- Hát, amint felnyílt a szemem, én is hamar túl lettem rajta és megtanultam egy egész életre a leckét – értettem egyet Emmával, mivel nekem is hasonlóak voltak a tapasztalataim. Én is hamar túlléptem a naivitásomon, miután rájöttem, hogy milyen férfibe sikerült valójában beleszeretnem. Az érzelmeim iránta akkor változtak meg igazán és lettem inkább elutasító és zárkózott, árnyéka csupán a régi önmagamnak. Azóta szerencsére már összeszedtem magam és megint olyan voltam, mintha semmilyen rossz élményem nem lett volna egész eddigi életemben, de sajnos a dolgok nem mindig szépek és jók. Egy nyugodt, vidám külső is rejthet olyan sebeket, amiket avatatlan szemek nem láthatnak még véletlenül sem. - Legalább te így gondolod. Hidd el nekem, nem mindenki van ezzel így – húztam el egy picit a számat. Sokféle emberrel találkoztam már életem során, ahogyan bizonyára ő is. Mondjuk, az is igaz, hogy nem mondta, hogy lehetetlen ilyenekkel összetalálkozni, csak hogy ő nem úgy gondolkozik. Ez is arra vallott, hogy ő legalább két lábbal áll a földön, és egyre inkább szimpatikusnak találtam. Eddig sem volt rossz véleményem róla, de nem ismertem túlzottan. Ez a beszélgetés azonban jó volt arra, hogy egymásnak csöpögtessünk némi információt magunkkal kapcsolatban. Én is szedegettem őket és bizonyára ő sem tett másképp az én elejtett megjegyzéseimmel. - Igazán hozzám sem áll közel ez a fajta viselkedés, meg hozzáállás – bólogattam, miután Emma elmondta a véleményét. – Viszont, ha olyan történik, akkor hajlamosabb vagyok anélkül is valaki pártjára állni, ha ellenem nem követett el semmit az illető. Bár leginkább abban az esetben, ha közel áll hozzám a sértett – mosolyodtam el. Ha Darrennek ártana valaki, nekem meg nem, akkor is ellenszenvet éreznék iránta, de ez talán érthető is a részemről. Egy család vagyunk, mindig a pártján állok a szeretteimnek, még ha nem is értek egyet teljesen vele. Azt nekik meg is szoktam mondani, de külső szemlélő lássa csak az általunk képviselt egységet, nem? - Ez még sohasem történt meg velem, és most sem hagynám. Emiatt ne aggódj! – biztosítottam nagyon komolyan, ajkaimon immár széles mosoly ült. Már csak azért is, mert vidám volt a téma és egyébként is szerettem az izgalmas, vagy szórakoztató dolgokat. Egy csúszdapark határozottan annak számított. Igaz, hogy extrémnek nem nevezhette volna egyikünk sem, de ez már csupán részletkérdés szerintem. Máris lelkesedés ébredt bennem a terv iránt, már csak megfelelő időpontot kellett találnunk hozzá. - Miért, mi bajod a hóval? – kérdeztem vigyorogva. Mivel régóta itt élek, ezért én már megszoktam. Persze értettem én, hogy sok ember miért nem szerette, az is teljesen normális volt. – Egyébként nagyjából április környékén már el kellene vonulnia. Az már nincs olyan sokára, májusban már egészen jó idő szokott jönni, jönnek a turisták is, akik nem a síelés miatt vágynak ide… - magyaráztam jobban belegondolva, hogy mikor is lenne jobb menni. Még most, vagy majd később.
- Elhiszem, viszont azzal nem igazán tudok mit kezdeni, hogy mások borúsan látják az életüket. Nekem sem volt olyan könnyű elérni, hogy mindenben a szépet keressem. A lényeg azonban kétségkívül az, hogy sikerült, a többi nem igazán érdekel. Mások nyomora sem, ha már itt tartunk, és igen, sokszor egy érzéketlen picsa vagyok, de a lelki segély szolgálatért hívják az erre alkalmas ingyenes számokat. Lehet ezzel nem festenék túl jó képet magamról, de aki ismer, az tudja, hogy hozzám nem érdemes jönni, ha valami nyűgje van, mert max annyit teszek érte, hogy elrángatom berúgni, és csókolom. A többit intézze el az erre alkalmas személyekkel, van belőlük bőven. Lehet, hogy ezért nincs túl sok barátom? Jó eséllyel, de nem igazán érdekel a dolog. - Ez érthető, mondjuk, velem nem sokszor esett meg ilyen, mert annyira közel senki sem áll hozzám, hogy neheztelni támadna kedvem miatta. Ez valahol roppant szánalmas, no se sebaj. Rántottam vállat, mintha abszolúte hidegen hagyna a dolog, noha nem volt teljesen igaz. Mondjuk, az tény, hogy sok fejfájástól is megkíméltem így magam, de elég gyakran éreztem roppant üresnek önmagam, viszont sosem engedtem, hogy eme érzés elhatalmasodjon rajtam. Tény, hogyha valaki Markkal kekeckedett, az velem is, és fordítva, de itt ki is merül a dolog a részemről. Talán ez a jövőben változni fog, nem tudom. Mindenesetre, én többnyire azt vallottam, hogy mindenki álljon ki magáért, nem kell senkinek hátvéd, főleg a mi világunkban, máskülönben eltapossák. - Jól van, akkor nem fogok reszketni melletted. Kacsintok rá nevetve, nem, én olyat nem szoktam csinálni, és persze, valami kifacsart okból még éleznék is egy zuhanást, bár azért nem próbálnám ki, mert nem biztos, hogy azt megúsznánk élve. Még Sura áldásával sem… Úgyhogy inkább maradjon fenn a szép kék égen. - A hóval? Most komolyan soroljam? Hideg, csöpög, sok van belőle… Nem szoktam még meg ezt a klímát, szerintem el fog tartani egy darabig. Meg aztán, nem hiszem, hogy olyan nagyon biztonságos hóviharban repkedni. Félre ne érts, szeretem az extrém sportokat, de az életemet is. Szavaim ellenére továbbra is mosolyogtam, igazából, lennék olyan hülye, hogy megpróbáljam, de nyilván más életét nem fogom kockáztatni, ha már a sajátommal többnyire nyugodtan játszadozom. - Akkor maradjunk annyiban, hogy ha van egy viszonylag derűsebb nap, amikor úgy néz ki, nem lesz vihar, megyünk. Lehet, hogy ez egy kicsit túl random így… na mindegy, majd megnézzük az időjárás jelentéseket. Nem mintha az garancia lenne bármire is, de legalább kiindulási alapnak megfelel. A turistákat viszont nem szeretem, gondolom, Anchorageban is több van májusban… szóval azt semmiképp se várjuk meg. Csóválom meg nagyon határozottan a fejem, köszönöm szépen, tömegből nem kérek. Főleg embertömegből. Egy csúszdapark kellemesebb hely, ha kevesebben vannak, legalább nem kell mindenre olyan sokat várni.
Mosolyogva bólogattam, hiszen ezt én is teljes mértékben átéreztem. Nekem sem volt ám olyan egyszerű, hogy megtaláljam az élet pozitív oldalát, de amikor sikerült, akkor valahogy a lelkem is új életre kelt. Valószínűleg Emma is valami egészen hasonlót érezhetett, ha már hasonló dolgokon mentünk keresztül mind a ketten. - Még változhat. Jobban megismered most már az egész falkát, nem csak az eddigi chicagói részt, hanem minket is – vontam meg a vállaimat. Nem akarta én ráerőltetni egyébként senkit, csupán egyszerű felvetés volt. Végül is, én sem tudhattam, hogy szert teszek-e egy új közeli barátra, ha megismerem a korábbi ellenségeinket, vagy nem. Én tényleg akartam, hogy működjön, és inkább megéljünk egymás mellett a belső feszültségek helyett, de valami azt súgta, hogy nem mindenki van ezzel így. Szívesen adtam volna a hozzáállásomból másoknak is! - Nos, igen, ezt el kell ismernem – nevettem el magam, mert pontosan valami hasonló reakcióra számítottam. – Szerintem egy-két év alatt te is hozzá fogsz szokni ehhez és nem lesz gondod vele annyira. Persze biztosan vannak olyanok, akiknél egy idő után sem jön be, de az emberek többségével szemben nekünk azért van egy kis előnyünk – utaltam itt arra, hogy nem igazán fáztunk meg, még ha odakint éreztük is a hideget. Nem utolsó szempont azért, hogy ha fázol is, beteg akkor sem leszel. Biztosan sokan élveznék ezt, az előnyeit én is kihasználtam ám bátran. – Egyébként hóviharban eszem ágában sem lenne repülni, de nincs mindig vihar. Most sem, de hó attól még van – mosolyom kiszélesedett, mivel csak kötekedtem egy kicsit. Ezzel nyilvánvalóan ő is tisztában volt, de nem bírtam ellenállni a késztetésnek. - Hát, ott szerintem ilyenkor is akad, mivel csak délebben van, meg vízparton is… enyhébb a klíma, mint idefent – vonogattam a vállaimat. Nekem amúgy is úgy tűnt, hogy ott mindig sokan vannak. Jó, ez nem is volt meglepő, főleg nem Fairbankshez képest, de engem annyira nem zavartak igazából. – Meg az ilyen népszerű helyeket szerintem télen is látogatják, főleg, hogy fedett ugyebár – tettem hozzá elgondolkozva, mert bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy vonzó célpont volt a látogatóknak. – Az a baj, hogy már nem nagyon tudok ilyen random dolgokban benne lenni, mint régen – ismertem el kissé szomorúan. Élveztem én az életemet most is, de megvoltak a maga hátulütői, mint talán mindennek a világon. - Kicsit besűrűsödtek a napjaim újabban. Mondjuk, ha a Síparadicsomban kell valamit csinálnom, azzal még annyira nagy gond nincs is – még nagyon szokatlan volt, hogy az én kezemben van a hely. Valószínűleg sokan még nem is voltak ezzel tisztában. – A rendelőmben azonban időre jönnek a betegek egymás után, ott már lehetnek gondok. Talán szerencsénk lesz, és pont nem jön közbe semmi, amikor menni akarunk – mondtam végül határozottan, már jóval lelkesebben. Ez lerítt az arcomról is. - Azért valamilyen időpontot mégis próbáljunk majd meg egyeztetni, maximum vihar esetén nem megyünk el... - vetettem fel, mert így talán mind a kettőnknek könnyebb lesz.
