- Igen.. -Én nem is választhattam volna rosszabbul.- Persze hogyha tudtam volna, hogy Craig egy elmebeteg akkor nem hogy nem mentem volna hozzá, hanem el is költöztem volna az akkori albérletből. De nem akarom elrontani a hangulatot azzal, hogy megint rossz kedvem lesz, inkább próbálok nem arra gondolni, hogy mi vagyis ki vár majd otthon. - Még nem találkoztam egy kivétellel sem, szóval elég ritkák lehetnek. - Sajna a kivételek csoportja helyett a szerencsétlenekét erősítem. A régebbi barátaim közül akik házasok voltak egyiküknek sem volt felhőtlen a viszonya a férjével, mert általában csalták egymást, vagy ilyesmi. Mennyire örülnék, hogyha nálunk csak megcsalásról lenne szó. Akkor elválnék és kész, elfelejteném örökre Craiget. De így..kicsit nehezebb. Másnak ezekről legfőképpen azért nem mesélek, mert nem akarom sajnáltatni magam. Mindenkinek vannak problémái, nem kell, hogy még az enyémeket is hallgassák. A másik meg az, hogy ebben a városban nem is tudnék senkivel se beszélgetni, mert nemrég költöztünk ide. - A késésben én is profi vagyok, ma például be se mentem dolgozni.. - Holnap se fogok. Vagy lehet..nemtudom. Semmi kedvem hozzá, hogy ott vigyorogjak mintha minden rendben lenne. Kutyát sétáltatni sokkal jobb, és úgy tűnik, hogy így még beszélgető partnert is lehet találni. Azt is mondhatnám, hogy barátot, de még csak nemrég kezdtünk el beszélgetni, ami eddig nagyon jól alakul. - Tudom, ha van egy kis időm akkor én is csak berohanok oda, aztán olyan gyorsan távozok mintha ott se lettem volna. - Pincérnő vagyok, ha nem is a kávézóban akkor a munkahelyemen tudok kávét szerezni, de őszíntén szólva én nem halok bele, hogyha nem iszok kávét reggel. Az igaz, hogy fáradtabb leszek, de nem fogom a falat kaparni koffeint kérek-et üvöltözve. A férjem, na ő teljesen rá van kattanva a kávéra, meg a cigire is. Azon se lepődnék meg, ha drogozna. Daisy szerintem már eldöntötte, hogy Mandy kutyusa a barátja lesz, és úgy tűnik, hogy ez fordítva is így van. Ha még mindkettőnknek lenne plusz három kutyája, akiken szintén póráz lenne, akkor valami láncfűrész kellene ide, mert az biztos, hogy nem tudnánk szét szedni a pórázokat. De most csak kettőt kell külön választatunk, amivel jól haladunk, és a kutyákat egyáltalán érdekli vagy zavarja, hogy mit csinálunk. Mostantól Daisy mindig várni fogja a sétákat, nem mintha eddig ne tette volna. De nembaj, örülök, hogy jó élménnyel gazdagodott, és nem csak unalmas sétából áll a napunk. - Tényleg? Jó tudni, akkor most már tudom, hogy hova menjek ha forró csokit akarok. -Jobban vágyok erre, mint mondjuk egy kávéra. Az pedig jó hír, hogy a közelben lehet kapni, nem ismerem még annyira a várost. Ideje elkezdeni feltérképezni. -Ha lenne nálam valami vastag kesztyű akkor odaadnám, de siettem és még sapkát se hoztam. - Daisynek jó, neki annyi szőre van, hogy nem tud fázni. - Igen, nagyjából negyed óra séta innen. És ti? Biztos régebb óta laktok itt mint mi.- Mandy póráztalanítva lett, a kutyák meg majd kitekerik a maradékot, ami még egymásba van akadva. Megsimogattam mindkét kutyust, Mandyé ha eddig ilyen barátságos volt kétlem, hogy leharapná a kezemet mert végig simítok a hátán.
Inkább nem kezdtem el firtatni, hogy miért van ilyen rossz véleménnyel a férfiakról. Biztosra vettem, hogy nincsenek pozitív tapasztalatai és ez állhat a dolgok hátterében, de még korai lett volna erről faggatnom, hiszen alig pár perccel ezelőtt tudtam meg a nevét is. Nem akartam máris lerohanni valami teljesen személyes dologgal, mert tényleg semmi közöm nem volt hozzá. Az egy dolog, hogy szerettem beleütni az orrom mások dolgába – valószínűleg munkaköri ártalom lehet életem mind a két területéről -, de azért nem akartam túlzásokba esni egy idegennel szemben. A végén még fogná magát és elrohanna előlem, pedig most több kedvem volt beszélgetni valaki olyannal, aki válaszol is, mint Boeval, aki csak megy az orra után. - Hidd el, vannak! – mondtam végül csak ennyit, és egy biztató mosollyal is megajándékoztam, mert én már csak ilyen mosolygós és önzetlen vagyok. Általában. Azt most nem is kezdtem el neki magyarázni, hogy én már találkoztam egyel, mert ugyanaz állt velem kapcsolatban is, ami vele. Egyrészt nem akartam traktálni a saját dolgaimmal, másrészt neki sem volt köze az én életemhez, öt perccel a találkozásunk után. Azért vannak dolgok, amikre még én is odafigyelek, legyek bármennyire közvetlen természet. Oké, ha rendőrségi ügy lenne, akkor kíméletlenül kérdezgetném, de most felesleges volt. Amit el akar mondani, azt úgyis el fogja. Egy idegennek sokszor könnyebb magunkról beszélni, mint egy barátnak, bár ilyenkor sem árt azért vigyázni, nem mindegy, hogy kinek teregetjük ki lelkünk legtitkosabb részleteit. Még jó, hogy nekem vele szemben nem kellett annyira óvatosnak lennem, hiszen az egyértelmű volt számomra, hogy nem a farkasok táborát gyarapítja. - Jól tetted – nevettem el magam, mert az jutott eszembe, hogy a nők nagy része bizony profi a késésekben. – Nekem szabadnapom van, úgyhogy ezért is jöttünk el sétálni. Máskor csak este szoktunk, akkor meg már nem nagyon lehet emberekkel találkozni. Akinek van egy kis esze, az nem teszi ki a lábát olyan hidegben – nem mintha most nem lett volna elég hűvös, de estére csak még inkább leesik a hőmérséklet, nem? Kész elmebaj, hogy én olyankor még nekivágok a városnak, de a kutyáért mindent, igaz? Mivel idő közben elindultunk a forró csokit jelentő bódé irányába, így nem tudtam teljesen Karyn felé fordulni, de azért próbáltam felé fordítani a fejemet, mert én sem szerettem, ha beszéd közben nem figyeltek rám. Az olyan személytelen, vagy hogy is mondjam. Mintha a másikat egyáltalán nem érdekelné az, amit mondok, szóval én félig őt néztem, félig a kutyákra figyeltem, hogy nehogy elkószáljanak itt a nagy boldogságban, amiért egymásra találtak. Nem lett volna túl jó élmény, ha most még nekiállunk üldözni őket, vagy esetleg kimennek a folyó jegére. Nem, erre most gondolni sem akartam! - Ugyan, semmi gond – legyintettem egyet, azon meg csak mosolyogtam, hogy a segítségemmel felfedezhetett egy új helyet. Ebből már ténylegesen is egyértelművé vált a számomra, hogy új a városban, a következő mondata pedig csak megerősítette mindazt, amit már eddig is sikerült kikövetkeztetnem. – Hát, nem tudom mennyivel. Én sem vagyok tősgyökeres fairbanksi, nagyjából egy éve költöztem ide – árultam el ezt a kis apróságot magamról. – Egyébként mi egy kicsit kintebb lakunk, de ez az útvonal nincs olyan messze tőlünk – magyaráztam tovább lelkesen, miközben lassacskán sikerült a bódét is megközelítenünk.
- Akkor már jöhetne velem szembe egy. - Továbbra is mosolyogtam, de közben sóhajtottam egyet. Ha jönne is, nem sokat érnék vele, de álmodozni azért szabad. Nem értem, hogyha csak kutyát sétáltatok és épp beszélgetek akkor miért térnek mindig vissza a gondolataim Craighez. Annyira utálom..el akarom felejteni, legalább pár órára, de nem megy. - Az jó. Talán én is kiveszek majd pár szabadnapot, Daisy úgy is megszerette ezt a környéket, de inkább titeket. Amúgy mit dolgozol? - Nem akarok tolakodó lenni, ezért csak olyat kérdezek amit általában mindenki, hogyha megismer egy új embert. - Mi akkor is kijövünk, ha kicsit több ember van, és a rossz idő sem akadályoz meg minket, persze hóviharban nem hoznám ki Daisyt. - Nemtudom, hogy csinálja ez a kutya, hogy még a leghidegebb időben is képes órákat sétálni, és mindig talál valamit amit felfedezhet. A bódé felé vettük az irányt, és a kutyákat sem kellett győzködni, jöttek maguktól. Nemtudom, hogyan fogjuk őket sikeresen elválasztani egymástól, mikor mindketten megyünk haza vagy Mandy nemtudom hova megy ez után. - És szeretsz itt élni? - Okos kérdés, ha nem szeretne biztos itt beszélgetnénk. - Az jó, akkor lehet, hogy máskor is össze tudunk futni, csak vigyázni kell a pórázokkal.- Miközben beszéltem figyeltem a kutyákat is, mert az igaz, hogy nincs valami meleg idő, de járkál erre pár ember, és Daisy nagyon bele van merülve az új barátjába, nem is figyel arra, hogy esetleg fellök valakit. Szerencsére hiába aggódtam, kultúráltan ugrált körülöttünk.
