Jake sok mindenről lemondott azért, hogy rendőr lehessen. És ezek a dolgok hiányoznak neki, és állandóan fáradt, és sose éri magát utol, s mégis ez mégis ezt a munkát akarja. Én meg ebben nem nagyon tudnám meglátni a szépséget. De ez én vagyok, Jake meg ... Jake. - Sokat fogok a hegyekben bóklászni, de remélem az őslakosokat nem ingerlen majd ezzel túlságosan. Persze, ha egy csapat egyetemistát terelgetek éppen, akkor csak nem kötnek belém. Dolgozom, és kész. Ó, a gyerekkor ... Nekem is vannak emlékeim, bár egy sokkal másabb gyerekkorról, valóban. - Amikor én gyerek voltam, Chicago még sokkal kisebb város volt. Könnyebb volt kijutni belőle az erdőbe. Most már ezt gyalog nem igazán lehet megtenni, hacsak nem nagyon a szélén laksz. De csak úgy "túzrázni" nem szoktunk. A legtöbb gyerek szabadideje egy részében próbált valami munkát találni. Tudod, jött a gazdasági válság. Aztán a szesztilalom ... a város veszélyes hellyé vált, bandák, lövöldözések ... akkor meg nem nagyon lehetett csak úgy bóklászni az utcákon. Nehéz ezt már most elmesélni. Minden annyira más lett, s bár szerintem Jake többet tud az akkori időkről egy átlagembernél, akkor is távoli neki az a légkör.
Valóban sok mindenről lemondtam, és mikor van egy kis időm fellélegezni és gondolkozni, akkor hiányzik is. De ez volt az álmom, és most sem döntenék másképp. Számomra a munkám, a hivatásom megéri mindezt az áldozatot. Nem mindent érne meg, de amit én hoztam eddig, azt igen. Nem is panaszkodom, legfeljebb olykor pár percig sóvárgok kicsit. - Nem hiszem, hogy bajuk lenne vele, ha az óráidat a hegyekben tartod. A diákok mellett úgysem lesz időd, vagy lehetőséged szimatolni. Ők pedig nem fogják megtámadni az egyetem tanulóit. Nem hiszem, hogy ennyire nyíltan magukra akarnák haragítani Mortimert. Egészen biztos vagyok benne, hogy egy ilyen incidenst már komoly kihívásnak venne az öreg. Gyorsan utána számolok annak a kilencven évnek, és sikerül belőnöm az időszakot a történelmi tanulmányaimban, így bólintok. - Nem lehetett könnyű gyereknek lenni akkor. Én szerencsés voltam, viszonylagos jólétben nőttem fel, és a szüleim sokat foglalkoztak velem. Mivel Bostonban sem volt ajánlatos csak úgy kószálni, és elég rossz környékek is vannak a városban, mi sokszor kerestünk máshol közös programot. Persze olykor mozi, állatkert és hasonlók belefértek nálunk is, de én sokat túráztam a családommal. Valóban nehéz elképzelnem, milyen lehetett akkor Chicago, de ze nem olyan különös dolog, tekintve, hogy még csak huszonöt vagyok, akkor is, ha néha tíz évvel idősebbnek érzem magam…
Gyerekkor, család, nosztalgia ... Kezdünk érzelgősek lenni! De jól esik. Jake nem egy túl érzelmes fazon, de megértő, és sok mindenben hasonlítunk, sok mindenről közelít a véleményünk a másikéhoz, még ha teljesen nem is egyezik meg. - Nos, ha Bostonban nőttél fel, akkor azért nagyjából sejted, mire is gondolok. - feleltem bólogatva, aztán megélénkültem. - Egyszer láttam Al Caponét szemtől szemben! Mikor én elkezdtem eszesedni, ő már zsebre vágta a várost. Elgondolkodom, hogy ez a mostani ismereteim fényében mennyire lehet igaz, mert ha város Al zsebében volt, akkor mi volt Castoréban? - Na, szóval anyám azzal ijesztegetett annak idején, hogy ha nem vigyázok magamra, akkor jön Al Capone bandája, és lelőnek. Meg persze azzal, hogy ha meg rossz leszek, akkor jönnek a rendőrök és lecsuknak. Ezeken az emlékeken muszáj nevetni, de akkor azért rendesen be voltam tojva tőlük. De ez nem akadályozott meg abban, hogy néha igazán vásott legyek. - Na szóval, 1931-ben, amikor letartóztatták, és a bíróságra kísérték az egyik tárgyalásra, akkor ott bámészkodtam én is a tömegben. Anyám megtudta, és ettől kezdve nem engedett ki ilyenkor az utcára, néha be is zárt. Nagyon féltett.
