Kissé önelégült közönnyel veszem tudomásul, hogy sikerült a tyúkszemére lépnem. Szóval erről fúj a szél... Hát, kispajtás, mondjuk ki, mert barátok közt vagyunk: szar ügy, megkaptam a szerelmedet. Mégis melyik hím ne akarna ilyen helyzetben körbe-körbe rohangálni örömében? És az még csak hab a tortán, hogy nemhogy ideges lett, hanem még vissza is vett a lendületből. Persze, ha még mindig együtt lennénk Trishával, lehet, hogy nem így csapódna le a dolog, ennek ellenére most baromi jól érzem magam. - Bizony ám... Bólintok lassan, amikor szóban is jelzi, hogy leesett neki a labda, de nem üti vissza, mert inkább... Hagyja, hogy kipattogja magát, és aztán tovább guruljon a padlón az a bizonyos... De közben persze az én tudásom is gazdagodott: a fia. Szóval, soha nem fogok megszabadulni ettől a "Gyermek szerelmes a Teremtőjébe" maszlagtól? Sóhajtok egy röpkét, de Benjamin ennek nem tudhatja a hátterét. Újra nekidőlök a szék támlájának, és onnan hallgatom tovább. Micsoda okfejtés. Esetleg szimpi lesz neki a falka, és szeretne itt héderelni. Most erre mit mondjak? Nem, nem adom elő megint a "Nézzen körül, mérlegeljen és döntsön" című jófej dumát. Inkább elgondolkodok. Még az is lehet, hogyha itt nem sikerül az emberek alacsony létszáma miatt kiépíteni az alvilágot, nem is lenne rossz ötlet a világ fényesebb oldaláról hatalomra jutni. Az ötlet tetszik, nagyon is, ám ennek egyelőre nem adok hangot. Lehet, hogy most le fogom taglózni, de így legalább kiderül, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet. Mert ha ennyin elbukik, akkor még mindig jobb, hogy most derül ki, mintha éles helyzetben adná be a kulcsot. - Lehet, hogy szimpatikus? Nézze Benjamin, ezt a játékot én már nem játszom tovább. A lehet, hogy szimpatikus a falkám téma kapui bezártak. Vagy itt marad, vagy eltűnik innen, miután rendezte a dolgait Patrishával, mert ha megtudom, hogy a másik falkába ment, maga lesz az első, akit megkeresek a csatamezőn. - nézek rá roppantul komolyan. Aztán persze jönnek a kellemesebb vizek, de még így se vagyok hajlandó átmenni nyálas, felmagasztaló stílusba - Megmondom őszintén, hogy igazán értékelem a politikai ambícióit, és nem is lenne ellenemre, ha egy hozzám hű farkas csücsülne a város élén. Ami természetesen azzal jár, hogy miközben szervezi a saját dolgait, alkalomadtán igába hajtja a fejét, és hajlandó marionett bábúként mindenen átvinni azt, amit mondok. Nem, a karrierjével nem játszadoznék, ellenben nekem is lehetnek olyan érdekeltségeim, amiben igen is visszaélnék azzal, hogy egy farkasom a polgármester. Mi a célja? Pénzt akar? Hatalmat egy rakás ember felett? Lelke rajta, nem érdekel. Amíg szükség esetén a rendelkezésemre áll. Összefonom az ujjaimat, és mire befejezem a monológot, addigra az arcvonásaim is megenyhülnek kissé. Sőt, még egy apró, sötét félmosoly is kiül az arcomra. Amit többek között az a hiú elvakultság táplál, hogy alkalomadtán Patrisha fiát mondhatom a magaménak. Ha kefélnek, az meg... Remélem, hogy nem fog érdekelni. - Így már beszélhetünk komolyabban is... Jegyzem meg aprót bólintva. Most már tervezgethet, hogy tisztában van azzal, hogy én mit várok el (és nem kérek) tőle. Ha ez neki szimpatikus, akkor majd megvonom a vállam, ha nem, akkor... Az az ő döntése. Ja, és még valami. - Patrishát hamarosan fel fogom keresni. Addig maradhat. Hogy a vendégek között, vagy a farkasok közelében, az már a maga döntése.
*Ezt az önelégült mocskot. Legalább annyira el van telve magától, mint időnként én és ez azért már sérti az egómat. Mindegy, majd később nyalogatom a sebeimet, most okosnak kell lennem és nem önérzetesnek. Valószínűleg nem egy nálam kétszer idősebb domináns hímmel fogok leállni harcolni, ha eddig megúsztam minden ilyesmi nélkül. De tény... egy kicsit beverném a pofáját. Csak az önelégültség miatt. Mikor belekezd a beszédbe, kicsit felszaladnak a szemöldökeim. Nem az elvárásokkal van a problémám, csak nagyjából úgy kezd bele, mintha személyemben az összes eddigi kóbort tisztelné meg ezzel, akik ezek szerint nem húzták itt túl sokáig. Húúú... kellemetlen lehet. Persze ezt szóban inkább nem hozom fel, legjobb lesz ha én nem piszkálom Castor tyúkszemeit. Az enyémek meg már úgyis edzettek.* - Miből gondolja, hogy válogatni akarok? Célzottan magukhoz jöttem. Éljen faviskókban a hegy tetején a hóhér. Meg egyébként sem vagyok olyan hülye, hogy úgy ajánlgassam magam, hogy nem vagyok biztos abban, kihez is akarok csatlakozni. Harci helyzet van, nem válogathatnak, szóval nem lettem volna köteles megosztani a terveimet, amúgy is bekerültem volna a szupercsapatba. Szóval... igazából én tennék szívességet éppenséggel. Csak úgy mondom. *Sunyi módon, de csak megpróbálom visszavenni a beszélgetés fonalát, mert tényleg én vagyok az aki szívességet tenne. Mint, ahogy ezt Castor is mondta, nem kötelező ám csatlakoznom, vagy egyáltalán bármit kezdenem itt a városban. A továbbiak meg nekem tökéletesen megfelelnek, arra pedig, hogy hol éljek, csak vállat vonok.* - Oly mindegy... deeee... az azért érdekelne, hogy mikorra is szándékozik belőni azt a hamarosan-t. Csak úgy, hozzávetőleg. *Igyekszem ám tapintatosan érdeklődni, biztos, ami biztos. Csak azért szeretném tudni, hogy milyen hosszú időre érdemes berendezkednem. Bár nem tudom mihez is kezdenék, ha itt végzek.*
Célzottan hozzánk jött? Ezt nevezem én szerelemnek... - Még Patrisha nélkül is úgy gondolja, hogy helye lenne itt? Egyébként tisztázzunk valamit már most: azzal senki nem tesz szívességet, hogy idejön és csatlakozni akar. Persze, maga nem ismer, de annyira csak nem nézek ki hülyének, hogy boldog-boldogtalant az enyéimhez eresszek, aki ide veti magát. Ez nem célzás, ez egy tény, amit jobb, ha tudomásul vesz, mielőtt azt gondolná, hogy remegő térdekkel várom a kóborokat. Szóltam oda keményen, és az sem érdekelt igazán, ha most azonnal felkel és távozik. Neki vagy Patrisha kell, vagy a hatalom. Én nem sajnálnám a pénzt arra, hogy esetleg a kampányában segítsem, ha eljön majd az ideje. A hegyiekről ezt nem biztos, hogy el lehetne mondani. Aztán persze az pont nem érdekel, ha fogja magát, átcuccol Los Angelesbe és kormányzóvá avanzsál. Nem az én ügyem. - De akkor ugorjunk neki még egyszer. Tiszta lap, és társai... - lopva körülnézek, és felmérem, hogy nem szükséges gondolatátvitelre váltani - Benjamin, ha úgy gondolja, hogy a Teremtőjétől függetlenül szeretne karriert csinálni ebben a városban, nyitott vagyok arra, hogy amiben kell, támogassam. - azaz, ne öljem meg itt helyben - És igen, roppantul örömteli lenne számomra, ha ezt az utat választaná, egyúttal biztosítana engem arról, hogy ha netán nem úgy alakulnak a dolgai, ahogy eltervezte, akkor is bírni fogom a lojalitását. - ha megpróbál lelépni, megölöm álmában - Mindezekért cserébe munkát, tisztet, otthont és védelmet biztosítok magának, amennyiben igénye van ezek közül bármelyikre. Ha benne van, tegezzen. És akkor most úgy veszem, hogy mindennel tisztában van. És én is. Egyikünk sem visel nagyobb mellényt, mint amekkora a rá való méret, és tudjuk, mit akarunk egymástól. Ja, és igen. Patrisha. - Amint ennek a beszélgetésnek vége. Elég karcsú? Ennél hamarabbi időpontot nem tudok neki garantálni. Még csak az kellene, hogy bárki előtt beszéljek Patrishával telefonon.