Igen, a szavai hallatán most már biztosan tudtam, hogy nincsenek túl jó tapasztalatai a férfiakkal kapcsolatban. Őszintén sajnáltam őt, hiszen biztosan megérdemelte volna, nem tűnt rossz szándékú nőnek. Bár tudom, hogy sokszor nagyon könnyű rosszul megítélni valakit, de ez már egy másik dolog. Szerelem mindenki életébe kellett, egyszer egy olyan igazi. A szavaiból pedig abszolút fogalmam sem lehetett arról, hogy mi nála a helyzet otthon. Reménytelen magányos nőnek tűnt, és átéreztem valamennyire a helyzetét, hiszen én sem tudom már idejét, hogy utoljára mikor voltam randizni, vagy egyáltalán megismerkedni egy férfival. Oké, volt egy csomó munkatársam, közöttük mozogtam egész nap és jól kijöttem velük, de az nem ugyanaz, akárhogy nézzük is. - Úgy látom az én Boem is remekül érzi magát. Majd máskor talán szándékosan is összefuthatnánk, legalább addig sem az embereket lökdösi fel, hanem el van foglalva – itt a saját kutyámra utaltam, mert nem tudtam, hogy a hölgyemény itt mellette mennyire képes arra, hogy elborogassa a járókelőket, mint valami bowling golyó a bábukat. Sajnos az én blökim hajlamos volt rá, ezért nem szerettem igazán korábbi időpontban jönni, de ma végül mégiscsak kivételt tettem. Akkor még jobb ötletnek tűnt, hogy inkább itt legyünk, minthogy még egyszer összerágja a lábtörlőt. Így is az övé marad már, én meg vehetek majd másikat. Bár a múltkori incidens után megfogadtam, hogy nem megyek jó darabig a bevásárlóközpontnak még csak a közelébe sem, de valószínűleg a kisboltban nem fogok ilyet kapni, pedig örülnék neki. - Egyébként tudom, hogy egyáltalán nem látszik rajtam, de rendőr vagyok – árultam el most már, hiszen tovább nem tudtam ezt halogatni. Konkrétan rákérdezett, hazudni meg nem akartam. Az pedig még csak fel sem merült bennem, hogy ne válaszoljak semmit, mivel annyira udvariatlan lett volna a részemről, hogy arra még én sem lettem volna képes. – Hát a havazáskor nem is szabad. Nem tudom, hogy honnan jöttetek, de ennyire északon elég durva szokott lenni, ha rákezd. Van, hogy napokig nem hagyja abba és olyan erős a szél, hogy egy-kettőre betemet, vagy eltévedsz, mert minden egyforma… - ráztam meg a fejemet rosszallóan, ugyanis volt már rá példa, hogy azért jelentettek valakit eltűntnek, mert az pont kint tartózkodott, amikor vihar volt odakint. Nem is tudom, az ilyen emberek mit képzelnek. Aztán jó kis tüdőgyulladás lett a jutalma, még erre is emlékeztem. - Igen, ezentúl lehet, hogy majd magamra tekerem inkább, ha kutya van a közelünkben – nevettem el magam vidáman. – Azon meg még sohasem gondolkoztam igazán, hogy szeretek-e itt élni. De azt hiszem, hogy igen. Tudod, a férjem családja is alaszkai, ők Sitkában élnek. Időnként még szoktam velük telefonon beszélni – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az anyósomék. Szerettem őket, nagyon kedves és tisztességes emberek. Csak azt sajnáltam, hogy nem látogathattam meg őket. Elég gyanús lett volna, hogy a bő három évtized alatt, mióta nem láttak, szemernyit sem változtam. – Meg éltem már hasonlóan északi helyen, úgyhogy megszokni nem volt nehéz, de akkor is jobban kedvelem a melegebb klímát. De hát a munka, az munka… - vontam meg végül a vállaimat, közben pedig oda is értünk a bódéhoz. – Milyet kérsz? Simát vagy valamilyen ízesítettet? – érdeklődtem mosolyogva.
- Benne vagyok, és szerintem Daisynek is tetszik az ötlet. Jól megvagyunk mi így négyen. - Nemtudom, hogy ők mindig erre jönnek-e, de én megszoktam ezt a sétányt, új helyeket amúgy is csak jó időben célszerű felfedezni, ami itt nem sűrűn van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog alakulni ez az átlagos sétáltatás. De ha nem találkoztunk volna Mandyékkal akkor is sokkal jobban élvezném a kint létet, mint az otthoni üvöltözést és veszekedést. - Ez igaz Daisyre is, szerencsére Boe jobban érdekli mint az, hogy neki menjen a többi embernek. - Mindig csak játszani akar az idegennel, sose jutna eszébe harapni, de sokan megijednek tőle amiért olyan nagy. Pedig nincs okuk rá, Daisy maximum csak halálra nyalogatja őket. Hiába ismerem Mandy-t csak egy kis ideje, már most úgy érzem, hogy nem vagyok annyira egyedül a városban. A főnökömmel egy hét alatt nem beszéltem annyit mint most Mandyvel. Meg nagyon mással sem, de nem is volt rá igazán lehetőségem. Dolgoztam, hazamentem, Daisyt sétáltattam, szóval nem a barátkozással foglalkoztam. - Tényleg nem látszik. - Kissé meglepett, hogy rendőr, de ettől még nem nézek rá másképp vagy ilyesmi. -Biztosan nem kell félned amikor este egyedül mész haza.- Úgy tudom, hogy minden rendőr tud verekedni, függetlenül attól, hogy nyomozó vagy valami más, de lehet, hogy tévedek. Eddig se volt tervben, Mandynek beszélek Craigről, de mostmár véletlenül se szólhatom el magam. Nem érzem rosszul magam attól, hogy ő rendőr, én meg csak pincérnő vagyok. Nekem ez jutott, és szeretem a munkámat. Persze ha több fizetésem lenne akkor még jobban szeretném. - Anchorage-ből, de hallottam róla, hogy itt milyen tud lenni az időjárás. Daisyt még ez sem érdekelné, de én figyelek, hogy mikor jöjjünk ki, nem lehet kellemes halál a hó alatt végezni. - Annál nincs is rosszabb mikor annyira fúj a szél, hogy nem kapok levegőt, és közben még a hó is esik. Nem lehet mindig megmondani előre, hogy mikor lesz hóvihar, ezért is rossz, hogyha hirtelen jön és nincs hova menni. - Nem is csodálom, szerintem kevés olyan ember van aki nem szeret itt élni. - Nekem egyik várossal sincs bajom, ahol eddig éltünk az is tökéletesen megfelelt, de Fairbanks-hez legalább nem kötnek rossz élmények, egyelőre. - Az én férjem családja is, meg az enyém is, de mi nem tartjuk a szülőkkel a többi rokonnal a kapcsolatot. Én azért néha felhívom őket, de igazából azt se tudom, hogy mi van velük. - Fogadok, hogy az ő férje normálisabb mint az enyém, bár Craig-nél mindenki normálisabb. - Lehetne egy kicsit melegebb, de nagy forróság az már nem olyan jó. - Egyszer jó lenne elmenni Hawaii-ra, de ahhoz pénz kell, plusz sok-sok szabadnap. - Simát. -Feleltem mosolyogva, miközben előkészítettem a pénztárcámat Nem lógnak jégcsapok az ujjaimról, de jól esne már felmelegíteni őket a forró csokival. Csak arra kell vigyáznom, hogy a két szőrmók a nagy játék közben ki ne verje a kezemből.
Örültem neki, hogy Karyn is vevő volt a közös séta ötletére. Azért mégiscsak szórakoztatóbb lesz így mind a négyünknek, nem? És amúgy is szerettem segíteni az embereken, ő meg kicsit elveszettnek tűnt nekem. Oké, az, hogy nemrég költöztek csak ide, még nem jelentette azt, hogy nincsenek barátai vagy egyedül lenne. Én azonban egyáltalán nem bántam, ha egy lehetek mondjuk a sok közül, akik itt az ismerősei. Nekem is jó volt, amikor ideköltöztem és már volt pár ember, akinek úgy köszönhettem oda, hogy nem csak beszédbe próbáltam elegyedni velük, hanem már tényleg tudtam a nevüket és ők is integettek nekem. Ez a kisvárosok pozitív hatása, ezért is szerettem itt lakni. Amennyire idegesít másokat, hogy nincsenek titkok és mindenki ismer mindenkit, én éppen annyira szerettem. A metropoliszok túl személytelenek. - Tudod, ezen most akár meg is sértődhetnék – nevettem el magam, amikor egyetértett velem abban, hogy nem látszom rendőrnek. Nagyon hasznos tudott ám lenni. Ha olyan helyen élnék, akár beépíthető embernek is tökéletesen megfelelnék, hiszen a testalkatomat elnézve sem vagyok egy tipikus, marcona rendőr. Azért a filmekben általában kemény csajokat raknak be erre a szerepre, míg én külsőre egyáltalán nem tűntem annak. Én ezt sosem bántam, mert a magamhoz való eszem viszont megvolt, és többször vettem már hasznát ennek, mintha jó tíz centivel magasabb lennék és húsz kiló izommal több. Amúgy is, ha nagyon szorult volna a hurok, még mindig ott van valamelyik varázslat, amivel akár nagyobb erő vagy gyorsaság birtokába is kerülhetek. - Amúgy sem vagyok félős, pedig sokan azt hiszik rólam. De egyébként tényleg nem kell – immár a nevetésem mosollyá szelídült és közben sikerült eléggé megközelítenünk a bódét ahhoz, hogy most már a forró csokira koncentrálhassak. Szinte már a számban éreztem az ízét, alig vártam, hogy ténylegesen is így legyen. Ez lesz a mai napom fénypontja, hogy úgy mondjam. – Igen, Anchorage azért csak valamivel délebben van – bólogattam egyetértően. Azért ezen a vidéken ez is sokat jelentett, Fairbanksben kicsit morcosabb volt az időjárás nagy általánosságban. - Hát, azért Alaszka eléggé meg tudja viselni az embert. Én elég jó kedélyű vagyok és amúgy is lekötöm magam mindig valamivel, de sok itt a depressziós. Biztosan hallottál már erről – árultam el neki a dologgal kapcsolatban a véleményemet. Azért nem ez volt a legtökéletesebb élőhely, de voltak olyan emberek, akik itt találták meg álmaik otthonát. Tényleg szép tudott lenni, csak a telek voltak borzasztóak. Itt a világos órák száma is kevesebb volt, mint Anchorageban. Szegény Karynék pont rosszkor jöttek, de én is ilyen időszakban érkeztem, úgyhogy átéreztem most a helyzetüket. - Szomorú, hogy a mai világban így van, nem? – kérdeztem, miközben megcsóváltam a fejem és vetettem rá egy oldalpillantást. – Ha élnének a szüleim, akkor én szívesen beszélnék velük, de helyettük csak a férjem szüleivel szoktam. Amikor Jamie meghalt, mind nagyon magunkba zuhantunk, ezért is érzem kötelességemnek még mindig, hogy tartsam velük a kapcsolatot. Nem tudnám ezt jól megfogalmazni… - bizonytalanodtam el egy kicsit a végére, és mivel odaértünk a bódéhoz, félbe is hagytam a témát. - Hagyd csak, én állom! – közöltem határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon, amikor észrevettem, hogy máris vette elő a pénztárcáját. – Akkor lesz egy sima, én pedig egy mogyorósat kérnék – mosolyogtam a pult mögött álló eladóra, közben félig felkönyököltem a kis fa felületre és Karynnak szenteltem a további figyelmemet.
