek nekem. Ez a kisvárosok pozitív hatása, ezért is szerettem itt lakni. Amennyire idegesít másokat, hogy nincsenek titkok és mindenki ismer mindenkit, én éppen annyira szerettem. A metropoliszok túl személytelenek. - Tudod, ezen most akár meg is sértődhetnék – nevettem el magam, amikor egyetértett velem abban, hogy nem látszom rendőrnek. Nagyon hasznos tudott ám lenni. Ha olyan helyen élnék, akár beépíthető embernek is tökéletesen megfelelnék, hiszen a testalkatomat elnézve sem vagyok egy tipikus, marcona rendőr. Azért a filmekben általában kemény csajokat raknak be erre a szerepre, míg én külsőre egyáltalán nem tűntem annak. Én ezt sosem bántam, mert a magamhoz való eszem viszont megvolt, és többször vettem már hasznát ennek, mintha jó tíz centivel magasabb lennék és húsz kiló izommal több. Amúgy is, ha nagyon szorult volna a hurok, még mindig ott van valamelyik varázslat, amivel akár nagyobb erő vagy gyorsaság birtokába is kerülhetek. - Amúgy sem vagyok félős, pedig sokan azt hiszik rólam. De egyébként tényleg nem kell – immár a nevetésem mosollyá szelídült és közben sikerült eléggé megközelítenünk a bódét ahhoz, hogy most már a forró csokira koncentrálhassak. Szinte már a számban éreztem az ízét, alig vártam, hogy ténylegesen is így legyen. Ez lesz a mai napom fénypontja, hogy úgy mondjam. – Igen, Anchorage azért csak valamivel délebben van – bólogattam egyetértően. Azért ezen a vidéken ez is sokat jelentett, Fairbanksben kicsit morcosabb volt az időjárás nagy általánosságban. - Hát, azért Alaszka eléggé meg tudja viselni az embert. Én elég jó kedélyű vagyok és amúgy is lekötöm magam mindig valamivel, de sok itt a depressziós. Biztosan hallottál már erről – árultam el neki a dologgal kapcsolatban a véleményemet. Azért nem ez volt a legtökéletesebb élőhely, de voltak olyan emberek, akik itt találták meg álmaik otthonát. Tényleg szép tudott lenni, csak a telek voltak borzasztóak. Itt a világos órák száma is kevesebb volt, mint Anchorageban. Szegény Karynék pont rosszkor jöttek, de én is ilyen időszakban érkeztem, úgyhogy átéreztem most a helyzetüket. - Szomorú, hogy a mai világban így van, nem? – kérdeztem, miközben megcsóváltam a fejem és vetettem rá egy oldalpillantást. – Ha élnének a szüleim, akkor én szívesen beszélnék velük, de helyettük csak a férjem szüleivel szoktam. Amikor Jamie meghalt, mind nagyon magunkba zuhantunk, ezért is érzem kötelességemnek még mindig, hogy tartsam velük a kapcsolatot. Nem tudnám ezt jól megfogalmazni… - bizonytalanodtam el egy kicsit a végére, és mivel odaértünk a bódéhoz, félbe is hagytam a témát. - Hagyd csak, én állom! – közöltem határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon, amikor észrevettem, hogy máris vette elő a pénztárcáját. – Akkor lesz egy sima, én pedig egy mogyorósat kérnék – mosolyogtam a pult mögött álló eladóra, közben félig felkönyököltem a kis fa felületre és Karynnak szenteltem a további figyelmemet.
