Azért mázli, hogy nem egy farkasprém-gyűjtő orvvadászba botlottam. Jó, nyilván el tudtam volna kergetni, nem adom könnyen magam, de így mégis sokkal egyszerűbb. Bár az lett volna a legeslegjobb, ha senkibe nem futok, de ez még mindig kellemesebb opció, mint számos más. A lány meglepődött, a félelmének szagát pedig idáig éreztem, magamban azért rimánkodtam, hogy nehogy menekülni vagy futni kezdjen, mert az túl nagy csábítás lett volna a vadászösztönnek. nem szaladt el, sőt, még közelebb is araszolt. Felemeltem a fejem és halkan nyüsszögve felé nyújtogattam. Nem voltam házikedvenc típus, de momentán segítségre szorultam, bármennyire is viselje meg ez esetlegesen a férfiegót. A köszönésére elmosolyodtam volna, ha tudok. Emberi mimika híján viszont csak oldalra biccentettem a fejem és megpróbáltam felállni. Egy hőlégballont hamarabb töltenek meg gázzal, mint amilyen sebesen én feltápászkodtam, hátsó lábamat még véletlenül se tettem volna le, elég volt egyszer, inkább sántikálok. Lassan közelebb húzódtam hozzá, nem akartam megijeszteni még ennél is jobban, de úgy szimatoltam, mintha kaját remélnék tőle. Olyasmi illatot is éreztem egyébként s mivel régen volt az utolsó étkezés - három órája... falánk vagyok kicsit, na! -, így egy még egy kis pacalnak is örültem volna. Nem tudom mivel háláltam volna meg amúgy... mondjuk küldök neki későbbre egy pár korcsolyát. Borzalmas, hogy nem tudtam visszaváltozni, illetve vissza tudtam volna, de a táskám jó messze volt, így legfeljebb nudizhattam volna, annak pedig szerintem a lány nem örülne. Patt helyzet. Hogy tovább lendülhessünk a holtponton, rávicsorítottam, bár szerintem ez a megszentségtelenítésünk netovábbja volt, elvégre én nem akartam fenyegetni, ő meg nem szolgált rá erre semmivel, de ha megijedt és elhátrált, úgy a fájdalomra fittyet hányva eliszkoltam a közeléből, legalább a legközelebbi bokrokig, ahol már nem láthatott, és csak ott változtam emberré. Űristen, és minden csillagromboló, hát ez így nem lesz jó. Mese kell, méghozzá viszonylag hihető, úgyhogy átváltoztattam a fél karom és felhasítottam vele bokától térdig a bal lábam. Azért annyira nem durván, de jócskán vérzett, majd elkezdtem visszafelé botorkálni, újbóli felbukkanásomnál pedig egyszerűen összeestem és eszméletlenséget tettettem. Mint valami támadás utolsó mohikáni túlélője. Bár tény, hogy ez szakadt ruhában hihetőbb lett volna, mint pucéran, de hát most ennyire futotta. Ő meg vagy elfut sikítva, vagy megerőszakol mást reagál. Jelenleg talán az előbbi lenne a jobb, akkor vissza tudnék sántikálni a cuccaimhoz, de az már túl szép lett volna.
//A "hőlégballon, korcsolya, pacal; borzalmas, megszentségtelenítésünkre és űristen" szavakat köszöntem Tarának és Ashleynek! XD//
*Nos, mondjuk úgy, hogy a péntekem végig aludtam. Vagyis valami olyasmi állapotban voltam. Néha megébredtem, de aztán a sötétség visszahúzott. Húú… soha nem készültem még ki ennyire. De nem tudtam eldönteni, hogy valóban Jamest éreztem, vagy csak szerettem volna őt érezni így a nap folyamán. No mindegy… azért nem hittem, hogy apu egyenesen egy gyógyítóhoz ráncigált volna. Semmi bajom nincs, csak egy kis vérveszteség, pár csúnya seb meg a kimerültség. Hé… nem halok bele, orvos igy ide felesleges. (Persze Darren azért megnézetet Nate-tel vagy kivel, de a lényeg, hogy sintérek közé dugott, de ezt nem érzékeltem.) Egy idő után visszatértek az álmaim is. S láss csodát, fel is riadtam az éjszaka közepén így péntekről szombatra. Ami mázli, tekintve, hogy nekem ma éjszakára dolgom volt. Darrent kétségbeesettem ráztam fel.* - Hééé… segíts… fáj még mindenem. Hallod! Kellj fel és járj! Najó elég ha segítesz felöltözni. Apuuuu… igyekezz már, na. Ma van Raven utolsó próbája… a vasárnapom Stevené, már mindent lebeszéltem. Na ébresztő most már. * Hallottam én hogy morog, de hogy tuti fix felébredjen, lelöktem az ágyról. Szuper… leleményes vagyok ám én is. De legalább hatásos volt. Nyöszörögve öltöztem fel, miközben Darren segített és egy puszit nyomva az arcára, már indultam is mikor a karomnál visszarántott. - Egyél! Még egyszer így talállak megmondalak Stevennek. *Szemeim forgatva bólintottam és áldottam az eszét, hogy nem akart visszatartani, hanem csak rám „parancsolt”, hogy pótoljam az elvesztett energiáimat. Persze nem parancsolt, hisz hallottam a hangjában a szeretetett. Viszont nincs rosszabb Steven aggódalmától, szóval a konyhában gyorsan összedobtam egy szendvicset, hogy ne járjon annyit a szája. De már menet közben ettem meg. Most nem tudtam eldönteni, hogy enni fáj vagy maga a mozgás. Nos, maradjunk annyiban, hogy szerettem volna azt hinni, hogy a kaja fáj és nem az, hogy mozgok. Azt hiszem, hogy kicsit messzire mentem csütörtökön… annyi baj legyen. Itt vagyok, élek és még ha nehezen is de mozgok és készen állok. Merjen bárki is elém állni. Ütöm le, ásom el az fix.
Raven bérelt házához érve, már jóllakottan kopogtam… azaz vertem az ajtót mint akinek kötelező.* - Raven ébredj… sétálni akarok menni! Na gyerünk… nyisd már ki! * Ütöm az ajtót és a hangom kicsit sem fogom vissza. Na de ennyinek bőven elégnek kellett lennie, és ha már megint félmeztelenül nyit ajtót, csak a szemeim forgatom meg. * - Nem ismered a ruhát? Na de mindegy… felőlem így is mehetünk. De szerintem kapj magadra valamit. *Vigyorodtam el, elvégre nem a szomszédba szoktam sétálni menni és ha a másik elkészült akkor vissza vezettem arra felé, amerről legelső találkozásunkkor jöttünk. Az erdő mélyére. Azonban egy ösvényen letértem és a vízeséshez mentem. Csendben voltam egész úton, és ha kellett hát rugdostam, de jönnie kellett akkor is ha nem akart, ha tetszett neki, ha nem. Azonban jó magam csak az éjszaka csendjébe burkolóztam és Darrennek egy szava sem lehet… felnőttel vagyok jó messze. Még ha most tudott is róla, hogy ide jövünk és azt is, hogy miért. A vízesésnél azonban leültem, ahogy az éledező hold megcsillant a hangos zuhatagon elmosolyodtam.* - Köszönöm, a múltkorit. Nem éreztem hol a határ és ezt sajnálom. Legközelebb eszek rendesen. De Apu nem haragszik, ha ez nyugtat. Tudja milyen oktondi vagyok néha. * Igyekeztem biztatni a másikat, aztán vagy sikerült, vagy nem. Bennem pedig valóban ott volt a sajnálatom. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a másikat a saját butaságom miatt. *
Az álmok menedéket képesek adni. Bár, az elmúlt években nekem annyira nem. Vagy csak nagyon ritkán. Miután Darrenék elmentek, s kitakarítottam a házat, legszívesebben szétromboltam volna az egész épületet. Kidobáltam, vagy elégettem a véres ruhákat, holmikat. Pénteken csak még rosszabb volt. Nem szólt senki semmit, hogy mi van Ashel, egy nyomorult farkas sem érkezett a ház közelébe. Ki akartam mozdulni, de féltem, ha jön egy hírvivő és nem talál itt... Gondoltam rá, hogy meglátogatom Darren asztalos műhelyét, és megkérdezem az apját, mégis mennyire súlyos az állapota. Aggódtam érte. Nagyon csúnyán "megkínoztam". De ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem kellene okolnom magamat. Ő kérte. De akkor is, figyelnem kellett volna! Szóval ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közt tengődött a péntekem. Próbáltam zenével csillapítani háborgó elmémet, de nem tudtam úgy megnyugodni, ahogy kellett volna. Végül a lejátszómat beüzemelve kezdtem el rajzokat készíteni, ez kicsit segített. Próbáltam enni valamit, de csütörtök óta semmi nem ment le a torkomon. Egyik pillanatban dühös voltam, kis híján összetörtem egy bögrét is, a másikban meg már, mint aki a Zen templomából lépett volna ki. Nem örültem az efféle hangulat ingadozásomnak, mert emlékeztetett a "régi" énemre. Farkasom is hasonlóképp érzett, bár örültem, hogy nem akart felül kerekedni rajtam. De nem árt, ha mostanában megetetem majd. Péntek este, sikerült végül a kanapén elaludnom. Zavaros, vérrel teli álmokat láttam, de hála az isteneknek, nem láttam arcokat. Dobok hangja kúszott a fülembe. Először távoli hangnak hatottak a dörömbölések, s a kiáltások. Azt hittem, álmodok. A párnát a fejemre húzva próbáltam tovább aludni. Aztán felpattant a szemem, mikor elért a tudatomig a felismerés. Farkasom energiái már éberen lengtek körül, várva, hogy lekászálódjak a kanapéról. Örült a másik farkasának, érezte, tudta. Újabb dörömbölés. Iszonyat kialvatlanul, felkeltem, s megdörgöltem a szememet. Fáradtnak éreztem magam, de ugyanakkor a megkönnyebbülés szétáradt a tagjaimban. Mintha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről. A lejátszóból halk zene szólt. A dörömbölés, mint valami kalapács, úgy hangzott a fejemben, de úgy éreztem, ennél csodásabb hangok nem is fogadhatnának ébredéskor. Felálltam, s kitártam az ajtót. Az éjszaka hideg levegője megsimította a bőrömet. Mosolyogva néztem le rá, s mikor megjegyzést tett, leesett, hogy egy szál farmerban aludtam. - Üdv Ash! - mondtam s a fejét megsimogatva a szoba felé vettem az irányt, hogy felöltözzek. Nyitva hagytam a bejárati ajtót, hogy nyugodtan bejöhessen, ha meg ott megvár, legalább szellőztetek kicsit. Farkasom őszinte örömmel lengte körül a másikat, megnyalva a fejét üdvözlésképpen. Körbe lengte, hozzá dörgölőzött, majd mellette is maradt. Tényleg örült a másiknak. Pajzsomat nem hagytam fenn, szóval érezhette az én megkönnyebbülésemet, s örömömet is. Egy vastagabb, fekete, kapucnis pulcsit, egy másik, kényelmesebb fajta farmert, s a szokásos bakancsomat felöltve léptem ki a szobából. - Indulhatunk! - mondtam, s becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.
***
Út közben nem igazán beszélgettünk. Ha Ash farkasa kis játékra csábította az enyémet, most szívesen beszállt. Ha nem, mellette haladva, nyugodtságával körbe lengte. Az erdőbe vezetett. Mellette sétáltam, s halkan dúdolgattam a Herr Mannelig című dalt. Jól esett, hogy a közelemben van. Az este hűvössége megnyugtatott, s kicsit úgy éreztem, mintha álmodnék. Az ösvényről letérve végül a vízeséshez vezetett. Leült, én pedig mellette foglaltam helyet. Csodásan festett a hold fényében a zuhatag. Olyan... békés. A lányra pillantottam. Arcán még a sebek ott éktelenkedtek. Elszomorodtam. Eszembe jutott, hogy festett a kanapémon. Tudom, hogy most itt van, ép és egészséges, de... Abbahagytam a dúdolást. Kis csend ékelődött közénk, aztán megszólalt. Szavai megleptek. - Ne köszönd meg, mert ez nem érdemel köszönetet. Nem érdekel, hogy apád haragszik-e, nem nyugtatna meg. Az nyugtatott meg, hogy te jöttél el hozzám. - mosolyodtam rá. - Máskor mindketten figyelmesebbek leszünk. - mondtam. Már ha lesz, máskor - tettem hozzá gondolatban. Mindketten tudtuk, hogy hibáztunk. De örültem, hogy itt van. A vízesésre emeltem a tekintetem, s nyugodtan figyeltem az alá hulló víz sugarakat.