*Jaj, de rászálltunk a Patrisha témára. Ez az a tipikus, ha megvan a bika töke, akkor jól markold meg hozzáállás. Hát az én bikám tökét senki nem fogja markolászni, hangozzon ez bármennyire is röhejesen. Mindenesetre végighallgatom, a végére pedig még egy kis gyanútlan csodálkozás is kiül az arcomra.* - Végül is létszámhátrányból szép a győzelem, igaza van. De gondolom ez ilyen macsó alfa-dolog lehet, amit úgyse értek. De én akkor is magára bíznám, hogy megmondja lenne-e helyem itt. *Nem várok én vörös szőnyeget, bár azt sem utasítanám vissza. Viszont engem nem etet be a süket dumával, hogy nincs szüksége új farkasokra, amikor egy kirobbanni készülő vulkánon piknikeznek. Szerintem minden támogatásra szüksége van, csak komolyan azt hiszi, hogy most jöttem le a falvédőről. Patrishát meg inkább nem emlegetem fel újra, mert lövésem sincs mi lesz, ha valamiért megint elmegy. Igazából attól függ, mit ajánl Castor, ha végre egy kicsit hajlandó lesz félretenni az egóját. Kibírtam több mint száz évet a nő nélkül. Ha itt is csurran-cseppen nekem valami, akkor talán kibírok még pár évet a a "lángoló" szerelmünk nélkül. Na, tiszta lap, akkor érdeklődve hallgatom, hogy mégis mit ad elő és... hát egyemmeg. Még kicsit oldalra is billentem a fejem, de bármennyire is igyekszem a könnyfátyol már nem jön össze. Azért megindultan tekintek rá.* - Számomra is roppantul örömteli lenne, de ha most ölelkezés jön, akkor verd ki a fejedből. Legközelebb a szövegről is vakard le a cukormázat, mert ez borzalmas... ráadásul épp eszek... Csatlakozok, segítek, lojális leszek, ha nem borzolod a kedélyeket még egyszer a tiszta lapos rizsával. *Lehet kicsit hirtelen jön a váltás, de szeretem a színpadiasságot, nem tehetek róla. Mindenesetre a végén már az a fajta grimasz ül az arcomon, amit akkor szoktam vágni, ha hajszál van a levesemben. Lehet egy picikét nyers vagyok, vagy neadjisten tiszteletlen, de bízok benne, hogy leesik neki, hogy nem őt kritizálom, hanem a kedvesnek szánt szövegét. Nem tudom mi járt a fejében, amikor kimondta, de remélem neki is legalább annyira forgolódott a gyomra közben, mint nekem. Amúgy igazat mondtam még a lojális dologban. Falka-csatlakozás előtt nem érdemes elgondolkozni a jövőn, mert a végén még hazudnék. Így mivel nekem egyelőre mindegy, nem érezni irányomból hazugságot. Sőt, az is tök igaz volt, hogy majdnem kipakoltam Vukkot.* - Hű... nagyon karcsú... már-már anorexiás. Azért egyet alhatnánk rá. *Na jó, erre nem számítottam és úgy mint eddig minden, ez is tökéletesen kiül az ábrázatomra. Szép és jó, hogy most itt a nagy lehetőség, de speciel túl hamar, ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy ezzel a meleg ősemberrel is hált Philippe óta. És most azért baromira örülök, hogy Castor nem tud olvasni a fejemben... meleg ősember... vajon hány tizedmásodperc alatt tépné le a fejem, ha így hívnám?*
Kissé oldalra fordítom a fejemet, és úgy hallgatom a magas lóról való pofázását. Még egy halovány mosoly is kiül az arcomra, egész együtt érző fejet vágok... Igen, azt hiszem, hogy átlényegültem megint valamiféle megtévesztő, mosolygós csendes gyilkosba. Amikor befejezte a monológot (és tegezésre váltott!!!), csak bólintok egyet. - Rendben, igazad volt Ben, ez már tényleg sok volt. De tudod, a protokoll. Meg aztán, mégis egy leendő polgármesterrel beszélek... Mosolyogtam rá, és hajtottam előtte fejet egy kissé. Aztán ránéztem, végigmértem az arcát, az egész fizimiskáját, míg végül a tányérján állapodtam meg. Vidáman felkeltem a székről. - A ház vendége vagy. És most, meg fogom mutatni a szobádat. Ha bármi kell, szólj le a konyhára, és felviszik. A hangomban igazság szerint semmi sem volt, pusztán egyszerűség, és talán az első utasítom felé. Mert végül is, mintha azt mondta volna, hogy itt szeretné megvárni Patrishát. - Akkor mikor hívjam? Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy mikorra készülsz fel rá? Igen, ebben már némi csipkelődés, de amekkora hólyag, ennyibe nem fog belehalni, legfeljebb visszaszól megint valamit, amit én szépen felírok a képzeletbeli fekete noteszembe, és a megfelelő helyen és időben majd szépen előveszem, és aztán... Ha nem akar jönni, akkor mögé lépek, és nemes egyszerűséggel kihúzom alóla a széket. Hogy eltaknyol-e, agy sem, az már nem rajtam fog múlni. - Mehetünk? Körbenézek, és finomat utalok a bennünket körülevő civil szempárokra. És fülekre. És végtagokra. És úgy... Mindenre. Ezek itt tudják, hogy én ki vagyok, szóval ha most leáll velem veszekedni, még az is megeshet, hogy még ennél is kellemetlenebb helyzetbe fogunk kerülni. De ha még mindig nem akar megindulni (de miért is ne akarna), akkor felkapom a tányért, amiből evett, a másik kezemmel megragadom, és kivezetem az étteremből a személyzeti lépcsőhöz. Remélem nem lesz olyan, mint egy kölyökkutya, aki épp most szokja a pórázt, mert akkor inkább felhívom az Őrzőket,hogy töröljenek emlékeket, de muszáj leszek jó modorra tanítani a kis mocskost. Nem pisilünk a gazdi lakásába... Szóval, valamilyen úton-módon, de ki kellett, hogy kössünk a személyzeti lépcsőházban. Itt megállok egy gyors pillanatra, megvárom, amíg ő is így tesz, aztán a korábban magamhoz vett maradékos tányért leejtem a földre. - Edd meg. Nézek rá szépen, mintha csak azt mondanám neki, hogy kösse be a cipőfűzőjét. Ha nagyon ágál, akkor kissé erőteljesebben elismétlem a feladatot. Nem olyan nehéz egyébként. - Nem hallottad? Edd meg. Az én kajámat eszed az én házamban. De mivel ennyire mocskos a szád, és még rohadtul nem ismersz, így oldjuk meg közösen. Tiszta száj - finom étel. Mocskos pofa - mocskos étel. Egyél. Parancsolok rá. Nem érdekel, ha térdel, vagy a kezével szedegeti fel... Most még választhat. Megeszi magától, és rendben leszünk a következő stikliig, vagy megetetem vele, de abba a gyomra is bele fog repedni. - Nincs harag, meg semmi, csak tudod, nem szeretem, ha sértegetnek. De most majd megtanulod. És legközelebb nem lesz belőle probléma. Ha még mindig csak pofázik, akkor kénytelen vagyok ráfogni a tarkójára, és lenyomni a földre, egyenesen a földön levő ételmaradékba. És akkor ebben az esetben vehetjük úgy is, hogy behódolt nekem.