- Te szegény. - Én szintén elnevettem magam, és örültem, hogy már most tudunk viccelődni, és, hogy ilyen oldott a hangulat. Áldom a pórázokat, komolyan. Ha majd Daisy újat kap, akkor a mostanit elteszem emlékbe, vagy a kabalám lesz, és mindig tudni fogom, hogy ennek köszönhetően ismertem meg Mandy-t és Boe-t. Amúgy meg szerintem nem sokan jönnének rá rögtön, hogy ő pont rendőr, mert inkább néz ki modellnek mint zsarunak. - Én sem, de mondjuk ha egy sikátorba tévednék akkor lehet, hogy megijednék. Miért hiszik azt, hogy félős vagy? - Craigről nem tudnám elképzelni, hogy megvédene ha esetleg megtámadnának minket az utcán. Nem azért, mert nem szeret, ami igaz, hanem azért, mert még életembe nem láttam verekedni. Szerintem csak rám emelgetni vígan az öklét, de ezen kívűl kétlem, hogy meg tudná magát védeni ha belé vagy belénk kötnének. - Hallottam, de Skandináviában is sok, mert ott szinte egész télen sötét van. Ha valaki a sötétségtől lesz depressziós, akkor biztos van más is, mert csak a világosság hiánya miatt bedepizni..nem is tudom..érdekes. - Inkább legyen csak sötét, mint csak világos. Úgy aludni este, hogy kint még nagyban süt a nap, baromi idegesítő lehet. Akkor már inkább a sötétség, nekem azzal nincs bajom. Aki meg nem bírja, az ne költözzön Alaszkába, vagy oda ahol ugyanez van. - Igen, eléggé. - Elhúztam a számat, és tovább hallgattam amit Mandy mondott. - Sajnálom, hogy meghaltak, biztos olyan jó emberek voltak mint amilyen te vagy. - Nem örülnék a szüleim halálának, mert annak ellenére, hogy nem beszélek velük, nagyon megviselne, hogyha történne velük valami. Ilyenkor rossz érzésem van, hogy nekem mindenkim él, és mégsem vagyok boldog, míg más örülne, hogyha újra vele lehetnének a szerettei. Úgy láttam, hogy ez nem a legjobb téma, ami érhető, szóval én sem beszéltem róla többet. Maradjon meg a jó kedvünk. - Köszi. - Nem kerül sokba egy forró csoki, ezért nem ellenkeztem és visszatettem a pénztárcámat a táskámba. Legközelebb majd én fizetek, hogyha újra eljövünk ide vagy esetleg valahova máshova megyünk inni vagy enni valamit. Daisy-n úgy láttam, hogy végre visszavett a pattogós labda stílusából, így az emberek megnyugodhatnak, nem áll fent a borulás veszélye. - Majd valamikor elmehetnénk valahova, kutyák nélkül. Nem sok helyen jártam még. - Nincs a blökikkel semmi baj, de egy kávézóba, moziba nem vihetjük be őket. Daisy nem harapós, de akkor sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e Craig-gel egyedül hagyni. A mai reggel után abban se vagyok biztos, hogy Daisy-t meg tűri-e a házban a férjem. De sose engedném meg, hogy ki tegye az utcára.
- Hát, elárulok egy nagy titkot! – halkítottam le a hangomat és hajoltam kicsit felé, mintha tényleg olyan fontos dolgot akarnék vele megosztani. – A horrorfilmeken bizony nagyon meg tudok ám ijedni – először igyekeztem magamra némi komolyságot erőltetni, de végül nem ment túl jól. Hamar elmosolyodtam, ezért sem lett volna jó, ha az ötvenes években sikerül befutnom, mint színész. Én egészen biztos, hogy egyetlen Oscart sem kaptam volna kézhez, de sebaj. Elég, hogy a sztárok között foroghattam egy darabig. Ezek az emlékek mindig kedvesek lesznek számomra, ebben egészen biztos vagyok. - Pedig lehetséges, hidd el – bizonygattam nagy lelkesedéssel. Ebben legalább biztos voltam, ha már más orvosi témában nem is voltam olyan jártas, mint mondjuk Abie. – Bizonyított tény, ha minden igaz, hogy az emberek a világosság hiánya miatt könnyen magukba zuhannak. Ilyenkor áldom a munkámat – mosolyodtam el újra, mert tényleg így állt a helyzet. Nekem akkor sem jutott volna időm depresszióba zuhanni, ha ahhoz lett volna éppen kedvem, hogy sajnáltassam magam ilyen formában. Nem, nem volt jellemző rám egyáltalán az, hogy magamba forduljak. Biztosan kimaradt a génjeimből, kitudja. - Köszönöm – biccentettem egyet. – De tudod, halottakról jót, vagy semmit – emeltem meg a kezeimet, ügyeskedve kicsit Boe pórázával. Igazából a szüleim éltek és virultak valami idősek otthonában, csak éppen amikor tizenhat évesen eljöttem otthonról, tudtommal úgy vették, hogy már nem élek. Számomra ezzel ők is meghaltak, és ennyi volt az egész. Los Angelesben új életem lett, ami tökéletesen megfelelt nekem. Azért pedig igazán hálás voltam, hogy a férjem haláláról nem kérdezett, mert ez volt az egyetlen, ami fájó téma volt számomra. Szegény Jamie, túl fiatal volt és túl régen voltak már azok a hetvenes évek. Miután kézhez kaptuk mind a ketten a saját forró csokinkat, valamivel jobban éreztem magam. Máris melegítette kicsit a papírpoháron keresztül az elgémberedett ujjaimat, ami határozottan pozitív volt most számomra. Közben intettem a fejemmel Karynnak, hogyha gondoljak, akkor akár tovább is indulhatunk, hogy ne ácsorogjunk feleslegesen a hidegben. Sétálva csak könnyebben ki lehet bírni, ugye? - Persze, szívesen! – bólogattam lelkesen, mert örültem az ötletnek. –Én sem nagyon szoktam, bár leginkább csak időhiány miatt – vontam meg a vállaimat. Ha tudta volna, hogy nem csak rendőr vagyok, akkor egészen biztosan jobban megérti, mint így. Ebben az esetben viszont valószínűleg úgy tűntem neki, mintha teljesen munkamániás lennék. Nem baj, még mindig jobb, mintha elkezdenék neki magyarázni az őrzőkről, és arról, hogy informátorként mennyi elfoglaltságom van még pluszban a rendőri hivatás mellett, és hogy állandóan készenlétben kell lennem. Igen, még éjszaka is. – De azért tudom, hogy van egy-két jó hely. Például az O’Connors nem rossz kocsma, és finom az ír kávéjuk – mosolyogtam újra vidáman. – Az Upper Decket annyira már nem szeretem, nekem túl hangos. És tudom, ettől most nagyon nyugdíjasnak tűnök – nevettem egy jót. Én igazából csak a farkasok miatt nem rajongtam érte, meg a múltkori nézetletérés miatt, amibe ott sikerült belekeverednem. Amúgy nem rossz az a maga módján.
- Azokon én is. Nem is értem, hogy az emberek miért szeretik őket. Olyan jó félni? Vagy nem aludni éjszaka? - Ebben is hasonlítunk, hogy megijedünk a horrorfilmektől. Én a vígjátékokat szeretem a legjobban és a nem túl véres akciófilmeket. A nyálas romantikus filmek..hát azokat is kerülöm. Ha az életemből filmet készítenének az biztos valami ZS-kategóriás dráma lenne. Megmosolyogtató, hogy Mandy rendőr létére meg tud ijedni ilyesmitől, de nem meglepő, mert a rendőrök sem holmi Terminátorok akiknek nincsenek érzelmeik. Sokan ezt hiszik szerintem, de az az ő bajuk. - Hmm, érdekes. Elhiszem, de akkor én a kivételt erősítem mert rám nincs hatással, hogy sokat van sötét és alig van világos. - Ha meghalna valaki akit szeretek, akikből amúgy nincs sok..akkor valószínűleg sikeresen depresszióba esnék, vagy legalábbis a határt súrolnám, de a sötétség..az nem tűnik olyan komolynak. Persze hogyha valaki egy ilyen helyre születik és nincs lehetősége a költözésre akkor vagy megszokja, vagy kikészíti a dolog. - Biztos sok mindenért tudod áldani, sok jó oldala lehet a rendőr létnek. - Én biztosan nem bírnám, nem csak azért, mert az első adandó alkalommal véletlenül saját magamat lőném fejbe, hanem azért is mert nem bírom a vért. Gondolom ha helyszínelni kell akkor van belőle bőven. Egyetértően bólintottam egyet, mert teljesen igaza van. Bár ha Craig majd meghal, nemtudom, hogy fogok-e tudni róla akármi jót is mondani. Taláán azt, hogy nem késelt meg. Meg kell köszönnöm neki. Aztán mi van még? Semmi. Elindultam Mandy és a kutyák mellett, kezemben a forrócsokival, amit lassan el is kezdtem inni, de még túl forró volt, szóval nem tudtam lehúzni, de az ilyet nem is szokás. - Na, akkor hogyha majd mindketten ráérünk tervezhetünk valamit. - A munka engem is lefoglal, de mivel ezen kívűl máshova nem igazán megyek annyira nincsenek telezsúfolva a napjaim. Mielőtt majd elválnak útjaink mára, megadom Mandynek a számom, mert enélkül elég nehéz lenne tartani a kapcsolatot egymással és megbeszélni egy újabb találkozott. A postagalamb kiment a divatból. - Olyan rossz érzés, hogy még ezeket se ismerem, nem is rémlik a nevük, pedig már itt vagyok egy ideje. - Azért megjegyzek mindent amit mond, és megkeresem őket. Jobb így, mint céltalanul bolyongani a városban, hogy hátha lesz valami út közben. Legyintettem egyet a nyugdíjas megjegyzésére, mert nem, egyáltalán nem tűnik annak. - Dehogy, egyáltalán nem tűnsz annak. Én se szeretek oda menni ahol hatalmas a hangzavar, kivéve persze akkor hogyha koncertet akarok látni. De már nem vagyok tizenhét, szóval jobban szeretem a nyugalmat. - Persze néha jól jön, és nem is a síri csöndről beszélek, hanem arról, hogy megy valami halk zene közben.
A horrorfilmekkel kapcsolatban csak megráztam vigyorogva a fejemet, ezzel jelezve, hogy fogalmam sincs, mások miért szeretik az ilyesmit. A magam részéről az akciófilmekkel semmi bajom nem volt, hiszen sokszor nekem is úgy telt el egy nap, mintha az egyikből vágtunk volna ki egy izgalmas jelentet. A romantikus filmeket is nagyon szerettem, tudom, hogy reménytelenül romantikus tudok ám lenni. A vígjátékokról meg aztán ne is beszéljünk, mivel az egyik kedvenc műfajom volt. Sajnos arra nem nagyon volt időm, hogy a legújabbakat megnézhessem moziban, de azért voltak olyan klasszikusok, amiket szívesen láttam újra és újra. - Ugyanúgy megvan a sok rossz oldala is. Maximum azért jó, mert annyira leköt, hogy nincs időm a depresszióra – nevettem fel vidáman, de az árnyoldalakról inkább nem kezdtem el beszélni. Szerintem keményebb és megterhelőbb volt lelkileg ez a munka, mint azt a kívülállók el tudták volna képzelni. Azért a helyszínelés – még ha én magam nem is voltam helyszínelő -, meg a családdal való beszélgetés sohasem volt egy nagy élmény, amikor halálesetről volt szó. Ettől függetlenül azonban kétségkívül akadtak mulatságos helyzetek is, amikor például egyetemistákhoz hívtak ki minket, vagy valaki valamilyen tréfa áldozatává vált. Szóval nem volt monoton meló, ez biztos. - Figyelj, ha előre leegyeztetjük, akkor én tudok végül is bármikor időt szakítani valamire – vontam meg a vállaimat, immár forró csokival felszerelkezve. Azt már nem tettem hozzá, hogy ez félig-meddig a rangom kiváltsága volt. Az meg a másik, hogy a város annyira nagyon nem nagy, hogy egy estére ne tudjanak nélkülözni. Ha pedig mindenképpen szüksége lenne rám az őrsön valakinek, akkor egyszerűen csak fel kell hívni, és megoldható minden. Most emiatt nem fogok ám állandóan készenlétben állni az íróasztalom mellett. Amúgy sem rajongtam a papírmunkáért soha, én inkább azt szerettem, ha valamit tenni is kellett, nem csak egész nap jelentéseket körmölni, meg kitudja még, hogy micsodát. Valami förtelmes volt! Egyszer büntetésből voltam irodai munkára ítélve, de egy életre megtanultam, hogy ezt soha többé nem szabad elérnem valami baklövéssel. - Ó, emiatt igazán felesleges aggódnod, Karyn. Egy hónap még nem olyan sok idő, jó, ha ennyi idő alatt az otthonodat berendezted, meg találtál munkát. Más eddig sem jut el, nemhogy szórakozni menjen! – közben forgattam a szemeimet is, hogy ezzel is érzékeltessem, mennyire lehetetlen lenne máris kimozdulni. Tény, hogy megoldható lenne, ha nagyon akarná, de azt gyanítottam, hogy nem ez volt számára a világon a legfontosabb dolog. Megértettem, nekem sem lett volna életbevágó. - Ha tudnád, hogy mennyire réginek tűnik, amikor tizenhét éves voltam… - nevettem el magam újra. Nem, biztos, hogy nem tudhatta, hiszen külsőre nem látszott rajtam a korom. A vicc az, hogy tényleg nyugdíjas korú voltam már, csak remekül tartottam magam, hála a testemet fedő tetoválásoknak. Azért a legtöbb ember, ha látná, ezt biztosan furcsának találná, de ez van. Nem mutogatom, amúgy sem kedvez a lenge öltözékeknek az itteni időjárás. Még nyáron sem igazán, bár akkor még úgy-ahogy belefér. – De azért még sokan a te korodban járnak szórakozni. Vagy esetleg van gyereked? – érdeklődtem kíváncsian. Én ugyan nagyon szerettem volna, de sem a megfelelő férfi nem volt meg hozzá, sem az életvitelemet nem lehetett megfelelőnek ítélni a gyerekvállalásra.
