Elcseszett egy nap ez is. Mint az eddigi összes többi... Voltaképpen már azon se csodálkoznék, ha ennél lejjebb süllyedhetne... Nem rég tértem vissza ebbe a korhos kisvárosba, vissza a földiekhez. Elég volt az önsajnálat szarában gubbasztani, szóval annyiban is hagytam. Majd pont én fogom magam elásni egy baszott nagy sziklamélyedésbe egy nő miatt! Hát persze... hogy nem...! Shayent kiheverni igazából nem volt egyszerű. Fél életet élni, vagy minek is nevezzem, nem túl fényes. Mindenesetre ma este mindenképp megünneplem önmagam, meg a virágzó jó kedvemet, és leiszom magam egy pingpong asztal alá. Vagy valami ilyesmi. Fáradtan csoszogtam a fagyos aszfalton mélyen tüdőmig szívva a hideg, már-már dohosnak nevezhető levegőt. Mielőtt visszatérek a falkához, a házamhoz, előtte nem ártana egy-két alap dolgot összeszednem. Ugyanis energiatakarékos gyerek volnék, és ha belépek a hegy területére egyhamar nem mászok ki sehova. Na jó, max a kocsmába. Már egészen szórakozottra boldogítottam magamat a gondolataimmal, mikor megláttam egy épp optimálisnak tűnő árust a maga idétlen formájával, a hórihorgas alkatát és egyéb ékeit fel sem sorolnám. Cigije biztos lesz, meg egy hot-dog is belém fér a'sszem. Azonban ahogy közeledtem akarva, akaratlanul is beindult a radarom, a piros lámpa pedig majdnem kicsapta a biztosítékot bennem. Már csak a jó öreg farkasomat kellett bilincsre vágni. Na igen, hasonszőrű lesz... már nem az árus, hanem a nő, aki odalépett hozzá. A pajzsom iramban szaladt fel, noha csak mértékkel. Néhány percet vártam talán, nem többet, mikor újra halk, tompa léptekkel megindultam a pasas felé, ügyet se vetve a bundásra. - Üdv. Egy doboz... akármilyen cigi lesz, meg egy hot-dog. Mustárral. Csak mustárral. - rekedtes hangom érdesen szólalt fel, egyszerűen közölve "vágyaimat". Micsoda vágyak... Eközben persze akaratlanul is éreztem a nő fikszírozó, már-már égető pillantását testemen, de egyelőre nem foglalkoztam vele. - Mondom mustár! Balf... - csattantam volna fel, és talán még ki is téptem volna szerencsétlen fickót a bódéja mögül, ha az iménti "bolhás" nem kocogtatja meg a vállamat. Pompás, pont ez hiányzott még! Ám mielőtt még rá mordultam volna, hogy rohadtul kopjon már le rólam, a képembe tolta a keresett srác képét. Homlokomon redők keletkeztek, ahogy mellkasom előtt kissé összébb húztam a bőrdzsekit. Füstszín pillantásom többszörösen átjárta a nőstényt, majd újra a képet. A nevem hallatán majdhogynem sikerült döbbent pofát is vágnom mindemellé, de végül visszafogtam a hirtelen reakciókat. Ezernyi érzelem kavargott bennem, ahogy önmagamra tekintettem vissza a képről. Kitudja már hány éve volt ez... A szüleim... Jó vicc, rohadtul élvezem! ÉS egyáltalán... mi a büdös szart keres ennél a csajnál az én gyerekkori képem? Apástúl anyástúl...? Miaszar van?? - Hmm... - ennél többre most még nem futotta. Voltaképpen csoda, hogy ennyit kitudtam magamból préselni. És amúgy is... Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy ki ez a liba, és egyáltalán miért keres engem? Mi a faszom... Lassan a farmerom zsebébe másztam ujjaimmal, hogy az eközben elkészült hot-dogot na meg a mellé szorított bagót kifizessem. És nem is várattam a dolgot, egy kiadós harapással meg is szentségtelenítettem a kifli egyik felét. Elég ratyi, de kajának megteszi... - Nos, először is... Ki vagy te? És miért keresed ezt a tagot? - szólaltam meg két rágás között, csak úgy stílusosan. Igyekeztem nem mutatni, hogy a keresett célszemély pont én lennék, és bár nehezen ment türtőztetni magamat, valahogy mégis sikerült.
Érzékelem a meglepettségét. Farkas ösztönök sem kellenek hozzá, de hol nem tojom le magasról én, hogy mások mit gondolnak rólam? Silas-szel sok vitánk volt ez miatt (is) már, mert - bár nem mondja ki - félt. És én tudom, hogy félt, mégis keresem a bajt, a veszélyt, a talpalatnyi vékony jeget, ami arra vár, hogy rászaladjak és kísérletezzek, vajon beszakad e majd alattam... A másik lehetőség, hogy önző mód magának akar a tankom. Más variáció nincs a kihágásaim, különc viselkedésem rá való vonatkozásában. Valahol egyébként még élvezem is ezt a figyelmet, féltést felőle, amit mások irányába ritkábban produkál. Na de vissza ehhez a tahó farkashoz, aki még egy "Kösz bazdmeg"-et sem vet oda szerencsétlen árusnak, csak kifizeti és elveszi a kajáját, mintha az valami automatikusan járó dolog lenne. Tuti egész életében tükörsimára nyalták a hátsóját és mindent elé tettek... Ahogy rám pillant, felvonom a szemöldököm kérdőn, szinte kihívón. Gyanakvón húzom fel pajzsom. - Ez a csend nem sok jót ígér, de talán arra is enged következtetni, hogy a pasas tudhat valamit a testvéremről. A kérdésére akaratlanul is bújkáló, szemtelen "macskamosoly" szökik a képemre. - Szóval tudod, ki ő! És nyilván akkor azt is, hogy hol találom... - sandítok felé, jégkék tekintetét keresve. Hangom komolyan csendül a szórakozott mosoly ellenére is. Súlya van, érezhetően fontos ez most számomra, hogy megtaláljam Olent. - A nevem Yetta és a húga vagyok.
Éppen kegyesen, és egyszerűen rávágtam volna az Olen raktárból előrántott "leszarom" választ a kijelentésére, mikor újra megszólalt... És bár ne tette volna...! Nem azért mert így elsőre mélységesen meghatna maga a mondat. Pont nem érdekel, hogy miféle kínja van. Ám képtelen vagyok elmenni a szavak súlya mellett, képtelen vagyok egyáltalán egy kurva, kicseszett szót is kipréselni magamból. Legalábbis az első öt másodpercben semmiképp sem voltam erre képes. Tekintetem mereven állta az övét, kutatva, egyre mélyebbre akarván hatolni a tudatalatti homályos medrébe. Honnan az isten picsájából rángatták elő ezt a csajt? És egyáltalán, hogy a faszomba képzeli, hogy velem szemben a "húg" kifejezést használhatja?! Na jó... rilex... újratervezés. Nyilván lövése sincs, hogy ki vagyok. Talán köszönhetem annak a fene nagy évszázadnak meg még jó pár évtizednek, ami változtatott a fizimiskámon. Ójjvé! Már ha valóban igazat mondd... Csak pár másodperc volt, míg mindezt és még további ezernyi civódást tudtam le magam mögött, mikor végre egy krákogás szerű, unott hangot kipréseltem magamból, mellékelve egy jó méretes harapással a hot-dogba, amit látványosan, egész ízléstelenül gyűrtem le a torkomon. Persze csak mértékkel. - Egy szóval se mondtam, hogy ismerem. Így meglehet, az is kizárt, hogy tudom, merre találod. - hangom semmitmondón és fagyosan rezegtette meg a hűvös levegő atomjait, amint pillantásom szúrós, deres fénye a másikéba égett. Eközben pedig csak tovább és tovább tipródtam önmagamban. Mélyen elzárt, évszázados sebek kezdtek feltépődni szívem elzárt kamráiban, talán még a testhőmérsékletem is lángolóbbra kapcsolt, noha igyekeztem visszafogni magam. Rég nem tolongtak elmém végtelen küszöbén azon emlékek, amik most végeláthatatlan glédába álltak meg, és villantak lélektükreim elé. A pajzsom persze mindezt jól védte. Ez aaaa... mhhh... ez az önmagát Yettának nevezett kis liba nem láthatott belém, nem adtam rá lehetőséget. Tartásom erős volt, és megingathatatlan, ahogy újabb falatokat gyömöszöltem le a torkomon, majd amint eltüntettem a fennmaradt hányadát is a hot-dognak, kényelmesen rágyújtottam egy szál cigire. - Tudod, nem árt tudni, ha egy kósza bolhás téved erre, mit is keres itt valójában. - kacsintottam egyet, amolyan rohadt flegma pofát vágva mellé, ahogy néhány karikát kiengedtem a tüdőmből. Hangom továbbra is érces és elhaló volt. Talán egyre halkabb... Próbáltam ép észnél maradni, de nyugtalanított ez az egész helyzet. Nem lehet a húgom, ez kizárt. Ő nem Kiana, és még viccelni is kurvára dühítő ezzel. Kianán kívül pedig nincs értesülésem, hogy a valaha volt szüleim potyogtattak volna még egy Nacrosh-t. Szóóóval... Ez a nő vagy egy őrült, idióta, pszichiátriáról szabadult elme roggyant, vagy szimplán kókler, akinek egyéb tervei vannak... Vagy... tudja a franc. Egyre jobban mérgesítettem saját magamat, ahogy a cigaretta vékony teste is fogyatkozni látszott. Talán túlságosan jól sikerült felstuffolnom magamat, melynek egy része köszönhető az önvádnak, amit az emlékek árja hozott magával, és persze mindaz, amit olyan régóta próbálok eltemetni, elfelejteni... Kezem indulatosan, mégis egész óvatosan indult meg a nőstény felé, hogy tarkójára szorítva ujjaimat vonjam arrébb, magammal, távolabb az árustól. - És csak tájékoztatásul közlöm kicsike, elveszett lányzó Fairbanks aszott utcáin... jobban teszed, ha ilyen nyilvánosan nem keresgélsz senkit. - hajoltam közelebb füléhez, miközben ujjaim félúton már rég elengedték őt. - Ez a város nem túl... hmmm... farkasbarát. - villantak meg íriszeim, és talán itt volt a végpontja az önőrületemnek, mely szüntelenül verte bennem láncait, bestiámmal karöltve. Elöntötte valami közönyös, mégis fájdalmas, emberfeletti indulat az agyamat. Ám mielőtt bármit is tettem volna, akaratomon kívül is kikívánkozott belőlem a szó... - Jah és... - indultam el a bicikliút folyóként sodródó kövein, vállam mögött pillantva rá, féloldalasan. - ...nekem nincs húgom. Ezt jobb, ha felírod magadnak. Mondjuk a homlokodra. - állkapcsom megfeszült, füstszín íriszeimben még a lángok is felcsaptak egy töredéknyi pillanatra. Aztán tovább indultam... Tegye ahova akarja... ahogy akarja... Kurvára leszarom.