*Na jó ez ijesztő. Amikor a húrt feszegetem, akkor nem ilyen reakciót várok, hékás! Kicsit hátra is hőkölök a nagy egyetértés hallatán, valamiért közel sem vagyok benne biztos, hogy ennek jó vége lesz. De mit csinál? Megver? A civilek előtt érdekesen venné ki magát, főleg, ha valóban indulok a polgármesteri címért. Ugyanolyan óvatos és gyanakvó tekintettel nézek rá fel, amikor felkel a székből. Most mit vár? Ovációt? Inkább nem mondok semmit, mert attól tartok készül valamire. Főleg, ha még kísérgetni is akar.* - Egyelőre tökéletes az a szoba, ahol most vagyok. Oda meg... én is feltalálok. *Próbálok jámbornak és fesztelennek tűnni, de tutihétszentség, hogy érzi rajtam, hogy most bizony tartok tőle. Miért is nem tudom legalább néha befogni azt az ólajtó nagy pofámat... Azért a kérdésre vágok valami grimaszba fulladó mosolyt, jelezvén, hogy milyen vicces itt valaki. Nagy mókamester ez a Castor, csak ne csinálnám mindjárt össze magam tőle. Minek kellett felállnia? Amikor leült akkor is ekkora volt? Komoly szemtengelyferdülést kapok, ha még sokáig kell rá felnézni.* - Öhm... holnap? *Vonok kissé vállat kérdő tekintettel. Lehet, hogy gyáva dög vagyok, de ekkora pofával máshogy nem is éltem volna túl sokáig. Jobban tetszett amikor még tényleg úgy tűnt, hogy tárgyalunk és nem úgy, mintha a kicsinyes bosszúját készítenénk elő. Erre mögém sétál, én pedig igyekszem a szemem sarkából akkor is követni, amikor oda ér. Ettől még a szék kihúzása váratlanul ér, úgy pattanok fel, amikor észlelem, mint akit épp most csapott meg a kettőhúsz. Talán a gesztus hirtelensége miatt, de a kérdésre első körben tátogok egy sort. Most erre mit mondjak?* - Akár. *Megy nekem a diszkrét kimértség is ám. Tudtam, hogy tervez valamit, az ilyesmihez van orrom. De ahhoz neki még orr se kell, hogy kiszagolja, hogy feszengek, hiszen látszik rajtam. Arcom is beállt egy elég kellemetlen grimaszra, ami meg még annyira sem tudatos, mint a feszengésem. Nem is akarok én vele, menni, de amikor már nyúlna a karomhoz, gyorsan elhúzom és megindulok magamtól.* - Megyek, járok, ügyes gyerek vagyok. Csak a fejemet ne bántsd, az az egyetlen használható dolog rajtam, de ha hülyére versz, akkor annyi hasznomat se vennéd, mint egyébként. *Azért nem lehet elmondani, hogy nem próbálkozok jobb belátásra téríteni. Csak azt nem értem, hogy a tányéromat miért hozza. Maradékot kajál? Micsoda kiszolgálás lehet itt, tényleg. De most nem is szívesen gondolkodok az itteni konyhán. Olyan helyre értünk, ahol csak ketten vagyunk. Vajon merre hajoljak majd el? Áh, minek áltatom magam, sosem harcoltam senkivel. Bár biztos van bennem is valahol egy vadkan, majd jön ösztönösen.* ~Leesett~ *Szinte reflexből megjegyzem, ahogy letekintek a földön összetört tányérra. Azért nagyot nyelek, mert megint nem tudom hova tenni a dolgot. Valószínűleg zavaromban sikerült "hangosan gondolkodnom". Azért a parancs hallatán kissé értetlenül tekintek rá, majd némi undorral le a földön heverő ételre.* - Ki tudja, hol jártak... *Próbálok belekezdeni halkan, de esélyem sincs befejezni a mondatot. Kicsit össze is rezzenek a parancs hallatán. Kissé védekezőn emelem fel a kezeimet, de már azért erősen ott van a hangomban, hogy tudom ki a főnök és az nem én vagyok. Ha muszáj képes vagyok én ám meghajlani más akarata előtt.* - Nyugalom... eszek. A naturalizmus szépsége, nemde...? *Hát ez elég gyatra, mint az a békülékeny mosoly, amit mellé próbálok villantani. Na jó, inkább lehajolok, legyen meg az öröme, de az tutihétszentség, hogy nem fogok odatérdelni. Ez egy drága nadrág. Amolyan tessék-lássék módon felveszek egy darab húst és méla undorral helyezem a számba. Fúj, bakker, remélem senki sem járkált itt kutyasz.ros cipőben. Remélem elég készségesnek tűnök, ahhoz, hogy ne érezze szükségét a további fenyítésnek.*
Nem mondom, hogy nem élvezem annak a folyamatnak az észlelését, ahogy a főgyökér mohává lényegül át. De nem is számítottam másra, mert az, hogy valaki fél tőlem, az már szinte rutingyakorlat. Túl természetes, és túl sokszor volt példa rá, hogy akár csak elmosolyodjak a dologtól, vagy hogy királynak érezzem magam. Főleg nem egy Benjamin szintű nikkelbolhánál... De láttam én benne a jót és a szépet. Ezzel a stílussal nagyon sok munkakörben nyert ügye lenne, de velem melléfogott. A falkában az Alfával szemben ennek nincs helye. Ahogy a gondolata megszólal a fejemben, kissé megcsillan a szemem, és halovány "na ne mondd" arckifejezést veszek fel. Persze, hogy leesett. Mert én azt akartam, hogy leessen. Ágált, én újra kiadtam a parancsot, aztán csak rávette magát. - Ne aggódj Benjamin, úgysem kapsz el semmit. Fűztem azért hozzá halkan és unottan. Mély levegő: ha most nem kezd el zabálni, akkor jön a gyomorszaggatós rész. De lehajol, és szépen táplálkozni kezd. Ezt már szeretem. Végig rajta tartom a szememet, és meg vagyok róla győződve, hogyha ilyen iramban folytatja a kajálást, akkor holnap reggelre nagyon fog fájni a dereka... Ha egy-egy falat után elbizonytalanodna, "bátorító" bólogatásokkal jelzem, hogy nagyon ügyes, folytassa csak nyugodtan. Addig én ugyan el nem engedem, amíg akár egy apró kis cafatka is marad a padlón... Ha megint megpróbálja kivágni magát a helyzetből, akkor felsóhajtok, és egyszerűen ráfogok a tarkójára, és addig nyomom le a földre, amíg le nem térdel. De ha csendben tűri, akkor csak zsebre dugott kezekkel állok, és néha közelebb rugdosok hozzá egy távolra került kajadarabot. Csak hogy érezze a törődést. - Remélem,meg vagy elégedve a konyhával. Ami pedig minket illet, rendben vagyunk. Közlöm vele már egy mosollyal, amikor végre befejezte, majd a törött tányérral mit sem törődve intek neki, és indulok fel a lépcsőn az egyik üres szobáig a farkasok szintjén. Benyitok, körbe nézek, és megállapítom, hogy kezdetnek tökéletes. - Majd ide költözz fel. Ja igen, majd ugorj be Gabriel Simmons-hoz oda... - mutatok Gabe szobájára - Majd ő betesz a biztonsági rendszerbe. Más egyelőre nincs. Gondolom, elég nagy a szád ahhoz, hogy szólj, ha valami kell. - ismét rávigyorgok, ami egyben egész biztató, de azért a hangomban ott bújnak az eddig történtek. Akkor holnap hívom Patrishát, és kereslek a hírekkel. De készülj úgy, hogy érdekelne még rólad egy s más. Vagy beszéljünk most? Kérdezem meg. Ha igent mondd, akkor bemegyek a leendő szobájába, ha nem, akkor csak bólintok egyet, intek felé, és elvonulok a lakosztályomba.
*Ja, hogy az egészet meg kéne ennem? Miután az első falat után feltekintek rá, ez már egész biztosnak tűnik. Fúj már! Nem is az a bajom, hogy meg kell alázkodnom, volt már dolgom erős alfával, de ez már gusztustalan. Arra, hogy nem kapok el semmit, csak egy fancsali mosolyt villantok rá, éppenséggel teli szájjal, mert így sikerül. Kulturált ember pedig evés közben nem beszél... bár nem tudom mikor lettem ennyire rendes fazon. Valószínűleg inkább azért tömöm a búrám, mert addig is csendben vagyok, márpedig nem most kéne kinyitnom a számat. Nem csak azért mert nagy a pofám, hanem mert liftezik a kaja, amit lenyelek. Mekkora poén is lenne lehányni a cipőjét... Ezt fel kell írnom az elvégzendő dolgok listájára. Azért amikor már felém rugdossa a kaját, feltekintek rá, hogy ezt most komolyan gondolja-e. Akkor már meg is taposhatná ennyi erővel, végül is kicsire nem adunk. Mindenesetre inkább csak eszek tovább és sikeresen leküzdöm az utolsó falatot is és véééégre felegyenesedek nagyot szusszanva. Egy kib.szott hős vagyok.* - Persze, a kiszolgálás pedig páratlan. *Hangomból érezhető némi szarkazmus, mint ahogy az arcomra is kiül a savanyú és módfelett ellenszenves mosolyaim egyike. Szinte repesek a boldogságtól, hogy már rendben vagyunk, nem látszik? Még jó, hogy a tűréshatárom, ami a megalázást illeti, valahova nagyon ki van találva, ilyen téren fát lehet vágni a hátamon, csak ne merészeljen még egyszer a földről etetni, mert akkor nem leszünk rendben. Mindenesetre követem, nem nagyon van kedvem most nézelődni, ahogy megyünk a falkás rész felé. Lehet, hogy durcás vagyok, nem érdekel.* - Áh, még fogalmad sincs mekkora szám van. De rendben, bár vártam a királyi vacsora után a fanfárokat és az olajágakat, de azt hiszem így is jó lesz. *Mondom némi megjátszott egykedvűséggel. Nehogy már azt várja, hogy farokcsóválva körbeugráljam. Nem vagyok egy hülye kis pincsi. Persze a húrokat most már csak óvatosan feszegetem, a megfelelő határokon belül és inkább csak humorként tüntetem fel a dolgot. Az a biztos, ugyanis semmi kedvem a desszerthez. Ki tudja, lehet a falról kéne lenyalnom. Patrishára bólintok, de arra, hogy most beszélgessünk még... hát komolyan elcsodálkozom, mely nem kevésbé jelenik meg az ábrázatomon is.* - Más is meg szokott nyílni neked miután behódoltattad, vagy csak engem nézel ennyire perverznek? Mert akkor mindenképp megtisztelő, de ez nem szerepel a fétiseim között. Ráadásul a padlóról is legalább hatféle fertőzést kajáltam fel, így bármennyire is csábító elképzelés, hogy lehányjalak, de inkább kihagynám. *Kicsit meg is lapogatom a hasam, még mindig lent van, remélem ez nem is változik. Azért valami barátságosabb mosolyt is összehozok a magam sunyi módján. Szerintem még mindig finoman és nőiesen utasítottam vissza, szóval egy szava sem lehet, a fejlődés útjára léptem. Nemsokára én leszek az anonim f.szkalapok csoportjának vezetője. Ha pedig nincs egyéb mondandója számomra, akkor esetleg még biccentek is neki és megkísérlek elmenni mellette. Csak nyugisan, úgy mint ahogy a Hold kering a Föld körül... magyarán úgy kerülöm ki, hogy mindig előttem legyen és csak amikor már szemmel láthatóan nem fog a tarkómnak ugrani, akkor fordítok neki hátat és indulok vissza az eddigi szobámba. Egy baromi életképes gyáva dög vagyok.*