Én még nem érzem magunkat igazán érzelgősnek. Elvégre gyerekkora még a vérfarkasoknak is volt. Ha nem úgy beszélünk róla, mintha visszavágynánk tízéves korunkba, akkor miért ne lehetne róla beszélgetni. Enyhén szokatlan, hogy valahol azért megértjük egymást Gabriellel. Velem még a rendőrségen belül is sokaknak volt és nyilván lesz is nézeteltérése az elveim miatt. Izgalmas gyerekkora lehetett, ha látta élőben Al Caponét, bár nem hiszem, hogy szívesen cserélnék vele. - Visszatekintve elképesztő lehet, hogy valaki mennyi világot megváltoztató, vagy éppen szenzációs eseménynél lehet ott, ha olyan sokáig él mint ti. Tudod, egy ideig Eliot Ness volt a példaképem. Ha már szóba került a híres maffiózó, nem csoda, hogy eszembe jut az az ember, akit sokáig csodáltam, amiért képes volt lecsukatni. Nem tudom megállni, a bezárás említésére elnevetem magam, igaz halkan, és igyekszem rövidre fogni. - Minden anyuka későn jön rá, hogy bezárással nem tudja megvédeni a gyerekeit. Csak annál kíváncsibbak lesznek! Mondjuk engem sosem fenyegettek sem zsákos emberrel, sem hasonló dolgokkal. Többnyire elég volt a szüleim szava is a fegyelmezéshez. Ez nem azt jelenti, hogy olyan jó gyerek lettem volna, sokkal inkább azt, hogy a szüleim tudtak elég félelmetesek lenni, ha kellett, nem volt szükség semmi rémre ahhoz, hogy szót fogadjak nekik. És ha végképp nem voltam hajlandó rendesen viselkedni, akkor apámtól kaptam egy-egy emberes pofont.
Vannak közös pontok, nem is kevés. Ez számomra is egy kellemes meglepetés. Amúgy is kedveltem Jake-et, és nagyon örülök neki, hogy megbékélt, és immáron a barátomként tekinthetek rá. De nem akarom tovább feltartani, és az én hátam is már sokkal jobban van, na meg holnap is lesz nap, és valami életjeleket illene majd mutatni, amikor a többiek jönnek, hogy szereljünk. - Nos, igen. Felkészíteni a gyereket, hogy megállja a helyét az életben jobb stratégia lehet. Egyes baleseteket meg nem lehet kivédeni, és ezért elzárkózni nem érdemes, az elveszi az élet értelmét. De néha viszont muszáj visszavonulni, mondjuk például éjszakára, pihenni. Köszönöm a beszélgetést, de tényleg ideje nyugovóra térni. Nekiállok összepakolni a lap-topot és a papírjaimat, aztán búcsút veszek Jake-től, és visszavonulok a szobámba abban a reményben, hogy nyugalom lesz, és ma éjjel már senki nem akar péppé verni senkit.
A magam részéről a szó szoros értelmében még nem tartom barátomnak Gabrielt, de jó ideje ő áll a legközelebb ahhoz, amit számomra ez a szó jelent. Már nem fűzök hozzá semmit a beszélgetéshez, mert akkor sosem lenne vége a társalgásnak, és tényleg késő van. - Én is köszönöm. Rendben leszel? Bár úgyis tudom, hogy azt fogja mondani, nem kell aggódnom, volt már rosszabb is. Megvárom, míg összepakolja a cuccát, és elköszön. Én is jóéjszakát kívánok neki, aztán összeszedem magam. Holnap reggel úgyis át kell cuccolnom a bérlakásba. Így is egy kisebb, vagy éppen nagyobb vagyont elüdültem már a szállodában. Szóval a szokásosnál is korábban csörög majd az ébresztőórám. A személyzetnek egy gonddal kevesebb legalább… A szobámba érve gyorsan átöltözöm, és szinte még le sem ért a fejem a párnára, már alszom is...