- Szerintem mindennek megvan a jó és a rossz oldala, de van olyan is aminek csak rossz oldala van. - Az enyém az nem egy álom munka, de azt sem mondom, hogy gyűlölöm. Mandytől még a szót is fura hallani, hogy depresszió, mert tök vidámnak tűnik, ami nekem is megy, de rajtam sokszor látszik, hogy valami bajom van. Gyakorolnom kell még ezt a leplezés dolgot. - Oké, nekem szinte akármikor jó. - Fogadok, hogy Craig kombinálni fog hogyha elmondom neki, hogy találkozok valakivel, de nem érdekel. Olyan jó lenne, ha elutazna valahová, mondjuk örökre. De sajna..erre annyi az esély mint arra, hogy el fogok tudni válni tőle. - Igazad van. - Végülis igen..hamar sikerült elintéznem ezeket úgy, hogy Craig nem segített nagyon sokat. A munkakeresésben azért igen, de a többiben nem. - Annyira azért nem lehetett olyan régen. - Pontosan még mindig nemtudom, hogy hány éves, de az biztos, hogy nem lehet idősebb nálam. Sőt. - Igen, meg még az idősebbek közül is. - Én is járnék, csak egyedül biztos nem fogok elmenni, és mire végzek a munkával hulla fáradt vagyok. - Nem, sajnos nincs. - Megráztam a fejem de közben mosolyogtam. Szeretnék gyereket már, csak nem most. Az meg hogy Craig mikor akar, nem érdekel. Neki ne legyen gyereke, mert egy közveszélyes ember. - És neked van? -
- Igen, egyet kell, hogy értsek – mosolyogtam a témától függetlenül. Azt ugyan nem tudtam, hogy ő mivel foglalkozik, de bizonyára annak is voltak árnyoldalai is. Sajnos a mai világban már igencsak kevés ember akadt, aki azt csinálhatta, amit szeretett volna. Csak a kiváltságosok tehették ezt meg, és a gazdagok. Talán magamat is kiváltságosnak kellett volna tekinteni, de jobb szerettem magamra egyszerű átlagemberként gondolni. Az olyan megnyugtató volt időnként, még ha tudtam is, hogy semmi közöm már régóta az átlagoshoz. Talán soha nem is volt. - Na, jó, akkor majd felhívlak, amikor már tudom, hogy mikor lesz szabadnapom – vetettem fel az ötletet, mert ha tudni fogom, akkor előző este már bárhová tudok menni, hiszen másnap nem kell korán felkelnem. Maximum akkor, ha valami baromi nagy baleset történik, vagy egy gyilkosság. Reméltem, hogy a közeljövőben egyikre sem lesz példa, mert az teljesen felborítaná a város életét már megint. Nem volna túlzottan jó. Szerettem mostanában a nyugalmat, biztos az öregedés váltotta ezt ki belőlem… - Jó, tényleg nem – vontam meg végül a vállaimat, mielőtt a végén még valami gyanúsat mondanék, és fura helyzet alakulna ki. Ha megtudná, hogy hatvanöthöz közelítek, szerintem itt robbanna ki belőle a nevetés, vagy dobna egy hátast. Nem tudtam, hogy melyik lenne jobb, de inkább nem akartam rá sort keríteni. Veszélyes lehetett volna, emléket törölni pedig nem sok kedvem volt most. Jó ez így, csak néha elfelejtkezem arról, hogy mások nem tudnak arról, ami a valóság. Tudom, hogy ennyi év után ez szokatlan lehet egy őrző esetében, de az én szétszórtságommal ezen szerintem egyáltalán nem is kellett csodálkozni. Más, aki jobban ismer, valószínűleg legyintett volna egyet és ezzel el is lenne intézve. Azok pedig, akik még sosem találkoztak velem, biztosan rosszallóan csóválnák a fejüket és menthetetlennek bélyegeznének meg. - Tudom, mostanában nagyon sokan járnak az idősebb korosztályból – közben belekortyoltam a forró csokimba és vetettem egy ellenőrző pillantást a kutyákra, akik szépen bandukoltak előttünk az úton. Mintha máris kevesebb ember lett volna, ahogyan kezdtünk átcsúszni lassan a késő délutánba. – Bár itt nem olyan jellemző szerintem. Azért a lakosság nagyobbik része kemény munkával keresi a kenyerét, úgyhogy nem sok ideje jut ilyesmire. A megszokott kis helyekre beülnek egyet inni esténként, és ennyi. Legalábbis ezek a megfigyeléseim – magyaráztam neki a tapasztalataimat, mintha ez olyan lényeges lenne. Közben a másik kérdésemre is választ kaptam, de igazából nem volt olyan meglepő, hogy még nem lett belőle anya. Igazából manapság már ez is megcsúszott a korosztályokat tekintve. Sokan negyven éves koruk előtt nem is vállaltak gyereket. Ezt mondjuk nem értettem, de tudom, pont én beszélek? - Ebből arra következtetek, hogy majd szeretnél – mosolyogtam rá. – Nekem sincs, de ahhoz egyébként sem ártana egy férj, vagy legalább egy valamirevaló férfi – még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim, de végül újra elrejtettem a papírpohár pereme mögé.
Az ötletem, hogy kijövök egy kicsit a folyóhoz.. hát így utólag nem arat bennem osztatlan sikert. Leginkább halálra unom magam. Hiába hoztam el egy biciklit otthonról, nem sokra megyek vele. Egyrészt, mert nem tudok biciklizni, másrészt pedig, mert a tél nem kifejezetten a biciklizésre termett évszak. Dohogva toporgok hát a hóba lökött kerékpárom mellett, s mivel jobb ötletem nincsen, hirtelen levetem magam mellé a hóba, s nekilátok hóangyalt készíteni. A Moszkvában vett, égszínkék tollkabátom van rajtam, így nem fázom egy cseppet sem. Éltem én a télen az oroszoknál eleget ahhoz, hogy tudjam: egy kis hideg semmiség, bizonyos szintű mínuszok felett úgysem lehet védekezni ellene. Lábaimra a kabáthoz színben tökéletesen passzoló hótaposó csizmát húztam, melynek szárába be van tűrve bélelt farmerom. A szigetelésem ekképpen tökéletes, nem is marad más dolgom, semmint, hogy nevetve élvezzem az idétlenségemet. Senki nem mondaná meg rólam, hogy harminc éves vagyok. Általában sem, de most aztán pláne. Fel-le mozgatom karjaimat, terpesz-összezár mozgást párosítok hozzá lábaimmal, majd amikor úgy érzem, hogy a hóangyalom kellően tökéletessé vált, felállok és megszemlélem a művemet. Gyerekkoromban csináltam ilyet utoljára – állapítom meg kicsit szomorúan. Nem szeretek a gyerekkoromra gondolni olyankor, amikor amúgy is unatkozom. Veszélyes kombináció. A hóangyal feje fölé lépkedve kesztyűs ujjaimmal glóriát rajzolok a fej fölé. Még a saját fejem fölött is elképzelem ugyanezt a glóriát, angyali mosollyal pillogok hozzá – addig is szórakoztatom magam. Végül mégis csak felmorranok, s összetaposom az egészet. Nem tetszik már. Nem szeretem. El kéne mennem inkább Stephenhez, s kirángatni őt a betegei karmai közül. Azt sokkal jobban élvezném, mint ezt. Határozok hát, felemelem a kormánynál fogva a földről biciklimet – túlzás lenne kijelenteni, hogy az enyém, inkább maradjunk annyiban, hogy magaménak tekintem – és kióvakodom vele a bicikliútra. Nyeregbe is pattanok, majd azzal a lendülettel csúszik meg az első kerekem egy jégfolton, amire sikeresen ráállítottam magam. Keresztül zuhanok a kerékpáron, s a bicikliút hóangyalomhoz képesti túloldalán érek földet a hóban. Először káromkodás cakkozza meg ajkaimat, majd nevetésbe fordul mindez. Lám, nem is kell nekem társaság! Ideig-óráig jól elszórakoztatom saját magamat is. De azért most már jöhetne erre valaki.. kezdek kétségbeesni az egyedülléttől, s az én kétségbeesésem mindent jelent, csak jót nem, az már bizonyos.