A hozzászólást Raven Sutter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 18, 2013 1:27 pm-kor.
Én nem tudom, hogy ezek lényegében mi a jó fenét akarnak kihozni ebből a helyzetből, de egye ragya. Megszoktam már, hogy minden fűnek-fának beadom a derekam a szó összes lehetséges értelmében, tehát ha most azt diktálja a falkaérdek, hogy veressem péppé magam valami északi szökevénnyel, hát biz' Isten, megteszem. Az úti cél a vízesés. Tisztára valami Rambo-remake-ben érzem magam, ahogy Eska ködébe burkolózva, elegáns és puha léptekkel, át-átszlalomozva haladok a bokrok között. Majd' 230 évem volt arra, hogy a vérvonalam összes mocskos tulajdonságában megfürödjek, szóval nem is tartok attól, hogy ez a titokzatos Raven képes lenne áttörni bármin. Mondjuk nem ismerem. Nem tudok róla semmit, de ez van. Dupla buli, legalább mindkettőnknek lesz meglepcsi. Ha tehetném, felsóhajtanék, de inkább olyan csendben vagyok, mint egy halott. Nem, nem félek attól, hogy az is leszek, tényleg. Ashley-re gondolok, és arra, hogy micsoda jó túszdrámát lehetne csinálni ebből az egészből. Előttem van, ahogy berobbanok a terepre, megragadom a lányt és őrült kiáltással közlöm Ravennel, hogy a kölyök az enyém és most megszentségtelenítem, muhaha... Na de James, csöpp komolyságot... Közel járok. Jöttömkor figyeltem arra, hogy széllel szemben érjek a közelükbe, még mielőtt ők előbb szúrnának ki. Halkan szívom a fekete orrcimpák közé az ismerős és az ismeretlen szagokat. Vajon a kiscsajnak mennyire fog imponálni ez a fajta közreműködés a részemről? Vagy az menőbb lesz, ahogy egy ex-alfa a védelmére kel? Passz. Nem aprózom el a dolgot, ennek itt már semmi helye nincs. Az utolsó kilométert már ügetve teszem meg, és érzem, miként pezseg az izmaimban a doppingoló adrenalin. Imádom... A fogadtatástól függetlenül egy kecses, elegáns, hófehér bundájú szörnyeteg képében ugrom elő a bokorból. Villanó, jégkék szemeimmel Ravent pásztázom, és ha van esélyem kihasználni az időt, hát bemutatom neki a jobb mancsom jó tíz centis karmait. James karimai - Raven arca. Raven arca - James karmai. Amennyiben túl veszélyesnek tűnne ez a fajta mutatvány, egyből Ashley felé pattanok - egyébként pedig mindenképpen ezt teszem, amint Raventől el tudtam szabadulni. Jaj, hogy én ezt hogy utálom! Szeretem ezt a gyereket, a rohadt életbe is... Vérszomjas, nyáladzó pofával kapok felé, hogy megragadjam a karját és megpróbáljam a lehető leggyorsabban bevonszolni az erdőbe. El, messzire, a picsába. De miért érzem, hogy az nem lesz annyira egyszerű? Ravennek fogalma se lehet arról, hogy én ki vagyok valójában. A vérvonalamnak és a múltamnak hála képes vagyok teljesen elzárkózni előle, úgyhogy nem sok esélyt látok arra, hogy reálisan képes legyen a koromat vagy az erőmet felbecsülni. Mintha kiállítási tárgy lennék... Minden esetre még a farkasom színészi képességeit (mert van!) is latba vetve igyekszem fenyegető hörgésekkel, néha meg-megrázott fejjel Ashley-vel a számban kifejezni, hogy ez itt bizony kérem: véresen komoly.
*Mivel ez nem edzés, hanem csak egy éjszakai kiruccanás, így aztán nem szóltam rá és nem is siettem el a lépteim, miközben haladtunk és dúdolt nekem. Sőt… most még egy mosollyal is jutalmaztam a dolgot. Kár lett volna tagadni, hogy szerettem mikor énekelt, játszott vagy dúdolt. Ámbár olyan szinten nyugtatóan hatott, hogy Edzés közben nem szerettem ugyanis elvette a figyelmem a lényegről. Vagyis… a franc se tudja, de a lényeg, hogy nem arra koncentráltam, amire kellett. ÉS persze, hogy nem szóltam egész utón. Csendbe akartam lenni, nem volt mondani valóm… ez csak egy kis éjszakai séta. Azt meg úgy is érzi, hogy fáj mindenem. De szavaimra adott válaszára csak megingattam a fejem.* - Ugyan már… legközelebb eszek és nem lesz semmi baj. Nem hibáztál… mindössze, nem tudtam hol az elég. Mellesleg ha éreztem volna, se szóltam volna. *Feleltem egyszerűen és csak elvoltam magamnak. Csend, nyugalom… mi más kéne még az éjszaka közepén? Mondjuk álom nélküli alvás… jah az nem ártana, hisz akkor még mindig aludhatnék. És nem volnának, olyan tév képzeteim, mint például…. Ó-ó-ó… akármennyire is tudtam, hogy mi lesz itt, mégis akkorát ugrottam ijedtemben, hogy azt hittem leszédülök a vízesésbe és én leszek a kishableány. Mármint azon részem, amely a becsapódás után is marad belőlem. De hát… osztódással szaporodok, az jó nem? Nos, most ez nem derült ki azért, de ezt csakis a farkasomnak köszönhettem, hogy időben reagált arra, amire én nem és átpasszolta azokat a fene nagy reflexeit. Ahogy Raven felé kap, viszont a szívem hevesebben dobog. Itt már semmit sem ér a tudat, hogy éppenséggel ismerem a férfit… mondhatni eléggé közeli fizikális kontaktusból. Még ha a farkasát eleddig csak mentális síkón „láttam” csak. Oké, mi tagadás rohadtul féltettem a másikat. Így sem egy vonzó teremtés, de arc nélkül még kevésbé. Bár hmm… ha nincs arca, nincs rajta szőr, nem cigizik – ami egyébként bosszant – , ami meg azt jelenti, hogy meg vannak a maga jó oldalai is a dolognak. Ez pedig nem az én meccsem volt, no meg kérem… egy kölyök mit ér? Azt meg Ravennek nem kell tudnia, hogy alapjaimban ész nélkül mennék neki a fehérségnek. De most inkább hagytam… Farkasom egyébként is a mentális ágya alá vonult és én már csak azon imádkoztam, hogy nehogy itt nekem átváltozzon, mert akkor csúnyán meg lesz csipkézve a bundája. Pedig olyan szépséges fehér, meg kicsi meg… Ó istenem… szeretem a farkasom. Hurrráááá… erre vártunk már ööö… egy ideje. Na de nem sok időm volt ezt végig gondolni, megérten i és örülni neki meg végképp nem. Mivel már éreztem is a karomba vájó fogakat.* - Vazz… ez harap. * Pislogtam kissé meglepetten, hisz erre én sem számítottam. Aztán már papírsárkánnyá avanzsáltam és énekelhettem volna, hogy; Szállj, szállj, James száján… erdőn-hegyen túl… szállj, szállj én segíítek, ahol véget ér az út. De nem volt kedvem énekelni, éreztem a vérem szagát, a fájdalmat mely végig hasított a testemen és az épp leszakadni készülő karom, ahogy a testem a földbe verődik. Bakker… ez ennyire komolyan vette? ~James…~ Igyekeztem felvenni vele mentálisan a kapcsolatot, mikor leesett, hogy egy… nekem túlságosan fáj ahhoz, hogy csak erre tudjak koncentrálni, kettő jobban már csak akkor lehetne felöltözve, ha levetkőzik. Azonban a farkasom erőteljesen mocorogni kezdett, pláne miután ajkaimba harapva sértettem fel a saját számat, hogy elfojtsam a keserves, fájdalmas hangjaim és a vérem nyeltem szorgosan… Nah de, a helyzet az, hogy a kicsike szeretett volna a felszínre jönni. Ugyanis a félelmét totálisan elnyomta az éhsége, hisz a héten még nem volt sikeres vadászat órám mert végig kómában vagy milyen izés állapotban voltam. S ezzel rájött a kicsike, hogy rohadt éhes. Szóval az átváltozásom szép lassan elindult… feltéve, ha valamelyik hím nem tett semmit.
*Raven konfetti eső közepette örvend Jamesnek, a váratlan vendégnek*
Szavaira mosolyogtam. Hát igen, ez mondjuk igaz. Ash tipikusan az a fajta lélek, aki ha a lábam előtt heverne, vérben fagyva, se keze, se lába, és esetleg már a fél szemére vak lenne, akkor is csak felém fordítaná a fejét, és egy hüvelykujj felmutatással jelezné, hogy folytassam a kínzást. Na jó, ha nincs keze, ezt nem tudná véghez vinni, de akkor se szólna, hogy figyelj, kicsit vegyél vissza! Igazából már eszembe jutott néhányszor, hogy esetleg a hatalmas elhivatottságon, bosszúvágyon kívül, némi sado-mazo beütése van a dolognak, de hát most mit tegyek? Ha élvezi, akkor élvezi. Manapság ez a divat nem? Minél furább vagy, annál jobb. Mondjuk én nem vagyok híve az effajta dolgoknak, csak ha esetleg egy szép hölggyel kellene osztoznom az élményben, de akkor sem kínoznám halálra... Vagy... Várjunk, Ash szép, meg minden, osztoztam az élményben, a kanapémon kötött ki... Én nem élveztem, maradjunk ennyiben, és... Na jó, hagyjuk ezt... A csend különös nyugodtsággal töltött el. Éreztem a hideget a bőrömön. A vízesés háborgó habjait figyelve, a gondolataim messze kalandoztak. A fehér bestia váratlan megjelenése egy pillanatra csodálkozással töltött el. Ash ijedtsége, mint egy hirtelen pofon úgy ért. A dög karmait a kezemmel tudtam csak kivédeni, hogy (drága, és az anyatermészet által jól megmunkált) arcomat megvédhessem. Az alkaromon a bőr felszakadt, a mély vágásokból vér buggyant elő. De nem érdekelt a fájdalom. Cselekvés, ösztön... Nem éreztem a másikat, nem tudtam mi ő, ki ő, vagy honnét jöhetett, miféle szerzet, azt meg végképp nem, mit akarhat. De most nem is érdekelt, egyetlen gondolatom az volt, hogy a lányt biztonságban tudhassam. Amint láttam, hogy a lány felé kap, szemeim kéken felvillantak, s egy szempillantásba se telt, a ruhám reccsenve széttépődött, s fekete bundás farkasom dühödten vetődött a váratlan támadóra. A nyaka felé kaptam, próbálva úgy sebet ejteni rajta, hogy muszáj legyen neki elengedni a lányt, s rám koncentráljon. Ha sikerül belé marnom, nem engedem el, s egy erőteljesebb rántással próbálom elszakítani Ash közeléből. Éreztem Ash farkasát, ahogy próbált előtörni. Ha sikerült a másikat távolabb taszítani, azonnal a lány felé iramodok, energiáimmal szilárdan tuszkolom vissza az előtörni kívánkozó kölyköt, ugyanakkor védelmezőn körbelengem. Közé, s az idegen közé állok. Vicsorogva, bundámat felborzolva dühösen morgok, hogy a tudtára adjam a másiknak, nem jó játszópajtást talált a ma esti szórakozására.