Kíváncsian várom, hogy vajon mi foroghat a fejében, arra meg végképp, hogy a sok gondolat közül mit oszt meg velem. Ilyenkor egy picit bánom, hogy nem vagyok gondolatolvasó. No mindegy. Amit mond az meglep, mert teljesen másra számítottam. Valamiért azt gondoltam, hogy nem ilyen habitus a leányzó, de tévedtem. ~ Pedig csípem az aranyhalakat~ Mindig is akartam egyet, de nem azért, hogy a kívánságaimat teljesítse, inkább más ok miatt, de ezt most nem fejtem ki. Lemászok a kisasszonyról, mert ideje lenne menni. Még is csak nyílt terepen vagyunk. Ma rendes napot tartok s a ruhám egy részét neki fogom adni. Nocsak, keményebb természetnek ígérkezik a csaj mint az gondoltam. Nem válaszolok neki semmit, inkább átváltozom és felöltözöm. Megfordulok, mert ezt érzem helyesnek. Szerinte meg is fordulhatnék, de még sem teszem. Inkább a számba nyomok egy epres nyalókát. Figyelem ahogy bele bújik a nadrágba és a pulcsiba is s miután kész van, meglesem ember alakját. Azt nem lehet mondani, hogy a ruhámba csinos lenne, de arcának vonásai szemre valók. Ahogy ejtettem egy kicsit nagy rá, de ez legyen a legnagyobb baj. - Elviszel? Nézek körbe, mert gondolom a kocsijára gondolt, nem pedig egy két személyes biciklire vagy kitudja, kinek milyen hóborja van. - Én is oda tartok Jegyzem meg ezzel, pedig bele egyezve, hogy elvisz. Ha már felajánlotta akkor miért ne? Csak biccentek a köszönésre. Nem jött volna jól a tesónak ha megöl egy embert, mert azzal csak szítaná a már lángokban álló tűzet. Az út alatt nem beszélgetünk, én legalább is nem szólók egy árva kukkot sem. Amint a hotelhoz érünk csak akkor nyitom ki a számat, azt is csak azért, hogy a nyalóka rudat a kukába vágjam. - Kösz a fuvart. Gondolom átszeretnél öltözni. Nem tudom, melyik szobába vagy. Én a vendégeknek fent tartott. 102 szobában lakom. A ruháimat bedobhatnád ha már nincs rá szükséged. Mosolyodom el, mert a kedvenc pulcsim van rajta, amit zárós határidőn belül szeretnék visszakapni. Azt azért nem mondom, hogy hány napja van rá, de nem sok, mert ahogy a dolgok állnak.... hagyjuk ezt most. - Egyébként pedig ha nem sietsz vagy nincs valami fontos dolgok, akkor meghívnálak egy kávéra. Érdekelne pár dolog veled kapcsolatban, amit esetleg meg is tudsz válaszolni egy csésze gőzölgő ital mellett. nem kötelező velem tartania, ha nem akar, agy más dolga van. A hotelbe még tartózkodhatok, így azt hiszem nem szegem meg a szavamat. Megvárom a válaszát és utána elindulok, hogy legurítsak egy kávét, mert szükségem van egy csésze feketére.
Leparkolok a hotel zárt parkolójában - odakint nem szívesen hagyom a kocsit, mert még csak az hiányzik, hogy apu kérdőre vonjon és szaglászni kezdjen... Oda lenne a "barátnőmnél lakom" álca és még szét is tépnék ezek a vadállatok itt. Márpedig a polgármester lányának lenni csak olyan polgármester apával jár kiváltságokkal, aki él és virul. - Ez a legkevesebb. És igen, nem ártana átöltöznöm, de majd kimosatom és visszaviszem a ruháidat, csak szólj, hogy mikor vagy benn. - Nem igazán tetszik ez a "Csak dobd be!" stílus, de nem is igazán üt szíven, éppen ezért nem teszem szóvá, csupán finomítok rajta egy szinte már cukormázat elolvasztó, bájos mosoly keretében, miközben kikászálódunk a kocsiból. A meghívás már mindjárt jobb színben tünteti fel a pasast, kedvem is lenne rábólintani, noha kávétól most kissé erősebb kellene a történtek fényében. A megjegyzésén felhorkanok nevetősen. - Azok után, ahogy Mr. De Luca beharangozta a jelenlétem, sokan vannak ezzel így. Mintha valami baromi nagy látványosság lennék... - fejcsóválok az öniróniával teli szavak közepette, majd kék tekintetemet a pasasra emelem és "komolyra fordítom a szót". - Hm... mit szólsz ahhoz, hogy én most ellejtek átöltözni és találkozunk a kávézóban?
Valószínűleg bele megy, ugyanis röpke hét-nyolc perc múlva már könnyednek tetsző léptekkel haladok az asztal felé a kávézóban, ahol helyet foglal. Ruhám egyszerű csőfarmer és fehér felső, hozzá illő magassarkúval és arany nyaklánccal valamint karperecekkel kiegészülve. Az egyszerűség ellenére a legújabb divat szerinti, márkás a ruházatom, s egész lényem azt a tényt sugározza, hogy egy magazin címlapjáról léptem elő... semmi közöm a fél órával ez előtt még vértől csatakos kiscsajhoz, aki képtelen fékezni magát egy régi, rossz beidegződés miatt. Mint mondtam, csupán könnyednek tetszenek lépteim. Valójában mázsás súlyokat vonszolok képzeletben magam után. Nem juthat a dolog Castor, sem pedig Jeze fülébe... nekem akkor lőttek. Ennek az egésznek lőttek és Jez hiába tett meg mindent, hogy biztonságban tudjon, ha én ennyivel elcsesztem! Mégis halvány, nyugodt mosollyal foglalok helyet a másikkal szemközt. Azt hiszem, becsaphatom, de pajzsom még nem túl pallérozott, pláne nem egy jóval idősebbel szemben. - Remélem nem érezted hosszúnak a várakozást. Még így is rekord idő alatt sikerült a dolog, ettől csak hosszabban tudnék készülődni! - a pincértől espresso-t rendelek. Cukor nélkül ciánnal.
- Nekem 8 Vonom meg a vállamat, mert ha ki akarja tisztítani, akkor tegye. Nem vagyok ehhez hozzá szokva és nem is biztos, hogy mire kész lesz még élek. Amik előtt állok, kitudja, hogy mi lesz. Ha már így össze akadunk, akkor meghívom egy kávéra mert miért is ne. Érdekelne pár dolog vele kapcsolatban, mert bizony, elég befolyásos személy, bár engem ez soha nem érdekelt, az emberek világába, viszont farkasként, fontos szerepe lehet. - Király, nem minden nap adódik alkalmam a polgármester lányával kávézni Kacsintok rá, mert tudom ki. Mindenki tudja a falkában és valszeg azon kívül is. A mosolya miatt teljesen olyan érzésem van, mint abban a filmben. Mi is volt a neve? A fene sem tudja, de van benne egy mondat, amit megjegyeztem és most eszembe jutott vagyis majd nem, mert már itt van a nyelvemen. A kérdése zökkent ki a gondolkodásból. - Oké, akkor lent találkozunk És együtt vágtázunk el a naplementében rózsaszín pónikon ügetve, miközben a háttérben a Love is in the air dallamai csendülnek fel. Nah ez volt az a mondat ami az előbb nem jutott az eszembe. Most, hogy visszatértem a valóságba nekem sem ártana átöltözni, ezért felmászok a szobámba. Az öröknek valamit vakkantok és a szekrény elé lépek. Felveszek egy fehér inget, melyre egy fekete mellényt húzok. Farmer, mert más nadrágom nincs. Amúgy sem szeretem. A hajamat megigazítom és már kész is vagyok. Helyet foglalok az egyik asztalnál és rendelek magamnak egy kávét tejjel. Nem sokan vannak, de nem nagyon foglalkozom senkivel. Előveszem a telefonomat és pötyögök rajta valamit. Amikor lefagy kicsit mérges leszek és az asztalhoz ütöm. Valamiért túlteng bennem a feszültség, de tudom mi az oka. Várom Carlo válaszát és gyűlölök várni. Kissé idegesen az asztallapra ütök, és nagy hévvel veszem vissza a telefont. Ezzel nem is lenne baj, de közben a pincér letette a kávét, amit sikeresen leborítok, az ölembe. Nagyszerű, jó, hogy átöltöztem. Próbálom a szalvétával letörölni a foltot, de csak azt érem el, hogy még nagyobb lesz. - Nem, természetesen nem és nem kellett volna kapkodni, mert én ráérek. Mosolyodom el, mert időm, mint a tenger, legalább is a mai napon. Végig nézem mielőtt, helyett foglalna. Tudom, hogy a jó modor úgy diktálja, hogy álljak fel és húzzam ki a széket neki, de már nem a kőkorszakban vagyunk, de azért kihúzom a székét és nem érdekel ha látja a barna foltot a gatyámon. - Ne is mond, tudom, hogy mit akarsz mondani Most, hogy jobban megnézlek... Úgy festesz mint a darált szar. Sajnos sikerült leönteni magam, de megadhatnád a tisztító számát, mert nekem lövésem sincs mivel szedjem ezt ki. Mutatok a foltra, mert nem értek a mosáshoz. Miután rendelt magának, kérek még egy kört magamnak, mert hát az előbb sem a nadrágomnak rendeltem ugyebár, de még is az kapta. - Szóval mit kerestél odakint? Teszem fel lényegre törő kérdésemet, mert nem lett volna szabad kint lennie. Még nem olyan erős, hogy csak úgy szaladgáljon, mint nyuszi a vadonba. Persze, lehet, hogy megszökött, ahogy magam is tettem. Néha megkel, mert ez a hotel átmegy luxus börtönbe. Ráadásul érdekel is miért császkált erre felé. Nem mintha rám tartozna, mert egy kölyköt sem vennék a szárnyaim alá. Egyszerűen nem bírom őket, most még is itt ülök, egyel. Kissé előrébb helyezkedem a székben és mind a két kezemet az asztalra helyezem. -Térjünk inkább át a mit kapok cserébe részhez. Gondolkodtál rajta miközben öltöztél? Jah amúgy el kell mondanom valamit neked. Szerinted gáz ha néha beszélgetek a cserepes növényeimmel, mert az egyik női magazinban azt olvastam, hogy ettől és Mozart hallgatásától gyorsabban nőnek. Nem is tudom, hogy hol olvastam. Ezek a szenny lapok tele vannak ilyenekkel. Próbálom magamat kimosni, de szerintem ez nem fog sikerülni. Jó, tényleg olvastam ilyet, de nekem egy növényem sincs. Előbb legeltetném le egy kecskével, mint hogy beszélgessek velük. Az valahogy nem az én műfajom. - Tartasz tőle, hogy beárullak a nagyfőnöknek? Jön a következő kérdés és játszani kezdek a csésze szélével az ujjammal. Szerintem igen, mert amilyen híre van a tesónak én félnék tőle.
