- Hmm... megnézhetem? * Csillantak fel íriszeim Duncan szavaira. Ha a farzsebében van, rajtam ne múljék, kiveszem én onnan. Már ha hagyja, hogy megtegyem. S miért ne hagyná? Azt nem tudom, de íriszeimben bizony volt valami a játékosság mellett. Valami megmagyarázhatatlan jó kedv és önfeledtség. Míg Ő a dolgával foglalkozott, én bizony csak Annehez beszéltem. De Corvin mosolyát elkaptam melyet a kislánynak intézett és az enyémre is azt csalt. Faramuci mi? Utáljuk egymást de valahol mégsem. Évődünk, ugratjuk, bosszantjuk... de pont ettől szép s pont úgy, hogy egyikőnk sem akar semmit a másiktól.* - Tényleg Anne... Ha korábban tudom meg, akkor már korábban is szabad lett volna. De legközelebb nekem is szólhatsz ám, hogy szeretnél valamit. * Ahogy leszállt a kislány, igyekeztem a légzésem normalizálni, szándékosan felvéve egy bizonyos ritmust, mely így a szívverésem is egy ütemre állította. Mielőtt még lehajolt volna, mutattam neki az ujjammal, hogy várjon egy picit.* - Hallod ezt a nagyobb, erősebb dobbanásokat? Na az a saját szívem... Gyere... * Ha fülelt a kicsi, akkor egy sokkal gyengébb, halkan s kisebb dobbanásokat hallhatott, ámbár sokkal szaporábbat. A kicsi szíve mindig gyorsabban vert mint a sajátom, de ez így van rendjén... állítólag. Míg Anne hallgatózott, ujjaim a haját simogatták s játszottak a tincseivel. Viszont íriszeim a másik arcát kémlelték, hogy megtudhassam, hogy mit csinál. Azonban ahogy meghallottam Anne kérdéseit csak sóhajtottam.* - Jobb kérdéseid is lehetnének... Nem tudom, hogy fiú vagy lány, mert nem mozog és nem fordul úgy. A neve meg... ha lány, akkor Duncan. - fojtottam el a nevetésem. - Komolyra fordítva pedig nem tudom. Nem gondolkoztam ilyesmin... Fiút szeretnék, de hát... BB nem akarja a nevét adni. Így majd nem tudom... * Vontam meg a vállaim tanácstalanul. Tényleg nem nagyon agyaltam ilyenen. De talán itt az ideje. Viszont Corvin belement a vásárlásba és némi hálával mosolyodtam el.* - Hát... velem legalább nem menyasszony ruhát kell vásárolni. S legalább valaki mutatja az utat is és nem kell bolyongani. Egyszer sem jártam még a helyi plázákban. Neten intéztem... * Ingattam meg a fejem és jött is a slussz poén, a szerelmes levelem no meg Anne felé intézett kérdésem. Anne arcát elnézve, Corvin köpésével karöltve... hát a nevetésemtől csenget a szoba. Könnyed, jó kedélyű és még a könnyem is kifolyt a szemem sarkából amit a kézfejemmel töröltem le, ahogy igyekeztem moderálni magam. Hát na... így kell megnevettetni.* - Ugyan már... az akkor lenne, ha azt kérdeztem volna Anne-től, hogy mit szólna hozzá, ha én lennék a feleséged. * Ingattam meg a fejem még mindig vidáman, azonban tekintetem Anne íriszeit elkapva ösztönöztem kis ugratásra. Szálljon csak be ugratni az apját. Bár erre az opcióra némi felháborodásra számítottam. Én meg Ő. Még viccnek is rossz. Viszont ahogy a fizetés emelésre kerül szó csak felvonom a szemöldököm. Hát ez meg mi? Most érezzem magam megtisztelve vagy épp megbecsülve? Enélkül is tudom, hogy bár nem mutatja de örül annak, hogy itt vagyok neki és ha úgy vesszük meg is becsül. Merte volna másik alkalmazott megkérni, hogy hozzon neki enni vagy akár bármit is. Apróság de nekem mégis jól esik. De csak azért mert tudom, hogy nem az a fajta. * - Amíg nem veszel semmibe és képes vagy meghallgatni avagy belátni, hogyha igazam van addig nincs mit honorálnod Corvin. De nem én fogok ellenkezni az emelés ellen, legalább Balázs sem vetheti a szememre, hogy sokat melózok. * Vontam meg a vállaim és most a szavaim csak és kizárólag a munkára és azzal kapcsolatos dolgokra vonatkoztak. Semmi köze nem volt ahhoz, amikor meglátogattam az otthonában.* - És ha már nála tartunk... nem örült a múltkori látogatásomnak nálad. Próbáltam megértetni vele, hogy miért volt erre szükségem és, hogy biztonságban voltam, voltunk az Ő mércéjéhez. De... nem lepődnék meg, ha a szavaim megint süket fülekre talált volna s az emlékeimre is tett volna magasról és nem érti meg, fel sem fogva, hogy mi lett volna ha nem megyek el hozzád. * Most először kezdet bennem valami éledezni, amit már azonosítani sem tudtam. Nem értettem, hogy mi ez de nem is akartam. Némi sajnálat lehetett a tekintetemben, mert nem akartam a másikat bajba keverni.* - Duncan... neked... szóval tényleg nem származik ilyenekből bajod vagy hátrányod? Nem tudom, hogy... szóval nem láttam még Balázst úgy, ahogy alap esetben a munkájában, rangjában viselkedik vagy köztetek. Nem tudom, hogy mennyire keveri a magán dolgát, jelen esetben, hogy csipi a csőrét az, hogy milyen jól elvagyunk a magunk módján, a belső dolgaitokkal. * Kérdeztem rá kerek perec, hogy mennyire hátrány neki az, hogy elég sokat találkozunk, lógok vele és még ennek fejében kedvelem és megbízom benne. Nem akartam neki plusz kellemetlenséget, hátrányt. S szavaim nem kémkedés volt, nem érdekelt a belső dolgaik csak ez.*
Küldtem egy lesújtó pillantást Elire, jelezve, hogy ne is álmodjon a farzsebemről. - Rendben, Eli és köszönöm szépen! - mosolygott fel rá őszinte lelkesedéssel és hálával Anne, majd fülelt és hümmögött, mikor Eli magyarázta, hogy mit hallhat, mire kell figyelni, melyik hang micsoda. - De a Duncan fiú név - ráncolta a homlokát értetlenül, majd rám pillantott. - És ha nem Duncan az apukája, akkor miért az ő nevét kapja és miért akkor, ha lány lesz? Nem értem. Apu lány? Teljesen össze lett zavarva szegényem, amin már csak vigyorogni tudtam. Amit ő megtanult egyszer, az számára szinte szent és sérthetetlen, megmásíthatatlan volt még, legalábbis az ilyen tények, mint az, hogy a Duncan fiú név, és hogy én fiú vagyok. Ezzel a pár szóval viszont láttam, hogy kiégett a biztosíték, és fogalma sincs, hogyan lehetne egy lánynak fiú nevet adni. - Ha Bognár nem csinál belőle ügyet felőlem mehetünk - vontam vállat. Aztán leköptem a feleséges dologra a gépet, Eli meg kinevetett minket, hát szép, mondhatom. Csak morgolódtam az orrom alatt, de kivételesen nem voltam igazán bosszús, azt hiszem először hallottam nevetni, ilyen jóízűen legalábbis biztos, s pont ezért nem is igazán nehezteltem. Nehéz rólam elhinni, de örültem, ha jókedvű emberek vettek körül és nevettek, mert így nyugodtan hozhattam a formám és a negativitásommal tartottam egyensúlyban a világot. Ámen. - Na-na! Ne vessük el a sulykot, így is elég vad az elképzelés, ha veled állnék össze, két hét - jó esetben - és mindketten holtak lennénk. Anne felszusszant, s ijedten nézett egyikünkről a másikunkra, mintha azt mondtam volna, hogy halálos betegek vagyunk. Érthető okokból a büdös életben többet nem akart számára kedves személyeket elveszíteni, csak az a baj, hogy nekünk a saját életünk nem sokat ért és nem is arról voltunk híresek, hogy féltenénk az irhánkat. - Képtelesen értettem, Tökmag - nyugtatgattam a hazugsággal, amit nem is hitt el teljesen, így csak egy szomorkásabb mosolyra húzta a száját és fészkelődött kicsit Eli ölében. Jó, tudom, az emelés a korábbi anyagi probléma fejtegetés után furának tűnhetett, de azért egy nagy összeget egyszerre kiadni megterhelőbb, mint valamivel emelni valaki fizetését, s még ha nem is volt rászorulva, vagy nem volt ez szükséges ahhoz, hogy tudja, mennyire tartom a munkáját, a segítségét. Ebben pedig a szavai is megerősítenek, s már vonnám is vissza, de persze nem hagyja, mire csak megrándul a szám sarka. - Próbáld meg csak elfogadtatni vele. Nem kell megértenie, csak fogadja el, mindkettőtök érdekében, szerintem. Éreztem, hogy valami nincs rendben, furcsa volt a felőle áradó hangulat, érzés, a nevetéséhez hasonlóan ilyet se tapasztaltam még felőle, éppen ezért homlok ráncolva figyeltem, miután lecsuktam a gépet. Meg mertem volna kockáztatni, hogy aggódik egy egészen kicsit, ha ugyan képes lettem volna bárkiről ezt feltételezni magammal szemben. Aztán szép lassan kibújt a szög a zsákból. - Nem csípjük egymást, nem könnyíti meg a dolgom, de ennek a mostani felállásban örülök, mert egyáltalán nem elfogult velem szemben. Követel, viszont nem szemétkedik, így biztos lehetek abban, hogy ha esetleg valamikor bármit is szól mellettem, azt kiérdemeltem. - Felálltam és odaléptem hozzájuk. - Ismersz, ha akkora hátrányom lenne abból, hogy "jól elvagyunk", akkor rövid úton felfüggeszteném ezt. Intettem Anne-nek, hogy ideje lesz menni, hiába volt olyan éber, ismertem és tudom, hogy az éjjel kelés és jövés-menés csak rövid ideig tart ki nála. - A párod nem kezdő és nem véletlenül van ott, ahol, higgy nekem. - Ó te jó ég, elismerem BB! Hozzon valaki egy lázmérőt és hívják az ügyeletet! - Külön tudja választani a dolgokat. Ha nem, biztos lehet benne, hogy az elsők között leszek, aki ezt észre veszi és akkor szóvá teszi, mert én már csak ilyen aranyosan odafigyelek a másikra. Amint Anne lekászálódott Eli öléből, felkaptam, a sejtésem pedig beigazolódott, egyből a vállamra döntötte a fejét. Valakinek hiányzik az ágya... - Megyünk mára, neked meg küldtem valamit, de majd otthon nézd meg, nem akarom, hogy esetleg valaki rád nyisson itt közben és neked is jobb, ha nyugisan végig tudod olvasni. Nem mondom, hogy ha kell valami, szólj, mert ezt felszólítás nélkül is megteszed, sőt, akkor is szólsz, ha semmi nem kell, úgyhogy... - vállat vontam, de nem voltam bosszús. - Jó éjt! - köszöntem el. - Pápá, Eli! - motyogta Anne, s integetett is neki, miközben fáradt mosolyra húzta a száját, aztán ásított egyet.
Kimentünk, aztán vissza a hotelbe, út közben azt pörgettem magamban, hogy vajon mit fog reagálni arra Eli, amit megírtam neki, reméltem, hogy semmit, bár ha előbb nem is, legközelebbi személyes találkozásunkkor valószínűleg úgyis meglátom rajta, hogy változott-e valami.