Nem lep meg, hogy Ravennek sikerül hárítani az első ütésemet, mégis csak Alfa volt egyszer, vagy mi a szösz. Én meg hülye majom voltam egyszer, meg kétszer meg háromszor is, hogy a fene nagy semlegességemmel úgy álltam ki a hím "ellen", mintha lenne esélyem... Mindegy... Attól függetlenül pazar, hogy legalább a karját sikerült megsebeznem. Rohadt jó vagyok! Na de, vissza a gyerekre... Igen vázz, ez harap, és igen vázz, ez itt rohadtul sajnálja, hogy ezt kell tennie, de nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki szedte össze ezt a fószert és ki miatt kell ennek az egésznek megtörténnie... Azt mondjuk nem kalkuláltam bele, hogy esetleg kéne egy gumiöv a karcsú kis derekam köré, mert ma még úszni is fogok. De milyen jó, hogy remekül improvizálok és olyan könnyedén alkalmazkodom, mint egy kihalás szélén fetrengő őshüllő - így cseppet sem zavar, hogy a farkastökeim lassan le fognak fagyni. A fehér pajtásomat egyébként is doppingolja a kölyök vére, ami lassan árad szét a pofámban, s bár tudja, hogy kedves nekünk a lány, tudja, hogy nem ellenfél - mégis olyan fiatal és olyan gyenge... És én csak vonszolom, ki a vízből a part felé. Ha nagyon elfajul a dolog, ráfogom, hogy vízi-mentő vagyok és egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy megszentségtelenítsem Ashley-t. Nem eresztem, csak a fényesen kék tekintetemet kapom fel, ahogy Raven átváltozása megkezdődik, majd végbe is megy egy szívdobbanásnyi idő alatt. Hirtelen emlékszem, milyen volt gyerekként játszani, milyen volt az első csókom... Hé! Nem! Cccc, könyörgöm, ez csak egy volt Alfa! Hahaha, csak... egy.. volt Alfa. A helyzet az, hogy amint ráfog a nyakamra, illetve próbálkozik vele, ösztönösen kezdem el fel-fellökni magam a talajtól a mellső lábaimmal, oldalirányba csapkodva a fejem, ezzel is nehezítve a másik hím dolgát. Mindeközben persze Ashley karja még mindig a pofámban van, szóval azt hiszem, hogy örülhetek, ha nem fog mindjárt rám hányni a megrázó élménytől. Persze aztán Raven csak-csak fogást talál rajtam, erőteljesen ránt le Ashley-ről, én pedig ideges morgással, a talajba mélyesztve a karmaimat állok neki ellen. Ezt a kört most ő nyerte, de azért büszke vagyok, hogy csak ennyit kaptam és nem repültem rögvest egészen Londonig. Mondták már, hogy egy kibaszott optimista vagyok? Ami azonban eközben történik, vadabbul dobogtatja meg a farkasszívemet, mint az jelen pillanatban helyes lenne. Nincs időm mérlegelni, nincs időm és nincs lehetőségem sajnálni Ashley-t, bármennyire is ég bennem a felelősségtudat, hogy magamhoz rántsam és úgy legyek mellette, mint legelőször, amikor találkoztunk. Talán életem TOP 10-es listáján is helyt kap az a figyelmeztető, dühödt és agresszív morgás, amit hallatok, ahogy a fekete farkas odatipeg a kölyökhöz. Érzem, hogy nyugtatni akarja és érzem, hogy békére intené őt. Hát heló. Nagyon örülünk neked kedves ex-Alfa Raven, de az Ashley életében betöltött szerepemet kívülállóként aztán baromira nem fogom átengedni! Megrázom magam, és minden erőmet összeszedve iramodom meg a párocska felé, mielőtt még a hím beállhatna kimondottan kettőnk közé. Igyekszem elsodorni, keményen ütközve az oldalával, a bordáival. Közben persze más célom sincs, mint fogást találni a nyakán az agyaraimmal, esetleg a mellső mancsaim karmaival duplán is megkapaszkodni a húsában. Muszáj elérnem azt a pontot, hogy a hím valóban veszélynek ítélje meg a helyzetet, de ne lehessen túlságosan könnyelmű vagy önelégült, hogy mindössze egyetlen csapással arrébb tesz és én már visszavonulót is fújok. Egyelőre azt érezheti részemről, hogy talán gyengébb vagyok, mint ő, viszont a találataim - már ha sikerrel járok - olyan helyekre csúsznak a húsában, az izmaiban, a csontok közé, amelyek nem egyszerűen csak megsebzik. Az idegeire pályázom, olyan fájdalmak okozására, melytől akaratlanul is meginog, megbicsaklik, mert hát valljuk be - ha nem is vagyok tank, azt talán mindenkikén jobban tudom, hogyan kell egy élőlénynek pokoli fájdalmakat okozni.
*Érzékeltem, ahogy Raven energiái megnőttek az átváltozás folyamatára, de valahogy nem tűnt fontosnak a dolog. Figyeltem őt, éreztem a vére szagát és persze miközben James rángatott igyekeztem figyelni Raven minden reakcióját. Bakker úgy érzem, hogy kezd túl nőni rajtam a feladat. Miért kell ennyire meghatnia a vérnek, és minden ingernek? Így vajon befogok tudni számolni Apunak? De ez már csak egy halvány gondolat volt, hisz a karomból szivárgó vér és fájdalom, mely szinte átjárta a testem elnyomta ezeket. S már sárga tekintettel szemléltem a világot, rózsaszín helyet. Amire kicsit sem volt jó, hogy Raven a másik nyaka után kapott így én még mindig papírsárkányt játszva reccsentem. Ahham… asszem kiugrott a vállam. De ezt már nem bírtam elfojtani és egy keserves nyögés szakadt fel belőlem, miközben egy pillanatra elsötétült minden. Nem, nem ájulás szélére kerültem, ettől azért több kell ahhoz és igazán ciki lenne két napon belül másodjára is. Azt hiszem önként jelentkeznék az Antennánál lefejezésre. Szószerint. De a szendvicsem megfordult bennem és nagyokat nyelve igyekeztem, hogy ne jöjjön föl hanem maradjon csak lent a gyomromba, oda ahova való. Következő baromi hosszúnak játszó pillanat után azonban már a földön nyekkentem és magzat pózba igyekeztem volna magam húzni, még mielőtt körbe vettek az energiák. Igen, ez Raven volt… aminek éppenséggel örültem, csakhogy van egy kis bibi… baromira nincs ideje az én lelki-farkas válságommal foglalkozni, mert ha erre figyel, akkor meghal. Persze szép gesztus, meg minden… de jelenleg asszem a testi épségemen van a hangsúly és nem a lelkin kéne. Márpedig amennyi átváltozást produkáltam, nem igazán visel meg már a dolog. Az inkább, hogy nem tudom kordában tartani, mert még nincs meg a harmadik teliholdam. James meg már morog és támad és ha Raven élve akarja megúszni, akkor kénytelen lesz a hímre figyelni, ami annyit tesz, hogy bizony pár pillanat múlva három lábon - hisz az első mancsom még mindig vérzik, és kissé csálén áll ahogy kirándult -, állok fel és rázom meg magam. A két hímhez viszonyítva, rohadt kicsi vagyok. De ez engem nem zavar, az már inkább, hogy éhes is. De egyenlőre csak a bibis mancsom nyalogattam lelkesen, hogy ne fájjon már annyira. Így elég bénán fogok futni és jelenleg Raven vérzik… nem szeretném vacsinak nézni, az istenért sem. De ez is olyan ami a farkasom nem érdekli, bár MÉG a másik két hím sem, hisz elvannak egyenlőre egymással. *
Körbeöleltem a lányt, de a hátulról érkező morgás megcsapta a fülemet. A franc, nem vagyok elég gyors. Ash eltereli a figyelmemet, minden áron meg akarom őt védeni, és... és ez zavar a legjobban. Francba Raven, védd meg a lányt! Védd meg! Tudtam, hogy sérült. Mégis... A legnagyobb hibát követtem el, hátat fordítottam az ellenségnek. Aggódtam a lányért, de most erre a fenevadra kell koncentrálnom. Nem mintha nem számítottam volna újabb támadásra, de ez botor dolog volt a részemről. Még mielőtt a támadó felé fordultam volna, az erőteljesen a bordáimat vette célba. Test a testnek verődött. Talpon maradtam, de éreztem, a mozdulatot. Dühös, hörgő morgást hallatva kaptam felé. Elkapta a nyakam, s karmaival a húsomba vájt, hogy szilárdabban tartsa magát. A fájdalom belém nyílalt, de az adrenalin hirtelen megugrott. Vállaimat hátra rántva, a belém kapaszkodó farkassal, minden erőmet, s súlyomat beleadva a hóba vágódok vele. Tudom, ennek igen kemény nyaki sérülés és karmolási sebek lesznek a vége, de érdekel ez engem? Elvontam az energiáimat Ashtől, és teljes mértékben erre a szőrcsomóra koncentráltam. Harc... de rég is volt. Valljuk be, kicsit élveztem is. Régen küzdöttem "igazi" farkassal szemben. Talán majd a végén köszönetet kéne mondanom nem? Ha sikerült a hóban landolnunk, s elenged, felpattanok, majd a mellső lábaimat fellendítve a levegőbe, igyekszem rá "taposni". Vicsorítva támadok, a pofája felé kapok, harapok, karmolok. Ha a mellső lábaim közé sikerül szorítanom a fejét, dühösen a nyakát veszem ismét célba. Megrántom a bőrt, tartom, mint annak idején a rendetlenkedő Falka béliekkel is tettem. Ösztönösen hajtom végre a cselekedeteket, mint... mint régen. Hullámaimmal körbelengem az idegent, s igyekszem rést találni benne, hogy mentálisan, ha csak kicsit is, de érezhesse, dühös vagyok, de nem az a felbosszantott düh árad belőlem, hanem az a fajta, ami a védelem és óvás árnyékában születik.