Szorgosan jártam-keltem az asztalok között, felvettem a rendeléseket, kivittem az étlapokat, villantottam egy-egy mosolyt minden csinos nőnek.Minden nap igyekszem a legjobb formámat hozni, nehogy panasz legyen rám. Ha elvesztem ezt az állást, akkor kedvenc tanáromat nem fogom tudni meglepni. A tányérok kivitelével néha akad egy kis gondom, mert sokszor gondolják úgy, hogy megpróbálnak megszökni a kezemből. Emelem kalapom azok előtt, akik egyszerre ötöt visznek ki az alkarjukon. Hamarosan nekem is be kell gyakorolni az ilyen trükköket. Egy szusszanásnyi időm adódott, amikor is a pultnak dőlve kiszúrtam, hogy épp ide tart az apám. Furcsa ezt még fejben is kimondani... pláne, hogy első ránézésre inkább a bátyám lehetne. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy huszonöt éve is így nézett ki. Miféle boszorkányság ez? Amint összeszedtem magam, megigazgattam a mellényem és az ingem ujját, egy étlapot felkapva robogtam diszkréten az asztal felé, ahol helyet foglalt. - Jó napot, Uram! - mosolyogtam rá, annak ellenére, hogy gyűlölöm őt, mióta csak az eszemet tudom. Leraktam elé az étlapot, és kihúzva magamat vártam, hogy felismerjen. - Hozhatok esetleg italt, kávét?
Általában csak bekapok valamit, ami éppen adódik, ritkán szakítok időt arra, hogy lejöjjek az étterembe enni. De néha kell egy kis kikapcsolódás, amikor már belezsongok az adatokba és teóriákba. Beballagok most is, még azon jár az eszem, hogy mindent lekapcsoltam-e, aminek nem tesz jót a tétlen várakozás, ami túlmelegedhet, elmentettem-e a programot, és a szerkesztett dokumentumokat. Leülök az asztalhoz, és szórakozottan az ott lévő villát kézbe véve meredek magam elé. Érzékelem, hogy megáll mellettem a pincér, és megszólal. Új hang, új szag ... különben is, ha már régi lenne, tudná, hogy én teázom. Vagyis ... nem is annyira új ez a hang és a szag ... felpillantok ... - Max! Hát te meg hogy kerülsz ide? Na, ez aztán a meglepetés. És mért tesz úgy, mintha nem ismerne fel? Jó, mondjuk már nem vagyok a tanára, így a "tanár úr" megszólítás már nem illet meg. - Mi van? Nem fizetik elég jól a biológusokat? Max jó tanuló volt, okos is, szorgalmas is. Biztos lenne állása, ha a szakmában akarna elhelyezkedni. Akkor mi történt mégis? - Egy teát kérek amúgy ... Ha már itt dolgozik, akkor persze, rendelek tőle, de nem örülök ennek.
Ahogy ott ült mellettem, már nem úgy láttam, mint a volt egyetemi tanáromat, akinek úgy szerettem az óráit, hanem egy gazembert, aki miatt nem egy rossz napom volt, és azt, akit egész életemben át akartam ölelni legalább egyszer. - Mr. Simmons, azt hittem, már meg sem ismer! - vigyorogtam le rá. - Hát engem épp erre fújt a szél. És ön? Itt tanít az egyetemen? - kérdeztem vissza én is, érdeklődő tekintettel. Bár tudtam, hogy nem, de azért valamit mégis kellett, hogy kérdezzek. - De, otthon elég jó volt a munkahely, csak... - álltam meg egy pillanatra - Közbe jött valami, és szükségem volt egy kis változásra. Ez az állás meg pont kapóra jött, míg nem találok itt, vagy legalábbis a közeli városok valamelyikében nekem való állást. - Igaz, ezt még nem gondoltam végig rendesen, hiszen nagyban függ majd Simmons úr reakciójától. Lehet, hogy elüldöz egészen Mexikóig, vagy be akarja majd pótolni azt, amiről lemaradt. De ha rákérdezek a másik dologra, lehet, hogy betontömböt köt a lábamhoz, és a tenger mélyén végzem majd. És sajnos még azt sem tudom, hogy én mit akarok. Eltörni az orrát, aztán lelépni? A nyakán maradni és kínozni a hátralevő életébe? Vagy csak egyszerűen közölni vele és távozni? Nehéz kérdések - Máris hozom, Mr. Simmons! - azzal el is mentem, és néhány perc múlva ki is vittem neki a teáját.
