A ruháimat elhagytam a szokott helyen, s immáron barna bundás farkasként suhanok a fák alatt prédára lesve, magam mögött hagyva a város zaját és vele együtt minden gondom-bajom. Mintha olyan sok lenne... Köröttem minden nyugodt, csendes - nincs csúcsidő az erdei társadalom életében. Szerencsére és sajnos. Szerencsére, mert így nagyobb eséllyel jut nekem valami elfogadható méretekkel bíró zsákmány, hogy nincsenek rajtam kívül más vadászok - mondjuk valami eltévedt szarvas - és sajnos, mert az említett agancsos sem jár nagyon errefelé. És hogy egészen pontosan mit keresek itt? Hát vadászok! Gazdaságosabb anyagilag, mintha a boltban venném meg drága pénzért, na meg ízletesebb is. Perverzül hangozhat ez egy átlagember számára, de nem egy farkasnak. Kifejezetten a vadászat élményéért megéri már kiruccanni! Mint valami háromdés videójáték... Ahogy elérem a vízesést, lassítok. A zubogó víz moraja elnyomja a zajokat, a víz páradús illattal tölti meg a levegőt. Fél fülemet hegyezem - a másik lecsapva, kajlán - úgy kémlelek körbe. Valami mozdul a túloldalon... Lábaimat ugrásra készen vetem meg és feszülten figyelve lapulok meg. Remek álcázómesterként talán nem szúr ki, ha közelebb osonok laposkúszva a magas erdei "gazban". És mikor elég közel érek hozzá, nem is lesem, miféle vad lehet az - felé vetődök.
Itt az ideje kiengedni a kis barátomat, ha már a beálló teliholdat átutaztam. Igaz nehéz volt visszatartani és láncra verni, de hát már megtanultam miként kell visszafogni a bestiámat. Nem úgy működik ez a kis mocsok, hogyha kedve van kijön, ha nincs akkor nem. A-a, majd ha én úgy gondolom! És most éppenséggel így gondolom. A farkasom már forrongott, tudta, hogy a ma este az övé lesz. Sajnos, Grosso az ilyen rituálékra nem jöhet, és talán haragszik is rám, hogy egy héten belül, másodszor hagyom otthon. Majd kiengesztelem egy nagy futással... A Camarot nem messze a vízeséstől leállítottam, a ruháimat sietve tépve le magamról, belevágva a kocsiba, hogy a fák közé vetődve, egyetlen ugrást követve, még a levegőbe váltsak alakot. Fehér bundám végig ölelte a testemet, amint az arcom elnyúlva bocsájtotta ki az erős agyarakat, égszínkék íriszeim pedig sötét, villanó kék szint öltöttek. Mancsaim halkan huppantak a friss avarba, és egy egész pillanatra meg is torpantam, karmaimat az anyaföldbe vájva, amíg ráztam egyet magamon. De imádom ezt...! Eleinte lassan, észrevétlenül suhantam át a bokrok alatt, orromat a levegőbe emelve szívva be az illatok felhozatalát. Áhh igen, fa... fa... vízesés... nyuszi... - fél fogamra se elég - fa... meg még egy... (meg feltételezem még jó pár) mókus... őz... - kezd izgalmas lenni... - ohh, szarvas, mmm... Eden... fa... Várjunk csak! Úgy vetettem át magam a fák összecsókolózó ölelésén, mintha csak egyszerű, fagyos szellő lennék, ami végig cirógatva a kérgeket halad tovább az éjszaka puha teste alatt. Istenem, hogy mennyire jellegzetes szagod van te nő! Kellett nekem, annyira magamba inni... Talán ő is érzett, amint hirtelen megpillantottam a bokrok mögül, ám annyira lelapultam, hogy meglátnia talán nem sikerült. Nocsak, szarvas lesz a vacsid kicsi lány? Türelmesen figyeltem, amint rávetődött az állatra, mely úgy rezzent el, mintha csak egy raj rovar csoport lenne, ami felé odacsapva, hirtelen lökődnek el az adott helyről. Izgalmas lesz... A farkasom feszengett, ő is vágyta a vadászat ízét, a felszabaduló adrenalin lüktetését. ~ Nyugi cicám, ez nem a mi prédánk... ~ csitítottam le a már-már tombolni kívánó dögöt, tovább figyelve a jelenetet. Ám... mintha még egy szarvasbikát éreznék a levegőbe...! Veszélyes...
Lapulok a bokrok között, szinte orromba tódul a párás, nedves föld jellegzetes szaga. Áldozatom gyanútlanul legelészik, vagy épp kortyolja a vizet - számomra teljesen mindegy, mert ha rajtam múlik, ezek lesznek az utolsó falatok, amik a torkán lecsúsznak - nem látom innét, csak a hátát, meg a farát, meg... mi a halál volt ez?! Az elsuhanó fehér "árnnyal" együtt ismerős szagokat hoz felém a lég - a fenébe Dustin, hogy neked is most kellett megtalálnod! Nem várhattál volna vele legalább estig? Egyébként felettébb meglep, hogy látom. Talán nem is utánam jött - valószínű - csak ő is vadászik. De miért itt, miért most?! Húzzon haza, ez az én prédám! Érkeztére egyébként akaratlanul is felkapom a fejem, olyannyira meglepett az a tény, hogy megint összefutottunk. De így meg kiszúr a vad és már feszülnek is meg izmai, hogy menekülőn rugaszkodjon el. Úúú, de megbánod ezt még te fehér dög, csak érjem előbb utol az őzet!
Vetődök az őz felé, de már csak karmaimmal érem el. Azok felsértik bőrét, mélyen vájva izmos-húsos testébe. A fájdalomtól felém rúg patájával és sikeresen oldalba kap, mire én fájdalmasat nyüszítve zuhanok vagy fél métert, felnyalva a földet. Szépen be fog az oldalam lilulni holnapra, az hétszentség... De nincs idő nagyon teketóriázni, most már becsületbeli ügynek érzem, hogy levadásszam a harcias vadat. Alig térek észhez, máris pattanok fel és őrült iramban rohanok utána. Nem menekülhetsz már meg előlem drága; a kiserkenő véred illata elvezet hozzád, bárhova is rohannál, szóval kár a gőzért. Add meg magad!
Éreztem, ahogy észrevette az árnyjárásomat, de nem érdekelt. Kíváncsi voltam, mit produkál. Ha ügyes, akkor a jelenlétem izzása nem fogja megzavarni a vadászatban. Hát akkor lássuk a táncot... Hangtalanul hevertem le a bokor alatt, két mellső mancsomat magam alá húzva, így emelve fel kissé a testemet, hogy még véletlen se maradjak le egyetlen mozdulatról. Edent egy jól irányzott oldalba rúgás éri a paták által, amitől a földre nyekken. Na, de kis lány! Nehogy már egy őz fogjon ki rajtad... Ennél sokkal erőteljesebbnek éreztem őt, és nem is véletlen. Elmosolyodtam volna, ha ez lehetséges lenne a fehér bunda alatt, de így csak halkan morrantam egyet, ahogy felpattant, és az őz után eredt. Na, ez már tetszik! Én sem tettem mást... Szinte észrevétlenül suhantam mellette, kellő távolságba, méterekkel arrébb, addig, amíg le nem teperte a vadat. Ekkor újra lefékeztem, hogy lapulva figyelhessem az események kibontakozását. De rá ugranék most, hogy még inkább felhergeljem! De áhh, sose voltam pofátlan fajta, csak mértékkel! Tényleg! Mélyen el is elmélkedtem volna a gondolatok kupacba vágott maszlagai között, ha nem kezdem még inkább érezni azt a másik négylábút. Ez a szarvas elég közel van... Mit közel? Rohadtul érkező pozícióban van! A következő pillanatban a felajzott állat előrobbant a fák közül, egyenesen Eden felé roncsolva, hogy felöklelhesse. Ebbe meg mi a bánatos trágya állagú, lószar ütött? Kerge marha? Ne b@ssz...! Felugrottam, és miközben irdatlan iramba érkezett a termetes jószág, dühödten hörögve, fújtatva, én közvetlenül frontálisan vetődtem felé, átrepülve Eden és a zsákmánya felett, amennyiben már az örök halál mezőkre küldte az őzet. A testem összeütközött a szarvas hátával, amint abba belevájva karmaimat fékeztem le a lendületemet, és haraptam rá a tarkójára. Hőkölni kezdett majd felágaskodott, így levetve engem magáról. A pofámon már ott virított az élénk vörös vér színe, ami az agyaraim által feltépett sebből származott. Végig szántottam a friss tavaszi avart, ám nem foglalkoztam vele, hogy levágott magáról, nincs időm traccspartira, mert a rege a csodaszarvasról is csak egy mese, így a felém induló agancsok elől kénytelen voltam elugrani. ~ Bocs, a zavarásért, de a barátom nem túl jó modorú! ~ üzentem át gondoltaimat Edennek, miközben rávetődtem a négy lábon tornyosuló, agancsos dögre, megcélozva a nyakát, hogy átroppanthassam, de fail! A patái erősen mellkason csaptak, és kis híja volt, hogy nem rajtam állapodtak meg. Elgurultam, majd újra támadtam, és ezúttal már hajszál pontosan martam a torkában dobogó ütőérbe...