Se én, se a fehér farkasom nem foglalkozunk különösebben a másik hím fenyegető hörgésével. Sőt, mi több... Ahogy sikerül megharapni a nyakát, és megérezni a vérét, még gúnyosan és dölyfösen vissza is pofázunk. Mások a farkukat méregetik össze, mi meg kórusban lehörögjük egymást... Ez is egy fajtája a hímsovinizmusnak, csak nem annyira gyakori, kivéve persze, ha nem egy metál koncert közönségében egymásnak akadó motorosokról van szó. Tudom ám, hogy miben mesterkedik. Illetőleg gondolom, hogy akkor most a hanyatt fekvős letarolós módszer lesz kijátszva. Ezért már akkor, amikor a fekete hím lendületet vesz, hogy megugorjon, már akkor szorítok az állkapcsomon, a karmaim pedig még vagy két centivel beljebb szelik a puhának tetsző húst a mellkasán és az oldalán, ahol megkapaszkodom benne. A zuhanással szemben abszolút tehetetlen vagyok, így hát nem teszek egyebet, mint csimpaszkodom a húsába (ragaszkodó típus vagyok, mondtam már?) és összeszorítom a szemeimet. ~ Ahhhw bazzeg', fogyjál le...~ Persze ez a gondolat nem juthat el Ravenhez, de nem is neki szánom célzottan. Csupán szükségem van valami remek figyelemelterelésre, ahogy tompának cseppet sem nevezhető puffanással érek földet, ráadásul a testemet egy igen nehéz hím próbálja beletuszkolni a földbe. Azonban nem, nem és azért sem engedem el. Minél jobban ráz, vergődik vagy csapódik a földnek újra, én annál erősebben kapaszkodom. Eska pajzsa mögött valahol felsejlik a legutóbbi büntetésem, amit Milagros-tól kaptam. Az a pillanat, amikor forró pengék olvasztották szinte cseppfolyósra a bőrömet, közben pedig képes voltam kikapcsolni minden fájdalomérzetet. A Hóhérlét másik oldala. Kínt és fájdalmat adhatsz a bűnös lelkeknek, de el is veheted - ha már tudod a módját az ajándékozásnak is. Ha Raven nem adja fel, hogy úgy akarjon megszabadulni tőlem, mint valami piócától, akkor minden egyes földhöz csapódás alkalmával érzem, miként préselődik ki a levegő tüdőmből. Sőt, talán az egyik csattanásnál még mintha valami reccsenne, és meg mernék esküdni, hogy egy bordám volt az... Ha nem több. Végső soron mégis egy batár hím mázsás teste igyekszik olyan nagy szeretettel beledöngölni a földbe, hátha kikelek, mint hóvirág, vagy tudja a jó ég... Mivel ez így baromira nem kényelmes, így inkább igyekszem kivárni egy alkalmas pillanatot, és egy szűköléssel vegyes morgással megrántani a fejem, kitépve ezzel egy pofányi húst Raven marjából. Neeeem, ez abszolút nem indít be úgy, mint az emberlány az O'Connor's-ban, de hát Istenem. Ha Raven növeszt nekem két szép, hosszú combot, akkor esetleg. Bár minden bizonnyal ez nem fog egyhamar megtörténni. Érzem, hogy az Infamia mentális energiái faltörő kosként ütődnek neki az én pajzsomnak, de mondjuk úgy, hogy felküldök egy gyalogost a várfalra és miután jól bemutat neki, a nyakába önt egy kondér forrón bugyogó ezüstöt. Itt úgy se jössz át! Pontosan tudom, hogy dühös. Érzem a szagán. A baj az, hogy cseppet sem érdekel és cseppet sem tartok tőle. Engem szívós nemtörődömségre neveltek, utoljára nagyjából akkor rettegtem őszintén, amikor a Teremtőm rájött, hogy Félix már megint elkártyázta az összes megtakarításunkat, és nekem kellett volna vigyáznom rá. Szóval... Az nem most volt. Magamtól egy ugrással másznék le róla, de ha mégis inkább lerázna, akkor is szúró fájdalom hasít a tüdőmbe, de nem érzem úgy, hogy véreznék. Ott legalább is nem. A picsába, ez tutira borda... Csak egy röpke pillanatom van arra, hogy döntsek. Vagy tovább foglalkozom Ravennel, így már egészen biztos hátrányban, vagy a szolidan mancsát nyalogató Ashley-re vetem magam. Ahh... Összeszedem minden maradék józanságomat és kitartásomat, hogy esetleg egy-egy ugrással elpattanhassak Raven útjából, ha úgy hozza a helyzet, de a végső célom meglepni Ashley-t (azaz a farkasát). A jobb mancsommal a fekvő farkas álla alá nyúlok, karmaimat az alsó állkapcsába akasztva, és a saját lendületemet kihasználva rántom őt fel, majd hátra, hogy hanyatt fekvésben, torkával a karmaim között feküdjön a földön. Veszettül szorítom és ha elkapom a tekintetét, talán sikerül kettőnk között, titkon kifejezni, hogy mennyire szeretem sajnálom. Ha mindezt sikerült kiviteleznem, Ravennek két választása van. Vagy kivár és eljut hozzá a gondolatom vagy azonnal nekem esik - de akkor fennállna a veszélye, hogy Ashley gégéjét is kitépem (sose tennék ilyet!). ~ A kölyök az enyém. Add fel, és nem fogom megölni. Mit számít neked? Nem a tied, érzem a szagán... ~ Épp csak annyi rést eresztenék a pajzsomon, hogy ezek a már-már közömbösen csengő gondolatfoszlányok átsuhanhassanak, persze csak akkor, ha Raven nem zárkózik el előlem. Ha mégis, hát legalább azt hallhatja/láthatja, miként nyalok végig az agyaraimon és a véres pofámon, miközben kissé hátracsapott fülekkel és feszes farokkal morogva szorítom Ashley torkát a földhöz.
*Naná, hogy fáj, kinek nem fájna az, ha kiugrik a válla, jelen esetben a lábam és még át is harapják? Nekem igen, és csak bízom benne, hogy a vállam/lábam regenerációja nem indul meg. Tudom, ez egy baromság, mindenki azt szeretné, hogy gyorsan gyógyuljon meg ilyenek. De könyörgöm, nem vagyok szadista… ha ez nekem most így összeforr, lehet eltörni újra, hogy jó legyen. Hát köszönöm, de nem kérnék belőle. ~De hé… kislány, arra figyelj ami a dolgod. Nézd Ravent, hogy ezek itt mit kezdenek magukkal. Kérlek – kérlek - kérlek… figyelj oda, csak egy kicsit.~ Azonban a sebeim már nem vérzenek, de még mielőtt bármerre is elkószálhatnék, James akarom mondani a fehér fenevad, már a torkomnak is ugrik. ~ Én mondtam, hogy figyelj oda, nem hallgattál rám. ~ Meglepetten pislog a fehér bundásom, hogy most mégis mi a fene történt, de mire megfejthetné a rejtvényt, már nagyot nyekkenve landol a hátán. Fájdalmas nyüszítés hangzik fel a torkából, ahogy sárga íriszei a hímét keresik. Ó hát én láttam. Nyugi James, én is szeretlek s tudom, hogy nem akarod. De azért egyezzünk már meg annyiban, hogy a gerincem nem töröd el? Na-na-na? Áll az alku? Najó, egye fene… eltörheted, de akkor, míg nem gyógyul meg, velem leszel. Tologatsz, meg húzogatsz. A kölyköd ennek aligha örülne… nekem meg nincs kedvem megverni, mert betámad a féltékeny hisztijével. De azért nincs harag igaz? Sajnos vagy sem hamar elpattan az agyam, de nem sokára megyek elintézem a dolgaim, aztán felőlem homokazhatunk is édes négyesbe. Majd nézem, ahogy homokoztok apuval… Persze csak a fájdalmam próbáltam elterelni az ostoba gondolati locsogásommal. Tudtam ám, hogy nem jut el hozzá belőle semmi, ami azt illeti nem is küldtem neki. Ez olyan, mint az elején… mikor beszéltem magamban mert senki nem hallotta, vagy mikor a farkasomat utasítanám rendre gondolatban. Nah de annyi baj legyen. Farkasom nyüszített és pofájával megpróbált belekapni James karjába, lábaival lerugdosni magáról. Nos… a szentem csak vergődött mint egy partra vetett hal. Hát semmi értelme azoknak a rengetet farkas alakban lévő harci edzéseimnek? Úgy látszik nem… azonban a saját vére szagára, amely a nyakából csordogált rózsaszínre festve a fehér bundám, megkondult a gyomra. A prioritások… először együnk, aztán megölhetsz. Mondtam, hogy imádom a farkasom? Tisztára olyan, mint egy férfi… kaja, alvás… aztán jöhet minden más. A mentális kommunikációjukból én aztán nem hallottam semmit… csak vergődtem ott, mint egy hülye gyerek. Nos, annak is éreztem magam… tiszta szerencsétlen ez a dög. Sebeit nyalogatja, miközben bármikor támadhatnak rá… azt hiszem, ha nem tanul sürgősen kinyírom.*
Visszapofázása nem hergelt fel, vagy legalábbis nem úgy ért, ahogy vártam volna. Szorítása még erősebbé vált, karmai a húsomba mélyedtek, ahogy a hóba vágódtunk. De kitartó potyautassal kell szembenéznem, s újabb, és újabb földbe döngöléssel próbálkozom, bár hasztalan. Érzem, ahogy fáradok, a fájdalom pedig egyre inkább a tudatba kúszik, de feladni nem adom fel. Egyre vadabbul lovacskázok a bundással, s egyre, durvábban vágódok vele a hóba. Nem lehetek én se túl kedvező a számára, legalábbis nem úgy érzem, hogy ő ezt élvezné. Nem találok a pajzsán rést, amit sejtéseim szerint nem biztos, hogy a sok gyakorlásnak köszönhette. Valljuk be, mentálisan megérinteni bárkit, számomra könnyű, egy tapasztaltabb farkast is, akinek lehet egy erősebb fajta pajzsa. De ellenfelem... ez nem erős pajzs, ez több kalapáláson átment acél felület. Mikor kiharap belőlem egy adag húst, összeszorítom az állkapcsom, s egy nyikkanást se hallatok, pedig valljuk be, rohadtul fáj! Mikor érzem, hogy eltávolodik ösztönösen kapok a jobb hátsó lábának combja felé. De késő, már a lány fölött áll, s szorítja a lány gégéjét. A marom körül vöröslött a bunda, megtépázva álltam az ismeretlen előtt, de érezhette, hogy még semmiképp sem adtam fel. Ash nyüszítése a fülembe siklott, s feléjük léptem. Kiegyenesedtem, annak ellenére, hogy rohadtul fájt a hátam, s a karmolt sebeim sem könnyítették meg a dolgom. A dühöm hirtelen elhagyott, helyette olyan nyugodtság vett rajtam erőt, amiről még én se sejtettem, hogy ilyen pillanatban uralkodhat bennem. Eszembe jutott, hogy miért érzek így. Farkasom éreztette velem. Mert nem akart a régi hibába bele esni. Nem akart ismét dühöngő őrültté válni, mert azzal több kockázat járna. És nem akarta, hogy baja essen a lánynak. A szerencsétlen kölyökre siklott a tekintetem, aki vergődött a szorító mancs alatt, próbált kiszabadulni. Ég kék szemeimet ismét az idegenre emeltem. Szavai a tudatomba hasítottak, s az ez idáig bombázott pajzson rés nyílt. Ennyi nekem bőven elég is volt. Nem válaszoltam a szavaira, mert ahogy az ő hulláma eljutott hozzám, ő abban a pillanatban szinte az arcába kaphatott egy emlékképet. Fényes nappali tisztáson találja magát, s láthatja, Ash a hóban térdel, én előtte ülök. A lány a szemembe néz, arcomat simítja, s bátorítóan mosolyog rám. Egy rövid pillanat után gyengéden homlokon csókolom. Amint a pajzs bezáródik, az emlékképből kirántódva tér vissza a jelenbe, de addigra az idegennek a felé repülő borotvaéles fogakkal teli állkapoccsal, s a kimeresztett karmokkal kell szembenéznie, mely a pofája felé haladnak. Ha sikerül elérnem, olyan lendülettel vágom pofán, hogy leszálljon Ash torkáról, s ha sikerül hátrálásra kényszerítenem, újabb támadással folytatom.
Pff. Baszd meg! Nagyjából ennyi a véleményem arra, hogy válaszra se méltat. De az is lehet, hogy nem beszélünk egy nyelvet. A francba a próbálkozásaival. Ahogy a legapróbb hasadékot megérzi a pajzsomon, úgy árad befelé rajta, mint a gáz... Bármennyire erőteljesen húzom vissza megint, bennmaradt, és ha csak nincs nálam mentális vákuumozó készülék, akkor nem fogom tudni kiszipojozni magamból. A kép, ami ezáltal a tudatomba kúszik, annyira elvonja a figyelmem arról, hogy Ashley farkasa éppen szeleteli az őt szorító mancsomat, hogy észre se veszem. Talán a farkasom azért van annyira észnél, hogy reflexből szorítson a karmok satuján. Nem baj, legalább hiteles az előadás. Tökéletesen hihető, hogy a lány és én nem vagyunk szeretők barátok. Hófödte a tisztás, annyira makulátlan, hogy szinte érzem az arcomba fújó hideg szelet. Ashley-t látom magam előtt, ahogy előttem térdel (heeee??). Szemeiből számomra (?) talán a bizalom jelei tükröződnek, s valamiféle bátorítás is megcsillan, mielőtt az arcom felé nyúl, hogy lágyan végigsimítson rajta... Rohadt Pszichó! Hát, rám aztán tényleg mindent, de mindent lehet mondani, de azt, hogy elemi ösztönből tör előlem belő a pusztító agresszió, na azt nem sokszor. A saját egóm és a farkasomé, az a fene nagy hiúságunk arcon csapva érzi magát. Kitúrva. Lecserélve. És ahogy a borotvaéles agyarak és karmok az arcomat marcangolják, a vértől szörcsögve, fuldokolva kapkodom a levegőt, észre se veszem, hogy Ashley torka még mindig a karmaim fogságába zárva adja meg magát Raven mindent elsöprő erejének. Csak másodpercek kérdése az egész. A saját fájdalmamnál előbb érzem, miként válik el a hús Ashley nyakáról. Azt a rohadt Isten...
