Elmondhatatlanul vegyes érzelmekkel fűt fel, ahogyan ez a benga állat szopkodja a lábamat. Egyszerűen gyűlölöm, amiért valószínűleg pár napra le fogok miatta sántulni. De valahol marha boldog vagyok, hogy végre megszakadt az unalmam, végre került egy kis izgalom a gépezetbe, szóval rock&roll! Ez felpörget, és bármennyire is fájdalmasak a fogai a húsomban, bármennyre hörgök fel és rúgom pofám teljes erőből, a sötét lelkem apró kis zugában veszettül jól érzem magamat. Az pedig tovább hergel, ahogy a farkas szemei még ki is guvadnak, ahogy letolom a torkán az emberkét. Mondjuk a mancsom tiszta nyál és vér... Szóval véres nyál, de ettől függetlenül tetszik a helyzet. Kapkodja a fejét, veszettül szabadulni akar és megpróbálja szétfeszíteni a mancsaimat. De ez sokkal jobb és különlegesebb játék annál, minthogy csak úgy engedjek neki, és különben is: azt hiszem, hogy még sosem öltem farkast úgy, hogy ledugtam a torkán egy embert, szóval akár el is kezdhetném. Hörögve és morogva taszítom még beljebb az embert, érzem, hogy a csontszilánkok az én kezemet is szaggatják, gondolom, hogy azért a kopasz farkas torkát is csiklandozza pár kósza bordadarab. De mivel nem tudom, hogy mi célja van ezzel, még jobban nekifeszülök, ezáltal a fejem közelebb kerül az övéhez, így ha megpróbál lefejelni, akkor sikerrel jár. Beleszédülök kissé a dologba, úgyhogy ha okosan használja ki a helyzetet, akkor le tud magáról rúgni/lökni. Ahogy négykézlábra érkezem, érzem, hogy pattanó fájdalom hasít a hátsó lábamba, amit megcsócsált. Hát dögölj már meg... Másodpercek alatt tépi ki a korlátot és indul el felém hadonászva, mint egy részeg nyugdíjas, aki a bevásárló táskáját lengeti a levegőben. Ezek elől a mozdulatok elől sokkal könnyebb kitérni, mintha a mancsaival készülne ütésre. Addig-addig hátrálok tőle, hogy bár néha meglegyint a "bottal", nekimegyek az egyik néhai ember földön heverő biciklijének. Hátranyúlok és reflexből rákapok a canga vázára, a következő ütését pedig már az első kerékkel hárítom. Majd megkísérlem visszakézből pofán suhintani a biciklivel. Majd újra egy tenyeressel célzom meg, és ha mást nem is, de nagyon szívesen kiütném a kezéből a korlátdarabot. ~ Ne basszál már fel! ~ Tudom, tudom - baromira nem hallja, hogy neki pofázok, de akkor is. Mindenhol terjeng a mi és az emberek vérének szaga is, bár ahogy kivettem, nem nagyon maradt rajtunk kívül élő a környéken. Egy jól irányzott dobással a kopasz farkas felé hajítom a mancsaim közül a biciklit, de egyből vetődöm is utána, hogy amíg esetleg kitér vagy lelassul a hozzá vágódó járműtől, legyen esélyem két vállra fektetni, hogy aztán mindent megtehessek azért, hogy elkapjam a torkát vagy felszakíthassam a mellkasát, de helyzettől függően akár a gyomrával is beérem.
Próbál szabadulni, de erős a hím s a csont darabok egyre mélyebben hatolnak a farkas torkában. Nem kis károkat okozva a hangszálakban. Amint a másik feje közelebb kerül a kopasz farkas kihasználja a helyzetet s erejét bevetve, (ami kitudja honnan származik jelen pillanatban)megfejeli a másikat sikeresen. Érzi ahogy gyengül az ember bele gyömöszölése a torkában s megpróbálja lerúgni magáról a másikat ami elvileg sikerül. Gyorsan ragadja meg a korlátot és hadonászik vele össze is meg vissza is. Nem nagyon talál célt, de kérem épp most akartak a torkán ledugni egy embert. Kell neki azért idő míg észhez tér. Mielőtt azonban rendezné a sorait a kezére kap egy ütést s a korlát a földön végzi. Ráadásul öklendezni is kezd, s így nem tud támadni. A torkából előkerül az ember feje, mely igen csak nyálas és ezt, az összeállt hajból lehet a legjobban látni vagy gyomor savas inkább? Jelen helyzetben teljesen mindegy, mert ismét a földnek vágódik s felszakítják a hasát. Azt még nem tudja, hogy mennyire súlyos lehet, de most már nem kicsit van elege ebből a hímből ezért a mancsával fejbe vágja elvileg s ismét súlyos csapást visz be ha minden igaz, de ha már ott van a keze, akkor bele mélyeszti karmait, s végig húzza, ezzel egy kis mintát rajzolva a bundába/hajába. A másik mancsával pedig üti ahol éri s ismét rúgja ahogy csak tudja, hogy most már kerüljön le róla. Nem jól áll a szénája s ezt a farkas is tudja. Ha sikerült leszedni magáról a farkast, akkor nem támad neki, inkább kihasználja, hogy van még ereje és futásnak indul. Lehet, hogy szégyen a futás, de hasznos. Azt azonban nem lehet tudni, hogy a sérülései miatt mennyire jut messzire a másiktól vagy az, nem e támad neki, mert ez a farkas már az utolsókat rúgja, ez egészen biztos. Mindjárt kiderül, hogy mi lesz a sorsa. A halál, mert megölik, vagy mert elvérzik. Esetleg a sanyarú élet?
A húsom, a bundám, a fülem szakad, ahogyan a veszett kopasz arcon talál, de legalább fel tudtam metszeni a hasát és ez mindenképpen pozitívum. Ahogy érzem, az egész testem egyetlen bokszzsák a számára, úgyhogy osztjuk egymást elég rendesen. A vér fröcsög, a hús kibuggyan és akkor történik valami... Valami, aminek az érzésére már rohadt régen vágytam. A farkasom és a testem minden egyes sejtje sóvárogva és hívogatva fogadja magába a feltámadás előszelét. A tagjaimban mintha enyhülne a fájdalom, az agyam pedig annyira ködös mámorba borul, hogy néhány pillanatra elvesztem a fonalat, és azt se tudom, ki vagyok, mit csinálok, miért és kivel. Eluralkodni látszik rajtam az érzés, egyetlen egy hajtóerő, miszerint minden gondolkodás nélkül támadjak, kínáljam tálcán az életemet azért cserébe, hogy még egy utolsó rohammal a másik hímet tépjem apró cafatokra. De a vérvonalam nyújtotta plusz erős és elborulás félbemarad, amikor erős dobbantás éri a mellkasomat, én pedig eltávolodom a hímtől annyira, hogy legyen ideje felpattanni, és a sérüléseihez képest elfutni előlem. Én pedig egy pillanatig se köpni, se nyelni nem tudok. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm! A farkasom habzó szájú, veszett énje megrekedt félúton és most feszítve egyetlen gócponttá sűrűsödik a mellkasomban ott, ahova a rúgást kaptam. Nem tud kiteljesedni, mert abbamaradt a Kopasz támadássorozata. De visszamenni se nagyon szeretne, fel akar robbanni, ölni, gyilkolni és ha kell, hát meghalni, csak így ne hagyja senki... A dühöm és az elégedetlenségem szinte szikrákat vet a bőrömön, és csak egy dolgot tehetek: visszaváltozom emberré. Meztelen, vértől és sebektől tocsogó emberré, és sántítva, mégis fenyegető léptekkel indulok meg a farkas után. - Hogy az Isten b*szna keresztbe, te gyáva féreg! Üvöltök a távolodó hím után. Engem így ne alázzon meg senki. Arra se méltó, hogy egyáltalán foglalkozzak vele és utána menjek, de annyira doppingol az ideg, hogy nem gondolok én már semmi olyanra, hogy mi éri meg és mi nem éri meg. Itt hagyott egy jó és veszélyes harc közben, ráadásul úgy, hogy meggyújtotta a dinamit végét, de rátaposott, mielőtt az felrobbanhatott volna. - Gyere vissza te nyomorék, mert ha én érlek utol, a halott anyád méhébe is visszatuszkollak, a kurva életbe is! Menet közben elhaladok a szétszakadt ruhakupacom mellett is. Hörögve és a fájdalmat leszarva hajolok le és a kezembe veszem mindkét fegyveremet. Bicegve haladok tovább, az orrom alatt kevert magyar és szerb anyázásokat morogva, amíg tüzelésre nem kész mindkét fegyver. Ha ez megtörténik, mindenféle lassítás nélkül, egyszerre a két fegyverrel lövök. Amikor a már használt fegyverből kifogytak a golyók, a másikkal is abbahagyom a lövöldözést, mert ki tudja, mikor kell még az ezüst pár perccel később. - Lélegzel még? Van még pofád elszívni előlem a levegőt? Másszál ide, a lábaimon akarom szétloccsantani az agyadat, aztán megbaszni a hulládat és elásni valahova, ahol senki nem talál meg... Fogalmam sincs, hogy a leadott lövéseim eltalálták-e és ha igen, hol. Csak abban bízhatok, hogy annyira messze ő sem jutott, nekem pedig már nem ez az első alkalom, hogy ilyen körülmények között lövöldözök mozgó célpontra. Minden esetre halálos lövést nem hiszem, hogy innen kioszthatnék, legfeljebb a lábait durranthatom péppé, aminek következtében lelassul, megáll és így könnyebben utol tudom érni.