- Ez nálam nem ilyen egyszerű. Csóváltam meg a fejem, mert bár megismerni meg fogom őket, de számomra teljesen más közel is engedni valakit. Arra nem vagyok képes. Talán egyszer majd leszek, nem tudom, fogalmam sincs, a mi életünk túl hosszú ahhoz, hogy azt mondjuk, soha nem lesz ez vagy az, abban a pillanatban igaznak tűnik, de mi lesz vajon száz év múlva? - Na, ha nem lenne meg ez az előnyöm, akkor holt biztos, hogy nem maradnék itt. Már rég megfagytam volna. Biztos meg fogom szokni, de most még nem rajongom kifejezetten a dologért. Tudod, én olyan rövid szoknyás típus vagyok, itt meg nyolc harisnya se elég télen, hogy kényelmesnek találjam a dolgot. A szoknyát mondjuk pont tapasztalhatta, de most nem azért mondtam, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozzam miatta, egyszerűen ez tény volt. Detroitban télen-nyáron szoknyát viseltem, itt azonban már meglehetősen gyorsan letettem eme szokásomról. Nem hiszem, hogy túlságosan meglepő volna a dolog. Nem arról volt szó, hogy félteném a hátsóm a megfázástól, nem, akkor sem zavart a dolog, mikor még ember voltam, sokkal inkább magával a hideggel volt bajom. Néha persze feszegettem a saját tűréshatáromat, de jobb szerettem, ha meleg napsugarak cirógatják a bőröm. - Na és azt honnan tudod, hogy felhőkörnyéken mi van? Vontam fel a szemöldököm szemtelenül, mert attól még, hogy idelenn mi nem észleltünk semmit, fenn készülődhetett a vihar, nemde? Mindenesetre, vehető költői kérdésnek, elvégre, ez csak amolyan visszanyal a fagyi jellegű kötekedés volt a részemről, komolyan venni aligha lehet. - Én csak augusztusban voltam ott, értelemszerűen akkor igencsak kellemes volt a hőmérséklet. Meg más is, de ez már igazán nem tartozott senkire, nem fogok hát csacsogni róla, ez maradjon csak az én titkom. Viszont azzal mondott valamit, hogy mivel fedett, gyakorlatilag ilyenkor is lehetnek ugyanannyian, mondjuk, én még mindig valószínűbbnek tartottam, hogy nyaranta nagyobb a forgalma. - Nekem sem megy olyan könnyen, mint amennyire hiszem magamról. Fűztem hozzá a szavaihoz, mert bár szerettem azt hinni, hogy bármikor tehetem, amihez csak kedvem van, ez nem egészen így volt. A stúdióm mellett már ott volt a falka is, és egyik sem engedte meg a csak úgy ide-oda ugrálást. - Akkor azt hiszem, csak úgy működik a dolog, hogy megnézed az időbeosztásod, aztán én is, és keresünk üres napot, ha nincs, akkor meg mondjuk áprilisban vagy májusban kijelölünk egy napot, amire nem fogadunk betegeket illetve megrendelőket. Mit szólsz? Gondolkodtam hangosan, ez egészen elviselhető megoldásnak tűnt, és bár köze sem volt az én mindent most azonnal természetemhez, de néha én is lehettem egy kicsit nyugodtabb, nemde?
Jó, oké, nem mindenkinél volt ám olyan egyszerű, hogy közel engedjen magához másokat. Ebben tisztában voltam, így nem is kezdtem el vele veszekedni, habár nem értettem egyet maradéktalanul. Annyit azonban nekem nem ért, hogy most véleménykülönbségek miatt összeszólalkozzunk. Nem mintha egyébként akkora esélyt láttam volna rá, de azért sohasem lehet tudni. Tényleg nem ismertem annyira Emmát és az eddig látottak alapján sem ítélhettem meg őt teljesen, mert ez csak egy töredéke lehetett az ő személyiségének. - Az biztos! Én télen általában át szoktam szokni a nadrágra, meg mindenféle vastag holmira, a nyári időszakban viszont én is szeretem a rövid ruhácskákat, meg mindenféle csinos darabot – mosolyogtam rá szélesen, mert én aztán teljesen átéreztem a problémáját. Mondjuk, én annyira nagyon nem voltam szoknyás, nekem igazából teljesen mindegy volt. Most is nadrágot viseltem és mégis teljesen nőiesnek éreztem benne magamat. Voltak olyan nők szerintem, akiknek kellett a szoknya ahhoz, hogy igazán nőiesnek érezhessék magukat. Talán ez egy afféle ódivatú felfogás volt, de én ezt nem tudtam támogatni sehogyan sem. - Mondjuk azt, hogy tapasztalatból! – szegtem fel a fejemet, mert én bizony megválaszoltam a kérdését, méghozzá elég hamar és reflexszerűen. Szinte kedvem lett volna nyelvet ölteni rá, de itt pont nem akartam ilyesmit tenni. Azt hiszem, hogy elég lett volna egy véletlen pillantás valamelyik pincér vagy pultos felől és bizonyára furcsa gondolatok fogalmazódnának meg bennük. Hát, még ha tudnák, hogy milyen módon volt már közünk egymáshoz egyszer a velem szemben ülő nősténnyel! Bizonyára teljesen kiakasztaná őket, vagy éppen feltüzelné. - Igen, az augusztus még egészen jó időszak, a turisták szempontjából is elég forgalmas ráadásul – bólogattam szépen, nagy egyetértéssel. Nem is tudtam volna mást tenni, mivel én is voltam már a nyár végi időszakban Anchorageban, szóval nagyon jól tudtam, hogy miről beszélt. Egyébként, mivel elég hamar eljutottunk az időpont egyeztetésig, így a táskámból előbányásztam egy határidőnaplót. Még jó, hogy ezt a kis okos könyvet nagyjából mindenhová magammal vittem, ahová elég nagy táskával mentem, úgyhogy én máris meg tudtam neki mondani, hogy mikor érnék rá. - Én benne vagyok! – egyeztem bele máris, ha nem lett volna elég egyértelmű válasznak az, hogy elővettem a könyvet. – Akár most azonnal is tudok neked időpontokat mondani, aztán majd te is megnézed az időbeosztásodat és szólsz, hogy mikor megfelelő, már ha nem tudod fejből! – vigyorodtam el, mert úgy gondoltam, hogy valószínűleg nem tarthat fejben minden időpontot. Én sem lettem volna rá képes, pedig a pácienseim nagyjából ugyanazok voltak mindig, és jöttek is a megszokott idejükben. Közben lefirkantottam egy szalvétára a néhány szóba jöhető dátumot, és máris odatoltam Emma elé. Ajkaimon megint ott pihent egy mosoly, mintha valaki odaragasztotta volna. - Nos, ezek azok, amik nekem megfelelőek lehetnek! – tettem azért hozzá, bár valószínűleg ez azért számára is egyértelmű lehetett.
- Akkor maradéktalanul átérezheted a problémámat. Mosolyogtam szélesen, mert úgy tűnik, ebben is hasonlítottunk. Ilyenkor én is kénytelen voltam nadrágot húzni, kivéve, ha kifejezetten a tetszelgés volt a célom. Nem mintha nadrágban nem lehetne valaki kifejezetten csinos, épp ezért volt számtalan feszes darabom, de azért én mindig is inkább a szoknyákhoz vonzódtam, s ennek köze sem volt ahhoz, hogy miben is érzem nőiesnek magam. Nekem ilyen téren sosem volt problémám, szerintem egy nő nem a ruháitól nő, hanem hogy miként viseli azokat. Egy báliruhában is lehet valaki kifejezetten közönséges, ha a viselkedésével nem képes felnőni a ruhájához. Annyiban hagyom a felhők kérdéskörét, ha azt mondja, tapasztalatból megy neki az ilyesmi, hát legyen, nem fogom vitatni a dolgot. Én csak utasszállítóval repültem, azzal is viszonylag kevés alkalommal, így nem vagyok éppen megkérdőjelezhetetlennek nevezhető ebben a kérdéskörben. S természetesen meteorológus sem vagyok. Figyeltem, ahogy előbányászta a határidőnaplóját, majd elkezdett benne lapozgatni, én maximum Pandorát hívhatnám fel, de ezzel nem akartam zargatni, van elég dolga szerintem a megrendelések rendezésével, szerződések megírásával, esetleges beeső érdeklődők tájékoztatásával. A végletekig nem akartam kihasználni szegényt. - Atyaisten, hát, nagyon nem tudom fejből, egyrészt azért nem, mert már nem én intézem ezeket, felvettem rá egy embert nemrég, másrészt meg vannak olyan napjaim, mikor egymásnak adják a kilincset a megrendelőim. Az biztos, hogy a szombatok márciustól kezdve ki vannak zárva, szinte mindegyiken esküvő esedékes, amelyiken meg nem, azt megtartanám, hátha befigyel valamiféle halaszthatatlan esemény. Basszus, nagyon nagy szükségem lenne már olyan fotósra is, aki az emberek táborát erősíti, mert nyilván Paynet nem küldhetem magam helyett, ha valami falkadolog lenne, elvégre ott neki is kötelező érvényű a megjelenés. - Rendben, megnézem majd őket holnap, ha beértem a stúdióba, aztán visszajelzek. Biztos találunk megfelelőt. Ingattam helyeslően a fejem, majd eltettem a szalvétát is gondosan a névjegye mellé, aztán nyújtózkodtam egy sort, mert számomra épp elég hosszú volt már így is ez a nap. Szerettem volna eltenni magam holnapra, esetleg venni egy forró fürdőt, kivételesen a közöset használva, mert ha kedvenc Alfám kádját használom, akkor abból nem feltétlenül csak tisztálkodás lesz, és fura, de most tényleg csak egy laza estére vágytam, és jó sok alvásra. - Viszont azt hiszem, én elvonulok. Felhívnálak szívesen, de nem hiszem, hogy ma már tennék egyebet, minthogy lessem a tv-t, és végre kipihenjem magam. Meg aztán, egyelőre gondolom még nem is lenne kényelmes a dolog. Ez utóbbiban biztos voltam, elvégre nem túl rég egyesültünk, és ahogy megbeszéltük, az ellentétek attól még ott lapulnak, hiába köztünk nincs erről szó, de mások nevében én nem nyilatkozhatok. - Nagyon örültem Jenny, és akkor holnap majd csörgök, hogy mikor jó. Alig várom! Persze, remélem, addig összefutunk majd még. Léptem oda hozzá, és adtam neki két puszit, sőt, ha felállt, akkor meg is öleltem gondolkodás nélkül, aztán miután felvettem a becsomagolt rendelésem a pultnál, már indultam is felfelé. Hello lazítás!