*Igazából nem maga a pillantása volt az, ami... akármi. Hanem maga a tény, hogy nem engedi csillapította az íriszeim csillogását. Bakker, nem megd*gni akartam, csak meg fogni a seggét belenyúlni a zsebébe. De vidámságom, játékosságom ezzel kissé visszább vett magából s inkább Annere figyeltem. De az meghökkentett, hogy egyetlen mondattal mennyire összezavartam a kicsit s félő, hogy ez a döbbenet az arcomra is kiült. Tekintetem Corvinra villant valami segítségért, de Ő csak mosolygott. Hát kössz... Na ebből mássz ki Elionore.* - Duncan. Egy férfi név. S nem csak akkor lehet valakinek a neve Duncan ha Corvin az apja. Ahogy Anne keresztnevű lány is több él a földön, mégsem vagy az anyukájuk. Ami Corvin nemi indentitását illeti... eléggé fiúnak néz ki. De ez csak a látszat... sose hagyd, hogy megtévesszen. * Kacsintottam a kicsire és oké, akadt benne némi okító célzat is amit biztos már hallott korábban a Kicsi. Legalábbis bíztam benne, hogy nem újdonság ez számára. Viszont, mikor a vásárlásra került sor és bedobta a zárómondatát a maradék kedvem is elment, s ültömben feszültem meg a székben, még az ujjaim is abba hagyták Anne simogatását ahogy a meleg barna íriszeim sötétebb, ridegebb árnyalatba fordultak s Corvint nézték.* - Többre tartottalak mint Jesset és Dylant. Ő farkas, de Én nem. S ha még az is lennék, önáló akaratom van amit ha tetszik, ha nem de kénytelen elfogadni. Ha nem akar mehet másfelé. Szóval nekem ne tegyél semmit sem BB-től függővé, pláne ne ha ilyen apróságról van szó. Jössz, vagy nem. Ennyi volt a kérdés, kérés Corvin... ne bonyolítsd túl. Feltételeket meg elég ha máshol szabsz. * Húztam a számat némi mosolyszerűségre aminek köze sem volt hozzá valójában. Gyűlöltem, ha valamit tudtam igazán, szívből gyűlölni az ez volt. Mikor minden mozzanatomban felbukkant Balázs neve és a slussz poén, az engedélye. Pelenkázni kell még vagy mi a franc? Eddig Dun volt az egyetlen aki tett rá magasról, akinek nem az volt az első kérdése, hogy; BAlázs tudja, hogy itt vagy? Balázs megengedte? Balázs, Balázs, Balázs... jelenleg a Pokolba kívántam ezt az egészet s magam is, mert akkor elmentem abba a hülye hentes üzletbe s nem küld el annyival, hogy nem, nem tudok segíteni. Most már mindig ez lesz? Viszont ezt egy kicsit elűzte a köpködése melyre felnevettem és még feleltem is a szavaira, minden él vagy irónia nélkül. Viszont a szavaira csak egy széles vigyor került az arcomra.* - Engem az érdekelne, hogy melyikőnk dobná be hamarabb a kulcsot. * Éreztem Anne változását és pillantásom lerévedt rá, kezem pedig újra simogatni kezdte. Corvin válaszára a homlokom ráncba szaladt. Mivan, dajka mesékkel altatja a gyereket. S bakker, még csak el sem hiszi Anne azt amit mond. Ha nincs meg a bizalom, cseszhetik. Most még okés, de Anne lesz nagyobb is.* - Apa úgy értette, hogy ha mi ketten együtt lennénk, az úgy végződne ahogy mondta. Azért mert én emberként kevesebbet bírok, nem is gyógyulok fel mindenből, de ennek ellenére vagyok olyan konok, makacs, dacos, nagyszájú, önálló, akaratos és harcias mint apád. S ha összetűzésünk lenne annak nem volna szép vége. Márpedig minden kapcsolatban van összetűzés. BB például udvarlásként eltörte a két felkarom. - vontam meg a vállaim, bár biztos emlékszik rá a kislány, voltam bent akkor is az üzletben csak épp nem dolgozni és persze nem is mondtam többet, csak annyit, hogy baleset volt. Márha kérdezte egyáltalán. - De apád hirtelenebb és közel sem olyan józan mint BB. A férfiak sosem tudják elviselni, hogyha egy nőnek van akarata, kiállása és tud gondolkodni. Annak ellenére, hogy mégis ez jön be nekik. * A fajokat nem hoztam fel, így kihagytam a dologból azt, hogy arról már nem is beszélve, ha az a nő pusztán egy ember. Anne ahhoz még kicsi s nem azért mert nem értené. Hanem pusztán azért, mert talán Ő nem ilyen lesz. Bár, velem szemben sem izélt még.* - S csak azért képletes ez a dolog, mert egy fikciónak is irreálisan abszurd elképzelés. * Fejtettem ki bővebben, hogy mire NEM gondolt Corvin, a hazugsága alatt s mégis úgy, hogy ne az jöjjön le belőle, hogy az apja hazudott. Eszembe sem jutott egymás ellen hangolni vagy azt, hogy Anne ha kíváncsi engem találjon meg. De ettől még nem tartottam helyén valónak a hazugságot. Az, hogy Corvin miként fogadta a kis felvilágosításom, hát a Balázsos megjegyzése után nem érdekelt. S tudta, legalábbis remélem, hogy tudta, hogy miként állok a hazugságokhoz. * - Nem párkapcsolati tanácsot kértem. Csak jeleztem, hogyha megtalál akkor miért fog és számíts rá. Különben meg, hamarabb tanulok meg főzni rendesen, mintsem bármit is elfogadtatni bármelyikőtökkel... Téged kivéve. * Bókoltam? Ááá... én olyat nem tudok. Valahol mégis az volt, bár csak a tényeket közöltem. Leonardon kívül csak Corvin volt az, akivel valahogy kijöttem és ez még szórakoztató is volt, bizalmat hozott de közel sem naivitást. Balázst illető szavaira csak legyintettem egyet. Felőlem napestig is dicsérheti, csak egy igent vagy egy nemet vártam.* - Gondolom. De nem tudhatom biztosra s mindig van egy első. Pusztán csak nem akartam neked problémát ebből. S igen, tudom... hogy már csak azért sem tennéd, hanem bebizonyítanád az ellenkezőjét egészen addig, míg csak BB szól miatta és nem az Alfátok. * Vontam meg a vállaim. A dac furcsa dolog, tudtam magamról ámbár ezt közel sem bántam. De ha még mindig volt mivel beszélnem, akkor csak bólintottam a távozásukra.* - Jó. Szeretlek cseszegetni, érezd a törődést. Különben is... örülj neki vagy csak kerítsd elő Leonardot és máris le van a gondod rólam. De nem hiszem, hogy annyira zavarna a dolog. * Böktem állammal a már üres tányérom felé, amiben korábban a Gyrosom volt. Enni is hozott, itt is van és maradt is.* - Oké, majd otthon. Amúgy is már megy fent a zárás, elméletileg. * Legalábbis kellett mennie, ha nem ment... na az ég óvja őket mikor felmegyek. Nem akartam egy perccel sem tovább bent maradni mint az szükséges. Haza akartam menni, az ágyamba... hogy elolvashassam azt az emailt. Semmi másért.* - Sziasztok. - de még oda léptem Annenek adni egy puszit az arcára. Ha véletlen az enyém Corvinéhoz vagy épp bárhol hozzá ért, nem érdekelt. De Annenek jár a puszi.
Ha távoztak és még életben voltam, akkor csak átültem a székbe az asztal mögé és csak néztem az ajtót meredten. Ha tehettem volna... felállok és Annet felzavarok a csajokhoz és visszarángatom ezt a barmot, vagy elrohannék jóóó messzire. Annyira... - Eli, Eli... már megint tök vagy... * Motyogtam egy lemondó sóhajjal magamnak és a kamerán követtem őket, ameddig láttam, aztán az ajtót bezárva én magam is felmentem, hogy megsürgessem a bagázst. Elakarok menni innen... s bár nem haza, hanem valahova máshova... de jobb híján ez maradt. De mikor indultam, dobtam BB-nek egy üzenetet, hogy elindultam haza. Aztán meg, hogy haza érkeztem és megyek az ágyba. Hurrá... nagy kislány módjára hazatalálok és el sem tévedek, az ágyam is meglelem. Tiszta jó... *
Hopp, nincs jó színben a szeme, látom és érzem rajta a változást. Szééép lassan álltam fel és magamban tízig számoltam, pár másodpercig lehunytam a szemem, aztán rá néztem. Éreztem, hogy Anne megijedt, de most nem foglalkoztam vele. - Pont te beszélsz, aki nem egyszer megkérdezted már, hogy ugye ebből, abból meg amabból ugye nem lesz bajom ezért, azért meg amazért? Én egyszer kérdezek vissza, és már vérig sértődsz, de nem baj, legalább tudod milyen, ha folyton hülyeségekkel nyaggatnak. Ahogyan te önálló vagy, úgy mások is, én is, tudom, miért mit kapok és miért nem büntetnek, szóval egyezzünk ki abban, hogy te nem kérdezgeted többet, hogy bajom lesz-e abból, ha segítek, vagy veled vagyok, és én se provokálom ki ezt még egyszer. - Szusszanásnyi szünet, ha közbeszólt, hát párhuzamosan beszéltünk. - Egyébként meg szokj hozzá, hogy rajtad kívül más véleményét is figyelembe vesszük, és igen, Bognár miatt, mert azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hülye húzás miatt ő bedühödjön és meggondolatlan legyen! Sőt, mondok jobbat, ha megszületik a gyerek a szabadságodnak lőttek, mert ő fogja betáblázni minden perced, hiába akarsz "független" maradni. Maradhatsz, de azt már önzésnek hívják. Ha visszabeszélt, már pedig ő nem szokott riposzt nélkül hagyni semmit se, akkor vívtunk egy fantasztikus kis verbális csörtét. - Az apja pontosan úgy értette, ahogy. Hazugságként. Meg kell tanulnia, hogy bárki képes hazudni, tök mindegy, milyen közel áll hozzá, és igen, neki is, bele a szemébe. Ha csak azért elhisz mindent, mert én mondom, vagy olyan, aki közel áll hozzá, régen rossz. Kételkedjen, gyanakodjon, használja az orrát és ne féljen attól, hogy hazugságon kap valakit. A lány nem hülye, de ne is féljen és saját magába meg pláne ne kételkedjen csak azért, mert szeret valakit. Én elhiszem, hogy nem érdekli Elit, mit szóltam ahhoz, hogy magyarázott Anne-nek, az én gyerekem nevelésébe a kérésem nélkül ne avatkozzon bele. Én se fogom az övét, efelől biztos lehet. - Jó. De akkor ne csodálkozz, hogy továbbra is lesznek ilyen veszekedéseitek. Éljen a szókimondásom, még ha nem is tudja értékelni. Amúgy meg leszartam, hogy mi van velük, amíg mindketten végzik a dolgukat rendesen. És most figyelmen kívül hagytam, hogy én kivétel vagyok, de attól még megjegyeztem. Ha lezajlott a puszi-pá, akkor mentünk, és próbáltam minél előbb lehiggadni.