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 24, 2013 8:45 am-kor.
Mivel maradt arra ideje, hogy elpályázzon, így ki is használja az alkalmat s otthagyja a másikat, hiszen komoly sérüléseket szerzett s tudja, hogy kell, idő mire begyógyulnak. Ezért fúj visszavonulót, mert a túlélése a kulcs. Az ösztön pedig elég erős ahhoz, hogy hagyja a harcot s inkább az életet válasza. Nem fáj neki semmije, illetve nem érzi, ezért tud még futni. Csak az irány nem éppen a leghelyesebb, hiszen az oltalmat nyújtó fák helyett, a jég felé szalad. Hogy miért? Azt nem lehet tudni. A következő pillanatban éles fájdalmat érez s ezért fel is üvölt a farkas. A szavakat nem hallja, amiket mond neki a másik, csak azt érzi, hogy valami eltalálta a lábát, s a jégre pottyan futás közben.
jééé csúszom a jégen, de hogy? Felüvöltök a hirtelen jött fájdalomtól, melyet minden egyes porcikámba érzek. Mi a fene történt velem? Basszotul fáj a lábam, a mellkasom és a hasam is, s ömlik belőlem a vérem. Azt sem tudom, hol a fenében vagyok. Miért csúszom és mi történt. Arra emlékszem, hogy hadakoztam a felniért a hímmel, de hogy után mi történt az már nincs meg. Ami ennél is jobb, hogy ezüst van a testembe, mert úgy ég a bőröm, mint egy kemencébe csúsztattak volna be. Teljesen le vagyok döbbenve s értetlenül állok a dolgok előtt Hallom a mit a másik kiabál felém, de hogy mi baja van arra lövésem sincs. Ami viszont biztos, hogy ki akar nyírni. Fasza, azt sem tudom, miért akarja szétloccsantani a fejemet. A fejemet megemelem, az még mozog. Egy pipa. A két mancsomnak is ez lesz a sorsa, s azokat is kipipálhatom. Király eddig jó vagyok, de a lábam már nem mozdul. Az egyik legalább is, amit szétlőtt ez a majom. Ahogy vissza ejtem a tappancsom – bár nem emeltem annyira magasra – hallom ahogy a jég mint egy kicsit reccsent volna, bár az is lehet csak képzelődök. Ami nem lenne meglepő a fájdalomtól. Golyók süvítenek el mellettem. Csak tudnám mitől gőzölt be ennyire? Mellékes jelen helyzetben, mert valszeg utol fog érni, ha csak fekszem itt mint egy foka, szóval ki kéne találnom valami hatást, amivel leállíthatom vagy megölhetem. Hiába változnék át emberi alakban, akkor sem tudnék mit csinálni, hiszen csak meztelen lennék. Azt hiszem a lehető legjobb helyzetben vagyok.* ~ Mi a fene bajod van neked?~ * Küldöm neki hát ha meghallja s választ is kapok rá. Azonban nem fogok itt malmozni s megvárni míg eljön értem a halál. hatalmas fájdalmak közepette tornászom magamat fel s keresem meg a hímet, aki minden bizonnyal már a jégre lépett. Ahogy látom, vannak sebesülései és az egyik lábára biceg vagy sánta? A fene sem tudja, s nem fogom tovább nézni. A fogaimat összeszorítom s megpróbálom minden erőmet bele adni az ütésbe, melyet a jégen végzek el. Egyre többször találkozik a kezem a kemény felülettel s most már teljesen mindegy, hogy szétverem e vagy nem, de hogy hatásos is legyen s valamit el is érjek, a másik kezemet is bevetem. Ha minden igaz, akkor sikerül annyi erőt kifejtenem, hogy a jég reccsenjen hiszen azért van rajta egy nagy súly, plusz vékonyabb is mint a part közelében. Azt még nem tudom, hogy ússzak vagy sem, ez attól függ, hogy képes vagyok e rá + attól is, hogy reped el a felület. Az is lehet a vízben véreznék el. Miért nincs nálam egy jégtörő azt nem tudom, de a kezem is elég, hogy elérjem a hatást s a jég repedezni kezd körülöttem. Ha minden igaz, akkor végig is fut a jégtáblán, valahogy úgy mint a jégkorszak mesében. Azt nem tudom, hogy a másik farkas bele esik e vagy sem, de elvileg elérem a célom s én egy tömbön „napozok” Ha ez így lesz akkor bevetem mind a két kezemet s evezek egészen addig, míg bele nem ütközök egy nagyobb darabba. Megpróbálok átmászni úgy, hogy ne essek a vízbe, de elég nehéz, mert nagy vagyok és a testem is sérült. Tovább menekülök igen, de hát mi mást tehetnék, mikor a testemet már agyon gyötörte? Ha meg utol ér akkor úgy is megfog ölni, de nem könnyítem meg a dolgát és győzze le a jeget vagy éppen a vizet ha elakar kapni. Nekem annyi a célom, hogy elérjek a túl partra ami nem lesz egyszerű, hiszen kb középen vagyunk és a jég is kemény amin vonszolom csoffadt testemet.
Mi a picsa? Ez hozzám szólt? Halleluja. Igazán elkezdhetett volna hamarabb csicseregni, még esetleg az előtt, hogy hajtott volna az elemi bosszúvágy és akarat, hogy megkapjam a jussomat. Nem vagyok kölyökkutya, aki szereti, ha incselkednek vele, és azon felül, hogy kakaskodtunk egy kicsit, ennek az egésznek nem feltétlen kellett volna így alakulnia. Dehát Istenem, begőzölt a hülyéje, elhitette velem, hogy tud harcolni, és jól csinálja, aztán lelép, miután felébresztette az alvó oroszlánt. Farkast. Nem tök mindegy?! - Te vagy a bajom, Kojak! Kiablok ki neki, mielőtt megállnák a befagyott folyó szélénél. Pompás, hogy ennyire hülye legyen valaki, de tényleg. Elégedetten vicsorogva röhögök fel, ahogy elnézem a jégtörő mutatványát és azt, ahogy egész kis független jégtáblát varázsolt magának, amin elterülve csapkodja a vizet a gyorsabb haladás reményében. Na de nem gondolja komolyan, hogy sántán, emberi alakban majd utánamegyek, amikor van még három ezüsttöltény a fegyveremben? A tapasztalatom és a kellő gyakorlatom megvan az ilyen helyzetekhez. Ő pedig a lehető legrosszabbat tette, amit egy ilyen helyzetben lehet. Nyílt terepre ment, amin ahhoz képest baromi lassan halad előre. Én pedig csak állok a parti emelkedőn, és mintegy magaslesről figyelem a mutatványát. Tiszta céllövölde, ráadásul az eddig mozgó célpont majdhogynem megszűnt mozogni. Erőteljesen fújom ki a levegőt, ahogy felkészülök. Az üres fegyvert magam mellé ejtem a földre, majd egyenesen előretartott karokkal állok lövőhelyzetbe. A közeli győzelem lehetőségétől a farkasom őrülten csorgatja a nyálát odabent, és szinte biztos vagyok benne, ha sikerrel járok, akkor hazacipelem a fószer testét és ma belőle fogunk vacsorázni. A fegyverem elsül (ha kell, háromszor is), megzavarja a halálos csendet megint. Dobhártyaszaggató dörrenések visszhangoznak a fülemben, miként a jégtáblán hasalva evező farkast célzom be bármiféle zavaró tényező nélkül.