- Rendben, semmi gond. Én sem szoktam fejből tudni! – mondtam mosolyogva, még legyintettem is egyet, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem probléma, ha nem tud most válaszolni nekem. Nem is vártam el, hogy majd tudja, inkább csak úgy mellékesen tettem hozzá, hogy ha esetleg nem, akkor majd utólag tájékoztasson a megfelelő időpontokról. Az enyémek ismeretében ez talán már sokkal könnyebb lesz neki is, mintha telefonon kellene mindent egyeztetnünk, igaz? - Oké, nekem egyáltalán nem gond, ha nem egy szombati napot választunk. Akár hétköznap is ráérek, sőt, lehet, hogy lesznek nekem is foglalt szombatok. Ki tudja még… - vonogattam nemes egyszerűséggel a vállaimat. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen fogunk majd találni olyat, ami megfelel nekünk. Olyan nincs, hogy nem. Ha ezen múlik, hát majd felbérelem én a munkára Emmát és akkor az ideje az enyém lesz, és nincs probléma. Bár szerintem meg fogjuk oldani a csel nélkül is. Én mindig is úgy gondoltam, hogy soha ne legyünk annyira elfoglaltak, hogy ne tudjunk időt szakítani a barátainkra. - Ugyan, semmi gond! – ráztam meg a fejemet mosolyogva, hogy ezzel is megnyugtathassam, tényleg nem sértődöm meg emiatt. – Menj csak nyugodtan, nekem is ideje hazamennem, mert még van néhány dolog, amit szeretnék elintézni – tettem hozzá, hiszen ez volt az igazság. – Holnap viszont várom majd a hívásod, meg akkor a munkát is egyeztetjük majd a fotózással kapcsolatban! – jutott hirtelen eszembe, hogy mi azt is beszéltük, nem csak a kiruccanásunkat. A reklámanyagok elkészítése is elég fontos volt számomra, szóval még jó, hogy nem ment ki a fejemben. Szépen néznénk ki, ha azt hinném, hogy már el van intézve és közben még távolról sincs! - Biztos, hogy össze fogunk még futni! – biztosítottam mosolyogva, miközben én is felálltam és búcsúzóul átöleltem, majd a puszikat is viszonoztam. – Jó pihenést neked mára! – mondtam ki a végszót, még mielőtt magamra hagyott volna. Nagyon örültem neki, hogy sikerült ma összefutnom egy régi ismerőssel, mert a legtöbb esetben ez jó élmény volt, ha jó emlékeim kapcsolódtak az illetőhöz. Persze kivételek mindig akadnak, de erre most nem is igazán akartam inkább gondolni, mert a végén még elrontaná a hangulatomat, annak meg nem örülnék most, hogy így feldobta a napomat Emma viszontlátása. Ezzel a jókedvvel felszerelkezve indultam meg, hogy rendezzem a számlát – már a vizemet, hiszen az ételt a férfi fizette, akivel találkoztam -, aztán pedig hazafelé vegyem az irányt. Át akartam még nézni néhány dolgot, tervbe akartam venni mindazt, ami még eszembe jutott. Máris lelkes voltam a Síparadicsom ügyeivel kapcsolatban, holott valószínűleg még sohasem volt ilyen nagy felelősség a vállaimon. Akkor sem, amikor még építészként valamit meg kellett valósítanom. Az teljesen más, ha a sajátodon dolgozol, igaz? A lelkesedés és a jó hangulat még az egész nap folyamán megmaradt bennem maradéktalanul, csempészve egy kis örömöt a mindennapokba.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
A kikötői balhé után csak este hívtam fel Stephent, hogy értesítsem a fejleményekről: Daniel hajóját megtalálták a túlparton, persze ő maga már felszívódott addigra. A rendőrség fokozott erőkkel figyeli Annie otthonát, mert biztosak abban, egyenesen odamegy, hogy lemészárolja a családot. Nem is tudom. Nekem olyan rossz előérzetem van. Örülnöm kéne, hogy az a gyilkos mosoly, amit nekem szánt, végülis vaklármának bizonyult. Viszont annak nem örülök, hogy még szabadlábon rohangál. Eddig a mi felünkön randalírozott, most a túlparton. Oda én már nem megyek utána. Benyalhat. Azt hiszem, minden tőlem telhetőt megtettem, és Stephen is. Jó fej. Ebben az egész hajcihőben sokkal pozitívabb, mint én. Azt hiszem, pont erre van szükségem, mert Daniel teljesen kizökkentett önmagamból. Leülök egy ablak melletti asztalhoz. Stephent várom. Kaptam tőle időpontot. Most komolyan úgy érzem magam, mintha pszichiáterhez járnék. Kíváncsi vagyok, miféle kirándulást talált ki. A zöld tatyóm az ölemben pihen. Benne Stephen Nikon fényképezője, és Arthur papi naplójának a fénymásolata. Az ígéret, az ígéret. A Jenseneknél duplán számít. Ha Huston hadnagy tudná, kivel álltam össze, hajaj… Na, erre azért megrántom a vállam. Nem érdekel mások mit gondolnak, ha ki is derül. De ha rajtam múlik, semmi sem szivárog ki. Stephennel elég ügyesen összedolgozunk, és ez így nagyon jó. A többieknek semmi köze hozzá. Nagylány vagyok, tudom mit csinálok. Azóta változott néhány dolog. Többek közt a véleményem Stephenről, és valami csoda folytán még a benzinkút biztonsági kamerájának az árulkodó felvétele is elpárolgott. Ha a hadnagy tudná, hogy az én kezem van benne, szerintem bezáratna valami javítóintézetbe és többévi közmunkára kényszerítene. Ennyivel tartoztam Stephennek azok után, amin együtt keresztülmentünk, és amit értem tett. Míg várok, gyönyörködöm a tájban. Innen jól látni a város egy részét, a kanyargó folyót, és a messzi hegyeket.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Nyugis napom volt ma a szállodában, sőt unalmas. Át kellett nézni egy rakás papírt, terveket szőni, ötleteket felvetni. Nem gond, megy ez nekem, csak eléggé untatott. Amit érdeklődve vártam, az a találka volt Nia-val. Nem miatta vártam annyira, hanem azért, amit hozott. A naplóra nagyon kíváncsi vagyok és a fényképezőgépet is ma kapom vissza tőle. Még tegnap este hívott fel és elmondta, mi hogy volt. Én persze ott voltam láthatatlanul, tehát láttam, hogy a hadnagy hamar megérkezett pár rendőrrel és bőszen telefonálgatott. Figyelték a partot, ahogy én is, de Danielnek semmi nyoma nem volt. A szél lassan szétfújta a szagát is és én is hazamentem, mivel még több órányi járkálás után sem találtam sehol. Szerintem nagyon messze elúszhatott. Abban viszont biztos vagyok, hogy követni fogja Nia-t vagy legalábbis újra megtalálja. Én pedig várni fogom... A zsaruk infói szerint nem volt a hajóban, mikor azt megtalálták a túlparton. Odaát keresik, tökéletes. Annie treston házát figyelik a nagy semmiért. Azon azért meglepődtem, hogy senkinek nem jutott eszébe Nia-t is őriztetni, miután elmesélte, amit látott. Amíg nincs éjjel, addig nincs veszélyben, gondoltam, úgyhogy nyugodtan jöttem el. Most épp jövök le az étterembe, ahol megbeszéltük a találkozót. Ilyenkor sokan vannak és jónak láttam az alkalmat. Egy kis meglepetéssel készültem, leszóltam a konyhára, hogy tegyenek félre egy bizonyos fogást nekem. A szagok a szokásosak, pár vérfarkas, noname vendégek és itt van a kedvenc fantomképrajzolóm is. Ott ül az ablaknál, kifelé nézeget. A pajzsom le van húzva, mert itt sokan vagyunk a Falkából is és nem akarom nagyon kiadni magam. Ránézek és ahogy ott ül, nem látom teljesen gondtalannak. Szerintem addig nem is nyugszik meg, amíg Daniel nem lesz rács mögött. Vagy a sírban... A táska, ami rejti a betekintést a pszichopata család fejébe, nála van. Alig várom, hogy végigolvashassam azt az őrületet. Az egészben talán ez lesz a legérdekesebb. Én is kinézek az ablakon, ahogy közeledem felé. A táj gyönyörű és pont ilyen helyre tervezem elvinni őt is. Többek között ezt is megbeszéljük ma. Az asztalhoz közeledem, szemből, hogy észrevegyen. Széles mosollyal üdvözlöm, ahogy lassan kihúzom a szemközti széket: - Szia! Milyen napod volt? Szép a vidék, igaz? Közben pedig leülök. Most egy bordó ing van rajtam, fekete nyakkendővel, alul pedig elegáns, új divat szerinti, élrevasalt nadrág.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Stephen nem várat meg. Pontos. A városi képet és a távoli tájat kémlelem, s megpillantom a szemem sarkából, ahogy közeledik az asztalhoz. Elfordulok az ablaktól, miközben széles mosolyra görbülnek az ajkaim. Stephen most már egészben kerül a látóterembe. Meg kell hagyni nagyon elegáns. Igazán jól áll neki a bordó ing a fekete nyakkendővel. Ez a színkombináció jócskán hozzátesz az erőteljes, magabiztos kisugárzásához, amit eleve birtokol. - Szia! Meglepően nyugis. – felelem. – Kicsit... vihar előtti csend feeling-em van tőle. De mindegy is. Elhoztam a fényképeződ, és a „mesekönyv” másolatát. Remélem tetszeni fog. A hazaút óta nem nyúltam hozzá. Majd ha lepereg a Daniel-ügy, csak akkor leszek hajlandó végigbogarászni. – elvigyorodok. – Olyan tömény, hogy újult erővel kell nekiugrani. Szétzipzározom a táskám, belenyúlok és előhúzok belőle egy fehér, A4-es pólyás dossziét, ami a napló spirálba fűzött másolatát rejti. Így mégis csak kényelmesebb lesz olvasni, mintha szanaszét lennének a lapok. Odacsúsztatom Stephen elé az asztalra, majd a tokjában pihenő fényképezőgépet is odaadom. - Igen, valóban nagyon szép. – dicsérem meg én is a tájat őszinte, meleg mosolyommal az arcomon. A táskámat felakasztom a szék támlájára, majd előre fordulva hátradőlök. Stephen nyílt arcát fürkészem. - És a te napod hogyan telt? Meeting meeting hátán, vagy ma lazább volt? – érdeklődöm kedvesen. Ahogy elnézem Stephent, egy szemernyit sem viselték meg a történtek, mondjuk eleve nem egy aggódós típus. Nagyon lazán veszi a dolgokat, ami nem is baj. Elég, ha én rágódok. Megteszem ezt helyette is.