Még csupán alig két vagy három nap telt el azóta, hogy beköltöztem a hotelba, de azt már most mondhattam, hogy határozottan nem voltam hozzászokva ehhez a kényelemhez. Jobban mondva az utóbbi másfél évtizedben nem volt benne részem, ugyanis azelőtt az apám miatt rengetegszer szálltunk meg puccosabbnál-puccosabb helyeken, ahol legalább ilyen jó volt a kiszolgálás. Vannak azért előnyei annak, ha az ember lánya egy élő baseball legenda gyerekének születik, csak sajnos most már ennek semmi hasznát nem láttam, amikor pedig voltam olyan szerencsés, hogy velük élhettem, akkor nem értékeltem eléggé. Nos, ez tökéletes iskolapéldája annak, hogy akkor jön rá az ember, hogy mennyit jelentett neki valaki vagy valami, amikor már elveszítette azt. Mivel ma a tévében éppen apám csapata játszott a sportcsatornán, így elég volt egyetlen pillantást vetnem a képernyőre ahhoz, hogy elmenjen a kedvem a tévézéstől. Pedig nagyon jól elvoltam ám a puha ágyban, amibe keresztbe is elfértem. Általában ilyen módon töltöttem el azt az időt, amíg Emma dolgozott és nem ért rá foglalkozni velem. Időnként kimozdultam, hogy egy kicsit jobban megismerjem a várost, de ha nem volt muszáj, akkor inkább nem csámborogtam egyedül. A végén még olyan bajba kerülnék, ami nem csak nekem szül következményeket, hanem Emma fejére is bajt hozna. Azt pedig semmiképpen sem akartam. Szóval arra a döntésre sikerült végül jutnom, hogy ideje kikászálódni, felöltözni, és egy kicsit szocializálódni odalent. Meg talán az sem utolsó szempont, hogy a hotel több pontján is voltak kitéve újságok, amikben esetleg kereshettem magamnak állást is. Nagyon szerettem volna, ha nem vagyok rászorulva Emmára. Tudom én, hogy szívesen segített, és valószínűleg annyira vészesen nem is terhelte meg a pénztárcáját az összeg, amit eddig rám költött, de nem akartam többé ráutalva lenni másokra. A magam lábára akartam állni, amennyire ez lehetséges volt a jelenlegi helyzetben. Ezzel az elhatározással felszerelkezve indultam le a földszintre, amint sikerült felhúznom a csizmámat is. Nem kellett nagyon felöltöznöm, de azért magammal vittem a táskámat, hogy tudjak majd fizetni a kávézóban, ahová feltett szándékom volt befészkelni magam az elkövetkező legalább másfél órára. Mire felmegyek, addigra vége lesz a meccsnek, és vagy tudok majd valami rendes műsort nézni, amitől nem szontyolodok el, vagy pedig megérkezik Emma a munkából, és máris megyünk egy kicsit fejleszteni a képességeimet. Féltem az elején ettől az egésztől, de legalább annyira akartam is, hogy foglalkozzon velem végre valaki komolyabban is. Úgy, mint azokban az években, amikor még ő is Detroitban élt velünk. Velem. Miután találtam odalent egy üres bokszot a sarokban, és a hónom alá kaptam egy-két újságot is, amiben ígértek álláshirdetéseket, szépen letelepedtem az asztal mellé. Amikor a pincér udvariasan odajött hozzám, hogy felvegye a rendelést, kértem egy hosszúkávét tejjel, egy pohár ásványvizet, és egy szelet csokoládétortát, mert az volt a kedvencem. Alig néhány perccel később már ezeknek a társaságában böngésztem a lapokban felsorakoztatott hirdetések között.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Vannak néha… gyakran furcsa napjaim. Nem, nem azok a ballábas napok, amikor az embernek semmi se jó, és semmit se képes kezdeni magammal. Nekem ezek inkább szórakozott napok, amikor különösen el vagyok varázsolva ahhoz, hogy kicsit szétszórt legyek. Fiona és Frida már nem voltak otthon, mikor kimásztam az ágyból. A hűtőből az étel nagy része kifogyott, és a muffinok teljesen el lettek pusztítva… utóbbinál szinte biztos voltam abban, hogy Frida gyomrában landolt a nagy része. A testvérem ha nekiesik az édességnek, nehezen bír leállni. Sose zavart, sőt, jó érzéssel tölt el, hogy adhatok valamit a családi közösbe ezáltal. Bekapcsoltam a rádiót, és zenét hallgattam, miközben letusoltam, és megmostam a fogamat. Farmert húztam piros tornacipővel és pufi zöld kabáttal. Itt az ősz, az idő kezd megint zordra fordulni… de azért még nem kellett beindítanom a fűtést, mikor Francival elindultam a házunk elől, és a hotel parkolójába jöttem. Megálltam a dolgozók számára fenntartott parkolóban, majd széles mosollyal az arcomon beléptem a dolgozói bejáraton, ahol össze is futottam az egyik szolgálatban levő biztonsági őrrel. - Neked is szép napot! – Viszonoztam az üdvözlését. - Frida mind megette a muffinokat, úgyhogy ma sajna nem hoztam, de holnap hozok! – Fordultam félig vissza, bocsánatkérően intézve a biztonságiak felé a szavaimat, akiket már hozzászoktattam ahhoz, hogy valami finomsággal mindig meglepem őket. Az öltöző felé vettem az irányt, hogy minél gyorsabban átöltözhessek. Senki nem tartózkodott odabent, úgyhogy még csak azzal se kellett elhúznom az időmet, hogy beszédbe elegyedjek valakivel. Szépen kibújtam a ruháimból: bugyira, zoknira és melltartóra vetkőztem, aztán a tükör felé fordulva a szekrényemben lapuló fésűvel összehúztam a hajamat a tarkóhoz egy copfba, majd hajfánkkal kontyot varázsoltam a fejemre. Totál rákattantam ezekre a hajfánkokra. Sokkal egyszerűbb, és gyorsabb velük kontyot csinálni, mint gumikkal, meg hullámcsatokkal szöszölni. Belebújtam fehér, „V” nyakkivágású pólómba, amire szívmagasságban a hotel neve és logója volt hímezve, aztán felvettem bordó, élbe vasalt nadrágomat. Belebújtam fekete, zárt bőrcipőmbe, masnira kötöttem a fűzőket, aztán kivettem a vállfán levő séfkabátomat. Igazán elegánsan festek benne, a hotel nívójának megfelelően öltöztetik a személyzet tagjait is. Begombolom magamon a hófehér, két fekete-gombsoros séfkabátomat, aminek szegélyei bordók, mint a hotel nevének és logójának hímzése a szívünk fölötti részen… s természetesen a nevem, és a konyhában betöltött szerepem is fel volt ugyanígy tüntetve: „Flora Ashwood séf-helyettes” Utolsóként a koronám… azaz a bordó séfsapka került fel a fejemre, ami azt hivatott szolgálni munka közben, hogy a hajunk még csak véletlenül se landolhasson a vendégek ételében. Az elég illúzióromboló tudna lenni, egy ilyen hotel esetében… nem vetne jó fényt, és nem lenne jó reklám se. Első utam a kávézó felé vezetett. Volt még negyed órám műszakkezdésig, és mindenképp üdvözölni akartam Philipet. A héten megint egy beosztásba kerültünk, és kedvelem őt. Szoktunk néha beszélgetni. Széles mosollyal az arcomon lépek be, majd indulok el a pult felé. Amikor Philip megpillant, felragyog a mosoly az arcán… aztán mosolya értetlen arckifejezésre vált. - Szia! Mi újság? – Kérdezem tőle besétálva a pult mögé. - Szia… ezt inkább én kérdezném tőled. Mit keresel itt? Azt hittem ma szabadnapos vagy!? – Vonta össze a szemöldökét. Döbbenetemben arcomra fagyott a mosolyom. - Milyen nap van? – Kérdeztem zavartan. - Kedd. – Felelte egyre szélesedő vigyorral. - Ó te jó ég! Totál kiment a fejemből! – Csapok a homlokomra a tenyeremmel… aztán nevetni kezdek saját balfékségemen. - Figyelj, ha már itt vagy… akkor csinálok neked mogyorós capuccino-t. Csüccs le valahova, aztán kiviszem. – Kacsintott rám. - Jól van. Az most jól fog esni… köszönöm! – Nevettem, aztán kisétálva a pult mögül a boxok felé indultam, hogy keressek magamnak egy üres helyet. Ha már bejöttem, akkor legalább egy capuccino-ra bent maradok…
Nyugodtan ücsörögtem tovább az általam elfoglalt asztal mellett, miközben az újságomat böngésztem. Semmi érdemlegeset nem találtam sajnos, pedig nagyon örültem volna, ha rábukkanhatok végre valamilyen állásra. Ha továbbra is így folytatom, akkor soha nem leszek képes önállóan élni és a lábamra állni. Pedig minden vágyam volt, hogy ha valami csoda folytán függővé is válnék Emmától, idővel mégis a saját életemet élhessem, és talán majd nekem is legyen egy kölyköm, ha elérkezettnek látom rá az időt. Ez azonban még annyira a jövő zenéje volt, hogy kár is volt rajta gondolkodni. Miközben átlapoztam a következő oldalra, akaratlanul is meghallottam a nem messze lezajló párbeszédet. Csupán egy pillanat erejéig kaptam fel a tekintetem, hogy megnézzem a két hang gazdáját, utána már fordultam is vissza az előttem heverő újsághoz, megpróbálva elfojtani egy mosolyt. Igazából én is hajlamos lettem volna az efféle figyelmetlenségre, úgyhogy nem is igazán kinevettem a lányt, hanem sokkal inkább mókásnak találtam ezt a kis egyezést. Csak akkor néztem fel ismét néhány másodperc erejéig, amikor a búcsúzásuk hangja is megütötte a fülemet. Érdeklődő tekintetem hamar rátalált a közeledő alakra. Fiatalnak tűnt, mégis elnézve az öltözetét és a rá hímzett pozícióját, elég szerencsésnek mondhatta magát ennyi idősen. Egy kicsit irigyeltem, mert nekem sem ártott volna valami rendes munka, amit talán egy kicsit még szeretek is. Persze nem vagyok telhetetlen, szinte mindenfélének örülnék, de a legjobb akkor is egy cukrász állás lenne. Erről pedig az is eszembe jutott, hogy ideje újabb csokoládétorta falatot tenni a számba. Le is vágtam szépen a villámmal egy kisebb darabot a szeletből, majd jóleső hümmögések közepette hagytam, hogy majdnem magától olvadjon szét a számban. Isteni volt! Ahogy körülnéztem, meg kellett állapítanom, hogy nem sok szabad hely maradt, és ezt bizonyára az itt dolgozó leányzó is megállapíthatta. Elgondolkoztam egy kicsit, hogy vajon ajánljam-e fel neki a velem szemben lévő szabad helyet, de végül úgy döntöttem, hogy miért is ne? Végül is, jó dolog, ha kicsit szaporítom az itteni kapcsolataim számát is, ráadásul most itt laktam a hotelben, úgyhogy lehet még többször is össze fogunk futni. Szerettem az új embereket egyébként is, az ilyen mosolygós egyedeket pedig különösképpen. Az ilyenekkel mindig könnyebben kijöttem, mint azokkal, akik morcosak és távolságtartóak. - Ide leülhetsz, ha akarsz! – szólaltam meg, amikor már egy ember számára is hallótávolságon belülre ért. – Mármint, ha van kedved… - tettem hozzá, hogy ne tűnjön úgy, mintha mindenképpen rá akarnám erőszakolni a dolgot. Ennyire azért nem voltam magányos, hiába ücsörögtem egyedül a kávézóban. Néha kifejezetten jól esett, ha nem kellett senkihez sem beszélni, csak én voltam meg a gondolataim, de jelen esetben azt hiszem, hogy ez határozottan nem tett volna most jót.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Szeretem a nyüzsgést idebent, az mindig feldobja az én kedvemet is. Sokak talán most bosszúsak lennének a helyemben, amiért véletlenül bejöttek dolgozni a szabadnapjukon… de szerencsére ez nem törte le a jókedvemet. Hát megesik ilyen, nem? Senki se tévedhetetlen, és egyébként is. Szeretek itt lenni a hotelben. Sok arc, sok farkas… szeretem a farkasokat… A bokszoknál ténferegve hallom meg a kedvesen invitáló női hangot. Megállok, majd a hang gazdája felé fordítom a fejem. Szőke mosolygós lányka… farkaslányka. Hm… nocsak. Őt még nem láttam eddig erre. Pár napja Will felhívott, szólt hogy van egy új kóbor, akiről jó lenne néhány dolgot kideríteni. Azok alapján, amilyen információkat előzetesen megtudtam, valószínűleg ő lehet az a lány. Az ösztöneim ritkán csapnak be. Az invitálást nem csak azért fogadom el, hogy jó őrzőhöz méltóan teljesítsem a feladatomat… hanem azért is, mert tényleg szimpatikus a lány. Én is szeretem a vidám, mosolygós emberek közelségét. Farkasoknál is vannak ilyenek, bár náluk az idősebbekre tapasztalatom alapján már nem annyira jellemző ez az akár naivnak is nevezhető nyitás mások felé. Igen.. a külső megtévesztő lehet, ami alapján nem szabad rögtön ítélni, maximum következtetéseket levonni. A legjobb példa rá én vagyok. Őrzőtársaimon, és Castoron kívül senki se tudja, hogy kiféle-miféle vagyok, és eddig az álcámat sikerült nagyon jól fenntartanom, hiszen még nem buktam le. Óvatos vagyok, mert ha lebuknék, Will valószínűleg rögtön áthelyezne máshova a hotelből, azt meg nem szeretném, mert szeretek itt dolgozni. Persze a terveim között ott van a saját étterem nyitása, de ahhoz még anyagilag kicsit jobban össze kell kapnom magam, úgyhogy egyelőre esélytelen lenne. - Szia! – Köszönök mosolyogva, majd a felkínált helyhez lépek. - Köszi, ez kedves tőled! – Nem nyújtok neki kezet az asztal fölött… még mindig bennem van az a kis zavar, vagy szégyenérzet, vagy nem is tudom minek nevezzem, amikor Stephen megjegyezte egy hasonló szituáció alkalmával, hogy nem illik asztal fölött kezet fogni. - Flora vagyok. – Mutatkozok be annak ellenére, hogy a nevem oda van hímezve a séfkabátra. Amikor helyet foglalok a lánnyal szemben, leveszem a sapkát a fejemről, és leteszem magam mellé az ülőkére. Nem lesz rá szükségem. - Itt laksz a hotelben? – Kérdezem természetes érdeklődéssel. Néhanapján betérnek átutazók is, akik itt fogyasztják el reggelijüket, vagy itt ebédelnek… vacsoráznak. A hotel étterme nem csak a szállóvendégek számára van nyitva, ahogy a kávézó, és a bár sem. Ha igenleges választ kapok, akkor mosolyogva bólintok. - Na és, hogy tetszik nálunk? Megvagy elégedve? – Pillantok a tányérjára mosolyogva. Az alapján, hogy a sütemény jó részét eltüntette már onnan, úgy gondolom, igen.