//Dobok a lövés(ek) sikerességére. Előzetes megbeszélés alapján, ha a dobott szám... - ... páros, akkor a golyó(k) talált(ak) - ... páratlan, akkor mellélőttem.//
Hogy én? Ugyan mit ártottam ennek a majomnak, de most nincs időm kérdezősködni, mert túl kell élnem ezt a majmot vagy a támadását mindegy, hogy fogalmazok. Egy jégtáblán próbálok menekülni s szó mi szó, ilyen még nem fordult elő velem a sok év alatt. Nem az, hogy menekülnöm kell, mert az előfordul, inkább az, hogy egy jégtáblán. Ha nincs ló, jó a szamár is elvet használom. Nem én választottam ezt a terepet, hanem a farkasom, igen, biztos vagyok benne, hiszen farkas alakban vagyok. Az már más kérdés, hogy én irányítom s nem fordítva. Igazából most már teljesen mindegy, hogy mi történ vagy hogyan. Csapkodom a vizet, de elég lassan haladok. Reménykedem benne, hogy kifogyott a lőszerből, de nem számoltam, hogy mennyinél is tartunk.
Még a jégtáblát sem érem el, mikor érzem, hogy a fejembe vágódott valami. Nem tudom, hogy mi lehet az, de egy pillanat alatt pörög le az életem a szemem előtt. A Tábor, ahova kerültem, és azok a dolgok, amik ott történtek velem. Bármennyire is utáltam ott lenni, de sokat segített, ezt már ennyi idős fejjel tudom. Az a kép is megjelenik előttem, ahogy ki voltam láncolva évekig s csak vártam, hogy szabad legyek, de egy öröké valóságnak tűnt, mire tényleg kiszabadultam. A jó öreg Göröghon is beköszönt a fejembe és fel-felvillan Alexandros markáns arca, akinek köszönhetem, hogy helyre jöttem. Befogadott s fiaként szeretett. Megtanított mindenre, amit tudni kell a fegyverekről s a borokról egyaránt. Szeretem ott élni s ha tehetem nem jöttem volna el, bár akkor nem ismerem meg Castort sem. Az Alfámat aki bízik bennem s akiben én is bízok. A képek innentől gyorsan kezdtek pörögni és csak két dolognál állt meg egy kicsit a film. Az egyik a fegyverem, melynek aranyozott a markolata és sok csatát megéltünk már. A másik egy személy, még pedig egy hölgyemény. Eszembe jut a mosolya és szinte én is mosolyogni kezdek, vagy lehet el is mosolyodtam? Nem tudom, hiszen nem látom magamat kívülről. A következő kép róla az, amikor árad belőle a düh. Szinte ragyog az arca s ezt a képet nem eresztem el vagyis kapaszkodom egészen addig, míg ki nem hűl a testem....
Két golyó süvít el mellettem, de a harmadik betalál s keresztül megy a vállamon. Én aztán tényleg nem tudom, hogy mi baja van ennek a csókának vagy mit tettem, amiért ennyire ki akar nyírni, de ha ezt túlélem, akkor még megütheti a bokáját. Már nem tudok az egyik kezemmel evezni, hiszen most fúródott bele egy ezüst lövedék, ezért csak a másikkal tudom magamat kivonszolni a másik jégtáblára. Még nehezebb a mozgás de nem adom fel, hogy a túl partra jussak. Remélem, ott akad majd segítség és nem vérzek el.
// Mivel kihagytad a célpontot véletlen, ezért úgy érzem helyesnek, ha nem döntök, hanem a szerencsére bízom a kari életét.. - Páros = a golyó fejbe talál és Zééé megehet - Páratlan = a golyó át megy a vállamon és táncolhatok tovább //
Eltalálom. Egy pillanatra átjár a diadalittas győzelem ereje, de amikor leeresztem a fegyvert, látom, hogy az a nyomorék még mozog. A picsába! Kijöttem volna a gyakorlatból? Ki hát... Kattogtatom még a fegyvert, de hiába. Nincs több töltény, amivel célba vehetném. Tudom, tudom, már szinte kegyeletsértés, de akkor is a földhöz vágom a pisztolyt, és káromkodva üvöltök fel mérgemben, majd bicegve fel-alá kezdek járkálni a parton, közben pedig a kopasz farkas egyre csak a túlpart felé halad. - Ha azt hiszed, hogy most végeztünk, akkor kurvára tévedsz! - üvöltök át a menekülő farkasnak - Egy gyáva féreg vagy, az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek! Megkereslek és megöllek, te korcs! Utána menni nem fogok már. Nem sok értelme lenne a dolognak, szóval be kell érnem azzal, hogy visszasétálok oda, ahol átváltoztunk. Összeszedem az itt-ott elszórt motyómat, felszedek egy cafatot a kopasz farkas ruhájának maradékából, megjegyzem a kocsija típusát és rendszámát. Na de várjunk csak... Odamegyek az autóhoz, és ha benne van az indítókulcs, akkor kérdés nélkül vágódom a vezetőülésre. Ha nincs benne, akkor nekem megér annyit a dolog, hogy egy kicsit nézelődjek, hátha elejtette valahol a kulcsot ez a majom. Szóval a célom megtalálni, és elkötni az autót és azzal hazavinni a szép kis seggemet. Én nem félek tőle. Ha van is valamiféle jeladó/nyomkövető a járgányban, hát jöjjön! Hárman is várjuk nagyon sok szeretettel, nekem meg még sose volt Audim ugyebár. Persze ha nincs lehetőségem megtalálni a kulcsot, akkor nem vesződöm azzal, hogy anélkül indítsam be a motort, hanem megeresztek egy telefont az öcsémnek, hogy tolja értem a seggét, mert hideg van. Ja és mert egy kicsit vérzek.
//Részemről ennyi lenne, köszönöm a játékot! Örülök, hogy sikerült túlélned ^^ Azonban majd értesíts, hogy elköthettem-e a kocsidat vagy sem, muhaha! Egy élmény volt, pacsi!//
Annyira fáj mindenem, hogyha nem lennék ennyire idős, már magában az érzésbe belepusztulnék, de erőt veszek magamon és csak az lebeg a szemem előtt, hogy eljussak a túlpartra. ott pedig elvileg az erdő van, ahol nyalogathatom a sebeimet egészen addig, amíg helyre rázódom valamennyire. Nem változhatok vissza, hiszen akkor lassítanám a gyógyulási folyamatot. Nem igazán érdekel, hogy mit kiabál a másik, mert most nem tudok vele foglalkozni. Az is lehet maradandó sérülésem lesz, vagy a fene sem tudja. Ennyire még nem szedett szét senki, szóval ez előttem is talány. Tisztában vagyok vele, hogy csak egy hajszálon vagy annyin sem függőt az életem. Csak nem tudom mit rontottam el, mert nem szoktam, így neki menni senkinek vagy azt sem tudom, hogy mert nem emlékszem. Csak az arca van meg s az illat mely belőle áradt, akkor mikor még, embert voltam. Hogy miként letten farkas vagy éppen miért, hát a jó ég tudja. Ilyen s ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejembe azokon a hosszú órákon, melyet a tavon teszek meg. Nagyon sokára érek az erdős részre s már reggel van és még hosszú út áll előttem, hogy találjak egy csendes helyett ahol átvészelem a kritikus időszakot. Vérhez kéne jutnom, de ebben az állapotban nem vagyok képes vadászni, sőt mi több szólni sem tudok senkinek, hogy szedjenek össze. Magamra maradtam s az életemet a farkasok istenének kezébe helyezem. Ha meghalok, hát így jártam, nem tudok ellene tenni semmit s ez a kiszolgáltatottság nem könnyű. Azok az idők jutnak az eszembe, mikor ki voltam láncolva. Akkor sem volt élelem vagy bármi más. Csak én, a farkasom és a sebesüléseim. Akkor ott túléltem a kegyetlenség minden fajtáját, talán most is szerencsém lesz, mert ez csak azon múlik, ahogy ott is. Vagy talán aki egyszer már szerencsés volt annak nem jár még egy lehetőség? Nem tudom!
Csoda szép látványt nyújt a lombkoronák között bekandikáló nap. Ezt megfejeli a különböző madarak ének, s most ebbe kapaszkodom, mert biztosan tudom, hogy ismét elvesztem az eszméletemet. nem akarok a tudatlanságba zuhanni, mert félek, hogy az agyam kiveteti a múlt árnyait a fejembe. Ezért nem alszom sokat, csak mikor már kimerülök, talán ez volt a baj most is. Nem ettem és nem is pihentem, az erőm pedig nem volt elég. Éles fájdalmak hada hasit a testembe, s megint érzem, a tűzet minden porcikámba. A kép melybe kapaszkodtam eddig forogni kezd.....