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Nia szavai pont azt támasztják alá, mint a testbeszéde. Egész jó napja volt, de aggódik. Várja a bajt, a következő áldozatot. Elhozott mindent. A naplót még be is fűzette. Először a gépet veszem át a Nikon-táskával és utána nyúlok a naplóhoz. Megnézem a fedlapját és a gyűrűket, majd Nia-ra nézek: - Köszönöm, szép munka! Remélem, a fotókat te nem nézted meg. Az volt az igazán tömény... De ne is erről beszéljünk! A lényeg, hogy most már közel vagytok a célhoz és te is, meg én is megpihenhetünk. Igyekszem pozitív lenni, de azért jelzem, hogy én is emlékszem az eseményekre és ott belül dolgoznak bennem a látottak, csak épp meg tudok velük küzdeni. Nia végre őszintén, mondhatni felszabadultan tud mosolyogni. Magában már sikerült lezárni vagy mélyebbre tolni az ügyet. Láttam, milyen az, mikor próbálkozik, de nem megy. Most már túl van rajta. Én is ránézek, majd kitekintek az ablakon és közben mondom: - Nem, ma tanulmányozós nap volt. Lesz egy kis újítás, amiről részletesen még nem beszélhetek. Ezt készítjük elő. Szóval rengeteget olvastam meg kutattam, jó is volt belemerülni ilyen könnyű témákba, mint a szálloda éves költségvetése meg a tervek megvizsgálása a piacon jelenlévő versenytársak működésének fényében – mondom el a mai dolgaimat néhány szakszóval. Igen, Nia most egy kicsit érezheti, mivel foglalkozom én akkor, amikor nem sorozatgyilkosok után rohangálok. Egy szállodai tanácsadó élete. Visszafordulok hozzá: - Az az igazság, hogy készültem egy kis meglepetéssel – mondom egy kisebb, kedves mosollyal. - Ugye jó most a gyomrod? - kacsintok rá. Remélem, tud enni. Ha azt feleli, hogy igen, akkor hátrafordulok és intek a pultban állónak, akivel meg lett beszélve, hogy figyeljen. Ő hátraszól és nemsokára már jön is az egyik pincér. Ennyit jelent, hogy én itt dolgozom, soron kívül kiszolgálnak. A szúrós szemmel méltatlankodó sorbanállók meg nem érdekelnek. Külön hozzák a nőnek a nutellás palacsintát. Négy darab van, első osztályú, az illata is. Ekkor Nia-ra nézek széles mosollyal és várom a reakcióját. Nekem is kihozzák, amit kértem, egy adag rántott gombát. Nem kezdek hozzá, csak akkor, amikor ő hozzányúl az édességhez. - Remélem, így is szereted a Nutellát! A vendégem vagy rá. Egyelőre hagyom, hadd falatozzon és én is nekikezdek a gombának. Aprót vágok belőle és a villára szúrva a számba veszem, majd elropogtatom. Két falat között pedig beszélhetünk majd a kiruccanásról. Megvárom, amíg ő hozza elő, nem akarok tolakodó lenni.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
- A fényképezőgépet köszönöm szépen. Gondoskodtam róla, hogy ne legyen rajta… tudod… - magyarázom hamiskásan vigyorogva, miközben felemelem a jobb kezem és megrezegtetem az ujjaimat, mintha csak a levegőben zongoráznék. - Óóó, neeem! A képeket kihagytam. Az ilyen dolgokhoz még edződnöm kell. Még az is padlót fogott tőlük, aki előhívta, pedig ő már látott cifrákat. – heherészek. Igen. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem láttam belőlük semmit, és nem tartozik a munkaköri leírásomba az efféle képek vizsgálgatása. - Pihenni… - sóhajtok lágyan mosolyogva Stephen szemeibe. Amióta hazaestünk a farmról, pörgök mint a búgócsiga, itt egy Daniel, ott egy autótolvaj, amott meg egy perverz mutogatós bácsi a főiskola kapuja előtt, aki nyár elején mikulás kosztümben teszi magát… igen. Ez volt a napi termés. Hallgatom Stephent, ahogy ecseteli a munkáját, és kicsit részletesebb betekintést enged nyerni benne. Én biztosan elvesznék a számok világában. A számvitel, a vállalkozásismeret és társaik nem az erősségem. - Meglepetés? – ugrik feljebb a fél szemöldököm kérdőn, játékos gyanakvással. Stephen szavaira, kacsintására turpisságot sejtek. – Jó, persze. – rövid nevetésemet bólintás kíséri. Az ne lenne jó? Erre Stephen hátrafordul. Figyelem, ahogy int a pultnál lévő férfinek. Kíváncsian várom a fejleményeket. Nem telik el néhány másodperc, és egy pincérsrác indul az asztalunk felé, kezében egy hófehér tányérral. Bájos arcom felragyog, amint elém teszi a meglepetés palacsintát. Barátságos mosollyal kíván jó étvágyat. Megköszönöm neki, és már távozik is. Igazán kiváltságosnak érzem magam. A többi vendég szemlátomást nem osztozik az örömömben. - WOW! Ez aztán a kiszolgálás! Elkényeztetsz. – zenés nevetéssel pillantok a tányér ínycsiklandó tartalmáról Stephenre. - A végén nem fogom tudni viszonozni ezt a sok kedvességet. Következő életemben javában törlesztek még… Köszönöm! Lehalkítom a hangom, és úgy suttogom, mintha szigorúan titkos infót osztanék meg. - Mindenhogy imádom a nutellát, és a palacsintát is. A kettő együtt pedig végzetes párosítás. – vigyorgok, mint egy megajándékozott nagy gyerek. - Megkóstolod? Ha igen, hagyom, hogy előbb Stephen vegyen belőle. - Jó étvágyat! Rá-rámosolygok élénken a vendéglátómra, miközben szeletelem a palacsintát, és jóízűen falatozom. Alaposan kiélvezem a csokoládékrém mogyorós ízét, ahogy betölti a finom tésztát. Stephennek fogalma sincs róla, mennyire feldobta ezzel a kedves figyelmességgel a napomat. - Mmm! Ez mennyei! – magyarázom, és felszúrom a következő falat palacsintát a villára. Leplezetlen kíváncsisággal pislogok Stephenre. – Hová tervezed a kirándulást? Mire készüljek?
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Hű, de jó, hogy ez eszébe jutott! Én ki is hagytam azt a részletet, hogy a Nikonról is letöröljem az ujjlenyomatokat. Nem baj, kellett a hiba is, a hiányosság, amit Nia kiegészített. Még így is túl jól játszottam. Beépülések nagymestere, ezt mondta nekem és nem igazán örültem neki, hogy így lát. Akkor sem, ha azt érzem, hogy már bízik bennem és elfogad a titkaimmal együtt. Nagyot nézek, mikor azt mondja, hogy a fotólaboros is kiakadt. Nem folytatom a témát, mert itt enni készülünk és jobb, ha erről nem most beszélünk. Majd a kiránduláson, ott mindenről szót ejthetünk. Nia úgy mondja ez, hogy „Pihenni”, mintha nagyon vágyakozna egy kis lazulásra, de elérhetetlen lenne neki. Biztosan nagyra fogja értékelni a kis túrát, ami már valódi túra lesz, nem álcázott megfigyelő hadművelet. Legalábbis a részéről, hiszen én folyamatosan résen leszek. A meglepetés emlegetésével sikerül felcsigáznom és már nevet is, mikor a gyomráról kérdezem. Örülök a válasznak, mert így sikerül, amit elterveztem. A pincérnek is nagy köszönetet mond és látom rajta, hogy a lehető legjobb dolgot választottam. Ragyog, mint a Nap, hihetetlenül örül a palacsintának és nekem is hálálkodik egy sort. Hát igen, eddig is azt mondta, hogy az adósom. Én megmondtam, hogy erre később térjünk vissza, de most is csak annyit kérek, hogy jöjjön el velem kirándulni. Azt hiszem, már megbarátkoztunk annyira, hogy ez ne legyen túlzott kérés. A palacsinta meg nekem apróság, neki viszont óriási dolog. Most én nevetem el magamat, ahogy megint a törlesztésről beszél és a következő életéről. Vannak védőszellemek, az ősök, akik kiválasztanak néha valakit és megszállják ilyen vagy olyan formában. Ezt tudom és láttam is már ilyet, szóval egy kicsit mást látok a „következő élet” mögött, mint akik csak tanulnak erről és hisznek a lélekvándorlásban. A lehető legszélesebb mosollyal és a lehető legvidámabban válaszolok neki: - Ugyan, igazán semmiség! Örülök, hogy beletrafáltam. És nem kell törlesztened. Köszi, de nem kérek, ez mind a tiéd. Jó étvágyat neked is! A gomba is remek, zamat, a fűszerezést is jól eltalálták. Arra gondolok, hogy vajon Flora keze munkája benne van-e. Az az energiától túlcsorduló szakácsnő emlékezetes maradt. Ránézek Nia-ra és ahogy rágom a falatkákat, csukott szájjal mosolygok rá, miközben jóízűen fogyasztja a kedvenc fogását. A végén még egy visszatérő vendéget is szerzek az étteremnek Nia személyében és ez egy plusz bónusz lenne, teljes siker. Persze akkor, ha nem lát meg semmit a valódi lényemből és túléli a kirándulást. Bólogatok is amint lenyelem a falatot, már egy szép nagy mosoly és csillogó szemek mögül felelek neki: - Itt az erdőségekben van egy gyönyörű sziklás rész. Egy hasadék, ami igazán csendes és szerintem remek túrahely! Az alján van egy kis patak is, lazacokkal. Ha ügyesek vagyunk, még halat is süthetünk – fejezem be a mondatot. Eszem egy újabb darabot a rántott gombából. A panírja is kiváló, nem tocsog az olajban, de rendesen összeállt. Nem túl puha, de nem is koppan. Pont olyan, amilyennek szeretem. A szakácsnak majd ki fog járni egy dicséret és a palacsinta készítőjének is. - Jó lenne egy nagyot kirándulni, friss levegőn lenni és taposni a hegyek köveit. Van táborhely is, ahol sátrat állíthatunk fel. Nekem van egy kétszemélyes, ha az megfelel. Talán mondanom sem kell, de azért mondom: külön hálózsákot hozok – teszem hozzá a végére és csak bizalmasan vigyorgok, de nem nevetek bele, csak ha Nia is ezt teszi. Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezze magát. Tisztáztam, hogy nem randira hívom, hanem lelki felfrissülésre, amit együtt végezhetnénk, mivel együtt éltük át a nehézségeket is és másnak nem mondjuk el azokat teljes valójukban. Igen, én is csak neki mondhatnám el elvileg és ő is csak nekem, hogy miként éltük meg ezeket pontosan. Az Alfámnak persze én be fogok számolni, de Nia-nak erről a világról nincs fogalma, nem is lesz, amíg él. Én remélem, hogy nem lesz gond. Hasznos kapcsolat lenne. A kedvenc fantomképrajzolóm!