***
Rendben van, hogy ez az egész tesztnek indult. Tudom, hogy a cél az volt, hogy szorítsam sarokban Ravent és állítsam választás elé. Elfutna-e, mentené-e a bőrét akkor, ha Ashley életveszélybe kerülne a felügyelete mellett? Mennyire lehet lojális egy kölyökhöz, egy falkához, egy eszmerendszerhez egy olyan hím farkas, akinek a mancsaiból már egyszer kicsúsztak a sajátjai? Vajon ez, a messziről jött idegen képes lenne-e valóban feláldozni magát, az életét egy olyan helyzetben, amikor a Betolakodó falka szemtelenebbnél szemtelenebb húzásait kell tűrnünk egészen addig, amíg a sarkunkra nem állunk, vagy be nem hódolunk nekik? Mint Rangidős Kangunart jelentem, hogy Raven Sutter ezen a vizsgán ragyogóan szerepelt. Azonban azt már James Lee Howard kéri ki magának, hogy az ő posztját, szerepét és rangját elbitorolja valaki más. Ó, nem. Engem marhára hidegen hagynak a farkasok közti hajtépések és hierarchia harcok. Kurvára nem tud érdekelni, hogy ki a nagyobb hím, inkább szótlan vállvonásokkal elvonulok a helyszínről. De azt, hogy valaki tiszteletlen legyen, hogy egy ember életében betöltött (és nem falkai) szerepemet kérdőjelezze meg és helyezze magát előbbre... Na, azt már baromira nem tűröm. Mint férfi, mint ember dühít fel a másik magabiztossága és az az idill, amelyet az emlékképén keresztül nekem prezentált. Engem nem lehet csak úgy lecserélni... Azoknál, akiket minden gátlástalanságom és undorító, viselt dolgaim ellenére szeretek és kötődöm hozzájuk, azoknál aztán végképp nem.
***
Amint ráeszmélek arra, hogy Ashley torkán szakad a hús, azonnal eleresztem, azonban nincs arra időm és/vagy lehetőségem, hogy a saját szememmel győződjek meg arról, hogy mennyire rántottam meg és mennyire súlyos a sérülése, melyet bár én okoztam neki, mégis azért történhetett meg, mert az emlékképekkel elvonták a figyelmem és mert Raven szinte ledózerolt a lányról. És ebben a percben minden borul. Rejtegesse magát a halál f*sza! Eska köpenyét úgy rántom le magamról, hogy szinte hangja van annak, ahogy szeli a levegőt. Nyitott könyvvé válok a másik hím előtt, pontosan tudhatja, hogy ki vagyok, mennyire erős, hova tartozom, de akár a születési anyakövi kivonatomat is az arcába vághatnám. Hogy ő dühös? Igen? Tényleg? Hát barátom, lehetsz nálam izmosabb, de a mindent perzselő harag táplálásában kötve hiszem, hogy le tudnál körözni. Biztos vagyok benne, hogy elég széles rádiuszon belül minden élőlény szíve megremegett tőlem egy pillanatra... ~ Állj már le, te barom! ~ Nem látok, alig kapok levegőt az orromon, és az a kevés is, ami lejut, csak fájdalmas tágulása a légzőszervemnek, amiket lassan szinte átszakítanak a törött bordáim. Viszont harapok és karmolok, mint egy megvadult félőrült. Ebben már nincs a világon semmi technika vagy taktika. ~ Ashley! ~ Próbálom szólongatni a lányt kétségbeesve, fájdalmasan dobogó szívvel. Egy pillanatra átjár és zsibbaszt a rettegés... Mi van, ha megöltem... Mi van, ha... Igyekszem még egy "utolsó csapást" bevinni Ravennek karommal, aztán Ashley irányába megugrani. És mivel semmit se látok a vértől és a sebektől, így csak feltételezhetem, hogy sikerül a lányra vagy a közelébe ugranom. Ha Raven leállt, úgy vadul és görcsösen igyekszem szimatolni a levegőbe, minden maradék energiámmal kutatva az éteren át, hogy merre van, hol lehet, él e még... ~ Neked kellett volna vigyáznod rá! ~ Szűkölöm kétségbeesve Raven felé. A még egyben levő mellső mancsommal megpróbálkozom kitörölni, kidörzsölni a vért a szememből, de nem járok túl nagy sikerrel. Perpill semmit nem érzek, hiszen a pánik és az adrenalin veszélyes kettőssége múlat el velem minden kínt.
*Azért idő kérdése ám, de a kis szőrmók is kapcsol, hogy azért illő volna szabadulnia. Azonban nem tudom, mi történik, de emberi felem érzi, hogy James megmerevedik. Ó bassza meg… Raven a képességét használja. Magam is így reagáltam, azonban James karmai, csak még mélyebben vájnak a húsomba, fojtogatón s a kis dög is abba hagyja a próbálkozásait. Azonban én már láttam, hogy nem lesz ennek jó vége… Éreztem, ahogy Raven lenyugszik és jeges lett az eleddig dühödt energiái… oké, itt a vége… Láttam, ahogy Raven neki indul és, a következményeket is felmérte emberi tudatom. Háteznemnormális… ez volt az első gondolatom, miközben lázasan kutattam a mentális kapocs után… ~ Rav NEEE ~ Kiáltottam mentálisan a hímre. Azonban kölyöklétemnek megvannak a maga hátrányai. Kezdetnek az, hogy nekem még koncentrálnom kell, ahhoz, hogy megtaláljam ezt a mentális síkot, a másik meg, hogy nem vagyok képes folyamatosan kommunikálni, ezért szoktam tőmondatokra lebontani a mondani valóm. De az istenre is… nem számítottam arra, hogy átváltozok. Ostoba!!! Gyűlöltem magam… Túl becsültem a másikat. Ami azt illeti, mind a két hímet. Mentális hangomból ami eljutott a férfiig, hallhatta a kétségbeesésem, a határozottságom és mégis egyfajta könyörgést. Aligha érthette, hogy mit akartam, hisz alig jutott el hozzá valami. Azonban engem, a farkasom is bekebelezte ezek az érzések, a féltés mely a fehér hím irányába áramlott. Nem éreztem a másikat a pajzsától, mégis próbáltam körbe ölelni, mintha ez megvédhetné Raven támadásától. Mint amikor apámat vigasztaltam a legutóbbi Teliholdkor. De mégis más volt, most nem vigasztaló… hanem óvó, féltő… egy kölyöktől. Oké, ez röhejes… de akkor is ez volt a helyzet. Én már akkor láttam, mikor Raven ész nélkül elrugaszkodott, hogy ez fájni fog. De mégis… emberi felem kissé győzedelmeskedett és a hímet védte csökött, apró kis energiájával, amit Raven ledozerolt, kitúrta, ahogy az övé közénk állt és vitte Jamest magával. James markában pedig a torkommal. Egy keserves üvöltés szakadt fel a farkasom torkából, amelybe némi figyelmeztető morgás vegyült. Oké, ez inkább hatott dorombolásnak a két hímhez képest, de kikérem magamnak, ez igenis figyelmeztető volt Ravennek, hogy hagyja abba, mert megeszem. Vagyis enném, ha volna torkom. A fehér hót vörösre színezte minden, ahogy hörögve, fuldokolva kaptam mancsaim a torkomhoz, mintha ettől minden megváltozna… Fájdalmam kézzel tapintható volt, ahogy sárga szemeim Jamest keresték. Nem véletlen… Igen, vannak akikkel közvetlen a farkasom, van, akikkel kezdettők szimpatizál és megadja azt, amire a másikra szüksége van, hisz kölyök. De én vagyok… sosem szerettem ha valaki kilátástalan, vagy nem boldog és ahogy én, úgy a farkasom is igyekszik azt a pluszt megadni, ami efelé billenti a mérleget. De senki ne tévessze össze ezt azzal, amikor szeretek valakit. Olyankor nem érdekel, hogy ki fia van a másik oldalt. Ámbár magam mentem volna Ravennek, de nem tehettem. Magamban zokogva, egyszerre a fájdalomtól és egyszerre James miatt, kutattam Raven után. Akarom mondani, csak a mentális sík után…* ~ HAGYD! ... BÉKÉN! ~ Rivalltam rá két részletben, hogy biztos mind a kettő elérje, és ahogy megéreztem James energiáit, mint akit űznek vetettem rá magam ugyan azzal a láthatatlan szeretettel, amit a házában érezhetett. Láthatatlan és megmagyarázhatatlan, de most nem is akartam. Valahogy jobban érdekelt, hogy az mellső mancsom tropa és grátisznak pedig mindjárt elvérzek. A farkasok képesek ilyenre? Nos, nem tudom, hogy mi az, ami már egy magam fajtának is sok, pláne így kölyökként. Akár büszke is lehetnék arra, hogy így két és fél nap alatt, másodjára érem el, amiből technikailag másfelet végig „kómában” voltam. Lehetnék, de nem vagyok, hisz most… most nem csak rólam volt szó. James hívó szavát meghallva tekintetem rá kaptam és energiáimmal hívogattam, csalogattam. Ha Raven megpróbálta megakadályozni, akkor reflexszerűen morrantam rá. Ami torok nélkül nehéz, és morranás helyett csak valami gurgulázó hang maradt. Ha James megtalált – s Raven sem állta útját -, csak finoman böktem meg az orrommal, ha elértem, mert mozgatni nem akartam a fejem és dörzsöltem az egyik mancsom hozzá. Annyi mindent mondtam volna, de az égbe is, nem tudok. Most már emberként sem lennék képes rá, farkasként meg végképp nem, hisz úgy sem hallaná. De talán a körbe ölelő érzelmeim és a tekintetem árulkodhat. Dili doki és idős farkas… a fájdalom és lassan körbe ölelő sötétség ködén keresztül - ami ellen folyamatosan küzdöttem - is ki tudta szúrni a sajnálatom, az ön utálatom . Szarul - és akkor még finoman fogalmaztam – éreztem magam. Én nem ezt akartam, nem gondoltam volna, hogy ez lesz… mi sem mutatja jobban, hogy nem vagyok képes előre felmérni a helyzetet reálisan, hogy miből mi sülhet ki. Hogy… nem hogy Tarknak nem lennék jó, de még csak farkasnak sem. S a hibámért, szinte minden pillanatban bocsánatot kértem Jamestől, hol apró érintéssel ha elértem, hol halk fájdalmas és bocsánatkérő nyüszítéssel. S még én voltam felháborodva, mikor Darren közölte, hogy ennél Ő is a közelben lesz, hogy nem bízik bennem. Jogosan.* - Sajnálom... * Küldtem Jamesnek, de nem tudtam, hogy mennyi jut el hozzá.*
A terv sikerült, de ami ezután következett, az már kevésbé tetszett. A csapásom telibe találta a másikat, s úgy hallottam meg Ash felém szivárgó mentális hangjait. Hallottam, ahogy Ash torkán szakad a hús, s a szívembe rémület szökött. De nem állhattam meg... Először fogalmam se volt róla, hogy mit akar, de az érzelmei, s az idegen pajzs lerántása egyszerre ütöttek meg, s ez az egész jobban meglepett, mint az idegen első támadása. Megdermedtem Ash mentális kiáltására, s mikor nyitva állt előttem a másik azt hittem ott helyben agyon vágom. Éreztem a kétségbeesett, aggódó dühét, s amint a lány felé indult, hagytam, utolsó csapását betalálni. Ez az egész, mint valami hideg zuhany, úgy ért. Baszki, ezért, ezért, EZÉRT???? Egy pillanatra megálltam. Magam elé bámulva meredtem a véres hóra. Ez... Az érzelem hullámok úgy ostoroztak, hogy alig tudtam kordában tartani magam. Farkasom dühöngött, még a másikra ugrott volna, de érezve, hogy a lány óvja, ez meglepte. Fáradtság vett erőt, s a sebek kínjai feltörtek. Megráztam magam, s feléjük léptem. Aggódtam Ashért, s az ő biztonsága most ennél is fontosabb. A seb ráadásul... miattam történt. Megálltam mellettük, s James mentális üzenetére csalódottan hajtottam le a fejemet. Igaza volt... Nekem kellett volna vigyáznom rá. Érezhette, hogy mit érzek, ahogy én is éreztem őt. Az érzelemkavalkádokból igyekeztem a nyugodtságot előtérbe rántani, de az aggodalom az első helyről semmiképp nem akart távozni. Nem zavart, hogy egymást körbe lengik. Most már értettem, miért. Tisztán kell gondolkodni, az istenekre! Nem lehet, hogy most csak állunk fölötte. ~El kell vinnünk innen, el kell látnunk! ~ üzentem a másiknak, miközben kiegyenesedtem ~ A vízben próbáld lemosni magadról a vért. Tudtam, hogy ez most nehéz, de basszus, ha teljesen eluralkodik rajta a pánik akkor semmiben nem tud segíteni nekem, márpedig most szükségem volt a segítségre, ahogy szerintem neki is. Össze kell dolgoznunk. Vissza kell vinnünk a házba, vagy el kell juttatnunk a Farkaslakba, méghozzá minél előbb. A rohadt életbe is! ~ Mi van közelebb a Farkaslak, Darren műhelye, vagy a házak? Minél rövidebb út kell... Higgadtság Raven, higgadtság! Mély levegőket próbáltam venni, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem. Ha válaszolt, bólintok. Ha elment, és lemossa magáról a vért, igyekszem még Asht ébren tartani, nyugtatni. Ha visszajött a másik, hagyom, hogy a lánnyal legyen, hisz most így támasztják egymást. Megpróbálom a hátamra venni a lányt, óvatosan, s ha James segít, azt örömmel fogadom. ~ Beszélj hozzá, ne hagyd, hogy elájuljon, és közben vezess, kérlek! - nem mintha nem tudnám, mi merre van, de a hím mégis csak többet járt errefelé, mint én, mégiscsak itt él, és talán gyorsabban célba érünk. Tudtam volna mindkettőjükhöz egyszerre beszélni, de nem tettem. Itt most nem rám volt szükség ilyen téren. Hát azért ez nem semmi. Az előbb még kiakartuk nyírni egymást, most meg szinte kézen fogva tartunk egy biztonságos hely felé. Őrület! Ez a lány mindenkiből a legjobbat képes kihozni. A következő mi lesz? Betolakodó partyra fog elhívni, aztán kiderül, hogy mi vagyunk ott az Ősök, és védjem meg? Vagy esetleg felvisz Fairbanks legmagasabb épületére, és megkér rá, hogy ugorjak le, egy szál alsó gatyában, jódlizva a levegőben... Kinézem a lányból. Én most már mindent kinézek belőle... A legszebb meg az, hogy képes lennék mindezt megtenni. Boszorkány!!! Na jó, az aggodalmam kezd kissé túlzásokba esni. Ha James vezet, igyekszem lépést tartani vele, de nem rohanok, hogy Ash nehogy leessen.