- Ha nem ismernéd, nem úgy kérdeztél volna vissza, ahogy. - felelem közönnyel és nem igazán változik a véleményem a farkasról: egy tahó. Ha ilyenek ezek a népek, lehet amint megvan a bátyám és beszéltünk, fogom a motyóm és Silast, majd pucolok vissza Jersey-be. Figyelem a mozdulatait, tekintetem kérdő, kíváncsi és talán reménykedő is, hátha kibök valami értelmeset, használhatót is. - Már mondtam, hogy a bátyámat keresem, b'zdmeg... Ennyire nem lehet nehéz a felfogásod! - szakad ki belőlem a nem túl pozitív megnyilvánulás. Remek Yetta, ezt most elszúrtad! Ha ez után még segít neked bármiben is, akkor jelentkezned kell az elnökválasztásra, mert valamit roppantmód jól csinálsz! Ahogy tarkóm után kap, hajolnék el, de jóval ügyesebb nálam, így valami elégedetlenkedő szusszanást hallatva hagyom, hogy elhúzzon az árustól. Kéken csillanó pillantásomat a képére szegezem. Most meg mi a franc van? Jó, hogy nem smárol le kapásból! Ősember... szorongatja itt a tarkómat! Szerintem le fog fejelni izomból... Azért ha tehetem, megpróbálok szabadulni a szorításból és lám, amint enged azon, le is rázom karját magamról. Csak ne fogdosson itt engedély nélkül! - A nevem még mindig Yetta és nem vagyok elveszett. - Legalábbis Duncan elmondása szerint errefelé érdemes keresgélnem a bátyámat illetően. Bár még eléggé a hegy lábánál lehetek, fentebb csak eztán gondoltam érdeklődni... A szemvillogtatás nem tud meghatni. Voltam én már kétes bandával és a pasasom se egy világ szentje ami azt illeti. Úgy is mondhatnám, a jerseyi falka ránk eső szeglete volt az, akitől féltik a normális embert a szülei. Ellenben a szavai képen vágnak, mint Rapunzel Flynn-t a palacsintasütővel. Tudjátok, abban az Aranyhajos mesében, amiben van az a cuki kaméleon és... Baah, mindegy most! - Aztaku... várj már! - sietek utána és ha elérem, megragadom a karját. - Olen kérlek! - szólítom a nevén és megkísérlem magam felé fordítani. Legfeljebb feltöröli velem a betont... - Tudom, hogy őrültségnek hangzik! Én se hinnék magamnak a helyedben, elhiheted! - hátrálok egy lépést és hevesen gesztikulálok kezeimmel is beszéd közben. - Anyáék azt hitték meghaltatok mind a ketten, de valaki a falkából elköpte, hogy élsz és én... nem vagyok őrült! Érted? Ez nem valami elcseszett film, ahol a csaj Anasztáziának meg Anne Frank-nek mondja magát én... tényleg a testvéred vagyok. - Keresem a tekintetét, ezzel együtt egy újabb kép kerül elő. Nem túl friss, érettségizős kép. Anyáékkal vagyok rajta mosolygósan, őszintén a belőlük áradó megtörtség ellenére is. Talán az én napsugaras szőkeségem és mosolyom ellensúlyozza azt. Apu mindig erre hivatkozott, mondván, hogy én vagyok az egyetlen, akiért érdemes felkelniük reggelente és akiért küzdenek. Sose mondta ki, de ezzel mindig éreztette, hogy egyfajta pótlék vagyok a másik kettőért, akit elveszett. Szerettek a szüleim, felneveltek, aztán én vigyáztam rájuk egyedül, míg el nem távoztak, de a halottnak titulált testvéreim árnyéka végig kísérte az életem. Nem fogom hagyni, hogy most, mikor az egyik előkerül és láthatóan nagyon is él, egyszerűen lerázzon azzal, hogy ketyósnak néz.
Nem, nem hiszem, hogy nehéz lenne a felfogásom, sőt... meg merem kockáztatni, hogy neki vannak fogalom zavarai. De már nem álltam neki elmagyarázni, hogy értsed már meg bazdmeg, hogy a kérdésre utalóan tettem hozzá, nem pedig azért mert fogyaték vagyok... De kár lenne ezen vitázni, mert egyébként sem hat meg a csaj nyomora. Még akkor sem, ha állítása szerint a húgom. Amit még mindig rossz viccnek tartok. Igazából mérhetetlenül dühít. Nem ő... Hanem az emlékek... hogy ilyen egyszerűen feltépte bennem... És hogy egyáltalán a szájára meri venni ezt a szót... Én pedig egy makacs, önfejű fasz vagyok, és esélyt sem akarok igazán adni neki, hogy elmagyarázhassa. Nem, mert rohadtul pofán tudnám verni egy péklapáttal csak úgy stílusosan. Legalábbis jelenleg. Ha lenyugszom talán kapható leszek a torzult faszságokra... Talán. Jobbnak láttam menni is tovább, de ami kikívánkozott, az ott is maradt. Kimondtam, igen. Én volnék az híres neves Olen, akivel jót szórakozol te liba... Hulla jó móka, nemdebár? Aztán utánam indul, mintha kértem volna... Ohh, istenem... Nem csak hallom sietős lépteit, de érzem is. Azt pedig pláne, hogy karomra markolva próbál megállítani. Kedvem lett volna rántani rajta egy jókorát, hogy belevágódjon az egyik útszéli padba, de már ehhez se maradt energiám. Na nem fizikai... lelki... A nevem hallatán mégis inkább megálltam, hagy mondja, ha ennyire akarja. Úgysem hat meg. Fordulok is felé, közönyös, hűvös képet vágva, unott szemforgatás közepette keresve meg íriszeit. Most, hogy jobban megnézem valóban hasonlít rám... Sőt, ami azt illeti túlságosan is... Na jól van lófaszt! - és még a fejemet is megráztam a saját gondolataimra. Még neki állok frankón agyalni is, hogy netán igazat mondd. Beszarás... Aztán újra és újra beszélni kezd, és amiket mondd (már amit képes vagyok felfogni belőle) úgy kavarnak fel ismét, mintha csak csomózott ólom liftezne a gyomromba. Pöpec... kurvára élvezem...! Aztán meg megint képeket vakargat elő, hát lefosom a bokámat az most már kurvaisten! Noha a látványtól kissé meghőkölök, de alig érzékelhetően. Egyetlen nyugodt gondolat, vagy szívdobbanás sem tud megszületni bennem... - Most komolyan itt fogsz szívatni? Rohadtul nem poénos... - állkapcsom megfeszült, miként tartásom és vállaim hanyag állaga is acélosabbá vált. - Nézd, leszarom a nevedet... Leszarom azt is, hogy idehozol nekem nyolcszázötvenhét képet a szüleimről, vagy rólam... Ez nem bizonyíték. És nem is nagyon tudok hinni neked. - kisebbet szusszantam, majd hajam közé túrtam mindkét tenyeremmel, melyeket tarkómon pihentettem meg egy rövid időre. - Loptad, csináltattad, tudod ma már létezik photoshop is. - vágtam egy fancsali grimaszt, mialatt karjaim ismét aláhullottak. Az egyiket fel is használtam, hogy kivegyem a kezéből a mutatott képet, majd laza mozdulattal az arcom felé fordítottam. Röpke pillanat csupán majd toltam is vissza a kezébe. - Az én húgom meghalt cseszd ki. A karjaim között, Yetta! Vagy hívjanak akárhogy is. Rossz vicc azt állítanod, hogy te a húgom vagy! Még akkor is ha... - mértem végig rideg pillantással. - ...ha egészen... hasonlítasz rám. És a képeid sem tűnnek feltétlen utánzatnak... De leszarom. Te nem tudod min mentem keresztül! És ideállítasz ezzel... Röhej. - kicsit lobbanékonyan szóltam, miként elléptem tőle és újra megindultam a bicikli úton, mely egyre végtelenebbnek tűnt. Ujjaim zsebembe fúródtak, fejemet pedig lehajtva figyeltem az ezernyi törmelékes kavics darabot. Nem tudtam mire gondoljak, nem tudtam, hogy higgyek-e neki... Már semmi sem volt egyértelmű, és reális.