*Most mondjam, azt, hogy csendesen hallgattam végig Corvin szavait? Azt mégis ki a frász hinné el? Még én magam sem, nemhogy ez még meg is valósuljon. Oké, volt rá példa, de lássuk be, hogy havonta egy ilyen elég és azt Balázs mindig ellövi. Sajnálatos módon Corvinnak már nem jut ilyen alkalom. Csak maximum ha a munkáról van szó. Bár akkor is ritka.* - Bocs, hogy nem akarok túlságosan nagy bajt. * Horkantam fel és a lábam már rángatózott, de csak Anne mocorgására hagytam abba, hogy neki ne legyen kényelmetlen. Szerencsétlen nem tehet róla, hogy az apja egy barom.* - Boldoggá tennél ha nem provokálnál. Legalább újévig bírd ki. Tudom, nehéz lesz... * Bezony december végére várom, ha mázlim van az újévi Orfeum bulira már kiengednek a kórházból. Csak mozogni is tudjak majd, hogy eltoljam ide a seggem, hogy segítsek. * - Hát ezaz... hogy rajtam KÍVÜL. A nem létezőm is tele van a hülye farkas logikátokkal. Teszek magasról BB-re is. Ha ennyi elég neki, hogy felfújja magát, akkor viszek tűt, hogy pukkadjon is ki. Aztán keressen magának egy kezes-lábas nőstényt, akivel könnyebb dolga van. De persze az már unalmas lenne nektek. * Nem csak a Drágámnak, hanem minden hímnek unalmas az a nő, aki úgy ugrál ahogy Ő fütyül. Eleinte lehet, hogy jó, meg kényelmes de egy idő után unalmassá válik, megszokottá és elveszti a varázsát. Tudom. Hogy honnan az most nem számít. De persze ha lehetne én már felrobbantam volna, még az arcom is kipirosodott az idegtől. Ez rejti azt is, hogy nem egészen gondoltam komolyan a szavaim. Vagy igen? A franc se tudja, és most nem is érdekel.* - A gyerek az más... * Jegyeztem meg a fogaim közt szűrve. Ő igen, de ő is csak addig ugráltathat míg kicsi... mients tud járni, szépen megtanulja az önállóságot is a fegyverek mellett. Muszáj lesz neki, nem várom meg, míg történik vele valami, hogy a saját kárán térjen jobb belátásra és önállóságra. Nem lesz olyan mint Én. A fiam nem lehet egy tesze-tosza sebezhető akárki. Annere vonatkozó szavaira csak lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet. Igazából viszketett a kezem a pengéim után és csak azért nem repült felé, mert nem akartam Annet megijeszteni. De tudtam, hogy Corvin érzi a belőlem áradó késztetést, ahogy a vidámságom helyét a fekete, kavargó szurok veszi át a helyét és hogy a vágyam tárgya már nem épp a főnyeremény, hanem a vér. Kezem ökölbe szorult és saját körmeim mélyedtek a húsomba. De tudtam, hogy ez vajmi kevés ahhoz, hogy vért fakasszon, a vágyam nem fogja csillapítani, csak elnyomni. S mind ez az mellett, hogy ebben igaza volt. Azonban nem is fog tanulni semmit, ha csak a hazugságot tanítja kiszűrni, de nem az én dolgom.* - Azt elmondhatom, érzések útján, az emlékeim előhívásával megmutathatom neki, hogy mi a baj. De észt nem adhatok. Ha konokan ragaszkodik az elmúlt évszázadai tapasztalatához és nem képes elfogadni, hogy ember létemre lehetek olyan, amilyen. Akkor nem tudok vele mit kezdeni, csak egyetlen kérdést feltenni. Azt meg... nem akarom. * A frászt. Úgy sem kapok mást, csak azt, hogy; "nem tudom" vagy azt, hogy; " mert szeretlek" kell a fenének ez. A másik alternatívákat meg nem akartam tudni, hallani meg pláne nem. Csak mély lélegzeteket véve igyekeztem lefogni magam, visszafojtani és valami szépre gondolni. Jah, szép... de aztán csak felálltam ahogy távoztak és Anne kikerült az ölemből...*
Éééééés Eli kiakadt! - Én se. Éreztem a feszültséget, hogy mennyire nehezére esett visszafogni magát, hogy mekkora ingert érzett támadni, nekem ugrani, vért fakasztani, s afelől se volt kétségem, hogy mindössze Anne miatt türtőztette magát. ~ Sebastian! ~ üzentem a farkasnak, gondolatban, mikor Eli már ott tartott, hogy tesz Bognárra is. ~ Told az iroda ajtaja elé a segged és ha nem vigyázol rá, úgy belezlek ki, hogy még láthasd magad belülről. Nem voltam jó kedvemben, és éreztem is, hogy a farkas energiái egyre közelebb érnek, ahogy ő maga is. Amint az ajtó előtt állt és én is felvilágosítást adtam arról, hogy Anne nevelése egyedül az én dolgom, tekintetem a kicsi lányra vándorolt. - Menj ki, Tökmag! - intettem fejemmel az ajtó felé, ellentmondást nem tűrően. A légzése felgyorsult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő most itt az egyetlen gát, aki miatt nem mentünk egymás torkának. Félt, hogy baj lesz, így pár másodpercig hezitált, de mikor szemem borostyánsárgán villant, nem várta meg, hogy még egyszer szóljak, kiszaladt Sebastianhez. Amint becsukódott utána az ajtó, odaléptem Elihez, az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Nem voltam sem kedves, sem türelmes, ha belém vágott egy tőrt, ott egye a fene, legalább megkapta a vért, amire vágyott. - Neked is el kell fogadnod őt úgy, ahogy van. Nem csak neki téged. Ez már csak így működik egy kapcsolatban - húztam el némiképp talán megvetőn a szám. Nekem egy életre elég volt ezekből a szarságokból. Megjelentek a karmaim azon a kezemen, amivel az állát tartottam és egyik karmommal felsértettem az állát. A szemem még mindig borostyánsárga. Odatartottam neki a szabad kezem. - Addig kapsz időt, míg a kezem vissza nem változik, ha ez alatt nem tudod úgy és akkora erővel megharapni a kezem, hogy vérezzen, búcsúzz el a magzatodtól. Nem hagyom, hogy arra méltatlan szüljön akármelyik társamnak is. Szétcsúszol és hülyeséget beszélsz, mutass most akkor némi erőt is, amire olyan büszke vagy és amivel a többi emberi szuka fölé emelkedsz! Nem fogom hagyni, hogy az eddig első olyan ember, akire azt mondhatom, hogy bízom benne csalódást okozzon nekem. Ez nem Bognárról, nem Castorról, nem a falkáról szót - még ha szóba is hoztam őket -, csakis a saját "elvárásaimról", a büszkeségemről,a mi igen komoly csorbát szenvedne, ha kiderülne, hogy Evelyn se más, mint a többi embernő. Jön némi baj, felfordulás és összeroppan. Nem szeretem a gyengéket.
*Éreztem, hogy valaki közeledik és tekintetem kissé az ajtót figyelte még mielőtt Corvin megszólalt volna Annenek. Én csak kiegyenesedtem ültömben, de nem tudtam, hogy örüljek vagy sem annak, hogy az egyetlen visszatartó dolog épp ijedten, sietősen távozott az ölemből. Tekintetem Corvint kémlelte és ha tehettem volna, bizony el sem eresztem. Amint az ajtó becsukódott egy halovány mosoly jelent meg az ajkaimon. De a következő pillanatban már Corvin állt előttem és megemelnie sem kellett az állam, felnéztem én magamtól is rá. Már egyszer megjátszottam, a "Mi lesz, most megölsz" dolgot, ennyire unalmas még én sem vagyok.* - Csak nem a főnyereményem adod át? * Húztam gúnyos mosolyra az ajkaim, mely inkább volt csak egy száj vonás, mintsem mosoly. Az érintése, lássuk be nem zavart. Ezt már tapasztalhatta akkor is mikor összevarrt. Az okát felesleges jelenleg kutatni, de volt egy erős sejtésem, hogy ez csak azért van, mert bíztam a másikban. Ráérek ezen majd akkor agyalni, mikor a képembe vágják a kérdést. Sötét íriszeimben viszont feltűnt némi öröm is, mintha azok az apró fények táncoltak volna. Vagy csak a fény játszott? Kétlem.* - Csak nem tapasztalat? Akkor azt is tudod, hogy ez egy oda-vissza játék. * Suttogtam szint már lágyan, sejtelmesen. Ami lássuk be, sosem volt jó, ha az én ajkaim hagyta el. Ó nem, nem terveztem semmit. De a szavaim mögött megbújt az, hogy; bizony nekik is kell. Képesek a farkasok ilyenre? Egy egyszerű halandót elfogadni? Ahogy a karma belém vájt, akaratlan nyíltak meg az ajkaim és sűrűsödtek íriszeimben a fények. A vérem illata beáramlott az orromon és csak mélyen beszívva élveztem egyetlen pillanat erejéig. De a szemeim nem hunytam le, azért annyira nem bíztam benne, hogy csak úgy minden nélkül ilyen helyzetbe megtegyem. Sárga íriszeit fürkésztem, miközben a nyelvem kinyújtva nyaltam le a saját vérem. * - Mi van, megakarod adni azt, amire vágyok? * Kérdeztem meg pofátlanul és talán mondanom sem kell, hogy nem féltem. Nem éreztem továbbra sem, csak némi elégtételt. Ne kérdezd, én sem tudom, hogy miért. Viszont, ahogy folytatta, csak az állam leesett és még a szám is döbbenten maradt tátva. Na ilyet sem láthatott még, de hamar összeszedtem magam, egy pillanat volt az egész és lemondó sóhajjal toltam hátrébb a székem, hogy feltudjak állni előtte.* - Mi vagyok én? Bazári majom, mely produkálja magát? * Kérdeztem meg, de az utolsó mondatomnál némiképp megkeményedett a hangom. A dühöm csak tovább szította az, hogy ezt az izét fenyegette bennem. Viszont ennek ellenére felnevettem és tiszta erőből, ami neki nem sokat jelenthetett, de váratlanul érhette a nevetésemmel ötvőzve, hátra löktem. El magamtól. De persze nem ez volt a szándékom, hanem mögötte volt az asztala. Ha sikerült akkor neki "tántorodott" mert, hagyta, hogy sikerüljön. Bár, ki az a barom, aki kiengedett karmokkal rendelkező személyt lökdös, úgy, hogy az a nyakánál van. Ja, még életösztönöm sincs mindig. Az vesse a szememre, aki ezzel nem volt eddig tisztában! Ha sikerült, akkor csak tettem felé egy lépést, nem megfutamodás volt a szándék, majd aztán tettem még egyet, hogy közvetlen előtte helyezkedjek el leszarva, hogy mekkora sérülést szereztem ezzel a mozzanatommal. Persze, ha a levágta a fejem, az más kérdés vagy ha átszabta az ereim kicsit.* - Nem fogok bizonyítani sem neked, sem... másnak. Tetszik vagy sem. Az oda vetett csont, meg nem a legjobb arra, hogy megadd ami kell... ha ennyire szeretnéd, hívj ki Corvin. Az utolsó vérig. Az ajándékod úgy is ott a hűtő mellett a dobozba. * Hangom szinte suttogó volt, ha sikerült akkor még pofátlan mód, meg is támaszkodtam két oldalt mellette - így pár milliméterre kerülve tőle. Ha nem, nos, akkor is ezeket a szavakat hallhatta, csak az asztal nem játszott szerepet és én sem lettem kényelmes. Ámbár, ne keverjük össze a kényelmest a hanyaggal. Az utóbbi esetemben nemigen állt fent, sem most, sem korábban. * - De ostoba vagy, ha azt hitted, hogy az életemért, a gyerekem életéért fogok nyüszíteni... még TE sem alázhatsz meg ennyire. * Hogy mennyire gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Hát, a hülyeséget nem ebben a volumenben ismerem. De a hüvelykujjammal megtöröltem az állam, hisz megint azaz még mindig vérzett. S egy egyszerű, laza mozdulattal kentem Dun ajkára. Miért? Jól esett és különben se kelljen már mindent megmagyarázni. Teszem azt, amihez kedvem van. Nem tetszik, lehet tenni ellene. Csak nehogy tovább szítsa a belső tűzet mely épp némi melegséggel töltött meg, olyannal melyet a vihar sem olthat a vér, a fájdalom csak pusztán táplálhat. De egy valami nyilvánvalóvá válhatott a számára; már most sem tűröm valami jól, ha a gyerekem fenyegetik. Bár nem is vészes - vagy csak van önuralmam? -, hisz nem támadtam neki ész nélkül.*