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Ennek a palacsintának az ízvarázsa egy különleges élmény. A tésztája mennyei, és ahogy a krémes csokoládé szétolvad az ember szájában, leírhatatlanul finom. Némely falatnál még a szemeimet is lehunyom, és elégedett hümmögést hallatok az édes íz élvezése közben. Próbálom jól az emlékezetembe vésni. Stephennek talán semmiség, egy apróság csupán, de nekem egy ilyen kedves gesztus nagyon sokat jelent. Mindent értékelek, amit másoktól kapok. - Szerintem nektek van a legjobb szakácsotok. Innen is üdvözlöm, és köszönöm neki is. – magyarázom két falat között, derült, ragyogó arccal. – Már ezért a palacsintáért megérte megszületnem. Hallgatom Stephent, és figyelem az arcát. Nagyon más kifejezés jelenik meg a vonásai közt, mint amiket eddig láthattam. Ahogy arról a helyről beszél – mintha lélekben már most ott járna-, Stephenben jól láthatóan megváltozik valami; a szemei szinte boldogan csillognak, és a mosolya igazán sugárzóvá válik. - Nagyon szeretheted a természetet. – mosolygok rá duruzsolva, aztán újabb falat palacsintán élvezkedek. – Ezek szerint a helyet is jól ismered. Stephen tervei nagyon jól hangzanak, szívem szerint már most felkerekednék és indulnék, úgy felcsigázta a kedvem. Még Danielről is megfeledkeztem hirtelen, bár ebben nagy szerepet játszik a nutellás palacsinta is. - Hozok pillét, legyen mivel bizniszelni. Amekkora antihorgász vagyok, egyszerűbb, ha cserekereskedelembe bonyolódom egy barna medvével. – magyarázom vigyorogva. Hát, de tényleg. Én meg a halfogás. Soha életemben nem próbáltam ilyesmit. Új élmény lesz, annyi szent. - Sátrazás? – élénkülök fel egyszeriben mégjobban. – Szuper! A felajánlásra csak bólogatok, de a külön hálózsák említésekor kibuggyan belőlem a jóleső nevetés. - Oké! Nem is feltételeztem rosszat! De ha ugyanezzel az ötlettel a benzinkút parkolójában álltál volna elő, elzavarlak. – vallom be kacarászva, s nevető-gödröcskéim megjelennek az arcom mindkét oldalán.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
Nia nagyon mélyen megéli ezt a nutellás palacsintát. Megint a kvantumfizika jut eszembe meg Santiago de Compostela. Nem tagadhatom le, hogy Daniel tényleg ott volt, ahol ő megérezte az intuíciójával. Mondhatom azt is, hogy csak véletlenül rábökött és jól választott. Nem leszek én ezoterikus hívő attól, hogy valamit már majdnem igaznak találok ebből az egészből. Azt viszont látom, hogy tényleg nagyon sokat jelent neki. Úgy élvez ki minden falatot, ahogy én szoktam a bort a kortyolgatás közben. Ínyenc és a konyhánk kap is egy komoly dícséretet. Elmosolyodom és így felelek két falat rántott gomba között: - Köszönjük! Átadom neki mindenképpen. Nia észreveszi rajtam, hogy beszélek a hasadék aljáról. Igen, tényleg szeretem a természetet. Ez nem titok, voltam is párszor kirándulni arra, úgyhogy ismerem is. Az erdőt is, ami mellette van, meg a hegyeket. Itt élek már jó régóta és farkasok után is kell oda menni sokszor, úgyhogy szinte olyan lesz, mintha hazamennék. - Igen, nagyon szeretem. Ott szabadságot érzek. Igazi szabadságot, mintha feloldódnék és beleolvadnék a táj hangjaiba. Meglátod, gyönyörű hely! Nia pont egy ilyesmi pillanatot láthatott a benzinkút mögött is, mikor először találkoztunk. Egy hosszú kocsiút után átadtam magam a természetnek az épület mögött, élvezve a nagy teret. Látszik rajta, hogy milyen lelkes. A palacsinta fogyasztása közben már mintha a kirándulás lebegne a szemei előtt és két rendkívül pozitív élmény neki, látom. Na, majd ha ott leszünk, akkor biztos teljesen magán kívül lesz. Tele van viccesebbnél viccesebb válaszokkal és ugyan eddig se fukarkodott a humoros megfogalmazással, most még töményebben ontja a poénokat. A medvés bizniszre elnevetem magam. Valahogy elképzelem, hogy kínálgatja a pillecukrot és közben elmeséli a medvének, hogy a rendőrség vádolja egy németjuhász meggyilkolásával. Nagyon abszurd... - Pillét? Oké! És esetleg propoliszt is? Hadd kapjak én is abból, ami téged ilyen fitten tart – mondom egy kaján mosollyal. A sátrazásra már majd kiugrik a bőréből. Úgy látszik, ezt nagyon szereti. Vele együtt nevetek a hálózsákok említésére és utána nagyokat bólogatva jegyzem meg: - Rendben van! Akkor egy kellemes kiruccanás lesz ez. Hozok megint teát is. Meg horgászbotot, aztán ha gondolod, majd megmutatom, hogy kell halat fogni. Vagy ha nem, nem, akkor majd én megfogom a vacsorát. Remek lesz, meglátod! Én úgy érzem, nincs is más hátra, minthogy megbeszéljük, ki mikor ér rá, mikorra tudja szabaddá tenni magát. Ha kell, felajánlom megint, hogy vezetek, de ha Nia Tűzbogárral akar jönni, azt is lehet. Nem ültem még a kis kedvencében, csak kereket cseréltem rajta, meg kiloptam belőle a bilétát. Ez volt a megismerkedésem azzal a „lénnyel”. Remélem, nem bosszulja meg egy jó kis defekttel. Danielt is el akarom kapni, persze, ez a lényeg. De be kell vallanom, hogy én is nagyon várom a túrát. Tényleg szeretem a természetet és az se rossz, hogy Nia ott lesz.
[ Rocky & Nia – Indulás a vadonba - Avagy: A hajsza még tart ]
- Fogalmam sincs ki a szakácsnő, de az esti imámba tuti beleszövöm így ismeretlenül is. – duruzsolom vigyorogva. Komolyan, alig térek magamhoz, annyira istenesen eltalálta a palacsintát. – Azt hiszem átszokom ide. Nekem nem nehéz a kedvemben járni. Főleg ételekkel. Szinte mindent megeszem, és tudom értékelni az étel elkészítésébe belefektetett energiát és időt. - Már most tetszik, ahogy mesélsz arról a helyről. Regényesen hangzik. – vallom be mosolyogva. – Ééés le sem tagadhatnám, hogy már nagyon mennék. Kicsit elég a városi őrületből. Ez az utolsó néhány nap elég sűrűre sikeredett. Rövid nevetést hallatok a propolisz emlegetésére. Jé! Stephen még emlékszik rá? - Oké, pille és propolisz rendel. Megjegyeztem. – bólintok igenlően, aztán eltüntetem a tányérról az utolsó kis darabka palacsintát. Öregem, látszik mekkora túlélő vagyok. Pillével és propolisszal megyek hegyitúrázni. Ezek állnak az „elpakolandó holmik” című lista élén. Nem ám az iránytű, meg a meleg holmi, nem. Édesség. Jellemző. - Ó! Nem hagyom, hogy egyedül fogd a vacsit. Meg akarok küzdeni érte. – vigyorgok szélesen, hogy az arcomat fültől fülig vágja ketté a szám. – Még sosem horgásztam, és ki szeretném próbálni. Hát… ha nekem kéne mindenki lazacát becserkészni, komoly gondban lennénk. Ott halnánk éhen. - Rendben! Már várom! – mosolygok Stephen csillogó szemébe, látom rajta, ő is ugyanolyan izgatott a kirándulás végett, mint én, ha csak nem jobban. Szerintem sokkal jobban, pedig engem is felvillanyoz a dolog rendesen. Stephen felajánlja, hogy vezet, én pedig elfogadom. Ő ismeri a helyet, ráadásul gyakorlott túrázó. Mondjuk, hozzám képest bárki az lenne. Megbeszéljük a részleteket, mikor találkozunk és hol, aztán felállok, hogy a vállamra akasszam a táskám. - Viszlát Stephen, és kösz mindent! Legyen további szép napod! – mosolygok rá, s ezzel távozom az étteremből.
Megérkezés Fifi módra... avagy "Castor kényezteti vacsoravendégeit?" című jelenet
„flash mob”.. vagy ha úgy jobban tetszik.. „villámcsődület”.. egy új társadalmi jelenség, mely úgymond: gyerekcipőben jár még a világ legtöbb országában, hiszen nincs tíz éve, hogy létezik.. de mondhatni a kezdetektől átvette a táncvilág is.. ..ez az este is úgy zajlik az étteremben, ahogy a többi szokott. Hófehér pamutkesztyűt viselő pincérek manővereznek könnyedén az asztalok között, finoman koccantva össze a kristálypoharakat, miközben a vendégek elé tették az asztalra. Senki sincs beavatva abba, ami nemsokára történni fog itt. Az asztalok nincsenek túlzott zsúfoltsággal egymáshoz rendezve, hogy a bensőséges hangulatot megőrizhessék a vendégek. A pincéreket szinte soha egy vendég se nézi meg komolyabban, mindegyikőjük ugyanolyan. Fekete élbe vasalt nadrágot viselnek, fekete bőrcipőt, fehér inget.. természetesen fekete pincérmellénnyel, és – a nívós helyeken - elmaradhatatlan fehér kesztyűt, hogy még véletlenül se maszatolják össze a kristálypoharakat ujjlenyomatukkal. Egy első osztályú hotel, első osztályú étterme nem engedhetett meg magának ekkora bakikat.