Az őz cikázva halad a fák közt, én utána. Mit nekem bokor, keresztben fekvő fatörzs, földtúrás és ki tudja még milyen akadályok! Kissé eltávolodok tőle, próbálom úgy hajtani, hogy észrevegye a meglapuló hófehér bundást – lássuk be, nem nehéz, mert inkább havas környezetre tervezték a szőrét, nem ide az erdő aljára – és akkor… nos, akkor kegyetlenül lecsapok! Szinte látom az őz riadt tekintetét, majd egy jól irányzott harapás torokra, fájdalmas reccsenés és élettelen, üveges tekintettel hullik teteme a földre. Vacsora tálalva! Elégedett morranással nyugtázom ezt, elnézve az élettelen állatot. De szép termetes vagy, hallod-e, őzike? De mi ez a patadobogás ezerrel, mikor a te lelked már az örök vadászmezőkön nyargal?! – Sajnos későn észlelem az oldalról érkező feldühödött „Bambit”, aki talán revansot óhajt venni, amiért megöltem a mamáját. Szerencsére azonban, Dustin résen volt, aminek hála a szarvas visszahőkölt tőlem, meg a néhai „mamitól”. ~ Ne segítsek? ~ Ha aggódónak is tűnik a válaszom, az csak a pillanat heve miatt van. Egyébként sem véletlenül tettem fel a kérdést úgy, ahogy. Inkább volt udvariasság, mint tényleges segíteni akarás mögötte. Az a szarvas nagyon pipa rám, nem mennék a közelébe. Igazából már el is csípem a prédámat és odébb vonszolom az üzekedőktől. Közben persze fél szemmel mindig a kettőst figyelem. Lehet, hogy nem szívesen avatkoznék közbe, de ha kell, megteszem. Ám úgy fest, Dustin egyedül is boldogul. Képzeletben le is törlök egy vízcseppet a homlokomról, mikor megússza, hogy a patás dög eggyé tegye az anyafölddel, majd elroppantja a nyakát neki. Boldogan „vakkantok” felé és még a farkam is heves csóválásba kezd – mi a fenéért nem lehet kikapcsolni?! -, egyértelmű jeleként jókedvemnek. Igazából el is feledem, hogy azt akartam kérdezni tőle, mit keres itt egyáltalán. Helyette egy jelenleg sokkal fontosabb kérdés bukik ki belőlem: ~ Mihez kezdünk ennyi kajával? ~
Értem én a gondolatokat a fejemben Mia Dolce! Csak éppen baromira lefoglal ez a nyolcvanhétezer agancs a pofámban! Egyébként, akármennyire is aggódó vagy sem; kedves, vagy megjátszott, azért megjegyzem a gesztust, mindenképp. Elpofozgattuk még egymást pár percig a szarvassal, és mondanom sem kell, hogy elég erőteljes példány volt, és még inkább: dühös! De, azt hiszem, nem hazudok, ha azt állítom, olyan sebességgel csapódtunk össze, mint egy roncsderbin, ahol minden alkatrész szinte önként szakad le a gépezetről. Itt azért ennyire nem volt katartikus a helyzet, bár azért könnyű hulahoppnak se nevezném... Mindenesetre, nem vagyok már ifjonc, pelyhes bundás, szóval a végeredmény mégis csak az én pontozótáblámat növeli. A torok átroppant a fogaim között, és úgy reccsent fel, mintha milliónyi szálka hullana darabjaira. Az ütőérből felserkent az eleven vér, és kezdte bíbor színével átöltöztetni a szarvas összeomló, élettelen testét. A vakkantásra átvetettem pillantásomat Edenre, aki úgy csóvált, mint a két hónapos kölyök kutya, aki éppen egy tál étellel lett gazdagabb, és némi dicsérettel! Most mondjam azt, hogy olyan széles vigyor ült volna az arcomra, ha emberi alakban volnék, mint a tenyerem kétszer összetéve? Hát, pedig így lenne! Felé nyújtott nyakkal és mancsokkal, melyek felmarták a szűzies földet, megráztam a bundámat, kifejezve én is a feltolongó örömöt, és átváltódó jó kedvet. ~ Okés, minden? ~ nos, igen. Ez a kérdés most valahogy fontosabb volt, mint a válaszom. Igaz gondolkodás nélkül vetettem oda neki, de oda se neki. Ennyi kedvesség mindenkinek kijár tőlem, néha napján. Jó, nem mindenkinek... ~ Egyébként, feltételezem megesszük. ~ léptem hozzá közelebb, szemügyre véve a prédáját. ~ Vagy szobadíszítés okán nyested le? ~ morrantam egyet barátságosan, már amennyire ezt a hangot annak lehet nevezni. Végül egyetlen mozdulattal ugrottam vissza a szarvas teteméhez. Nem várakoztam sokáig, felnyársaltam a gyomránál, ahonnan azonmód még forró gőz csapott orrba. A vér és a hús bódító illata belém ivódott, szinte körbe táncolt, hívón, csalogatón. A bestiámnak pedig nem kellett kétszer mondani... Olyan mohó vággyal borult bele a lázító hús és belsőségek közé, hogy úgy kellett lefékeznem. Még a végén elrontja a gyomrom! Szóval, lassabb falatozásra intve, engedtem neki teljesen bele veszni a vacsorába... ~ Gyere, Ragazza! Kóstold meg az életedre törő dögöt. ~ nem, Dustin alapvetően NEM ad a kajájából! De ez egy kivételes eset. Elvégre, kijárt Edennek a revans élvezete, még ha csak ilyen formában is... Majd felírjuk piros betűs ünnepnek! Lassan léptem hátra, hagyva a lányzónak, hogy megcincálja azt a maradékot, amit még hagytam a szarvasból, amennyiben igényelte. Hátsó lábaimra engedve magamat, ültem le, egyet felvonyítva az éjszaka hűvösen vonagló, sötét testébe. Hülye szokás, vagy sem... A vadászat érdemét, és a szarvas tiszteletét ezzel adtam meg. Végül, ha Eden is végzett, úgy játékosan megcsíptem a fülét, ha zavarta, ha nem, majd ez követően hátra ugrottam. ~ Fürdünk? ~ ravasz vigyor volt várható, ám ebben az alakban csak valamiféle vicsorgást sikerült produkálnom. Elfordultam, és eleinte lassú járásba kezdtem, majd ha követett, úgy futásnak eredtem, hogy mihamarabb visszaérjünk a vízeséshez...