- Igen, oda-vissza, ezért mondom, hogy neked is el kell őt fogadnod így. A falkás dolgokkal, az aggódásával, mindennel. - Ami aligha összeegyeztethető Eli függetlenségi mozgalmaival, de ezt nekik kell lezongorázni. Élvezi a helyzetet, remek, már csak az a kérdés, hogy emellett esze is van-e hozzá, gondol-e arra, hogy a gyerekével játszik? Hiába fenyegető, hiába beszél éllel, mindebből csak azt tudom kivenni, hogy a végletekig büszke, a büszkeségét pedig a jelek szerint semmiért sem hajlandó feladni. A gyerekééért sem. Mondanám, hogy ezt erényként becsülöm, de nem így van. Én is fene mód büszke vagyok, méghozzá sok helyzetben, de azt is fel tudom mérni, mikor nem tanácsos önzőnek lenni és a saját kis egónkért aggódni. Mert amit most csinált, az önzés volt. A saját, még meg sem született gyerekének életét vitte a vásárra, s ami a legrosszabb, talán úgy, hogy ő azt fel se fogta. Bízik bennem? Rendben, örülök neki. Jó a viszonyunk? Remek, könnyen dolgozunk együtt. De azt akkor sem jó elfelejteni, hogy mindettől függetlenül én még ugyanaz vagyok, emellett pedig farkas is, aki jóval túltesz a közönséges embereken. Nem szoktam a fenyegetéseimmel és ultimátumaimmal csak úgy dobálózni. Látva, hogy ő ezt még mindig egy sötét játékként kezelte, arcom elkomorult, vonásaimra sűrű, sötét árnyék telepedett, a farkasom felkészült. Felállt és visszakérdezett, energiáim pedig savként martak. - Rossz válasz - mondtam, hangomba morgás vegyült, s szinte a szavakkal egyidejűleg üzentem megint Sebastiannek. ~ Két farkas álljon készenlétben egy kocsival a hátsó bejáratnál! Nem volt ideje engem sehova se lökdösni, ha próbálta is, nem hagytam. A farkasom sebességét is használtam, hogy még véletlenül se legyen menekülései lehetősége. Előkaptam az egyik tőröm és a hasába döftem, majd a földre döntöttem, fél kézzel lefogtam a kezeit, másik kezemmel közben előkaptam az egyik ezüsttőröm - ezt nem akartam karmokkal, nem kellett nekem még egy kölyök. Tekintetem végig érzelemmentes volt, szinte halott, minden könyörület vagy irgalom kiveszett belőle. A combjaira ültem, hogy a lábait se tudja bevetni, amennyire tőlem telt, egymagamban mozgásképtelenné tettem. - Legközelebb gondolkodj is - mondtam még, aztán a tőr pengéje pengével felhasítottam a hasát. A vére bő folyamként ömlött, fémes szaga betöltötte az orrom, farkasom nyughatatlanul mászkált föl-alá, ki akart jönni, felzabálni a prédánkat, de nem hagytam neki, féken tartottam, én voltam az úr. Félretettem a tőrt és puszta kézzel nyúltam be a felvágott hasába, nem számított, ha sikított, tiltakozott, esetleg könyörgött. Felbőszített minket, nem a gyerekét, hanem saját magát tartotta szem előtt, ez pedig súlyos hiba. És ebből azt hiszem azt is megtudtam, hogy ha Bognárról lenne szó, akkor is ugyanígy reagált volna. Azt hiszem, csalódtam. Félretettem a tőrt, kivettem a magzatot és eltéptem az anyjától. Volt már, hogy gyereket öltem, még régebben, tíz év körül volt azt hiszem, de ilyet még sose csináltam, s hogy ez mennyire igaz, azt az is bizonyítja, hogy azt a mikroszkopikus lelkiismeretemet is el kellett zárnom. - Gratulálok, kislány... lett volna - mondtam, kezemben a magzattal és felálltam. Az iroda padlóján hatalmas tócsában gyűlt össze a vér, odakint éreztem, hogy mozgolódás támadt a tömény, emberi vérszagra, azt is észleltem, hogy az a pár farkas, akik kevesebb önuralommal bírtak, elhagyták az épületet. ~ Vidd az iroda közeléből Anne-t, a hátsó ajtó pedig legyen nyitva. Az összes szag- és páraelszívót tedd maxra, és küldj egy higgadt farkast, aki összetakarít. Küldj vagy hozz fekete bársonyt, ha kell, a raktáron maradt anyagból és ügyeljetek rá, hogy a vendégek semmit se gyanítsanak. Megtöröltem és eltettem a tőröm, bár a markolata vérfoltos maradt, akárcsak a kezem. Megoldottam Bognár gyerek-ügyét, mégsem éreztem egy fikarcnyi elégedettséget sem, abban viszont bíztam, hogy ezek után Eli nem fogja félvállról venni a farkasokat. Nem kell tőlünk félni. De nem árt, ha valakinek helyén van az esze és megfelelő helyen a büszkesége, ha velünk packázik, a határainkat feszegeti. Leguggoltam Elihez és a hasára tettem, szorítottam a kezem, hogy amennyire csak lehet, csillapítsam a vérzést. Pillanatok múlva jöttek is érte, ott helyben amennyire csak tudták, ellátták és siettek vele a kórházba. Nem értették, hogy miért tettem, de csak megráztam a fejem, jelezve, hogy majd később - már ha akkor közlékenyebb leszek. Jelenleg csupán egyetlen személynek tartoztam beszámolóval, magyarázattal, ő viszont nem volt az orfeumban. Nem tudom, Eli elvitele után mennyi idővel hozták a bársonyt, de amint kézhez kaptam, bebugyoláltam vele a gyereket. Még nem fejlődött ki teljesen, furcsa kis lény volt, ami talán megváltoztatta volna a szülei életét, így azonban úgy halt meg, hogy még meg se született. Bognár és Eli gyermeke... amennyire kardoskodtam a nő mellett, annak ellenére, hogy nem kedveltem Bognárt, sose gondoltam volna, hogy pont én fosztom meg őket a csöppségtől. A véreltüntető farkas jött, én pedig üres tekintettel figyeltem, ahogy dolgozott, addig el nem mozdultam a helyemről, míg a vér az utolsó cseppig el nem tűnt a padlóról. Akkor aztán felálltam, kezemben a fekete bársonyba bugyolált aprólékkal, és a hátsó ajtón át elhagytam az épületet. Sebastiannak megüzentem, hogy küldeni fogok Anne-ér, vagy én magam jövök vissza érte, de ha nem jönnék egy óra múlva se, vigye vissza a kicsi lányt a hotelbe. Ott leszek én is, vagy élve - de szétverve -, vagy holtan...
//Nem tudom, mit mondjak... rettenetesen bánom, hogy így alakult, hogy ez lett a vége. Sajnálom, Eve (és BB). //
*Játék vagy sem, egy pillanat alatt, egyetlen mondattal vállt azzá, amivé talán sosem kellett volna. Bíztam benne, de nem mindenek felett. Szórakoztam, de nem mindenáron. Mire becsültem az életet? Nem sokra, még a sajátom sem. Pláne nem a gyerekemét, aki meg sem született. Egyszer már túl kaptam ezen, s akkor a földhöz vágott. Na akkor megtanultam, hogy semmi sem biztos, még akkor sem ha a kezedben tartod. De vak, na az még így sem lettem, legyen bármily hihetetlen. S a szavaim, amúgy sem tükrözik azt, ami bennem van. Szerencsére - ámbár jelenleg pont nem. Láttam az arcán a változást és a kezem már lendült, hogy kivédjem. Tudtam, hogy most tenni fog valamit, így a kezeit igyekeztem blokkolni. De még mindig nem lettem Super Hero, így ahogy a korábbi "csatáinknál" most is lemaradtam egy kicsivel. Viszont jelenleg ez a kicsi pont elég volt. Ujjaim a pengéjét tartó csuklója köré fonódtak és állkapcsom s izmaim megfeszültek, ahogy igyekeztem elfojtani a sikolyom - ami sikerült is -, és kifelé, azaz visszafelé tolni a kezét én magam pedig tenni hátra egy lépést, hogy ha tolni nem is sikerül, de talán egy helyben bírom tartani. De Ő is lendült és hanyatt vágódtam a földön, mely közben ezúttal most nem próbáltam meg kifordulni oldalra - ostoba még én sem vagyok, hogy nagyobb kárt okozzak, mint ami már van. Íriszeimben a fájdalom tombolt, némi fenyegetés és igyekeztem nem belegondolni abba, hogy ezzel most akár a fiam lett oda. Balázs kifog nyírni. Ahogy puffantam, egy pillanat múlva már a csizmámhoz lendült a kezem és előkapva belőle a pengét céloztam be Dun mellkasát. Nem, megölni nem akartam... azonban valahogy mégis a szíve felé lendült az ezüst penge. De a kezem már blokkolta is az egyikkel, a másik meg még mindig a csuklóját szorongatta, s nem elképzelhetetlen, hogy a körmeim nyomokat hagytak rajta.* - Legközelebb... ne... dőlj be a... szavaknak, hanem... figyelj ha már... van mivel. * Szűrtem a fogaim között, de nem féltem, hogy nem tudja kisakkozni, hogy mit akartam. De az utolsó szó végére sem értem, mikor megéreztem a pengét siklani, a fájdalmat mely elöntötte a testem és besötétedett előttem minden. Nem, nem ájultam el... minden egyes mozdulatot, apró millimétert éreztem, a gyors "munka" ellenére is. Mintha egy örökké valóságig tartott volna...
" Fehér selyem érintése az arcomon, mely szinte azonnal ránt vissza a jelenbe, egy bárba. Érdeklődő, kissé mámoros, sötét tekintet mellyel szemben találom magam és bár még elmémben a mamám kacagása, ajkaimon a keserű emlék ellenére halovány mosoly. Nem látom, mégis érzem, hogy ösztönösen húzódik, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga...
... Ujjaim hosszú hajba túrnak játékosan, ahogy ott szuszog a mellkasomon. Nem bírok aludni, pontosabban nem merek. Ujjaim egy tincsnél állapodnak meg, mellyel óvatosan játszok, hogy ne keltsem fel. Nyugtat a jelenléte, mégsem űz el minden kétségem. A pillantásom az altatóim felé vándorolnak és a antidepresszánsokra. De csak egy apró sóhajjal ingatom meg a fejem. Nem, nem fogom többet bevenni. - Miért nem alszol Eve? - Hallom meg a hangját, mely most nem csalt örömöt belém, nem akartam kibújni a bőrömből pusztán azért mert hallhatom, mert itt van. - S Te? Nem tudok, nem akarok... álmodni. Rossz... ahogy a hiánya is. - Éreztem, ahogy az ujjai apró köröket írtak le a hasamon. Nem kellett mondani, hogy tudja mi bánt, mi fáj s mitől félek. Ahogy rám sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja; Íriszeim továbbra is fakók és az élet is csak hálni jár belé. - Sose éld bele magad olyanba, ami nem Tiéd. Amiről nem tudod biztosra, hogy az már megmarad. Különben, mindig ide fogsz visszajutni. Vedd be az altatód, aludj egy kicsit... a kedvemért. - Nem szeretném, amúgy sem ettem ma még. Lehet ebben biztos bármikor? - Nem, soha. De pont ez tanítja meg óvni és megbecsülni azt, ami már a Tiéd. Gyere, menjünk le enni, az Öreg már úgy is alszik, nem kell vele találkoznod... - Hálás voltam neki, pusztán azért mert létezik, mert itt van, itt volt s tudtam, hogy lesz is. Mindig. Ő, mindig itt lesz...
... A hó ropog a talpam alatt, miközben haza felé tartok az egyik "ugorjunk le egy kávéra" találkozóból, ami végül csak egy kis cukrászdába vezetett. Egyedül voltam, de megmagyarázhatatlanul jó kedvem volt. A pengéim a helyén voltak, tudtam, hogy ez nem véd. Még tanulnom kell, rengeteget tanulnom. De egyik lépésnél valami nem stimmelt, a másodiknál viszont már éreztem, hogy valami meleg folyik végig a lábamon, a harmadiknál összeestem. Emberek körülöttem és valaki mentőért kiállt, valaki hívja de én csak térdelek, az oldalamon elfekszek és..."