Mért érzem én úgy, hogy Max hangjában egy adag gúny bújik meg? Mondjuk, mert tényleg úgy is van? De mi oka lenne rá? Közbejött valami? Változásra volt szükség? Elbarmolt valamit és kirúgták, ezt akarja virágnyelven közölni? Hát, ha egy egyetemet végzett emberkének egy pincéri állás jön kapóra ... - Igen, én itt fogok kezdeni pár héten belül. Ha adódna valami jobban a profilodba vágó, majd szólok. - felelem, de aztán hagyom, hadd menjen, én addig választok magamnak ételt. De Max jár a fejemben. Talán a botanikus kertben lenne valami neki való? Vagy ... van itt a közelben egy madár rezervátum ... Utána fogok nézni, mit lehet tenni. Kár lenne érte, ha elkallódna. Mikor meghozza a teát, még nem sokat néztem az étlapot, így hirtelenjében bemondom azt az ételt, amit a múltkor is ettem. Az jó lesz most is. Aztán magam elé veszem a teát, és azt kavargatom tovább, és még mindig Max munkája jár a fejemben.
Látszik rajta, hogy nem tetszik neki túlságosan az, hogy itt vagyok, és éppen kiszolgálom őt. talán sejt valamit? Nem, az kizárt. Nem is tud arról, hogy Caroline terhes lett. Az a levél, amiben anyu értesítette volna sosem érkezett el hozzá. Gondolom a névváltoztatás miatt. - Az remek, szerencsések lesznek a diákok. - hiába nehezteltem rá, ezt komolyan gondoltam, tényleg jól tanít. - Rendben, köszönöm szépen. - bólintottam. Azok után is így fog igyekezni, ha megtudja miért is pont ezt vállaltam el? Biztos akadt volna testhezállóbb is, de nem is kerestem. A rendelést felfirkantottam, és el is robogtam a konyha felé, hogy leadjam. Végig azon rágódtam, hogy miként kéne előadni ezt az egészet. Már körvonalazódott a fejemben egy terv de ahhoz meg kell várni a munkaidőm végét. Még másfél óra. Addig csak elidőzik itt ha szépen megkérem. Ahogy kivittem neki a rendelést fel is tettem a kérdést: - Jó étvágyat! - mosoly - Nem akarok tolakodó lenni, de nincs kedve és ideje beszélgetni egy kicsit, miután végeztem itt? Körülbelül másfél óra lenne.
- Köszönöm! - pillantok fel rá a dicséretet hallva. Na, akkor most hányadán is állunk egymással? Roppant vegyes érzelmek hullámzanak felém Max felől. Persze ő nem farkas, így alig érzékelek valamit, de határozotottan úgy, hogy a fiúban odabenn valami forrong. Mikor megkapom az ételt, Max hamar közvetlenebb modorra vált. Lehet, eddig tartott megemészteni az ajánlatomat, és mégsem tetszik neki annyira a pincérmunka? Hát, tényleg forronghat benne valami, és most majd segítséget kér talán. - Köszönöm! Szívesen beszélgetek veled, Max, semmi akadálya. Ma már úgysem bírtam volna dolgozni. - Ha gondolod, most rögtön kikérlek, erre a másfél órára is, ismerem az igazgatót. De ha nem sürgős, és nem akarsz ezzel villogni, akkor meg is várhatlak. Nekem mindegy, hogyan dönt. Addig is nekilátok az ételnek, még mielőtt kihűlne.
A hozzászólást Gabriel Simmons összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 05, 2012 8:08 pm-kor.
Az ajánlaton komolyan elgondolkoztam. Fel vagyok készülve máris erre? Szégyen,hogy a fene nagy határozottságom és elszántságom pillanatok alatt elillan egy ilyen nehéz dologban. Nem ezt vártam magamtól, komolyan csalódtam. Az izgatottság a harag és a kíváncsiság mellé ez még nagyon hiányzott. Milyen lesz most először leülni az apámmal és beszélgetni? Mindenképpen furcsa, de emellett jó, vagy rossz? Majd elválik. Viszont már kezd körvonalazódni a fejemben a terv, hogy miként hozom ki majd a legjobbat ebből az igencsak kényes helyzetből. Közben rájöttem, hogy már egy ideje csak csendben álldogálok mellette, úgyhogy kipréseltem magamból gyorsan egy választ: - Igen, úgy hiszem fontos lenne, de ha ez probléma, akkor nincs rá szükség, kibírom. Annyira nem vészes munka ez, igaz nem erre vagyok kitalálva meg felkészítve. - vontam meg egyszerűen a vállamat. Tényleg nagyon segítőkésznek bizonyult már ebben a néhány percben is, lehet, hogy annyira mégsem fogja megviselni a hír.