Megjegyzésére kénytelen vagyok prüszkölve felnevetni, miközben helyet foglalok, elnézve küzdelmét a folttal. - Ezen ne múljon! - Már, a tisztító számán, ugye. Lattét rendelek, de figyelmem még rendelés közben is Raffaello-é, nem a pincéré, aki odasiet hozzánk. Már épp ragoznám is a helyzetet, de a kérdése torkomra fojtja a szót. Először csak pislogok kettőt, majd hümmentek megadóan. Hát mi ez a számonkérés itt kérem? Azok után mondjuk, hogy megmentett tőle, hogy embert öljek, azt hiszem, megérdemel egy iróniamentes választ. - Tudod, vannak olyan általános emberi tevékenységek, mint az egyetemi gyakorlat a bíróságon, amit nem lehet a hotelből kivitelezni. - Szélesedik ki mosolyom és nem, tényleg nem ironikusak szavaim. Pusztán mintha egy ötévesnek magyaráznám, hogy kettő meg kettő az négy. Komolyan azt hiszi, hogy csak azért, mert kölyök vagyok, még itt fogok ücsörögni a négy fal között, várva a messiást? Az élet nem állt meg attól, hogy farkas lettem! Majd akkor fog, ha Jeze fülébe jut a dolog és átharapja a torkomat. Vagy ha ő nem, majd Mr. De Luca... A gondolatra is fojtogató érzés ölt testet torkomban, s akárhogy nyelek, nem sikerül elüldözni onnét. Hát ez fantasztikus! Nem tudhatja meg egyikőjük sem. - De én... nem akartam bántani. - Szusszanok zavartan és ezúttal kifejezetten jól esik a hirtelen terelése. El is mosolyodom, ahogy sűrű szempillaerdő alól pillantok fel rá. - Megkapod a tisztító számát! - kuncogom, hogy hozzátegyem szórakozottan: - A nadrágtól való megszabadulás meg csak menni fog egyedül is, nem? - szinte már kacér fény csillan tekintetemben. Szerva itt, csere ott... Átpasszoltam a képzeletbeli labdát az ő térfelére ezzel, noha fogalmam sincs, mi célom vele. Talán nincs is... az utóbbi időben rájöttem, hogy felesleges előre tervezni az életben nagyon hosszútávra bármit is. - Öhm... kösz az infót. Majd észben tartom, ha virágot ültetne valaki a síromra. - szusszanok megadóan kortyolva a latttéba. Mozart, mi? Hát ezt nem néztem volna ki belőle... meg a pletykalapból való olvasást sem. Lehet, meleg? - Őszintén? Igen, tartok. A beharapóm komoly árat fizetett azért, hogy a falkátok a védelmébe vegyen, Mr. De Luca viszont nem úgy tűnt, mint aki nagyon szarozna bármivel kapcsolatban is. A legkisebb hibáért is biztos utam van a túlvilágra és ez... - hajamba túrok, nem tudom befejezni a mondatot, miszerint messze nem hiszem, hogy aprócska botlásnak tudná be, hogy beharaptam - vagy mit csináltam. Tudok én egyáltalán olyat? - egy lányt. - Biztos ki tudunk egyezni valamiben a hallgatásoddal kapcsolatban is... - ejtem el a dolgot nagy komolyan.
Élmény, mikor a sors finom keze úgy mozgatja a szálakat, hogy abból hasznom legyen, kivált, ha e hasznot én is felfedezem, s meg is tudom becsülni. Fintor, mikor szerencsésnek kéne magam érezni, ehelyett Daten Poklát érzem a nyakamba lihegni. Corpo di mille bombe! Csinos kis summa fejében óvjam a polgármester lányának drága életét. Ez így első hallomásra nekem is kecsegtetőnek, mit sem sejtve rábólintottam, mert bár élveztem, hogy csupán néha jártam a hotelbe és élhettem világom, olykor nekem se volt ellenemre, hogy a falka közelében legyek. Édes álmaimat egészen addig a napig dédelgettem, mígnem a valóság kegyetlenül arcul csapott a ténnyel, hogy akire vigyáznom kell, Jezebell kölyke, aki balesetből beharapott egy embert, s egyébként sem könnyű természetű. Természetes, hogy tudtam ezekről, mélységesen szégyellném magam, ha ennyiről se tudtam volna tájékozódni. Úgy kellett óvnom viszont, ha lehetőleg ne keltsek feltűnést. Nos, e tekintetben, minden szerénység nélkül állíthatom, hogy nálam jobbat aligha találhattak volna erre a feladatra. Mellékes, hogy a személyes viszonyulásom milyen: munka, elvégzem, megfizetik. Pontosan ezen indíttatásokból ültem a cafétéria-ban, s lapoztam mintegy unaloműzés gyanánt az aznapi lapot. Semmi se tudta benne leköti a figyelmem, ám ezt elég jól lepleztem ahhoz, hogy külső szemlélőknek úgy tűnjön, rendkívül belemélyedtem a hasábok tanulmányozásába. A pajzsom stabilan, sziklaszilárdan áll, a leggyarlóbb halandónál is emberibbnek tűnhettem. A signorina több méterrel volt tőlem, akár tudott rólam, akár nem, én nem vettem róla tudomást. A felszínen. Valójában minden rezdülését, apróbb érzelmi változását ügyeltem, ahogy a környezetét is szemmel tartottam. Bár kétlem, hogy valaki pont a hotelen belül leselkedne rá ártó szándékkal, ámde az ördöggel nem szabad packázni. Csal. Ami semminemű problémát nem vet fel, ilyen a természete, az egyetlen baj, hogy ügyesebben teszi mint én. Zaklatottnak tűnt. Talán lemondta a manikűrös...
A hozzászólást Dominic Santoro összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 02, 2013 5:48 pm-kor.