~ Igen. ~ - felelem csendesen a kérdésére, már ha mentálisan lehet hangerős érzékelni. Ez amolyan félszeg kis suta hangocska. De megerősítem a választ egy bólintással is, már amennyire a fel-le fejcsóválást farkasmódon lehet bólintásnak nevezni. Mikor közelebb lép, az elejtett vadra pillantok, majd rá. Kényszeredetten is valami vigyor-vicsor félére húzódik bundás képem. ~ Hát persze, te lüke! ~ - "nyomok egy tockos a fejére" farkasmód, avagy mancsomat a kobakjára helyezem egy pillanatra játékosan. - ~ Totál jól fog mutatni a konyha falán, majd meglátod! ~ - ragozom tovább a képet, magamban jót kuncogva rajta, de közben meg el is pályázok Dustin mellől a tetem másik oldalára, mert onnét könnyebb a hozzáférés a finomabb falatokhoz. Nevezzetek önzőnek, de nem terveztem megosztani vele. Az én prédám az az enyém, a másik pedig az övé. Nincs miről tárgyalni. Talán ezért is lep meg, mikor újra hallom a hangját. Felkapom a fejem, felé pislantok. ~ Ez olyan elcseszettül romantikusan hangzik...~ - jegyzem meg, és ha tudnék nevetni, most lehet, hanyatt esnék a kacagástól. Helyette mellé caplatok és rákontrázok a dologra. Csak aztán nehogy én szívjam meg végül - bár érzem, úgyis az lesz. ~...ó, én megmentő hősöm! ~
A "vacsiebédreggeli"-vel végezve kedvem lenne elterülni és csak szuszogni, erre ez a bolond itt nekiáll a fülemet piszkálni. Hát mi ez már?! ~ Most hogy mondod, ráférne a bundádra egy mosás már...~ - jegyzem meg gonoszul, de nem úgy festek, mint aki nagyon nekiindulna. Ellenben Dustinnal. Megadóan "vakkantok" utána egy üzenet keretében: ~ Menj csak, majd beérlek. ~ - meg kell várni, míg kicsit lejjebb megy bennem a kaja. De mire poroszkálva a vízeséshez érek ez meg is történik. Ki tudja, milyen látvány tárul ott a szemem elé. Lehet, be se várt a srác, hanem már átment "habfarkasba" és úgy nyomatja neki.
Van ebben a csajban valami, ami miatt jól érzem magam vele, még akkor is, ha ilyen... hát kicsit ilyen fura. Ne én sem vagyok hangyafing, ami azt illeti. A magam módján, én se vagyok éppen normálisnak nevezhető. De talán ebben a formában ez inkább jó, mintsem hátrány. A "tockosra" csak megráztam a fejem, egyet fújtatva magam elé, noha nem rossz érzésből, csak másképp nem tudtam kifejezni, hogy jó kedvemben vagyok. ~ Szóval meg vagyok hívva vacsira, hogy láthatom? ~ jól esett volna egy kiadós nevetés, de hát ebben a formában ismét csak egy vicsort tudtam elengedni, megvillantva a hosszú agyaraimat. A továbbiakban pedig már a szarvasra szenteltem a figyelmet, amit kellően szétboncoltam a magam módján. Azért nem kell cafatos itt-ott lézengő darabkákra gondolni, van bennem tisztelet a zsákmányom felé, ezt a vonyításom is jelképezte. ~ Ha romantikáznék talán veled együtt ennék, csupán egyszeri alkalom Eden. Megérdemled, hogy "részvétedet" nyilvánítsd a szarvasnak, ha már az életedre pályázott. ~ egyébiránt, nincs az az isten, hogy adjak a kajámból. Ha csak úgy megpróbálta volna belevájni a kis fogacskáit, minden bizonnyal arrébb pofoztam volna, még akkor is, ha azt követően nekem esik... Hős, pedig nem vagyok, még akkor se, ha csak poénkodott. De valahogy... hát akárhogy is nézem, azért egyben jobban csípem őt, mint darabokban. Ám ha sokáig fáraszt a mókázós, élcelődéssel, hívok egy medvét, aztán eljátszhatnak felőlem...!
~ Ühüm, ha már miattad fetrengtem a mocsokban... ~ alapvetően sose zavart, ha elkoszolódok, ugyan már. Most se érdekel, hogy valóban kissé elszürkültem egy-két helyen. Pár másodpercre még megálltam, majd ráhagytam a dolgot. Emésszen csak, ha neki így kényelmesebb. Hirtelen felgyorsultam, átszelve a levegő parányi atomjait rohantam át a fák között, élvezve, amint karmaim belevájnak az anyaföld húsába. Végül a vízesésnél lefékeztem, orromat megemelve szívtam be a friss víz illatát. Mindenhol más, mindenhol egyedi, attól függetlenül, hogy szinte egy és ugyanaz. És bár már kezdtem unni a változó dolgokat, ez még mindig élettel töltött fel. Óvatosan hajoltam a meder fölé, szembe nézve a tükörképemmel. Már megszoktam a látványt, mégis megesett, hogy furcsának éreztem. Ez viszont nem az a pillanat volt. Épp megkóstoltam volna az ízét is, mikor a radarjaim jelezték Eden közeledtét. Fejemet hátra vetettem, - nem még nem láthat... - majd arrébb ugrottam egy közeli bokor alá, s mikor megérkezett le is csaptam rá. Hirtelen vetődtem, belecsimpaszkodva a hátába, persze csak finoman, és magammal sodortam. A lendület ugyan erős volt, de nem gurultunk egy-két méternél többet. Fel egyenesedtem, és megráztam a bundámat. ~ Na, mi van puha vagy? Leérkezett a kaja a pici pocakodba? ~ szórakoztam vele, sőt inkább úgy mondanám, hogy piszkáltam, de csak kedvességből. Egy lépést hátráltam, fejemet felemelve pillantottam rá, egyet dobbantva mellső lábaimmal. ~ Csobbansz? ~ intettem a fejemmel a vízesés felé, miközben ismét leültem a fűben. Bírtam Edent, nem tudom miért, de jó fejnek tűnt elsőre is, és most sem csalódtam. Eddig...
Fura?! Oké, lehet van benne valami, de szerencsére jó értelemben vagyok fura. És igen, a srác se piskóta, noha nehéz most eldöntenem, hogy a jóllakottság, a szabadság, a vadászat öröme váltja e ki belőle ezt, vagy alapjáraton ilyen lökött? ~ Hééé! Szó se volt vacsoráról! ~ - morranok elégedetlenül felé és pontosítok gondolatain - ~Meg vagy hívva, hogy megmutassam. ~ A romantikázós megjegyzésén csak bazsalyogtam egy sort magamban. Értettem én elsőre is, drága Dustin, nem kell, hogy kioktass. Azért aranyos ez tőle... de tényleg, tartogassa másnak a romantikázását. Pfuj. Széles farkasvigyorra húzódik szőrös pofám a következő megjegyzése hallatán. ~ Én miattaaaam?! Nem én véreztelek össze, kérdezd Bambit inkább, hogy ki volt! ~ fortyanok fel játékos hévvel, szinte már kacagva, legalábbis a hangulatom megvan hozzá, ha egyéb hanghatás el is marad.
Némi lassú ügetés után rágyorsítottam, így bár észleltem Dustint, csak későn. Ahogy rám vetődött, heveny morgással fordultam volna hátamra, ezzel levetve magamról, de a lendület, amit az ő ugrása és az én hirtelen mozdulatom hozott, továbbgördített minket. Végül csak sikerült lerúgnom valahogy magamról a szőrősképű Hófehérkét. Szívem a torkomban vert az előbbi ijedtség okozta adrenalindömpingnek hála, de meglehetősen energikusan pattantam fel. Biztos, ami biztos, hátha újra támad. Ám akkor már a vízbe fogom belevágni. Nincs kegyelem! ~ Menj, ahova gondolom! Idióta... ~ morcogtam húzására durcás-dacosan és inkább a vízesés tavának széléhez sétálok. A kérdésére - nem bírom ki - hátrapillantok rá, majd vissza a vízre elmerengve. Bizonytalanul belemártom mancsom, majd megrázom, ahogy kiemelem és hátrálok pár lépést. ~ Nagyon hideg.~ felelem végül, közölve a diagnózist a sráccal, de a következő pillanatban már rugaszkodok is neki és hason érkezem a vízbe, ahol kapálózva, kutyaúszásban teszek egy tiszteletkört. ~ Na mi van, te nem jössz? Gyáva nyúl...~
Hát legalább a megmutatásra vörös szőnyegem van Edenhez. Azért már az is valami! Persze komolyan azért nem vettem, vagyis félig. A szaván fogom! És még jó, hogy miatta... Gondoltam levezénylek egy laza portyát, erre azonmód egy felbőszült szarvasbikát kellett leterítenem. Jó, hát szívesen tettem, ez nem kérdés. Egyrészt, mert ő mégis csak Eden, ami alapvetően nem kéne érdekeljen, másfelől pedig már egy falkában vagyunk... Nem adnám holmi agancsos szarvas patájára...