Mit ne mondjak, nem repestem a gondolattól, hogy Ash ilyesfajta próbát tervezett, főleg ha azt nézzük, hogy már ebbe a hétbe is úgy mentem bele, hogy végigcidriztem. Egyszer majdnem elvérzett, most meg ez. Sírba visz! Itt pedig már kikötöttem, hogy én is a közelben leszek, máshogy ezt nem. Bíztam én Jamesben, Ashley-ben, és őszintén szólva Ravenből se néztem már ki élből, hogy szétkapná Ash-t, de... francba is, aggódtam. És nem véletlenül! Hogy bassza meg! Végig szélárnyékban maradtam, tisztes távolban, így inkább csak hallottam, mint láttam a történéseket, de így is megfeszült idegekkel tartottam magam nyugton. A farkasom úgy járkált, mint egy ketrecbe zárt fenevad, ideges volt, s ez csak fokozódott, mikor megéreztük Ash vérének illatát. A szemem okkersárgába váltott, szemfogaim agyarakká nyúltak, de itt még el tudtam kapni az átváltozást. Raven és James vérének aromája is elért minket, egyre jobban, erősebben, s az hagyján, hogy lassan a Kangunartot is félteni kezdtem - elvégre Raven idősebb nála és Alfa volt -, de a lányom... Megfeszült az állkapcsom, ökölbe szorítottam a kezem, akkora erővel, hogy ujjaim elfehéredtek. A pajzsom fent volt, leárnyékoltam magam, amennyire csak tudtam. Egy idő után már nem csak a fenevad mászkált benne, hanem én is két fa között ide-oda, lassan mini-ösvényt koptatva. Túl sok... ez már túl sok vér, és Ashleyé is egyre erőtelesebben érződik, mi a kurva életet művelnek ezek? Megígértem neki, hogy nem avatkozok közbe, hogy csinálhatja, ahogy gondolja, jónak látja, de ha tudná, hogy ez milyen nehezen ment, pedig azért elég jó az önfegyelmem.
James ledobta a pajzsát. Egy másodpercig se hezitáltam, úgy indultam meg, mint akit puskából lőttek ki, és már telibe szartam a szélirányt, a rejtőzködést, mindent, csak az érdekelt, hogy minél előbb odaérjek hozzájuk, lássam, hogy jól vannak, egy darabban, a tömény vérszagot pedig csak én képzeltem. Amíg meg nem láttam őket, egyszerűen csak ideges voltam és féltem, hogy baj lesz. Mikor odaértem hozzájuk, már tudtam, hogy baj van. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni, lefagytam, nem akartam elhinni, amit láttam, s hiába volt egy szívdobbanásnyi idő, míg minden megdermedtnek tűnt, mire felocsúdtam, kezeim karmos mancsokká váltak, a haragunk pedig majdnem akkora erővel tört fel, mikor May lelövését néztük végig. A farkasom őrjöngött, vérfagyasztó, vad morgás tort fel a torkomból, mikor azt láttam, hogy segíteni próbálnak Ash-nek. - Ha hozzá mersz érni, itt döglesz meg! - rivalltam a kóborra, villámló tekintettel, s indultam meg lendületesen a lányom felé. - Takarodj! - förmedtem Jamesre is, és nem ajánlottam, hogy bármelyikük is ellenkezni vagy feleselni próbáljon, ha bármelyik két méternél közelebb volt még mindig lányomhoz, az kapott egy isteneset a fejére karmos, mancsszerű kezemmel. - Gratulálok mindkettőtöknek! - morogtam dühtől eltorzult arccal. - Egy kölyökre se tudtok vigyázni! - leguggoltam Ash mellé, és Felnyaláboltam, a torka... édes jó Tupilek... - Ha meghal... - néztem rájuk a vállam fölött, a lányommal a karjaim közt, de nem mondtam tovább, a tekintetem mindent elárult. Levadászom őket. Mindkettőt.Teszek rá, hogy ők se ezt akarták, hogy szeretik Ash-t. Széttépem őket, senki és semmi nem fog érdekelni, vagy megállítani. A farkasom energiáját szinte tapintani lehetett, pokoli dühösek voltunk, és csak azért nem estünk neki egyik hímnek sem, mert Ashley még élt, és rohadt gyorsan segítség kellett neki. Nem zárta vissza a farkasát, ebben az alakban gyorsabban gyógyul. Sietősen elindultam vele az erdő széle felé, az országúthoz, ami mentén leparkoltam. Jennynek hála, már nem ment olyan katasztrofálisan a vezetés. - Meg ne merj nekem halni, mert sose ütöttelek meg, de esküszöm akkor elfenekellek!
Mindent értek, mindent érzek, de lószart se látok. Pazar mi? Gondolom... A lelkem is belesajdul abba, hogy még Ashley igyekszik engem nyugtatni, körbevenni az aprón pislákoló energiáival. Ravennel már egyáltalán nem foglalkozom. Ahogy Ashley odadugja a fejét, a lábát, úgy törődő gonddal igyekszem meg-megnyalintani, pedig marhára tudom, hogy ez édes kevés ebben a helyzetben. Esküszöm az élő Istenre, ha nem Ashley életéről lenne szó, Raven utasítgatásait se hagynám annyiban. Szívem szerint ugranék neki megint, és belefojtanám abba a vízbe, amihez olyan lelkesen odazavart. ~ Ezen a víz kurvára nem segít! Neked kell őt felvinned, kövesd a lábaim nyomát, azok felvisznek a farkaslakba. ~ Ezek után legszívesebben izzó vasat tolnék a számba, hogy égesse ki a nyelvemet. De nem tehetek mást, rá kell bíznom a lányt Ravenre, mert én felkelni se nagyon tudok már, és rohadtul nem látok semmit. Azonban minden további filózás vagy bűnbánat abbamarad, ahogy Darren közeledő energiái szinte arcon csapnak. Pompás. Ami ezek után következik, arra meg már végképp nem vagyok kíváncsi. Hiába űz el a gyerek mellől, nem igazán tudok megmozdulni, legalább is nem annyira gyorsan, ahogy azt ő jelen esetben elvárná - tehát újabb biztosítékot szerzek tőle arra, hogy egy darabig lófaszt nem fogok látni ebből a gyönyörű városból. Egy karmos csapással tesz arrébb és rám rivall, hogy takarodjak. Ha lenne erőm, talán rá is morognék. Ember, baszki! Te engedélyezted ezt az egész szart, te bólintottál rá, te érkeztél kurva későn, nem pedig én! Én csak statisztának kellettem, és most mégis én vagyok lebaszva, csak mert Raven ilyen meggondolatlan? Meg te is... Te is az voltál Darren, és attól, hogy olyan hűdefasza kölykét féltő, domináns Ikkuma vagy, ez még nem fog változni. Ahogy attól se, hogy a legjobb barátodat pofozod, aki a kölyköd miatt akár meg is döglött volna. Aztán persze lehet jönni Kirillel meg a gyilkos köcsög szörnyetegével, meg a tieddel is, de ahelyett, hogy ezzel foglalkoznál, inkább elvihetnéd Ashley-t orvoshoz, te barom. De nem baj, a bennem élő, és most jó mélyre eltemetett pszichológus pontosan tudja, hogy egy felelős szülő úgy nagyjából semmit nem mérlegel egy ilyen helyzetben, ezért nem is tudok rá sokáig haragudni. Majd kialszom. Vagy tudja a picsa... A fenyegetése, a be nem fejezett mondata sem tud meghatni. Éppen a fenti okokból kifolyólag. Viszont egészen más miatt doppingol. Nem azért rettegek, mert Darren majd jól levadász, hanem azért, mert Ashley meghalhat... ~ Ne csinálj úgy, mintha nem te lökted volna ide azt a gyereket! Te egyeztél bele. Ja, nyugodtan megölhetsz azért, mert pofázok, de előbb csinálj valamit vele... ~ Ennyi azért még kiszalad, mielőtt hallanám, hogy a léptei távolodnak. Ha van olyan balfasz, hogy előrébb helyezi azt, hogy egy szemtelen hímen vegyen revansot, minthogy orvoshoz vigye a haldokló lányát, akkor mélységesen félreismertem.
~ Ne gyere a hegy közelébe...~ Hagyom meg Ravennek búcsúzóul. Nem vagyok fenyegető, inkább unottan közömbös. Erőt veszek magamon, és az aggodalmamba kapaszkodva állok fel, és próbálok elindulni hazafelé. Basszus, basszus, basszus... A jobb mellső és bal hátsó lábaimra sántítok. A többi - mondjuk úgy -, hogy lófasz felületi seb, eltekintve az arcomtól. A hófehér bundán lassan barnára szárad a saját vérem, az orrom, a pofám bőre és a szemeim mind-mind fogak és karmok szabdalásának áldozatává váltak. Nem látok és csak a számon át jutok egy kevés levegőhöz rendesen. Mégis, hogy követhessem a haza vezető utat, olykor bele-beleszippantok a levegőbe. De mégsem ez a legrosszabb. Minden egyes lépésnél és levegővételnél szúró fájdalom járja át az oldalamat, ami tovább lassít és járul hozzá ahhoz, hogy a tíz perces utat nagyjából egy óra alatt tegyem meg. Fogalmam sincs, mit kezdek magammal, kihez megyek, de azt nem akarom, hogy a kölyköm ilyen állapotban lásson.