- Te szegény. - Én szintén elnevettem magam, és örültem, hogy már most tudunk viccelődni, és, hogy ilyen oldott a hangulat. Áldom a pórázokat, komolyan. Ha majd Daisy újat kap, akkor a mostanit elteszem emlékbe, vagy a kabalám lesz, és mindig tudni fogom, hogy ennek köszönhetően ismertem meg Mandy-t és Boe-t. Amúgy meg szerintem nem sokan jönnének rá rögtön, hogy ő pont rendőr, mert inkább néz ki modellnek mint zsarunak. - Én sem, de mondjuk ha egy sikátorba tévednék akkor lehet, hogy megijednék. Miért hiszik azt, hogy félős vagy? - Craigről nem tudnám elképzelni, hogy megvédene ha esetleg megtámadnának minket az utcán. Nem azért, mert nem szeret, ami igaz, hanem azért, mert még életembe nem láttam verekedni. Szerintem csak rám emelgetni vígan az öklét, de ezen kívűl kétlem, hogy meg tudná magát védeni ha belé vagy belénk kötnének. - Hallottam, de Skandináviában is sok, mert ott szinte egész télen sötét van. Ha valaki a sötétségtől lesz depressziós, akkor biztos van más is, mert csak a világosság hiánya miatt bedepizni..nem is tudom..érdekes. - Inkább legyen csak sötét, mint csak világos. Úgy aludni este, hogy kint még nagyban süt a nap, baromi idegesítő lehet. Akkor már inkább a sötétség, nekem azzal nincs bajom. Aki meg nem bírja, az ne költözzön Alaszkába, vagy oda ahol ugyanez van. - Igen, eléggé. - Elhúztam a számat, és tovább hallgattam amit Mandy mondott. - Sajnálom, hogy meghaltak, biztos olyan jó emberek voltak mint amilyen te vagy. - Nem örülnék a szüleim halálának, mert annak ellenére, hogy nem beszélek velük, nagyon megviselne, hogyha történne velük valami. Ilyenkor rossz érzésem van, hogy nekem mindenkim él, és mégsem vagyok boldog, míg más örülne, hogyha újra vele lehetnének a szerettei. Úgy láttam, hogy ez nem a legjobb téma, ami érhető, szóval én sem beszéltem róla többet. Maradjon meg a jó kedvünk. - Köszi. - Nem kerül sokba egy forró csoki, ezért nem ellenkeztem és visszatettem a pénztárcámat a táskámba. Legközelebb majd én fizetek, hogyha újra eljövünk ide vagy esetleg valahova máshova megyünk inni vagy enni valamit. Daisy-n úgy láttam, hogy végre visszavett a pattogós labda stílusából, így az emberek megnyugodhatnak, nem áll fent a borulás veszélye. - Majd valamikor elmehetnénk valahova, kutyák nélkül. Nem sok helyen jártam még. - Nincs a blökikkel semmi baj, de egy kávézóba, moziba nem vihetjük be őket. Daisy nem harapós, de akkor sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e Craig-gel egyedül hagyni. A mai reggel után abban se vagyok biztos, hogy Daisy-t meg tűri-e a házban a férjem. De sose engedném meg, hogy ki tegye az utcára.
- Hát, elárulok egy nagy titkot! – halkítottam le a hangomat és hajoltam kicsit felé, mintha tényleg olyan fontos dolgot akarnék vele megosztani. – A horrorfilmeken bizony nagyon meg tudok ám ijedni – először igyekeztem magamra némi komolyságot erőltetni, de végül nem ment túl jól. Hamar elmosolyodtam, ezért sem lett volna jó, ha az ötvenes években sikerül befutnom, mint színész. Én egészen biztos, hogy egyetlen Oscart sem kaptam volna kézhez, de sebaj. Elég, hogy a sztárok között foroghattam egy darabig. Ezek az emlékek mindig kedvesek lesznek számomra, ebben egészen biztos vagyok. - Pedig lehetséges, hidd el – bizonygattam nagy lelkesedéssel. Ebben legalább biztos voltam, ha már más orvosi témában nem is voltam olyan jártas, mint mondjuk Abie. – Bizonyított tény, ha minden igaz, hogy az emberek a világosság hiánya miatt könnyen magukba zuhannak. Ilyenkor áldom a munkámat – mosolyodtam el újra, mert tényleg így állt a helyzet. Nekem akkor sem jutott volna időm depresszióba zuhanni, ha ahhoz lett volna éppen kedvem, hogy sajnáltassam magam ilyen formában. Nem, nem volt jellemző rám egyáltalán az, hogy magamba forduljak. Biztosan kimaradt a génjeimből, kitudja. - Köszönöm – biccentettem egyet. – De tudod, halottakról jót, vagy semmit – emeltem meg a kezeimet, ügyeskedve kicsit Boe pórázával. Igazából a szüleim éltek és virultak valami idősek otthonában, csak éppen amikor tizenhat évesen eljöttem otthonról, tudtommal úgy vették, hogy már nem élek. Számomra ezzel ők is meghaltak, és ennyi volt az egész. Los Angelesben új életem lett, ami tökéletesen megfelelt nekem. Azért pedig igazán hálás voltam, hogy a férjem