Lemondón szusszanok és szőke tincseim közé túrok, ahogy látom rajta: legszívesebben elhajtana a picsába. Ami azt illeti, fordított helyzetben én magam sem tennék másként, én is rossz viccnek titulálnám a dolgot. Látva, hogy a lerohanás nem sokat lendített előre a helyzeten, igyekszem kicsit összébb szedni magamat, főleg agyban, gondolatokban, ami a hirtelen, hűbele életmódomnak és -stílusomnak nem épp sajátja.* - Nem szívatlak és hidd el, megértem. Én se hinnék magamnak, de nem azért nyargaltam idáig Jersey-ből, hogy most veszni hagyjam az egészet, mikor végre megtaláltalak! Legalább hallgass végig... - fakadok ki és tekintetem az övét keresi, főleg a végére, mikor már hangom is szinte csak kérő suttogás. Nagyot nyelek s valami lányos, gyermeteg idegesség kezd eluralkodni rajtam. Nem szúrhatom el, ezt most nem... - Tudok róla, hogy Kiana meghalt. A szüleim... szüleink azt hitték, mindketten meghaltatok és sokáig én is, míg a falkában hírt nem szereztem rólad. - Szeretnék neki beolvasni, amiért magára hagyta apáékat, amiért gyáva módon lelépett, de valahogy a dühöm fölé helyezkedik örömöm, hogy végre megtaláltam és habár kételkedik, én biztosan tudom, hogy a testvérem és életben van. - Négy évre rá születtem, hogy eltűntetek. Én... hinned kell nekem! - tekintek szürke szemeibe, arcát fürkészem, hátha onnét le tudok olvasni valamit. Meg kell valljam, kissé kétségbe esettnek tűnhet a tekintetembe kiült fény így a végére, akármennyire is igyekszem adni a kemény, határozott nőt most és máskor is. - Mivel tudnék bizonyítani, hogy higgy nekem...? //Bocsi, hogy ilyen rövid de lényegre törő lett. :$ //
Ott akartam hagyni. Igen, kurvára nem volt most ehhez sem kedvem, sem hangulatom, és semmim se... Épp a sajátos önsajnálatomból vergődtem ki végre (legalábbis nagyjából...), erre jön ez a lökött picsa, és még jobban felbolygatja az így sem túl boldog hétköznapjaimat... Lépek is még kettőt, és már rohadtul messze járatnék, ha nem fordulnék újra felé, szavai hallatán, melyek már "esdeklőn" kérnek, hogy hallgassam végig... Ééén barom! És persze, hogy megállok, és persze, hogy megfordulok! Ellőttek az agyamat hazafelé ez már rohadt biztos! Pillantásom hűvösen fürkészte arcát, követve szavai folytonosságát, nagyobbakat fújtatva olykor. Talán a dühtől, talán csak mert kivagyok bukva kurvára... Vagy mert szimplán nem jut elég oxigén a szervezetembe. Bánom is már én... - Wehh... "Tudok róla, hogy Kiana meghalt..." cöhh... - utánozom, kissé túlzásba is esve, némi gúnnyal, és erőltetett hangjátékkal. - Kurvára semmit sem tudsz! - indulatosabban nyilatkoztam meg, még a hangom mély baritonja is az alapnál érdesebben, és erőteljesebben szólalt fel. De aztán visszafogtam magam... Ha igazat mondd, ő semmiről sem tehet... - És talán neked volt jobb... - csendesültem el, mint akiből az élet is elhalni vágyik. Akkor éjjel, nekem kellett volna meghalni... Nem neki! Kurvaélet! - Nézd, bocs, hogy ilyen batár bunkó vagyok, de szar a helyzet, a sztori meg az időzítés is. De ez nem a te hibád. - nem, kedvesnek nem nevezném magam. Inkább csak normálisnak. Elvégre, ha valóban a húgom, ő is szenvedett eleget... Tény, hogy sokkalta más az a szituáció, mint az enyém. - Nem tudom, hogy tudok-e neked hinni. Ez az egész túl abszurd... - és idegeket borzoló... Arcom semmit mondó, talán kissé letört és megfáradt. Túl sok ez már nekem, azt hiszem. Még azt sem tudom eldönteni, hogy meg akarom-e nyúzni ezt a kis szőkeséget, vagy beszélgetni akarok vele... Ám a kérdése kizökkentett, és elmerengő tekintetemet szegeztem immár felé. Kissé féloldalasan tartottam fejemet, szemeimet némileg összeszűkítve. Haboztam néhány percig, hiszen még az sem volt biztos, hogy azt akarom, hogy igaza legyen... - Miért akarod ilyen rohadtul, hogy higgyek neked? - valójában tudom, hogy hülye kérdés, legalábbis részben mindenképp. Én az ő helyében (ha valóban a húgom) nem is tudom mit tennék, vagy mit akarnék... - Gyere ide... - intettem felé egyet, és ha megindult, ha nem, én csuklója felé kaptam, és közelebb rántottam. - Gondolhatod, hogy nem fogok ezzel szórakozni. Ha van bármi olyan bizonyítékod, ami kétség kívül arra szolgál, hogy igazat mondasz, akkor terítsd ki. - suttogtam csupán, ahogy leengedtem csuklóját, kiengedve a kevésbé sem durva szorításomból. - Ahh, csessze meg. - horkantam fel egy erős sóhaj kíséretében, ahogy egyet hátráltam tőle. - Komolyan nem hiszem el, hogy még ez is megtörténhet velem... - mellkasom fájón emelkedett meg, ahogy elkaptam róla pillantásomat, majd vezettem is vissza rá, féloldalasan. - Na, hajrá. Mesélj. Hallgatlak... Mutogass, amit csak akarsz. Levelet, emléket, tárgyat... Bánom is én. Legyen egy esélyed. Kivételesen nyitott leszek erre az egész baromságra. - nem voltam támadó, inkább elkeseredett. Mindenesetre valóban rászántam magam, hogy meghallgassam a mondandóját. - Egyáltalán, mit akarsz tőlem? - tettem még hozzá a kérdést egyszerűen, érdektelenül.
Gunyoros hanghordozására láthatóan megfeszülnek izmaim és komoly erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ne vágjam képen. Mégis hogy merészel ilyen hangnemet megütni?! Nem miattam, hanem az miatt, akiről beszél. A tulajdon testvéréről. A testvérünkről. Ő még ismerte is, a rohadt életbe! - Komolyan azt hiszed, hogy jobb volt? - suttogom halálra vált, fagyos hangon. A szellemekre, egyszer úgy megtépem ezt a pasast, sz@rok bele, hogy a rég nem látott bátyám! - Nem neked kellett egész hátralevő életükben két gyászoló embert, két szülőt hallgatnod és folyton érezned, hogy csak egy elszúrt pótlék vagy, akit a legkisebb széltől is távol tartottak volna, csakhogy ne járjon úgy, mint az előző kettő és legyen még értelmük reggelente felkelni! - vetem oda immáron kissé megemelt hangon. Nem igazán érdekel, ki hallja meg ebben a sötétedő délutáni szürkeségben. Szálljon már le a magas lóról vagy lerángatom, de úgy, hogy belerokkan! - Ezzel nincs jó időzítés, én azt hiszem. És hidd el, nekem is elég lehangoló azzal szembesülni, hogy a bátyám egy kisvárosi bunkó valójában és közelében sincs annak, amit hallottam róla, vagy amit képzeltem. Én csak... - szusszanva hajamba túrok és ellépnék egyet, de csuklómba mar, mire fájón és egyben figyelmeztetően felmorranok. - Van. - nem igazán törődök azzal, mennyire hitetlenkedik itt, visszanyomom kezébe az előbb látott képet, amin szüleinkkel vagyok - de ezúttal a hátlapjával felfelé. Anyánk rótta már rá azt a cikornyás, nyálas becézést, amit sosem szerettem, de tőle megtűrtem: Yettussal. Aztán zsebembe nyúlok és egy karórát húzok elő. Ez már hihetőbbnek tűnik, elvégre mindkettőnk neve rajta van. Az övé kissé kopottan, az enyém frissel gravírozva az óra hátlapjába. - A halálos ágyánál adta nekem. Fogalma se volt róla, hogy egyszer még talán mekkora hasznát veszem, mikor megkereslek. - legalábbis nagyon remélem, hogy eléggé sokat nyom a latba ez a "bizonyíték". Arra, hogy mit is akarok igazán tőle, nincs jó válasz... Mert én magam sem tudom. Most mégis olyan komolyan jelentem ki a következőket, mintha megtanult lecke lenne: - Beolvasni, amiért magukra hagytad a szüleimet... szüleinket és esetleg megismerni, ha nem hajtasz el. - tekintek rá itt azért elbizonytalanodva kissé a dolgomban.