***
Néhány napja landoltam egy szomszédos városban. Nem állt rendelkezésemre túl sok idő, hogy mindent összehozzak a terveim szerint. A Juilliard növendékeivel dolgoztam már korábban is együtt, ezért többükkel is közeli kapcsolatban vagyok. Kettőt közülük megkértem egy szívességre, amit nem utasítottak vissza. Ma este ők lesznek a segítőim. Egyikük a zenéért fog felelni, a másikuk.. aki most velem szemben ül pincér ruhában a limuzinban, pedig a partnerem. Sokat gondolkodtam rajta, miként járuljak Castor elé, de mindegyik olyan snassz lett volna.. s én sohase az egyszerű megoldásokról voltam híres. A táncot begyakoroltuk, Matt elég profi ahhoz, hogy ne hibázzon, én pedig nem aggódok egyáltalán. Kora este, vacsoraidőben parkol le a limuzin a hotel főbejáratánál. Két segítőm száll ki elsőként, hogy előre menjenek. Várok egy kicsit, aztán én is kiszállok, és nyugodt léptekkel befelé indulok. Egyedi parfümöm illata a bőröm illatával elegyedve lengi körül alakomat. A recepciónál levők felé mosolyogva biccentek, akik talán a szerelésem miatt néznek meg jobban első körben, második körben pedig valószínűleg azért, mert ismerős vagyok nekik valahonnan. Az internetnek… és a fotógalériáknak hála tudom merre kell mennem, hogy az étteremhez elérjek. Az orrom egyébként is odanavigálna, ha nem jártam volna utána mindennek, mielőtt ezt az egész „belépőt” megterveztem. A célom az, hogy minél nagyobb feltűnést keltsek… hogy magamra vonjam a figyelmet. Veszélyes játékba kezdek, tudom én ezt… de sose voltam az a típus, aki fél a kihívásoktól… és egyébként is… aduászként nálam van az a bizonyos zseton is…
***
Nem valószínű, hogy bárkinek is feltűnik a nesztelen nyíló ajtón keresztül belépő pincér.. kinek fekete haja hátra van zselézve, lábain pedig osztott talpú fekete tánccipő van. Ezek annyira apróságok.. hiszen, ugyan ki figyel a pincérekre? A férfi beleolvadva az arctalan társai közé indul meg lassú sétával az étterem közepe felé, kezeit lazán nyugtatja maga mellett, majd a középen megállva az ajtó felé fordul, mintha csak elfelejtett volna valamit. Társa a zsúrkocsit a fal mellé tolja, majd fellebbenti róla a hófehér terítőt, ami alatt csak egy iPod van, ami két méretes hangszóróval van összehangolva. A monoton, légyzümmögésre emlékeztető beszélgetésekbe a változást Cheryl Cole, Parachute számának nyitó dallamai hozzák, miközben a zene fokozatosan erősödni kezd, elnyomva ezzel a beszélgetők hangját. A pincérek többsége értetlen zavarral pillant körbe, hiszen nekik senki nem szólt arról, hogy ma este itt bármi is készülne. Ha be van kamerázva az étterem, akkor a kameraszobában is érzékelhetik az őrök, hogy valami nem stimmel odabent. A figyelmet, a középen egyedül ácsorgó pincér vonja magára, aki továbbra sem mozdul, csak az ajtót bámulja. Ekkor lépek én a színre. Könnyed mozdulattal nyitok be az ajtón, szélesre kitárva azt sétálok be, mint egy királynő, aki audienciát tart palotájában az alattvalói számára. Hosszú sötét hajam szoros kontyba tűztem fel.. vadmacskás fekete sminkem csillámporral fűszereztem meg, hogy tökéletes összhangban legyen a fellépésre választott ruhámmal. Mindig nagyon odafigyelek a részletekre. A fekete ruha pántja átöleli karcsú nyakamat, a mélynek nem nevezhető dekoltázsom bőven elegendő ahhoz, hogy megmozgassa a közönség fantáziáját.. ha a ruha merészen rövid szoknyarésze nem lenne ehhez elegendő, melyet fémszegecsekkel vadított meg tervezője. Hátul, derékmagasságtól fodros uszályt húzok magam után, lábaimon pedig lábára simuló magas sarkú fekete bokacsizmákat viselek. Kezeim –melyeket könyékig érő fekete kesztyűbe bújtatattam én is- lazán követik le lépteim ritmusát, mely közben csípőm lágyan ring ki oldalra a zene ütemére, s mialatt partnerem felé közeledek, a „pincér-táncos” elegánsan megpördül, majd felugorva a levegőbe érkezik le guggolásban kinyújtott lábbal, kezével megérintve a parkettot, fejét felkapva szegezve tekintetét egyenesen az enyémbe. Két méterre tőle állok meg, megtörve.. mondhatni befagyasztva mozgásomat, mely sikkes testtartássá szelídül. Elegáns mozdulattal ugrik fel, majd fejét oldalra kapva igazította meg mellényét, miközben kimért léptekkel indulunk meg a közeli asztalok mentén körbe, mintha épp kerülgetnénk, méricskélnénk egymást. A tangó elragadó ritmusa teszi személyessé, és erotikussá szenvedélyes táncunkat.. ahogy lassan lecsökken köztünk a távolság.. majd partnerem kesztyűs kezével kinyúlva érinti meg karcsú és hosszú nyakamat, majd mögém kerülve simítja tenyerét hasfalamra, hogy testünk együtt mozdulva a zene ritmusára kezdjék meg vérforraló táncukat. Az uszályom lágyan követi le mozdulataimat, megmutatva egy-egy pördülésnél a tánctól izmosan formás lábaimat. Vad, mindent felperzselő szenvedély izzik a levegőben.. partnerem játszva az érzékekkel lök el magától egy pillanatra, hogy a következőben némi erőszakos mellékízzel visszarántson, s újra forró közelségbe kerüljünk egymással. Az étterem vendégei talán mind azt gondolják, miközben az előadásunkat nézik, hogy mindez nekik szól… mindez a hotel vezetőségének meglepetés.. kedveskedése. Többen is felismernek, természetesen előkerülnek a telefonok és a fényképezőgépek. Ki fotókat készít rólunk, ki az előadás közben belőtt kamerán keresztül veszik fel táncuk egy részletét. Miután táncunk véget ér, pár pillanat néma csend telepszik az étteremre. A többségnek nehezére esik felocsúdni döbbenetéből… aztán egyszer szélesedő mosollyal nézem, ahogy alkalmi közönségünk csillogó szemekkel áll fel, majd megtapsolják produkciónkat. Szemeikben ott csillan a vágy, hogy ők is átélhessenek valami hasonlót.. valamit, ami nem hétköznapi, ami a szenvedély ősi erejétől túlcsorduló.. nyers, és ösztönös. Partnerem jelképes kézcsókkal köszöni meg a nem mindennapi lehetőséget, majd a megbeszéltekhez tartva magát gyorsan távozik a színről zsúrkocsis társával. Elegáns, táncosokhoz méltó színpadias meghajlással köszönök el én is a vendégektől, aztán átsétálok a hotel bárrészébe, ahol felülök az egyik bárszékre. Hosszú combjaimat keresztbe vetem egymáson, ujjaimmal összecsippentem a kesztyűk végeit, majd lehúzom azokat egymás után, hogy könnyedén a pultra ejtve igazgassam meg frizurámat. - Hello! – Húzódik érzékien telt ajkaimra széles mosoly, míg hangom lágyan duruzsolva jut el a körülöttem ülők füléhez, noha köszönésem most a mixernek szólt. - Egy tequila sunrise-t kérek. – Hagytam pár lélegzetvételnyi időre pillantásomat a mixeren, majd kényelembe helyezve magam várakozni kezdek. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni, hogy a falka lereagálja a kis műsoromat, és a jelenlétemet.