Szóval tényleg csak azért dolgozik pincérként, mert jelenleg nincs jobb. Valami galibát csinált ez a kölök, és most bajban van. Vajon mennyire kell majd megmosnom a fejét? És mért én kellek ehhez? Nincsenek ennek a gyereknek szülei? Jó, tudom, már nem gyerek, de akkor is! - Ahogy gondolod. Csak dolgozza le azt a másfél órát, nem fog neki megártani. Nem erre van kitalálva? Hát kevesen csinálják pont azt, amire ki vannak találva. De valahogy csak megállják a helyüket. - Én itt leszek, amikor végzel. A továbbiakban nem zavartatom magam, megeszem a vacsorám, kérek desszertet is, meg még egy teát, és ezzel nagyjából el is telik az a másfél óra. Közben már erőt vetem magamon, és nem mentem fel a szobámba alap-topért, hogy még dolgozzak egy kicsit. Elmélkedem, hallgatom a halk zenét, és Maxen gondolkodom, felidézem, milyen is volt hallgatóként, hogy ha tanácsot kér, a lehető legjobbat nyújthassam.
- Rendben, köszönöm szépen. - Azzal hagytam is, hogy nyugodtan elfogyasztassa az ebédjét, én meg munkához láttam így az utolsó egy órára. Irtó lassan telt az idő, de csakis azért, mert már úgy éreztem, hogy készen állok elé állni illetve ülni, és közölni a tényt, hogy 99% az esély arra, hogy most épp a porontyával beszélget. Kivittem az utolsó számlát is, majd hátramentem és az öltözőbe átvedlettem a normális ruhámba. Na nem mintha a pincér cuccot nem szeretném, mert végül is elegáns, de azért a sötétkék zakó és a fehér póló mégiscsak jobb a pingvin viseletnél. Ahogy elkészültem mindennel már mentem is ki a tanár úrhoz, hogy ne várassam meg soká. - Mit szólna egy kis sétához a parkban vagy egy picivel nyugodtabb helyhez, mint ez? - pillantottam a nyüzsgő emberekre, akik körülöttünk szüntelenül duruzsoltak.
Max megérkezett, immáron utcai ruhában, és tettre készen, kissé megacélozva magát. - Mehetünk sétálni. - feleltem, s már keltem is fel az asztaltól. - De akkor fel kell mennem a kabátomért. Mindjárt jövök. Ez itt Alaszka, itt nem lehet csak úgy kiruccanni a parkba egy szál pulcsiban. Ezt mondhatta volna előbb is, és akkor lehozom, amíg rá várok. De hamar megjárom az emeletet és vissza, és már mehetünk is a parkba, bár nem tudom, mi lehet az a szupertitkos ügy, amit nem lehet itt megbeszélni. Valami tiltott biológiai kísérletekbe keveredett? Embert klónozott? Vagy csak ő gondolja úgy, hogy amit művelt, az ennyire nagy dolog? Hamar kijutunk a parkba, és a kinti hideg legalább józanítólag hathat ránk. Meg remélem, hogy elég hideg van ahhoz, hogy ne akarja hosszan húzni a beszélgetést. - Hallgatlak.