Azt nem tudom mióta fekszem ezen a helyen, de most már sötét van. A madarak sem csipognak olyan szépen mint korábban. Az éjszakai állatainak a hangját pedig tisztán hallom. Van ami közel szól és van ami messzire, de itt vannak s lélegeznek ahogy magam is teszem. Érzem a hiéna illatát aki egyre csak közeledik, ezek szerint közel a vég, hiszen főként döghúsból táplálkozik. Nagyszerű, nyüves kis életemnek nem sokára vége, pedig annyi mindent szeretem volna még megtenni. Talán majd egy másik életbe. A meg nem szűnő fájdalom pedig tovább rázza a testemet....
Ismét éjszaka van, s ezt onnan tudom, hogy már nem fáj annyira ha levegőt veszek. Ezek szerint a gyógyulási folyamat elkezdődőt. Ennek akár örülhetnék is, de a hasam fel van szakítva. Azt nem tudja a testem begyógyítani, egy orvosra lenne szükségem. A lábam viszont még mindig veszettül fáj, ahogy a vállam is. Gondolom még mindig nem vagyok képes elfogni valamit s megenni, ezért meg sem próbálom. Talán majd holnap vagy amikor ismét felébredek. Tudom, hogy aludni kell s pihenni, de fájdalom csillapító nélkül ez nehéz lesz. Ahhoz pedig, hogy ismét eszméletemet vesszem még több fájdalomra van szükségem, de nem kell generálnom magamnak egy újabbat, hogy ismét felkerüljek a hullám tetejére....
Fázom. A képek melyek olykor rám törnek viharosak és kuszák. Mozgok, de nem magamtól, hanem valaki visz. Nem tudom, milyen testhelyzetben vagyok. Az sem tudom, hogy hol, csak pár fát látok magam körül. Azt hiszem sikerül megmozdítani valamimet, mert egy arc jelenik meg előttem. Azt hiszem mondani akar valamit, de nem jutnak el a szavai hozzám s ismét a sötétségbe kerülök.....
// Én is köszönöm a játékot, élmény volt. A kocsimat pedig eltudod kötni, ugyanis a kulcs benne van, nem vettem ki, csak kipattantam, szóval viheted. Amit találsz benne: • Egy száll fehér liliomot az anyós ülésen. • A telefonomat a műszerfalon kikapcsolva. Feltörni pedig szinte lehetetlen, mert bonyolult a kódja. • Egy üveg ásványvizet a hátsó ülésen. • Pár CD a kesztyűtartóban. • Pótkereket, szélvédő mosódó folyadékot, ruhát, pokrócot, macska almot, kötelet a csomagtartóban. Természetesen van benne helymeghatározó és asszem ennyi. Pacsi. //
A folyópart, séta és bicikli útjánál, egy padon ülve olvasgattam egy könyvet. Puskin: Anyegin című művét forgattam a kezemben, de a padon volt még mellettem egy Shakespeare-i komédia a Szentivánéji álom, egy Bram Stoker: Drakulája, és egy új fajta regény, az Assassins Creed Keresztes Háború. De volt ott még valami. Az agancsból, melyet pár napja vettem, félig szét faragva hevert a könyvek mellett, mellette egy apró véső. Ma is folytattam a farigcsálást, de valahogy most mégis inkább a könyvek világába temetkeztem. Ma egész nap csak padról padra, parkról parkra, kávézóból, kávézóba mászkáltam, és a regényeket olvasgattam. A sebeim már teljesen begyógyultak a napok folyamán. És ennek örültem. A nyugalom körülvett, csend honolt, s a munkába temetkeztem. Sapkám a fejemen, rövid ujjú inget vettem, melyet a mellkas résznél kigombolva hagytam. Egyszerű, sötét kék farmer, oldalamon ezüst lánc, s kivételesen ma egy fekete tornacipőt vettem fel. Nyakamban a szokásos medálom lógott, bak csuklómon egy bőrkarkötő díszelgett. A napsütés kellemesen csiklandozta bőröm, ahogy a padon üldögélve, a fűzfa árnyékában lapoztam tovább.
"Könyörgök: védj, őrködj felettem... Gondold el, mily magam vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, Így élek néma tompulásban,"
A szavak furcsán ismerősen csengenek. Oh, persze... Melissa kedvence volt Tatjana levele Anyeginhez. Gyakran olvasott fel a kölyköknek a könyvből. Én különösebben nem kedveltem az orosz irodalmat sohasem, de szerettem hallgatni, ahogy a kedves mesél. Szinte magam előtt látom, ahogy ülnek a ház teraszán, Írországi nyaralónkban, s Melissa szép szoknyája szétterül a padlón, a gyerekek s néhány idősebb falka tag körbeveszi. Én meg csak állok a lépcső egyik fokán, neki támaszkodom a faoszlopnak, és hallgatom a verssorokat. A közeli erdő illata kellemesen csiklandozta orromat, farkasom pedig védelmező, büszke hullámaival érintette a többieket. Annyira hiányoznak... Amióta előkerült az a fotó róluk, s Nori az asztalomra tette, minden nap rájuk siklott pár pillanatra a tekintetem. Kezdetekben néha le is csaptam a képet, de esténként újra és újra visszatettem. Nehéz, és iszonyatosan fájdalmas dolog ez. Bármennyire is hiányoznak, soha többé nem kaphatom vissza őket. Farkasom körbeölelt, érezte, hogy az emlékek hatására szomorúság vett erőt rajtam. De a múlt, csak múlt. Megőrződik minden, most itt vagyok Fairbanksben, a jövőn kell gondolkodnom. Semmi máson. A folyóparti szellő óvatosan cirógatta arrébb vállamról a tincseimet. Fülembe egy régi dallam csendült, Assassin's Creed - Ezio's Family s a könyvből felemeltem a tekintetem. A lentebbi, kavicsos parton gyerekek játszottak, kagylót, fényes kavicsot gyűjtöttek. Bozontos, egyáltalán nem e korba illő ruhát viseltek, a fiúk egyszerű nadrágot, a lányok kis egybe szoknyában játszottak. Az egyik idősebb fiú felém fordította arcát, a szívem összefacsarodott, ahogy felismertem benne a kölykömet. Felém mutatta a kagylót, és nevetve integetett. Melissa mögötte guggolt, és az egyik iszapvárban segített, a többieknek. Farkasom morgott, s elhajtott előttem egy biciklis, s az alakok eltűntek, helyükön ismeretlen család játszott lenn a parton. A könyv a kezeim közt gyűrötten hevert, s oly erősen szorítottam markomban a könyvecskét, hogy még én is rá csodálkoztam az indulatra. A dallam az illúziók alakjaival eltűnt. Zavart tekintettel pillantottam körbe, igyekeztem lehiggadni. S ekkor ismerős illatokat hozott magával a szél. Farkasom figyelt, s az illatok forrása felé pillantottam, az előbbi zavartságomat félig felhúzott pajzsom mögé rejtettem, legalább addig fenntartom, míg lehiggadok kellőképpen.