Amíg vártam, hogy kellő közel érjen hozzám, ezernyi gondolat cikázott a fejembe, miként vetődjek rá, de végül úgy sikerült, ahogy... De, nem vette a poént kellően sikamlósan, mert amint leugrottam róla, miközben ő lökött el, elég morcosnak tűnt. Jól van kis csibém, ne durcizz, mert árt a vonalaidnak! ~ És hova gondolod Mia Bella? ~ vetettem oda a cinkos kérdést, míg ő a vízesés széléhez ballagott. Szakadatlan pillantással követtem végig, amint a vízbe mártotta mancsát, majd elhátrált tőle, mintha az valami szennyező trutymó lenne. Milyen édes...! ~ Tudod, itt Fairbanksben, ez nem meglepő. Csak nem finnyás a kis hölgy? ~ szurkálódtam vele tovább, de csak mert adta a labdát, olyan félét, amit képtelen voltam nem lecsapni. Bár, a felét megeshet nem is hallotta, hiszen már el is lőtte magát a földtől, belevágódva a friss vízbe. Jó lett volna felröhögni, viszont csak némi prüszkölés és mancs csapkodást tudtam imitálni. Kár... ~ Megyek, megyek. Csak elmerengtem rajta, hogy most farkas vagy-e, vagy uszkár... ~ nem, nem vártam a válaszára, azonmód eltoltam magam a földtől, és már bele is roncsoltam a vízesésbe. Felfelé úszva Eden felé közelítettem, hogy meglökjem azzal a lendülettel, amivel érkezem a felszínre. Nem tudom mennyire sikerült, nem is arra figyeltem, mert a következő töredéknyi perc elsuhant, én pedig ráharaptam ismét a fülére, kicsit meghúzva azt az elhajolt részt. Élveztem, hogy szórakozhatok vele, s azért mertem remélni, hogy nem veszi véresen komolyan a mókát. ~ Te Eden... ~ böktem meg a fejemmel, amennyiben nem akart éppenséggel egyesíteni a víz tükrével. Lábaim folytonos tempót diktáltak, hogy fenn tartsam magam, olykor lökve magamon pár centit, oda-vissza, vagy épp ide-oda... ~ Gyere már... ~ biccentettem a fejemmel a zúduló víztömeg felé, s ha jött, ha nem, én megindultam felé. Mielőtt még agyon csaphatott volna kiugrottam oldalt, és óvatos, pilléreken való járást erőltetve, elkezdtem a zuhatag mögé mászni, majd egy lélegzetvételnyi percre vissza vetettem pillantásomat a farkasra. ~ De csak, akkor gyere, ha nem félsz kicsi Ragazza! ~ morrantam egyet kedélyesen, már amennyire ez annak nevezhető, tovább nyomulva előre...
Csak morgok valamit kelletlenül a válaszára, ahogy a víz széléhez kutyagolok. Kedvem lenne felkuncogni a szavai hallatán, de végül csak fejcsóválok, megrázva vidáman bundámat. ~ Nekem mondod, aki szinte mióta az eszét tudja, itt él?! És csak hogy tudd, nem vagyok finnyás. ~ hátrálok el a víztől, hogy nekirugaszkodjak éééés... köröttem mindenfelé száll szerte a jéghideg, frissítő víz, ahogy hassal érkezem a tóba. Talán még Hófehérkének is jut, ha nem vigyáz. ~ Nekem ugatsz, pincsikutya?~ Vágok vissza az uszkáros beszólásra meglepő határozottsággal és lelkesedéssel. Mikor meglök, kissé kibillenek egyensúlyomból és kapálódzok egy sort - de igyekszem úgy, hogy a lehető legtöbb víz menjen támadóm képére. Kekeckedünk, kekeckedünk...? Erre a fülembe "csíp", én pedig nem tudom mire vélni - szerencsére gyorsan fény derül a miértre. Kíváncsian, érdeklődve sandítok ténykedésére, majd a vízesésre. Ez a bolond meg már szinte el is tűnt mögötte. Félni? Micsoda?! ~ Várj már! ~ vakkantom és tempózok utána, hogy a vízesés mögött, ahol már a moraj eltompul, kimásszak a sziklára, Dustin mellé. ~ Remélem, most boldog vagy... ~ rázom meg bundámat, jut a vízből mindenhova. Majd mit sem törődve vadásztársammal, lelkesen tekintek körbe, hova is csöppentünk. Olyan, mintha egy barlang lenne... bele se gondolok, milyen hallásbeli károsodásokat okozhat, elvonyítom magam, amolyan farkasmód. De meglepő mód nem verődik visszhang felénk vissza. ~ Van másik kijárata! ~ lelkesedem és toppantok is kettőt hívogatón tappancsaimmal Dustin felé. Na mi lesz máááár?! Menjünk!
Persze, hogy neki mondtam. Ki másnak? Ne vadítson már... A szarkazmust pedig nem mindig kell komolyan venni, de azért elnézem neki, hogy húzza a kis farkas képét. Szívesen közöltem volna vele, hogyha nem volna finnyás, akkor nem tapicskolt volna a pócsójában, de na... nem szekálom annál jobban, mint ahogy kikívánkozik belőlem. Viszont a kérdésre, hiába is csobbanok be mellé, nem bírom ki, hogy ne reagáljak. ~ Most eldönthetnéd a dolgot... a Pincsikutyák inkább nyivákolnak azon az éles hangon, a normál kutyák ugatnak.. a farkas harap... ~ körülbelül ekkor kaphattam el a kajla kis fülét, de vigyáztam, hogy kárt ne tegyek benne. Elvégre, csak szórakoztam, és nem megbántani akartam. Bár, néha előnyös-hátrányom, hogy mégis sikerül... Amint kimásztam a partra, akaratlanul is visszafordultam felé, nem csak mert várakozásra intett, hanem mert muszáj volt még egyszer megnéznem azt a kutyatempózást. Haláli! ~ Köszönöm kérdésed, maradéktalanul! ~ böktem meg a fejemmel jókedvemben, majd már haladtam is beljebb, egészen a vízesés mögött tárulkozó barlang szájáig. Már majdnem beljebb léptem mikor ez a lökött liba elvonyította magát. Belém fagyott a mozdulat is, mert kivételesen nézze el nekem az ég, de nem számítottam rá. ~ Wáoh! És külön öröm, hogy nem szállt ki nyolcszáz denevér a lyukból, csak úgy baráti alapon... ~ paskoltam meg a fejét szórakozottan a közelebbi mancsommal. Nem, nem tockos volt, csak egy finom kis mozdulat, ami jelezte, hogy igazán tökfej. De én csíptem... Isten tudja miért, de így volt. ~ Na haladjunk! ~ ráztam meg a bundámat, és már indultam is befelé, Eden mellett haladva. Még jó, hogy az érzékelésnek köszönhetően láttam kettőnél többet is. Egy ideig nem adtam semmiféle hangot, csendben voltam, és magam elé összpontosítva haladtam beljebb, fejemet oda-vissza ingatva. Néhány perc múlva egy elágazáshoz értünk, itt pedig mindenképp satuféket kellett nyomnom. ~ Mit gondolsz? Szerintem erre... ~ indultam meg a jobb oldali járat felé, csak úgy megszokásból. A filmeken is mindig az a jó kijárat, itt sem lehet másként! Vagy mégis... Akkor meg bukta...
Pofátlan, széles farkasvigyor húzódik képemre, mikor elégedetten konstatálom a megállapítást, hogy a barlangnak két bejárata is van. Az pedig csak egyre szélesebbé váltja a "mosolyt", hogy észlelem, amint a mellettem levő másik bundás egy pillanatra lefagy. ~ Betojtál, mi? ~ ugratom játékosan a denevéreket illetően. Denevérek, ja... nevetséges! Sunyin lapulnak le füleim, ahogy mancsával "megpaskol" barátian. Hát hééé, mikor lettünk mi ilyen jóban? A legfurább mondjuk nem is ez az egészben, hisz alapvetően nincs problémám az emberekkel, míg nem tömegesen jelentkeznek köröttem. A legfurcsább az, hogy egy percig se gondolok arra, hogy tulajdonképpen a kaja után én sietni akartam volna haza WOW-ozni. Helyette csak követtem, az elágazásnál pedig játékosan billentettem oldalt buksimat, elmerengve. ~ Fogd be a füleid! ~ lépek mellé a jobb oldali nyíláshoz és bizony, megismétlem az előbbi vonyításos attrakciót. Ahogy fülelek, hangom hol és merre verhet visszhangot, halkan surrogó hang is keveredik bele és mintha egyre erősödne. Mintha... szárnycsapkodás hangja lenne. Ó, te jó ég! ~ Legyen a másik! ~ sürgetem meg a dolgot, de ekkor már talán Dustin is levágta, mi a helyzet, így együtt iramodunk meg a másik járaton befelé. Igen ám, csak azzal nem számolt egyikőnt sem, hogy történetesen... egy hegyvidékes területen könnyebb lefelé utat törnie a természetnek, mint fel. Ha akarnék, se tudnék lassítani, ugyanis meredeken halad utunk le. Szinte "csúszdázunk" lefelé, közben össze is akadunk a másik farkassal.