A vádló szavak cseppet se tudnak meghatni. Nem azért, mert érzéketlen volnék, hanem mert hiába próbál engem vádolni a gyerekkoráért. Semmit sem tud, sem rólam, sem Kianáról. Arról meg végképp nem, hogy miért jöttem el... Hogy miért döntöttem így. - Ide figyelj, Yetta. Felesleges rám szórnod, hogy mennyire szenvedtél, vagy mennyire volt rossz így felnőnöd. Nem én választottam a sorsodat. A magamét viszont igen. És hidd el, sokkal jobb volt neked úgy. Vagy szívesen átélnéd milyen érzés, mikor az egyetlen egy embert, akiért az életedet adnád, a karjaid között távozik el végleg??! Ráadásul nem holmi betegség miatt, vagy olyanért, amit az ember könnyeben elvisel...! - felmorrantam, sőt, kedvem lett volna kikelni magamból, és ordítva neki esni a faszkodásáért, de még mindig úgy tartottam, hogy nem érdemelné meg. Akkor sem, ha totál felbolygatott egy kibaszott perc alatt... Az meg már nem is érdekel, hogy egyszerűen lebunkóz. Elvégre van benne némi igazság. De azt hiszem minden ok-okozati viszonyban áll egymással. - Nem ismersz. - vetettem oda egykedvűen. - Ennyi idő alatt azon is csodálkozom, hogy nem simán faszkalapnak becézgetsz. - vontam vállat, unottan, bár némileg elkeseredetten. Sok volt ez nekem, talán ez volt a pont arra a bizonyos "i"-re. Mégis adok neki lehetőséget bizonyítani, elvégre... Nem ítélhetek én sem borítóról. Igazából nem akartam vele durva és hirtelen lenni, de kivételesen elnézhető. Már az is csoda, hogy ennyire tudom magam kontrollálni. Ám ahogy a képet ismét a kezembe nyomja, kedvem lenne visszavágni hozzá, hogy "kössz, baszki, ezt már láttam, ötvenedjére sem fog meghatni...", de ezúttal kicsit más szemszögből szemlélhetem meg a dolgokat. Kissé értetlen arcot vágva pillantottam le az írásra, mely során apránként töprengő ráncaim is elkezdtek kirajzolódni. A kézírást ezer közül is felismerném... Anyámé. Azok a hajlított, szinte már festett betűk... Alsó ajkamba haraptam, persze csak szimplán, egy másodpercre, ahogy felemeltem szürkés íriszeimet Yettára. Fejem haloványan megdőlt, oldalirányba, ahogy követtem kezének mozdulatait. Szinte még alig láttam, de már tudtam mit szorongat az ujjai között. Óvatosan vettem át tőle, ezzel egyidejűleg visszatolva az előbbi képet a tenyerébe. Nem voltam ledöbbenve, viszont azt hiszem, most már hihetek neki... Röhej... Tekintetem lassan araszolt a karcolt betűk között, mutatóujjammal finoman simítva át rajta. Újabb emlékek sorakoztak fel bennem, szépek és rémesek... Csak keveregtek, mint megannyi buborék, amit egy kiskölyök fúj szerteszét. Épp visszapillantanék a másikra, mikor válasza tűzgolyóként csapódott belém, és ahelyett, hogy kissé kedvesebben szólalhatnék meg, újra képes felcseszni az agyamat... - Mint mondtam: Semmit sem tudsz! - harsány voltam, de nem kiabáltam, még csak feljebb sem emeltem a hangomat. - De ha jobb lesz tőle, hajrá... Regulázz meg mami. - ejtettem el egy gúnyosabb félvigyort, ahogy az órát is vissza nyomtam a kezébe. - Mindenesetre nyertél. Hiszek neked... - morzsoltam el a szavakat némileg keserűen, de valahol biztos örültem neki. Majd ha lenyugodott minden, biztos átértékelem... - Szóval mi a sorrend? Leoltasz, aztán a nyakamba mászol? - ezúttal már egészen humorosan adtam elő magam, bár a nyomottságom árnyéka még mindig ott lebegett lelkem sötét kráterei felett.
- Én nem is magamról beszélek, hanem anyáékról! Totál nyolc, hogy velem mi volt vagy mi van, rájuk is gondolnod kellett volna! - Morranok vissza. Szép is a testvéri (v)iszony, az acsarkodás legalábbis már nagyon megy nekünk úgy fest. Kedvem lenne laza mozdulattal letépni az arcát. Grááh! - Honnan tudod, hogy nem úgy becézlek? - vetem oda neki a faszkalapozásra és bár valami gyerekes dac volt hangomban, ajkam szegletében szórakozott kis mosoly bújt meg. Ez az egész helyzet röhej ugyanis. Annyiszor és annyiféleképpen elképzeltem - drámaibbnál drámaibb módokon - de ez a lightos adok-kapok nem volt közöttük. A végére már apu órájával is előállok és úgy fest, ez megteszi a hatását. Legalábbis valami ilyesmit szűrök le a másik képének változásáról. - Eszem ágában sincs... egyelőre legalábbis. - Teszem hozzá csendesen és elteszem a képet meg az órát. Őszintén szólva tényleg azt kellene tennem: lecsesznem és addig ordítanom vele, míg le nem ég a fejéről a haja! De egyszerűen... elég a szemébe pillantanom és képtelen vagyok rá. Elég volt ez neki mára, talán sok is. Úgysem terveztem még egy ideig lelépni Fairbanksből most, hogy megtaláltam. Sort keríthetünk még a lecseszésre máskor is. - Hazamegyek. A többi pedig majd... még elválik. - keserűség gyűlik az én hangomban is, szóval jó lenne sietősre venni a formát. Ennek érdekében kicsit kutatok a zsebemben, hogy egy papírfecnire firkantott számot nyomjak a kezébe. - A számom. Ha esetleg... mindegy, mert kétlem, hogy keresnél. Csak tedd el, jó? - pillantok rá még utoljára, mielőtt elköszönnék és sietősen tovasétálnék, ízlelgetve az "Olen" nevet, mely végre arcot, jellemet és úgy egészében tartalmat is kapott, nem csak egy keresett, koptatott név volt a levegőben lógva.
Nem reagáltam, nem voltam hajlandó. Legalábbis egyelőre nem... Fogalma sincs milyen idők voltak akkoriban, fogalma sincs, hogy mi történt velem, és hogy miért nem mentem vissza anyáékhoz... Talán egyszer, ha túl sokáig rágja a fülem, elmondom... Mivel nyilván nem ebből az egy napból fog állni ez a "remek" hír... Élces szavaira azonban én magam is elvigyorogtam magam, és még a fejemet is megingattam, szinte már kedélyesen. - Nagyon helyes. Akkor legalább elmondhatod magadról, hogy jó ember ismerő vagy. - bólintottam is mellé, továbbra is helyeslőn, noha valójában nem gondoltam így. Ez a kevésbé sem őszinte arcjátékomból lazán lejöhetett. Túl szar az időzítés és én sem vagyok elsőre egy jó arc fickó... plusz egy ilyen információ mellé, nem tudok feltétlen vigyorogni... ez van. Viszont, az némileg megnyugtat, hogy nem kíván tovább fárasztani. Vagyis, nem olyan értelemben... Egyszerűen ez most sok, és sem az anyázásra, sem a szeretet rohamra nem vagyok kíváncsi. Bármi is törne ki belőle... Mhh, tényleg egy faszláma vagyok, kétségtelen... - Rendben... - peregtek le a szavak ajkamról, ahogy kissé ráncolt vonásokkal, elmélyült gondolatok közepette fürkésztem arcát. Igazából, le se tagadhatnám, hogy a húgom... túlságosan hasonlít. Csessze meg... Ahogy a telefonszámos fecnit a kezembe nyomja, úgy még és még több ránc futott át homlokomon. Még az állkapcsom is megfeszült. Nem, igazából jól esett... még ha fel se vállalnám a tényt, akkor is. - Persze, oké. - fogtam két ujjam közé a papír darabot, kissé meg is emelve azt, billentve rajta egyet, hogy végül kabát zsebembe kössön ki. Távolodó alakját féloldalasan, vállam fölött figyeltem, íriszeimben a fény is zavartan cikázott, míg végül elfordultam, és egy újabb cigaretta társaságában eltűntem a fátyolos ködben...