Alig egy hét telt el a Jezével tett kis erdei, khm, kirándulásunk óta, de már szinte nyoma sincs a sérüléseimnek. Oké, azért ha rosszul lépek, nyúlok, még emlékeztetőül testembe mar a törések nem túl édes kínja, de gyógyulási folyamatom egy átlag emberéhez képest csodákkal határos. Legalább valami, ami jó is akad ebben az elcseszett bundás-létben... Már egy ideje a kávézóban múlatom az időt, befejezve a papírmunkát, amit Mr. Mansf... Peter adott "gyakorlás" címszó alatt. Elégedett szusszanással húzom ki az utolsó bekezdést is, amit szükséges, hogy egyetlen mozdulattal a papírmappára süllyesszem az anyagot, azt mappástól pedig a táskámba. Lattém maradékát könnyed mozdulattal döntöm le és már épp mennék is, mikor a telefonom megcsörren. Ismeretlen szám. Hüm... érdekes. Felveszem a telefont, fülemhez emelem, miközben másik kezemmel a táskáért nyúlok és vállamra kanyarítom egy laza mozdulattal. - Dana Berger, tessék! - szólok bele a telefonba, noha ezzel együtt vissza is huppanok lefagyva a székre. Ezer meg egy hang játszott velem Bostonban, hol szomorítva, hol kacéran duruzsolón... ezt az eldohányzott kiélt hangot azonban nem nehéz felismernem. A zaklatottság nem eléggé kifejező energiáim változásának leírására: előbb halálra vált, majd némileg feleszmélve kifejezetten dühös és egyben riadt kavargás lett úrrá rajtam, hogy a tulajdon gyomrom felfordult tőle és csomót kötött magára - legalábbis én így éreztem. - Honnan van meg a számom? - fakadtam ki fojtott hangon, mire közölte, hogy az egyetemről és különben meg sokkal jobban néznék ki, ha kevesebb ruha lenne rajtam. Erre a megjegyzésre azért elpattant bennem valami, de úgy istenesen, még jó, hogy tanultam a múltkoriból és kapásból háborgó farkaskölyköm kezdtem leinteni. Nyugi van... - Hol van most? - pillantottam körbe a kávézóban, mert szent meggyőződésem volt, hogy valahol itt lehet, tekintettel arra, hogy a ruházatomra tett megjegyzést. Bár az is lehet, hogy blöfföl. Persze, hogy blöfföl, a filmekben is mindig eljátsszák ezt! Én hülye... Dominic ha be is kerül látóterembe, nem tűnik fel, mert mással vagyok elfoglalta nagy riadalmam közepette. Ha 'Mr. Kérem Szólítson csak George-nak' nem csinál ki, akkor majd a szívem fog, olyan gyorsan ugrik meg verdesésének ritmusa. - Mit akar tőlem? - pontosítok a kérdésen, miközben megkísérelek felállni és az asztalok közt lavírozva kifelé haladni. Nem, nem rohanok, pedig szívem szerint futnék... de muszáj eljátszani, hogy semmi baj és nyugisan lépdelni a magas sarkakon kifelé.
Az érzelmei kuszák, vegyesek, egyetlen közös részük van, nem túl pozitívak, s ez megerősített abban, hogy nem kedves ismerős kereste fel. Oddio! Komótosan nekiláttam összehajtogatni a napilapot. Az ilyen heves érzelmi felindulás általában mozgásra bírja a testet is. Ösztön, reflex, mit ad isten, alig egy percen belül a signorina már pattan is, s kissé ügyetlenül leplezve tapintható nyugtalanságát indul meg a kijárat felé. "Hol van most?" Mi tagadás, lassan engem ez a kérdés foglalkoztatni, az eddigiekből pedig egyértelműen kiderült, hogy nem a Mikulás kereste őt. Szívem sajog, mert munkát szimatoltam emögött, így a csendes pihenővel töltött nap képe is messzire úszott. Habár abban az esetben szavamat nem hallja senki, ha nem kötik meg a kezem. Szeretem úgy intézni a rám bízott feladatokat, ahogy az nekem jól esik, az eredménnyel pedig elégedettek szoktak lenni. Hideg mosolyra húztam a szám, majd az újsággal a kezemben én is felálltam, csendben betolta a székem a helyére, aztán a pár asztallal arrébb ülő idős hölgyhöz léptem. Látszólag vele foglalkoztam, az érzékeim azonban a fiatal farkast követték figyelemmel. - Lekötelezett segnora! - adtam vissza az újságot tisztelettudón. - További kellemes időtöltést, őszintén remélem, hogy útjaink még keresztezik egymást! - Melegen megszorítottam a ráncos, fonnyadt kezet, majd búcsúzóul fejet hajtottam és a cucciolo után indultam. Bőséges mozgásteret engedtem neki, mialatt folyamatosan rejtőztem farkasként, nehogy megérezzen, az ő érzelmi hálóját azonban szüntelen tapogattam. Hová-hová, sigonrina? Kint a vendégek között megálltam, tanulmányoztam egy hotelről szóló brosúrát, de addig nem léptem közelebb a lányhoz, figyeljen csak arra, aki hívta, úgy legalább őszintébben reagál, s ahhoz, hogy jobban fel tudjam mérni, mekkora is lehet a baj, erre szükség volt. Nekem valószínűleg csupán egy kis semmiség lesz, ám mivel a védelem a feladatom, nem lenne ildomos félvállról vennem. Még megfosztanak fizetésem egy részétől, amit fájlalnék! - Scusi! A világért se akarok kishitűnek tűnni - kezdtem, miután ő végzett a telefonálással, én pedig mintegy véletlenségből, mellé sodródtam -, de élnék a gyanúval, hogy segítségre szorul. Beszéd közben tovább böngésztem a brosúrát, mintha csak a szobákról kérdeztem volna, s csak a szemem sarkából pillantottam rá, hogy felmérjem, mennyire fehér az arca, milyen űzött tekintete, vagyis: mennyire viselte meg az iménti közjáték. Szegény, érzékeny lelkű ragazza. Mellette vérlázítóan nyugodtnak, mi több, közönyösnek tűntem, s mi tagadás, kevés dolog hozott annyira lázba, hogy ezt a maszkot egy elegáns mozdulattal félre hajítsam. Túlzottan azonban nem kívántam piszkálni, ily' sarkakon, megtoldott magassággal könnyedén orrba fejelt volna, a kifogástalan külsőmnek pedig vége. Nem lenne szerencsés. - Elárulhatná, hogy milyen alapozót használ, e fehérséget irigylem, olykor jól jönne nekem is. Némi csipkelődéstől képtelen voltam elzárkózni.
Ahogy kissé kijjebb érek az asztalok közül, megfordul a fejemben a filmbe illő távozás: a személyzet konyhája felé. De mivel nem üldöztek és az élet nem egy film, aligha lett volna értelme, még ha szerény személyem szerint megtehettem volna lazán, hogy átsétálok az említett helyiségen. A polgármester lánya vagyok, basszus! Velem ne ellenkezzen egyszerű halandó, mert nemhogy munkája nem lesz, de újabbat sem fog kapni helyette... - Te most komolyan zsarolni próbálsz engem? - vonom fel kissé szemöldökömet, mikor beszélgetőpartnerem kiböki, miért is hívott. A helyzet az, hogy energiáimra érzékenyek könnyen kiszúrhatják: nemcsak próbál, de bizony kőkeményen zsarol is, csak van bennem annyi büszkeség, hogy felé megpróbáljam palástolni, mennyire felzaklat ez az egész helyzet. - Küld el a helyet és az időpontot üzenetben. Úgyis tudod a számom... - fanyar, beleegyező hangomba némi morcosság, harag is vegyül. Elköszönni már luxusnak számít, nem is érdemli meg a perverz fajtája... főleg, hogy amint leteszem a készüléket, mögülem egy ismerős hang a lelket is kiijeszti majdnem belőlem. Kettőt szusszanok, igyekszem lehiggadni pár pillanat alatt, hogy érzelemmentes, ám nem túl hihető és eléggé... átlátszó mosollyal a képemen perdüljek meg. - A csajozós dumádon még fejlesztened kell Szépszemű, ha velem akarsz kezdeni. - Jegyeztem meg, noha nem ringattam naiv álmokban magam - talán csak egy apró részem szerette volna, hisz melyik nőnek ne imponálna, hogy egy ilyen pasi csapja neki a szelet? - tekintettel arra, hogy a brossúrát izgalmasabbnak találta nálam. Inkább egyfajta selyemköntösbe csomagolt "Te meg mi a sz*rt akarsz és egyáltalán mit keresel itt?" volt a dolog részemről. Tekintetem előbb tűnt haragosnak, kétségbeesettnek, mintsem űzöttnek immáron, noha energiáim mindennél árulkodóbban terjengtek köröttem, akármennyire igyekeztem palástolni. Egy évszázadokkal idősebb előtt?! Vicc. Az alapozós megjegyzésre pedig már csak tátogni tudok kettőt, mint valami partra vetett aranyhal. Nem, ne is álmodozzon három kívánságról! - Majd ha hajlandó leszel kinyögni, hogy mit akarsz, keress meg. - ütöm el a válaszadást és megindulnék. Az mellékes, hogy teljesen véletlenül az imént poénból kinézett "Belépés csak személyzetnek!" feliratú ajtó felé.