Tudtam magamról, hogy kedves és barátságos vagyok alapvetően, de azt meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg kirívó lenne az, hogy meginvitáltam magam mellé egy ismeretlen lányt. Úgy voltam vele, hogy ő is egyedül van, én is egyedül vagyok, sok helyen ültek is, úgyhogy miért is ne? Legalább új ismerőst szerezhettem, szimpatikusnak találtam, az meg már csak hab volt a tortán, hogy nem egyedül kellett megennem a süteményemet. Mindig is szerettem beszélgetni, noha az emberek társaságában óvatosságra szoktam inteni magam időnként, nehogy baj legyen. Nem vagyok agresszív, de amikor valami olyan hatás ér, akkor még mindig hajlamos vagyok sajnos kontrollálhatatlanná válni. Elég borzasztó ez nekem így is, mert annyira távol áll tőlem ez a viselkedés, mint az ég a földtől. - Ugyan! – legyintettem egyet ugyanolyan töretlen mosollyal. Örültem neki, hogy elfogadta a felkínált helyet, tényleg. Azért is, mert ha már itt dolgozik a konyhán, hátha tudna nekem segíteni valamiféle állásajánlat felkutatásában. Nem tudtam, hogy mióta élhet itt, de bíztam benne, hogy talán ismer valakit, aki segíthetne nekem elhelyezkedni. Pedig még nem is volt biztos, hogy maradhatok a városban, de egyszerűen képtelen voltam letenni erről a dologról. Tervezgetni akartam, céljaim lettek, ahogyan Emma tanácsolta nekem. Ezeket pedig mindenképpen meg akartam valósítani, és hittem abban, hogy ha úgy állok hozzá, hogy maradhatok, akkor maradni is fogok! - Én pedig Cassie, nagyon örülök! – mutatkoztam be, de ha már a kézfogást mellőztük, akkor én sem kezdtem nyújtogatni felé az asztal fölött. Pedig nekem aztán meg sem fordult a fejemben olyasmi, hogy ez illetlen lenne. Egészen egyszerűen feleslegesnek tartottam, ha már így szóba elegyedtünk egyből. Bár én szerintem akkor is képes lennék elbeszélgetni valakivel, ha fogalmam sem lenne róla, hogy mi a neve, vagy kiféle-miféle. Floráról sem tudtam semmit, mégis szívesen vettem a társaságát, hiszen az ember alapvetően társas lény, a farkas meg aztán pláne. Mondjuk, én erre nem szerettem gondolni, de levetkőzni sohasem fogom tudni ezt magamról, az biztos! - Igen, néhány napja költöztem be! – válaszoltam mit sem sejtve arról, hogy éppen egy őrzővel beszélgetek. Nem ez volt ugyebár az első alkalom, amikor fogalmam sem volt róla, hogy kivel hozott össze a sors, bár Duane-nél legalább tudtam volna, ha találkozok korábban hozzá hasonlóval, és felismerem az energiáit. Flora esetében azonban szó sem volt erről, egyszerű embernek hittem. Meg sem fordult a fejemben, hogy más lehetne, és jól is volt ez így. Örültem neki őszintén, mert hasonlónak tűnt hozzám. Kivéve, hogy benne nem volt egy gyilkos fenevad nem is olyan mélyen eltemetve. - Persze, minden szuper! – bólogattam lelkesen, és még az újságot is félreraktam. – Már voltam lent az uszodában is, meg itt is már másodszor fordulok meg. Nagyon finom minden! - dicsértem meg, mert egyértelmű volt, hogy némi köze van hozzá. Ha a maihoz konkrétan nem is, de az előző alkalommal simán lehet, hogy ő készítette el a vacsorámat. – Régóta dolgozol itt? – érdeklődtem kíváncsian, ahogyan azt szokás az új ismeretségek esetében. Ez nem volt túl személyes, de mégis érdeklődést szűrhetett le belőle.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Cassie… Cassandra… Hm. Visszapörgettem agyamban a Willel lezajlott telefonbeszélgetésünket, és biztosan emlékszem rá, hogy ezt a nevet említette a kóbor „kislánnyal” kapcsolatban, aki annyira nem is kislány, mármint a hétköznapi értelemben véve. - Tényleg? Akkor azért nem láttalak még eddig. A hosszabban nálunk vendégeskedőket már ismerem arcról. Viszonylag sokat tartózkodom idekint. – Nem mondtam valótlant. Tényleg sokszor szoktam kijönni a kollégákhoz, ha épp szünetem van, és látom, hogy nincsenek elhavazva. Ha sok a vendég, akkor nem zavarom őket azzal, hogy lekötöm a figyelmüket. Futólag az újságra pillantottam, majd vissza Cassie-re. - Örülök, hogy jól érzed magad… és a medence is tényleg szuper! – Mosolygok rá őszintén. Igaz én még nem fürödtem benne soha, de jól néz ki. Talán majd egyszer, ha már nem itt dolgozok, hanem lesz saját éttermem. De ez egyelőre még csak vágyálom részemről. Addig kicsit furcsa lenne, ha a munkahelyemen pancsolnék a medencében. Legalábbis nekem. - A szauna és a pezsgőfürdő környékén délután egy… és három között általában kevesen vannak. Akkor érdemes oda menni, mert nem túlzsúfolt, és kedvedre ejtőzhetsz. – Kacsintok rá cinkosan, adva neki egy tippet, ha a wellness részleget is ki szeretné majd próbálni. Tapasztalat, hogy ebéd után a vendégek nagy része kidől. Heverészik kicsit, vagy jó nagyot sétál. Főleg az idősebb korosztályra, és a gyerekekkel érkezőkre igaz ez… hiszen senki se hagyja fent egy szállodai szobában az alvó gyerekét, hogy közben szaunázzon, meg pezsgőfürdőzzön. Normál esetben, természetesen. - Hm, hát attól függ, hogy kinek mi számít „régótának”… - Felelem. - Még egy éve se, de nagyon szeretek itt lenni. Nagyon jó a csapat… korrekt a főnökség, és szép a környék is. – Engem mindig is a hegyek vonzottak, életem felét hegyek között éltem le… el se tudnám képzelni azt, hogy reggel mikor felkelek, és kinézek az ablakomon, akkor ne lássam a hegyeket… akár ködben úszva, akár szikrázó napsütésben akárhogy. Közben Philip is megérkezik a mogyorós capuccino-val, és széles mosollyal az arcán lepakolja a tálcáról elém a talpas poharat, aminek a tetején ott púposodik a tejhab, megszórva apróra zúzott mogyoródarabkákkal. Philip mesterien ért a kávék, és az italok tálalásához. Az ember már csak attól elalél, ha ránéz… az ízük pedig… arra nincs megfelelő szó, mennyire mennyei. Irigylem is ezért, és néha nyaggatom, hogy engem is tanítson meg ezekre a módszerekre, de mindig csak sejtelmesen mosolyog. A capuccino mellé kapok egy kis tányéron kör alakú kekszeket, és egy kis pohár szódavizet is. - Jaj Istenem de jól néz ki! Köszönöm… - Nyaltam meg a szám, felcsillanó szemekkel. Philip hülyéskedve, vagy inkább magát produkálva pörgette meg az ujján a tálcát, majd mosolyogva Cassie-re, aztán rám pillantott. - Hozhatok még valamit a hölgyeknek? – Kérdezte tőlünk. Én megráztam a fejem nemlegesen, miközben a hosszúnyelű kanalamat a tejhabba mártottam, és egy mogyoródarabokkal keveredett részt óvatosan kiemeltem belőle. - A titkos receptet! – Vágtam rá gondolkodás nélkül, miközben Philip nevetve megcsóválta a fejét. - Talán majd legközelebb. – Kacsintott rám, aztán ha Cassie kért még valamit, akkor tovább is állt, hogy elkészítse, és kihozza neki. Amikor ismét kettesben maradtunk, a lány felé nyújtottam a kanalat. - Kóstold meg… eszméletlen! – Bátorítottam fülig érő mosollyal. - Na és, mit csinálsz Fairbanksben? Jöttél a síszezonra? – Kíváncsiskodtam. A magasabb részeken mindig van hó, de nemsokára az alacsonyabban fekvő hegyeket is belepi a hószőnyeg. A számhoz emeltem közben a capuccinomat, majd lassan belekortyoltam. Nem tettem bele cukrot, mivel Philip eleve cukrosan készíti nekem, tudja mennyivel szeretem, így a tejhabot se kevertem el benne a mogyoródarabkákkal. Így viszont, mikor kicsit lejjebb engedtem a poharat a számtól, tekintélyes, ámde vékony cicabajusz rajzolódott ki a szám fölött.