//Hacsak nem alakítjátok másképp, a magam részéről felküzdöm magam a Farkaslakba és összehalom magam. Ebben az esetben köszöntem a játékot,igazán izgalmasra sikeredett! //
*Bár minden kísérletem arra, hogy valami farkasékhoz képest értelmes hangot adjak ki, kudarcba fullad és ahogy érzem lassan én is. Legalábbis, nagyon arra hasonlít, mintha csak vért, nyelnék és köhögnék vissza. Csakhogy a nyelő csövem egy része hiányzik, de még is olyan… Szóval egy idő után feladtam ezt a részét a dolognak. Gyorsan fáradok és nem épp volna okos dolog még tőlem sem, vagy tőlem még inkább nem? De a lényeg, olyannal meríteni magam, amivel tudom, hogy úgy sem jön össze. Így igyekeztem tiltakozni Raven ellen is, mikor ez a felfedés megtörtént. Viszont Darren is érzékelte a helyzetet, amivel sok bajom még nem volt. Amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy bármi ellen is tiltakozni merjek. Azonban, Darren morgására Én speciel összerezzentem. Soha nem féltem Tőle, most azonban… valahol mélyen azt kívántam, hogy bárcsak ne ért volna ide. Ez speciel olyan, mint amikor a fejéhez vágtam az orvosiban, hogy inkább hagyott volna ott. De lássuk be, ez nem teljesen volt őszinte, hisz bár farkasom továbbra is Jamest próbálta óvni a másiktól, azaz Raventől – bár már veszély nem volt – mégis örült az apjának. Ki ne örülne? De jelenleg hangot adott annak, aminek én nem tudtam korábban, hogy hagyjon békén Raven. Nem kell félre érteni, nem azt mondom, hogy jelenleg utáltam a hímet. Ezen érzésem önmagam felé irányult, hanem csak annyit, hogy jelenleg nem akartam látni. Haragudtam rá, James miatt és ezt követte az, hogy ostoba mód cselekedett. Mert az egy dolog, hogy valaki nem bírja uralni a farkasát és ösztön cselekszik még akkor is, ha látja, hogy baj lesz és nem jó az amit tesz. Az meg egy másik, hogy valaki már annyi mindent megjárt, mint a férfi és mégis ugyanígy cselekszik. Azonban a második fele kicsit sem tetszett és a Teremtő – Kölyök kapcsolatnak meg van azaz előnye, hogy nem kell keresgélni. Ösztönösen van meg az a kapcsolat, amire nekem jelenleg szükségem volt.* ~ Nee… ~ *Oké, nem rivalltam. Jelenleg nem is mertem volna, másrészt meg már erőm sem volt ilyesmire. De a kérlelés ott volt a hangomban azonban mind hiába… James bár akár akarta volna, akár nem nem tudta volna teljesíteni. Ezt így a farkasomba zárva még én magam is láttam. Azonban Darrent ellepte a düh, a harag amelyet a szavai is bizonyítottak. S már el felejtette, hogy ezt az egészet Én akartam. Finomabb módját is találtunk volna a dolognak, csak épp nem akartam. Mert miből tanul a legjobban a hülye? Hát az éles – vagy legalábbis annak tűnő – helyzetekből. Hát tanultam… csak épp nem azt amit akartam, bár tény, a feladatot teljesítettem és Ravennek megvolt az utolsó próbája is, amit… hagyjuk. * ~ Hagyd már és gondolkodj! ~ Üzentem apámnak ismét, és igazából én ha akartam volna, sem tudtam volna több felé küldeni a gondolataimat, de nem is akartam. Magánba szájalhatok… elméletileg. Ha most épp nem azaz alkalom, hát így jártam. De egy biztos volt, hogy a vak dühe, szinte már fojtogatott és apránként zsugorított össze, míg már úgy nem éreztem, hogy levegőt sem kapok. Mondjuk eddig is csak vért lélegeztem, a torkom helyén, de ez most csak képletesen értendő. ~ Apu, ez fáj… nyugodj le, mert összetörsz… ~ S most nem csak azért mondtam, hogy megnyugodjon és gondolkodjon józanul, hanem mert… na jó, ez is közre játszott, mert ostobaságokkal dobálózik. De a tényen nem változtat, hogy tényleg fojtogatott az energiái. Soha nem éreztem még senkiből ennyire erősen. Mikor ébredtem az orvosiban, pont ettől védet ezért húzta fel Ő is és kérte meg Jennyt is, hogy húzzák feljebb. Na ezt zúdította most a nyakamba, úgy, hogy hiába vagyok farkas ennyit, egyszerre még nem tapasztaltam. S reméltem, hogy soha nem is fogok. James szavai is eljutottak hozzám, legalábbis hozzám is… s úgy éreztem magam mint akin egy ostor csapott végig. De már nem találtam a kapcsolatot Jameshez, és ami azt illeti Ravenhez sem… s Darrené is csak halványan pislákolt már. Azonban egy keserves nyüszítéssel fordítottam oldalra a fejem, csak azért is alapon, hogy sárga tekintetem Jamest fürkészte. Azt akartam mondani neki, hogy ne menjen el és ne is maradjon itt, hogy Darren nem tehet róla, mert többre becsült - és elhitte, hogy megtudom csinálni-, mint ami vagyok, hogy nem ezt akartam és pláne nem így, hogy megsérüljön… de szólni nem tudtam és csak bíztam benne, hogy legközelebb nem dob ki. DArren hozzám intézett szavaira már nem bírtam szólni, csak távolról jutott el hozzám a hangja és sárga szemeim le – le csukódtak, míg nem már magába foglalt ismét az a nyugtató és kínzó sötétség. De, még éltem.
Nem feleltem a másik szavaira, inkább Ashre koncentráltam, de örültem, hogy ennyivel legalább segít. De ahogy felé léptem, hogy magamra vegyem a lányt, Darren energiái úgy törtek ránk, hogy még én is megdermedtem tőle. Rám rivallt, s elléptem a lánytól, bár egy pillanatra elgondolkodtam, hogy nem teszem, mert aggódtam, de mikor felém kapott, egy gyors hátra tántorodással elkerültem a csapást. James már nem volt ennyire szerencsés. Farkasom elhúzódott. A férfit néztem, ahogy elviszi a sérült lányt. Hallottam szavait, de olyannak tűnt, mintha teljesen távolról szólnának. Ha Ash meghal, önként keresem fel ezt az Ikkumát, és széttépetem magamat! Nem... ezt már nem tudnám elviselni... Éreztem, ahogy az űr ismét elkerekedik a lelkemen. Ugyanígy történt, mint régen... Ugyanígy... Cserben hagytam a lányt, elárultam ezzel. Leültem a hóban. Nem, ez nem történhet meg. Nem, nem lehet! James szavai rángattak vissza a valóságba. ~ Inkább magaddal kéne törődnöd, te szerencsétlen. - mordultam vissza, tőlem igen csak szokatlan bunkóssággal. ~ Különben is, nem valószínű, hogy ezek után engem bárki szívesen látna errefelé bárhol is. Figyeltem, ahogy próbált a hóban haza felé botorkálni. Gondoltam rá, hogy segítek, fel is álltam, hogy közelebb lépek hozzá, de a mozdulat felénél megálltam. Nem fogadná el úgysem a segítségemet. Ahhoz túlságosan is büszke. Én meg nem gátolom meg abban, ha szenvedni akar. Haragot éreztem, mérhetetlen haragot, de elnyomtam, a keserűséggel és csalódottsággal együtt. Mindez a színjáték, ez a próba ez mind azért, hogy meglássák, megfelelek-e a Falkának. Igazán üdítő nemde? Megremegtem a gondolatra. Iszonyatosan fájt. Fájt ez az egész, és az fájt a legjobban, hogy mindez már megtörtént. Miért kell átélnem mindezt? Miért kellett Ashre hallgatnom, miért engedtem közel magamhoz, miért bíztam meg benne, és a döntéseiben? Miért? Jó volt nekem magányosként, jó volt remény nélkül élni. Erre ide jön ez a kölyök, bezavar a hülyeségeivel, Raven meg rohan, reményt kapva, szalad utána, és észre sem veszi, hogy már rég zuhan a sötét verem legaljára. A sebek feltörtek, az emlékek újra élnek, a fájdalmak újra átjárnak. Eldőltem a hóban. Az oldalamba szúró fájdalom nyilallt, de nem érdekelt. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam, hová mehetnék. Fájt a hátam. Melissa arcát láttam magam előtt, ahogy mellettem fekszik a hóban. Szemei úgy ragyogtak rám mint egy égi csillag az éjszakában. Megint üldözni fog - tudatosult bennem a gondolat. Megint jönni fog, követni. Lehunytam a szemem, és igyekeztem a lelkem legmélyebb rejtekébe bújni. Az agyam szülötte csak és semmi több. Kinyitottam ismét a szemem, de ekkor a legnagyobb riadalmamra Ash arca tekintett rám. NEM! Megráztam magam, és riadtan pattantam fel a hóból. NEM! NEM! NEM! Nem, soha többé! Soha többé nem engedem ezt! Felnéztem az éjszakai égre. A Hold ezüstösen ragyogott, a csillagok között. Ragyogása mégis keserűséggel töltött el. ~ Istenek! Könyörgöm, hagyjátok életben a lányt! Könyörgöm nektek, ne tegyétek ezt! Leegyetek kegyesek! Ha ezt megteszitek, soha többé... Nem hagyom, hogy bárki a szívembe törjön! Soha többé... - lehajtottam a fejemet. Hagytam, hogy az éjszakai szél a bundámat összeborzolja. Üresség költözött belém, s egy régi dal jutott eszembe. Broken átvette elmémen az uralmat, én pedig megadva magam, néztem az alattam csillogó, fehér havat.
***
A madarak csiripelő hangjai ráztak fel, s felemelve fejemet éreztem, hogy zsibbad minden tagom. A hideg átjárta a tagjaimat. Lassan felálltam, majd a faházak felé vettem az irányt. Kába voltam, és fáradt. Pihennem kell... már ha képes leszek rá.
//Köszönöm a játékot mindenkinek! És bocs James a szemedért, Ash, pedig a torkodért! Izgalmas kaland volt! //
A hozzászólást Raven Sutter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 22, 2013 1:59 pm-kor.