Dominedio mihez kezdenénk elbizakodott zsarolók nélkül? Életünk unalmas és sivár lenne a bohócok nélkül, akik elszórakoztatnak minket pár napra - az ügyetlenebbek órára. Elképzelhető, hogy még sajnálnám is a signorinát, ha... modorban némiképp készségesebben áll hozzám. Ezzel ugyan az én kedvemnek nem tett keresztbe, csupán a saját dolgát nehezíti, ha nem kíván velem jól kijönni, könnyen alkalmazkodok ehhez a viszonyhoz is. Mi tagadás... cseppet se esik nehezemre. - "Csajozós" - ismételtem felvont szemöldökkel, s bár vonakodva, de elszakítottam a tekintetem a kis füzettől és visszatettem a helyére. - Dolcezza, ha az ágyamba kívánnám, higgye el, már ott lennénk. Se hangom, se arcom nem árulkodott nagyképűségről, ez puszta tényközlés volt, némi lesajnáló pillantással köret gyanánt. Meg se fordult a fejemben végignézni rajta, oibò! Egész nap őt figyeltem, lassan minden porcikáját, gesztusát betéve ismertem, éjjel hálaimát fogok rebegni, ha álmomban nem zaklat! - Mindig hízelgő, ha elakad egy szépség szava a jelenlétemben - kuncogtam szolidan, ám a signorina már robogott is tova, hollywoodi rendezőket leköröző drámai érzékkel. - Én keressem? - szóltam utána, ám a hangomat nem emeltem fel, biztos voltam benne, hogy így is meghallott. - Javítson ki, ha tévedek, signorina, de egy zaklató egy napra általában elég. Jobban mondva zsaroló, nemde? - beszéd közben azért utána mentem, s az ajtón túl értem utol kényelmes lépteimmel annyira, hogy szinte a fülébe duruzsolhattam. Rendkívül romantico... - Én meg tudnám szabadítani tőle - folytattam némi hatásszünetet követően, arcomon pedig ártatlan, kisfiús kifejezés jelent meg. - Ám ha nem tart erre igényt, mert perverz élvezetet lel ebben a szituációban... - dőltem neki az ajtónak, s könnyedén vállat vontam, függőbe hagyva a mondatot, csakhogy szerintem így is tudta a végét. Amennyiben maradt volna a kétségbeesett, megmentésre szoruló bella donna szerepben, nem játszadoztam volna, így azonban legalább annyit el akartam érni, hogy kérjen. Megpendítettem előtte a szabadulás útját-módját, ha nem él vele, az ő baja. Tény, hogy nekem ettől függetlenül is tennem kell a dolgom, csakhogy ő erről mit sem tud, így az előny még az enyém, ahhoz pedig túl sok időt töltöttem a világon, hogy ne használjam, illetve élvezzem ki legalább egy cseppjét. - Ha zavarja, hogy minden partvis minket bámul, leolthatom a villanyt! Ugyanis sikerült nagy hevességében egy raktárhelyiségbe toppannia, vegyszerek, felmosók és egyéb, a hotel higiéniájáért felelő tárgyak közé. Valószínűleg egyből kisietett volna, amint rájött, hogy nem hátsó kijárat felé tartott, ám ebben voltam oly' pimasz és a saját testemmel gátoltam.
Nevetősen ciccentem fel megjegyzésére és szemeimet forgatva perdültem meg, elfordulva tőle, mintegy menetirányba, hogy folytassam utam. - Csak szeretnéd, szépszemű! - Jegyeztem meg közben némileg leplezve idegességemet a látszat könnyedséggel. Azért a súlyos, telibe találó szavakra, amiket utánam "vág", megáll az ütő bennem egy pillanatra, s kissé megilletődötten, meglepetten torpanok meg. Jah, hogy közben ő meg utánam jött? Sikeresen hozzám simul mellkasa a hirtelen fékezésemnek hála, ez pedig csak tovább bosszant. Hogy lehet egy ilyen helyes, jó testű pasas ennyire tenyérbe mászóan irritáló? Szinte duruzsol a tenyerem egy pofon kiosztásáért a képére! Dacosan téptem fel - na nem szó szerint! - az első ajtót, ami az utamba akadt, mintegy ignorálni igyekezve Dominic jelenlétét, de ő csak folytatta. Meg tudna szabadítani Fabiantól? Hja, persze... e felől nincsenek kétségeim mondjuk, tekintve, hogy farkas, míg a fószer egy egyszerű ember. Legalábbis nagyon remélem, hogy a Bostoni "ismerősök" között több a normális, mint az olyan, aki ilyen bundás titkot rejteget(ett) előlem és a világ elől... Nagy felindulásomban valamiféle raktárhelyiségbe sikerült bejutnom, ezt realizálva pedig menten sarkon fordultam. Igen ám, de most meg én koccantam a hím mellkasának, mintegy ösztönösen lökve el magamat tőle, hátrálva pár lépést és ez által felvéve/megtartva a tisztes távolságot. A csávónak a szeme se állt jól. Tuti akar valamit... az ilyenek mindig akarnak, ha nincs hasznuk belőle, miért segítenének? - Bvah! - "horkantam fel" megadóan a szavaira, ezzel együtt megragadtam karját, felsőjét és beljebb rángattam, berántva az ajtót is utána. Épp annyi hely maradt, hogy egyetlen lépésnyi távolság még akadt közöttünk, de harmadik embert oda már nem hajtogatott volna be kényelmesen senki. Hátamat a falnak vetettem - egy felmosónyél bele is állt szerintem a gerincembe első körben - és onnét tekintettem fel fürkészőn-dacosan az olasz képére. - Honnan szeded azt a hülyeséget, hogy fenyegetnének vagy zsarolnának? És még ha így is van... miért segítenél nekem? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn, miközben szusszanva fonom össze karjaimat magam előtt. Nem, tényleg nem vagyok olyan buta liba, mint amilyet gyakorta megjátszok.
Finoman somolyogtam, s természetesen mentem utána, ha már erre lettem kárhoztatva. Megtorpanásának köszönhetően könnyen a padlón köthettünk volna ki mindketten, ám annyira nem voltam lendületben, hogy elsodorjam, így csupán mellkasom találkozott a hátával. A helyzet egy meghitt, félhomályos hálószobában még jól is végződhetett volna, mert bármennyire is nincs ínyére, el tudtam volna érni, hogy cseppet se tiltakozzon. Mi több, ő maga jobban akarja, mint én. A raktárnál aztán szemből is egymásnak ütköztünk, ezúttal azonban ő jött nekem. - Signorina, ha nem az előbb heveskedett volna ellenem, most azt hihetném, direkt ragad meg minden alkalmat, hogy hozzám tapadhasson. - Ártatlan arccal néztem rá, a tekintetem azonban egyetlen ártatlan gondolatot sem sugallt. Játékosságot és különféle mókákat annál inkább. Arra már nem is fecséreltem a megjegyzéseket, hogy végül önként rántott be a szűk helyiségbe, a sunyi mosoly, mire ajkaim húzódtak, többet mondott minden szónál. - Meglehetősen jó fülem van - feleltem készségesen, tárgyilagosabb hangot megütve, komolyabb arccal. - Igaz, nem hallottam mindent kristálytisztán, azonban azt a kevés darabkát is könnyedén össze lehetett illeszteni. - Megrándult a szám sarka. - Nem vagyok felderítő, signorina, azonban ez nem jelenti, hogy azon a téren kudarcot vallanék. Bizony, az információszerzés sem állt tőlem messze, minden esetre azt mindig sikerült kiderítenem, ami érdekelt. Hogy is mondják? Kettő az egyben, igen, ilyesmi vagyok. - Ahhoz, hogy ne váljon unalmassá a hosszú élet, kell némi mellékes elfoglaltság - magyaráztam enyhén felvonva a vállam. - Nálam ez a debole a bajba jutott signorák és signorinák megsegítése. Ám ha így jobban tetszik önnek: unatkozom. Ez közelebb állt a valósághoz, mint bárki elsőre hihette volna. Egy ilyen kis városban, mint amilyen Fairbanks, s ahol csupán egyetlen kedvemre való mulató volt, nehéz kielégíteni a nagyvárosi nyüzsgéshez szokott személyemet. Már azon is gondolkodtam, hogy kirándulásokat tehetnék Anchorade-be, bár így, hogy személyi testőrnek lettem felfogadva, ez a kapu - mint az Édenbe való jutás egyetlen útja - bezárult előttem.