- Igen, valószínűleg – bólogattam egyetértően, de én is ugyanúgy jókedvűen mosolyogtam, mint az eddig velem szemben ülő lány is. Szerettem a vidám embereket, mindig jó és megnyugtató hatással voltak rám. A sok feszültségtől ugyanis hajlamos voltam én is azzá válni, csak éppen az én esetemben ez határozottan nem volt szerencsés dolog, hiszen veszélyt jelenthettem olyankor a környezetemre. Bármennyire is fáj nekem ezt beismernem, attól még így igaz, és nem szabad ámítanom magam mással. Majd Emma mellett talán megtanulom ezt is jobban kontrollálni, legalábbis nagyon reméltem. - Már voltam lent ott is! – vigyorodtam el egyből. – Viszont köszönöm a tanácsot, akkor pont sokan voltak… - ismertem be. Talán még egy óra körül van is időm, de utána rendszerint hamarosan befut Emma, és akkor jön a gyakorlással töltött idő, amire sokkalta nagyobb szükségem van, mint egy kis wellnessre. Nyilvánvaló tehát, hogy azt fogom előnyben részesíteni, de ezt természetesen Florának nem mondhattam meg, tőle nagyon kedves és figyelmes gesztus volt, hogy ilyen tippet adott nekem. A többi vendég biztosan örömmel fogadta volna, vagy legalábbis kitörőbbel, mint én. Mert egyébként a magam módján számomra is határozottan pozitív volt ez a hír. - Nem vagyok túlzottan hozzászokva ehhez a hideghez, úgyhogy a szauna olykor nagyon jól jön – vallottam be őszintén, vágva egy finom kis grimaszt mellé. Tényleg így állt a helyzet, nekem ez a klíma ismeretlen volt eddig. Nem éltem soha az ország déli területein, de azért ennél jóval kellemesebb időjárású helyeken éltem. Jó, igazából csak két helyen, de egyiken sem tapasztaltam meg már szeptemberben ilyen hideget, mint itt. Csoda, hogy nem készültem rendesen erre a nulla fok közeli hőmérsékletre? Persze Emma mondhatta volna, ha felhívom, de ugyebár soha nem értem őt el a két év alatt, mióta eljött, így hát felesleges próbálkozásnak tartottam. - Tényleg? – kérdeztem mosolyogva, a jó csapat hallatán. Mindig is szerettem volna egy olyan helyen dolgozni, ahol jó hangulatban telik a munka. Ki tudja, hogy én még mikor jutok oda… Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogyan is működik az átharapás, de ha megint olyan sok évbe telik majd, amíg képes leszek kicsit uralkodni az indulataimon a rázósabb helyzetekben, akkor lehet, hogy még évekig nem tudok majd a saját lábamra állni. Ez a gondolat egy kicsit elszomorított, de kezdeni nem sokat tudtam vele. – Egyébként tényleg nagyon szép a környék, még sosem jártam ennyire északon… - avattam be mosolyogva, semmit sem mutatva az előbbi rossz hangulatból. – Meg igazából olyan helyen sem, ahol hegyeket látok, ha kinézek az ablakon – tettem hozzá nevetve, miközben belekortyoltam a kávémba. Pont ebben a néhány pillanatnyi szünetben érkezett meg mellénk a pincér, akit láthatóan Flora nagyon kedvelt. Én is mosolyogtam hát, de egészen addig nem szólaltam meg, amíg nem nézett rám is. - Én még egy kis narancslevet kérnék! – adtam le az újabb rendelésemet, mert bizony a kávésbögrém alján már épphogy lötyögött valami, közben azonban lett társaságom. Csak nem fogom udvariatlanul itt hagyni egyből! Miután magunkra maradtunk, még mondani akartam valamit, ám Flora egyből tolta is felém a kanalat. Ide éreztem a finom illatot, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen közvetlen lesz velem. Valahol nagyon jól esett, legalább annyira, amennyire meglepődtem. Mielőtt még kétszer meggondolhattam volna, megkóstoltam a felkínált mennyiséget. – Hm, tényleg nagyon finom! – bólogattam egyetértően. – Ha holnap lejövök, akkor én is ilyet fogok inni! – jelentettem ki vigyorogva. Ehhez képest az én kávém már nem is volt olyan jó, pedig néhány perce még pont azon gondolkoztam, hogy ritkán iszok ilyen finom feketét. - Szerintem tetszel neki! – böktem fejemmel a távozó férfi irányába, Florára szélesen mosolyogva. – Egy ismerősömet jöttem meglátogatni, igazából már nagyon régen nem síeltem… - kicsit ábrándossá vált a tekintetem, de nem szabadott, hogy az emlékek elragadjanak. Utoljára még az igazi családommal látogattunk el Aspen-be annak idején. Szép idők voltak, túl szépek a mostanihoz képest. – Nem tudom még, hogy meddig maradok, de lehet, hogy el fogok menni kipróbálni a pályát! – jutott eszembe hirtelen ötlettől vezérelve, ha már így beszéltünk róla.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Aki nem itt születik, mindenki nehezen szokik hozzá… és ez még csak a kezdet. Most még nincs is olyan hideg. – Magyaráztam, aztán rájöttem, hogy talán ezzel csak elijesztem. - Jaj, bocsáss meg, ezzel nem elijeszteni szerettelek volna… de tényleg nem árt, ha valakinél jó meleg ruhák vannak errefelé. – Tettem hozzá bocsánatkérően. Voltak már itt olyan turisták, akik nem nézték meg előzetesen Alaszka éghajlatát, és jellemző időjárását… a sok pénz hát nem mindig jár együtt az ésszel is, és laza ruhákkal készültek, meg néhány kabáttal. Nem kicsit sokkolta őket, mikor rájöttek, hogy nagyon mellélőttek. Persze a Bentley Mall tárt karokkal várta őket, mert persze rögtön orvosolták is ezt a kis bakit… de sokáig emlegettük őket tavasszal. - Akkor biztos szokatlan lehet még. A hegyi levegő egyébként csodákra képes. Vannak, akik csak azért jönnek ide, hogy kicsit kiszellőztessék a fejüket, sétálgassanak… fotózzák a tájat, meg ilyesmi. – Nem mindenki a síelésért jön, persze többségében még mindig az a jellemző. Az biztos, hogy egész évben van forgalma a hotelnek… szerencsére. - Philip-nek? – Kérdezem zavartan, visszavéve a hangerőmből, és még egy kicsit el is pirulok. Aranyos srác, és kedves… de szerintem mindenkivel az, nem csak velem. - Ááá nem hiszem, ő mindenkivel ilyen kedves. – Hárítok, zavartan legyintve. Még ha van is igazság abban, amit Cassie mond, én túlságosan vaksi vagyok ilyen téren ahhoz, hogy észrevegyem, ha felfigyelt rám valaki. Nem vagyok az a férfifaló típus, sőt… lehet ha valaki zenészeket hívna az ablakom alá, és ott szerenádoznának, lehet még akkor se esne le, hogy miről van szó. Néha nem is értem, hogy lehetünk mi Fridával testvérek… ráadásul ikrek. Ő pontosan az ellentétem. Akkora férfifaló, hogy az elképesztő, és még húsz méteres körzetben se bírja elviselni a vérfarkasokat, annyira utálja őket… azóta. Fiona meg… ő az arany középút kettőnk között. Legalább van valaki, aki kiegyensúlyozott, és felelősségteljes a családban. - Tényleg? De jó neki. Engem nem szoktak itt meglátogatni, pedig nekem is vannak ismerőseim, és… - Elnevetem magam. - Többek között őket is Alaszka hidege az, ami visszatartja attól, hogy ide jöjjenek. – Na meg a kötelesség… hiszen bármennyire is szeretnének meglátogatni, ha egyszerűen nincs rá annyi idejük, hogy ideutazzanak, itt töltsenek több napot, aztán haza. Pedig éltem már több országban, voltam tagja több protektorátusnak is, ezért jó sok ismerőst gyűjtöttem mindenfelé. Néha eljátszadozok a gondolattal, hogy elutazom meglátogatni őket Bled-be, vagy Bergen-be… de Bergen-be nem tehetem be a lábam soha többet… Bled-be meg már nagyon kevesen vannak ott azok közül, akivel annak idején jóban voltam. Hiába… időnként előfordul, hogy elhelyezgetnek minket… és én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig mindig a testvéreimmel együtt kerültem el új helyekre. Nekem legalább itt vannak ők. - Hát ha már eljöttél idáig, szerintem majd próbáld ki azt is. Ha tudsz síelni, azért… ha nem tudsz síelni, akkor pedig azért… vannak oktatók, akik kezdőkkel foglalkoznak… meg könnyített pályák. Tényleg nagy élmény itt síelni. Annyira szépek a hegyek… csak jól fel kell öltözni. – Mosolyogtam. - Na és ki az ismerősöd? Fairbanks nem olyan nagy. Elég sokakat ismerek itt a városban, az is lehet, hogy őt is. – Kérdezem könnyed természetesnek ható érdeklődéssel, miközben újabbat kortyolok a capuccino-ból, és Philip is visszatér az asztalunkhoz, hogy letegye Cassie elé a kért narancslevet, illetve a kiürült kávéscsészét elvigye, hogy ne foglalja feleslegesen a helyet az asztalon. - És te mivel foglalkozol egyébként? – Kérdezek rá. Az én munkámat… jobban mondva a munkakörülményeimet már kiveséztük az imént, most rajta van a sor. Nem láttam, amikor leültem az asztalhoz, hogy épp az állásaprókat böngészte át, s mivel az újságot azóta félre is tette, ezért nem is láthattam azóta sem.
- Nincs olyan hideg?! – kérdeztem vissza döbbenten, még a szemeim is nagyra nyíltak a csodálkozástól. – Akkor milyen az, amikor hideg van? – elképzelni sem tudtam, hogy lehet még ennél is rosszabb, bár igazából következtethettem volna rá. Most még csak szeptember volt, az máshol őszi hónapnak számít, szóval, ha itt ilyenkor ennyire hűvös van, akkor télen bizonyára még rosszabb lesz. Sokkal alaposabban utána kell majd olvasnom annak, hogy mire számíthatok a közeljövőben. Még az is lehet, hogy az időjárás fog elüldözni, bár ebben erősen kételkedtem. Túlságosan erős volt még az elhatározásom azzal kapcsolatban, hogy szeretném, ha Emma életének része maradhatnék ezután. - Már vettem néhányat, de ezek szerint akkor az kevés lesz. Nagyon mínuszok szoktak lenni? – kérdeztem ártatlanul, még mindig csodálkozó arcot vágva. Legalább három réteg ruhába fogok belebújni, ha kiteszem a lábamat a hotelből, az is biztos. Farkasként talán nem lesz olyan vészes, jó vastag volta bundája a bestiának, de attól még emberi alakomban igencsak kellemetlennek ítéltem ezt a környezeti változást az általam eddig megszokotthoz képest. Az ittenieknek már biztosan meg sem kottyant a mostani hűvösség. - Tényleg sokkal tisztább, ezt el kell ismernem, de talán pont ezért tűnik néha hidegebbnek, mint amilyen valójában van… - akaratlanul is megdörzsöltem egy kicsit a karomat, mintha most is fáznék, pedig erről szó sem volt. Idebent nagyon kellemesnek ítéltem a hőmérsékletet, még ez a csizma is soknak bizonyult a lábamra, de hát ez volt éppen kéznél, ezért bújtam bele ebbe automatikusan. – Én nem vagyok valami nagy fotós – motyogtam elgondolkozva, elfogyasztva a kávém utolsó néhány kortyát is, kiürítve egyúttal a bögrét. Óvatosan odébb is tettem, közelebb az asztal széléhez, ahonnan majd könnyedén el lehet emelni. - Igen, neki! – bólogattam, számon fülig érő mosollyal. Aranyosnak, és egyúttal roppant szimpatikusnak találtam Flora reakcióját arra, hogy szóba hoztam a pincér fiút. – Ugyan nem ismerem, de szerintem nem minden vendéggel ennyire figyelmes, hiába ez a dolga – súgtam oda én is halkan, mintha nagy terveket szövögetnénk. Titkos terveket. A lányoknál már csak így szokás, ha fiúk kerülnek szóba, nem? Régen legalábbis ez volt a módi, amikor még abban a korban voltam, hogy nagyon érdekeltek. Most inkább voltam egy túl fiatalnak látszó testbe zárt felnőtt nő. Bizonyos hiányosságokkal, amikről természetesen nem én tehettem, de attól még bosszantottak. Emma annyira más volt, néha tényleg olyan akartam lenni, mint ő, hiába mondta nekem figyelmeztetően, hogy jobb nekem, ha nem ő a példaképem. - Akkor ezek szerint te sem itt születtél, jól értem? – kérdeztem kíváncsian. Lehet, hogy rosszul vontam le a következtetést, de ha mégsem, akkor nagyon érdekelt volna, hogy Flora mégis hogyan szokott hozzá ehhez a fagyos éghajlathoz. Biztosan lett volna egy-két jó tippje, ha rákérdezek, de talán még túl korai és túl személyeskedő lenne. Kedvesnek tűnt és barátságosnak, de mindenkinél van egy határ, amit ha átlépünk, akkor kissé távolságtartóbbá válnak. Tapasztaltam már ilyesmit, néha én is hasonlóképpen viselkedtem, bár nálam nagyban közrejátszott az is, hogy vérfarkas vagyok. - Igen, tudok síelni. Régen a családommal sokat jártunk, úgyhogy jól megtanultam. Bár most már régen volt léc a lábamon, lehet kijöttem a gyakorlatból… - méláztam egy kicsit a régi emlékeken, és magán a lehetőségen is, hogy én felmenjek a pályára. Talán menne, csak olyan lehet, minta biciklizés nem? Nehéz elfelejteni, de nálam sohasem lehetett tudni. Néha elég szelektívnek bizonyult a kicsi fejem. – Hát, őt Emmának hívják, övé az a fotóstúdió a városban… - nem láttam értelmét annak, hogy titkoljam ezt. Amúgy is időnként megfordultam Emma oldalán a hotelben, úgyhogy biztosan látta volna, ha éppen kint tartózkodik. Duane-nek viszont inkább nem árultam el, hogy kihez jöttem, pedig nem valószínű, hogy sokat ártottam volna vele magamnak és a jelenlegi-volt-jövendő mentoromnak. - Hát, én most éppen munkát keresek, de egyébként cukrász vagyok – egy kicsit izgatottabban meséltem, mint az indokolt lett volna. – Még nem tudom, de lehet, hogy a városban maradok huzamosabb időre. Te esetleg nem tudsz valami állást, ami nekem való lenne? – kérdeztem kíváncsian, mert pont ide akartam eljutni, Flora pedig megkönnyítette a dolgomat.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
A kérdésére szívem szerint kérdéssel felelnék… Érezte-e azt már, amikor szó szerint a csontjai is fáznak… és a hidegtől fájnak? De neeem… Isten mentsen attól, hogy bárkit is elijesszek innen. Azt hiszem, Castor le is harapná érte a fejem, ha elriasztanám a szállóvendégeit. És Castor esetében a leharapás sajna szó szerint értendő. Bár nekem eddig még nem volt vele konfliktusom, de egy alfával senki se packázik, akinek van cseppnyi esze. - Hidegebb. – Válaszolom ezért csak nagyon egyszerűen, nem fejtegetve tovább a dolgot. Együtt érzőn mosolygok rá, hiszen annak idején én se számítottam rá, hogy ennyire hideg lesz, amikor átköltözünk ide. Bergen klímája és időjárása sokkal barátságosabb volt. De mindent meg lehet szokni idővel. - Hát… itt a tél szeptemberben kezdődik, és úgy április végéig tart… A téli középhőmérséklet -20 és -30 fok között mozog… De mesélték az idősebbek, hogy úgy ötven évvel ezelőtt volt egy nagyon extrém tél, amikor elérte a -54fokot is… és jégködök alakultak ki. – Lovallom bele magam a dologba, aztán észbe kapok, hogy pont arról akartam az imént meggyőzni magam, hogy nem szabad elijesztenem Alaszkából. Ezzel lehet, hogy sikerült, ezért gyorsan hozzáteszem. - Nyáron plusz 15-20fok az átlagos hőmérséklet… szóval meleg, és csapadékos általában felénk a nyár… de mértek már 37fokot is… igaz azt közel száz éve. Szóval igaz, hogy a nyarak elég rövidek, akkor viszont nem repkednek a mínuszok. – Öröm az ürömben. Talán ezzel sikerült mentenem valamennyit a helyzeten. - Nem hiszem, hogy tetszek neki. – Ráztam meg a fejem fülig pirulva. - Az is lehet, hogy te tetszel neki! – Világítottam rá a dologra… mert miért is ne tetszhetne neki Cassie? Csinos, fiatal lány… pozitív kisugárzással. Nyugisnak tűnik, és illik rá az a jellemzés, amit Willtől kaptam telefonon keresztül. - Nem. Én is csak pár éve élek itt a nővéreimmel. Arizona-i vagyok. Tucson-ban láttuk meg a napvilágot a nővéreimmel. Ikrek vagyunk, hármas ikrek. Sokszor előfordul, hogy nem tudnak megkülönböztetni minket, pedig azért meg lehet. – Teszem hozzá széles mosollyal. - Szóval, ha összefutnál egy hozzám hasonló nővel a városban, és esetleg nem köszönne vissza, kérlek ne sértődj meg, mert lehet hogy Frida vagy Fiona az. – Volt már ebből konfliktus ugyanis. Volt olyan, aki zokon vette a dolgot, mert nem tudta, hogy hárman vagyunk, és összekevertek minket. - Anyukám mexikói származású házvezetőnő volt, apu buszsofőr Tucsonban... s miután meghaltak, az Államokban utazgattunk, hogy valahol megvessük a lábunkat. Egyelőre itt ragadtunk, mindegyikőnk talált munkát… de lehet majd idővel tovább állunk, ha már Frida besokall a hidegből. Ő eléggé szereti a meleget. – Mesélek kicsit magunkról. Persze nem mondok teljesen igazat, hiszen a mostani személyazonosságunk háttértörténetét adtam elő, de van igazság abban, amit mondok, hiszen a szüleink valóban meghaltak, és tényleg utazgattunk. Csal nem az államokban, hanem eddig Európában. - Ó ne aggódj! Olyan ez, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanultad, nem felejted el… csak fel kell eleveníteni a tanultakat! – Biztatom. - Emma Ridley? – Kérdezek vissza. Párszor elmentem már a boltja előtt, de még soha nem voltam benne. - Nem ismerem személyesen, de a boltja előtt már többször is elmentem… Gondoltam is már rá, hogy a testvéreimmel csináltassunk ilyen közös képeket. Szeretem a képeket, szívesen aggatom velük tele a házunk falait. Olyan bensőségessé, otthonossá varázsolja a környezetet. – Tényleg gondoltam már rá, hogy elmehetnénk fotóshoz. - Cukrász? Nahát! – Csillannak fel őszinte lelkesedéssel a szemeim. Tehát rokonlelkek vagyunk. Imádtam Bledben, a cukrászdai munkámat. Sokat nekik köszönhetik, amit a cukrászat terén megtanultam az ott töltött évek alatt. - Fú, hát nem tudom, de ha szeretnéd, megkérdezhetem a személyzetist, van-e felvétel hozzánk. Aztán ha igen, akkor szólok, és szívesen beadom neki az önéletrajzod. Hányas számú szobában laksz? – Kérdezek rá, hogy ha személyesen nem is tudok felmenni hozzá, mert épp nem tartózkodik a hotelben, akkor a recepciónál hagyok neki egy üzenetet. Azt úgyis átadják neki.