Alaszka téli időjárását nem lehetne kifejezetten sétálásra alkalmasnak ítélni. Ilyenkor én a legtöbbször bizony autóval szoktam közlekedni, azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A mínuszok tombolása valahogy nem nekem való, de hát dolgozni muszáj ugyebár. Noha a papírmunkát soha ki nem állhattam, a borús hónapokban valahogy mégiscsak előnyben szoktam részesíteni, mert annál kevesebb időt kell kint a fagyban töltenem. Félreértés ne essék, sohasem szoktam hisztizni miatta vagy ilyesmi, de azért nem tartozik a kedvenceim közé. Ma azonban mégis kénytelen voltam nekivágni a városnak, méghozzá gyalog. A nagy helyzet ugyanis az volt, hogy nem akart beindulni a kocsim, egyelőre még számomra is ismeretlen okok miatt, nekem pedig akadt pár fontosabb elintéznivalóm. Ugyan befelé jövet végül az egyik szomszédom mégis behozott, de hazafelé már végig sétálnom kellett. Hosszas tervezgetés után végül arra a döntésre jutottam, hogy a legjobban azzal járok, ha a bicikliúton sétálok végig. Ott, ahol a kutyával együtt remek kis túrákat szoktunk tenni, ha éppen nincs ilyen hideg. Be is öltöztem rendesen, szerintem, ha megenne egy medve, még hetekig rongyok jönnének ki belőle. Nem is lenne rossz mutatvány, igazán szívesen megnézném. Mivel a gondolataim elég messze jártak a valóságtól, ráadásként pedig némi köd is leszállt mára, ezért nem vettem észre, hogy nem is vagyok annyira egyedül. Már csak akkor kapcsoltam, amikor távolabb láttam alacsonyan szállni egy nőt. Egy nőt?! Abban a pillanatban megtorpantam, noha méterekkel arrébb voltam tőle. Azt is láttam, hogy a bicikli beledőlt egy nagyobb hókupacba, és a kérdés már csak az maradt, hogy mégis mit gondolt, hogy ebben az ítéletidőben biciklire ült? Valószínűleg semmit nem gondolt, mint ahogyan sokszor én sem szoktam mérlegelni túl sokat, mielőtt megtennék valamit. Oké, azért ennyire még én sem vagyok merész és meggondolatlan, hogy a legnagyobb hidegben nyeregbe pattanjak, de azért nyáron nagyon szerettem kerekezni. Végül, amikor már percek telhettek el azzal, hogy én figyeltem az eseményeket, ő meg feküdt tovább mozdulatlanul – hozzám nem látszott el az sem, ha megmozdult – a hóban, hirtelen megszaporáztam a lépteimet. Igazából a futással sem lett volna túl nagy bajom, ha nem lenne rajtam két nadrág, egy hatalmas kabát és nem mellesleg nem csúszott volna meg kétszer a csizmám talpa, míg az ismeretlen felé tartottam. Elég veszélyes terep ez, én mondom! - Hahó! Jól van? – kiabáltam mát távolabbról, mire rögvest apró fehér párapamacsok szálltak fel a levegőbe, és szinte máris vesztek bele a ködbe. Nem láttam, hogy nem néz ki nálam idősebbnek, ezért reflexből magáztam, megtartva az udvariasság látszatát. Csak mire odaértem és megálltam mellette, kicsit behajolva fölé, akkor láttam, hogy nem is olyan idős. – Elég szép ívben szálltál, de mondd csak, jó ez itt neked? – kérdeztem gyanakodva. Körülnéztem, egy teremtett lélek sem volt körülöttünk, amiről hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz hír. Legyünk csak pozitívak, szóval jó hírnek ítélem meg máris!
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Tehetségem határtalan, mondanom sem kell. Nem elég, hogy csudálatos piruettemet nem a megfelelő időben és helyzetben produkáltam, de még egy nagy hókupacot is betaláltam, így a helyszín sem lett a megfelelő. Meglepettségemben – melyet afelett érzek, hogy kissé mélyebb ez a hó annál, mint amilyennek lennie kellene – egy ideig a nevetésen kívül semmi mást nem tudok kezdeni magammal. Aztán kezdem kellemetlenül érezni magam, mert nem születtem hóembernek, s nem is szeretném ezt a szerepet magamra vállalni. Megpróbálok hát előmászni a kupacból. A műveletet nagyjából addigra koronázza siker, mire a másik nő a látóterembe ér. Első reakcióm egy sikoly, ami kiszalad ajkaimon. Nem azért, mintha a nő olyan félelmetesen nézne ki, egyszerűen csak felszedtem magamra ezt a védekezőmechanizmust, s nem sikerült még leépítsem. Általában egy sikoltozó nő mindenkit elriasztott a moszkvai förgetegben, hasznos tudott hát lenni a dolog. Amikor észreveszem, hogy nem vagyok Moszkvában, s kis mértékben sem vesz minket körül sokadalom, némiképp zavartan igazítom meg fejemen az eséskor félrecsúszott, kötött sapkám. - Khm.. - kezdem mentesen minden értelemtől, de azért lassan összeszedem magam. - Elnézést kérek! - próbálkozom megmutatni a jobbik oldalamat. Lelkes bólogatásba fogok, s közben teljesen kievickélek a hóból. A bicikliről egyelőre el is feledkezem. - Nem szoktam így visítani, mint egy fürdős boszorkány, épp csak nem számítottam társaságra. Amúgy igen, köszönöm a kérdésedet – tegezem én is, ha már ő is megtette ezt velem – jól vagyok. Felcsillan a szemem, amikor véglegesen eljut agyamig, hogy valamivel kapcsolatosan, amit én csináltam, kiszaladt a nő száján, hogy „szép”. - Igazán szép volt? Nos, köszönöm! - húzom ki magam büszkén. Arról tökéletesen megfeledkezem, hogy lehetett ironikus is ez a megjegyzés, elvégre egy hókupacba való bezuhanás nem meríti ki a szépség fogalmát. - Nem volt olyan rossz. - nevetem el magam, majd kis gondolkodás után hozzáteszem: - De idekint egy fokkal jobb azért! Ekkor veszem észre a kerékpáromat, ami nem messze tőlem fekszik a jégpáncélon. Legszívesebben addig ütném a fejem a falba – vagy bármibe, ami kellően kemény ahhoz, hogy fájdalmat okozzon – ameddig be nem törik. Nagyjából most realizálom magamban, hogy mekkora idiótának tűnhetek ezzel a téli biciklizésemmel. Társasági lény létemre mondjuk nem jut eszembe, hogy megsemmisülten elsunnyogjak, inkább úgy döntök, nem veszek tudomást a kétkerekűről. Talán, hogyha úgy csinálok, mintha ott sem lenne, akkor tényleg eltűnik. A magam részéről a problémáim nagy többségével is így szeretek lenni egy ponton túl. Azokat az embereket például teljes mértékben ignorálom, akik nem érdekelnek, akikre pillanatnyilag nem szorulok rá, s hiszem is, hogy ettől eltűnnek az életemből. Most viszont nagyon vágytam egy kis társaságra, így olyan módon beszélek ezzel a nővel, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán számára furcsa lehet, de nekem teljesen megszokott, fel sem tűnik, hogy fura lennék. - Mi járatban errefelé? Állati hideg van. - kaparok elő könnyed, csevegésre alkalmas témát valamely elmezugomból. Közben, míg a válaszára várok, nekilátok, hogy lesepregessem magamról a rajtam maradt havat. Nem lenne jó, ha átáznának tőle rajtam a ruhadarabok.
Miután odaértem a hóban fekvő nőhöz és ő ijedtében sikított egy hatalmasat, én is akkorát ugrottam meglepettségemben, hogy kis híján fenékre ültem, hogy aztán mellette kössek ki a hókupacban. Még jó, hogy végül nem estem el, csak egy egészen kicsit csúszott meg a lábam a havon. Szép is lett volna, ha mind a ketten fekszünk itt és nézünk ki a fejünkből, mint két teljesen meghibbant nőszemély. Azért így belegondolva látom magam előtt a képet, és egészen vicces, csak kár, hogy valószínűleg nagyon, de nagyon hideg lenne itt sziesztázni éppen ebben az időben. - Semmi gond! – nyögtem végül ki, bár a szívem még mindig hevesen zakatolt itt a hirtelen ért támadás miatt, amit szegény fülem ellen intézett. – Ne haragudj, lehet, hogy kicsit tényleg hirtelen bukkantam fel. Bár én sem számítottam ma alacsonyan szálló emberekre az úton – mosolyogtam rá vidáman. Mivel láttam, hogy nem lett komolyabb baja, így már nem aggódtam az állapota miatt. Maximum azért, mert még mindig itt feküdt és én egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez olyan jót tenne az ember szervezetének. Szerencsére olybá tűnt, hogy erre hamarosan ő is rájött, mivel valahogy kikecmergett. Szívesen segítettem volna, ha igényli, de látszólag egyedül is tökéletesen elboldogult. - Azt mindjárt gondoltam! – nevettem el magam könnyedén. – A múltkor elcsúsztam, amikor kimentem az udvarra, és én is ugyanígy a hóban kötöttem ki. Nem volt valami kellemes… - vallottam be őszintén, még kicsit a számat is elhúztam, hogy ezzel is kifejezzem a nemtetszésemet. Ha csak rágondoltam az emlékre, máris kirázott a hideg. Pont egy nagyobb hókupachoz volt szerencsém és alig bírtam kikászálódni belőle. Ráadásul nem is voltam ennyire felöltözve, mint most, mert éppen csak kiugrottam valamiért. Azóta tanultam a dologból és már nem járkálok ki csak úgy. Azt is tudom továbbá, hogy egy forró zuhany nagyon jót tesz egy ilyen kisebb trauma után. Láttam ugyan, hogy a tekintetem elkalandozott néhány másodperc erejéig a bicikli irányába, de nem tűnt úgy, mintha különösebben megviselte volna, hogy ott hevert csak úgy az út közepén. Először nem is akartam szóvá tenni, főleg, amikor kaptam egy kérdést is. Mivel én is szerettem új emberekkel megismerkedni, ezért egyáltalán nem okozott most gondot, hogy beszédbe elegyedjünk egymással. Amúgy sem emlékszem, hogy láttam volna már a nőt, pedig sok embert ismerek azért a városban, valószínűleg annak köszönhetően, hogy rendőr vagyok. Nem túl nagy város, így mindig tudják az emberek, hogy kihez forduljanak, ha segítségre volna szükségük. - Az biztos! Ma én is nagyon fáztam, de a kocsim bedöglött és ezért kénytelen vagyok gyalog menni – válaszoltam, közben fázósan meg is dörzsöltem a két karomat, míg azt figyeltem, hogy ő miként szabadul meg a rárakódott hórétegtől. – Egyébként biztos vagy benne, hogy ez a legjobb időpont a biciklizésre? Nem hiszem, hogy ez az időjárás kedvezne neki, pont a hideg miatt! – tettem hozzá csak úgy mellékesen, cseppet sem kioktató hangnemben.