"Kislány" "volna" "kislány"... ismétlődtek a szavak az elmémbe, melyet visszarángatta Dun hangja a valóságba. Valamikor biztos elkiálthattam magam, hisz a szám száraz volt mintha ezer éve nem ittam volna. Már mozdulni sem tudtam, a hadakozásban már elfáradtam s a vérveszteség sem tett jót. Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta csak éreztem, hogy valami végig pereg az arcomon. Az érzékeim felmondták a szolgálatot a hallásom volt egyedül rendben egészen addig, míg nyomást nem éreztem a hasamon... Ez a plusz fájdalom, kín, gyötrelem minden próbálkozásom, arra, hogy magamnál maradjak meggátolta, a szoba forogni kezdett - már amennyit felfogtam belőle - s egyenesen a mélybe szédültem. A sötét, nyugtató mélységbe melynek mintha nem lett volna alja... csak vádló, barna íriszek, csalódott kék szemek...
//Ugyan már, előfordul. Köszönöm a játékot és aztán, éld túl Te is a folytatást, ha már a kockázásról lebeszéltetek. :*//
*Sebastian már szétszívta a vérem, de kellett is. Kicsit feszült voltam, hisz fogalmam sem volt, hogy mit akarhat Tőlem egy magánnyomozó. Igen, a találkozó megbeszélése után azért utána néztem, hogy kihez is lesz szerencsém. De hogy az életemben nem hallottam még a nevet az is fix. Oké, egy név csak név. Én tudom a legjobban. De akkor is... A találkozó ideje itt volt, s immáron a pultnál ültem és csináltam a munkabeosztást, hisz azért az nem állhat meg. Az öltözékem a megszokott fekete bőrnadrág és a fekete, vörös fűző mely elengedhetetlen volt itt. Azonban a pengéim is, melyek a csizmámba voltak fűzve. Szóval minden ugyan olyan volt mint máskor. Ajkaimon halovány mosoly lapult, ámbár szerencsére most itt voltam és nem kalandoztam más felé. Lábaim finoman verték a ritmust a bárszéken, és a tollam a pulton. Imádtam táncolni, de még mindig nem lehetett és már soha többé nem is lehet. Na mindegy, egyenlőre be kell érnem ennyivel. Corvin új feladat köre, azonban jobban ment mint azt gondoltam volna és szerencsére minden időmet kitöltötte. Mégis olyan jól beosztottam, mintha mindig is ezt csináltam volna. Jó tudni, hogy valami másban is jó vagyok. Persze a személyes bájomat leszámítva. Apropó báj... Sebastian egy koppantással jelezte, hogy idegen érkezett a helyre, olyan, akit eddig senki nem látott és nem is igazán illik az itt lévő emberek közé. Igazából bárki kiszúrta volna, még én is ha figyelek. De nem, most nem tettem. Egy könnyed mozdulattal fordultam meg a székkel együtt és könyököltem hátra a pultnak. Elég érdekes látvány lehettem keresztbe tett lábakkal. Bár tény, hogy még így is nőies voltam. Mert van, ami zsigerből jön... Ujjaim megnyíltak és tenyerem hátra nyújtottam a mellettem könyöklő Sebastian felé, aki csillogó szemeiben érdeklődéssel szemlélte az érkezőt.* - Tíz dolcsi, hogy Ő az és rajtam keresztül próbál megtalálni valakit akihez semmi közöm. - Húsz dolcsi Szépségem, de az egyik áldozatod fogja érdekelni. * Ahogy a tenyerembe csapott, széles vigyorra szaladt a szám. Új heccünk fogadásokat kötni az épp érkező vendég szándékairól, mit fog kérni... és igazából bármire, csakhogy feldobjuk kicsit a napunkat pontosabban az éjszakáinkat. Míg érkezett a férfi pillantásom látszatra hanyagul méri végig, azonban a tapasztalat és a rutin mellettem van. A járását, fegyvereit és a tartásából a rejtett fegyvereket is megnéztem magamnak és megpróbáltam megjelenésből megsaccolni, hogy milyen. Ritkán tévedek és akkor sem nagyot. Nem szóltam hozzá, megvártam míg oda jön és hozzám avagy a pultban lévőkhöz szól Elionore Grehemet keresve. Ebben az esetben már perdültem is felé, ajkaimon egy kedves mosollyal. Mely valóban kedves volt és nem csak mű mosoly.* - Szép estét Adam. Eli én volnék. Miben segíthetek? * Nem mentem odébb, még csak fel sem álltam így viszont evidens mód kezet sem nyújtottam a másiknak. Csak megfogtam a narancs levem – Corvin hatás! - és kortyoltam egy aprót belőle, ám csak azért, hogy vegye a jelzést a másik és meg se próbálkozzon az ilyen üdvözlési formulával.* - Nem tudok semmit, nem ismerem és soha nem is láttam. * Egy újabb bájos mosoly melyhez társult némi túljátszott pillogás is, ám szavaim az után érkeztek ahogy a kérdésem feltettem közvetlen. Ám szavaim egyértelműen a tudtára adhatták, hogy bizony akárkit keres már most nem ismerem, meg se próbálkozzon. Igen, van egy olyan jó tulajdonságom, hogy bizony akkor is hallgatok mint a sír ha épp közöm van hozzá vagy tudnék segíteni de ezzel másnak ártanék. Szóval azt hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben van a lojalitásommal. Már csak azaz egy tényező okoz problémát, hogy ki felé avagy mi felé vagyok lojális. Nos, vannak emberek akik felé már most, de sosem tudni, hogy mikor fordul a kocka. Azonban saját magam felé... mindenképpen.*
//Itt kezdtem mert a pult foglalt, de ha kiderül mit akarsz úgy is itt kötünk ki. ^^//
Igen Adam, mert neked mindig bonyolítanod kell, mert neked nem elég, hogy ott vannak az őrzők, több évtizedes tudással, akikkel első kézben konzultálhatsz... nem, neked minden áron valami külső megoldást kell keresned... ah, ember, nem is te lennél, ha nem így tennél... na de hogy miről is van szó.
Pár nappal ezelőtt éjszakai gyakorlatot tartottunk az őrzőkkel. A feladat annyi volt, hogy elrejtettek az erdőben néhány tárgyat és kisebb csapatokra oszolva kellett megtalálnunk az egyiket. A társammal, egy Alexander nevű harcossal meg is találtuk, második leggyorsabb idő alatt a cuccost. Visszajeleztünk és éppen hazafelé tartottunk, amikor valami felkeltette a figyelmünket. Fémes csattanások hangja volt. Alexander hátra maradt, én pedig közelebb lopóztam, hogy megnézzem, mi folyik ott. Mint kiderült, semmi vészhelyzet... csak egy nőt találtam az egyik tisztáson. Egy darabig ott álltam a növényzet takarásában, míg megbizonyosodtam az igazamról, majd leléptem, ugyanolyan sunnyogósan, ahogyan jöttem. Ám azt lehet mondani, hogy megfogott a látvány... nem, nem a nő látványa, bár tény, szemrevaló. Inkább az, amit csinált. Amilyen mesterien bánt a kezében levő fegyverekkel. Az a precizitás, ügyesség, avatottság... mindenképp figyelemre méltó jelenség.
A helyzet az, hogy egy ideje már gondolkodtam valamin. Az elmúlt farkasos ügyeinél, kiváltképp annál, amikor Amandával elkaptuk azt a gyilkost, kezdtek rádöbbenteni, hogy nem lesz mindig elég a jelenlegi közelharci képzettség. Mindig úgy harcoltam, hogy közel engedtem az ellenséget, hacsak távolról nem tudtam lelőni. Támaszkodtam a közelharci képzettségeimre, nagyon is, kihúztak a csávából... de kérdés, meddig. Szükség lesz valami hosszabb fegyverre, mint a kés és az ezüstkesztyű... szóval mondhatjuk, hogy elhatároztam magam.
Bevetettem a képességeimet és nekiálltam felkutatni a nőt. Mondjuk ha lett volna eszem lehet inkább odamegyek helyben. Na de mindegy. Egy-két nap után végül sikerült kiderítenem a nő kilétét: Elionore Grehem. Ugyanakkor nem csak ennyi volt az információm. Megtudtam, hogy hol dolgozok, ez pedig eléggé megkavarta a dolgokat. Utánanéztem az őrzőknél, hogy hátha vérfarkasról van-e szó. Kiderült, hogy nem, deee... volt közük hozzájuk... emellett megtudtam egy eléggé sajnálatos tényt is a múltjából... emlékszem, a torkom elszorult, amikor értesültem róla. Mindenesetre a tervemet nem változtatta meg. Sikerült a számát is megszerezni, így fel tudtam hívni. Emlékszem a gyanakvásra a hangjában, amikor említettem, miért is keresem, ám végül nem mondott nemet egye esetleges találkozóra. Gesztusként hagytam, hogy ő válasszon találkozóhelyet. Az Orfeumot jelölte meg.
Így hát, miután újfent egy alvót hagytam a szobámban, elindultam erre az esti találkozóra. Tudtam, hogy a megszokottnál is óvatosabbnak kell lennem, elvégre az egyik falka érdekeltségi területéről van szó. Amúgy se voltam balhés, de az ilyen területeken mérföldekről kerültem a bajt. Hamarosan meg is érkeztem a megadott területre, majd a biztonságiak felszólítására nem voltam rest kitárazni - nem szeng értelemben - a pisztolyomat és odaadni nekik. Más fegyver nem is volt nálam, ha meg utólag kiderülne, abból megint csak probléma lenne. Mindenesetre átvilágítottak még, biztonság kedvéért, majd miután kaptam egy számot, amivel visszaigényelhetem a fegyvert, tovább mehettem. Előtte még megkérdeztem tőlük, hogy találom a keresett személyt. A pultot emlegették.
Szóval belépve el is indultam arra felé. Valószínűleg tényleg kirívó lehettem a szokásos öltözékemben, bár legalább nem voltam csili-vili, inkább fakó. Mindenesetre kérdezősködésre nem került sor... ugyanis a memóriám volt olyan jó, hogy azonnal kiszúrjam a nőt a bárpultnál... még ha nem is olyan ruhát viselt, mint amikor én láttam. Szóval a pulthoz odaérve csak köszöntem a pultosnak, ám utána a nőre terelődött a tekintetem. - Miss Grehem? Ebből azonnal tudhatta, hogy nem vakon repülök, hanem pontosan tudom, kit keresek... arcra, külső leírásra terjedően is. Amikor felém fordul és nem nyújt kezet, az enyém meg se indul, hogy kezdeményezzen. A nő az, aki megtiszteli ezzel a férfit... legalább is én még így tanultam, szóval a részemről csak a szokásos fejhajtás volt meg, amikor köszöntem neki. Na viszont Eli megjegyzése miatt egy pillanatra megugrik a szemöldököm. Hoppáré, nem emlékszem, hogy mondtam volna, mivel foglalkozom. Csak nem kutakodott? Mondjuk nem olyan nehéz rájönni, ha már egyszer az interneten is fent van a hirdetésem a szolgáltatásaimmal kapcsolatban. - Szóval akkor dobhatom ki a kukába azt a két oldalnyi kérdést, amit összeírtam - mosolyogtam előzékenyen, lehetőleg nem fennakadva a fejleményeken. - Nos, megnyugtatom, nem hivatalos ügyben keresem. Jelenleg mint magánember szeretnék beszélni önnel, négy szem közt, ha lehetséges.
Fogalmam sem volt róla, hogy éppen most tettem döntetlenné egy fogadást. Mindenesetre jövetelem céljának leírása eléggé gyanakvásra adhat okot. Mint valami titkos hódoló... de nem, a tekintetem elárul. Nem kezd el vándorolni a nő testén, egyedül egyetlen egy pontra fókuszálódik... ez pedig a szeme. Minden hátsó szándék nélkül, fogalmazhatunk úgy, hogy üzleti ügyben jöttem ma este ide. Nem nyomozni, de nem is udvarolni... ez egy más jellegű személyes ügy.