- Te jó ég! – csúszott ki a számon akaratlanul is, amikor meghallottam, hogy télen milyen hideg szokott lenni. – Akkor most már biztos, hogy csak akkor fogok kimozdulni, ha feltétlenül muszáj, és jó hat réteg ruha nélkül egy tapodtat sem megyek! – jelentettem ki határozottan. Ez azért még kevés lett volna, hogy eltántorítson, hiszen ez volt a legkisebb dolog. Azon több múlt, hogy Emma mit hoz majd ki belőlem, valamint Castor milyen döntést hoz meg velem kapcsolatban. Lehet, hogy már nem is leszek itt, mire beköszönt az igazán hideg. – Bár fogalmam sincs még, hogy meddig maradok… Lehet, hogy csak jövő hétig! – vonogattam a vállaimat könnyedén. Azért jött a kicsit jobb hír is, a tavaszi, vagy inkább nyári időjárási viszonyokról. - Azt a 37 fokot sokkal jobban szeretem, nálam a 20 fok még inkább tavaszi időjárásnak mondható – azért mosolyogtam rá, mert kedves volt tőle, hogy ennyire közvetlenül beszélt nekem ezekről a dolgokról. Jobb volt első kézből hallani, mintha utána olvastam volna, hogy mire számíthatok, ha úgy alakul, hogy fairbanksi lakos válik belőlem is. Hogy én azt mennyire szerettem volna, azt nehéz lenne szavakba önteni! Szerencsére nem is volt rá szükségem, mert elég hamar sikerült elterelnie a figyelmem arról a dologról, ami aggasztott már napok óta. - Dehogyis! – legyintettem nevetve. Azt mégsem mondhattam neki, hogy hallottam a párbeszédüket, amit tőlem méterekkel arrébb folytattak, de én abból és a férfi viselkedéséből vontam le ezt a következtetést. Egészen biztos, hogy nem is figyelt fel rám, csak amíg a rendelésemet vette fel, és engem szolgált ki éppen. Ez minden. – Rám nem nézett úgy, ahogyan rád! – cukkoltam egy kicsit tovább, pedig alig néhány perccel ezelőtt ismertem meg. Talán mégsem kellene ennyire hamar ilyen közvetlenül viselkednem idegenekkel, mert Duane-ről is azt hittem először, hogy egyszerű ember, aztán tessék! Ő életem első őrzője. Mi van, ha Flora is egy közülük? Bár az ő közelében nem éreztem semmi szokatlant, szóval egészen biztos, hogy nem erről van szó. Ő csupán egy kedves és barátságos lány. - Akkor biztosan átérzed, hogy milyen nehéz ez így első körben… - utaltam a hatalmas környezetváltozásra, az időjárásra, meg úgy mindenre egyszerre. Közben érdeklődéssel hallgattam, amit magáról mesélt, és eszembe sem jutott, hogy esetleg hazugságot ad elő nekem, valamiféle betanult szöveget. Ahhoz túl őszintének tűnt, bár meglepett, hogy ennyire részletesen mesélt, de én is elég közvetlen vagyok, ha jobban belegondolok. – Tényleg? – nyíltak nagyra a szemeim, amikor meghallottam, hogy van még két ikertestvére. – Még sosem találkoztam senkivel, aki egy a hármas ikrek közül! – mondtam teljesen elbűvölten. Én el sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne, ha még két ilyen lány szaladgálna a városban, mint amilyen én vagyok. Ráadásul még a nevük is hasonlított! - Rendben, ezt majd észben tartom! – nevettem jókedvűen, amikor előre figyelmeztetett, bár esetemben nem állt fent az a veszély, hogy összekeverjem őket. Illat alapján nem lett volna nehéz rájönnöm, hogy nem Florával sodort össze a szél, bár ezt neki nyilván nem mondhattam. – Akkor lehet, hogy én jól kijönnék Fridával, én is kedvelem a kellemesebb hőmérsékletet – de erre már biztosan magától is sikerült rájönnie az eddig elmondottak alapján. – Én Detroitból jöttem, és az én szüleim is meghaltak… - árultam el egy keveset magamról, legalábbis a saját fedő sztorim egy kis részletét. – Engem a nagybátyám nevelt fel, és igazából még nem is éltem máshol. Emmához is csak látogatóba jöttem, de még lehet, hogy itt fogok maradni hosszabb időre – könnyedén beszéltem én is, mert sokat magoltam be, hogy kinek mit is mondtam magamról. - Igen, ő! – bólogattam. Meg sem lepődtem annyira, hogy ismerte a nevét, lehet, hogy afféle helyi híresség? Ha folyton a közelében leszek – már ha úgy alakul, ezt nem szabad elfelejtenem! -, vajon mit fog mondani, kije vagyok én neki? – Biztosan szívesen megcsinálná nektek, elég ügyesen dolgozik. Bár lehet, hogy elfogult vagyok egy kicsit! – nevettem fel jókedvűen. Én annyira nem szerettem a képeket, mert egy sem volt nekem a családomról. Nem sokkal az átváltozásom után még megkíséreltem gyűjteni azokat, amiket az újságokban találtam róluk, de Colin rájött és elégette az összest. Azzal vette el a maradék szándékomat is azzal kapcsolatban, hogy valamennyire ragaszkodjak a régi családomhoz. Most már nem mutattam, próbáltam túllépni rajta, de sokszor hiányoztak még mindig. Még szerencse, hogy Flora ilyen könnyedén beszélt tovább, mert így nem merültem bele az önsajnálat mocsarába. - Ó, hát annak nagyon örülnék! Tényleg, iszonyatosan hálás lennék érte, Flora! – lelkendeztem egyből, már csak egy önéletrajzot kellett volna megírnom sebtében. – A 102-esben! – adtam meg a szobaszámomat, mert az csak nem hatalmas titok. – Bármikor nyugodtan felkereshetsz, amint hallasz valamit. Tényleg! – a szám máris fülig ért, és már alig vártam, hogy elújságoljam Emmának. Persze lehet, hogy ő egyáltalán nem fog örülni annak, ha tervezgetek ebben a bizonytalan időszakban, de ő mondta, hogy legyenek céljaim, nem? Én pedig most tettem egy lépést az egyik felé.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Nem mondok semmit, csak egyre jobban vörösödik a fejem. Még szerencse, hogy én nem vagyok vérfarkas, és nem hallom azt a párbeszédet, ami a két férfi között lezajlik rólam. Elég félénk vagyok a férfiak terén így is, éééés nem biztos, hogy jót tenne a jövőben a tény, ha tudnám, hogy hogy is mondjam… a férfi kollégák suttognak rólam a hátam mögött. Azt szokták mondani, hogy házi nyúlra lőni elég rizikós dolog, és lehet ebben némi igazság. Nem mintha én annyira nagy párkapcsolati szakértő lennék, mert még csak barátok se volt, pedig már itt vagyok 41 éves… de attól még láttam egyet s mást a környezetemben, amiből ezt leszűrhettem. - Igen, de ne aggódj. Biztos könnyebb lesz neked, mert van valaki ismerősöd itt, akire támaszkodhatsz. – Nyugtatgatom. És ez valamilyen szinten nekünk, őrzőknek is jó hír, hiszen egy már itt élő vérfarkashoz érkezett, akit ismerünk. Így valószínűleg ő is rá fog nézni a körmére, hogy ne legyen gond vele. - Tényleg. – Bólintok mosolyogva. Általában mindenki felderül, ha megemlítem, hogy hárman vagyunk. - Egyébként szerintem nem olyan nehéz megkülönböztetni minket. Már csak a stílusunk miatt sem… Mindhármunknak más az egyénisége, ráadásul Frida inkább apukánkra hasonlít kicsi szerintem… neki például könnyen barnul a bőre. Bemegy a szoliba, és úgy jön ki onnan, mint egy csoki csoda. Mi meg Fionával inkább fehérebb bőrűek vagyunk, és jobban is hasonlítunk, mint Fridával. Persze ezt azok nem annyira veszik észre, akikkel ritkábban találkozunk, de akik jobban ismernek, azok könnyebben megkülönböztetnek. – Merülök el kicsit jobban a témában, de nem hiszem, hogy ezzel Cassie-nek baja lenne, hiszen ő volt az, aki érdeklődött. - Michiganben van, ugye? – Kérdezek rá, mert nem tudom pontosan. - Arra soha nem jártam. Elég messze van Arizonától. – Hála a jó Istennek. Azért volt annyi eszem, hogy jobban utána néztem Arizonának, és Tucsonnak is, biztos ami biztos. Soha nem lehet tudni, hogy véletlenül mikor jön valaki pont onnan, és elég hülyén venné ki magát, ha nem tudnék semmit a szülőföldemről, ugye? A jó álcához elengedhetetlen a biztos háttértudás, én pedig mindig… minden téren alapos vagyok. - Sajnálom. – Mondom őszintén, mikor megtudom, hogy ő is elárvult. Tudom milyen fiatalon elveszíteni a szülőket, és mennyire nehéz tovább élni nélkülük. - Testvéreid vannak? – Kérdezem. Nem tett róluk említést, de attól még lehetnek. Felderül az arcom, amikor a nagybácsit említi, mert nekem egyből Barna jut eszembe. - Nahát. Nekem is él még az anyai nagybátyám… és igazából ő az utolsó élő rokonunk, akivel tartjuk a kapcsolatot, de már őt se láttuk azóta, hogy eljöttünk otthonról. Nagyon hiányzik, és iszonyú jó fej. – Nincs szinte olyan nap, hogy ne gondolnék Barnára, és Bergenre. Gyakran hívom fel telefonon, hogy halljam a hangját, vagy skype-on, mert ott legalább láthatom is. Persze protektorként csomó dolga van, de mindig szakít egy kis időt ránk is. - 102. Oké, megjegyzem. Mindenképp szólok, ha van valami. Biztos, hogy ha behívnak interjúra, akkor lesz gyakorlati feladat is. Az önéletrajz igazából csak rutin… sokkal többet nyom a latba, hogy a konyhában mit tud produkálni valaki. Javaslom, hogy fusd majd át a desszert kínálatunkat, és ha valamelyiket még nem készítetted, nézz utána a receptjének, hátha onnan kérnek majd, hogy készíts el valamit. – Kacsintok rá, adva egy tippet. Igazából annak idején engem is így felvételiztettek. Will kitaposta nekem az utat a Holiday Inn-be, de az „i”-re a pontot Castor tette fel. Nem engedne a konyha közelébe – informátor ide vagy oda – ha nem lenne megelégedve a munkámmal. Tovább iszom a capuccinomat, mielőtt teljesen kihűlne, mert úgy már nem olyan élvezetes az íze.