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Alacsonyan szálló emberek. Hát ez jellemez ma engem? Kipukkad belőlem a nevetés, ahogy magamévá teszem legfrissebb jelzőmet. Magyarázkodni ugyan nem kezdek kitört jókedvem okán, szóval ettől még kinézhetek sült bolondnak. Nem nagyon érdekel. Vagyok olyan önző, hogy leggyakrabban csak a saját boldogságom izgasson fel, s csak akkor foglalkozom azzal, mi jó a másik félnek, ha ami jó neki, az jó nekem is. Lélektükreim mélyén a jókedven felül némi fenyegetés is csillog, parányi harag abból születve, hogy nem minden ízében tartom hízelgőnek a képet, amit festettem magamról ezzel a havas mókával. Persze nyilván nem a nő hibája az, hogy én beborultam egy hókupacba, s az sem, hogy ő meg éppen erre járt, de könnyebb a lelkem mélyén egy idegen nyakába varrni ügyetlenségemet, mint elfogadni azt, hogy igenis én vagyok az, aki szerencsétlenkedett. A csillogás tovatűnik, ahogy ajkaimra könnyed, játékos mosoly ül. Megvonom a vállamat. - Nekem olyan mindegy, hogy milyen az idő! - legyintek könnyedén. Hangozhat ez nagyzolásnak, jelzéseként annak, hogy én bizony milyen profi kerékpáros vagyok, s talán tényleg az. Attól eltekintve, hogy épp az imént adtam tanújelét annak, mennyire is vagyok jó. - Nem tudok biciklizni, soha nem is tudtam. Egyszerűen csak kedvem szottyant valamilyen járműre pattanni, ami nem busz. Hát ez lett belőle.. - tárom szét karjaimat, jelezve ezzel, hogy a helyzet nem több, mint az, amit a nő láthat maga előtt. Nemes egyszerűséggel odalépek a biciklihez, felkapom a földről, s úgy jó két-három méternyit arrébb tolom, be egyenesen a hóba. Élvezettel támasztom neki a járgányt egy omlós-jeges hókupacnak, s mint egy rombolását élvező gyerek a homokozóban: rettentően szórakoztat, amikor a bringa belefúródik az alkalmi támasztékául szolgáló kupacba. Kuncogva hagyom ott a művemet, s sétálok vissza Mandyhez, mint aki jól végezte dolgát. Vajmi keveset jelentett nekem ez a bizonyos tárgy, az már egyértelműen kiderülhetett a viselkedésemből. Őszintén szólva valahogy nem tudom összeegyeztetni Stephent a biciklizéssel, így arról, hogy a házunknál találtam a kerékpárt, valahogy sehogy sem jutott eszembe, hogy a bátyám tulajdonát tolom el. Mint ahogy most sem érint mélyen, hogy talán egy családi tárgyat hagyok sorsára. - Vezetni jó dolog? - váltok témát hirtelen, belekapaszkodva egy a nő által pár szívdobbanásnyi idővel a biciklizés előtt emlegetett dologba, nevezetesen abba, hogy lehalt az autója. Igyekszem nagyon jó formámat hozni, könnyed vagyok és csevegő, s büszkén állapíthatom meg, hogy egészen kedves is. - Valamikor én is meg akartam tanulni, s meg is ígérték a bátyáim, hogy megtanítanak. De azóta a sógornőm belehalt egy autóba, s ez némiképp elvette mindenki kedvét attól, hogy a kezembe adják a vezetés magas színvonalú tudományát. Olyan természetességgel beszélek a családunk tragédiájáról egy idegennek, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Nem érzek szégyent először, amikor kimondom mindezt, de aztán felrémlik előttem Erika temetése, s tekintetem egy pillanat alatt elfelhősödik. Először nem akarok sírni, küzdök ellene, belerúgok a hóba, szanaszét lökve ezzel a fehér pelyheket. Másra igyekszem gondolni, olyan dolgokra, amiket szeretek, s amikkel visszaterelhetem magam a vidámságba. Az erőlködés viszont nem az én asztalom, semmi jót nem szül soha. Homályosodni kezd előttem a horizont, s alábukik szemeimből egy-egy kövér könnycsepp is pillanatok alatt. Nem fordulok el, nem kezdek jelenetbe, könnyedén beszélek tovább. Hangom kedélyesnek tűnik, ugyanolyan kedélyesnek, mint eddig. Elég bizarr audio-vizuális látvány lehetek. - Megkérdezhetem esetleg a nevedet? - lépek közelebb a nőhöz, s illedelmesen kezet nyújtok felé, megelőzendő a bemutatkozást. A könnyek közben eltűnnek a semmiben – talán az arcomra fagytak volna? - s visszaveszi uralmát tekintetemben az emésztő, gyerekes, koromat meghazudtoló vigasság, szertelenség. - Én Laney vagyok. Laney Fox! - mutatkozom be, bizalmi szituációt igyekezve ekképpen keverni. Realizálva ugyanis, hogy milyen viselkedésmintát mutattam az imént, kezdek félni attól, hogy ez a nő fogja magát, s itt hagy egyedül. Nem! Nem akarok egyedül maradni. Szükségem van a társaságra, mint szomjazónak a vízre a sivatag közepén.
- Hát, ha kapsz egy jó kis tüdőgyulladást, akkor is ezt fogod mondani? – kérdeztem tőle, miközben egy kicsit ráncoltam a homlokomat. Nekem valahogy ilyen mínuszok közepette nem lett volna kedvem biciklire pattanni, de hát az emberek teljesen mások, szóval ez nem is olyan nagy baj ám. Egyszerűen csak nem találkoztam még hozzá hasonló személlyel. Persze én is csináltam időnként furcsa dolgokat, de ennyire azért még én sem kattantam be soha. Azt hiszem, hogy kicsit jól esett ilyet látni azok után, hogy nem egyszer néztek már engem is komplett idiótának, holott nagyon távol álltam tőle. Úgy gondoltam, hogy egyébként ez a nő sem olyan, amilyennek elsőre tűnt, bár inkább csak magamból indultam ki valószínűleg. - Nem lett volna egyszerűbb a taxit választani? – vetettem fel csak úgy mellékesen. Nem akartam én őt kioktatni, hogy ne biciklizzen, inkább csak az ő érdekében mondtam. Egyébként sem a legjobb ötlet, ha valaki olyan ül biciklire, akinek fogalma sincs arról, hogy miként kell pedálozni. Bármikor valamilyen közlekedési balesetet okozhatott volna, amíg eljutott ide, és ahhoz már nagyon is lenne közöm. Igaz, hogy ma nem voltam szolgálatban, de ez nem jelentette azt, hogy ha látnám, akkor nem vinném be őt egy kis megrovásra. Még jó, hogy ennyire buzgó azért sohasem voltam, jól is néznénk ki akkor… Közben figyeltem, ahogyan megfogta a biciklit és beletolta a hóba. Nos, tényleg elég érdekes elgondolás volt, nem is nagyon értettem az okokat. Talán jobb lett volna, ha nem firtatom a dolgot, de akkor az nem is igazán én lennék. Sajnos elég kíváncsi természettel áldott meg a sors, ennek pedig akadt azért néhány hátulütője is időnként. Például olyanokba szóltam bele, amihez semmi közöm nem volt az ég egy adta világon. Mondjuk, hogy szakmai ártalom volt ez a részemről, és itt most nem feltétlenül a civil munkámra gondoltam. - Nem fog az valakinek hiányozni? – kíváncsiskodtam, félig oldalra billentett fejjel. Mivel nem tudott biciklizni az elmondásai szerint, ezért úgy sejtettem, hogy a járgány sem az övé. Máskülönben elég felesleges lenne, hogy tartson egyet otthon, ha egyébként soha nem használja. Az is lehetett, hogy ellopta, de akkor legalább tudnám, hogy ha érkezik bejelentés tél közepén biciklilopásról, akkor hol kell keresnem majd. Míg ezt végiggondoltam, olyan gyorsan váltott témát, hogy épp csak kettőt pislogtam és már teljesen másra is kellett koncentrálnom. - Igen, én nagyon szeretek! – mosolyogtam rá barátságosan, mert miért is ne tettem volna? A furcsasága ellenére azért még nem ítéltem el, és valahol szimpatikusnak találtam, hogy ennyire közvetlenül viselkedett velem, holott csupán most találkoztunk először. – Tényleg? – érdeklődtem tovább, és ebből már azt az apróságot is megtudtam ugyebár, hogy vannak testvérei. – Nagyon sajnálom… - mondtam őszintén, kicsit még el is komorodtam, főleg amikor megláttam a gyülekező könnycseppeket a szemében. Egészen jó voltam vigasztalásban, én pedig a magam részéről igyekeztem nem túl sűrűn sírva fakadni. – Az én férjem is autóbalesetben halt meg – tettem hozzá, hogy tudassam vele, hogy átérzem a dolgot. Nem csupán a levegőbe beszéltem át, én is átéltem hasonló veszteséget. – Közel álltatok egymáshoz? – kérdeztem óvatosan, hátha szeretne róla beszélni attól függetlenül, hogy láthatóan mélyen érintette az emlék. Azt mondjuk nem tudtam, hogy mikor történhetett, de a reakció alapján biztosan nem olyan régen. - Öhm, persze… - mondtam kicsit zavartan, ahogy közelebb lépett. Még mindig ott volt a fejemben az előbbi szomorú arc, aztán most hirtelen a hang alapján mégsem tűnt már olyan elesettnek és vigasztalásra éhesnek. Nem nagyon tudtam kiigazodni rajta és ez nálam ritka esetek között szerepelt. – Amanda Bishop vagyok! – mutatkoztam be szépen, ahogyan kell, közben elfogadta ma felém nyújtott kezet is és kisvártatva az ő nevére is fény derült. – Laney, nagyon örülök! Szólíts nyugodtan Mandynek! – ajánlottam fel egyből, szinte automatikusan. – Nem szeretnéd esetleg azt a biciklit kivenni onnan? – böktem fejemmel a kétkerekű irányába, tekintetem kérdőn csillogott.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- Mi vagy te, az anyám? - bukik ki belőlem ridegen, majd sietve el is szégyellem magam. Nem, az én anyámat cseppet sem érdekelné, hogy tüdőgyulladásom lesz-e avagy sem. Az én anyám a maga dolgaival van mindig elfoglalva, az állatok lelki és egészségi üdve sokkal jobban leköti, mint az enyém. Ettől függetlenül tudom én, hogy szeret engem, ekképpen én is szeretem őt. Csak a feltevésem volt helytelen. Bocsánatkérő pillantást vetek Manydre, de nem magyarázkodom. Elég családi szennyest teregetek ki amúgy is, alap hangulatomban, nem kell rá tetőzésnek az anyám. - A taxit már próbáltam az elmúlt két hétben, unalmas. No meg drága is és nincsenek róla jó emlékeim. Legutóbb is összevesztem a bátyámmal egy taxizás közben. Lám, megint ide lyukadok ki. A bátyám, a családom, mintha másról nem is tudnék beszélni. Ritkán figyelek oda arra, amit mondok, így most sem tűnik fel nekem, hogy a témáim milyen egysíkúak. Vidáman pillogok a nőre egészen addig, míg rá nem kérdez a bicikli sorsára. - Őszintén? Nem tudom! - vonom meg a vállamat. - Otthon találtam a házunk mellett, s úgy éreztem, el kell hozzam egy körre. Persze nem vagyok idióta, tudom én, hogy nem tudok kerékpározni, s az idő sem alkalmas hozzá, ezért csak toltam magam mellett egészen idáig. Jó messze lakunk, szóval kellemes egészségügyi séta volt! Egészen büszke vagyok magamra, ez hallatszik a hangomon is. Mindig szerettem valami hasznosat cselekedni, s az egészséges életmód számomra jelenleg nagyon hasznosnak tűnik. Szerintem még Stephen is büszke lenne rám. Stephenre gondolok s a feleségére, a vihar pedig biciklin innen és túl is kitör bennem. Igaz, csak pár könnycsepp az egész, de a nő mégis részvétét fejezi ki kedves és együttérző kérdésével, amitől minden normális embert elöntené a hála. Engem persze csak idegesít, s ennek jelét is adom. A kedvesség-letargia-kedvesség triászba befurakszik egy negyedik érzelem is, a kemény elutasítás. Ez üli meg ugyanis hangomat, amint megszólalok. - Nem! - vágom rá, majd megenyhülve hozzáteszem: - Nem mindig. Tudod én nagyon gyakran haragszom meg valakire, s olyankor az illetőt nagyon nem kedvelem. Erikára is gyakran haragudtam. Hetente legalább háromszor-négyszer, rosszabb heteken hatszor-hétszer is. Egészen korrekt, matematikai képet adok magamról, s míg ezt teszem, ismét megtelik minden vonásom lágysággal, eltűnik belőlem a ridegség minden korbácsütése. - Sajnálom a férjedet! - szólok sokkal halkabban annál, mint ahogy eddig beszéltem. Igen, tényleg sajnálom, ez hazugságvizsgálat nélkül is egyértelmű abból, ahogyan megszólalok. Nem vagyok kőszívű, nagyon is impulzív, érzelmekkel teli személyiség vagyok, s a széles érzelmi skálámat már most, ennek az idegen - bár számomra az idegenség fogalma is egészen különleges színezetű - nőnek is bemutatom, anélkül, hogy tudatában lennék. - Nagyon szép neved van! - mosolyodom el, majd bólintok, jelezve ezzel, hogy megértettem, amit mondott. Mandy.. Ízlelgetem magamban egy darabig a becenevet. Úgy érzem, fontos, hogy megjegyezzem. Nincsenek barátaim itt Fairbanksben, íde úgy hiszem, hogy talán Mandy lehetne az. Valójában nem ritka, hogy én valakiről így gondolkodjam. Azokkal, akikről nem tudom elképzelni első látásra, hogy barátok legyünk, azokkal általában nem vagyok hajlandó beszélni. Úgy tekintek rájuk, mintha nem is léteznének. Mindazokról, akiket pedig szimpatikusnak gondolok, hajlamos vagyok az első veszekedésig rébuszokban gondolkodni. Az sem szokott zavarni, hogyha a másik félből nem érzem a túláradó lelkesedést irányomban. Olyan vagyok kicsit, mint a kóbor macskák. Hogyha enni kapnak valakitől, akkor a nyomába szegődnek, hátha csurran-cseppen nekik mér egy-egy jó falat. Én a magam részéről jó szavakra, élményekre éhezem. Ahogy Mandyben, úgy bennem is feltámad némi aggodalom a kerékpárommal kapcsolatosan. Enyhén oldalra billentett fejjel szemlélgetem a hóban senyvedő darabot egy ideig, majd arcomra kiülő tanácstalanságommal Amanda felé fordulok egy kérdéssel. - Tudsz itt a közelben valami helyet, ahol leparkolhatnám a biciklit? Nem mondom, hogy van kedvem ma hazatolni, de nem szeretném, hogyha ellopnák. Elvégre, lehet, hogy a bátyámé, s fontos neki, csak én nem tudok róla..