//off: BÁRKI csatlakozhat farkincások, egy a kérés.. ha írtok nekem, azt már a bárba tegyétek.. köszi//
A Wright-ügy óta eltelt 2 hét, és ma különös, bókízű odaszólást kaptam Huston hadnagytól. Megjegyezte, méghozzá igen kedélyes hangulatban, hogy az elmúlt időszakban sokkal kevesebb dologba ártom bele magam, mint máskor egy normális napon, és szeretné tudni a kezelőorvosom nevét, mert köszönetet mondana neki. Öregem, ha tudná, hogy ki kezelget… Az minden esetre biztos, ha választanom kell egy furi ügy és Stephen közt, az első húzza a rövidebbet, ez nem is kérdés. A hadnagy nem hitte volna, hogy valaha megéli ezt a napot. Az összes kollegámnak is feltűnt a változás. Elég jó a szimatuk ahhoz, hogy vágják mi a helyzet. Többször utánam szóltak a héten egy gunyoros „Na, mi van, Nia, bepasiztál?”-t. Egyre nyaggatnak, hogy köhögjem ki ki az áldozat. Shonte szerint is úgy sugárzok, mint egy atomerőmű. Ő konkrétan a műhelytitkokra van rákattanva. Ehhe. Mindenbe azért nem avatom be. Igazán csodás napom volt, de olyan meglepetésekre nem számítottam, mint ami a konyhapulton várt, mikor haza értem a rendőrségről. Egy A4-es barna boríték feküdt ott, amit nekem címeztek. Feladó nuku. Egyedül voltam a konyhában, és egy kiskéssel felnyitottam a borítékot. Amikor a kezembe került a tartalma, földre esett az állam a döbbenettől. Úgy álltam a konyhapult előtt, mint egy csodálkozó anime figura, aminek a feje 75%-át betakarták a tányérnyira kerekedő szemei. Néhány kompromittáló fekete-fehér fotót kaptam Stephenről, amint épp egy szőke kurtizánnal csókolózik a Holiday Inn parkolójában. Különböző szögekből lettek lencsevégre kapva, és ahogy néztem, Stephen épp a torkán keresztül kereste a G-pontját. Tyűűűha… A popsivillantós miniben, a rövid nercbundában és a tűsarkúban kifejezetten utcalánynak tűnt a csaj. Csak vakartam a tarkóm, és bámultam a képekre, miközben próbáltam győzködni magam, hogy ez valami vicc, vagy félreértés. Ahogy forgattam a képeket, kicsúszott közülük egy fehér papírlap, amire a következő rövid üzenetet nyomtatták: „Mr. Chesterton nem az, akinek vallja magát.” Stephent nem olyannak ismertem meg, aki több vasat tartana a tűzben, de ezek a képek… Furcsa. Épp felvetődött bennem pár kérdés, olyanok, mint „Ki készítette a képet és miért?”, amikor Shonte a hátam mögé került a semmiből, és kikapta a kezemből a fényképeket. - Ejha, babám! Ki ez a jó kiállású, öltönyös fazon? Nagyon fotogén. Olyan… karakteres az arca. Erre megtalálta az üzenetet. Akárhogy próbáltam elvenni tőle a képeket, egyre csak a feje fölött lóbálta őket, és nekiállt az asztal körül szaladgálni előlem. Közben meg-megnézte a képeket. - Ahh. Szóval Mr. Chesterton… Ki a pali? – szegezte nekem azt a vallató tekintetét, én meg csak csípőre vágtam a kezeimet az asztal túloldalán. – Na, mi van? Menesztetted azt a hogyishívják Mr. James-t? – nevetett fel élénken, hogy megtelt a fél ház a hangjával. - Babám! Te nem vagy semmi. Nyomoztatsz a pasijaid után? Erre már nekem is vigyoroghatnékom támadt. - Ácsi, Shontikám. Nem én figyeltettem meg, és igen, a nős palit azóta dobtam, ha érdekel. - Naaaa! Mi történt? Megvontam a vállam. - Csak a szokásos história. Hitegetett, hogy elválik, aztán mégsem, mert neki így kényelmes. Hát beintettem neki. - A mocsokláda! Ez azért már nálam is leveri a fedőt! Jól tetted! Egy ilyen kurafiba a lábamat sem törölném. - A képeket visszakaphatnám? - Miért? Mondd meg ki ez, és visszakapod. – lengette meg a levegőben a fotókat Shonte. Farkasvigyora gúnyosabb és eltökéltebb már nem is lehetett volna. - Ha azt mondom, hogy vele járok, visszaadod? – mondtam halál komoly arcot vágva. Shontéból erre kibukott a veszett röhögés. Sírva csapkodta a térdeit. - Mindig tudtam, hogy van humorod... Tessék… itt vannak... – dobta le az asztalra a fotókat, aztán szipogva letörölgette hurkás ujjaival a könnyeit. Jah. Ennyit az igazságról. - Ugye valami ügynek a gyanúsítottja? - Ahha, igen. – bólintottam szerényen mosolyogva, és visszatettem a borítékba a képeket. Okosabbnak láttam minél előbb beszélni Stephennel, érdekelt volna mit mond ezekről a fotókról. Semmi esetre sem akartam hirtelen következtetéseket levonni. Értelmes lánynak tartom magam, épp ezért a másik érintettel szeretném ezt tisztázni először, mielőtt a legrosszabbra gondolok. Sarkon pördültem, és már robogtam is kifelé a villából Shonte legnagyobb meglepődöttségére. A kocsiból rácsörögtem Stephenre, hogy lenne-e pár perce rám így késő délután, mert fontos lenne találkozni. Azt mondta menjek az éttermükbe. Míg odaértem a hotelhez, az úton igyekeztem megőrizni minden nyugalmamat, józan ítélőképességemet, és abban reménykedtem, hogy mindez csak egy rossz tréfa. Ha az is, ne kapjam el az elkövetőt, mert kegyetlen leszek vele. Bízom Stephenben, ez nem vitás. Túl jól megvagyunk ahhoz, hogy ez a valami igaz legyen. Bár egy sokat tapasztalt prostituált minden bizonnyal jobban érti a csíziót, mint én… Áh! Mellettem akkor sem kell ilyesmire fanyalodnia. Akármi is a helyzet, remélem, Stephen őszinte lesz és higgadtan meg tudjuk beszélni. Amint beértem az étterembe, megrohantak a kellemes emlékek azokról a percekről, amikor Stephen először hívott el túrázni a hegyekbe. Láttam magunkat ott ücsörögni és beszélgetni ugyanannál az asztalnál. Most is üresen állt, úgyhogy odaültem. Fekete dzsekimet és a táskámat a szék támlájára tettem. Hajamat lófarokba fogtam ma. Fekete, kötött pulóverem vastag, lehajtott gallérja szabadon hagyta a vállaimat, a fehér-szürke skótkockás rövid szoknyám a térdeim fölé ért. Alatta fekete harisnyát viseltem hófehér hosszú szárú csizmával. Ahogy Stephenre vártam a széken hátradőlve, már odáig is eljutottam, hogy vigyorogtam a képeken, amik mellesleg a tatyómban lapultak. Ez egy olcsó szívatás lesz. Valamelyik dinka zsaru kóstolgat, más nem lehet. Nem fogom meggyanúsítani Stephent semmivel, inkább megpróbálom megbeszélni vele a problémát, ha van. De abban bízom, hogy nincs.
Az elmúlt két hétben Nia-val rendesen egymásba gabalyodtunk. Többször találkoztunk, beszéltünk telefonon, voltunk erre-arra és nagyon kellemes dolog ennyire egy hullámhosszon lenni valakivel a hosszú ideje tartó egyéjszakás próbálkozások után. Tettem persze a dolgomat is azóta falkaügyekben, szállodai ügyekben, meg minden egyébben, de a szemeim előtt mindig ott lebeg, hogy a napot megkoronázzuk Nia-val. Örültem, mikor ma rámcsörgött délután. Nem tudtam, mi olyan fontos, hogy most azonnal meg kell beszélni, de ráértem és nem utasítottam el. Mondtam, hogy jöjjön ide az étterembe és a konyhán megint bekészíttettem neki egy kis nutellás palacsintát, ami a múltkor is annyira feldobta. Én már túl vagyok az ebéden, legfeljebb egy gyümölcslevet dobok majd be vagy egy kávét. A napnak még nincs vége itt a szállodában, ezért nem borozok. Lementem az étterembe és nekem is eszembe jutott, mikor először járt itt Nia. Akkor készültünk kirándulni és még nem voltam ennyire belehabarodva. Akkor még feláldozhatónak is tartottam, bár a mai napig nem tudom, hogy tényleg megtettem volna vagy nem. Valahol mélyen már bennem volt az, amit végül hagytam kiteljesedni. Már a benzinkútnál is bennem volt, csak egy lelki Mariana-ároknál is lejjebb. Ma egy világoskék ingben voltam, sréhen fekete-fehér csíkos nyakkendővel és fekete nadrágban. A zakót fenthagytam, mert meleg napunk van. Ahogy megláttam Nia-t, már gyorsabban vert a szívem. Igazán csajosan öltözött fel. Ezt a lófarokba fogott hajat különösen szeretem és a hasadékban tett kirándulásunkon is így viselte a szép koronáját. A szoknya-csizma együttes a harisnyával pedig igazán elragadó volt. Még észre sem vett, de már nagy mosolyba hajlott a szám. A szokásos szaga mellett kellemes parfümillatot is éreztem rajta és azt is, amit akkor szoktam, mikor Shonte-val volt előtte. Odamentem hozzá és megálltam a szék mellett, majd a hátára tettem a kezemet és lehajoltam hozzá egy üdvözlő csókra. Igen, nem szégyelltem a személyzet előtt sem, hogy ő az, aki boldoggá tette az elmúlt heteimet. - Salut, ma chérie! Milyen napod volt? - kérdeztem, miközben leültem vele szemben és vártam, hogy melyik lesz a megfelelő pillanat a felszolgálók riasztására. Nem fogom minden alkalommal ellőni a palacsintás trükköt, mert úgy elveszíti a jelentőségét, de most, másodszor bevetem ezt a titkos fegyvert. Csak meg kell várni, amikor a lehető legjobban sül el. A pajzsom csak félig van leeresztve és így Nia-ban érzem is, hogy dúl valami a lelkében. A mosolya mögött valami kényszeredett reménykedést érzek. Mintha nagyon szeretne valamit hallani és csak azt, nem mást akarná. Hmmm, mi lehet ez? Újabb ügy van a láthatáron? Ha engem is érint, szívesen besegítek neki. Ha a farkasoktól teljesen független, akkor már kisebb lelkesedéssel, de ötletelek és vele tartok, ha igényli. Nia-val még egy unalmas ügyön dolgozni is jó lehet, bár olyat még nem próbáltunk. Ha belegondolok, nem is volt más Lawrence-ék és a Wright-féle eset óta. Csak egymással foglalkoztunk, mikor találkoztunk. Örülnék, ha ma is így lenne. - Mesélj, mi sürgetett ennyire? Ráérek, most nem kell rohannom sehova – mondom és átnyúlok az asztalon, hogy megsimogassam a kezét, majd egy óriási mosolygok rá. - Örülök, hogy itt vagy, Nia!
Amikor meglátom Stephent, boldog, széles mosoly terül el az arcomon. - Szia! – köszönök neki sugárzóan mosolyogva, aztán mellém lép, hogy egy csókkal üdvözöljön. Felé fordulok, hogy viszonozzam. Ilyenkor mindig behunyom a szemem, mert így az igazi a varázsa. Már nem ez az első csók Stephentől, de valahányszor megérint, vagy megcsókol mindig vadabb ütemet ver a szívem. Semmi perc alatt képes elkábítani. Arra, hogy milyen napom volt, csak zavartan elvigyorodom. - Furcsa. Nem, itt biztosan nem lesz asztalborogatás, szemkikaparás amazonvisítással körítve. Ez nem az én stílusom. Ha másik nő… vagyis jelen esetben egy prosti kell a férfinak, aki velem van, hát, ég áldja. De Stephennél úgy érzem ilyesmiről szó sincs. Főleg, mikor megsimogatja a kezem. Figyelmes és mindig megragadja a kínálkozó pillanatokat, hogy apró érintésekkel is a tudtomra adja, egy pár vagyunk. Azért mégsem árt óvatosan kipuhatolni ezt-azt. Biztosra akarok menni kettőnkkel kapcsolatban. Szeretem az egyenes beszédet, és van ami most komolyan foglalkoztat. - Én is örülök, hogy látlak. – vallom be, és beharapom az alsó ajkamat. Mindig örülök, valahányszor találkozunk, ezt le sem tagadhatnám. Olyankor izgatottabb vagyok, mint egy dinka kis fruska. Az asztal fölött előre dőlök, közelebb Stephenhez. Zavart mosolyom még mindig ott csücsül az arcomon, de most már inkább szemérmessé lényegült. A hangomat lehalkítom. Nem ül senki a szomszédos asztalnál, de azért mégsem szeretném, hogy halljanak minket. - Stephen, figyelj csak… ugye… - valamiért nehezen jönnek a szavak. Muszáj gondolkodnom hogyan tegyem fel a kérdést úgy, hogy ne legyen nyers, meg aztán hülyén érzem magam, amiért ilyenek felől érdeklődöm. De tudnom kell mi a helyzet ezen a területen kettőnk közt. Az valahol engem is minősít, ha a párom mellettem egy utcalány karjaiban köt ki. Megküzdök a kritikus témával, de kibököm így vagy úgy. - …ugye velünk minden rendben van? Vagyis… - érzem, ahogy ennél a pontnál a forró vér az arcomba szökik. Még a füleim is belevörösödnek abba, amit kinyögni készülök. Érdekes. Csinálni sokkal könnyebb, mint beszélni róla. - Tudod… ha bármi kívánságod van… ööö… szóval... - oké, most már égek, mint a Reichstag, de kitartóan fürkészem Stephen jégkék lélektükreit, vajon érti-e mit makogok. – …ÚGY… akkor nyugodtan elmondhatod. Azt hiszem elég nyitott vagyok… ami AZT a bizonyos dolgot illeti kettőnk közt. Tudod... a hálóban. - sutyorgom, szinte csak tátogom az utolsó szót.