- Igen, azt hiszem, hogy igazad van! – bólogattam mosolyogva. Nagyon jó volt tényleg, hogy számíthattam Emmára, legalábbis egy bizonyos ideig mindenképpen. Ha letelik az egy hét, és nem születik kedvező döntés velem kapcsolatban, akkor ennyi volt, nincs tovább. Erre azonban most még egyáltalán nem szerettem volna gondolni, mert csak feleslegesen hangolnám le magam vele. Csak és kizárólag előre szabadott nézni, de azt sem túlzottan távolra. A jelenben akartam élni, kiélvezni, hogy most itt egy kedves új ismerős, és ennyi. Délután meg gyakorolni fogok Emmával, ahogyan mindig! Sajnos néha hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat. – Bár, ha ő nem lenne itt, akkor eleve nem is jöttem volna fel ide északra. Előtte még sosem voltam ennyire fent, meg nem is nagyon utazgattam, ami azt illeti… - vallottam be neki őszintén, és meg sem fordult a fejemben, hogy ő ezeket az aprócska kis információkat bizony jelzi velem kapcsolatban. - Ezt észben fogom tartani! – mosolyogtam vidáman. Azért is oszlatta el minden nem létező gyanúmat, mert ő ugyanúgy mesélt nekem a családjáról, mint én neki magamról. Egy őrző csak nem tenne ilyet, ugye? Ők tartani szoktak a farkasoktól, pedig én aztán tényleg nem vagyok valami ijesztő szerintem. Jó, tudom, hogy ha elveszítem a kontrollt, akkor nem ismerek se barátot, se ellenséget, de attól még nem használtam volna fel semmiféle információt egyetlen olyan ember ellen sem, akit szimpatikusnak találtam. Most legalábbis nem tudtam elképzelni, mert még sohasem volt rá szükség, hogy ilyet tegyek. – Ha tovább maradok, akkor még az is lehet, hogy velük is fogok találkozni, igaz? – inkább csak költői kérdés volt a részemről, nem több. - Igen, ott van! – erősítettem meg, azt meg inkább hozzá sem tettem, hogy sohasem éreztem az otthonomnak azt a várost. Philadelphia volt az én igazi szülővárosom, de oda soha többé nem térhetek már vissza, ez egyértelmű volt számomra még mindig. – Tényleg elég messze van, de én meg ott nem jártam még sosem. Nem nagyon mozdultam ki sehová – ez így ebben a formában nem teljesen volt igaz, mert emberként sokszor jártunk apával a meccsekre, ha mennie kellett más városokba, de ott pont nem voltam soha, ahonnan ő származott. Ha pedig lettem volna, akkor sem jönnék rá a hazugságra, az is biztos. - Köszönöm! – szomorkás mosolyom elég meggyőző lehetett arról, hogy tényleg nagy veszteség volt számomra a szüleim elvesztése. Mindegy, hogy ténylegesen is halottak, vagy csupán számomra azok, a lényegen nem változtatott. – Nem, sajnos nincsenek… - válaszoltam magától értetődően. De hát voltak testvéreim, szám szerint négyen is, mégsem tudtam róluk az égvilágon semmit. Biztosan régen megházasodtak és családot alapítottak már, de én erről mit sem tudhattam. Nem ismerhettem meg az új családjukat, nem lehettem része az életüknek. Ez a gondolatsor annyira lehangolt, hogy valószínűleg még az arcomra is kiült. - Az én nagybátyám nem annyira jó fej sajnos… - sóhajtottam gondterhelten, mint mindig, amikor Colin eszembe jutott. Kifejteni nem nagyon akartam, mert nem lett volna értelme. Bizonyára nem is érdekelte, meg nem szívesen hazudtam senkinek, de attól még időnként muszáj volt megtennem. Ez a mostani alkalom is pont megkövetelte tőlem, ha nem akartam lebukni rövid úton. Legalább mindenkinek ugyanazt adtam elő, akinek egy kicsit meséltem magamról. - Igen, ezt gondoltam! – mondtam immár jóval izgatottabban, amikor a munka került szóba. – Ilyenkor egy kicsit mindig izgulok… - vallottam be mosolyogva, leplezetlen örömmel. – Úgy lesz, köszönöm a tanácsodat, tényleg nagyon kedves tőled, hogy így segítesz! Már napok óta nézelődök az álláshirdetések között, de még mindig nem bukkantam rá semmi olyanra, ami megfelelő lett volna a számomra. Bár nem is reménykedtem túl sok lehetőségben, azért nem olyan nagy ez a város… - húztam el egy picit a számat reményvesztetten, de Flora reakciója és tanácsai mégis reményt adtak. Lehet, hogy még egy célomat sikerül majd megvalósítanom? Nem tudtam eldönteni, hogy Emma vajon büszke lesz ezért, vagy inkább mérges?!
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Van egy kicsi lelkiismeret furdalásom. Igaz, hogy Cassie invitált meg az asztalához, de ha innen elmentem, le kell adnom Will-nek róla a jelentésemet. Cassie nagyon kedves, és talán kissé naiv lány… a bizalmába avat, és attól tartok, ha egyszer kiderül rólam, hogy valójában őrző vagyok, akkor majd azt hiszi, csak azért álltam vele szóba, hogy kémkedjek utána, pedig ez egyáltalán nem igaz. Szeretek barátkozni, új ismeretségekre szert tenni. Nem szoktam annyira reklámozni, de én a vérfarkasokat is kedvelem, annak ellenére, hogy a családom széthullását, apa elvesztését valahol nekik köszönhetem. Mégse hibáztathatok egy egész fajt, néhány tette alapján, ez egyáltalán nem lenne fair. Pláne, hogy apa se volt szent. - Akkor neked ez most tényleg egy elég nagy kaland. Bátor vagy, hogy bevállaltad. Főleg így, egyedül. Én a nővéreimmel utaztam mindig. Ha arra gondolok, hogy egyszer esetleg egyedül kéne útra kelnem… hááát… - Nem fejezem be a mondatot, csak enyhén elhúzom a számat. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá, annyira össze vagyok velük nőve. Megszoktam, hogy folyton együtt vagyunk… és mindig együtt vágtunk neki az ismeretlennek, az új életnek. Az is eléggé megviselt, hogy Barnától el kellett válnunk Bergenben. Nem tudom mit kezdenék akkor, ha a nővéreimtől is távol kerülnék. Nem is szeretném megtudni, és nem is gondolok inkább erre, mert nem szeretném kísérteni a sorsot. - Fairbanks nem olyan nagyváros, szóval minden esély megvan rá. – Bólintok. Egyébként, remélem hogy nem fog velük összefutni. Nem azért, mert Frida hozzám képest egy cafka, Fiona meg olykor túl merev, mert túlzásba viszi a felelősségteljességet, hanem azért, mert rajtuk megérezhetné, hogy őrzők. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt ugyebár, hogy nekem is tudnom kellene az őrzőségükről, de felkeltheti benne a gyanút, hogy esetleg én is az vagyok. Pláne, ha mindkettejükkel összefut. Mert hát ugye ahol három testvérből kettő őrző, ott valószínűleg a harmadik is az, még ha nem is lehet egyértelműen megállapítani. Egyébként itt biztos nem fog velük találkozni. Pont az incognitom miatt nem jönnek a hotel közelébe se, nehogy lebuktassanak. Az informátoroknál fontos, hogy megőrizzék a valódi kilétüket, és elég régóta vagyunk már őrzők ahhoz, hogy ne kockáztassanak. Ha valami van, telefonon szoktak üzenni, de nem tolják ide az arcukat. - Kár. – Sajnálkozok én is. Tudom mennyit jelent az, ha valakinek van testvére. Főleg, hogy a szüleink már nem élnek. - Oh. Sajnálom. – Húztam el kicsit a számat. Nekünk szerencsénk van Barnával. Nagyon-nagyon sokat köszönhetünk neki. - Hát, én is alapvetően izgulós fajta vagyok, de ha konyhában vagyok, ott elég magabiztosan mozgok, szóval ott legalább nincs lámpalázam. Inkább a konyhán kívül érzem magam olykor elesettnek. Amennyire jól eligazodok ott, annyira nehezen találom meg a helyemet a világban. – És ezzel egyáltalán nem állítok valótlant. Néha úgy érzem, hogy túlságosan is esetlen vagyok. Irigylem Fionát, és Fridát, amilyen magabiztosak, és bátrak. Itt vagyok 41 évesen, és még csak egy kapcsolatom se volt, annyira félénk vagyok, és annyira bebújok a kis csigaházamba, ha valaki közeledni próbálna hozzám. Pedig szeretnék ám én is szerelmes lenni… csak mindig úgy érzem, hogy hülyeségeket beszélek, és ütődött vagyok, és nem vagyok elég jó. Kisebbségi komplexusom van, és hiába mondják a nővéreim, hogy semmi okom rá… egyszerűen bestresszelek az olyan helyzetekben. - Nagyon szívesen segítek, ha tudok… és igazán nem nagy fáradtság megkérdezni. Tényleg nem nagy dolog… és amúgy se rajtam múlik ez. – Nem tudom, hogy milyen cukrász, de szimpatikus lány… lelkes, és kedves. Szerintem nagyon jól illene a csapatba, és a többiek is hamar megkedvelnék… éééés nem utolsó sorban rajta tudnám tartani a szemem. Szinte biztos vagyok benne, hogy még nagyon fiatal farkas, és ha bajba kerülne, akkor talán idejében tudnék lépni, és megakadályozni, hogy a bajból nagy galiba alakuljon ki. Kedvelem Cassie-t, és ha jó cukrász, akkor nagyon örülnék neki, ha munkatársak lennénk… és talán barátnők is. Bár… nem tudom, hogy egy barátságot lehetne-e alapozni egy hazugságra… és arra, hogy őrző-létem miatt róla is jelentenem kell a protektorátus felé.
- Ó, nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre tűnik! – legyintettem egyet könnyed mozdulattal, ajkaimon ugyan mosoly ült, de kissé talán szomorkásnak lehetett volna nevezni. – Én sem tudtam elképzelni még nemrég, hogy egyedül nekivágjak egy másik városnak, és el is érjek oda mindenféle gond nélkül, de sikerült – mint azt nyilván ő is látta, hiszen itt voltam. Ráadásul nem volt rajtam kívül senki, akit a kíséretemnek lehetett volna nevezni. Csak és kizárólag Emma volt nekem, és ezt bőven elégnek is éreztem. Néha talán még az is nyomasztott, de én jöttem utána, mert azt akartam, hogy ő váljon a teremtőmmé. Ez jelenleg minden másnál fontosabbnak tűnt számomra. - Majd meglátjuk! De legalább majd mondhatom azt, hogy őket is ismerem. Nem rosszak az új ismerősök egy idegen helyen… - én Florával ellentétben sokkal lelkesebben kezeltem ezt a dolgot, már ami a nővéreit illeti. Mivel vele kapcsolatban meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyt jelenthetne rám, így arra sem gondoltam, hogy a nővérei esetleg őrzők lehetnének. Egész életemben eddig egyszer találkoztam őrzővel, mennyi esélye lenne annak, hogy újra belebotlottam egybe ilyen rövid idő alatt? Jó, ha logikusabban gondolkoznék velük kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy sok, mert Duane talán rám állította őket a találkozásunk után. Florát azonban én invitáltam az asztalhoz és nem ő intézte úgy, hogy ideülhessen. Ez azért sokat nyomott a latba. - Igazából én is egészen magabiztosan mozgok, ha sütnöm kell. Valahogy ott úgy érzem, hogy önmagam vagyok és mindenről tudom, hogy miért van, és hogyan csináljam. De úgy még nem nagyon kellett semmit sem csinálnom, hogy ennyire sok múlt rajta és ilyen vizsgáló szemek előtt… - vallottam be őszintén, hogy miért van bennem némi félsz. Erről nem tehettem, szerintem teljesen természetes dolog, mert azt jelenti, hogy sokat jelent nekem és komolyan gondolom ezt. Ha lett volna itt munkám, akkor talán még jobb esélyem lehetne arra, hogy itt maradhassak. Akkor legalább nem lennék ingyenélő, akit a falka tart el. Az önbecsülésemet is helyrerázná valamelyest. - Igen, azt gondoltam… - sóhajtottam szomorkásan. – Egy kicsit azért sajnálom, hogy nem lesz benne szavad, akkor hátha nagyobb esélyem lenne. Bár még lehet, hogy nincs is álláslehetőség, igaz? – jutott eszembe hirtelen, mielőtt még túlontúl belelovallnám magam. Akkor csak nagyobb lenne a csalódás a végén, azt pedig nagyon nem szerettem volna. Így is annyira sok volt a rizikó ebben az egész őrült vállalkozásban, amibe belevágtam, hogy ez már csak pluszként hangolt volna le, ha szintén nem érem el a célomat. De legalább volt célom, ugye? Volt valami, ami adott erőt és tenni akarást. Amikor megérkeztem, mindezeknek híján voltam, tartva Emma válaszától, és úgy minden rám váró dologtól. Még most is megmaradt a kis félelem, de már korántsem annyira. Úgy kezdtem érezni, hogy talán van esélyem rá, hogy bekerüljek a falkába. Csekély, de akkor is volt. - Te is szoktál sütni, vagy te inkább csak a többi fogásért felelsz? – érdeklődtem kíváncsian. Ha bekerülnék ide, akkor tudni szerettem volna, hogy mennyit találkozhatok majd vele. Legalább a munkahelyen is lenne egy ismerős arc, egy biztosabbnak nevezhető pont.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Én Anchorage-ba szeretnék elmenni. Mostanában elég sokszor gondoltam rá. Láttam a neten, hogy van náluk egy antikvárium, ahol régi könyveket is árulnak. Imádom az antikváriumi könyveket, odavagyok értük, pláne amikor régi szakácskönyv akad a kezembe… amibe a régi tulajdonosa belefirkantotta a saját megjegyzéseit, tapasztalatait. Futárral nem lehet náluk vásárolni, honlapjuk is csak azért van, mert egy informatikus hallgató diplomamunkájaként megcsinált nekik egy alapoldalt… legalábbis a néni nekem ezt mondta a telefonba, amikor érdeklődtem. Szóval már egyszer többször eszembe jutott, hogy el kéne látogatnom oda, mert Fairbanks összes antikváriumát végigjártam már, és minden használt szakácskönyvet felvásároltam már a városban. Csak azért eléggé messze van… Szóval nem egy óra átvezetni oda. A nővéreim közül meg egyikük se lelkesedik az ötletért, hogy egy antikvárium miatt annyit utazzanak. Én egyedül eddig nem mertem belevágni, mert bevallom becsülettel, hogy sose utaztam még nélkülük, és kicsit félnék egyedül. Olyan… elveszettnek érezném magam. De látva téged, hogy mekkora utat megtettél, ráadásul tök egyedül… egy kicsit felbátorodtam… és lehet, hogy a következő szabad hétvégémre ellátogatok oda. – Tényleg régóta tervezek már egy Anchorage-i utat, és tényleg nem akarnak a tesóim jönni. Viszont engem nem csak az tart vissza, hogy egyedül nem akarok nekivágni, hanem az is, hogy tudom mennyi ott a kóbor farkas, akik nem tartoznak senkihez, nem tisztelnek se Istent, se embert. Alice esete óta meg Will még jobban félt minket, amire igazából minden oka megvan. Rám is rendesen rám ijesztett az a hím ott a kilátónál… vagyis inkább felbosszantott azzal, hogy csak úgy megcsókolt, meg taperált. Ha csak rá gondolok, megugrik a pulzusom a dühtől. Nem… inkább ne is jusson eszembe. Érezhet némi hangulatingadozást felőlem Cassie, de ezt betudhatja a témának, amit az imént ecseteltem neki. - Irigyellek a bátorságodért, és az önállóságodért. Én mindig, mindenhova a nővéreimmel együtt mentem világ életemben. Lehet, hogy nélkülük nem is tudnék megállni a saját lábamon? – Teszem fel a költői kérdést töprengve. Tényleg mindig, mindent együtt csináltunk, együtt éltünk át. Vajon ha három felé lennénk szakítva, a világ három pontjára, mennyire lennénk „életképesek”, és hasznosak őrzőként? Szerintem nem hiába helyezgetnek minket folyton együtt. Az ikrek között mindig szoros a kötelék, és összehangoltan képesek dolgozni. Szerintem nem akarják megbontani az egységünket. - Ha úgy alakul, zárd ki őket a fejedből. Ne foglalkozz azzal, hogy ez egy amolyan „vizsgahelyzet”, és azzal se, hogy figyelnek. Tudom, hogy nem könnyű, de ha sikerül, akkor azzal lerázod magadról a vizsgadrukk stresszét. Hadd figyeljenek, nekik az a dolguk, hogy figyeljenek… te meg csináld csak a dolgodat úgy, ahogy szoktad. Sok múlik szerintem azon, hogy mennyire stresszel rá valaki egy-egy dologra. Ha valamit túlizgulunk, hajlamosak vagyunk a kapkodásra, és olyan hibák ejtésére, amiket egyénként el se követnénk normál esetben. Beleszólni úgyse fognak közben. Velem se tették, csak figyeltek… aztán megkóstolták. Jó, persze… kicsit para, hogy ott néznek, de tényleg nem szabad feszélyezni magad emiatt. Lelkiekben készülj fel rá előtte, aztán csak arra koncentrálj, amit feladatként megkapsz. – Próbálom hasznos tanácsokkal, és tippekkel ellátni. Nekem annak idején nem volt senkim, aki ezeket elmondta volna előre, igaz én nem is aggódtam túl a dolgot, hiszen Bergenben voltam konyhafőnök, és már előtte is bőven volt tapasztalatom, megszoktam, hogy vannak körülöttem, amikor dolgozok. - Lehet. De ha most nincs is, lehet, hogy lesz belátható időn belül. Időnként elmegy valaki, és jönnek helyette újak. Vannak, akik csak szezonálisan vállalnak munkát. Amikor a szezon letelik, a helyük felszabadul. – Lehet, hogy nem tudnak neki munkát ajánlani a jövő héten, de ha be van adva az önéletrajza, és üresedés lesz, tuti, hogy őt is behívják, ha még itt lesz. - Ha itt a főnök, akkor általában a főfogásokat csinálom… ha nincs itt, és nekem kell helyettesítenem, akkor folyamatosan mozgásban vagyok, ellenőrzöm a többiek munkáját, meg a beszállítókkal tárgyalok. Szóval változó. – Kortyolom tovább a capuccino-mat, mielőtt teljesen kihűlne.