A dolgok mostanában nem festenek túl jól. Jesse haragszik rám, mert sikereim vannak, mind a falkában, mind pedig az Upper kapcsán. Azt hiszem úgy érzi, hogy megalázom azzal, ha én is teljesítek, mert így az ő glóriája nem csillog olyan fényesen. Bár ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, de hiába mondom neki, hogy nem ellene történnek a dolgok, hanem értünk. Olyan, mintha süket fülekre találnék. Nem is tudom... úgy érzem, mintha kezdene kifordulni önmagából, amit rajtam vezet le. Én pedig teljesen értetlenül állok a dolog előtt és közben majdnem beleszakad a szívem. Most azonban nem tudok ezzel foglalkozni, már minden energiámat az aggódás emészti fel, ami így nem mehet tovább, mert lassan én is begolyózom. Egy családban pedig bőven elég egy farkas, aki szépen lassan teljesen megváltozik. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy kiveszek egy szabadnapot és nem megyek be az Upperbe és a falkának sem vagyok hajlandó semmit és senkit felhajtani. Egyszerűen semmi kedvem hozzá. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor igazából már egyiket sincs kedvem csinálni, mert ezekre lehet visszavezetni azt, hogy Jesse örökké dühös rám. És már megint Jesse... Egy farmert és egy nyári felsőt vettem magamra, nem vittem túlzásba a dolgot. Úgy tűnik a nyomott kedvem a külsőmre is hatással van, tekintve, hogy általában jobban szeretek csinosan megjelenni mindenhol és nem ilyen egyszerűen. Mindegy, most semmi kedvem csininek lenni, úgyis csak egyetlen hím kedvéért szeretek úgy felöltözni, de ezzel a hímmel éppen nem kerek a közös világunk. Kilépek a Hotelből és nekiindulok a vakvilágnak. Gyakran megesik velem, hogy a városon belül eltévedek, zavar a túl sok szag és zaj, ezek között pedig nehezen tájékozódom, tehát a farka képességek nemhogy segítenének, inkább csak jobban összezavarnak. Egy bicikliútra tévedek, itt egy folyó is, az idő pedig kifejezetten szép, szóval ha már erre tekeregtem el, akkor itt folytatom a sétát és próbálok nem minden gondolatommal ugyanoda visszatérni, vagyis Jessehez. Egyelőre elég szarul csinálom. Merengésemből ismerős illat ránt ki és körbenézek. Pajzsom a helyén van, mivel túl zavaros minden gondolatom ahhoz, hogy ezt más is megtapasztalja. Meg amúgy sincsen hozzá senkinek semmi köze. Ravent pillantom meg, ahogy az egyik padon üldögél. Halvány mosolyra húzódik a szám, örülök annak, hogy látom. Odalépek hozzá. - Szia. Örülök, hogy megint látlak. Jobban vagy már? - legutóbb Norival látogattuk meg, akkor nem volt valami jó bőrben, de most nekem úgy tűnik, hogy már jól van. - Leülhetek? - ha igenlő volt a válasza, akkor mellé ültem a padra és a könyvekre tévedt a tekintetem. Csak egyet nem ismertem közülük. - Nem zavarlak? Mert, ha igen, akkor már itt sem vagyok. Jaj, de buta vagyok, eleve ezzel kellett volna kezdenem. Ne haragudj, azt hiszem kicsit szétszórt vagyok. - igazából nem is kicsit, de most ez nem tudott érdekelni. Az életem teljesen felborult és az egyetlen személy akivel kapcsolatban soha, semmilyen kétségem nem támadt, hogy olyan bizonytalanságban tartott, hogy azt hiszem a lelkem egy része belehalt ebbe az egész őrületbe.
Rose illata megnyugtatott, illetve arra ösztökélt, hogy az illúziók hatását gyorsabban gyűrjem le. Mosolyogva pillantottam rá, ahogy közeledett. Bár, ahogy rá néztem, nem úgy tűnt, mint aki határtalanul boldog lenne. Kérdésére bólintottam, s közben becsuktam a "kissé" gyűrött könyvet is, és az ölembe tettem. - Üdv kislány! Én is örülök neked! Köszönöm kérdésed, már sokkal jobban. - feleltem illendően, s szép lassan le is engedtem a pajzsom, mely mögött hullámaim végre felvették a szokásos nyugodt áramlást. Farkasom fejbólintással köszöntötte a másikat, szintén örült, hogy újfent összefutottunk a nősténnyel. - Persze, csak nyugodtan. - feleltem újbóli kérdésére, s figyeltem, ahogy letelepszik mellém. - Rose, tudod, hogy sosem zavarsz. És ilyet máskor ne is kérdezz. - mosolyogtam rá. Hisz akkor se küldtem el, mikor Norival beállítottak hozzám a lakásba, pedig akkor tényleg meglepett, a látogatásuk. Ráadásul nem épp a legfényesebb állapotomban láthattak, amit kifejezetten nem kedveltem, de mégse küldtem el őket, sőt, még jól is esett a látogatásuk. Figyeltem az arcát, majd halkan megkérdeztem: - Minden rendben Rose? Szomorúnak tűnsz. - mondtam kimérten, elvégre nem akartam tolakodónak tűnni, vele szemben legalábbis soha nem voltam az. De feltűnt, hogy valami nincs rendjén. A pajzsát is teljesen fenn tartotta, ezt mondjuk csak azért tartottam furcsának, mert barátként sosem rejtette magát el előlem, vagy legalábbis nem bújt el így. Meg aztán Rosera ez a beburkolózás nem vallott. - Ha segíthetek valamiben, csak szólj. - mondtam kedvesen, s végig az arcát figyeltem. Őszintén segíteni akartam, bármiről is legyen szó. Vagy ha elakarja terelni a gondolatait a rossz dolgokról, abban is segítek. Barátok voltunk, és reméltem, ő is így gondolja.
Örülök az ismerős arcnak, neki pedig különösképpen. Még emberként is szerettem a közelében lenni, valamikor a nagyon távoli múltban, de ami azt illeti ez farkas valómban sem változott meg, habár tulajdonképpen újra kell ismerkedünk, hiszen nagyon régen egy nagyon rövid ideig élvezhettük csak egymás társaságát. - Ezt örömmel hallom. - és valóban így volt. Nem vagyok egy bonyolult lélek, sosem voltam az, szerettem ha a dolgok rendben mennek, ha azok, akiket kedvelek jól vannak és úgy általában minden szép és jó. Igen, egy rózsaszín csaj vagyok ebből a szempontból, szeretem a tündérmeséket, hiszek a családban, a házasságban és egyszer szeretnék egy gyereket felnevelni. Nincsenek nagyra törő vágyaim és álmaim, egyszerű dolgok motiválnak. Farkas vagyok, mégis olyan nagyon emberi maradtam. Pajzsomat nem engedtem lejjebb, túl zavarosak voltak az energiáim és nem akartam a másik farkas képébe tolni a dolgot. Bár azt hiszem, ahogyan arra már Dante is felhívta a figyelmem, nem kellenek farkas vagy különleges képességek, hogy ki lehessen találni, ha valami nem kerek nálam. Farkasom köszöntötte az övét, vidáman csóválta a farkincáját. Gyötrődésemből rá vajmi kevés ragadt, holott Jesse fekete bestiájához ő is nagyon ragaszkodott. Ám máshogyan, ahogyan én ragaszkodtam a kedvesemhez. - Köszönöm. - és egy mosolyra is futotta tőlem, ahogy leültem a hím mellé és a pad háttámlájának dőltem. Aztán rájöttem, hogy lehet zavarom és akkor mégsem kéne itt így ücsörögnöm. Szavai végtelenül jól estek, egyszerűen már ennyi is simogatta a lelkem, hogy azt mondta nem zavarom. Tényleg nagyon szét vagyok csúszva, ha már egy ilyen gesztust is úgy élek meg, mintha egy éhező kapna egy falat ételt. - Rendben. Akkor maradok. - szavaimból sütött a hála, amiért élvezhettem a társaságát továbbra is, és nem küldött el. Nem akarok egyedül maradni, ettől éppen elég sokat rettegek az utóbbi időben, szóval most tényleg nehéz szívvel sétáltam volna tovább. - Nem foglak becsapni és úgy tenni, mintha olyasmit vettél volna észre, ami nincs. Nem, tulajdonképpen semmi sincs rendben. - csóváltam meg a fejem, de annyira azért tartom magam, hogy ne boruljak ki már megint. Az épp elég volt Danténál. Neki sem kellett volna, de akkorra már éppen megtelt az a bizonyos pohár és nem tudtam tovább visszatartani a dolgokat. észre sem vettem és már kibuktam neki. - Nem is tudod mennyire hálás vagyok a szavaidért, de ez most túlságosan fáj ahhoz, hogy el tudjam mondani. Szóval nem tudsz segíteni, de köszönöm, hogy felajánlottad. - pillatok rá, a tekintete után kutatva. Úgy érzem hiába is beszélném ki, hogy mi fáj, azzal sem lennék előrébb, és ami azt illeti, akkor azt hiszem megint eltörne a mécses. Én pedig nem vagyok az a síró-picsogó fajta. Gyűlölöm amilyen most vagyok, hogy nem találom a helyem és, hogy semmit sem merek élvezni, mert azt érzem, hogy a boldogságom csak egyre nagyobb fájdalmat okoz a kedvesemnek. Ez pedig szépen lassan megkeserít mindent. - Mit olvasol? - tereltem inkább a témát és a könyvek felé pillantottam. - Ezer éve nem volt arra időm, hogy olvassak. Vagyis... nem tudom, valahogy eszembe sem jutott... - fűztem még hozzá a gondolataimat, ahogy a könyvet címeit olvastam el újra.