*Hiába volt udvarias már a megszólítása is, én magam a becenevemen üdvözöltem és nem is kezdtem el túlságosan is távolságtartóvá lenni. A szavaim által semmiképp sem, erre legyen elég a viselkedésem és az, amit az íriszeim sugároznak. Persze a jó kedvemen kívül, hisz a vidám csillogás szinte mindig jelen volt nyilván a közöny mellett, amiben mégis leheletnyi érdeklődés lapult. Felvont szemöldökére egy széles, bájos vigyor volt az ajkaimon, mely mégis eléggé beszédes volt; Nem gondolhattad, hogy nem fogok utánad nézni? Ezt a kérdést sugározta ami viszont arra enegdi a másikat következtetni, hogy óvatos vagyok. De hogy miért... na azaz én titkom marad továbbra is. Ámbár nem olyan titok... mindig figyelek, a véremben van, az ösztöneimben az, hogy ezt kell tennem. A tudás pedig hatalom.* - Ha továbbra is papírból dolgozik... a hivatását kéne a kukába dobnia. * Jajj istenem, muszáj nekem ennyire kedves lenni? Bár azért lelkiismeret furdalásom nem lesz a szavaim miatt. Így gondoltam. Ha egy korabeli magánnyomozó papírból dolgozik, csoda, hogy eddig még nem nyírták ki. Vagy a helyzet csak arra ilyen véres ahonnan én jövök? Kétlem. Az alvilág mindenhol ugyan olyan és ahova magánnyomozó kell, ott bizony előbb vagy utóbb de ebbe a világba vezetnek a szálak. Viszont a jövetelének okára, csettintettem a nyelvemmel és oldalra biccentett fejjel néztem a másikat. Szemem sarkából láttam ahogy Sebastian elhúzza a száját és máris a zsebébe nyúl, hogy a húszast betegye a kasszába, én magam pedig már nyújtottam is a párját hátra. Igen, a döntetlen fogadások a háznak mentek. Corvin néha napján velünk igazán jól jár. Az tekintetem azonban kutatón nézte a másikat és próbálta megfejteni, hogy mit is akarhat tőlem. De pár pillanat némaság után csak könnyedén megvontam a vállaim.* - Négyszemközt semmiképp sem. De ismeri a mondást; Vannak alkalmazottak akik nem látnak, nem hallanak mégis mindenhol ott vannak; ezek a biztonságiak. Iszik valamit Adam? Sebi nekem a szokásost... hátra megyünk. Kérem...* Adtam ki a kérésem és ha Adam is kért, akkor intettem a kezemmel a hátsó boxok felé, hogy arra. Előre engedtem, akkor is ha nem tetszett neki. Az én hátam mögé ugyan nem kerül senki. De még mielőtt elindultunk volna, tekintetemmel megkerestem az egyik biztonságist, akiben megbíztam már a kezdetektől fogva. Csendes, láthatatlan... ritkán szólal meg, de akkor üt minden szava. Mikor kiszúrta, hogy keresem csak intettem neki a fejemmel, hogy jöjjön hátra. Szükségem volt-e hátvédre? Nem, egyáltalán nem volt. De Corvinnal van egy megállapodásom; a biztonságiak azért vannak, hogy védjék a seggem míg bent vagyok. Ők onthatnak maximum vért, ha szükséges; Én nem. Ha verekedni akarok menjek ki. Nos, a megállapodás másik része az volt, hogyha időben észreveszik nem teszek semmit. De ha megint én leszek a gyorsabb, akkor így járt. De ettől még nem kerestem a bajt és igyekeztem gondoskodni arról, hogy ne legyen szükségem arra, hogy én magam lépjek. A hátsó részleghez érve egy félre eső helyet választottam, ami mellett szabad volt a másik boksz. S egy könnyed mozdulattal ültem le a férfivel szemben a székre, természetesen úgy, hogy a székem megfordítottam és a háttámlával szemben foglaltam helyet, melyre rá is fektettem a kezeim. A férfinek ott a kipárnázott sarokülő rész... csak elég kényelmes lesz neki. Ha nem, hát így járt.* - Nem udvarolni akar, különben már elhajtottam volna. Nem kérdései vannak... mondanám, hogy kezd érdekelni, hogy egy maga fajta férfinek látszó darab mit is akarhat Tőlem... de hazudnék. Szóval hallgatom Adam és utoljára teszem fel a kérdést; Miben segíthetek? * Nincs türelmem és Én vagyok az Üzletvezető, így ez evidensé teszi, hogy időm se annyi mint a tenger. Persze remek alkalmazottai vannak Corvinnak, nem kell fogni a kezét egyiknek sem és megoldják azt, amit megtudnak és megtehetnek. A biztonságis meg csak ott állt a hátam mögött és szemlélte a terepet. Nem értettem, hogy miért nem azt akivel beszélek, hogy lássa mikor támad. De volt már rá példa, hogy hamarabb lereagált egy támadásnak nevezhető helyzetet minthogy kettőt pisloghattam volna. Barna tekintetemben néma várakozás volt, de nyugodt voltam. Nem voltam feszült vagy ilyenek... hazudni is tudni kell. Bár nem mindenkivel szemben megy, de egy idegen gyerekjáték... szinte természetes. Ezért is bíznak bennem sokan. Még az apámnak is eladom azt a sztorit ami tőlem idegen.*
Mielőtt még beléptem volna az épületbe, kimondtam magamra a Hatodik érzéket. Anno, amikor Odette-l léptem be az őslakosok területére, ez a rutinszerű dolog elmaradt. Utólag mérges is voltam magamra, elvégre vakon sétáltam be így. Senki ne értse félre, semmi bajom nem történt, de sosem lehet tudni. Az ördög elvégre nem alszik, alattomos dögként lesi, mikor ugorhat rá az áldozatra. Szóval akkor megfogadtam, hogy beteszem a lábam vérfarkas területre, még ha csak érdekszférába is, legalább ezt a mágiát aktiválom magamon. Sosem lehet tudni, mikor jönnek jól a megérzések. Mindenesetre odabent nem kellett sokáig lézengenem, mire megtaláltam a kérdéses nőszemélyt. Ugyanakkor az első megjegyzései figyelmeztettek rá, hogy figyeljek oda. Már pengékkel a kezében sem tűnt ártatlan báránynak, de a nyelvét is felvághatták egykoron, ahogy látom. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy jó emberhez jöttem-e tanulás ügyileg, elvégre nekem volt egy határozott elképzelésem arról, milyen egy jó oktató. Ám a tudatom jelezte, hogy maradjak csak nyugodtan, mert mér korai levonni a tapasztalatokat. Szóval elengedtem a fülem mellett a megjegyzést... bár biztosan amúgy is így tettem volna. Rohadtul nehéz volt megsérteni, nem is tudom, kinek sikerült utoljára. Mindenesetre a négyszemközt való beszélgetésnek a kialakuló helyzet ugyan nem felel meg, de számomra igen. A pulthoz odalépve - amúgy a pultosnak jeleztem, hogy nem kérek semmit - direkt nem akartam egyből a lényeggel kezdeni. Kissé gyanús volt nekem anno, hogy éjnek évadján valaki az erdőben edz, annak is egy elhagyatott részében. Mindenesetre a csaposnak jeleztem, hogy nem kérek semmit, majd követtem a hátsó boxokhoz... a biztonsági őr kíséretében, de látszott, hogy nem feszélyez a jelenléte. Helyet foglaltunk, majd a hölgy azonnal a lényegre is tért. Némi türelmetlenséget véltem felfedezni a hangjában, ami nem is csoda, elvégre a munkahelyén voltunk, munkaidőben... bár erre mondhatnám, hogy akkor adott volna meg alkalmasabb időpontot, de nem akartam bunkó lenni. Újfent elengedve a fülem mellett a talán becsmérlésnek szánt szavakat kezdtem bele. - Előre bocsátom: senki se bérelt fel azért, hogy nyomozzak ön után. Teljesen véletlen egybeesésről lesz szó - vettem egy mély lélegzetet. - Pár nappal ezelőtt, éjszaka tájékban kint jártam az erdőben egy ügy kapcsán és szemtanúja voltam a gyakorlásának. Ön remekül bánik a pengékkel, kardokkal, ahogyan észrevettem. Emiatt is kerestem fel Önt. Korábban nekem is volt szerencsém hasonló fegyverek használatát tanulni, de akkor nem mélyedtem bele sajnos eléggé eme tudományba. Viszont szeretném ezt pótolni, szóval érdeklődnék, hogy elvállalna-e engem tanítványnak. A biztonsági őr furcsának is nevezhető viselkedése nekem is szemet szúr, bár más szemszögből. Kicsit olyan, mint ha belógatná a csalit. Úgy tenne, mint ha nem figyelne, közben pedig nagyon is, csak várja a lehetőséget, hogy odacsapjon. Párszor már láttam hasonlót, eléggé hatásos taktika... viszont ez pár dolgot feltételezhetővé tesz. Vagy nagyon jók a reflexei... vagy olyan érzékszervekkel rendelkezik, amivel más élőlény nem... ezt a következtetést pedig hagy ne fejezzem be. Mindenesetre nem adtam okot arra, hogy mozduljon. Minden ártó szándék nélkül jöttem ezen az estén ide, a hangom sem árulkodott fenyegetésről. Egyszerű, ,,üzleti", vagy inkább érdeklődő megbeszélés, semmi komolyabb, semmi bántó a részemről.