Na igen, ilyenkor veszett mód hiányolom az arcjáték csodáit... Betojtam? Ne nevettess már Eden... Olyan könnyen nem adják azt, bízd ide! ~ Azt éreznéd... ~ vágtam rá, halál természetesen, amint megindultunk befelé. Nem tudom mennyire lesz ez a dolog nyerő ötlet, de hát majd elválik... Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Maximum berendezkedünk hosszútávra... Amint a száját két felé táró barlang átjáróhoz értünk, biztos voltam benne, hogy jobbra kéne tartani... Mindenesetre hagytam Edent kiélni magát, és mivel most már kész tényként tudtam be, hogy megint úgy vonyít, mint akinek a lábára léptek, csak leültem hátsó lábaimra. Füleim megzizegtek, amint a sustorgó szárnycsapások a dobhártyámig szaladtak, sőt, muszáj volt még egyszer ráhegyeznem. Igen... Hát én szóltam az előbb is te nagyon tökfej! Wafff... ~ Ki tojt be? ~ morrantam egyet játékosan, felvéve a diktált tempót a spurizásra. Nem, azért nem volt ínyemre, hogy megtépázzák a bundámat jó modorral összevetett vendégfogadásként. Mert bizony a denevér, egy kedves kis állat! Szeret szívatni... Folytattam én volna még Eden piszkálását, ám a föld lassan lejtőssé süppedt, és már nem volt megállj... Mancsaim alatt megindult a poros talaj, én pedig próbáltam megtartani magamat, miként karmaimat a súrlódó apró kavicsok közé mélyesztettem. Majdnem sikerült is lefékeznem, mikor Eden a testemnek ütközött és kizökkentett, így pedig még a maradék egyensúlyom is felmondta a szolgálatot... Hiába akartam megkapaszkodni, mert az oldalamnak feszülő súly (pedig milyen pici vagy basszus!) - elsodort magával a csuszamlós földrétegen, így végül az egyre meredekebbre szabott lejtőn jószerével összegabalyodva hömpölyögtünk lefelé... ~ Olyan tehetséges vagy, Mia Miciona...! ~ küldtem át gondolataimat két ütközés között, amit hol a hátam, hol a fejem kapott... Olykor még Edentől is benyeltem párat vagy éppen ő tőlem... Végül néhány perc gombolyagosdi után lassulni kezdtünk, majd megálltunk... Eden egyik mancsa a számba kötött ki, amit egyetlen mozdulattal köptem ki, noha nem finnyásan, csak na. Az nem oda való! Egy pillanatra végig futtattam rajta íriszeimet, majd négy lábra tápászkodtam, megrázva a portól és egyéb kosztól átfestett bundámat. ~ Mi a fa'...? ~ tekintettem körbe, a sötétségbe burkolt járat alján. ~ Egyben vagy? ~ szívesen lecsesztem volna, de érdekes módon el is felejtettem, csak oda léptem hozzá, fejemmel megbökve az övét. Ám hamar el is kaptam onnan, mert amint előre pillantottam a mozdulat sorban, íriszeimbe puhán beszűrődő fény szivárgott, úgy tíz méterrel arrébb a sötétség közepén. Apró volt, de volt. ~ Gyere, nézzük meg mi a szar van ott. ~ és amennyiben megindult, úgy mellette haladtam tovább...
Kérdésére, ha kedvemben is lenne visszavágni, mégsem felelek. Csak siessünk, mert ha valamit nem tűrök, az az, hogy denevérek tépázzák meg a bundámat. Mástól se, ha már itt tartunk... Először nem jövök rá, hogy a nagy sietség miatt érzem úgy, hogy kisiklik a lábam alól a talaj, vagy tényleg ennyire süppeteg, sikamlós. Hanem ahogy felbucskázok, a másiknak vetődök és ezzel együtt Dustin lába gyomorszájon talál, majd az egész lendület magával ránt minket az ismeretlen mélységbe, rá kell jönnöm, hogy bizony, csúszdázunk. Hisz ő nem az a fajta béna farkas, aki a saját lábában is megbotlik minden ok nélkül. ~ M-micsolína? ~ firtatom tőle, mikor épp azt hinném, hogy vége a túrának, de csak egy nagyobb kiálló követ fog fel tomporom. Uhh, jajj... éééés zutty. A gyomrom táján apró rántást éreztem, ahogy földet értünk. Mégis sikerült valami puhára érkeznem, így nagy bajom nincs, ellenben a "puhának", aki, mint rájövök, Dustin. ~ Upszi...~ hehegem gondolatban üzenve felé és bocsánatkérőn mászok ki a mancsommal a képemből, róla pedig kifejezetten zavartan le. Milyen jó, hogy farkasként nem tud agyig elpirulni az ember lánya! ~ Jól vagyok persze. És te? Tényleg bocsi. A halál nem gondolta volna, hogy ez lesz. ~ meregetem kicsit a szemem, szerencsére gyorsan hozzászokik a sötéthez. Végtére is farkas vagyok, akármennyire nem az a tank-típus. Ahogy Dustin a buksiját az enyémhez tolja, azért érezhető, hogy egy pillanatra megdermedek meglepetten. Nem vagyok az a bújós, ölelkezős fajta. Vágyok rá titkon, persze... mint minden normális ember; mint minden nő. Mégis nagyon ritkán kezdeményezek ilyesmit. ~ Vissza már úgyse nagyon mehetünk...~ sóhajtok lemondóan és bizony, követem, de uraké az elsőbbség jelen esetben. Ha én mennék előre, még a végén újabb denevérrajt szabadítanék magunkra! Vagy rosszabbat.