Farkasom közelebb helyezkedett el a másikhoz, lefeküdt a közelében, majd fejét a lábaira támasztotta, de szemeit végig a nőstényen tartotta. Nyugodt volt, hullámai kellemesen érintették a környezetet. Csak pihent. Ahogy hallgattam szavait, végig rá néztem. - Rád van írva, Rose. - és hát igen, a lány tipikusan az a fajta volt, akinek az érzelmei megmutatkoztak kívül is, bármennyire nem akarta mondjuk. De újabb válaszára lassan bólintottam, és mosolyogva néztem szemeibe, melyeket rám emelt. - Rendben, nem vagy beszédre kötelezve. És szívesen, elvégre ez természetes. - nem, mint farkas akartam segíteni, hanem mint ember. Egy rég látott ismerős, egy múltbéli árnyék. Tudtam, ha kellek, úgyis szól, Rosenak van szája, tudja használni, kifaggatni nem fogom, tiszteletben tartom, amit szeretne. Kérdésére az Anyegin összegyűrt példányára pillantottam. - Most épp Puskin: Anyegin művét. De van itt még pár...- kapcsolódtam bele a témaváltásba, s a többi könyv felé intettem. - Pedig farkasként még több lehetőség van rá. Sokat lehet tanulni, másrészről, a könyvek kellő tükrei a koroknak, kultúráknak. Ez igaz volt, sokszor nyújtottak segítséget nekem a könyvek utazásaim során. Nyelvtanulás, kultúra, etikett... Például, ha japán előtt nem olvasom el a könyveiket, biztos nyaklevessel jutalmazzák, amiért cipőstül megyek be a házba, vagy épp az étkezésnél előbb fogom meg az evőeszközt, mint a családfő. Nem sajnáltam sose könyvekre az időmet, de persze tudni kell, hogy annak is, mikor van itt az ideje. Mosolyogva pillantottam rá. - Szeretek olvasni. Sokszor jót nevetek azon, ahogy a korokat lefestik egy-egy történelmi könyvben. De azért van hiteles is. Az emberek alkotásai csodálatra méltóak. - mondtam, s közben átnyújtottam Rosenak a könyvet, ha esetleg szeretné megnézni. - Ha van szabad időd, olvass, megéri. Jó kikapcsolódás. És a legjobb, hogy ma már bármiről írnak, bármilyen témában. Persze, tudni kell felismerni a hazugságot is. Oh, erről jut eszembe! - csettintek az ujjammal, az isteni szikra - Múltkor találtam egy történelmi könyvet az itteni könyvesboltban... a te régi munkahelyedről. Hmm... mi is volt a címe... csak beleolvastam, de említik Madame Giselle-t is, akinek a keze alatt voltál. Mi is volt a címe... Áh, Bordélyházak nyomában! Ha esetleg érdekel, hogy írnak róla, nézd meg. Ha esetleg koholmány, írhatsz az írónak is egy panasz levelet. - tettem hozzá vigyorogva, persze viccnek szánva. Nem tudom pontosan, jó vagy rossz emlékei vannak ezzel kapcsolatban, mindenesetre jó szándékból ajánlom fel, hátha érdekli. Nem akarom felkavarni, és rosszat sem akarok, pusztán ajánlás.
- Akkor rettentő rosszul gyakorlom a póker arcot... - mosolyodtam el keserűen. Mondjuk nem is próbáltam meg vidám képet vágni, vagy más milyet, mint ahogyan éreztem magam. Ez most a legkevésbé tűnt fontosnak. Nagyon jól estek a szavai. Nem vettem természetesnek, hogy szeretne segíteni, hiszen nem volt rákötelezve. Hálás vagyok azért, amit mondott. Nagy megkönnyebbülésemre a könyvekre terelődött a szó és érdeklődéssel figyeltem, amit a kezében tartott. - Ezt valamikor, régebben olvastam. - nem mostanában az igaz, talán itt lenne az ideje, hogy felfrissítsem a memóriám és újra belelapozzak. - Igen, ezzel egyetértek. De az utóbbi időben annyit költözködtünk. hogy a könyvek valahogy nem voltak olyan fontosak. - nem lett volna okos egy csomó könyvet összevásárolnom, majd időről időre elhagynom. Meg én amúgy sem voltam soha az a csendben üldögélő és olvasgató típus, mert rendszerint mindig olyan elfoglaltságot találok ki, amihez társaságban lehet lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem a könyveket, vagy, hogy nem olvastam volna semmit soha, mert ez nem igaz. Szeretek olvasni, csak ritkán hódolok ennek az elfoglaltságnak és ennyi. - Mindenképpen kerítek rá időt. Hátha sikerül elterelnie a gondolataimat. - mosolyodtam el, aztán tovább hallgattam és egyre nagyobb nyílt a tekintetem. Valaki könyvet irt a Pipacsról? Váó! - Hűha, hát erről most hallok először. De mindenképpen el fogom olvasni. Ki hitte volna, hogy ez bárkit érdekelni fog... Mármint a téma... Bár azt, azért kétlem, hogy írnék az írónak... Ha tévedések vannak a művében, aligha mondhatom azt neki, hogy én jobban emlékszem... És nincs a kezemben semmi, amire hivatkozhatnék, hogy miért is nem értek egyet vele... Különben is, manapság már annyi mindent kikutatnak, hogy lehet, hiteles a kép, amit lefest benne. De ezt addig nem tudom meg, amíg nem veszem a kezembe a könyvet. - egészen felélénkültem erre a témára, mert nem volt bennem semmi rossz érzés a Pipaccsal kapcsolatban. Csupán egyetlen rossz emlékem van onnan egy férfiról, de azontúl semmi. Nem éltem meg szörnyűségként, hogy szajha voltam egy darabig. Az életem akkor úgy alakult és utólag butaság lenne megbánni...
- Vetkőzős pókernél ezek szerint veszítenél? - kérdeztem mosolyogva, hogy legalább egy kicsit jobb legyen a kedve. Mindig is burkoltan, kedvesen udvaroltam neki, és ez most sem volt másképp, pláne ha így látom őt, akkor még inkább vidámmá szeretném varázsolni a hangulatát. Egy ideig nem szóltam, Melissa ismét eszembe jutott. Mindig, olyan szépen olvasta ezt a műt, olyan átéléssel, olyan... szépséggel. A folyóra emeltem a tekintetem. - Így persze, érthető. Én sokat utaztam, és olyankor mindig könyvekkel mulattam az időt, vagy zenével. Persze, volt olyan korszakom is, amikor egyik ilyen hobbyhoz se jutottam. Változó, tudod. Na, hát az a korszak aztán... a piás üvegen, és a heroin tűn kívül nem nagyon volt más hobbym. Sose leszek rá büszke. Szavaira bólintottam, a könyvek hasznosak, én legalábbis így gondoltam. Az emberi fele mindig megmarad egy farkasnak, és az embernek vannak olyan szükségletei, melyeket ki kell, hogy elégítsen. Tudás, szórakozás... amit csak akar. - A történelem minden ágára kiterjed az érdeklődés Rose. - mosolyodtam el - Legyen az véres, pikáns, egyszerű... Bármilyen. Az mindig érdekes. De ajánlom, olvasd el, aztán majd kikérdezlek, milyen volt. Az író meg szerintem büszke lenne rád, ha beállítanál, és azt mondod, te ott voltál. - jó, persze ez nem teljesen igaz, az emberek őrültnek néznék, de bizonyára, ha keresztkérdéseket tennének fel a lánynak, tudna rá válaszolni. Manapság nem nehéz bizonyítani a dolgokat, az emberek nyitottabbakká váltak. - És mivel tengeted napjaid? Láttam múltkor megnyílt a discod, gratulálok hozzá! - mosolyodtam el. - Oh, és... a múltkoriért hálával tartozom. Szóval, ha tényleg bármi olyan van, szólj, igyekszem segíteni. Tényleg sokat segítettek nekem akkor, a "baleset" után, és ha nem is most, de egyszer majd szeretném viszonozni a segítséget.