- Szerintem tedd meg! Nem olyan nagy dolog ám, mint amilyennek tűnik, és ha esetleg repülővel mennél, akkor biztosan még rövidebb idő lenne. Nem tudom pontosan, hogy mennyire van messze… - vallottam be őszintén, mert ennyire nem voltam jó Alaszka földrajzából, de talán majd továbbképzem magam, ha véglegessé válik majd a maradásom. Addig azonban feleslegesnek tartottam, hogy beleszeressek a helybe, aztán magam mögött kelljen hagynom. Nem, erre most még gondolni sem szerettem volna. Egyébként teljesen elbűvölt Flora, én ilyenekre még nem is gondoltam, de nagyon tetszett az ötlet. Talán majd én is beszerzek néhány könyvet, ha lesz rá egy kis időm, mert olvasni mindig is szerettem, a receptek pedig valahogy maguktól meg szoktak ragadni a fejemben. Azt hiszem, hogy vannak dolgok, amikhez az embereknek tényleg van érzéke. Nekem talán a sütéshez volt, ami már elég biztató, mert egy dolgot máris fel tudtam mutatni. Bár a farkas léttel kapcsolatban is lennének ilyen kompetenciáim, de hát az egyáltalán nem így működik sajnos. - Vágj bele, egy igazi kaland lesz! – biztattam mosolyogva, mintha bármit is számítana a szavam. Annak azért örültem, hogy ehhez az elhatározáshoz én segíthettem hozzá, így vadidegenként. Még ha nem is éreztem őt kifejezetten annak, hanem inkább egy szimpatikus, régi barátnak. Azt ugyan nem tudtam, hogy mi járt a fejében, de mintha néhány másodpercre szaporábbá vált volna a pulzusa. Csak nem tőlem ijedt meg? Nem, biztosan nem mondtam semmi olyat, amivel elronthattam volna ezt a lassan bimbózó kis kapcsolatot. Végül nem foglalkoztam vele túlzottan, mert mindenkinek vannak dolgok, ami furcsa reakciót váltanak ki az illetőből. Azt hiszem, hogy ez az élet rendje. - Ó, Flora, ne irigyelj! – nevettem el magam önkéntelenül is, de a szavak kétségkívül jól estek. Még senki nem mondta ezt nekem soha, és egyszerűen most is elképzelhetetlen volt számomra, hogy engem bárki is irigyeljen. Emberként még voltak ilyenek, igen, de az már olyan régen volt, hogy el is felejtettem. – Szerintem nem lenne probléma, csak először egy kicsit szokatlan lenne, de szerintem hamar belerázódnál. Hiszen van munkahelyed is, ez máris elég jó alap ahhoz, hogy önálló életed legyen! – árultam el neki a véleményemet, mert többek között én is pont ezért kerestem munkát, hogy úgy érezzem, megállok a saját lábamon is könnyedén. - Hát tényleg nem az! – ráztam a fejemet. – Amúgy is izgulós vagyok egy kicsit… - vallottam be őszintén neki, hát még akkor, ha vizsgahelyzet van? A drukk úgyis ott lesz bennem. – Jól van, így lesz, ha esetleg úgy alakulna, hogy van esélyem bizonyítani! – szusszantam fel, ezzel jelezve az elhatározásomat a dolog iránt. Meg fogom csinálni és nem fogom azzal elrontani, hogy izgulok. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, mert csak egy esélyem volt. Az ilyenekkel pedig élni kell! Én jó vagyok ebben, tudtam magamról, hát nekik is meg kellett mutatnom, hogy nem vagyok olyan elveszett, mint amilyennek sokszor látszom. - Pont most jön itt a főszezon, igaz? – kérdeztem némi elkeseredéssel, mert akkor lehet, hogy pont most lett új munkaerő náluk, és tavaszig esélyem sem lesz. Az viszont nagyon hosszú idő volt, és engem megrémítettek ezek a kilátások. És azt már megint elfelejtettem, hogy lehet, addigra már nem is lesz helyem a városban. Túl sok az árny a fejem felett, amikről igyekeznem kell nem tudomást venni. – Ez nagyon izgalmasnak hangzik! – mondtam lelkesen, én pedig a narancslevemből ittam néhány kortyot. – Egyszer szeretnék majd egy saját cukrászdát… - jegyeztem meg álmodozón, mert itt ő is afféle főnök volt, ott meg én lehetnék ilyen szerepben.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Miközben erősen törtem a fejem, felhúztam egy kicsit az orromat, ettől orrnyergemnél ráncosodni kezdett a bőr. - Hm. Nem akarok butaságot mondani, mivel nem tudom pontosan milyen messze is van, de mintha valahol azt olvastam volna, hogy kedvező útviszonyok mellett kocsival úgy… hat óra nagyjából… - Mondtam bizonytalanul. - Eddig repülőben még nem is gondolkodtam. – Vallottam be őszintén. Lehet egyáltalán a két város között repülőjárat? Ezt meg aztán végképp nem tudom. Azt tudom, hogy kocsival… vonattal, és busszal megközelíthető. Én nagyon szeretek vezetni, szóval elsősorban azon gondolkodtam, hogy Francikám társaságában látogatnék el abba a városba. Imádom a hegyeket, a hegyi levegőt… a tájat, az erdő illatát… szóval ha csak kivitelezhető, inkább kocsival mennék, és nem felülről néznék le, ahonnan csak kis mohamaszatoknak látszanak a fák. - Hát most tényleg nagyon-nagyon meghoztad hozzá a kedvemet, hogy elmenjek. – Futottak fülig az ajkaim. Már csak Willtől kell engedélyt kérnem… meg a nővéreimmel megbeszélni a dolgot. Sokat számít az ő szavuk. Néha tényleg életképtelennek érzem magam nélkülük. De az biztos, hogy izgalmas lenne abból a szempontból is, hogy kipróbáljam magam, hogy boldogulok egy idegen helyen egyedül. - Aha! Ellepnek minket a síelők, a snowboard-osok… egyébként van egy egész jó jéghoki csapata is a városnak… szóval ezek a jeges sportok is népszerűek. A hóimádóknak, meg azoknak, akik bírják a hideget… igazi paradicsommá válik főszezonban ez a hely. Ilyenkor mindig nagy forgalma van az összes Fairbanks-i vendéglátó… meg szálláshelynek. Rengeteg az idénymunkás is. Szóval ha még nem telített a létszám, lehet pont időben vagy ahhoz, hogy hozzánk megpróbálkozhass a bekerüléssel. – Nem akarok hiú ábrándokat kelteni Cassie-ben, de tényleg lehet, hogy pont mellé áll a szerencse… és lehet, hogy nem véletlen az se, hogy pont ma jöttem be véletlenül dolgozni, holott otthon is olvasgathatnék, hiszen szabadnapom van. - Meg ha szeretsz táncolni… most nyílt a városban egy tánciskola. Csomó féle stílus közül lehet válogatni, szóval van bőven kikapcsolódási lehetőség Fairbanksben is. Annyira nem vagyunk az Isten háta mögött, mint sokan azt hiszik, mikor ide megérkeznek. Kicsit elszeparált ugyan a város, meg hát azért a klíma tényleg nem mindenkinek jön be… de aki akarja, fel tudja magát találni. – Kampányoltam kicsit Fairbanks, és a város lehetőségei mellett. Az asztalra könyökölve támasztom tenyeremet az állam alá, holott nagyon is jól tudom, hogy nem illik könyökölni… de amit Cassie mond, az nagy sóhajt csal elő belőlem, és mosolyt varázsol az arcomra. - Jaj ne is mond… Én saját étteremről álmodozok, már nem is tudom mióta, de… Úgy érzem, hogy sose fog összejönni. Elég nagy anyagi tőke kell egy ilyen beindításához, és elég nagy elhatározás azzal kapcsolatban, hogy hosszabb távon is itt képzeljem el az életem. Csapnivalóan osztom be a pénzemet. Eddig a legkomolyabb befektetésem, amire össze tudtam rakni pénzt, az a kocsim. Hiába lakunk hárman együtt a tesóimmal, és hiába harmadolódik a rezsi, meg minden… de nagyon… nagyon lassan akar gyűlni a pénzem arra az étteremre. Mert tudod, ha egyszer megnyitom majd, olyannak szeretném, amilyennek megálmodtam. Kevesebbel nem szabad beérni… mert az úgy nem olyan lenne, amilyennek én szeretném. Hát, meg aztán szeretek itt is dolgozni. Tényleg tök jó a csapat, szeretem a hoteleket, mert sok új embert lehet megismerni, akik sokfelől érkeznek a világból. Szeretem, hogy itt folyton pörgés van… és kicsit úgy érzem, hogy lelkiismeret furdalásom lenne attól, hogy évekig itt dolgozok… aztán nyitok egy saját helyett, mintegy a hotel éttermének konkurenciájaként. Nem tudom… talán csak én vagy túlságosan aggodalmaskodó, és lelkiismeretes… De nekem tényleg fura lenne azokkal „versenyezni”, akikkel korábban együtt, egy csapatban dolgoztam. – Nekem ez mindig is nagy dilemma marad. Másrészt Willnek itt van rám szüksége a hotelben. Biztos vagyok benne, hogy csak akkor engedne el innen, ha be tudna valaki más informátort építeni a helyemre. Engem már megszerettek itt, elfogadtak. Castor is kompromisszumot kötött Willel, hogy itt lehessek… szóval nehéz ügy.