Mivel a hűtőm szinte teljesen kiürült úgy határoztam, hogy munka után beugrom az egyik közértbe. Igaz hulla fáradt vagyok miután az utolsó betegemet is leápoltam, de valamit kell enni és ha nem akarok gabonapelyhet vacsorázni akkor be kell vásárolnom, még az állatoknak is jó lenne valami kaját beszerezni, ők sincsenek nagyon ellátva élelemmel. Direkt egy kisebb üzletet választok, hogy nehogy túl vásároljam magam. Sajnos kocsim nincs így busszal kell közlekednem, így nem túl kényelmes megtömött zacskókkal átutazni az egész várost. Így is vagy egy órát eltöltök a boltban és sajnos sikerült sok felesleges dolgot is vásárolnom. Tudom jól, hogy minden el fog fogyni idővel, de azt is, hogy hazafelé menet szenvedni fogok a sok holmitól. Talán ideje lenne szereznem egy kocsit, vagy akár egy robogót, bár a nagy havazáskor az nem valami praktikus. Mivel természetesen a lakásom nincs a buszmegálló közelében így vagy húsz percet kell sétálnom mire hazaérek normál esetben. Ennyi holmival akár eltarthat fél órát is az út. Igazából szívesen sétálok főleg, ha nem a kocsikkal teli utcákban kell. Séta közben néha megállok pihenni egyet. Ilyenkor a folyót kezdem el nézni, vagy a messzi fényeket és nagyokat szippantok a levegőből. Igaz még mindig hidegek az esték, de már közeledik a tavasz, aminek a gondolatától is boldog leszek. Mindig is szerettem a tavaszt, nem csak a virágzó fák miatt, mindent imádok a tavaszban. Ahogy éppen az egyik pihenőmnél tartok a mobilom megcsörren. Édesanyám hív. Egy széles mosoly kúszik az arcomra és úgy veszem fel. -Szia anya! Oh dehogy, nem zavarsz, éppen csak hazafelé tartok! Velem minden rendben és veletek?....Huu az nagyon jó!...-Beszélgetés közben nem megyek tovább, egy kézzel nem bírnám el a csomagjaimat, így inkább megvárom míg leteszem a telefont és csak az után folytatom az utamat.
Ha nincs mit enned sok mindenre ráfanyalodsz. Például kóbor kutyák húsára. Kicsit olyan, mintha a farkas az unokatestvérét falná, az életben maradást azonban továbbra is előrébb helyezem az ilyen erkölcsi, etikai és egyéb magaslatokat kaparászó kérdéseknél. Elnyűtt, szakadás hátán szakadás ruháimra is jutott a vérből, pár kisebb cafattal együtt, a sok mocsok mellett viszont ez az egy-két folt már fel se tűnt. Sajnos csak egy kisebb termetű kutya került a karmaim közé, azzal pedig nem laktam jól. Bár egy nagyobb se segített volna sokat. Megtapogattam a hasam. Befelé horpadt, a bordáim szinte átszúrtak bőrt és ruhát, az üresség érzete, az állandó éhség pedig folyamatosan kínzott. Még emlékeztem rá, milyen voltam, amikor a veremben magamhoz tértem: ennél sokkal jobb állapotú. Rémi ugyan néha éheztetett, de mindig figyelt arra, hogy elég ételt kapjak. Nem hiányzott nekik, hogy az éhségtől esetleg megvaduljak, szóval... a mosatni körülményekhez képest kifejezetten jól tartottak. Ennek ellenére nem sírom vissza őket. - Szia anya! Oh dehogy, nem zavarsz, éppen csak hazafelé tartok!... Először csak a női hangra lettem figyelmes, aztán az enyhe szél kísértő illatokat hordott felém, mire a gyomrom egyből megkordult. Friss, ehető ételt éreztem, ettől pedig menthetetlen sóvárgás fogott el, s halk, alig hallható nyüsszögés kaparta a torkom. Mit nem adnék egy kiadós vacsoráért! Mielőtt alaposan végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, a lány nyomába eredtem. Nyílt terepen mozgott pechemre, így csak jó pár méterrel lemaradva követtem az elején. A szavaiból ítélve az anyjával beszélt, engem viszont nem az érdekelt, hanem a szatyra tartalma. Micsoda zsákmány lenne! Az meg se fordult a fejemben, hogy a lányt kapjam el, a legkevésbé se hiányzott, hogy egy gyilkossággal felhívjam magamra az itteniek figyelmét. Addig jó, amíg minél kevesebbeknek szúrok szemet, így könnyebben elkerülhetem, hogy Rémi a nyomomra bukkanjon. Megvártam, amíg végzett a telefonálással, akkor egy kicsit közelebb merészkedtem, de még mindig nem tudtam, hogyan is szerezhetném meg, amit akarok. Erővel? Rendben, hogy farkasként erősebb vagyok az embereknél, de éreztem rajta, hogy ő nem közönséges halandó, én pedig eléggé lerobbant voltam. Kérjek? Egy csöves elől inkább kitérnek, semmint hogy bármit is adjanak neki. Megvakartam több hetes szakállam. Farkasalakban menjek kuncsorogni? Persze, áruljam el élből a legjellemzőbb ismertető jegyem: a felemás színű szemem... Végül futásnak eredtem, egyenesen a lány felé szaladtam, és ha sikerült, kikaptam a kezéből a teli szatyrot. Ha nem, és valamit mesterkedett, akkor valószínűleg a földön kötöttem ki, egy kudarcélménnyel gazdagabban.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy tovább folytatom utam érzékelem, hogy valaki ballag mögöttem, vagy inkább csak meghallom. Nem sokat foglalkozom vele, hisz ilyen helyen sokan szoktak megfordulni. Igaz most szinte kihalt ez az út, de ennek ellenére sem tudok arra gondolni, hogy bármi rossz is történne itt velem. Talán éppen egy pillanatra elbambulok, vagy másra koncentrálok, mikor a mögöttem lévő idegen elkezd felém futni, majd megmarkolja a kezemben pihenő zacskót és ránt egyet rajta. A szatyrot sikerült nagyon tele pakolnom, így csak reménykedni tudtam, hogy kibírja a nagy utazást, de ez a rángatás nem tett jót neki. Mindent, amit vásároltam végül a földön landolt a tojásokat is beleértve, amik hangos „reccsenéssel” jelzik is, hogy nem élték túl a zuhanást. Csalódottan és szomorúan pillantok a férfira. Nem értem, hogy ez most mire volt jó neki. Most mindent vihetek kézben. Hurrá! Letérdelek a földre az apró dolgokat belegyömöszölöm a táskámban, majd megfogom az egy kilós kenyeret és a körülbelül 30 dekás felvágottat és a hajléktalan férfi felé sétálok velük. -Tessék! Önnek nagyobb szüksége van rá! De tudja, ha szépen kért volna akkor is szívesen odaadtam volna Önnek. Erre semmi szükség nem volt.-Átnyújtom neki a kevéske élelmet, majd a maradék holmit is felszedem a földről az összetört tojásokkal együtt is, amit azonnal ki is dobok a közeli szemetesben. Most mehetek holnap is vásárolni. Roppantul örülök neki. Kicsit megértem a férfit is, mert gondolom éhezik, de kedvesebb megoldások is vannak. Persze sokan utálják a hajléktalanokat, de elsőként mégis megpróbálkozhatott volna egy kedves kéréssel. De most már mindegy is ezen szomorkodni. Ami megtörtént az megtörtént nem fordítható vissza, így ha nem akar valamit mondani nekem, vagy a többi holmimat is kirángatni a kezeimből tovább indulok.