- Minden valószínűség szerint... - sóhajtottam, de azért elmosolyodtam én is. Normál esetben hozzátenném, hogy majd egyszer kipróbáljuk, de azt hiszem azért Jesse tényleg végleg kivágna. És amúgy is fasírtban vagyunk, szóval ez a "vicces" kijelentést inkább megtartom magamnak. - Nem egyedül költözködtem, és utazás közben valahogy nem került elő. De azt hiszem mostanában megint sort fogok keríteni arra, hogy újra olvassak. - mosolyogtam újfent. Habár nincs túl jó kedvem, a mosoly nálam szériatartozék, tehát nem meglepő, hogy újra és újra felkerül az arcomra. A költözködések pedig... ha ismerné Jesset, tudná, hogy mellette az olvasás - na jó, aha akartam volna tudtam volna rá időt szakítani - nem igazán volt fontos. Találtunk helyette más közös elfoglaltságot, amihez nem igazán kellenek könyvek. Meg igazából más se nagyon... - Jó persze, ezt értem. De most komolyan, éppen egy bordély? Amikor még ember voltam, az olyan helyek csak azokat érdekelték, akik ott dolgoztak, vagy akik odajártak. De senki sem tekintett rájuk úgy, mint ami alapot szolgáltathatna egy könyvhöz, vagy tanulmányhoz. Ráadásul pont a Pipacs... Nem volt ott semmi érdekes, ezt egészen biztosan állítom neked. Ugyanolyan volt, mint bármelyik ilyen típusú ház. - én nem találok benne semmi érdekeset, vagy izgalmasat. Mondjuk valószínűleg azért, mert ott éltem, átéltem, hogy milyen egy olyan helyen élni és azt, hogy akkor az emberek, hogyan is viszonyultak hozzánk. -Ohh... köszönöm. Igazából csak átvettem az előző tulajtól, aki elhagyta a várost. Leginkább ott töltöm minden időmet és azzal foglalatoskodom. Szükségem van pár új pultosra, egy DJ-re és biztonsági őrökre, szóval munkaerőt keresek. - fecserésztem könnyedén és már nem volt olyan nehéz a lelkem, mint amikor elindultam otthonról. - Jaj, ugyan már! Nem tartozol semmivel sem, igazán semmiség volt az egész. Örülök, hogy jobban vagy már. - mosolyogtam újfent és tényleg azt gondolom, hogy nem tartozik semmivel sem. - És te? Megtaláltad már az apád? Őt keresed igaz? - mintha ezt említette volna, amikor biliárdoztunk. - Még mindig nem döntöttél falkaügyben? - nem volt semmi a kérdésem mögött, csupán egyszerű kíváncsiság.
Látva arcát inkább úgy döntöttem mellőzöm ezt a "pikáns" viccelődést. Tényleg nem tűnt túl boldognak, bár egy csöppet megnyugodtam, mikor az ő arcára is mosoly került. Vállat vontam. Miért ne egy bordély? Minden, mi a múltban történik, érdekes, tanulásnak, érdekességnek felfogható. Miért, Kukluksz klánról, vagy a Világháborúkról is vannak könyvek, márpedig ha úgy vesszük, azok botránkoztatóbbak, mint egy bordélyház. Manapság nagyon kevés dolog maradhat titokban. Még ha nem tűnik olyan érdekesnek, akkor is. Az őskori cserépedény darabok se mennek izgalom számba, mégis a múzeumok ékei. - Van, akit ez hoz lázba. Felkutatni a múltat nem egy könnyű dolog, pláne nem egy halandó számára. - mondtam csendesen. - Biztos akad munkaerő, van itt bőven megbízható ember a városban. Sok munka lehet vele, de gondolom szereted csinálni, elvégre nem vállaltad volna el, ha nem. Kedvesen néztem rá, örültem, hogy beszélhetek vele. - Köszönöm! - feleltem mosolyogva, mikor mentegetőzni kezdett, de persze tartoztam neki ezek után, még ha nem is így gondolja. Kérdésére megcsóváltam a fejem. - Nem, sajnos nem. Most úgy vagyok vele, hogy a könyvtárban kutakodok utána, esetleg néhány Őrző ismerőst megkérdezek, hogy az ő adataik közt mi szerepel, hol járhatott utoljára... Jó lenne tudni, mi van vele. - feleltem szomorkás mosollyal. Már itt vagyok egy ideje, de még csak azt se tudom, pontosan miért tűnt el Fairbanksből, vagy bujkál előlem? Nem tudom. - Nem, nem döntöttem. És még egy darabig azt hiszem, nem is fogok. - válaszoltam egyszerűen. Nem húzott a szívem egy Falkához se, úgy igazán. Tudom, illendő lenne már, de egyszerűen jó így nekem.
- Ez nagyon igaz. Egy ideje próbálom megtudni mi lett a családommal, miután Londonba költöztem. Nem könnyű, de nem adtam még fel. Pusztán kíváncsi vagyok mi lett a családommal. - mesélem, mint egy cseverészve. Nagyon igaza van abban, hogy a múltat nem könnyű felkutatni. Aztán átterelődik a szó az Upperre. Mesélek neki arról, hogy épp munkaerőt keresek. Sok időmet és energiámat viszi el a disco, ráadásul Jessevel is emiatt nem kerek most minden, de ettől még nem teher csinálnom és vinnem a helyet. Életem nagy részében dolgoztam kocsmákban, bárokban, pubokban és egyéb ehhez hasonló helyeken. Szeretem ezt a melót, mert pörgős és sok új arccal ismerkedhetek meg. - Igen, nagyon szeretem csinálni és tényleg sok munka van vele, de nem baj. Leköt, és tulajdonképpen a bent eltöltött órák nem jelentenek terhet, szóval elégedett vagyok. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg... - azt hiszem, azt leszámítva, hogy a magánéletem most nem épp szivárványos, minden más kezd a helyére kerülni. Szeretem a falkát, amely befogadott, könnyen szereztem eddig új ismeretségeket, van egy discom... jól alakulnak a dolgaim. Mikor megköszöni megint a múltkorit, csak a kezére tettem a sajátomat és a tekintetét kutattam. Ha rám emelte a szemeit, akkor az övéibe néztem. - Szívesen Raven. - halkan csengtek a szavaim, majd elvettem a kezem, mert nem akartam a személyes terébe gyalogolni, csak azt szerettem volna, ha tudja, tényleg szívesen segítettem. - Ha tudok segíteni valahogyan, bárhogyan a keresésben, akkor szólj. - mosolyogtam a hímre kedvesen. Szavaim őszinték voltak. - Ezt megértem. Csak vigyázz magadra, azt hiszem mostanában egyik falka sem rajong a magányosokért. Ne essen bajod. Ha pedig újra varrni kell, hát ne habozz szólni. - eresztettem meg felé egy újabb mosolyt és természetesen nem kívántam neki azt, hogy megint szétkapja valaki. Kedvelem Ravent, mindig kedveltem és ez azóta sem változott, hogy utoljára Londonban láttam.
- Biztosan sikerül kitudnod dolgokat. Igen, nem könnyű, de van időd bőven, hogy célba érj. - mondtam határozott nyugodtsággal. Én se siettem sehová, hiszen az apám keresése már jó ideje zajlik. Remélhetőleg sikerül nekem is. Hallgatom, ahogy a discorol mesél. - Örülök, hogy tetszik, s hogy örömöd leled benne. Bár, bevallom, nem vagyok disco rajongó, valamelyik este szívesen megnézném a helyet. Persze csak ha hajlandó leszel táncolni egyet velem, és meghívhatlak egy italra. Amikor kezemen éreztem kezét, rá pillantottam. Szép szemei voltak, és elvesztem egy pillanatra tekintetében. Jól esett, hogy itt ül mellettem, és hogy megint olyan velem, mint pár évszázaddal ezelőtt, Londonban. Ugyanaz a kedves, gyengéd nő, kislányos bájával, akit megismertem. Megsimítottam a kezét, mielőtt elvette a kezét az enyémről. - Nagyon nem tudsz, bár... ha esetleg utánanézel kicsit a Falkák közt, s szerzel pár infot, merre tűnt el, azt megköszönném. Persze csak ha ez nem nagy teher, és ráérsz. Nem sürgős a dolog. - Majd igyekszem vigyázni. Remélhetőleg azért a közeljövőben nem történik semmi ilyesmi. - mosolyodtam el szavain. Nem szívesen sebesültem volna le, újfent. lett volna hozzá egy kérdésem még, az esküvővel kapcsolatban, szívesen rákérdeztem volna, mikor lesz az időpontja, de a telefonom megcsörrent. - Elnézést! - pillantottam Rosera, és felvettem. Paul beszélt, munka, estére berendelés, mert Mary már megint beadta az unalmast. Hajh... Faja... Mikor letettem, szomorúan pillantottam Rose-ra. - Ne haragudj, a főnököm volt. Berendelt estére, a munka társam megint kitalált valami nyavalyát magának. - grimaszoltam egy sort, majd a könyveket a kezembe véve felálltam a padról. - Rose, örülök, hogy találkoztunk. - mosolyodtam el, s az utolsó könyvet felemelve a padról, egy pillanatra a borítóra siklott a tekintetem, elmosolyodtam, majd Rose kezébe nyomtam az Anyegint. - Kis ajándék. És nem, nem fogadok el ellenkezést. - mondtam ellentmondást nem tűrően. - Remélem, még találkozunk. Esetleg legközelebb beülhetnénk egy kávézóba. - mondtam. - Viszlát Rose! Örülök, hogy láttalak! Vigyázz magadra, és fel a fejjel! - kezét kezembe fogtam, majd egy kézcsókkal búcsúztam tőle, akárcsak régen. Aztán kiegyenesedtem, majd mosollyal arcomon vettem utamat hazafelé. Remek, irány melózni. De örülök, hogy találkoztunk, Rose!