*Hát nem érdekes? Tegnap kerestem egy szállodát, ahol éjszakára letehetem magam és mondjuk nem egy útszéli motel és rábukkantam erre. Már a tegnapi vacsinál is fura volt, hogy milyen nagy itt a fennforgás farkastéren. Mármint... mit kereshet itt ennyi? Valakinek szülinapja van? Nem láttam tortát, szóval kizárásos alapon... kizárásos alapon halvány lila fuvallatom sincs, hogy mi lehet itt, de ezen felfedezésemet megjegyeztem és ledőltem aludni. Amikor a szépítő alvás véget ért úgy délután egy körül, szépen felöltöztem és leszambáztam az étterembe, hiszen a reggeli, az ebéd és a vacsora a nap legfontosabb étkezése... köztudottan. De amint leértem a lépcsőn, hát nem egy farkasba futok... mi van, vettek egy hotelt? Ezt a poént én egyszer már lelőttem. Hol itt az eredetiség? Na mindegy, most már azért megérdeklődtem, hogy nem ismernek-e teljesen véletlenül valamiféle Patrishát, de speciel, ha ő nincs, akkor egy Castor is megteszi. Biztos nem olyan szép, mint Pat, talán maszkulinabb is, de éhes gyerek nem válogat. Nem... amúgy tőle speciel nem akarok semmit. Nem vagyok... olyan. Végül is, érzik rajtam, hogy mi vagyok, szóval csak nem lepődnek meg annyira, hogy egy alfát vagy egy másik farkast keresek. Persze nekem fogalmam sincs az itteni helyzetről, szóval ártatlan ibolyakék szemekkel érdeklődök. A fószer nem túl lelkes, de azt mondja, hogy szól Castornak, én meg vállat vonok és beülök addig az étterembe. Azért úgy lövöm be az asztalt, hogy rálássak a bejáratra. Nem ám itt gyanútlanul eszek, aztán a frászt hozzák rám. Egyébként steak-et rendelek krumplival. Egyik se nagy művészet, szóval talán még az én igényeimnek is megfelel. Azért az ilyen nevenincs helyeken a hotel-étterem nem szokott a legjobb lenni, inkább a biztosra megyek. Amíg pedig az urat várom és meg is kapom reggelimet, elkezdek jóízűen enni. Éhgyomorral nem szeretek ugyanis fontos dolgokról társalogni.*
Nocsak. Egy újabb magános farkas, akinek előadhatom, hogy milyen jó dolog nálunk lakni, előzékenyen felvetem neki, hogy érdeklődjön a másik falkánál is, és majd hívjon, ha döntött? K*vajó. De, mivel megfogadtam, hogy ilyen nem játszunk, így gondoltam, adok egy esélyt a dolognak, és ha kell, akkor kibelezem, még mielőtt átállhatna a jetikhez. Remélem, nem a szar reggeli miatt hívatott személyesen engem. Dörmögtem oda neki, ahogy megálltam a háta mögött. Aztán, ahogy reagált bármit is, megkerültem az asztalt, és helyet foglaltam vele szemben. A pincér elkapta a tekintetemet, én pedig megráztam a fejem, hogy nem kell semmi. Méregettem a velem szemben ülőt. Még soha nem láttam ezelőtt. Vajon neki is a verebek csiripelték, hogy buli lesz Fairbanksben? - Castor de Luca. Biccentek, aztán várok. Ha nem kezd el magától csicseregni, akkor ösztönző kézmozdulattal jelzem, hogy akár bele is vághatnánk a beszélgetésbe.
*Bakker! Direkt mögém osont, pedig úgy ültem, hogy rálássak az ajtóra. A pofám leszakad, miért jó az másoknak, hogy szegény étkezőt a sírba kergetik? Majdnem a falatot is félrenyelem, de nem pocsékolok, szóval csak egy erőteljesebb nyelés és jó irányba is kanyarodik az említett falat. Csak kicsit oldalra fordítva a fejem tekintek fel Castorra, közben beleszúrom a következő húsdarabba a villám és immár azzal a végén rázom meg kicsit az evőeszközt.* - Nem, ez speciel egész ehető, bár tény, hogy félig átsütve kértem, ez pedig... nos, ez teljesen át van sütve. *Tekintek végül némi gyanútlan zavarral a húsra, majd azért bekapom a falatot. Igen, lehet kicsit pozőr vagyok, szeretem kicsit túljátszani a dolgokat, de úgy tartom, hogy vagy megszoksz... vagy megszöksz... vagy megölsz, de gyorsan futok. Békésen rágok, amíg bemutatkozik és helyet foglal előttem. Egy bólintással reagálok, hogy értve van. Igazából rájöttem volna, hogy ő Castor, nem kell hozzá túl sok logikai készség. Mielőtt még kínossá válna, hogy tele szájjal nem beszélek, kortyolok egyet a pohár vizemből, így gyorsan leküldve a falatot.* - Én pedig Benjamin de Maupassant, de Patrisha biztosan sokat beszélt rólam. Igen... egyébként őt keresem. *Mondom fesztelenül, a gesztikulációba belevonva a kezemben lévő villát is. Úgy nézhetek ki, mint valami elcs.szett karmester, így amikor ezt konstatálom, inkább le is teszem a tányérra az evőeszközt, némileg zavart képpel. De jó, hogy nem a teli pohárral hadonászok. Egyébként elég karikaturisztikusnak tűnhetek, úgy hogy saját magammal keveredek interakcióba, de nyugi van. Teljesen ép az elmém. Bár, hogy Patrisha beszélt volna rólam... beképzelek egy-két dolgot, amikről még én sem tudok.*