haláláról nem kérdezett, mert ez volt az egyetlen, ami fájó téma volt számomra. Szegény Jamie, túl fiatal volt és túl régen voltak már azok a hetvenes évek. Miután kézhez kaptuk mind a ketten a saját forró csokinkat, valamivel jobban éreztem magam. Máris melegítette kicsit a papírpoháron keresztül az elgémberedett ujjaimat, ami határozottan pozitív volt most számomra. Közben intettem a fejemmel Karynnak, hogyha gondoljak, akkor akár tovább is indulhatunk, hogy ne ácsorogjunk feleslegesen a hidegben. Sétálva csak könnyebben ki lehet bírni, ugye? - Persze, szívesen! – bólogattam lelkesen, mert örültem az ötletnek. –Én sem nagyon szoktam, bár leginkább csak időhiány miatt – vontam meg a vállaimat. Ha tudta volna, hogy nem csak rendőr vagyok, akkor egészen biztosan jobban megérti, mint így. Ebben az esetben viszont valószínűleg úgy tűntem neki, mintha teljesen munkamániás lennék. Nem baj, még mindig jobb, mintha elkezdenék neki magyarázni az őrzőkről, és arról, hogy informátorként mennyi elfoglaltságom van még pluszban a rendőri hivatás mellett, és hogy állandóan készenlétben kell lennem. Igen, még éjszaka is. – De azért tudom, hogy van egy-két jó hely. Például az O’Connors nem rossz kocsma, és finom az ír kávéjuk – mosolyogtam újra vidáman. – Az Upper Decket annyira már nem szeretem, nekem túl hangos. És tudom, ettől most nagyon nyugdíjasnak tűnök – nevettem egy jót. Én igazából csak a farkasok miatt nem rajongtam érte, meg a múltkori nézetletérés miatt, amibe ott sikerült belekeverednem. Amúgy nem rossz az a maga módján.
- Azokon én is. Nem is értem, hogy az emberek miért szeretik őket. Olyan jó félni? Vagy nem aludni éjszaka? - Ebben is hasonlítunk, hogy megijedünk a horrorfilmektől. Én a vígjátékokat szeretem a legjobban és a nem túl véres akciófilmeket. A nyálas romantikus filmek..hát azokat is kerülöm. Ha az életemből filmet készítenének az biztos valami ZS-kategóriás dráma lenne. Megmosolyogtató, hogy Mandy rendőr létére meg tud ijedni ilyesmitől, de nem meglepő, mert a rendőrök sem holmi Terminátorok akiknek nincsenek érzelmeik. Sokan ezt hiszik szerintem, de az az ő bajuk. - Hmm, érdekes. Elhiszem, de akkor én a kivételt erősítem mert rám nincs hatással, hogy sokat van sötét és alig van világos. - Ha meghalna valaki akit szeretek, akikből amúgy nincs sok..akkor valószínűleg sikeresen depresszióba esnék, vagy legalábbis a határt súrolnám, de a sötétség..az nem tűnik olyan komolynak. Persze hogyha valaki egy ilyen helyre születik és nincs lehetősége a költözésre akkor vagy megszokja, vagy kikészíti a dolog. - Biztos sok mindenért tudod áldani, sok jó oldala lehet a rendőr létnek. - Én biztosan nem bírnám, nem csak azért, mert az első adandó alkalommal véletlenül saját magamat lőném fejbe, hanem azért is mert nem bírom a vért. Gondolom ha helyszínelni kell akkor van belőle bőven. Egyetértően bólintottam egyet, mert teljesen igaza van. Bár ha Craig majd meghal, nemtudom, hogy fogok-e tudni róla akármi jót is mondani. Taláán azt, hogy nem késelt meg. Meg kell köszönnöm neki. Aztán mi van még? Semmi. Elindultam Mandy és a kutyák mellett, kezemben a forrócsokival, amit lassan el is kezdtem inni, de még túl forró volt, szóval nem tudtam lehúzni, de az ilyet nem is szokás. - Na, akkor hogyha majd mindketten ráérünk tervezhetünk valamit. - A munka engem is lefoglal, de mivel ezen kívűl máshova nem igazán megyek annyira nincsenek telezsúfolva a napjaim. Mielőtt majd elválnak útjaink mára, megadom Mandynek a számom, mert enélkül elég nehéz lenne tartani a kapcsolatot egymással és megbeszélni egy újabb találkozott. A postagalamb kiment a divatból. - Olyan rossz érzés, hogy még ezeket se ismerem, nem is rémlik a nevük, pedig már itt vagyok egy ideje. - Azért megjegyzek mindent amit mond, és megkeresem őket. Jobb így, mint céltalanul bolyongani a városban, hogy hátha lesz valami út közben. Legyintettem egyet a nyugdíjas megjegyzésére, mert nem, egyáltalán nem tűnik annak. - Dehogy, egyáltalán nem tűnsz annak. Én se szeretek oda menni ahol hatalmas a hangzavar, kivéve persze akkor hogyha koncertet akarok látni. De már nem vagyok tizenhét, szóval jobban szeretem a nyugalmat. - Persze néha jól jön, és nem is a síri csöndről beszélek, hanem arról, hogy megy valami halk zene közben.