*A másik nem vevő a hülyeségre így már tudtam, hogy minden bizonnyal keserves beszélgetés elébe állok. Bár tény, hogy nem tudtam hogy miért. Eskü, mióta itt vagyok én vagyok a jóság mintaképe és még annál is több. Tekintve, hogy a főnököm is még életben van. De aztán bele vág, én meg bár fizikálisan itt vagyok a gondolataim mind untalan az irodában járnak. Fogalmam sincs, hogy miért vonz annyira mikor nem tudok bent maradni pár percnél tovább. Libabőrös vagyok és minden bajom van... mintha csak egy Temetőbe mennék és nem az irodámba. Na mindegy. Azonban Adam képes volt felhívni magára a figyelmem még ha a testbeszédem nem is árult el több érdeklődést mint amit eddig mutattam felé. Kissé léhán dőltem hátra, ahogy a fejem megingatva néztem a másik szemeibe.* - Adam, maga azt mondja, hogy egy magam fajta nő... egy táncos, egy üzletvezető jól bánik a pengékkel? Nézzen már rám... egy egyszerű nő vagyok aki a testét használja mert szereti azt tenni amit. * Hazudtam, de csak részben. Hisz a hazugságom inkább kérdés volt, ami lássuk be márse hazugság hanem kérdés.* - De oké. Tegyük fel, hogy igaza van. Miért segítenék magának? Mint látja, pénzre nincs szükségem... Viszont semmi sincs ingyen. Mit tudna ajánlani cserébe, amiért hajlandó lennék erre? *Senki ne mondja, hogy velem nem lehet alkudozni. A lehetőség mindig adott, azonban az már más kérdés, hogy ki az aki tud élni vele és ki az aki nem. Mindjárt kiderül, hogy Adam melyik kategória. Mindenesetre megérkezett a kávém és az energia italom. Neki is láttam, miközben egy széles mosolyt villantottam Sebastianra akinek íriszeiben némi aggodalom volt. * //Adam, szeretnélek megkérni, hogy legközelebb minden olyan infót ami érkezésedkor van, teszel azt az elsőbe írd bele s ne utólag. A mágia kivetítésed megváltoztatta a kezdőm és a hozzá állásom. Mostmár így hagyom és totál figyelmen kívűl, de ez kari idegen. Köszi a megértésed. //
Lehet kissé túlságosan merevre sikerült ez a bemutatkozás. Oké, aláírom, sajnos van némi berögződésem, amikor az ilyen megbeszélésekről van szó. Alapvetően nekem van egy elképzelésem arról, milyenek a tanítók, hogyan kell viselkedni velük, ecetera. Még mindig túlságosan a régi rendszerben vagyok benne szellemiségileg... amikor még a kolostorban jártam egyik mestertől a másikig és kértem szertartásosan a segítségüket. Itt ugyan ez megmutatkozott, még ha nem is hajdokló változat. Ám a munka miatt meg alapból volt némi távolságtartás a beszédemben, szóval ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy kissé fagyosan induljunk. Érzékeltem, szóval igyekeztem kicsit kilazítani magam, hogy ne az maradjon meg a másikba, hogy karó van a seggemben. A jelek szerint viszont nem akarja könnyen megadni magát, elvégre felhoz egy ellenérvet... jogos... ám én mégis elmosolyodom. - Az okfejtése helyén álló... lenne, ha csak a külcsínre hagyatkoznék. Talán első ránézésre én se mondanám meg, hogy képes lenne rá, de jól tudom, mit és kit láttam aznap este. Ma is minden gond nélkül felismertem, amikor bejöttem ide. Szerencsére ehhez már nem kell papír - somolygok. Na ezután jön a dolgok érdekes része. Igen, ezt a kérdést a legtöbb tanító jelölt felteszi, főleg, ha nem szeretné szétkürtölni a tudását. Ez utóbbit éreztem, elvégre vajon miért gyakorol valaki az éjszaka közepén egy erdőben, ahol elvileg nem láthatja senki, illetve ott van az, amint az előbb is mondott. Hogy igyekszik tagadni a dolgot. Hát sajnálom, talán öreg vagyok de jó a memóriám. Na de mit tudok felajánlani. Lehet csalódni fog. - Nos, voltaképpen nem sokat. Felajánlhatok fizetséget az órákért, de elmondása alapján erre nem nagyon tart igényt. Ezt leszámítva csak a szolgáltatásaimat ajánlhatom fel, ingyen és bérmentve. Esetleg pusztakezes önvédelem oktatást is adhatok, ha szükségét látja. Bááár... nem szívesen lennék a helyében annak, aki megtámadja önt. Nem tudom, mit várt, de ennél többet tényleg nem tudok adni. Talán ha őrző lenne, akkor több választási lehetőség lenne, de most ,,csak" egy emberrel beszélgettem, így maradtak ezek a dolgok.
*Kíváncsi voltam, hogy mégis mit fog reagálni. S bár ez nem látszott rajtam, azért mégis volt egy apró jele. Méghozzá az, hogy lehetőséget adtam arra, hogy nyújtson valamit cserébe. Mi vagyok én? A Tündér-keresztanyú? Sebastian aggodalmára nem reagáltam, csak egy mosolyt villantottam felé és láthatta, hogy semmi baj nincs. Egyenlőre. Aztán kitudja, hogy mi lesz még itt... nem véletlen vétóztam le egy biztonságist, hogy legyen jelen. Hát most na, hirtelen ember vagyok. Viszont a férfi szavai megmosolyogtatnak ebben a faramuci helyzetben is.* - Talán nem nehéz. Sokat mozgok a városban, mivel itt élek. S ezen a helyen is állandóan itt vagyok. * Felismert... na és? Nagy kaland. Ezt bárki elmondhatja aki jár Fairbanks utcáin vagy épp ezen a helyen. Nem nehéz, pláne, hogy a tánciskolám a saját arcommal van meghirdetve, hogy várja a növendékeit. Ezért még nem fogok Nobel díjat osztogatni senkinek. Viszont az ajánlatára csak kikerekednek a szemeim, némi meghökkenéssel és döbbenettel. A biztonsági őr meg önmagától eltérően köhögésnek álcázza a nevetését. Hogy mi volt ilyen vicces számára és számomra a megdöbbentő? Nos lássuk csak... Ajkaim kissé gúnyosan biggyesztettem le.* - Szóval azt mondod Adam, hogy képes vagyok bánni a pengékkel de azt feltételezed, hogy puszta kézzel már nem vagyok képes megvédeni magam? Ez milyen logika? Fordítva még okés volna, de visszájára már nem. Csak gondoljon bele... ha kiverik a kezemből, vagy elhagyom valakiben az összeset ami nálam van. Utána feltartanám a kezem, hogy oké... itt vagyok, csinálj velem azt amit akarsz? Fordítva nem működik... még ha az igen, hogy valaki képes pusztakézzel harcolni, de pengével nem. De az, hogy tud pengével és pusztakézzel nem... ez vicces, abszurd. * Komolyan nem értem, hogy miért is feltételezhet ilyet a másik. S nem, most nem az egóm szólalt meg hanem pusztán a logikám. A biztonságis meg ismer, a nevetése tárgya valószínűleg ez lehetett. De pár pillanat után abba is hagyta, pusztán csak a döbbenete hagyta, hogy a felszínre kerüljön bármi jele is annak, hogy itt van.* - Nos Adam... az ajánlata, szépen szólva is csekély. Semmi szükségem egy magánnyomozóra. Meg vannak a saját forrásaim. Fizetésre meg tényleg nem tartok igényt, még erre a munkára sem volna szükségem. De szeretem csinálni. - vontam meg a vállaim. - Maradjunk annyiban, hogy megmutatja mit tud, én pedig eldöntöm, hogy méltó-e rá. De amit leszögezek; nem vagyok finom, nem vagyok kedves és pláne nem kíméletes. Az esetleges sérülései miatt felelősséget nem vállalok, s hogyha esetleg ez 8 napon túl gyógyuló... pont ez miatt fogok írni egy szerződést, ahogy bele veszem a titoktartást is. Ha kiderül bármi, vagy tovább adja azt amit tanítok... lesz egy szép pere, nekem meg van elég befolyásom arra, hogy meg is nyerjem. HA mégsem... halott ember. Bár így is, úgy is. A fizetség pedig... meglátjuk, mennyit adok át, mennyire fogékony és ahhoz mérten jön nekem eggyel, vagy kettővel. Meglátjuk... s ez mellett ha ne adj isten az én kapcsolataim befuccsolnak, a szolgáltatásaira is igényt tartok. * Igen, megfenyegettem. S igen, nem a levegőbe beszéltem ezt íriszeim el is árulhatták neki. Mindenesetre komolyan mondtam minden szavam, ahogy a másik is rájöhetett, hogy ha épp olyanra van szükségem amit Ő elérhet, akkor megfogom találni. Legyen az gyilkosság, segítség vagy bármi. Talán soknak hangzik, de ha valóban látott Ő maga is tudja, hogy nem az. Viszont, a szolgáltatásainál egyetlen arc máris feltódul az emlékezetembe és a karomon feláll a szőr, szívem hevesebben dobban és furcsán, fájón sajogni kezd s lelkemben vágy kél.* - Eli? - Nem, semmi. Jól vagyok. Azért köszi... * Mosolyodtam a hátrafordult biztisre. Nem volt újdonság számomra, hogy megérzi a változásokat bennem, ahogy a szemeiben tükröződő mély sajnálat sem. Nem tudom miért váltok ki nála ilyen érzést, de sosem kérdeztem rá, hogy mi az oka. Pusztán csak valahol mélyen örültem annak, hogy valaki foglalkozik velem. Még ha nem is igazán úgy, ahogy én vágytam rá csak épp nem tőle. Felkarom megdörzsölve hunytam le a szemem egy pillanatra, hogy elűzzem a képeket.* - Szóval Adam, ez az én ajánlatom.
Nem volt egyszerű játékos a nő, ez az első percben egyértelmű volt. Viszont a felhozott érvére nem mondtam semmit. Az egy dolog, hogy jó volt az arcmemóriám, de ha csak elmegyünk egyszer-kétszer egymás mellett az utcán egyértelmű, hogy hacsak nem történik valami rendkívüli körülötte, nem jegyzem meg. Az ember akkor beolvad a tömegbe és kész láthatatlan... ellenben ha valaki egymaga gyakorol az erdőben éjnek évadján, a kezében legalább két rövid pengés tőrrel meg a többi fegyverével... egen, kicsit egyszerűbb megjegyezni. - Ezért mondtam azt, hogy nem szívesen támadnám meg önt. Egyáltalán nem gondoltam egy percig sem, hogy képzelten pusztakezes harcban. A világ legkönnyelműbb dolgai közé tartozott úgy berendezkedni közelharcra, hogy a legvégső fegyvert, az öklöket és a lábakat ne tudjuk használni megfelelően. A jelek szerint viszont nem fejeztem ki magam elég tisztán és ez adott okot arra, hogy ennyire félrement a lényeg. Persze más magyarázat is lehetett erre, de egyelőre érjük be ennyi magyarázattal. Viszont az, ami ezután jön... hááát, eléggé meglep a feltétele a nőnek. Rendben, az még úgy nem volt problémás, hogy próbára akarta tenni a képességeimet. A legtöbb tanító ezt az ,,ismerkedést" elköveti, hiszen látni kell, ki milyen szinten áll. Könnyebb belőni a tananyagot, hozzá lehet igazítani a tanonc szintjéhez a tudást satöbbi. Viszont az utána levő dolgokra nem igen számítottam. A jelek szerint nagyon is komolyan vette ezt az egészet. Az egyéni felelősség kérdése az természetesen egyértelmű volt, szintén tartalmazza a legtöbb iskola szabályzata... a titoktartás már kevésbé. Ezek szerint jól sejtettem, hogy nem feltétlenül nyílt dologról van szó. Kicsit bánt ugyan, hogy ennyire bizalmatlan, de vizsgáljuk meg objektíven a dolgokat. Ellenkező esetben nekem vajon mennyi bizalmam lenne egy vadidegen nővel, aki az őrzők felől akar információt... valószínűleg semmi. Mindenesetre a feltétele olyan dolog volt, amit magamat ismerve nyugodt szívvel tudok biztosítani. Viszont előtte történik valami. Pár másodpercre a nő maszkja mint ha megrepedne és még a biztonsági őr is méltóztatik ránk figyelni egy pillanatra. A szemem összeszűkül, jelezve, hogy észrevettem valamit, de aztán kisimulnak a ráncaim. Nem, tapintatosságból nem kérdezek rá, maradjunk csak a témánál. - Amennyiben megfelelőnek lát engem, természetesen hajlandó vagyok aláírni az említett szerződést. A fájdalomtól pedig nem riadok vissza - biztosítom. - Mindenesetre előre jelzem, januárnál hamarabb nem tudok időt keríteni. Elég fontos ügyön dolgozok jelenleg és ezen az estén is csak véletlenül lett időm rá, hogy eljöhessek. Akárhogy is, Jenny felkészítése sokkal fontosabb volt jelenleg annál, hogy magamat tovább képeztessem. Egyelőre az élvezett prioritást, a saját magamra vonatkozó dolgoknál mindenféleképpen. - Arra mindenesetre a szavamat adom, hogy senkinek se fogok beszélni a tudományáról. Ennyit megelőlegezhettem és hajlandó is voltam betartani. Nem tudom, mennyit ad az ilyesmire, de én eléggé fontosnak tartottam az adott szó erejét. Csak nagyon ritkán, életbevágó események során törtem meg... egy kezemen meg tudnám számolni azon eseteket. Mindenesetre nekem már úgy tűnt, az előzetes dolgokat rögzítettük. - Viszont akkor nem is rabolom tovább az id... A zsebemben rezgő érzés éledt fel, mire megakadt a mondanivalóm. Benyúltam és elővettem a telefonomat. Vetettem egy bocsánatkérő pillantást a nőre, majd megnéztem az üzenetet. A következő dolgokat lehetett leolvasni az arcomról. ,,Mi a franc... mi... naneee... és pont most? Ah, remek, hosszú éjszakám lesz" Furcsállás, megrökönyödés, beletörődés... sajnos mostanában egyre gyakrabban érzem ezt a hármasságot. Visszaküldtem egy nyugtázó üzenetet, majd zsebembe süllyesztettem a készüléket. - Sajnálom, de rohannom kell - mondtam, miközben felálltam és kioldalaztam a helyemről. - Később jelentkezem. Kellemes estét. Sietve, de azért nem rohanva, elvégre egy ilyen helyen nem illik, hagytam el a ,,tetthelyet". A belépési pontnál leadtam a kapott számot, mellyel visszakaptam az elkobzott felszerelésemet. Gyorsan mindent vissza is raktam a helyére, mielőtt kiléptem volna a fairbanks-i éjszakába... melyet valahogy egyre jobban kezdek rühellni.