Hát igen. Nem is vártam el, hogy értse a becézéseimet, elvégre nem mindenki születik Olasz partokon. Nekem viszont ez már berögzült, zsigerből pattanó dolog, szóval.. majd hozzászokik! Egyébként sem ez volt jelenleg fontos, hanem, hogy marhára földet érjünk... Szerencsés-szerencsétlenséggel érkeztünk meg végül az egyenletesebb talajra, és talán ha Eden nem rajtam köt ki, akkor még boldogan fel is ugrok, hogy ideje volt! De ennek hiányába, csak a mancsát tudtam kiköpni, örömöt nem tanúsítva. ~ Mindegy, most inkább azzal foglalkozzunk, hogy jutunk innen ki... ~ morrantam egyet kedvetlenül, de semmi rossz szándékkal. Nem tehet róla egyikőnk sem... ~ Ha hibáztatni akarnálak, azzal egyúttal magamat is kéne. Ne legyél tökfej. ~ pillantottam rá oldalra, amint megindultam a fénypont felé. Csak adja az ég, hogy valami "mentő övként" fityegjen előttünk, ne valami elcseszett délibábként. Az út kicsit hosszúra sikeredett, a fene gondolta, hogy ilyen távol van ez a szar! Sötét kék íriszeim egyre élesedtek, hogy az orrom hegyénél többet is lássak. Sok más mellett, ezt kifejezetten szerettem a farkaslétben! Lassan haladtam, és remélem Eden is ekképp tesz, hiszen nem tudhattuk mi rejtőzik előttünk, mellettünk... váratlanságnak meg ennyi épp elég volt, amit benyeltünk. Noha néhány kiálló gyökér és érdes kavicson kívül másba nem botlottunk, leszámítva a sok értelmezhetetlenül undorító ízeltlábút. A fény pedig megérkezett, megmutatva helyzetét. Hatalmas kőomlás közepette ficegett, egy öklömnyi méretű lyuk. Pompás! ~ Hát ez nagyon frankó... ki kell ásnunk magukat, yeah! Csákányt nem hoztál mi? ~ "lelkendeztem" elég nyomottan, miközben mellső mancsommal rátámaszkodtam az egymásba szaladó kövekre, hogy átnézzek a másik oldalra. ~ Áhm... oda kinnt valami bányajárat van. Legalábbis a vonókocsik alapján... ~ hagytam nyitva a mondatot, átengedve Edennek is a szemlélődést, ha akart. Minden bizonnyal egy lerobbant bánya aljába sínylődünk, ahol egyszer leomolhatott az oldalfal... Remek, remek, szuper remek! ~ Gyere hátrébb... ~ és amennyiben eleget tett a kérésnek, úgy erőteljesebben rálöktem oldalammal a kőfalra. A sziklák megmoccantak, de még mindig nem óhajtottak utat engedni. Újra neki feszültem és újra, egyre nagyobb erőt fejtve ki, míg nem az egyik oldalon megindult a folyamat... Ami azt illeti kibaszott gyorsan... Így hirtelen érzékelve a jelenetet ugrottam hátra, leteperve Edent magam alá, hogy a hangosan, csattogón omló kövek véletlen se találják el. Irdatlan hangzavar vette kezdetét, durván koppantak össze a darabjaira hulló törmelékes kövek, fékevesztett porfelhőt képezve maguk után, mely jótékonyan borult ránk... Egy két apróbb és nagyobb darab is eltalált minket, én pedig próbáltam minél jobban eltakarni Edent, mikor zúduló, csontropogtató zajos dalba kezdett a kőfal. Még mindig alig lehetett látni a por hurrikántól, mikor felemeltem fejemet, hogy körbepillantsak. Ám akkor a foszlányos köd mögül, valami rohamozva indult meg felénk, mintha csak agyon akarna csapni. Áhh nem... Agyon nem, csak a lábamat zúzta meg, reccsenő hangot hallatva. Mély hörgő, fájdalom ittas morranás hagyta el pofámat, amint karmaim a vérző földbe martak, Eden két oldalán. Aztán a vihar elült, és lassacskán kibontakozott a bányajárat másik oldala, megadva a reményt a szabadulásra. Itt-ott apró sebek keletkeztek bundám alatt, de azok kevésbé érdekeltek... Érzéktelen pillantással kutattam a másik farkas tekintetét, miközben arrébb próbáltam kúszni róla, hátsó jobb lábam "hiányában", tovább fetrengve a koszban. Hát ez eltört... g*ci jó...! - a gondolatra pedig újabb éles fájdalom szaladt végig rajtam, noha hangot nem adtam neki, csak izmaim feszültek meg... ~ Rendben vagy? ~ néztem végig poros bundáján, néhol rajta is felfedezve egy-két vérfoltot. A kő szilánkjai már csak ilyenek...
Csendesen követem inkább Dustint, nem felelve a megjegyzésére. Inkább csak magamban puffogok a dolog felett, hogy az én hülyeségem miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Igaz, az ő ötlete volt, hogy nézzük meg, mi van a vízesés mögött... De akkor is! ~ Deh, majd mindjárt előrántom a bundámból...~ felelek vissza neki hasonló lelkesedéssel, közben pedig körbetekintve, hátha akad más járat, fényforrás, hasonló - de sajnos a terepszemlém negatívnak bizonyul. Frankó a helyzet. Azért a kukucskálást nem hagyom ki, s a sziklaomlásról elrugaszkodva ugrottam vissza Dustin mellé. ~ Ha sikerülne kiszélesíteni egy kicsit, át tudnám préselni magam és a másik oldalon biztos van csákánytól kezdve minden...~ javasolom, de ő máris a tettek mezejére lép, be se fejezhetem a mondatomat. Hátrálok, és valami fura ellenérzés kavarog a gyomromban, mikor látom, hogy Dustin nekiesik az "ásásnak". ~ Dustin!~ "vakkantok" figyelmeztetően mellé, de szerencsére észnél van és már ugrik is el onnét. Arról mondjuk nem volt szó, hogy rám, ezzel kiszorítva a levegőt a tüdőmből... Majd ugye jön a földi Apokalipszis, s a fájdalmasan reccsenő hang félreismerhetetlenül keveredik Dustin morgásával. Francba. Francba! Sőt, a qrva életbe! ~ Rohadtul nem vagyok. ~ feleltem neki dacosan, mikor kikúszom alóla és a kisebb törmelékeket odébblökdösöm lábammal-orrommal körötte. ~ Segítek felállni, gyere! ~ nem nagyon tűr hangom el ellenkezést, fejemmel-oldalammal támogatom a sérült oldalánál, s ha kell, grabancánál elkapva segítek neki, húzom felfelé a kijárat felé.
Odakinn tényleg egy elhagyott bányajáratban találjuk magunkat, melyből kiérve azt kell megállapítanom, hogy tulajdonképpen ugyan ott vagyunk, ahonnét elindultam vadászni. Kissé lejjebb vízeséstől és jó pár méterrel odébb. ~ Hol parkolsz? ~ firtatom Dustintól, miközben kicsit magára hagyom - hogy némi morcogás, puffogás (Mi vagyon én, sündisznó?!) után számban a ruháimmal térjek vissza és ha közli, hogy hol parkol, tovább támogassam - egészen a Camaro-ig. Ott azért kissé megtorpanok, mert a tervem arra nem terjed ki, hogy hogyan is fogok én bejutni a kocsijába. ~ Hol hagytad a kulcsait és a ruháid? Idehozom és hazaviszlek. Közben pedig felhívjuk azt a Josét, vagy kit, ő talán rendbe tud hozni. ~ Szívemre venném, ha rosszul gyógyulna be a lába és egész életében kifordítottan kellene "hordania". Egyébként pedig hangomból, minden rezdülésemből érezni, hogy már most szívemre vettem a történeteket és erőteljesen aggódok, mellyel keveredik egy nagy adag idegesség is. Ha kérdésemre válasszal szolgálnak, eliramodok, otthagyva egy "Ne menj sehová!" keretében Dustint. Hová is menne...? Szerencsére pontos az eligazítása, így gyorsan meglelem a ruháig, a kulccsal együtt. Vissza már felöltözve, emberi alakomban érkezem és nyitom is ki a kocsi ajtaját, hogy betámogassam Dustint. - Ha vissza mersz változni, kiraklak félúton! - jegyzem meg azért, kínomban felnevetve, de nem sokat segít ez a rajtam uralkodó idegességen. Ha sikerül beszuszakolnom a farkaskomát a kocsiba, én magam is beülök a volán mögé - állítani kell az ülésen rendesen - és bizony, haza indulok vele. Hozzám-haza.
Hallottam én Eden szavait, de sem préselésre, sem egyéb bűvésztrükkre nem voltam jelenleg vevő. Menni akartam, haladni kifelé ebből a szerencsétlen helyzetből. Nem hiszem, hogy elhamarkodtam, és bár a zuhatag jótékonyan omlott alá, de legalább leomlott. Persze a lábamnak már kevésbé örültem, ő sem rajongott jelenleg értem, és valahogy jelen helyzetben elég elcseszett dolog volt, hogy három lábas bundás lettem, de túlélem. ~ Hagyjad, felállok én magamtól is... ~ ám hiába való volt bármiféle gondolatot is küldenem felé, mert elég egyértelműen cselekedni is kezdett. Rámorrantam volna, de valahogy jól esett, hogy segíteni akar, még ha nem is sűrűn tűröm el. Mindenesetre igyekeztem a még ép lábaimon önmagamtól is kimászni, haladni a végtelennek tűnő úton, ami ráadásul felfelé irányba vergődött. Szívem szerint engedtem volna a tehetetlenség és a düh kettősének, hogy eluralkodjon rajtam, valamint a fájdalom jótékonyan pulzáló hatásának, de visszafogtam magam. Csak morogtam, olykor halkabbakat fújtattam míg fel nem értünk. Végül a fény áradásként hullámzott végig előttünk, és bár fellélegezhettünk, ettől még most valahogy nem éreztem húdevidámnak magam... ~ Pár méterrel balra. Ott a fás övezet mögött. ~ biccentettem fejemmel az említett képződmény felé, mely olyan szinten álcázta már-már a Camarot, hogy azt szemmel látni se lehetett. Mellső lábaimat magam alá húzva, nyakamat kihúzva pislogtam a sötét éjszakába úszó felhők felé, amíg Eden elviharzott. Próbáltam lefoglalni magamat, mielőtt önkényeskedésbe kezdenék, és egyedül vánszorognék el a kocsiig. De ez is megoldódik, és a következő kérdésre csak megrázom elsődlegesen a bundámat. ~ Bal hátsó kerék alatt. ~ vágnék szívesen egy ártatlan degecivagyok mosolyt, de hát ez elmarad. ~ Onnan biztos, hogy nem vesztem el... ~ teszem azért hozzá, hogy érezze a törődést, és kivárom míg valahogy kiszedi a kulcsokat. Farkas, akkora nehézséget ez nem okozhat. ~ A ruháim a kocsiban vannak. Gondolom még nem sétáltak el... ~ trappoltam egyet előre bal első lábammal szórakozottan, hogy azért ne érezze úgy, hogy most átmegyek bunkóba. Eszem ágában sincs. Egyszerűen csak nem jó érzés szilánkosra tört lábbal jópofizni. ~ José... az apám. A gatyám zsebébe lesz a mobilom, hívd arról. ~ jegyeztem meg egyszerűen, noha nem szerettem volna, ha bárminemű kérdést is tesz fel erről. Legalábbis most semmiképp sem kívántam ilyesmiről beszélgetni. ~ Rendbe fog hozni, csak haladjunk... Lassan megindul a regenerálódásom... ~ fújtattam újabbat, továbbra is kontroll alatt tartva a feszültségemet. Talán furcsállhatja a kijelentésemet, hiszen nem tudhatja, hogy a vérvonalam által nálam ez a folyamat bizony elég korán megindul... Nem sürgetni akarom, csak nem kívánok rosszul összeforrni. ~ Tudom, hogy élveznéd Ragazza, de nem vagyok mutogatós bácsi, sajnálom. ~ ájh pedig ezért az arcjátékért már megérte volna visszaváltozni, amit vágtam volna, így viszont csak a szórakozott fejbökésem maradt. ~ Vigyázz a kocsira... És... Eden! ~ löktem fel magam kissé, majd meg is gondoltam magam, és visszafeküdtem az ülésre. ~ Kösz... ~ pislogtam fel rá, amint a kocsi megindult útjára... Ajánlom, hogy Eden tényleg óvatosan vezesse... Nincs kedvem újra összerakni, pláne törött lábbal nem...