- Ó, az annyira nem is vészes… - jegyeztem meg mosolyogva. – Mire én ideértem, képzelheted, hogy hány óra volt – forgattam a szemeimet rosszallóan. Azt talán nem mondtam, hogy mivel érkeztem, de ebből már egyértelmű lehetett számára, hogy valószínűleg nem repülővel. Az kétségkívül egyszerűbb lett volna, viszont jóval több pénzbe is kerülne, ami maradjunk annyiban, hogy nekem nem állt a rendelkezésemre. Tény, hogy a busz sem volt túlzottan olcsó, de még mindig jobban jöttem ki így, csak kicsit többet kellett a fenekemen ülni. Volt legalább bőven időm gondolkozni, felépíteni az új önmagamat, még ha egyre nehezebb volt is ragaszkodnom hozzá, amikor ilyen kedves emberekkel találkoztam. Nem szerettem hazudni, de tudtam, hogy szükséges. Szélesen mosolyogtam Florára, mert örültem neki, hogy valakinek én is okozhattam egy jó napot a biztatásommal. Talán meg fogja bánni, hogy elment, de ha meg sem próbálja, akkor erre esélye sincs. Ha én is azon agyaltam volna indulás előtt, hogy mi lesz akkor, ha nem érek el az úttal semmit, akkor most lehet, hogy még mindig Colinnál rostokolnék. Nem lenne túl jó, mert voltak olyan kis reménykedésre okot adó dolgok itt, amik máris többet jelentettek nekem annál, mint amit az a fajankó képes volt adni nekem. - Bár igazad lenne, és tényleg nem késtem volna még le róla. Persze akkor sem biztos, hogy én kapnám meg, de legalább lenne egy esélyem bizonyítani, és akkor hátha elég jó lennék ahhoz, hogy meggyőzzem a vezetőséget! – engem sem kellett azért félteni, belőlem is ömlöttek a szavak, még ha nem is annyira, mint az asztaltársamból. – Gondoltam, hogy sokan jönnek ide telelni, nagyon szép hely. Majd lehet, hogy tényleg megnézem magamnak azt a sípályát, ha már úgyis olyan régen volt alkalmam kipróbálni magam egy lejtős pályán – határoztam el magam egészen lelkesen. Míg én Florának Anchorage-hoz hoztam meg a kedvét, addig ő a síeléshez az enyémet. Igaz, hogy a baseballt mindig is jobban fogom kedvelni, mint a téli sportokat, de ez teljesen természetes volt, hiszen abban nőttem fel. Ettől függetlenül viszont nem zárkóztam el mástól sem, amivel kicsit fejleszthettem is az ügyességemet. Teljesen biztos voltam abban, hogy farkasként egy ilyen teljesen más élmény lenne számomra. - Igazából én is ezt gondoltam… - vallottam be őszintén, mert tényleg nem voltam még ilyen kisváros lakója. – Bár valahol mindig vágytam arra, hogy kipróbáljam a kisvárosi életet, amit a filmekben lehet látni – biztosan nagyon gyerekesnek hangozhatott számára, de szerintem a nagyvárosi élet után ez teljesen természetes. Ez persze nem olyan, mint a haj, hogy mindig olyan kell nekünk, amilyen nem lehet, de nekem már nem volt megfelelő a nagyváros forgataga, pedig régen imádtam. Más soha nem hagyja el ezeket a területeket, de én újdonságra vágytam, tiszta lapra. És Fairbanks talán meg tudja majd ezt adni nekem. – Meglátjuk, én hogyan fogok itt boldogulni! – igaz, hogy nekem nem az időjárás volt a legnagyobb kérdőjel a fejemben, de ezt Florának természetesen nem mondhattam el. - Az még mindig több, mint amire nekem sikerült! – nevettem fel jóízűen. Úgy látszik, hogy egészen hasonlóak vagyunk mi ketten. – Én bérelt kocsival járok, nincs semmi a ruháimon kívül, ami a sajátom lenne – ezt csak azért mondtam neki, hogy ne érezze magát annyira szerencsétlennek, amiért csak egy kocsira futotta. – Tudod, szerintem ragaszkodnunk kell az álmainkhoz! – vélekedtem nagy bölcsen, mintha legalább száz éves lennék már. – Én is azt szeretném majd, ha olyan lenne a cukrászdám, amilyennek elképzeltem. És tudod mit? Mind a kettőnk meg fogja tudni valósítani, csupán az idő a kérdés… - kuncogtam, mert valahol azért tényleg szórakoztatott, hogy nem csak én vagyok ilyen. Mondjuk a pénz kuporgatásában nem is voltam olyan rossz, egyszerűen csak nem nagyon akadt pénzforrásom eddig. - Igen, azt hiszem, hogy te vagy lelkiismeretes – vallottam be neki a véleményemet őszintén. – Sokan nem törődnek az ilyesmivel, és lehet, hogy neked sem feltétlenül kéne. Később jobban fogsz járni saját hellyel, és mivel itt te fontos pozíciót töltesz be, biztosan felvirágoztatnád az éttermedet – vélekedtem mosolyogva, hiába nem ettem még a főztjéből. Talán még arra is sor fog kerülni, amíg a hotelben tartózkodom. – Biztosan nekem is fura lenne, de ezen a területen a verseny úgyis elkerülhetetlen. Ha ez az álmod, akkor tegyél érte! Az is biztosan olyan jó csapat lenne, mint az itteni, ráadásul az a sajátod lenne! – próbáltam ismét lelkesíteni, hiszen mit sem tudtam a háttér információkról és az őrzői feladatairól, amelyek idekötötték.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Tényleg nem vészes időben. Nem olyan nagy távolság… csak az ijesztő egy kicsit, hogy ha esetleg bármi történne, akkor hat hosszú órára lennék a testvéreimtől. Rám fér nagyon, hogy egy kicsit önállóvá váljak. Bár nem látszik, de elmúltam már negyven éves… mégis még mindig a testvéreimmel élek együtt. Fel se merült bennünk soha, hogy már életet is élhetnénk. Talán ha lenne komoly kapcsolata valamelyikünknek… de nincs. Vannak dolgok, amikben még tényleg iszonyúan gyerek vagyok. - Hát, gondolom… - Mosolygok Cassie-re. Fogalmam sincs amúgy, mennyit utazhatott, mire ideért, de ha csak Anchorage olyan messze van, pedig ebben az államban van… Utazni egyedül akkor nem szeretek, ha költözésről van szó. Ha tudom, hogy nem térhetek vissza oda, ahonnan elindultunk, hogy az új… ismeretlen hely nem csak egy hétvégi kiruccanás célállomása, hanem az új otthoné, ahol a munkánkat tovább folytatva, de teljesen új személyazonossággal, teljesen új múlttal kell tovább élnünk. Ha azt nézem, hogy egy őrző meddig elélhet ideális esetben, és én még csak mennyi idős vagyok, és az elmúlt húsz évben mennyit költöztem, mennyi új alteregóba kellett életet lehelnem… Remélem nem mostanában jön el az a pillanat, amikor ismét odébb kell állnunk. Szeretném, ha valahol végre kicsit hosszabban is kiköthetnénk, mert így sehol se lehet normális életet megalapozni. - Én ilyen szempontból pont az ellentéted vagyok. Sose éltem metropoliszban. Tucson lakossága alig haladja meg az 520ezer főt, míg például ott van Los Angeles, ahol majdnem 4millióan élnek. Szerintem hosszútávon én a metropoliszok betondzsungelét nem bírnám. Persze minden csak viszonyítás kérdése, mert Fairbankshez képest Tucson nagyváros. – Vontam meg finoman a vállamat. Novi Sadban nem tudom mekkora volt a lakosság, amikor még ott éltünk. Pécs valahogy számomra sűrűbben lakottnak tűnt, persze csak hónapokat éltünk ott, szóval az is lehet, hogy rosszul mértem fel a dolgokat, vagy mi laktunk frekventáltabb helyen. Bled viszont határozottan vidékies hangulatot árasztott, és én imádtam is ezért ott lakni. Bergenről nem is beszélve. - Egyébként meg tudlak érteni. Bár nem láttam annyira sok filmet, de simán el tudnám képzelni az életem vidéken, egy hatalmas gazdaság nagyasszonyaként, ahol mindent megtermelnénk magunknak, és olyanok lennénk az ott dolgozókkal, mint egy nagy és boldog család… - Frida szerint naiv, Fiona szerint idealista vagyok… szerintem csak álmodozó, és ezzel nem ártok senkinek. Maximum lököttnek néznek, vagy csak legyintenek arra, amit mondok. - Fú, hát az nem lehet túl olcsó. Én… - Majdnem elszóltam magam, hogy „Bergenben”, de még idejében észbe kaptam, és köhintettem egyet, mintha a kávét… vagy a nyálamat nyeltem volna félre. - …Tucsonban biciklin közlekedtem, meg a város környékén is. Bár itt nem tenném én se, amilyen hidegek tudnak lenni… nemhogy mi nem bírnánk azt ki, de szerintem még a kerékpár is beadná a kulcsot. – Az utakat elég jól takarítják városon belül, szóval nem a latyakkal lenne gond, hanem magával a hideggel, ami kikezdené a láncot is, a bicikli vázát, meg persze a fékek is befagynának, és a guminak se tenne jót. Bergenben meg se fordult a fejemben, hogy saját kocsit vegyek… ott imádtam biciklin menni mindenhova. Hegynek fel persze nem volt egyszerű mutatvány… lefelé meg élveztem, hogy csak kormányozni kell. - Igen, igazad van. Néha meg kell engednünk magunknak azt a luxust, hogy a saját érdekünket, és álmainkat tartsuk szem előtt. Remélem neked is sikerül majd megvalósítani az álmodat, és saját cukrászdát nyitni. Éééés… természetesen azt is remélem, hogy lesz a kínálatban oroszkrém torta is, mert az az egyik kedvencem, nagyon imádom! – Kacsintok. Ha Cassie itt marad, és esetleg tényleg sor kerül a saját cukrászda megnyitására, én biztos, hogy be fogok térni hozzá… de első körben azért szorítok neki, hogy legyen még nálunk felvétel, és bekerülhessen a csapatba, hiszen ahhoz, hogy megnyithassa a saját helyét, anyagi tőke kell… amihez viszont dolgozni, és gyűjtögetni is kell. A csészémbe pillantok, meglepetten veszem észre, hogy el is fogyott a capuccino-m. Ebből a mogyorósból nem lehetne eleget inni, annyira szeretem. Viszont talán elérkezett az ideje, hogy távozóra fogjam… ha már ez a szabadnapom, akkor otthon is tudok mit tenni-venni… holnap meg jöhetek úgyis hajnalban. - Örülök, hogy elnéztem a beosztásomat, és idekeveredtem hozzád. Most viszont megyek… van mit otthon csinálnom, és téged se szeretnélek feltartóztatni. Holnap megkérdezem neked, hogy van-e még felvétel, szóval ha addig lehetséges, akkor dobj össze egy önéletrajzot, ha még nincs… aztán akkor hagyok neked üzenetet a recepciónál. 102-es, megjegyeztem! – Csusszanok ki a bokszból. - A narancslére a vendégem voltál… - Ha feláll ő is, akkor nemes egyszerűséggel odalépek hozzá, és megölelem. A séfsapkám a hónom alá csapom, az üres csészémet, és Cassie poharát is felnyalábolom, ha elfogyott belőle az üdítője. - Minden jót, Cassie! – Mosolygok rá, majd távozóban útba ejtem a pultot, felteszem rá a mosogatásra várókat, aztán szólok Philip-nek, hogy írja fel a listámra Cassie narancslevét… mintha én fogyasztottam volna, és az öltöző felé veszem az irányt, hogy visszavarázsoljam magam az utcai öltözékembe, majd hazafelé veszem az irányt. Odahaza a nap hátralevő részében téblábolok. Bűntudattól terhes lélekkel emelem fel végül a telefonomat, és a gyorsgombbal Will-t hívom, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. Életemben nem éreztem még magam ennyire rosszul azért, mert a munkámat jól elvégeztem. Megkedveltem Cassie-t…
- Nem biztos, hogy ez olyan nagy baj. Sőt, lehet, hogy te jártál jobban… - vonogattam a vállaimat, mert persze, hogy nem lehettem biztos benne. Sosem éltem ilyen kicsi helyen, pedig Amerikában vannak Fairbanksnél sokkalta kisebb települések is. Lehet, hogy egyszer ki kéne próbálnom egy még ennél is eldugottabb várost. Majd az idő eldönteni, ha innen esetleg ki fognak rakni, akkor talán nem ártana majd jól elbujdosnom. Az mondjuk kérdéses volt számomra is, hogy teremtő nélkül mihez kezdenék én egyedül, de majdcsak lesz valahogy igaz? Mindenre fel kell készülni és akkor nem lesz semmi baj! - A filmekben mindig minden sokkal könnyebbnek tűnik – a sóhajom őszinte gondterheltségről árulkodott, de nem fűztem hozzá magyarázatot. Tényleg megvolt minden embernek a saját problémája, ez alól sajnos én sem voltam kivétel, pedig sokszor vágytam rá. Arra, hogy a végén mindig happy end legyen, de ez csak álom marad az élő, hús-vér emberek számára úgyis. – Ez aranyos! – kuncogtam halkan, eltakarva kezemmel a számat, mielőtt minden fej felénk fordulna a nagy nevetésre. – Ez nekem már nem hiszem, hogy menne, de a kisvárosok még megfelelnek számomra is. Egy kis cukrászda, vagy effélék… - tetszett, hogy Florával ugyanúgy tudtam álmodozni, mint akkor, amikor magányos vagyok. Kicsit tényleg magamra emlékeztetett, és ez jó volt, megnyugtató érzés. - Lehet, sosem voltam nagy biciklis. Inkább autó, vagy tömegközlekedés – fel sem tűnt igazából az apró hezitálás, tényleg betudtam annak, hogy félrenyelt. Nem vagyok igazán naiv, de belőle nem néztem ki, hogy hazudna nekem. Miért is tenné? Miért érné meg neki? Duane miatt most már tudtam volna, ha Flora is őrző, mert meg tudtam különböztetni immár az energiáikat egy egyszerű emberétől. Ennek örültem, mert így talán óvatosabb lehetek majd, hogy már tudom, mire kell figyelnem. Eddig erre nem volt példa, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy kinek a közelében mit érzek éppen. - Tényleg? – kérdeztem vissza mosolyogva, és máris azon gondolkoztam, hogy miféle alkalomra süthetném meg neki. Vagy egyáltalán hol, mert amíg a hotelben lakom, ez elég nehezen volna kivitelezhető. Persze túlzás, hogy máris ezen törtem a fejemet, hiszen Florát most ismertem csak meg, ráadásul azt sem tudtam, hogy mikor van a születésnapja. Hálaképpen azonban nyugodtan meglephetném vele, ha sikerülne munkát találnom itt, és egy kicsit önállósodni. Még évtizedekig leszek ráutalva Emmára, ha úgy alakul, ezzel tisztában voltam én is. Mégis, talán meglehet majd a saját életem is mellette. Ahogy ismertem, inkább ezt várta volna el tőlem, mint azt, hogy rátámaszkodjak mindig. – Ezt megjegyeztem! – mosolyogtam végül szélesen, elraktározva az információt a fejemben. - Rendben, köszönöm szépen, Flora! Nagyon hálás vagyok a segítségért! – bólogattam, én azonban még ülve maradtam, hogy a narancslém maradékát eltüntethessem. – Várom majd a válaszodat, és köszönöm a kedvességet is. Tényleg! – mosolyogtam, főleg akkor, amikor közölte, hogy a vendége voltam. Nem tartott fel egyáltalán, üde változást hozott a mindennapokba a jelenléte ezen a délutánon. Most azonban még volt néhány álláshirdetés, amit nem néztem meg, úgyhogy egyáltalán nem estem kétségbe a magány gondolatától, ami rám várt még most. – Még remélem, találkozunk! – búcsúztam én is, mert eszem ágában sem volt feltartani őt. Tudtam, hogy eleve itt sem kellene lennie, míg én sehová nem mehettem innen ki, mert nem volt dolgom. Kivéve most már az, hogy megírjak egy fiktív önéletrajzot. Talán megkérem majd Emmát, hogy segítsen, talán kitalálom egyedül. Egyelőre még sok kérdés maradt a fejemben, de annak határozottan örültem, hogy újabb itteni ismerőssel lettem gazdagabb.