Lehet, hogy Dom meg van elégedve a maga hálószobába csábítói képességeivel, de ha már farkasságban nem, ebben bizony vetélytársa lehetnék... nem mondom, hogy büszke vagyok a múltamra - nem emlegetem fel minden második mondatomban, s (elméletileg) senki sem tud róla Chantalon kívül itt Fairbanksben - de tagadnom kár lenne, hiszen megtörtént, formált... tanított. Szavaira gyanúsan édes mosoly szökött képemre, ahogy kék pillantásom a sűrű szempillaerdő alól meglelte Dominic tekintetét. - Ó, hát hogyne! És nem véletlen rángattalak ide se be... - szélesedik ki gonoszkás mosolyom, mintegy tükörképeként a hímének, visszacsengő érzésként felsejtetve némi játékos kacérságot, komolytalan "ígéreteket". - Mellesleg, ha nem hagyod abba a magázást, még tényleg kénytelen leszek vízkőoldóba és lefolyótisztítóba fojtani. - Komolyodott el egy pillanatra hangom s tekintetem is. Már az előbb is kiszúrtam és bosszantott a dolog. Oké, hivatalos közegben elfogadom, talán még valahol a tisztelet jele is lehet - bár elnézve a képét erősen kétlem, hogy felém ilyesmi érzések táplálnák a dolgot. Ugyan már! - Ne vigyorogj! - torkolltam le, mikor kiszúrtam a berántással járó félvigyorát s talán kissé ingerültebben sikerült bevágnom a raktár ajtaját, mint érdemes lett volna (néha képtelen vagyok még most is koordinálni ezt a kölyköt magamban), de annyi baj legyen! Szusszanva és kezeimet melleim alatt karba csapva dőltem hátrébb, kimászva az aurájából - egy által a sajátomat is megszabadítva tőle - és ezzel együtt érdeklődőn, vádlón tekintve rá. - Egy percig sem állítottam ilyesmit, de ettől még nem a te dolgod, ahogy a falkának sincs semmi köze hozzá. - szögezem le állva azokat a lehetetlenül kék tekinteteket sajátjaimmal, melyek hasonló árnyalatban pompáztak, ráadásként pedig gyermeteg báj csillogott mélyükön, igéző, nőiesen kecses íveiken túl. Hogyan is van a játékban? Papír üti a követ...? - De telibe találtad. - szusszanok megadóan, gondolataim pedig a telefonom körül jártak, melyet a farmerom első zsebébe süllyesztettem az imént. Vajon mikor fogja végre elküldeni a helyet és az időt ez a barom, hogy pontot tehessek a dologra? Bevillan, hogy nem kéne siettetni, jobb lenne, ha Dom nem lenne itt, mert még elszedni tőlem a telót, akármennyire ágálok az ellen, hogy "bevegyem a buliba". - Ki kell ábrándítsalak, keresned kell magadnak egy másik hercegnőt, mert ez itt kellően életképes ahhoz, hogy megoldja magának a problémáit! - morrantam, ezzel együtt leengedtem kezeimet és tettem egy fél (!) lépést felé. - És most engedj ki, kérlek! - ezzel nem is lett volna baj, ha nem kezd dallamos pittyegésbe a telefon, hogy üzenetem érkezett. Épp csak megtorpantam, elkaptam Dom pillantását, majd ahelyett, hogy a telefont vettem volna elő, tovább indultam, hogy a hímet mellkasánál tolva kifelé megpróbáljak kijutni a szűkös helyiségből.
- Úgy tűnik, egyre jobban szót értünk! - mondtam majdnem teljesen őszinte lelkesedéssel. Az évek múltával egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy egy kezemen megszámolhatnám, hányszor voltam őszinte, mind szóval, mint mimikával és gesztusokkal. A legtöbb esetben szívfájdalom - nem nekem -, de ilyen-olyan módon hamissá teszem a kinyilatkoztatásaimat. Erről természetesen a beszélgetőpartnereim aligha sejthetnek bármit is. Szeretem a vérvonalam. A signorina fenyegetésére jóízűen felnevettem. - Távol áll tőlem, hogy felbosszantsam - mentegetőztem továbbra is megázódva -, azonban ily rövid ismeretség után ne várjon bizalmas hangnemet. Korom átka a régi szokások berögződése, nézze el, signorina! - Kicsit eltartottam magamtól a karom, fejet hajtottam, mint egy udvaronc az úrnője előtt, mindezt tökéletesen megjátszott tiszteletadással. Meglehetősen nagy ellentmondás volt - újfent - szavaim és gesztusom között: meghajlok, mint egy szolga, mégse engedelmeskedem, azonban a valódi személyiségemmel tisztelem meg, amit tényleg vehet egyfajta kedveskedésnek is. Bár kétlem, hogy tudná, hogy a valódik Dominickal beszél. Igazság szerint jobban belegondolva úgy vélem, ezt még én magam se tudnám garantálni... Mennyei skizófréniaszerűség. Felcsattanására mindössze a szempillám rebbent, ám valóban abbahagytam a vigyorgást, nem a kikészítése volt célom. Questa volta. Alig észrevehető változás ment végbe arcvonásaimon, mikor beismerte, hogy igazam van. Ez nem újdonság, viszont tény és való, hogy hízelgő, valahányszor elismerik. - Sose vonnám kétségbe talpraesettségét - közöltem szenvtelen hangon, szemtelen pillantással. - Nyilván ezt is meg tudná oldani, de kérem, lássa be, nem szeretnénk aggodalmat, s az se hiányzik, hogy következő... infortunio... balesetének áldozata a nyakunkon maradjon. Nem épp finom utalás arra a véletlen beharapásra. Nem szokásom vakon fejest ugrani az örvénylő ismeretlenbe, meglehetősen alaposan utánajártam a signorinának, bár igaz, így sem tudtam mindent, Fairbanks előtti élete számomra sötét folt. Straziante. Nem szívesen akaratoskodtam volna egy nővel szemben, szerencsére erre semmi szükség nem volt, ugyanis mikor távozni készült, megszólalt a telefonja. Fortuna asszonyság még mindig anyai keblén dédelget, ezt jó tudni! Csakhogy mindössze egy pillanatra torpant meg, tavaszi égboltot idéző szeme találkozott az enyémmel egy lélegzetvételnyi időre, majd érkezett a "roham", csatakiáltás nélkül, s mily meglepő, megint fizikai kontaktusba kerültünk, neki hála. Szám kifejezetten pimasz mosolyra húzódott pár másodpercre, aztán egy könnyű mozdulattal kulcsra zártam belülről az ajtót, szabadulásunk nyitját pedig az alsónadrágomba a zsebembe csúsztattam. - Nem könnyű önnel, signorina, nem irigylem szépséges Teremtőjét. - Hm, vagyon a szépséget is lehet örökíteni a farkassal együtt? - Tudja, a falkán belül a Testőrök közé tartozom, becses feladatom pedig nem több, nem kevesebb, mint drága közösségünk védelme. A tagjaié is. Valamint arra is mi ügyelünk, hogy ne történhessen baj. Látom, hogy ön már nem gyerek - ó, de még mennyire, hogy nem az! -, azt viszont ön lássa be, hogy még csak lupetto. Elég némi... ráhatás... - leeresztettem valamelyest a pajzsom, farkasom energiája pedig meglehetősen agresszíven kapaszkodott meg az övében, s kezdte alattomos lassúsággal a felszín felé húzni - és elveszítheti a kontrollt. Elengedtem a bestiáját, pajzsomat visszahúztam, majd elővettem a kulcsot és kinyitottam az ajtót, végül félreálltam az útból - amennyire a hely engedte. - Tessék. Menjen nyugodtan, nem tartom fel tovább, de remélem nem hagy hátra majd nagy mocskot. A mások piszkának takarítása nem kenyerem. - Gonoszkás fény gyúlt a tekintetemben; igen, halottakra, halott emberekre céloztam, vagy véletlenül beharapottakra.
Arra, hogy felemlegette a múltkori... balesetet, égnek - akarom mondani plafonnak - emeltem a tekintetemet szusszanva. Sejtettem, hogy a képembe lesz dörgölve az elkövetkező ötven évben minimum a dolog, de ez nem jelenti azt, hogy ne tanultam volna belőle. Ráadásul a csaj sem maradt volna életben, ha a farkasomon múlik... - Nem fog. - feleltem meglepően szűkszavúan magamhoz mértem, de nézzék el nekem, egy szűk kis vegyszerszagú helyiségbe összezárva az ördög egyik rokonával nem épp az a helyzet, ahol nagyon vígan lenne az ember lánya. A telefonom pittyegése megfagyasztja az egyébként is hűvös levegőt közöttünk, majd derült égből villámcsapásként "támadok", de ő sem rest - a zár kegyetlenül kattan, börtönt képezve a raktárhelyiségből. Pillantásom szikrákat szór, ajkaim dacosan biggyesztem és talán még államat is megemelem kissé, ahogy egészen közelről tekintek fel a pasas arcára. Mégis hogy merészeli?! - Ezt vele vitassa meg. - Szalad nem túl őszinte, negédes mosoly képemre Jeze emlegetését illetően, ezzel együtt automatikusan váltottam magázásba, ha már ennyire ragaszkodott hozzá a vénember hím. Szavai teljes mértékben jogosak voltak, de ettől még ágáltam a dolog ellen, hogy bárkit is beavassak. A saját teremtőmnek nem kötöm az orrára a múltam, nem holmi jött-ment testőrnek! Na meg... majd pont Dominicot fogom választani, mikor mindenbe beleüti láthatóan az orrát. Akkor már inkább valaki olyat vinnék magammal, aki keveset kérdez! Tekintetem az övét keresztezte, arcát fürkésztem, miközben szavaira figyelmeztem... ezzel együtt megéreztem. Farkasomat hívta kegyetlenül marva fakó bundájába, emberi tudatom pedig ezerrel dacolt, küzdött ellene; csoda, hogy nem pattant el egy ér sem az orromban és eredt meg a vére közben. Mintegy ösztönösen, védekezőn el is lököm magam tőle, visszalépve a helyiség hátsó falánál leledző polcokhoz, feszes állkapoccsal, fújtatva. Pár pillanatig álltam a pillantását, majd - már csak dacból is - inkább előhalásztam a telefont, megnézve az sms-ben, hogy hol is lesz a "randevú". Az út egyszerre csak megnyílt előttem, én pedig maradék büszkeségemet összekaparva, látszat-higgadtam lépdeltem kifelé, az ajtóban, Dom mellett, azért még megtorpanva. - A főút melletti pihenőhely a városon kívül, a kilátónál. Lehetőleg ne reklámozza. - Súgom szinte csak, rá sem pillantva, majd nemes egyszerűséggel lépdelek tova.
Kezdőlap
//