Kínos, de nem számoltam azzal, hogy a szatyor kiszakadhat. Természetesen mindig olyan történik, amivel nem számolunk, szóval: a lány által vásárolt holmik mind a földön kötöttek ki, tojások törtek fülsértő hangon, az egész jelenet pedig rettenetesen kínosra sikeredett. Álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak néztem, ahogy elkezdte összeszedni a cuccait, közben pedig megkaptam a fejmosást is. A felém nyújtott étel láttán elámultam, egyáltalán nem számoltam vele, hogy ilyesmi előfordulhat, és mivel a méltóságom a büszkeségemmel együtt a kukák fenekén pihent, így elfogadtam az alamizsnát. - Köszönöm - mondtam halkan, majd a tojások hagyta piszkot néztem a földön. - Sajnálom, nem akartam... Mit? Meglopni? Inkább függőben hagytam a mondandómat, és megint a kenyeret meg a húst bámultam. - Elkísérhetem egy darabon? - kérdeztem végre a szemébe nézve. - Ha már ilyen kedves volt hozzám. Azt nem kérdeztem, vagy ajánlottam fel, hogy a küszöbig vele tartok, mert gondolom nem szívesen mutatta volna meg, hogy hol lakik a történtek után. Valahol, agyam hátsó zugából olyasmi sejlett fel, hogy kérjem el a táskáját is, cipekedés céljából, azonban ami emögött a lovagias gesztus mögött volt, az egyáltalán nem nevezhető becsületesnek vagy segítőkésznek. Mégis... úgy éreztem, könnyű lenne megtenni. Kihasználni a kedvességét. Megráztam a fejem és elkergettem a gondolatot. Jó volt hozzám, nem fogom rászedni, még ha a múltban másképp is döntöttem volna. A kenyér és a hús nehezebbnek tűnt hirtelen, mint amilyenek valójában voltak. - A támadásért pedig bocsánatot kérek. - Megvakartam a tarkóm, és sajnálkozó mosolyfélére húztam a szám, miközben egyre inkább úgy éreztem, hogy régebben az alázkodó szerep nem az enyém volt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Látom rajta a meglepettséget, ami érthető, hisz egy „normális” ember lehet, hogy inkább csak leállt volna vele üvöltözni és itt hagyná a francba, vagy akár rendőrt hívna. De mindig is tudtam, hogy én nem vagyok normális ember. Ahogy ő a gesztusomon én a kérdésén lepődöm meg. Miért is akarna engem elkísérni? Megkapta amit szeretett volna. Na jó nem az egészet, de azért a kenyér holnapra is elegendő lesz, ha rendesen beosztja és ebben az időben még a felvágott is kibírja még egy napig maximum. -Nem tilthatom meg Önnek, hogy mellettem sétáljon. Ez egy szabad ország, város vagy valami.-Oké nem táncolnék az örömtől, ha velem tartana, de ahogy azt mondtam nem tudom megtiltani neki. Hívhatnék rendőröket és szólhatnék nekik, hogy zavar a férfi, de vagy kiröhögnének, vagy bekerülne a börtönbe, annak meg nem látok semmit értelmet. Egy hajléktalanról van szó, aki megpróbál életben maradni. Ezzel nincs semmi gond, csak a stílusán kéne változtatni. -Köszönöm a bocsánatkérését, de lépjünk túl ezen. Legközelebb azért próbáljon meg békésebb megoldást. Tudom, hogy sokan elkergetik, vagy lenézik a hajléktalanokat, de ha főleg élelmet kér többen szívesebben segítenek, mintha csak pénzt. Vagy legalább is én szívesebben adok élelmet, mert akkor tudom, hogy azt nem cseréli le alkoholra. Sokan le is üvöltötték a fejem miatta, hogy mit képzelek magamról, hogy kenyeret adok nekik és nem sört vagy pénzt. De a jelek szerint Ön éhes és fontosabb most, hogy élelemhez jusson, mint alkoholhoz.-Közben azért folytatom a sétámat hazafelé. Ha csatlakozik hozzám nem kergetem el, bár lehet, hogy teszek majd egy kitérőt, hogy ne tudja meg, hogy hol is lakom.
Játékosok: Bognár Balázs & Žarko Vaskovic Civilek: 9 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Ilyen időben senki sem biciklizik... Jobbára. A területen levő civilek közül egy huszonéves lány kutyát sétáltat, két 15-16 éves srác a folyónál szórakozik, hogy ki mer beljebb merészkedni a jégen. Egy télikabátban kocogó 30-as férfi nekimegy egy idős néninek, akik szóváltásba kerültek egymással. A többi négy civil csak lézeng, szemmel láthatóan egymástól függetlenül tartanak valahová. Egy kopaszodó 50-es férfi telefonálva siet, egy 30-as nő halad nem sokkal mögötte. Ellenkező irányban pedig egy 30-as anyuka a 3 éves kislányával lassan araszol előre a havas biciklikút mentén.
Az órámra pillantok s nem sokára hetet fog ütni a mutató, aminek nem igazán örülök, mert késésben vagyok egy találkozóról. Ha lehet így mondani, akkor el szörtyögtem az időt, pedig nem állt szándékomban, de hát most már mindegy. Belegyorsítok, mert utálok késni. Oldalra pillantok a kocsiból, s bizony már nem vagyok messze, hiszen a folyópartot látom. Azt nem tudom, ki hódolhat ilyen későn a cangázásnak, de biztosan vannak elvetemült emberek. Én soha nem szeretem tekerni. Az okát azonban nem tudnám megmondani, hogy miért nem, valahogy nem illik hozzám. Nem is fontos. Inkább az útra figyelek, mert akad pár kátyú, amikben nem akarok ekkora sebességgel belemenni, mert még a végén baja esik a kocsimnak, az pedig nem „gyere be” szitu lenne. Tudom, hogy lassítani kéne, de az idő pénz nálam legalább is. Ügyesen kerülgetem ezeket a mélyedéseket, ám azonban egybe még is sikerül belemenni. Egy ismerős hang adja a tudtomra, hogy valami történt a kocsival. Ennek nem defekt hangja volt, hanem halkabb. Sejtem, hogy mi történt s pont ezért állok meg és nyitom ki az ajtót. A kerékre pillantok és „csodás” látvány fogad. Egy barom dudál a hátam mögött, miszerint menjek már tovább. Behúzom az ajtót és leparkolok. A kocsiból kivágódok s a folyó irányába lesek. Látom ahogy a felnim szépen gurul a bicikliút felé. Nagyszerű, most mehetek érte. Ha csak egy sima felni lenne, akkor hagynám a f@szban, de ez egyedi darab s nekem készült. Fekete az egész, melynek közepén egy ezüst színű félhold foglal helyet. Elég drága darab és mint mondtam, nekem készült. Egy kicsit feszült leszek, bár már egy ideje valami oknál fogva az vagyok, pedig nem jellemző rám. Mindegy, kell a felni így elindulok érte. A fekete bőrkabátomat begombolom, mert ma valahogy csípős a hideg. Átszelem tehát a kocsiút és a folyópart közötti távolságot, hogy egyenesen a bicikliútra lépjek. A felni végre megállt s nyugodtan pihen a talajon. Ha valaki átmegy rajta bringával, akkor tuti ki nyiffantom vagy darabokra zúzom a csontját, de az is lehet hogy felnyársalom és megsütöm vacsorára. Saját magam is meglepődök ezeken a gondolatokon, mert nem igen szoktak belém férkőzni. Mondhatni szinte soha, de ma valamiért ilyenek cikáznak a fejembe. Eszembe jut a rég múlt s a farkasom is miközben sétálok, de én erős vagyok és bezárva tudom tartani, hiszen ha nem így tennék talán vége lenne a világnak vagy nekem, kitudja. Inkább körbe pillantok s meglátom a két gyereket akik a jégen játszanak. Ezeknek sem volt anyjuk, aki megtanítsa őket a helyes viselkedésre az is biztos. Ha meg beszakadnak majd sírnak és nyivákolnak. Mondjuk a csávó sem jobb, aki szinte fellökte az idős nőt. Emberek! Kiérti őket? Hát én nem! Megszerzem a felnit és itt sem vagyok, ez a terv, csak pár perc az egész és mehetek az utamra.