Az első reakció hallatán csupán egy meglepett pillantást kapott tőlem, és most először suhant át az arcomon valamiféle árny. Nem vagyok egy házsártos nőszemély, de valahogy annyira rideg volt a lány hangja, hogy nem bírtam nem tudomást venni róla. Egyáltalán nem tetszett, és óvatosságra intettem magam egyből. A furcsa emberek valahogy sosem hoznak szerencsét. Mármint azok, akik negatív értelemben furcsák. Számomra ő most az volt, ez volt az első gondolatom, ahogyan kimondta a kérdést. Talán már megbánta, sőt, biztosan, de attól még én nem tudtam elfelejteni csak úgy. A munkámmal járt amúgy is, hogy mindenféle apróságot megjegyeztem a környezetemmel és az emberekkel kapcsolatban. - Értem! – válaszoltam egy határozott bólintással. – A bátyád is itt él ezek szerint? – kérdeztem kíváncsian, már ha nem vette tolakodásnak. Ha igen, visszaszívni már akkor sem tudtam, maximum majd hazudik, vagy nem válaszol rá. Ennyire egyszerű volt az egész. Nem fogom belőle nyilván kierőszakolni, hogy mondjon már valamit, de mindig szerettem tudni, hogy mi a helyzet másokkal. – Nem vagy olyan régóta a városban, igaz? – kérdezősködtem tovább csak úgy lazán. Ezt egyébként csupán abból következtettem ki, hogy már biztosan láttam volna akkor. Elég feltűnő jelenség volt, ha úgy vesszük, és az ilyeneket egy kisvárosban egyből kiszúrja az ember lánya. Főleg, ha rendőrként dolgozik ebben a bizonyos városban. - Mondanám, hogy akkor ez esetben szívesen hazaviszlek, de ahogyan már említettem, nem igazán működik most az autóm – vontam meg a vállaimat. Csak azért mondtam, mert ugyebár az előbb közölte, hogy milyen sokat kellett sétálnia. Ebben a hidegben nem volt túl jó móka, én is csak muszájból vágtam bele. Ha rajtam múlt volna, a jó meleg kocsival közlekedek és nem a saját két lábamon, ami már így is kezdett kicsit elgémberedni itt a hóban, akármilyen meleg is legyen a csizmám. Pedig nemrég vettem, direkt az itteni időjárásra tervezték, de hát semmi sem tökéletes annyira, ha túl sokáig van kint valaki. Csoda, hogy az arcom nem fagyott még le teljesen. Amikor a sógornő halála került szóba, akkor volt a második olyan reakció Laney részéről, amely óvatosságra intett. Olyan hirtelen vágta rá a választ, hogy megugrott meglepettségemben a szemöldököm, de szóra nem nyitottam a számat. Kicsit még nekem is durva volt a hullámzó hangulata, pedig én aztán tényleg nagyon toleráns embernek tartottam magam a legtöbb esetben. - Igen, ez sajnos mindenkivel előfordul – mondtam végül nagyon diplomatikusan arra reagálva, hogy mennyiszer haragudott az Erikának hívott nőre. Nem akartam inkább beleszólni, most nem volt kedvem mások dolgába ütni az orromat, ahogyan megbántani sem akartam a velem szemben álló nőt. Egyszerűen csak ezek a kicsapongások nekem túlzottan szokatlannak számítottak, még senkivel sem találkoztam, aki hasonlóan viselkedett volna az eddig látottakhoz. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem oké minden, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ugyanolyan szívesen beszélgettem vele továbbra is, amíg nem lesz még egy olyan beszólása, mint az, hogy nem vagyok az anyja. - Köszönöm! – a mosolyom csupán halovány volt, az is csak azért jelent meg az arcomon, mert láttam rajta, hogy őszintén gondolta, hogy sajnálja Jamie halálát. Én is sajnáltam, de sajnos visszahozni nem lehetett, és kár is volt több szót fecsérelni rá. Az én emlékeimben legalább éppen olyan élő volt, mint akkor, amikor az utolsó reggelen elbúcsúzott tőlem. Egyébként örültem neki, hogy bemutatkoztunk és most már azt is sejtettem, hogy ki lehet a bátyja. Persze a Fox név nem volt igazán ritka, de attól még valami azt súgta, hogy annak a Stephennek a húgával hozott össze a sors, akit az őrzők már többször is megpróbáltak elhívni. Mivel informátor vagyok és az a dolgom, hogy a legtöbb dolgot tudjam, ami a városban történik, így erről is tudomásom volt. A nő halálának körülményei is egybevágtak az én ismereteimmel, ekkora véletlen azért nem lehetett, de majd úgyis utána fogok érdeklődni, hogy helyesen következtettem-e. - Igen, értem a problémát – bólogattam, miközben máris gondolkoztam a lehetséges megoldásokon. – Itt a közelben így hirtelen nem tudok semmi erre alkalmas helyet, viszont arrafelé – biccentettem arra, amerről jöttem – egy kicsit visszább van a rendőrség. Az őrsről senki nem vinné el, amíg érte nem jöttök, ebben biztos vagyok – vetettem fel végül az ötletet.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
Fel sem tűnik, hogy esetleg megütközne a nő azon, amit mondok neki. Olyan ösztönösen szaladnak ki belőlem a szavak, hogy időm sincs gondolatban utánuk szegődni. Mondom, amit mondok, teszem, amit teszek. Ilyen vagyok. Sokszor előfordult már, hogy beszélgetés közben hagytak faképnél, mert olyat mondtam, amit a másik fél nem bírt örömmel beemelni. Én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban, s nem értettem a dolgot. Persze utána még nekem állt feljebb, s vagy oltári nagy ordibálás, vagy sírás, vagy rosszabb esetben verekedés lett a vége. Utóbbit egy ideje már nem csináltam, amióta Olaszországban egy kötél akadt a torkomra miatta, inkább kétszer is meggondolom, hogy kinek adjak egy-egy pofont. - Igen, itt. Amióta felköltöztek abba a házba Erikával, ő el nem mozdul onnan. – a hangomban mintha lenne némi megrovás. Azt gondolom, hogy Stephennek nem lenne szabad ugyanabban a házban tanyázni, ahová visszament a felesége halála után, vagy ahol előtte együtt éltek. Persze én szeretem azt a házat, elvagyok benne, de nem vagyok benne biztos, hogy bátyám lelkében egészséges hatásokat generál. Persze ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Az ő lelke, az ő élete, s különben is ő a pszichomókus. Gondolkodni meg nem sok időm van, mert Manyd kérdez, megint. Bólintok, mitől kicsit előrébb csúszik sapkám, amit gondosan meg is igazítok a fejemen. - Jelenleg csak két hete. Előtte éltem itt, időről-időre visszajöttem, de sosem voltam igazán fairbanksi. – vállat vonok, ma már sokadszorra. - Persze lehet, hogy ez változni fog! – vetítem előre mosolyogva lehetséges jövőmet, melybe kivételesen pozitívan tekintek. Szeretnék maradni, tetszik a város, s a változás, amit az életembe hozott. Kifejezetten élvezem azt is, hogy Stephen most végre csakis az enyém, de ezt be nem vallanám egy idegennek se, sőt még neki sem. Magamnak minden gond nélkül, de magamat nem is tudom megbotránkoztatni vele. Természetesnek érzem, hogy annyi elvesztegetett év után végre itt van és csak nekem élhet. Meg a munkájának. Meg minden másnak, amije még van. De erre nem szeretek hosszasan gondolni. - Igazán kedves tőled! – mosolygok Mandyre. – Még a felajánlás is nagyon kedves, s melegséggel tölti el a szívem! Hm.. hogy honnan szorult belém ennyi fennköltség? Magam sem tudom, de olyan képtelennek hat ez a mondat az én számból, hogy fel kell nevessek. Az előbbi kitörésem után egy látszólag ok nélkül felbuggyanó nevetés már nem oszt, nem szoroz. Fogalmam sincs a bátyám híréről a városban, vagy a számomra ismeretlen őrzők között, így nem gondolom meg kétszer azt, mennyit meséljek el a családomról. Valószínűleg akkor sem tenném, hogyha tudnék erről az elhívásról, vagy arról, hogy Amanda Bishop Őrző informátor. Legfeljebb csak állati dühös lennék azért, mert a bátyámat bárki el merte hívni bárhová, főleg olyan helyre ahová az én makacs szentem nem akart menni. Pláne Erika autóbalesetének felhasználásával. Undorodnék mindentől, aminek az Őrzőkhöz van köze. De mivel nem vagyok túl jól tájékozott, így ez az undor elmarad. Helyette örömmel és hálával konstatálom azt, amit Mandy javasol. Nem különösebben vagyok oda a rendőrőrsökért – ki lenne oda, hogyha csak egy éjszakát is el kéne ott töltenie, s az éjszaka azzal végződne, hogy idősebbik bátyja képletesen a hajánál fogva rángatja ki onnan – de ezt nem észrevételezem. Mosolyom ugyan kissé megtörik, s keveredik bele némi keserűség a múlt árnyai okán, de ez nem kiemelkedő mértékű. Kérdőn tekintek a mutatott irányba. - Járatos vagy arrafelé? – értem ezúttal az őrsre. Közben ellépek a bicikliért, felállítom, s a jéghideg kormányánál fogva – még kesztyűn keresztül is érzem, hogy mennyire áthűlt – odatolom Mandy mellé. Addig is eltöltöm vele az időt, amíg a nő válaszára várok a rendőrséget illetőn.[/color]