- Tudod, hogy mi a nagy helyzet, kisbarátom? – kérdeztem Boetól fennhangon, miközben éppen a pórázát szorongatva igyekeztem a folyóparti sétányon. – Már megint megrágtad a lábtörlőmet, úgyhogy ma nem kapsz semmi édességet, semmi kis jutalomfalatot. Ne is álmodj róla! – ráztam a fejemet, mintha csak egy emberhez beszélnék. Igen, a legtöbben totál idiótának néznének, vagy legalábbis rendőrnek semmiképpen. Nem mintha ez akkora gond lenne, annál nagyobb a meglepetés, amikor a jelvényemet kezdem el lóbálni. Ezen a gondolaton jót vigyorogtam, és még sikerült ki is kerülnöm pár embert. Hihetetlen, hogy ilyenkor milyen sok embernek jut eszébe ezen a helyen mászkálni. Pedig ez a sok sötétség és a hideg teljesen képes ám kiakasztani az idegeket. - Ja, és a szomszéd kutyalánnyal sem fogsz találkozni. Á-á! – magyaráztam tovább, ujjaim pedig még erősebben fonódtak rá a pórázra. A végén még képes lesz és kitépi magát bosszúból, amiért nem találkozhat azzal az édes kutyussal. Én figyelmeztettem, igazán magára kellene vetnie. Bár mit is várok, hiszen csak egy kutya! Attól még, hogy én úgy beszélgetek vele meg a macskákkal, mint a legtöbb emberrel, még nem jelenti azt, hogy tényleg fel is fogja minden kiejtett szavamat. Kár, pedig milyen jó lenne, ha időnként még reagálna is rá! Ez persze teljes képtelenség volt, úgyhogy nem is foglalkoztam vele tovább. Helyette az előttünk lévő utat kezdtem figyelni, nehogy rálépjek valami jégfoltra és nyaljak egy hatalmasat. Már meg sem lepődtem volna, főleg azok után, hogy a múltkor sikerült beszorulnom a saját kocsimba. Még jó, hogy akkor Damien ott volt, de most esélyem sem volt arra, hogy hirtelen itt teremjen nekem. Azért a jó szomszédi viszonynak is megvannak a maga határai, és szerintem egy évre előre kiakasztottam szegényt. Még majdnem sajnálni is kezdtem, csakhogy magamat még annál is jobban szántam. Mint aki tényleg vonzza a bajt. Mintha a sors csak meghallotta volna, a kutya hirtelen megindult előre. Először csak egy rántást éreztem a karomban, és mire észbe kaptam, már vonszolt is maga után. Most már nem is bántam volna annyira, ha alattam jég van, akkor legalább húzott volna rajta és most nem kellene futnom, mint valami totál idióta. Ezen már nem tudok majd szépíteni, ez egészen biztos. Az embereket is épphogy csak ki tudtam kerülni, a fél vállammal még néha neki is ütődtem egy-egy járókelőnek, mire sűrű bocsánatkérésekbe kezdtem. - Boe, állj már meg, az ég szerelmére! – kiabáltam rá a kutyára, de hasztalannak bizonyult. Suhantam tovább utána, mintha én lennék a papírsárkány és éppen most próbálna eregetni, csak nincs elég szél. Már csak az hiányzott volna, ha már így eszembe jutott. Biztosan kifolyt volna a szemem, főleg akkor, ha szemből fújna. És lám, még néhány széllökés is most szállt be a buliba. Pazar! Aztán rá pár másodpercre már azt is észrevettem, hogy miért sietett ennyire az átkozott kutya. Nem messze tőlünk volt még egy kutyát sétáltató nő. Úgy látszik, hogy nem én vagyok egyedül olyan őrült, hogy ilyenkor induljak neki. Főleg úgy, hogy meg sem érdemelte ez a szőrös óriás. Csak ne száguldottunk volna feléjük ilyen gyorsan, ennyire célirányosan. Még a kabátom kapucnija is lerepült a fejemről a hatalmas nagy rohanásnak hála.
Ha Daisynek levágnám a szőrét és ragasztanék rá két szárnyat, akkor simán elmehetne őrangyalnak. A harminc kilójával biztosan kitűnne a tömegből. Craiggel ma reggel is sikerült összevesznünk, de ezen már meg sem lepődök. Néha magamban számolok vissza, hogy mikor kezd el üvöltözni. Éppenséggel most a kutyával volt baja, hogy miért nem adom el, úgy sem jó semmire. Persze Daisy csak egy kifogás arra, hogy tudjon vitázni velem. Ezzel még nem is lenne baj, mert elég sok ember szokott veszekedni egymással. Elég unalmas lenne a világ, hogyha mindenki egyetértene a másikkal. Sikerült újból kapnom egy pofont, kettőt, hármat is, de szerencsére Craig nem jól zárta be Daisyt a fürdőbe, aki hangos ugatások közepette ugrott rá a férjemre. Nem harapta meg, ő nem olyan. Csak ugatott és állt rajta, amíg le nem sikerült húznom Craigről. Végre lelépett, remélem nem is jön vissza többet. Milyen szép is lenne. A "megmentőmet" jól megdögnyöztem, adtam neki pár jutalomfalatot és elmentem zuhanyozni. Most, hogy az életkedvem megint elszállt nem megyek be dolgozni. Jelen pillanatban az sem érdekel, hogyha kirúgnak. Fél óra után felöltöznöm is sikerült, ami egy szürke melegítőfelsőből, fekete farmerból és csizmából, plusz egy fekete hosszú kabátból állt. - Gyere ide, te kis szőrzsák. - Mosolyogva lóbáltam a kezemben a pórázt, és mikor Daisy odatrappolt hozzám rátettem. Kimentünk, bezártam az ajtót és meg sem álltunk a sétányig. Ha levenném a pórázt nem szökne el, de ez még egy kicsit új hely neki, na meg nekem is. Ő csak ment előre, engem meg húzott maga után mint egy rongybabát. Alig van bennem erő, legalább segít a sétálásban, vagyis majdnem kocogásban. Hagytam, hogy minden utunkba kerülő tárgyat és élőlényt megszaglásszon, és én addig elmerültem a gondolataimban meg a nézelődésben. Nem akarok hazamenni, talán nem is fogok. Majd még kitalálom. Csak az a baj, hogy nincs hova mennem. Na mindegy, messze van még az este. Daisy ma nem igazán csillogatja meg azt a hatalmas jóneveltségét, mert úgy megy előre mint egy buldózer. Rászóltam párszor, de őt jobban lekötötte a járda mint az én hangom. A pórázt sosem szoktam ráncigálni, meg őt sem, egy ekkora kutyánál nem lenne sok értelme. - Daisy, ne siess ennyire! - A hátához kéne erősíteni egy utánfutót, abba beleülnék és úgy utaznék. Nem fáradnék el, és még a benzint is megspórolnám. Még jó, hogy nem szebb időben jöttünk, mert akkor gondolom több ember lenne itt, és mi mindenkit szépen fellöknénk. Láttam, hogy előttünk egy másik nő sétáltatja a kutyáját, akik szintén elég gyors tempóban haladnak, de úgy gondoltam, hogy ki tudjuk őket kerülni. Nos, tévedtem. Daisy még a pillanat kedvéért gyorsított is, és a másik kutyust szagolgatta nagy lendülettel és érdeklődéssel. Egyszer szegényt meg fogják tépni. Amilyen nagy lány, olyan kis félős is. Szerintem egy tacskó is simán megkergetné. A pórázunk közben szépen az övéjük köré tekeredett, és ezen nem igazán segített, hogy a drága kis blökim nem akart nyugton maradni. - Elnézést..- Elég kellemetlenül éreztem magam, pláne azért, mert a gubancból csak még nagyobb gubanc lett.
Kezdőlap
//