*Arra, hogy mitől nem riad vissza csak a vállaim vontam meg. Valahogy nem fogom csodálni azért mert, nem riad meg egy kis fájdalomtól. Mégha azt mondta volna, hogy élvezi vagy örömére szolgál… na akkor talán felkelltette volna az érdeklődésem. De így… így csak tudomásul vettem aztán ennyi. Bár nem tudom miért, de azért az agyam lázasan kezdet forogni. Ha Adam észre vett, akkor más is észre vehet. Hanyagolnom kéne az erdőben való edzést szerintem egy életre… Nem szeretnék több ilyen meglepetést.* - Szóljon előtte, hogy rá-e érek… aztán a többit meglátjuk. A maga érdeke a kezdés, nem az enyém. Felőlem hatvan évig is húzhatja… csak éljem meg. * Közöny, érdektelenség. Igen, teljesen jó eszközök ahhoz, hogy elérhetetlen maradjak s senkinek ne keltsem fel a figyelmét a kelleténél jobban. Senki nem szereti, fordított esetben én sem. Corvintól sem… de benne talán pont ez vonz. Hallgatom amit a másik mond és már bólintanék is, mikor a zsebében kezd kotorászni. Mindegy, hogy mi… a lényeg, hogy visszatérhetek a munkámhoz. Valahogy még mindig nem tudtam napi rendre térni egy-két dolog felett. S talán soha nem is fogok. De az élet már csak ilyen.* - Nem zavarsz… viszlát Adam. * Köszöntem el tőle s aztán már én is felálltam és a kávéscsészém a pulthoz vittem, ahol neki láttam inkább leltárazni. Jah, egy óra múlva le kell adni a rendelést s nem árt ellenőrizni a zárási adatokat. No meg addig sem gondolkodok…. reméltem én, miközben eltűntem a raktárba. *
Akármilyen ritka is személyes találkozóink száma De Lucával, ha valaki kiszúrná, hogy mindig "a szokott helyen" futunk össze, könnyűszerrel megkísérelhetne eltenni minket láb alól. Megkísérelhetne, de nem tudná, mit kap a nyakába ezzel. Különbözőségeink ellenére ugyanis két dolog biztosan közös volt bennem és az alfában: a sajátjaink (többnyire) megbíztak bennünk, mint vezetőkben, illetve mindketten utáltuk, ha a egy idegen a mieinkkel baszakodott. Ennek apropóján beszéltem le a mai "randevút" is a farkassal.
Belépve az Orfeumba szinte megmosolyogtató, ahogy a pult mögött álló fiatal farkaslány egy pillanatra lefagy személyem realizálásától. Új lehet itt, a két falka egyesülése előtt az Upperben dolgozott még, ha jól emlékszem az arcára. Mondaná, hogy mindjárt előkeríti Duncant, de csak legyintek. Nem hozzá jöttem, bár nem volna abban sem semmi meglepő azt hiszem, tekintve a habitusát a srácnak. A hátsó boxok felé pillantok - az egyik félreesőbb felől kikandikáló váll biztosít róla: mindketten relatíve pontosak voltunk a megbeszélt időpontot illetően Castorral. Így hát csak két pohár whiskey-t rendelek az adott asztalhoz, mely felé magam is megindulok.
- Mr. De Luca! - Biccentek megszólítva, s kezemet is nyújtom kézfogásra, hogy a gyors üdvözlési kört lefutva foglaljak helyet vele szemközt. - Még nem is volt szerencsém újdonsült tisztségében beszélni önnel... - Mily romantikus. Sem. - Bár azt hiszem, ez inkább pozitív esetünkben. - Elvégre azt jelenti, semmi komolyabb atrocitás nem történt a falkaegyesítés kapcsán az elmúlt fél/háromnegyed évben.
Eléggé feszélyez ez a randevú. Nem a Protektor személye az oka ennek a neheztelésnek, csupán az ok, ami miatt összejöttünk. Egyébiránt szívesen osztozom vele egy üveg jófajta italból, nincs vele problémám, mindettől függetlenül póriasan fogalmazva: elég "gáz", hogy a szerbek miatt kell találkoznunk. Előbb érkezem, de nem csak a találkozó miatt, egyébként is régen jártam erre, és amíg Duncan csapongó életet él, a saját felelősségemnek érzem rendben tartani a helyet. Olyan ez, mint amikor az ember kölyke kisír egy kutyát, de idővel megunja sétáltatni, apuci pedig magára kapja a kis esőköpenyét, és hajnalok hajnalán koffein-infúzióval pisilteti Buksit. Szar ügy.
- William! Köszöntöm kevésbé hivatalos stílusban, végül is megengedhetem magamnak, hogy közvetlenebb legyek: mégis megharcoltam ezért a városért, őt meg kinevezték, de ebbe ne menjünk bele. Enyhítő körülmény, hogy némi tiszteletet megadva azért veszem a fáradtságot, és felállok a kézfogás idejére, hogy utána szinte szinkronban foglaljunk helyet a kis kuckónkban. - Hát, amit látnia kellett, azt látta... - mosolyodom el némi humorral, visszautalva azokra a kedves kis szerkezetekre, amivel élőben közvetítették a falkaegyesítést - Merem remélni, hogy rám kötött fogadást, még ha nem is nekem szurkolt. - felkacagok - Vicceltem, ne vegyen komolyan. Ettől függetlenül még jól tudna esni, ha így lenne, ha már perceken belül egyébként is sikerül majd egy tetemes adagot lecsippenteni az egómból. A farkasom távolságtartó közömbösségével meg nem tudok mit kezdeni. Én ezt most nem kívánom megengedni magamnak. - Nem fogom szépíteni a helyzetet, de egyszerűen... Nincs emberem. Érti ezt? - tárom szét a kezeimet, miközben átveszem a megérkezett italok egyikét - Még tavaly tettünk egy kísérletet a likvidálásra. Négy emberem sem volt elég kettő ellen úgy, hogy ebből kettő mesterlövész volt, és állítólag még robbanószert is bevetettek. Egyszerűen nem tudok mit mondani... Iszom inkább, nyelés közben pedig csak a fejemet csóválom. Azt csak nem várhatja, hogy magam lépjek fel ellenük, hiszen ha négy farkas ilyen csúnyán elbukott, akkor én is ott maradnék, és jelen helyzetben ez politikailag semmiképpen sem lenne kedvező esemény. - Van esetleg valami elgondolása? Nekem van. Csak azt talán még nagyobb őrültség lenne kimondani, mint azt, hogy a falka úgy, ahogy van, befuccsolt ebben az esetben.
Aprót biccentek a szavakra, s nem részletezem, hogy sokkal szívesebben néztem volna élőben a dolgot. Ha nem lenne a rang, a felelősség... akkor valószínűleg a rang birtoklója tiltotta volna meg, de néha még én is eljátszok a "magam ura vagyok" életvitel gondolatával. Nem tudják ezek a mai tanoncok, milyen jó nekik, de komolyan! - Ha nem a pártatlanságot hirdetném, talán magára fogadtam volna, elnyerve ezzel Prescott pénzét. - Ejtem vissza a labdát képzeletben elé nevetve, majd magam felé húzom a poharamat, s mielőtt belevágnánk a nem túl kellemes körökbe, az italba kortyolok.
Szavai hallatán kedvem lenne felröhögni. Ugyan ne hülyéskedjen már! - Két falkányi farkasa van, Castor, és azt mondja, nincs embere? - Szkeptikus volnék? Nézze el nekem, de a múltbéli akcióik falkánként sem épp két emberes melók voltak, hát még ha összeadjuk a kettőt! Joggal állok hát értetlenül a dolog előtt, s mindezt csak tetézi, mikor közli, négyen se bírtak a két szerbbel. Mi a fenéből vannak ezek?! - Nos... az elképezés a közös fellépés volt ellenük, de mivel - ahogy fogalmazott - nincs embere, így magunknak kell intézkednünk. - Minek körítsek? Nem plüssfarkas, hogy ne tudja elviselni: ebből a körből kimarad úgy fest, hacsak nem tud valamivel hozzájárulni a dologhoz. - Ugyanakkor ha bármi információja van a kettősről, amiről esetleg mi még nem tudunk, úgy megköszönném, ha továbbítaná azokat a szokásos emberrel.
Elég erőteljesen feszegeti a határaimat a kérdés, mégsem méltatom többre némi szájrándulásnál. - Egy egész Protektorátusa van, mégis addig terjed a munkássága, hogy a helyieket egzecíroztassa. Közlöm vele válaszul, hiszen akár holnap reggelig is mutogathatnánk egymásra, hogy melyikünk felelőssége a kóborokkal foglalkozni. - Ideje volt. Mosolyodom el cseppet sem őszintén, amikor kijelenti: innentől átveszik ők. Különben is, miért intézzünk el mi mindent? Hogy ők nyugodtan kevergethessék a főzeteiket, meg lógassák a lábukat? Legalább ők is csinálnak valamit. - Azon kívül, hogy teljesen idióták? Nem túl sok. - vonok vállat aprón - Kettőről tudunk, testvérek. Az idősebb egy konfrontáció alkalmával szitává lőtte az öccsét, elképzelésem sincs, hogy miért tette, de látszólag célja volt a dologgal. - nehéz ezt elhinni, de ha feltételezem, hogy valamelyest beszámíthatóak, akkor ragaszkodnom kell ehhez - Szakszerűen tudnak élve eltemetni, és látszólag semmivel sem lehet hatni rájuk. Olyan háromszáz körülire tudom megtippelni őket, valamiféle balkáni népség, bolgárok vagy szerbek... Fogalmam sincs, hogy mit szeretne hallani, de a magam részéről ennyivel tudtam hozzájárulni a beszélgetéshez. Ha lett volna alkalmam arra, hogy személyesen is megismerhessem őket, akkor egész biztosan bővebb portfólióval állhatnék elő, ennek hiányában azonban a Protektornak be kell érnie ennyivel.
Csak megemelem a poharamat felé szavaira, mielőtt belekortyolnék. Szavakkal nem felelek, mert valóban napestig mutogathatnánk egymásra, akkor se haladnánk semerre. Más esetben talán még meg is mosolyognám, ahogy mosná kezeit azzal az "Ideje volt."-tal, de jelenleg sokkal inkább azon kattognak a gondolataim, hogy gyorsan és csendesen kellene lerendezni mindezt. Erre pedig - bármennyire nem tetszik az ötlet - egyetlen megoldást látok jelen helyzetben. Kissé felszaladnak szemöldökeim a szitává lövés kapcsán. Jómagam eddig is kételkedtem benne, hogy bármi logika lenne a tetteikben, de ezek után... nem biztos, hogy keresnék racionalitást a portájuk táján. - Szerbek. - Bólintok és lehúzom a pohár aljában lötyögő italt, majd távozáshoz készülődve emelkedek fel ültemből, hogy kezemet nyújtsam az alfának. - Mindig öröm önnel meginni egy italt, Castor. - Hogy van némi irónia és önirónia szavaimban? Meglehet, de lássuk be, a villámrandik az egyitalos megbeszélések szakavatott mesterei vagyunk mind a ketten. A kézfogást követően távozok. Fel kell keresnem egy Első farkast, sej...
Kezdőlap
//
//
//