Megdörzsölöm a homlokomat. Hogy ez most mennyire nem hiányzott! Már éppen, csak-csak és úgy-ahogy, de sikerült eljutnom arra a pontra, hogy Pat már csak minden második órában jusson eszembe, a minden óra helyett. Egy kicsit megint megzavarodok, de mivel eleve úgy érkeztem, hogy a pajzsom szilárdan állt, így ebből a zavarból érzelmileg semmi nem szivárgott ki. - Nem, ami azt illeti, életemben nem hallottam volna, hogy idegen hímeket emleget. Philippe-n kívül, persze. De őt se vitte túlzásba. Sőt, ami azt illeti, én jóval többször hoztam fel a nevét, mint ő. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy hadonászik, meg szerencsétlenkedik, és kedvem lenne homlokon csapni magam azért a műsorért, amit itt produkált. Nem csodálom, hogy nem emlegette fel ezt a ficsúrt, lehet, hogy én is titkoltam volna. - És mit tehetek a kettejük ügyében? Rágom meg kissé a szavakat. Fene tudja, talán jobb is, hogy a helyzet olyan, amilyen. A végén még kénytelen lennék itt mindenki előtt cafatokra szaggatni ezt a Benjamint. De mivel már nem vagyok érdekelt Patrisha bűvkörében, így igyekszem a lehető legszenvtelenebbül hozzáállni a kérdéshez. A fene nagy önbizalma és a nagy mellénye az, ami miatt Patrisha párjaként már most a földbe döngölném. Kicsit gyorsabban ver a szívem a normálisnál. Hiába, annyira régen azért még nem történt a különválás, hogy egyszerűen benyeljem, hogy már meg is érkezett a pótlékom. Bár, ha ezzel összeállt valaha, vagy össze fog... Akkor tudok gratulálni.
*Én meg persze honnan is tudhatnám, hogy ki milyen lelki problémákkal küzd, főleg, hogy a férfi maradéktalanul ki is zár engem, ami mondjuk azért annyira nem lep meg. Viszont a választ követően bennem meg egyáltalán nem is kell olvasni, lévén minden kiül az arcomra. Legalább is a savanyú grimasz és a szemforgatás egyértelműen arra utal, hogy nem igazán lelkesítenek a hallottak. És tényleg nem, már megint ugyanaz a nóta, pedig Philippe már rég meghalt. Eszméletlen! Hogy lehet ennyire ragaszkodni valakihez?* - Áh, jellemző. Pedig nem volt ennyire felejthetetlen az öreg, nekem elhiheti. Jó, persze, szegről végre mégiscsak a felmenőnk, szóval, ha akarnánk sem tudnánk elfelejteni, de... Tényleg egy szóval sem említett meg engem? *Képtelen vagyok elhinni, hiszen... én én vagyok. Sokkal érdekesebbnek tartom magam annál, amilyen Philippe volt és már a gondolat is sértő, hogy őt megemlíti, engem meg nem. Amúgy lehet, hogy kicsit csapongok, de érthető, hiszen ennyi év után azért elvártam volna, hogy legalább megemlítse a létezésem. Na, ezt nevezem csalódásnak. Ez már majdnem olyan, mint amikor a foci vb-n az olaszok legyőzték a franciákat... na, akkor tényleg kibuktam. A kérdés azért valamelyest kizökkent, de nem ma jöttem le a falvédőről, nem fogom maradéktalanul kiadni magam, főleg, hogy fogalmam sincs az itteni helyzetről. Padlót fognék, ha kiderülne, hogy itt is béta.* - Család újraegyesítés? *Kérdőn tekintek Casorra, hogy ez az opció rendben van-e, mert ha nem tetszik neki, akkor lealkudhatjuk mondjuk baráti kézfogásra, vagy ablakból integetésre. Ki tudja mennyire áll ez az alfa a szentimentális ügyek lerendezése mellett. Mindenesetre elég ha első körben annyit tud, hogy családi szálak kötnek minket össze és akkor ezzel még nem is hazudtam.*