Nem kevesli a pénzt, ami egyébként nem lep meg, de így már elindulhatunk. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy az autózás ellen nem tiltakozik. A szemem sarkából figyelem, olykor mélyebben szívom be a levegőt, hátha sikerül elcsípnem felőle valami plusz információt. Akár félelmet, akár izgatottságot, akár bármi mást. Én nem csatoltam be magam, ha megbüntetnek, majd kifizetem, ha meg leszállunk az útról, az életem nem ezen múlik majd. Miután a kérdés elhangzott, őt figyelem, és csak olykor sandítok vissza az útra, hogy ne térjünk le róla. A válaszára aztán vállat vonok. - Az élet sose veszélytelen. Szerintem megéri különlegesnek lenni… Erről azonban nem nyitok róla vitát. Meg aztán, ha tudná, hogy már csak egy mozdulat, és rácsukódna végleg és megmásíthatatlanul az aranykalitka ajtaja. Én is birtokolni akarom, megtudni minden titkát, és megtartani magamnak. Ettől függetlenül tovább nem erőltetem a beszélgetést, engem a csend sem zavar. Az autó már a városon kívül fordul le az országútról, és egy alig látható göröngyös kis földúton haladunk tovább. A terepjáró eddig elegáns városi járgányvolt, most elemébe lendül, és fennakadás nélkül tapossa a sarat. Már jócskán magunk mögött hagytuk az országutat, mikor a terepjáró zökkenve megáll, majd befarol két fa közé, szabadon hagyva a sáros földutat az esetleg erre haladóknak. Leállítom a motort, a fényszórók kialszanak. - Mehetünk… Innét már nincs messze… Kiszállok az autóból, megvárom, és míg Rachel is kiszáll, az indítókártyát becsúsztatom a számára kialakított kis rejtett zsebbe. Az út mellett indulok el, így nem lesz sáros a cipőm. Rachelnek igyekeznie kell, hogy tartani tudja a tempót, míg meg nem érkezünk egy eldugott kis tisztásra, ahol finom vízpermetet sodor felénk a szél a távolabbi végén zubogó kis vízeséstől. A csepp tisztás közepén állok meg, és szembefordulok a lánnyal, miközben meglazítom a nyakkendőmet. - Jól figyelj, mert amit most fogsz látni, azt ember legfeljebb egyszer láthatja életében… És nagyon fontos… Bármit látsz… Ne fuss. Hidd el, én vagyok a gyorsabb…
A szemem se rebben mikor az országút sima végtelenjéről letérünk a göröngyös földútra. Nem olyan nagyok azok a buckák, de akkor sem éreznék nagyobb kilengést, ha valóban az lenne. Az autó teszi. Kényelmes utazni benne, ezért már szinte bűntudatom van, hogy még annyi figyelmet sem adok erre, hogy élvezzem. Csak révedek ki a szélvédőn, de ahhoz képest hogy vagy meghalni, vagy csodát látni kerülök egyre távolabb a várostól, teljesen üres vagyok. Érzem a testemet belesüppedni az ülésbe, érzékelem az utat, és a fényszórók két szélén suhanó fákat-bokrokat-füvet, és ennyi. Még akkor sem kattogok, mikor elhal a motor halk dorombolása, kihunynak a fények, és kilépek a vak sötétbe. A növekvő Hold halvány derengése jelenti itt az egyetlen fényforrást. A pasasnak mintha fel se tűnne, úgy indul meg az út szélén, nekem viszont szükségem van némi időre megszokni a gyenge fényt. Időt viszont nem kapok, így jóformán vakon indulok az idegen után. Egyszer megbotlok út közben, de sikerül megtartani az egyensúlyomat. Ez a közjáték elég volt ahhoz, hogy jó tíz-tizenöt lépés hátrányt halmozzak fel a pasas mögött, ami végülis... nem feltétlenül hátrány ez a távolság. Jobban megvagyok egyedül a sötétben, mint társasággal... Annyit látok a helyből ahová érkeztünk, hogy egy kisebb tisztás, és hallom a vízesést is. Finom illata van. A távolság marad, mert amiikor a fickó megáll, én is azt teszem. Nem félek, nem tartok tőle, csak várakozok. Próbálom nem beleélni magam már most abba, hogy mit fogok látni. Felteszem, ebben a fényben nem sokat... A figyelmeztetésre bólintok, aztán lélegzetvisszafojtva várok. Némi izgalom meg adrenalin azért már vegyül a véremmel, de csak azért, mert nem látom őt kristály tisztán, így azt sem tudhatom, mikor ránt elő egy kisebb kaliberű fegyvert...