Túl hosszú volt ez a mai nap, még nekem is. Pedig az évek során, amiket eltöltöttem a szakmába, már régen hozzászoktam, hogy igazi pihenőidő nekem tényleg nem létezik. Az, hogy folyamatosan készenlétben kellett állnom, mert bármikor behívhattak, már gondot sem okozott, minden pusztán megszokás és hozzáállás kérdése. Mióta azonban csatlakoztam a falkához – mert nem tehettem mást -, azóta plusz feladatok is zúdultak a nyakamba, Connor neveléséről már nem is beszélve. Igaz, hogy mostanra már volt rendes Teremtője is, aki törődött vele, sokkal jobban, mint Colin valaha is, de mégis! Velem élt együtt, én feleltem érte a legtöbb esetben, és mivel nem volt éppen csodás gyerekkora, én szerettem volna neki adni egyfajta biztos hátteret, és megtanítani egy-két olyan dologra, amire a saját fiamat is nevelném. Például jó modorra, csak hogy a legfontosabbat kiemeljem. Mire eljött a munkaidő vége, harminchat óra kemény munka után már tényleg úgy éreztem, hogy ideje kialudnom magam, és szerettem volna a Kölyökkel is együtt tölteni egy kis időt. Tudtam én, hogy nincs baja és elfoglalja magát akkor is, amikor én dolgozom, de felelősséget éreztem miatta, ahogyan a munkám miatt is. Ezért is vezetett végül az utam a házam helyett, egyenesen a hotelba. Úgy voltam vele, hogy egy kávét talán még én is megérdemlek, valamint körülnéztem, hogy nincs-e szükség a segítségemre, meg persze annak is, hogy mit kell tudnom az újabb fejleményekről, már ha vannak. Sűrű csizmakopogások közepette érkeztem tehát az étterembe, és ültem is le az egyik szabad asztalhoz, amire nem volt kitéve a kis „foglalt” táblácska. Persze a biztonság kedvéért azért a pincértől megérdeklődtem, hogy szabad-e a hely, de szerencsére pozitív választ kaptam, így aztán végképp kényelembe helyeztem magam. Ma is olyan csinos voltam egyébként, mint máskor, csizmába bújtatott lábaimat az asztal alatt kereszteztem, immár megszabadulva a testemet melegítő kabáttal. Mivel semmi erőm nem maradt már arra, hogy saját kezűleg főzzek valami vacsorát, ezért arra a döntésre jutottam, hogy amíg megiszom az éppen szervírozott kávémat, addig átnézem szépen az étlapot. Csak meg kell etetni azt a gyereket, magamról már nem is beszélve, úgyhogy a gyorskaja helyett választottam inkább valami rendes főtt ételt. Lesz ez is olyan jó, mintha én főzném, sőt! Bár nem tartottam rossz szakácsnak magam sohasem, ezt be kellett vallanom még magamnak is. Valószínűleg ebben a pozícióban, teljes fáradtsággal átitatott nyugalomban töltöttem volna az elkövetkező fél órámat is, ha nem éreztem volna meg valami olyat, amit valahogy egyáltalán nem szabadott volna. Jobban mondva, egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Az energia viszont olyan alattomosan siklott felém, olyan fájdalmasan ismerős volt, hogy teljes képtelenségnek tartottam, hogy ne hallucináció legyen csupán. Egészen biztosra vettem, hogy csupán az elmém játszik velem, a fáradtság volt az, ami megtévesztett és téveszméket szült a fejemben. Farkasom azonban velem együtt szintén nyugtalanná vált, beleszimatolva a levegőbe, míg az én zöld íriszeim először egyik irányba, majd a másikba rebbentek. Végül óvatosan visszatértem az étlap tanulmányozásához, és igyekeztem lenyugtatni magam. Túlságosan felkavart ez az alig tíz másodpercnyi kis közjáték, úgyhogy ittam egy korty forró kávét is. Igaz, hogy megégette a nyelvemet, de cseppet sem zavart, mert a fájdalom legalább észnél tartott teljesen, mielőtt álomra hajtanám a fejem az asztal lapjára, és tovább képzelődnék arról, hogy itt van valaki olyan velem egy helyiségben – vagy legalábbis a közelemben -, aki a valóságban még csak a közelemben sem járt már másfél évszázada, minimum!
Hát végül csak elérkezett ez a nap is. Most érkeztem meg Fairbanksbe egyenesen Toronto csodás városából. Sosem voltam oda a repülésért az igazat megvallva, de hát mit tehettem volna, ha ez volt a leggyorsabb mód arra, hogy eljussak erre az isten háta mögötti városkába, ahol minden elkezdődött. Miután átvettem az ügyfélszolgálaton az én nevemre itt hagyott autó kulcsát, és a csomagjaim is bekerülték a helyükre szinte rögvest elindultam a házam felé. Na persze szerencsémre még előtte eszembe jutott, hogy bár én és a kocsim már itt vagyunk, de a házam még üres elvégre a bútorokat és minden egyebet, ami mozdítható elvitt az előző tulaj. Így kénytelen leszek az elkövetkezendő egy-két napot a város valamelyik hoteljében tölteni, és ha sikerült újból életet vinnem a megvásárolt házba, akkor be is költözöm. Végül csak megtudtam az egyik reptéri alkalmazott-tol, hogy a Holiday Inn Express nevű hotelban mindig van hely a megfáradt utazóknak. És hát ez a leírás éppen illet rám, így miután elmagyaráztattam vele, merre kell majd mennem, beültem a kocsiba és hamarosan már az úton voltam. Bár szerettem volna látni minél hamarabb az én drága, Colette-m, mégis inkább úgy döntöttem, hogy ma még nem keresem fel. Először szerettem volna tisztázni a dolgokat magamban, és csak utána találkozni vele. Meg amúgy sem biztos, hogy látni akar engem. Elvégre, ha belegondolok több mint kétszáz év telt el utolsó találkozásunk óta, és valószínűleg, ahogy én is változtam az évek során, úgy ő is. Bár kétségtelen, hogy furdalt a kíváncsiság, mert szerettem volna tudni, hogy mi történt vele az elmúlt kétszáz esztendőben. Jó félórányi autózás után végül csak megérkeztem az említett hotelba, de még be sem léptem mikor megcsapta az orrom az ismerős illat. Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy kinek az illatát érzem, de nem tudtam elhinni, hogy pont itt találkozom majd vele. Félreértés ne essék elvégre, én, és a bennem lévő bestia is örült az ismerős szagnak, mégis hezitáltam mielőtt beléptem. Elvégre azért jöttem ebbe a hotelbe először, és nem Colette házához, mert akartam még egy kevéske időt nyerni, hogy megfogalmazzam magamban a neki szánt szavaim, mielőtt találkozunk. Erre hát nem éppen itt van, ahol nem is számítottam volna rá? Aztán végül csak beléptem az épületbe, és az ismerős szagot követve indultam el az étterem irányába. Közben a pajzsomat is leengedtem annyira, hogy ha valaki gondolati úton akarna velem kapcsolatban lépni, azt is nyugodtan megtehesse. Belépve az étterembe egy pillanatra megtorpantam, mert éreztem, hogy egyre közelebb van az oly várva várt pillanat. Eközben a tengerkék íriszek alaposan végigpásztázták a helységet, és nem sokára megtalálták őt. Ott ült az egyik asztalnál, és az étlapot bújta. Én pedig lassú léptekkel közeledtem felé, és bár ha valaki rám tekintett eközben, akkor egy teljesen nyugodt embert láthatott, miközben valójában odabent úgy kalimpált a szívem, hogy csodával határos, hogy még a helyén van. - Colette. Drága Colette. – Szólítom meg talán egy kicsit feszengve, amikor már annyira közel értem az asztalához, hogy egy átlagos ember is könnyedén meghallja a köszöntésem. Érzem, hogy elég gyengére sikeredtek a szavaim, elvégre többre is telhetett volna két évszázadnyi távollét után. Miközben a válaszára várok tekintetem, büszkén hordozom végig rajta, mert el se tudom hinni, hogy egyedül sikerült ilyen sokáig életben maradnia. Bár még én magam se értem miért csodálkozok azon, hogy az, akit én neveltem eddig kibírta.
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy amit éreztem, az nem csupán valami érzéki csalódás volt. Túl szép lett volna ugyanis ahhoz, hogy igaz legyen, éppen ezért nem is foglalkoztam vele különösebben. Még csak azt sem tudtam volna megmondani, hogy mégis hogyan reagálnék, mit éreznék akkor, ha nem csupán az érzékeim vinnének tévútra, hanem valóban itt lenne a közvetlen közelemben az ismerős energiák gazdája. A legegyszerűbb persze a tagadás és a figyelmen kívül hagyás. Nem azért folyamodtam ehhez a megoldáshoz, mert akármilyen bajom lett volna vele, hanem egyszerűen képtelenségnek tartottam, pusztán a saját fáradt elmém játékának hittem. Így jobb híján ismét belemerültem az étlapba, és próbáltam valami olyan fogást találni, amit én is nagyon szeretek, és biztosra tudom, hogy Connor is. Ám minél jobban igyekeztem az összes érzékemmel az előttem felsoroltakra koncentrálni, annál inkább befurakodott az elmémbe az ezernyi kis villogó figyelmeztetés, hogy nézzek már fel, foglalkozzak már azzal, amivel nem akartam. Egyszerűen képtelen voltam engedelmeskedni a belső késztetésnek, így végül természetesen nem láttam, hogy a hím már be is sétált az étterembe, csupán a farkasom lett egyre nyugtalanabb, vagy sokkal inkább izgatottabb. Úgy voltam vele, hogy időnként még vele is előfordulhat, hogy rosszul érez valamit, mert azok után, ahogy a rég nem látott szerelmemmel is jártam, nem volta teljesen felkészülve újabb régi ismerősre. Jobban mondva, inkább csak féltem attól, hogy ismét eltűnik az életemből az, aki már egyszer megtette, többször pedig nem akartam ezt átélni. Így is túl sok volt nekem… Gondolataimból végül mégis az ismerős hang volt, ami kirántott. Ennyire azért még én sem voltam fáradt, hogy mindent együtt hallucináljak, de néhány másodpercig még megengedtem magamnak, hogy mereven nézzem az étlapot és ne kapjam fel egyből a tekintetem. Zöld íriszeim végül lassan siklottak végig a mellettem megálló férfin. Ugyan idősebbnek látszott, mint amikor utoljára találkoztunk, de a vonásai ugyanazok maradtak, most is éppen olyan élénken éltek az emlékezetemben, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Az pedig, hogy a nevemen szólított, mármint a születési nevemen, több volt, mint meggyőző. Senki nem ismerte ugyanis, hiszen már nagyon régóta a Faye-t használtam, és tökéletesen meg is voltam vele. - Nem hiszem el, hogy tényleg te vagy az… - suttogtam hitetlenkedve még mindig, miután lassú, kimért mozdulattal helyeztem le magam elé az étlapot. Még adtam magamnak némi feszültséggel teli pár másodpercet, aztán azzal a lendülettel fel is álltam, és kilépve az asztal mellé, szorosan magamhoz öleltem. Nem túl magas termetemet kompenzáltam a magas sarkú csizmával, így aztán nem okozott gondot, hogy két karomat a nyaka köré fonjam. – Annyira hiányoztál! – suttogtam alig hallhatóan, közvetlenül a füle mellett. Arcomat a nyakához szorítottam, mélyen beszívva az oly ismerős illatot, amit ugyan eddig is éreztem, most azonban teljesen más volt. Nem siklottam el felette, nem tettem úgy, mintha nem lenne valós. Az volt, meg tudtam érinteni, és mégis, még mindig alig hittem nem csupán a szemeimnek vagy az orromnak, de még a kezeimnek sem. Hiába érintettem őt meg, mintha valami álomba csöppentem volna. - Nem is gondoltam, hogy életben vagy még… - ugyan nem láthatta, szemeim sarkában azonban parányi kis könnycseppek gyülekeztek, de nem szándékoztam sírni. Én olyat nem szoktam, annál erősebb vagyok, hiszen nap, mint nap borzalmakkal nézek szembe. Mégis, talán a fáradtság, talán a viszontlátás öröme volt az, ami előcsalta azt az oldalamat, ami nagyon is hajlamos volt megengedni magának az elérzékenyülés luxusát.
Kezdőlap
//