A horrorfilmekkel kapcsolatban csak megráztam vigyorogva a fejemet, ezzel jelezve, hogy fogalmam sincs, mások miért szeretik az ilyesmit. A magam részéről az akciófilmekkel semmi bajom nem volt, hiszen sokszor nekem is úgy telt el egy nap, mintha az egyikből vágtunk volna ki egy izgalmas jelentet. A romantikus filmeket is nagyon szerettem, tudom, hogy reménytelenül romantikus tudok ám lenni. A vígjátékokról meg aztán ne is beszéljünk, mivel az egyik kedvenc műfajom volt. Sajnos arra nem nagyon volt időm, hogy a legújabbakat megnézhessem moziban, de azért voltak olyan klasszikusok, amiket szívesen láttam újra és újra. - Ugyanúgy megvan a sok rossz oldala is. Maximum azért jó, mert annyira leköt, hogy nincs időm a depresszióra – nevettem fel vidáman, de az árnyoldalakról inkább nem kezdtem el beszélni. Szerintem keményebb és megterhelőbb volt lelkileg ez a munka, mint azt a kívülállók el tudták volna képzelni. Azért a helyszínelés – még ha én magam nem is voltam helyszínelő -, meg a családdal való beszélgetés sohasem volt egy nagy élmény, amikor halálesetről volt szó. Ettől függetlenül azonban kétségkívül akadtak mulatságos helyzetek is, amikor például egyetemistákhoz hívtak ki minket, vagy valaki valamilyen tréfa áldozatává vált. Szóval nem volt monoton meló, ez biztos. - Figyelj, ha előre leegyeztetjük, akkor én tudok végül is bármikor időt szakítani valamire – vontam meg a vállaimat, immár forró csokival felszerelkezve. Azt már nem tettem hozzá, hogy ez félig-meddig a rangom kiváltsága volt. Az meg a másik, hogy a város annyira nagyon nem nagy, hogy egy estére ne tudjanak nélkülözni. Ha pedig mindenképpen szüksége lenne rám az őrsön valakinek, akkor egyszerűen csak fel kell hívni, és megoldható minden. Most emiatt nem fogok ám állandóan készenlétben állni az íróasztalom mellett. Amúgy sem rajongtam a papírmunkáért soha, én inkább azt szerettem, ha valamit tenni is kellett, nem csak egész nap jelentéseket körmölni, meg kitudja még, hogy micsodát. Valami förtelmes volt! Egyszer büntetésből voltam irodai munkára ítélve, de egy életre megtanultam, hogy ezt soha többé nem szabad elérnem valami baklövéssel. - Ó, emiatt igazán felesleges aggódnod, Karyn. Egy hónap még nem olyan sok idő, jó, ha ennyi idő alatt az otthonodat berendezted, meg találtál munkát. Más eddig sem jut el, nemhogy szórakozni menjen! – közben forgattam a szemeimet is, hogy ezzel is érzékeltessem, mennyire lehetetlen lenne máris kimozdulni. Tény, hogy megoldható lenne, ha nagyon akarná, de azt gyanítottam, hogy nem ez volt számára a világon a legfontosabb dolog. Megértettem, nekem sem lett volna életbevágó. - Ha tudnád, hogy mennyire réginek tűnik, amikor tizenhét éves voltam… - nevettem el magam újra. Nem, biztos, hogy nem tudhatta, hiszen külsőre nem látszott rajtam a korom. A vicc az, hogy tényleg nyugdíjas korú voltam már, csak remekül tartottam magam, hála a testemet fedő tetoválásoknak. Azért a legtöbb ember, ha látná, ezt biztosan furcsának találná, de ez van. Nem mutogatom, amúgy sem kedvez a lenge öltözékeknek az itteni időjárás. Még nyáron sem igazán, bár akkor még úgy-ahogy belefér. – De azért még sokan a te korodban járnak szórakozni. Vagy esetleg van gyereked? – érdeklődtem kíváncsian. Én ugyan nagyon szerettem volna, de sem a megfelelő férfi nem volt meg hozzá, sem az életvitelemet nem lehetett megfelelőnek ítélni a gyerekvállalásra.
Kezdőlap
//