Csak bőszen bólogattam a szavak hallatán, ezzel jelezve, hogy értettem őket. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem is figyelek rá, ezért valamiféle reakciót mindenképpen kellett produkálnom, ám a fejemben csak úgy forogtak a fogaskerekek jelen pillanatban. Most már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ennek a nőnek a testvére egy és ugyanaz, mint az általunk elhívott Stephen Fox. Erről úgy éreztem, hogy majd tájékoztatnom kell Willt, ugyanis a közeljövőben szerintem ilyen körülmények mellett esélytelen lett volna, hogy egy újabb elhívás kivételesen sikeres legyen. Úgy véltem, hogy a húgát nem akarná magára hagyni, és egyébként is olyan furcsán viselkedett Laney, hogy meg tudtam érteni. Nem szeretek csúnyákat gondolni másokról, de valami azt súgta, hogy nincs teljesen a helyén minden nála. Mondjuk, amíg nem csinált semmiféle törvénybeütközőt, addig nekem igazán nem volt vele semmi bajom. Beszélgetni lehetett vele és ez már kezdetnek kiváló volt az én szemszögemből. - Akkor ezért nem láthattalak még. Én körülbelül egy éve élek itt – csöpögtettem én is egy kis információt, mielőtt úgy érezné, hogy csak én faggatom őt, olyan kihallgatásszerűen. Eszem ágában sem volt ilyet tenni, egyszerűen csak kíváncsi természetű vagyok én magam is. – Valahogy egyből megszerettem a helyet, lehet, hogy most neked is szerencséd lesz vele! – biztatóan mosolyogtam rá, és még a vállaimat is megvontam afféle nemtörődöm mozdulattal. Azt akartam csak kifejezni vele, hogy senki sem tudhatta, mit hoz számunkra a jövő. Akár tényleg érezheti majd hónapok múlva úgy, hogy itt kell maradnia, mert már nem bírna máshol élni többé. Én mondjuk nem gondolkoztam így, de az tény, hogy megvolt a maga varázsa, csak a hideget viseltem egy kicsit nehezebben. - Örülök, de sajnos segíteni még mindig nem tudok – mondtam kissé tanácstalanul. Nem nagyon értettem, hogy hirtelen mi ütött a lányba, amiért ilyen teátrálisan és fennkölten beszélt, de inkább nem kérdeztem rá. Úgy éreztem, hogy jobban járok, ha nem teszem, mert a végén megint kapnék egy olyan kaliberű beszólást, mint a nem vagyok az anyja volt. Jó, tényleg nem vagyok az, de azért kicsit erős volt szerintem, mivel én csak érte aggódtam. Úgy, ahogyan más emberrel szemben is megtettem volna, ha hasonló helyzetbe keveredünk. - Igen, mondhatni! – nem akartam így egyből előhozakodni azzal, hogy rendőr vagyok. A legtöbben nem nézték ki belőlem egyből és ez sokszor jól is volt így nekem. Vettem ám hasznát többször is az életben! Közben kíváncsian figyeltem Laney mozdulatait és az ügyködéseit, miközben próbálta kiszabadítani a biciklit a hóból. Egy kis időt ugyan igénybe vett, de nem ajánlottam fel a segítségemet. Szerintem már így is nagyon nagylelkű voltam, amiért képes vagyok visszasétálni vele az őrsre, miközben pontosan arról jöttem és már teljesen át vagyok fagyva. Nem volt ám gond, amúgy sem szívesen hagytam volna csak úgy itt, még a végén rácsúszna a vízre és betörne alatta a jég. Akkor aztán kereshetnénk tavaszig, mert úgysem kerülne elő. - Elkísérlek, ha gondolod! – ajánlottam fel azt, amit magamban már előre eldöntöttem. Bármit mond is, úgyis vele fogok menni, de azért reméltem, hogy nem fog élből elutasítani. Ha mégis, hát így járt.
Lana Fox
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 50
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Momentán: Anchorage, de hogy meddig (bírom a bátyám nélkül)? Azt én magam sem tudom.
- A hely szeretetével soha nem volt gondom. Nem messze innen nőttem fel. Nem azért mentem el, mert a hellyel lett volna bajom. - vonogatom a vállamat. Most nem érzek ingerenciát rá, hogy kedvesen helyeseljek, s ráhagyjam a másikra: higgye csak, hogy magamévá teszem a dolgot, amit mondott, s már hinni fogok abban, hogy jó lesz itt nekem. Van tengernyi más témánk is, nem akarom ezzel az ömlengő hazugságtengerrel terhelni a beszélgetés folyamát. Fogalmam sincs róla, hogy mennyire rongálom a családom renoméját épp. Erőteljesen zavarna, ha tudnám, hogy Mandy bárkivel is az én bátyámról fog témázni majd, hogy lejelent engem, mint valami titkosügynök. Sosem szerettem, ha mások turkáltak a szennyesemben, pláne azért, mert általában elég hamar kiteregettem azt én magam. Mandy is azok közé tartozik, akikkel szerintem nagyon kedves vagyok, s a kedvességem mintha feljogosítana arra, hogy olyasmiket is megosszak vele, amiket nem szokás, legalábbis más emberek nem tennék. - Hogyhogy? - kérdezek vissza. Érdekel ez a rendőrséges dolog, s a mondhatni nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Egyáltalán nem zavar, hogy kérdezget, fel sem merül bennem, hogy hátsó szándékkal tenné. Nekem ez annyit jelent, hogy érdeklem a nőt, s ez mélységesen egybevág azzal az elképzelésemmel, hogy lehetnénk még barátok is. Hogy mekkorát tévedek, azt azért nem tudom, mert nem vagyok gondolatolvasó, s nem tudom, mennyire sértettem meg Mandyt azzal, hogy közöltem vele: nem az anyám. - Köszönöm! - bólintok mosolyogva. Megmozgatom ujjaimat a kormányon, mielőtt még kesztyűn keresztül is reá fagynának. Ha Mandy elindul, akkor a magam részéről én is kivackolom magamat és a biciklimet is a hóból, s visszakacsázok az útra. Ott csak könnyebb lesz eljutni az őrsig. - S hol éltél, mielőtt ideköltöztél? - veszem magamra a kérdező szerepét. Általában, hogyha én kérdezek, akkor azt csak és kizárólag azért teszem, hogy fenntartsam az interakciót a másikkal. Vagy netán azért, mert hasznot érzek abban, amilyen válaszokat remélek. Most viszont a kérdésem mögé nem képzelek többet annál, mint ami. Érdeklődés csupán, egyszerű, nem túlgondolt kíváncsiság. Talán ezt is a fairbanksi levegő teszi. Úgy tűnik néha még én is képes vagyok olyan könnyed és követhető lenni, mint más emberek. Nem kérdezek többet, hanem magamhoz képest meglepő türelemmel kivárom Mandy válaszát. Az utat ő az, aki ismeri, így mivel nekem fogalmam sincs az őrs helyéről, nem sietek. Követem az ő ritmusát, tolom a kissé nyikorgó kerékpárt, s közben igyekszem nem újra elsüllyedni a hóban. Bár kétségkívül mulatságos lenne, azt hiszem.
- Hát, sajnos vannak az életben olyan dolgok, amik miatt az embernek mégis környezetváltozásra van szüksége, bármennyire is szereti az adott helyet – bölcselkedtem egy kicsit, és inkább nem firtattam a témát. Megálltam, hogy rákérdezzek a miértekre, egy ilyen általánosítás számomra tökéletesen megfelelt arra, hogy áthidaljam ezt a dolgot és végül témát váltsunk. Jobban szerettem, ha a kíváncsi természetem ellenére mégsem kellett kellemetlen dolgokat boncolgatnom. Mármint olyanokat, ami mások számára kellemetlen volt, mert a saját problémáimat meg aztán tényleg nem volt szokásom kiteregetni. Jamie haláláról is csak azért beszéltem időnként, mert régen volt, feldolgoztam a veszteséget és egyébként is megvolt a magam kreálta háttértörténetem, amit általában eladtam az egyszerű embereknek. Egy magamfajta nőnek szüksége volt erre. - Úgy, hogy rendőr vagyok – mondtam el mégis neki, egy halovány mosoly kíséretében. Nem volt ez titok, lehet, hogy előbb-utóbb látna is egy rendőrautóval, vagy intézkedés közben, ha már ideköltözik most. Ez a város nem volt ám annyira nagy, hogy titkok legyenek, a többség úgyis tudta, hogy rendőr vagyok. Csak sokan azzal nem voltak tisztában, hogy emellett még őrzői feladatokat is ellátok. Nem volt szokásom reklámozni az ilyesmit a farkasok előtt, Benjamin is csak azért tudta, mert ugyebár már találkoztunk évtizedekkel korábban is és elég furcsa lett volna, ha emberként azóta nem öregszem meg teljesen. Megvártam, amíg sikerült Laneynek előszednie a biciklit, és csak akkor indultam el, amikor már úgy láttam, hogy ő is készen áll rá. Nem volt azért nagy baj vele, csak a túlzottan csapongó embereket nem mindig kedveltem meg. Főleg, ha a jókedv és az undokság között ingáztak össze-vissza, egyik pillanatról a másikra. Azt valahogy számomra nehéz volt követni és nem tudtam eligazodni rajtuk, azt meg nem szerettem, ha én valamin nem igazodtam el. - Portlandből jöttem, azelőtt az ottani rendőrségen dolgoztam – árultam el neki, hiszen nem volt titok. – De sok helyen éltem már. Például New Orleansban is – tettem még hozzá, mert úgy voltam vele, hogy ez nem volt titok és amúgy sem tudta volna ellenem felhasználni ezt az információt, mert nem talált volna rólam semmit, ha kutakodni kezd. Bár meg sem fordult a fejemben, hogy ilyet tenne. Úgy voltam vele, hogy ő is szeretett érdeklődő lenni az új ismerősökkel, mint ahogyan én is. Attól még, hogy kicsit furcsa volt a viselkedése, az ember alapvetően szerette tudni, hogy milyen a másik. – És te honnan jöttél vissza? – dobtam vissza a labdát, ha már így felmerült a téma. Kíváncsi voltam tényleg, hogy merről fújta ide a szél legutóbb. Mivel mondta, hogy már többször is volt itt, ezért azt nem kezdtem el boncolgatni, hogy azelőtt merre járt. Ennyire valahogy nem akartam belefolyni az életébe.
Kezdőlap