A kezdés jól indul, úgy csókol vissza, ahogy szokott, nagy átéléssel és borzongva. Mintha nem lenne semmi gond. Mégis érzek valamit, valami kimondatlan titkot, kétséget vagy ilyesmit, amit nem tudok meghatározni. Minden jel erre utal, a halk hang, a zavartság. Valami megijesztette őt és ezt ki kell derítenem. Biztatóan mosolygok rá és bólogatok, ahogy küzd a szavakkal. Nia-t nyílt nőként ismertem meg, aki még mélyreható dolgokat is nyugodt szívvel mondott ki. Mikor zavartnak láttam, az mindig a közeledésemre tett reakció volt. Amikor kivettem a kabátját a kocsiból és nekiadtam, hogy ne fázzon. Mikor először simítottam meg az arcát a sátorban és Lawrence-éknél, mikor fizikailag is melléálltam, nem csak szavakkal és lelki támogatással. De ezeken már túl vagyunk. Már nyitottak vagyunk egymásra és nem úgy viselkedünk, mint a félős tinik, Nia-ban mégis valami ilyesmit érzek. Mitől tart? Amikor kimondja az első kérdését és elvörösödik, azonnal megfogom a kezét finoman és meglepődve nézek rá, felvont szemöldökkel, de még mindig mosolyogva: - Persze, caro mio! Miért érzed úgy, hogy nem így van? - mondom neki lágy, megnyugtatónak szánt hangon. A folytatás még megterhelőbb a számára és elkezdem megint simogatni a kezét, ahogy fogom, hátha ettől megnyugszik. A kérdésére még jobban meglepődök és most már a pupilláim is kitágulnak. Nem tudom, konkrétan mire gondol, de komplexen próbálom értelmezni a helyzetet. Felhívott, hogy sürgősen beszélni kell valamiről. Most pedig előáll azzal, hogy éjjel majd kérjek azt, amit akarok, bármi is legyen az. Ez volt annyira sürgős? És miért ilyen ijedt? Mintha a saját magáról alkotott véleménye sem lenne túl pozitív és velem is kétkedve beszél. Egy ilyen kérdés mögött lehet az a gondolat, hogy a partner félredug és biztos azért, mert a párjától nem kapja meg, amit akar. De miért jutna ilyen ez eszébe? Nem az az ok nélkül féltékenykedő típus. Tudja, hogy a szálloda is tele van jó nőkkel és válogathatnék, ahogy korábban tettem is. Eddig bízott bennem. Mi változott? Simogatom a kezét és egy pillanatig nem mondok semmit, utána viszont visszakérdezek: - Mi történt, Nia? Miért merültek fel benned ilyen kérdések? Csodálatos hetekkel ajándékoztál meg és hidd el, ha lesz valami különleges kívánságom, el fogom mondani. De te is élhetsz ilyennel! - mutatok feléje nyitott tenyérrel, jelezve, hogy úgy gondolom, ahogy mondom. - A rózsaszín plüssözött bilincseket ugyan túlzásnak tartom, de ez csak egy dolog. - teszem hozzá viccesen, mert nem hinném, hogy arról van most szó. A körülményeken felül belegondolok, hogy mi lehet még, amit nem próbáltunk és úgy gondolja, kell nekem. Kényeztettem szájjal és ő is engem. Próbáltunk többféle pozitúrát, sebességet, intenzitást is és nincs hiányérzetem. Nem azt mondom, hogy már a Káma-Szútrát is végignyomtuk, de azért volt pár klasszikus és haladó póz is. Misszionárius, kutya, stb. És ez csak egy dolog. A simítások, érintések, csókok, a nyelv használata, mindennel elégedett vagyok. Nem tapasztaltam olyat, hogy túl konzervatív vagy élettelen lenne. Eszméletlen jó az ágyban. Tényleg elég nyitott, nem zárkózott el olyanoktól sem, amit sok nő nem szeret. Bizalmon és vonzalmon alapoztuk meg a kapcsolatunkat, amiben ugyan kevés idő, de sok munka és energia ráfordítása fekszik, mert megláttuk egymásban azt, amiért érdemesnek tartottuk ezt vállalni. Igen, mi sokat tettünk azért, hogy boldogok lehessünk egymással és meg is érdemeljük. Ennek a kérésnek, amit feltett, semmi értelme ebben a helyzetben. Ha szeretne továbblépni, én benne vagyok, hogy újítsunk, de itt valami rosszabbról van szó. Előredőlök és én is mélyen a szemeibe nézek. - Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Szeretném tudni, hogy mi ijesztett meg? Én megélem veled a teljességet és úgy érzem, te is mellettem. Mi történt ma délután? Nem tudok most előállni a palacsintával. Tudnom kell, hogy mi van? Kicsit tartok attól, hogy nem fog jól elsülni a meglepetésem, ha Nia a fejébe vett valamit és alaptalan feltételezései vannak. Vagy Shonte beszélte tele a fejét? Úgy tudom, még titkol engem otthon is, nem csak a yardon. Nem tudom, meddig mehet ez így, de én nem erőltetem a nagy kitárulkozást. Amikor úgy érzi, hogy készen áll rá, akkor én is kész leszek. Addig pedig titokban élvezzük egymást. Ennek is van egy kis izgalma, talán pont azért csinálja így. Én meg...csak ránézek most is és eltölt örömmel. Azt hiszem, megint ki kell mondanom és meg is teszem. Bókolok neki szépen nézve és őszinte elismeréssel, szerelmesen mosolyogva: - Egyébként remekül áll neked ez a mai ruha! És a lófarok. Ott a hegyekben láttalak így először és már mondtam, de most is mondom, hogy nagyon, nagyon jól áll neked!
Ahogy Stephen megfogja a kezem, az ujjaim gyengéden az ő ujjai közé bújnak. Nagyon finom, meleg érintése van, hiába veszik el erős markában az én kezem. Érdekes. A buta képekig fel sem merült bennem semmiféle gyanakvás. Most meg, ha mélyre ások magamban, be kell vallanom, hogy összezavartak a fotók. Pedig Stephen viselkedésében, szavaiban nincs semmi, ami kételkedésre adna okot. Sem most, sem máskor eddig. Ahogy simogatja a kezem, megnyugszom, és a mosolyom tovább görbül tőle. Ez hiányzott egész nap. Stephen közelsége. Ő mindig jó hatással van rám, még akkor is, ha nem érint meg épp, csak ott van mellettem. Jó jelnek veszem azt is, hogy őszintén érdeklődik mi váltotta ki belőlem a fura kérdéseket a témával kapcsolatban. Látom rajta, hogy aggódik. És ez nem holmi megjátszott valami, amivel a lebukott pasik próbálják menteni a menthetőt, amikor szorul a nyakukon a hurok. Stephen más, erre az életemet tenném. - A bilincs nekem sem jön be. Ez a veszély nem fenyeget. – nevetek halkan, miközben a férfiú kék szempár csillogásában gyönyörködöm. Stephennek nagyon szép szemei vannak. Elég csak azokba a hűvöskék lélektükrökbe nézni, és kész vagyok. Azt is elfelejtem, fiú vagyok-e vagy lány. Ahogy a párom előredől az asztal fölött, még közelebbről merülhetek el a tekintetében. - Én tökéletesen boldog vagyok melletted, Stephen. – duruzsolom mosolyogva. Ez így is van. Őszintébben már nem mondhattam volna. Soha férfival még nem éreztem ilyen mély és mindenre kiterjedő összhangot, mint Mr. Szépszeművel. - Köszönöm! Óh, igen, a lófarok... – somolygok hamiskásan. – Észre is vettem a hegyekben, hogy gyakrabban kacsingatsz felém. Na, igen. Amióta Stephennel együtt vagyunk, többször így hordom a hajam. Előtte mindig szabadon hagytam. Tudom, hogy neki tetszik, és ez kizárólag csak neki szól. - Nah, jó. – sóhajtok egy hatalmasat. A legegyszerűbb az lesz, ha zavaros hablatyolás helyett megmutatom mi az oka a fura viselkedésemnek. Ha Stephen engedi, akkor lassan kihúzom a kezem az övéből, és oldalra fordulok, hogy a szék háttámlájára akasztott táskámból elővegyem a nagy borítékot. A kemény, barna papír halkan zizeg, ahogy átnyújtom. - Azt hiszem, ezt látnod kell. Ez várt otthon, mire hazaértem. Fogalmam sincs ki lehet a feladó, a borítékon nincs rajt. Ha Stephen átveszi és belenéz, láthatja mind a hat darab fekte-fehér képet, ami róla és a rajta szenvedélyesen csüngő utcalányról készült a hotel parkolójában, illetve a fotók közt lapuló, géppel írt üzentet: „Mr. Chesterton nem az, akinek vallja magát.” Jobb lett volna, ha kézzel írják, akkor azt most ki lehetne elemeztetni egy grafológussal. - Emiatt volt sürgős, hogy találkozzunk. – mondom csendesen. Kérdőn pislogok Stephenre. Nyugodt vagyok és türelmesen várom mit reagál. Nem vagyok féltékeny típus, sem hisztis, csupán az ő szájából szeretném hallani, akármit is jelentsenek ezek a képek. Stephen arcvonásait fürkészem, hátha leolvashatok valamit róluk. Nem szögezek neki olyan kérdéseket, hogy ki ez a lány, és miért csókolózik vele, de magyarázatot azt szeretnék kapni.
Kezdőlap
//
/