Érzem én, hogy a plafon lassan ránk fog szakadni, de komolyan. Az arcomra valamiféle mérhetetlen közöny ül ki. Legszívesebben az arcába vágnám a kérdést, hogy mégis ki a francnak képzeli magát, ennek ellenére csak bámulok rá, és hallgatom, ahogy méltatlankodik. Olyan szívesen kipukkasztanék néhány lufit a feje fölül, hogy amíg velem beszél, ereszkedjen lejjebb. De azért én sem vagyok hülye. Ha Patrishának lett volna bárki égetően fontos személy az életében, akkor mesélt volna róla, és minden bizonnyal nem hozzám jön, amikor Philippe meghalt, hanem ehhez a... Ehhez. - Egy hullával nem akkora buli szexelni, mint egy élő Alfával, szóval, ha ebből indulok ki: nem. Sem Philippe, sem... Maga,Benjamin, nem volt téma soha. Alig észrevehetően felhúztam a szemöldökömet. Piszkálom kissé a parazsat. Csak nehogy a torkán akadjon a falat... A család újraegyesítés szavakon egész sokáig rágódom. Nem, kivételesen nem Patrisha miatt, hanem azért, mert a saját kis projectem ugrik be Benito és Tara közreműködésében. Ha Benjamin olyan formán képzeli el a család újraegyesítést, mint ahogy az nálam megvalósult, akkor tapsikolni fogok az örömtől. Sóhajtok egyet, és rátámaszkodok az asztalra. A hangomban nincsen semmi kihívó, vagy lekezelő. - Nézze. Fogalmam sincs, mint akar Patrishától, de melegen ajánlom, hogy ne zaklassa fel. Érti? Nem érdekel, hogy mi köze van hozzá, de velem fog számolni, ha valami balul sül el. Egyébként pedig, fogalmam sincs, hogy mikor jön erre, vagy hogy egyáltalán jön-e. Ha pár nappal előbb jött volna, még könnyedén odavezettem volna hozzá. De most... Nézze el, hogy nem fogom kiadni a címét valami jött-ment számára, akinek nem vagyok tisztában a szándékaival. Egyéb iránt semmi kifogásom a családegyesítés ellen. Amennyiben világossá válik, hogy mindketten ugyanolyan lelkesen a témában. Remélem, hogy felfogta. Az oké, hogy már nem vagyunk úgy együtt Patrishával, és rengeteg érzésem még mindig zavaros az irányába, de egész egyszerűen nem engedhetem, hogy esetleg egy nem kívánatos hím, akiről eddig egy szót sem szólt, még jobban megkeserítse a napjait. Úgy érzem, hogy ehhez még jogom van. Egyelőre.
*Mivel letettem a villát, így esély sincs rá, hogy a torkomon akadjon a falat. Azért a kijelentés hallatán kissé tátva marad a szám, ugyanis sikerül dekódolnom a jelentését. Ne már, hogy Philippe után egy másik alfához menekült! Tuti, hogy csak engem akart húzni ezzel is... mert persze körülöttem forog a világ, ez nem kérdés. Mindenesetre kiül az arcomra a meglepettség és gyorsan újra is kéne akkor gondolnom a hozzáállásom. Végül csak vállat vonok, de falat nélkül is olyan, mintha valami megakadt volna a torkomon, azt hiszem kezdem magam kicsit veszélyezve érezni, de amint feldolgozom az új információt, helyre kerülök, csak ugyebár Patrisha érzékeny pont.* - Szóval ön és ő... világos. Miért is beszélt volna magának a fiáról... *Villantok valamiféle kényszeres mosolyt is. Nem akarok én balhét, de az biztos, hogy most át kell kicsit értékelnem a terveimet. Méghozzá villámgyorsan. Castor egyébként érezheti, hogy most azért pöppet tartok tőle, de ehhez nem kell még vérfarkasnak sem lennie, egyértelműen visszavettem az arcomból és a továbbiakban meg figyelmesen hallgatom. Castor kis monológja közben azért erőteljesen agyalok a következő lépésen. Új információ birtokába nem jutok, de ahogy kiderül Patrisha itt volt és vissza is térhet. Ez egy jó támpont.* - És mit gondol, esetleg megvárhatnám itt? Mármint... lehet, hogy szimpatikus a falkája is. Mármint nem tudom, mennyire van szüksége egy politikusra, akinek esetleg tervei lennének az itteni városvezetéssel... *Kicsit hátradőlök a székben, érdeklődőn tekintve a velem szemben ülőre. Lehet, hogy a végére kicsit visszajött a hangom, de az egészet csak úgy tálalom, mint egy lehetőséget. Végül is nem kötelezhetek senkit arra, hogy bármiféle előnyöket élvezzen, amit az én esetleges polgármesterré választásom hozna magával. Bebiztosítottam magam azért, egyáltalán nem vagyok olyan idióta, amilyennek eddig a szemében tűnhettem. De most meg sem próbálok fölényeskedni. Azt majd a háta mögött.*
Kezdőlap
~~