Zsinórban a harmadik cigimre gyújtok rá, ahogy sétálok ezen a retkes sétáló-bicikliző izén. Kurva hosszú ez a folyó, mondták már? De ha elég sokáig sétálok felfelé a mentén, akkor elérem azt a fordulót, ahol le kell kanyarodjak a kúriánk felé. Nagybirtok. Vaskovic Birtok. Milyen baromi flancos... Köpök egyet. Valahova oldalra. Megpróbálom minél jobban kirekeszteni a külvilágot, az embereket. Mert ha nem tennék így, akkor nem lenne időm bagózni, mert csak barátilag tarkón csapnék mindenkit, mert olyan rohadtul nem ártana meg nekik némi fegyelem és csendben magukban merengés. Amúgy motort néztem. Akarok venni egy járgányt, de eddig mindenhol csak akciófilmes sportmotorokba szaladtam bele. A helyzet annyira lekeserítő, hogy ott tartok lassan, hogy inkább összelopkodom az alkatrészeket és összerakom magamnak. Olyat úgyse fogok kapni, amilyet pontosan akarok, akkor meg nem mindegy? Csak nyelem magamba a sűrű és erős füstöt, ami aztán a szám párájával együtt távozik az orromon és a számon keresztül. Baromira nem érdekel, hogy gyerekek is vannak, állítólag ez egy szabad ország, szal' ott bagózok, ahol akarok. Egyébként mondtam már, hogy rohadtul hideg van? Mert ha nem, akkor mondom: rohadtul hideg van. Borzasztó belegondolni, hogy a leendő királyságom egy ilyen szétfagyott jégpáncél lesz. De nem baj, majd a kis szub nőstények korcsolyában fognak közlekedni, hogy azzal is szórakoztassák az uralkodó családot. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor a hideg, északi szél hímszagot legyint a pofámba. Felnézek. Kopasz. Szinte világít a majdnem telihold a fejecskéjén. Romantikus... Nem sokkal előttem gurul egy spéci, holdmintás felni. Felröhögök. Micsoda lúzer, öcsém (hogy melyik, az most mindegy)! Kibaszott flancosak vagyunk a felnivel meg a kocsival és ilyen szar, megbízhatatlan, amerikai vacak, hogy kettőig nem bírja ki a helyén, máris gurul... Öcsém! Elsétálok a felni irányába, lehajolok ért és felveszem. Megforgatom a kezeimben, és mintegy elismerően bólogatok. Azt azért megvárom, hogy a kiskopasz - aki magasabb nálam - odaérjen. Nem nyújtom felé a felnit. Kifújom a füstöt, valahova oldalra és ráemelem a tekintetem. Micsoda egy elbaszott Godzilla! Nem, nincs kisebbségi komplexusom. - Szép darab... - a hangom reszelős és eltorzult a dohányfüsttől - Mennyit ér meg neked, hogy visszakapd? Bár sötét van, gondolom így is simán kiszúrja a tekintetemen átsuhanó őrült fényt. Nem félek. És végre nem egy Őrző puncival találkozom, hanem egy farkassal. Pazar! Lehet, hogy lesz egy jó estém... A két fegyverem most is az övemen figyel, ráadásul ezüsttel töltve, szóval... Velem lehet beszélni. Ha eddig nem akarta kikapni a kezemből a felnit, akkor most megforgatom a jobb kezemben, mintha a kopasz tag egy kínai árus lenne, én pedig meg akarnám venni tőle a cuccot. Milyen kár, hogy nem nekem kell érte fizetnem.
Egyetlen célom, hogy elérjem a tárcsát s a két „kicsi” kezem közé fogjam és már húztam is a csíkot magam után, na nem azért, hogy utána felszívjam. Nem kell félre érteni. Azonban a tervembe bele piszkít egy farkas. Éreztem a jelenlétét amint ráléptem erre az útra, de nem foglalkoztam vele, hiszen én megvagyok vele egy úton vagyis hát meglettem volna, egészen addig a pillanatig, amíg nem piszkít bele a tervembe, de nem így lett. Látom, ahogy a keze közé veszi a holmimat s nem örülök neki. A feszültség egyre nő bennem, hogy ezt mi váltotta ki, azt nem igazán tudom. Tudjuk be annak, hogy szar napom van. Nyugodt léptekkel közeledem a farkas felé s a pajzsomat is felhúzom most már. Érzékelhette, amit kell, de többet nem adok ki magamból. Még oda sem érek jó formán már is beszélni kezd. Mi? Hogy nekem mennyit ér? Hát ezt meg honnan szalasztották? Nem igazán érzem a kóborok szagát rajta, de az biztos, hogy az itteni falkák közül egyikhez sem tartozik. Akkor meg ki lehet? Nem láttam még erre a ronda pofáját, de azt hiszem jobb is, mert ha ilyen a stílusa nem sokáig húzza itt egy egész darabban. A szavai valamit robbantanak bennem, de magam sem tudom, hogy minek nevezzem, talán harag, azt hiszem, de nem vagyok ma biztos azokban a lökéshullámokban, amiket a testem áraszt. Furcsán érzem magamat, de holnapra kialszom, remélem. Abszolút nem jellemző, hogy instabil vagyok. Hiába van sötét akkor is jól látom, azt a fényt, mely a szemében csillog. Mielőtt válaszolnék kigombolom a dzsekimet, na nem azért, mert hirtelen fene nagy meleg lett. Más okból, amit mindjárt a tudtára is hozok ennek a jómadárnak. - Nem hallottam jól, amit az előbb mondtál.... Jegyzem meg komolyan s az egyik kezemet a pisztolyom markolatára helyezem. Ezzel láthatja a pisztolytáskámat és azt is, hogy van nálam fegyver, ezüst golyókkal, de ezt nem hozom a tudtára. Nem, abszulut nem gondolom, hogy a másik fegyvertelen lenne, de a kérdés az, ki milyen gyorsan tudja használni. Mögöttem ott az a sok év és a rutin, mely elég hosszú időre nyúlik vissza és elég gyorsan tudom használni ha kell. Persze nincs kizárva, hogy egy gyorsabbal akadtam össze, de...... - Nos, akkor vissza is adhatnád azt ami az enyém, és mindenki mehet békével anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna. Szerintem ez elég jó terv, bár ha másképp gondolod, nekem az is megfelel. Vonom meg a vállamat. A legnagyobb butaság részemről az lenne, ha kitépném a kezéből, hiszen meglephet és amúgy sem vagyok egy hirtelen farkas. Nálam első a megfontoltság, de persze ha szép szóval nem megy, akkor mehet máshogy. Nem akarom lelőni, de ha nem hagy más választást, akkor megteszem, úgy is jó hangulatba vagyok jelenleg. A kezemet nem veszem le a pisztolyról, de a másikat felé nyújtom, jelezve, hogy adja már oda azt a felnit, mert nem érek rá egész éjszaka. Mondjuk azt soha nem értetem, hogy mit keresnek a világba ilyen bukó egyedek, azt meg végképp nem, hogy élnek meg ennyi évet. Keresi itt a baj, ahelyett, hogy hímezne otthon!
Mit ne mondjak, elég furcsa kisugárzása van a colos kopasznak. Vajon mindig ilyen lehet vagy csak engem tisztel meg ezzel az ellenséges és feszült aurával? Nagyon kedves, de tényleg. Akár fenyegetőnek is lehetne nevezni a megszólalását és azt, ahogyan a fegyverére markol. A szívem kissé hevesebben kalapál, de ez a fajta izgalom nem az az összepisálós fajta. Ez az ébredező adrenalin édes és bizsergető aromája. Nem ijedek meg tőle. Egész egyszerűen a vigyorom még szélesebbé növi ki magát és egy rövidet fel is nevetek. - Mi van, Kojak, süket vagy? Csendül (reccsen) meg a hangom egészen vidáman és aprón csóválom meg a fejem. Passzolom, hogy ő látja-e a seggemhez rögzített dupla pisztolytáskát, de nem is érdekel. Gondolom neki megvan az oka arra, hogy itt arcozik a stukkerével. Nekem kettő van. Amióta ezeket a szarokat feltalálták, azóta nyomulok velük, szóval ha arra hajtunk, hogy melyikünknek nagyobb a f*sza, akkor lehet, hogy problémáink lesznek. Alapvetően soha nem hiszem, hogy nálam erősebbel és jobbal találkozom. És ez most sincs így, a kölcsönös tiszteletről pedig esetemben kár beszélgetni... - Alapjáraton ennyire morci vagy, vagy esetleg most hagyott el a csajod és rajtam vezeted le? Szúrom közbe a kérdést, amikor befejezi a monológját. Mintha meg sem hallottam volna a "nagylelkű" felajánlását arról, hogy akkor inkább adjam szépen vissza. Nem vagyok a kölyke, vazz'! Semmi móka nem lenne abban, hogy odaadom a felnit és elsétálok az úton... Esetleg kérek tőle egy fuvart, eldumcsizunk és legjobb barátok leszünk. Ugyan, dehogy. Körbenézek. Látom a kölköket a jégen, hallom az anyázó nyanyát valamivel arrébb, de igazság szerint nem gondolom úgy, hogy egy ekkora "embertömeg" lefedné a feltűnéskeltés fogalmát. Fél perc alatt kinyírjuk az összeset, mintha mi sem történt volna. - Nekem van egy jobb tervem... - kezdek bele csevegő hangon - Ha ennyire fontos neked ez a szar, akkor talán... miapicsa... Nem tudom befejezni a gondolatsort, mert olyan dolog történik, amire abszolút nem számítok. A pajzsom egészen hirtelen szűnik meg létezni, ami eddig leláncolva tartotta a farkasomat odabent. Nem, nem akar kitörni. Egész egyszerűen nem tudom titkolni sem az erőm, sem a 333 évemet, semmit. Összeráncolt szemöldökkel nézek fel az égre, a hold még baszottul nincsen tele, viszont elég fura színe kezd lenni. Isten tuti trippel. Aztán, ha még mindig csak egymással szemben állunk, leengedem a felnit tartó kezemet a testem mellé, a tekintetem az égről a másik hímre vándorol. Gyanúsan, méregetően... Ki a fasz ez? Lehet, hogy ő csinálja az egészet. - Ez meg mi a szar? Kurva gyorsan fejezd be! Emelem a szabad kezem mutatóujját az arcába, és egyáltalán nem vagyok türelmes és nem is kérem valami szépen. De legalább, ahogy érzem, ő is csupasz lett, nem csak én... Hangok, szagok, érzelmek kavalkádja mászik az elmémbe és az érzékeimbe és ez baromira zavar! Nem véletlen tartom zárva a farkast, nem bírom mások szarságait, nem vagyok kíváncsi senkire, erre most egyszer csak nincs pajzsom és bármennyire teperek, képtelen vagyok felhúzni. MIAPICSA?! - Azt mondtam, hogy kurva-gyorsan-fejezd-be! Mert tuti ő csinálja. Ki más csinálná? A szabad kezem farkas gyorsasággal rántja elő Zorát a pisztolytáskából, és leszarva a környezetünket, megkísérlem a kopasz hím bordái alá szorítani a félautomata pisztoly csövét, csak hogy érezze a törődést.