Úgy tűnik, nagyon elfoglalják a gondolatai. Kicsit sajnálom, hogy nem látok bele a fejébe. A GMC olyan az erdőben, mint egy elegáns hajó a nyugodt tengeren. Finoman ringatózik a göröngyös úton. Kifejezetten szeretem ezt az autót. Nem nyújtom neki a kezemet a sötétben sem, biztos vagyok benne, hogy magától is képes lesz megtenni ezt a nem túl nagy távolságot a tisztásig. Hallom, mikor botlik meg, de hagyom, hogy lemaradjon egy kicsit. Tudom, hogy nem fog elveszni. Nem is hagynám, ahogy mostmár meghátrálni sem lesz lehetősége. Meg fogja kapni a választ a kérdésére. A tisztáson a levegőbe szimatolok, leengedem a pajzsomat, végigpásztázom a környéket farkasok után, mert nem szeretném, ha valaki meglepne bennünket. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem jár a környéken, újra felhúzom a pajzsom, és megvárom, míg a felhők arrébb kúsznak a hold elől, és az ezüstös fény végigömlik a tisztáson. Mikor úgy látom, a szemem megszokta a fényviszonyok változását, akkor mozdulok meg. Megpróbálom elcspíni a pillantását. - Mostantól jól figyelj… Leveszem a cipőmet, a zoknimat, ezekre hajtogatom rá a zakómat, a kupacra kerül a nyakkendőm, a nadrágom, majd az alsónadrágom is. Nem érdekel, ha a vetkőzés zavarba hozza, miatta nem fogom szétszaggatni a ruháimat. Tőzsdéből élő milliomoshoz nem illik a csupa szíjas izom rajtam, de tulajdonképpen soha nem is voltam csupán ennyi. Sőt két évszázadon át semmi más nem voltam, csak katona… Fegyverre nincs szükségem, ez ellen a lány ellen a legkevésbé sem. Mikor a vetkőzéssel végeztem, két lépésre eltávolodom a ruháimtól, és megállok, egyelőre mozdulatlanul. Ha elég közel merészkedett, akkor láthatja, ahogy meg-megremeg a bőröm, akár a lovaké, ha rovarok csípik őket. Pár szívdobbanásnyi idő múlva az izmaim kezdenek hullámozni a bőröm alatt, először csak úgy, mintha megfeszíteném és hagynám ellazulni őket, később már természetellenesen. Az első hátborzongató reccsenésre válaszul fájdalmasan felmordulok, és megrázom magam. Az állkapcsom nyúlni kezd, megrázom a fejem, és mire a mozdulat végére érek, félig már egy farkas pofájába nézhet bele a lány. A darabokra törő csontok ropogása, recsegése sűrűsödik, az ujjaim is más formába kényszerülnek, a körmeim helyéből ijesztő karmok nyúlnak elő, a bal vállam megroppan, lehetetlen módon csavarodik előre és lefelé. Ezt egy félig vonyításba csapó üvöltés kíséri, a jobb mancsom karmai végigszántanak a saját vállamon, a mellkasom bal oldalán, vérző csíkokat hagyva maguk után. Idejét sem tudom, mikor változtam át ennyire lassan utoljára, és nem is emlékeztem, hogy ez ennyi kínnal jár, de azt akarom, hogy Rachel azt lássa, milyen lenne neki ez az egész. Úgy sejtem, mi még mindig inkább vonzzuk, mint taszítjuk. Most a gerincem roppan meg, ahogy a felsőtestem előrecsuklik, a jókorára nyúlt agyaraimmal már elérem a saját oldalamat, így a lány hallhatja, ahogy a hús szakad, a fogaim megcsikordulnak a saját csípőcsontomon, mielőtt térdre rogynék, a látványosan elroppanó sípcsontom miatt, és négykézlábra támaszkodnék a földön… A folyamat innen egy kicsit felgyorsul, a bőröm alatt törnek, átrendeződnek a csontok, hullámzanak, nyúlnak az izmok, a vérem a földre csöpög a sebeimből és a pofámról, a szemem sárgán világít, olykor nyüszítve, olykor fájdalmasan vonyítva, vagy rémisztő, halálos fenyegetéssel felérő morgással küzdök, hogy ne rogyjak össze az átváltozás alatt. A legborzalmasabb horrorfilmbe illik az egész jelenet, csoda, hogy a hegyes csontvégek egyszer sem döfték keresztül a bőrömet. Mire vége van, Rachellel szemben – már ha nem futott el időközben – egy medve méretű, enyhén púpos hátú, szürke rajzos bundás, vértől csöpögő pofával lihegő, sárgán világító szemű kifejlett vérfarkas áll, és egyenesen, rezzenetlenül bámulja őt, félarasznyi agyarain megcsillan a holdfény, ahogy nyitott szájjal, leszegett fejjel figyel minden rezdülésre.
A pasas vetkőzni kezd, én pedig nézem... Elég szkeptikus vagyok még, bár igyekszem felkészíteni magam mindenre úgy lélekben. Arra is, hogy ez valami perverz pucér fogócska lesz, és arra, hogy... hogy igaz. Hogy minden, amit eddig csak a képzeletem szüleménye volt, nem más mint maga a valóság. Az agyam hevesen kattogni kezd, és óhatatlanul is a jövőre gondolok, meg arra, hogy mi lesz majd ez után. Már nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e tudni az igazat, bár már nem vagyok abban a helyzetben sem, hogy válasszak. Bevettem a piros pirulát, mostmár felnyílik a szemem ha akarom, ha nem... Hülye vagyok. Akarom! Hát persze, hogy akarom! Csak a következményekre nem vagyok még felkészülve, ami ezzel járhat. - Figyelek. - nyitom néma szóra a számmal. Ha nem lennék néma, talán akkor sem jönne ki egy hang sem a torkomon, vagy elcsuklana az izgalomtól. Hallgatni arany... néha. A Hold minket pártol, még halvány árnyékot is vet a férfi mögé, aki élő egyenesben kezd átalakulni... a szemem láttára. Először csak az izmai rándulnak meg, bőre szabályosan hullámzik az elfojtott erő felett, de igazán látványos csak akkor lesz a dolog amikor az arca kezd eldeformálódni, ajka alól kibuknak a hosszú, penge éles agyarak, és hó fehér szikrát vet rá a Hold fénye, akár egy fogkrémreklámban... Elméláznék még ezen egy darabig, de a film egyre gyorsabban pörög előttem. Ami felizgat ebben az egészben, azok a fájdalom hangjai. Gyűlölöm ezt a hangot, rettegek tőle... így akaratlanul is hátrálok néhány lépést, és befogom a füleimet, hogy ne kelljen hallanom. De a tekintetemet egy percre se venném le az előttem alakot öltő szörnyetegről. A bestia nem mocorog többet, 4 kézláb áll a tisztáson. Eltelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy már nem fog fájdalmas hangokat kiadni magából, ekkor engedem le magam mellé a kezeimet... - Tehát igaz... - formálom a számmal. Tudom, hogy érti mit mondok, mert a szörnyeteget az ember uralja. Az átlag tempómnál valamivel lassabban lépkedek közelebb hozzá, ajkamon egy elégedett félmosoly ül. Pontosan olyan amilyennek képzeltem. A különbség csupán annyi, hogy míg a képzeletemben rettegtem ezektől a fenevadaktól, most nyoma sincs bennem félelemnek. Sem a korábbi izgatott várakozásnak. Tulajdonképpen iszonyatos békét és nyugalmat érzek odabent. Furcsa... Közvetlen a farkas előtt állok meg egy pillanatra, aztán kilépek oldalra, azzal a szándékkal, hogy majd körbejárom, és alaposabban szemügyre veszem. Ha hagyja, akkor megteszem, és akármekkora is a késztetés, hogy beledúrjak a sűrű, rajzos, szürke bundába, legyűröm. Nikolai ebből a szempontból olyan mint én: nem vagyunk elragadtatva az érintéstől. - Bocs amiért le "Niko"-ztam...
Minden mozdulatom közben figyelem, már amikor képes vagyok rá. Ami azt illeti, egész jól – túl jól – tűri a dolgot. Legalább nem egy ostoba liba. Nem pirul el, mikor levetkőzöm, nem vesz vigyorogva méretet rólam. Érzem rajta, hogy izgul. Látom, hogy akkor sem jönne ki hang a torkán, ha nem ítélte volna magát örök némaságra. Az átalakulás közben sokszor veszítettem szem elől, mit tesz, de azért láttam, hogy a fülére szorított tenyérrel hátrált egy sort közben. A végén már a négy mancsomon állok, és Rachelt figyelem, egyelőre leszegett fejjel, nyitott szájjal lihegve. A bordáim most még a normális tempónál gyorsabban emelkednek és süllyednek, a jobb hátsó combom tövéből és a bal vállamból, a mellkasom bal oldaláról még lustán csordogál a vérem. Értem, amit mond, de nincs módom válaszolni neki. Mikor elindul felém, felemelem a fejem, kihúzom magam, felé hegyezem a füleimet, fenyegető, domináns tartásba dermedek, ahogy közeledik, figyelmeztető, egyre erősödő morgás, kivillantott agyarak fogadják, de a helyemről nem mozdulok. Hagyom, hogy körbejárjon, csak a füleim követik, ahogy arra forgatom, amerre jár, és a morgás ül el, de iszonyatos szerencséje, hogy nem próbál megérinteni. Mikor körbeért, és bocsánatot kér, egyelőre nem kap más feleletet, csupán eltűnik a vicsorom. Közelebb lépek hozzá, nincs messze az orrom az orrától. Mélyen beszívom a levegőt, a homlokától a bokájáig végigszimatolom alaposan, közben lejjebb engedem a pajzsomat, hogy minél több benyomást kaphassak róla. Mit érez, hogyan érinti az egész helyzet. Mikor ezzel végeztem, hátralépek egyet, és alaposan megrázom a bundámat. A vérzés elállt, csak a szőrszálakra tapadt vér emlékeztet a sérüléseimre. Még kaphat egy kis időt. Ismét szemben állok vele, jó karnyújtásnyi távolságra, és őt figyeli, minden rezzenését issza a sárgán parázsló pillantásom.
Kezdőlap