Nem válaszolok a kérdésére, mert farkas lévén tudja a válasz, így a szavaival csak provokálni akar, ami nem nehéz, hiszen amúgy is feszült vagyok. Erről mi sem tanúskodik jobban, hogy a fegyverem után nyúlok, amit egyébként nem szoktam, legalább is, nem az első körben. Visszaakarom kapni a felnit és más nem érdekel, bár teszek egy próbálkozást arra, hogy ne legyen gond, de mintha egy falnak beszélnék. - Pont eltaláltad, rajtad vezetem le, pech számodra, na add ide! Mordulok meg s sokkal erőteljesebb lesz a hangom és a fellépésem is, vagyis hát a kisugárzásom, melyet engedek neki érezni. A hangom azonban nem emelem meg, hiszen minek, azzal nem sok mindent lehet elérni, ráadásul inkább a tettek beszéljenek. Nem hiszem, hogy a terve jobb és nem is igazán érdekel, ami az enyém, az kell és nincs helye semmi másnak. A mondata elharapásra kerül s fürkészni kezdem, hogy mi lelete. A pajzsa megszűnik s érzem az erejét és a korát is, de ettől még nem ijedek meg, hiszen ezek csak szempontok, az már más kérdés, hogy tudja e megfelelően használni. A kezemet nyújtom felé amibe csak bele kell helyezi azt a baszott felnit és csókolom. talán menni fog neki ez az egyszerű feladat vagy lehet IQ bajnokkal állok szembe és egy egyszerű mozdulatot sem képes végre hajtani. Nem tudom mit hadovál itt össze s magam is az égre pillantok, a hold kissé fura, de akkor is csak a felnim érdekel, így sebesen szegezem vissza rá a tekintetem. Mi? hogy én mit csinálok azon kívül, hogy állok mint egy fasz? Semmit, de ha már leengedte a kezét akkor ráfogok a felnire és ha kell kiszakítom kezéből. A hangok felerősödnek körülöttem, mert tisztán hallom, ahogy a jég reccsen az egyik gyerek közelében. Talán beszakadni készül, de nem fogok megmentőt játszani, mert az a szerep most nem való ínyemre. - Ne csipogjál már! Még több hang tódul a fülembe, de nem tudom, honnan jönnek. Olyan zümmögés lesz az egészből, mintha egy méhkas lenne a fejemen. Érzem ahogy az adrenalin az egekbe szökik és kitörni készül mint egy vulkán. Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit mond. Nem érzem a pajzsomat. Ajaj, erős fájdalom lesz úrrá a testembe, de bivaly erős, mintha a csontjaimat egyesesével birizgálná valami. érzem, hogy csöpög az izzadság rajtam s próbálok kapaszkodni a külvilágba, mert a farkasom kúszik felfelé, mintha egy kútból jönne fel, hogy rászabaduljon a világra. Érzem, ahogy a csontjaim eltörnek, s tisztában vagyok vele, hogy mi fog következni, próbálok erősen koncentrálni, de hiába, a hím képe elmosódik s elvesztem a kapcsolatot.
Átváltozik a férfi előtt s egy méretes vérfarkassal találhatja szembe magát a másik. Balázs eltűnt a farkasból mintha soha nem is alkottak volna egy párost. A farkas fogait csattogtatja s csak egy gondolat mozgatja. Ölnie kell, hiszen a vér utáni vágya erős, annyira, hogy a másik farkas nem érdekli egy cseppet sem, a fejét oldalra fordítja s vörösen izzó szemein keresztül csak a húst látja. Egy hatalmas vonyítást hallat a torkából s egy kicsit sem zavarja a környezetből származó zajok. Az ötvenes éveiben járó férfi képe lebeg a szeme előtt, s elindul felé. Vaskos lábai benyomják a friss zöld pázsitot, így nyomot hagy maga után. Szája habzik, mert szinte érzi a férfi vérének ízét a torkában. Olykor meg is nyalja szája szélét, de nem érzi még a vérismerős ízét. Egy biztos, ez a farkas nem fog leállni, míg ki nem elégíti hatalmas vágyát a vér iránt. Amint a férfi elé ér, könnyű szerrel kapja fel és oda vágja kétszer a talajhoz, pont úgy, mint amikor a húst szokták klopfolni. Nem lehet tudni, hogy miért teszi, talán azért, mert ez esik neki jól. A második csapást követően keresztbe fordítja, a feje fölött a testet s egy könnyed mozdulattal kettétépi a civilt. A vér mely a testből ered egyenesen a farkas szájába ömlik. A meleg vér pedig beteríti az egész pofáját és a forró nedű egy picit oltja torka égetését, azonban ez nem elég neki s a testet eldobja egy fának mint aki jól végezte dolgát s a következő áldozatra mered, mely az éppen elfutó nő, ki a férfi mögött haladt. A vér iránti vágya nem csökkent egy cseppet sem, így a nő után veti magát.
- Akkor javaslom, hogy verd ki, mert nem vagyok senki kurvája, akin levezetheti a nyűgjeit... Pont nem hat meg, hogy tartja a kezét vagy hogy a fegyvere után nyúl. De tényleg. Csak lassan kezdünk eljutni arra a szintre, amikor a makacsság és a tesztoszteron olyan élesen feszül egymásnak, hogy valakinél nagyon hamar el fog pattanni az a bizonyos cérna. Ráfog a felnire és rántaná is ki a kezeim közül, de nem engedem. Nem is tudom, hogy inkább két civakodó ötévesnek nézünk ki, vagy két farkasnak, akik a prédán marakodnak. Talán mindkettő. Talán két öt éves farkasnak. És akkor még itt van egy a pajzsos kavarás is. Eszemmegáll. De komolyan. Azonban az kissé megnyugtat, hogy úgy látszik, Kojak sincs a helyzet magaslatán. Zavartnak látszik és ha az érzékeim nem csalnak, akkor hamarosan alakot fog váltani. Barom. - Nemár baszod, egy felni miatt ekkora cirkuszt.... nesze! Vedd feleségül. Rántom ki a kezéből a műanyag vackot és egész egyszerűen hozzávágom. De most már aztán vághatom, szerencsétlen palinál se kép, se hang... És ami a legdurvább: nem én vagyok a célpont. Pedig már egészen izzott a tenyerem, ahogy a fegyverem hideg markolatára szorítottam. Szinte láttam magam előtt, hogyan loccsantom szét az agyát, de ehelyett azt nézhetem, hogy a fenevad hogyan szabdal szét másokat.
Igazából most baromira nem vágom, hogy mi a picsa van. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kisfiú, akinek nyalókát ígértek, és a végén nem ő kapta, hanem a padtársa. Látszólag mindent megtettem. Keményen és szívósan küzdöttem a felniért, mindhiába. Ez a majom totál bekattant, a pajzsom... Hát az baromira nem tom' hova tűnt. És nem én vagyok a célpont. Ez tényleg fáj. Kiábrándít és elszomorít. Kissé bólogatva figyelem, ahogy a Kojak-farkas teszi a dolgát. Kicsit arrébb sétálok, közben a szabad kezemmel a telefonomért nyúlok, hogy amíg a dög nem velem foglalkozik, ejtsek egy gyors telefont. JJ nem veszi fel. Marad a kisebbik Vaskovic. - Héló. Nálad minden oké? Várjá', arrébb megyek, mert itt épp földhöz basznak egy pasast és nem hallok rendesen... Befogom a szabad fülemet. - Naszal... Nem tudom felvonni a pajzsom és egy kopasz állat itt gyakja a népet. Aha... Nem, ő nem veszi fel... Várjá, megnézem... Visszafordulok az átalakult állat felé, mindenki sikolt, a fazon, akit az előbb földhöz vágott, már darabjaira szakadva táplálta a húsával a fene nagy dögöt. - A-aa, nem ismerős. Jó, hát nem tom'. Neeeem. Megyek haza. Mer' gondolod, hogy érdekel? Megint buzi vagy. Sör van? Jó. Jó. Csááá. Kinyomom a telefont és indulnék is tovább. De előtte még igyekszem rágyújtani. Én nem csinálok ügyet ebből. Felbaszta egy felni, na és akkor hova szarjak? Nyugodtan bulizza ki magát, abszolút nem az én felelősségem. Ennél kisebb indokért is hullottak már porba emberek, nagy dolog. Tehát ha csak nem indul felém, jeges nyugalommal dohányozva folytatom az utamat a folyó mentén, hazafele.
Kezdőlap
//