Ahogy nőtt szép lassan a kis mentoráltjaim száma, azzal párhuzamosan nőtt az egyetemen eltöltött óráim száma is. Tisztára, mint a régi szép időkben, igaz, most nem azért éjszakáztam gyertyafény mellett a könyvtárban, hogy a vizsgáimra tanuljak, hanem hogy az ifjú tanoncoknak keressek megfelelő könyveket a tanuláshoz, illetve a saját óráimhoz. Na meg itt az áramellátás is sokkal jobb, mint anno Indiában… Munka után még Alice-szel is találkoznom kéne,miután megígértem neki, hogy keresek néhány könyvet segítségül a tanulmányaihoz, azonban nem tudom, hogy mi történt velem, hogy ez egy hét után, így utolsó előtti éjszaka jutott eszembe… Hát, nincs mit tenni, a reggeli 6-os kelésből így lett 3-as, hogy még legyen időm munka előtt könyvtár-kukackodni is. Oh yeah, éljen a korán kelés! Szóval épp egy termosznyi forrón gőzölgő, méregerős fekete mellett múlattam az időt, néhány olyan vaskos könyv társaságában, amivel akár ölni is lehetne, élvezve a csendet, meg a kintről beszűrődő, ébredező madarak csicsergését, amikor egyszer csak bammm! Olyan lendülettel csapódott ki az ajtó, hogy én azt hittem, ott helyben szívrohamot kapok. Összerezzenés, székkel hátrébb csúszás, még mázli, hogy időben sikerült a számra tapasztani a kezem, így legalább a sikítást sikerült magamba fojtani. Jesszus, csodálom, hogy az ajtó nem szakadt le a helyéről… -Basszus Steve, a szívbajt hozod rám, mi a franc történt?! –bukik ki belőlem önkéntelenül is, ahogy becsapom az előttem heverő könyvet, ám ahogy meghallom a szavait, már pattanok is fel a helyemről. -Az erdőbe, a vízeséshez? Mégis, minek? –nézek rá értetlenül, s bár ennyire még nem ismerem, de gondolom, ha ilyen svunggal „töri rá” az ajtót valakire hajnal 5 táján, annak nyomós oka lehet. Aztán megtudom, hogy miről van szó… Nekem se kell több, pattanok fel a helyemről, mint akit rakétából lőttek ki, hogy megragadjam az első orvosi táskát, ami kezem ügyébe kerül, beleseperjek még egy rakat dolgot ami jól jöhet kint a terepen, közben pedig megy a faggatás ezerrel, hogy hova is kell pontosan mennem. Annyira még nem vagyok ismerős a környéken, és nem kéne most eltévednem… Még egy kabát, aztán már rohantam is végig a folyosón, le a lépcsőn, egész a portáig. Ott aztán épp elcsíptem az egyik őrző kollégát, hogy legyen szíves padlógázzal elvinni az említett helyig, vagy legalábbis amilyen közel csak tud hozzá. ~Csak tarts ki, James… Pár végtelenül hosszúnak tűnő perc, s meg is érkezünk, s mire az autó visszafordul az egyetem felé, én már futva neki is indulok a fák közül. A „sofőr” azt mondta, hogy csak egyenesen, szinte lehetetlen eltévedni… -James! Jameees! Merre vagy? –kiáltok felé. Már hallom a vízesés csobogását, néhány pillanat, és meg is pillantom a fák között. Sietősebbre veszem a lépteimet… vagyis, fenéket! Sprintelek, ahogy csak bírok, s ahogy odaérek, kétségbeesetten kapkodom a fejem jobbra-balra, hogy megtaláljam a férfit. Aggódva vonom össze a szemöldököm, ahogy a vér fémesen fanyar illata megcsapja az orrom, s tekintetemmel egyből keresni kezdem a földön az árulkodó nyomokat. Lassú, kissé bizonytalan léptekkel meg is indulok abba az irányba, amerre a vér kijelöli az utat, és néhány lépés után fel is tűnik valami mozgás. -James? –azzal már futok is.
/Fogadd szeretettel a 100. reagomat, jöttelek megmenteni! /
Oké, lehet, hogy csúnyán elpicsázott, de attól még hosszútávon nem mernék ara fogadni, hogy kettőnk közül valóban év vagyok a szerencsétlen. Mindegy is, ha nem venné észre, éppen magammal foglalkozom - megindulok hazafelé. Messze tőle. És igen, pont erre van szükségem. A megtett méterek iszonyatosan lassan és fájdalmasan telnek. Az adrenalin, a félelem és a rettegés kezd lecsapódni: amellett, hogy intenzívebben érzem a fájdalmat, a négy mancsomba és az egész testembe kúszó remegő-rángó mozdulatok csak még jobban hátráltatnak. És bár most aztán tényleg nagy szükségem van a farkasom túlélési ösztöneire, mégsem érzem, mennyi idő telhetett el, mennyit haladtam. Azt tudom, hogy egyszer nekimentem egy fának, bár ezzel a tempóval nem volt éppen halálos a frontális karambol. Visszhangot ver a fák között egy ni hang, ami engem szólongat. Talán csak álmodom. Talán csak hallucinálom az egészet. De amikor gyors létek zaja is melléjük társul, megtorpanok és idegesen kapom fel a hatalmas farkasfejet. Ösztönösen néznék hátra, így oda is kapom a pofám, de hát basszus, nem látok... Nem látok semmit. Elhalóan próbálkozom egy rövid vonyítást hallatni, hogy bárki is az, vegye a lapot. A szél ismerős illatokat hoz felém, ahogy prüszkölve és alvadt fért szippantva a légcsövembe megérzem a közeledőt. A baj csak az, hogy perpill lövésem sincs arról, hogy ki az. Aztán... ~ Abi? Abi, te vagy az...? ~ Próbálkozom eljuttatni a gondolatot a jövevényhez, és amint megbizonyosodom róla, hogy nem ártó szándékkal jön (ő nem is jöhetne!), megadom magam a "halálnak" és hatalmas puffanással hasalok el a földön. A mellkasomba tolódó fájdalom ezen a ponton válik elviselhetetlenné, így a jobb oldalamra gördülök inkább. Egyrészt rohadtul kellemetlen számomra, hogy így kell látnia. Másrészt pedig baromira hálás vagyok, hogy úgy alakult: mégsem kell egészen hazáig kúsznom egyedül. ~ Na... csak igazam lett... ~ Utalok kissé bohókásan arra, amikor csak befeküdtem a betegágyra és előadtam a hattyú halálát, meg persze az NDK-s úszónőkről se feledkeztem meg... ~ A.. azt hiszem, pár bordám épp készül átszúrni a tüdőmet... A többit látod... É.. Én nem... Látok... ~ Felesleges lenne szakmaiskodni, Abi tudja a dolgát, csak... Gondoltam, ennyivel is könnyebbé teszem számára a helyzetet, és mindeközben roppantul megalázónak tartom a szituációt.
Ahogy meghallom a nyüszítést, majd nevem a fejemben visszhangozni, csak még gyorsabban kezdek rohanni. Még pár lépés, és már tisztán látom a vérrel borított fehér farkast, ahogy erőtlenül elterül a földön. Elég egy pillantást vetnem rá, és már tudom, hogy milyen ramaty állapotban lehet. -Igen! Tarts ki, itt vagyok, most már nem lesz semmi baj… -fékeztem le a nagy rohanásból, majd már huppantam is le mellé, a földre. A táskát óvatosan leraktam magam mellé, nehogy összetörjön valamelyik üvegcse, majd kesztyű, kabát le, pulcsiujj felgyűr, aztán kicsit alaposabban is szemügyre vettem, hogy a sok sérülés közül melyikkel is célszerű kezdenem. A feje csurom vér, ahogy pedig észreveszem, hogy mindkét szemét elvesztette… hát, az én hátamon is végigfut a hideg, és ez nem (csak) a hőmérsékletnek tudható be. Kicsit hátborzongató, hogy így kell először látnom, farkas alakjában. ~Te jó ég, mibe keveredtél? -Psssszt, most inkább pihenj. –csitítgatom, tényleg jobb lenne, ha a feles energiáját inkább a regenerációra fordítani. Ha más lenne a szitu, lett volna pár jópofa visszavágásom a szavaira, de most nem akartam azzal kínozni, hogy megnevettetem. Helyette lesz sok más, sokkal rosszabb. Első körben előkaptam egy érzéstelenítő injekciót, sőt, inkább kettőt, hogy beadjam neki a lapockák közé, s miután üresen félredobtam őket, közelebb húzódtam. Magamban elmormoltam egy varázslatot, majd miután éreztem, hogy a mágia lassan felpezsdül az ereimben, óvatosan az oldalára helyeztem a kezét, hogy minél kisebb fájdalmat okozzak neki. Pár percig csak így ücsörögtem mellette, miközben külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy csak szép lassan simogatom a bundáját – valójában azt próbáltam feltérképezni, hogy milyen, szemmel nem látható sérüléseket szerzett. -Ah, igen, a bordád… már át is szúrta, a második meg most készül rá, és egy harmadik is lesz még… Akad pár törött meg repedt is. Nem kevés belső zúzódás, vérzés, a többi meg azt hiszem ezekhez képest már piskóta… Ne aggódj, pár nap, aztán jobb lesz, mint új korában! –bíztattam, bár képzelem, mennyire lehetett hatásos a dolog. -Először helyre rakom a bordáidat, aztán utána majd jön a többi, csak szép sorjában. Ez... rohadtul fájni fog, bár már dolgozik a fájdalomcsillapító, szóval ha lehet, maradj nyugton. –feleltem halk, és amennyire csak tőlem telt, nyugodt hangon, ahogy a két kezem ismételten az oldalára tapasztottam. Lassú, simogató-masszírozó mozdulatokkal kezdem el az oldalát tapogatni, ahogy átáramoltatom belé a varázserőt, közben pedig folyamatosan figyeltem, hogy nem állt-e le a légzése véletlenül. Érzékeny szerv a tüdő és sajnos ez sem úszta meg épségben, ám reméltem, hogy nem ájul el nekem. Őszintén? Még sose lélegeztettem farkast szájon át, meg nem is igazán vonzott a dolog, már csak azért se, mert lövésem se volt, hogy egyáltalán hogy lehetne kivitelezni ilyesmit, ha beüt a krach. Arról nem is beszélve, hogy onnantól kezdve plusz egy főre szükség lenne… Szóval James, legyél erős fiú, és tarts ki! A rossz útra tévedt csontdarab lassan de biztosan, milliméterről milliméterre, egyre kijjebb csusszan a tüdejéből, hogy megkezdje „utazását” vissza az eredeti helyére. Nem tudom, mennyi idő telhet el közben, valószínűleg hosszú percek, ám amint végeztem vele, egy gyógyító varázslattal elkezdem összeforrasztani a két csontot, mielőtt újra elmozdulna, s a tüdeje felé is irányítottam egy kis mágiát. Aztán jöhet a másik is, aminél legalább annyi a pozitívum, hogy nem a tüdejéből kell eltávolítanom. -Át tudnál fordulni a másik oldaladra? –szólaltam meg valamivel később- Úgy hatásosabb lenne, ha jobban hozzáférek a letört darabhoz. Menni fog? Vagy esélytelen, próbáljam így? Esetleg visszaváltozol, és akkor tudok segíteni is… -vetem fel a különböző választási lehetőségeket, majd várok, hogy dönt.
~ Abban biztos vagyok... ~ Üzenem neki, amikor nyugtatni próbál, hogy nem lesz baj. Eddig se igazán stresszeltem azon, hogy mi gondom származhat ebből az egészből. Mondjuk tényleg csak az akaszt ki, hogy minden annyira sötét, és csak roppanások, zörrenések adnak némi képet arról, hogy mi történik pontosan velem, körülöttem. Ha macska lennék, talán még dorombolnék is, amikor érzem a bundámba túrni a kezeit. Finom, gyógyító melegség árad a tenyeréből. Ismerem ezt az érzést... Roxan csinálta mindig, miután kivágott egy szeletet az oldalamból. ~ Egy kicsit lejjebb is szeretem... ~ Búgom halkan, közben pedig még kicsit fel is morranok, de ennek hála, újabb adag vért prüszkölök a hóra. Hiába: ha egyszer meghalok, tuti, hogy az lesz az utolsó kérésem, hogy adjanak melleket a kezeimbe. De a fene nagy jókedvemet hamar leamortizálja a diagnózis. És bármennyire is vagyok profi a dolgomban, most mégis nagyon hálás vagyok, hogy Abi közérthetően és nem latinul közölte velem a helyzetet. Ja, hogy már át is szúródott a tüdőm? Hát ez baromi jó. Az előttem álló kínok egyáltalán nem érdekelnek. Sőt, mintha már most egy kicsit könnyebb lenne minden... Mert hogy az kiesett, hogy sikerült belém döfni egy jó adag lónyugtatót, az ilyenek, hogy tűszúrás, már abszolút jelentéktelen semmiségnek számítanak. ~ Ne aggódj, ki fogom bírni. ~ Elhaló és reszketeg morgással vegyes sóhaj kúszik ki az agyaraim közt, de készen állok. Most nem kell semmilyen mentális trükköt bevetnem ahhoz, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról. A lassú, finom masszázs - bármennyire kényeztető a maga módján - olyan, mintha tűhegyes pengékkel döfködnének, de legalább ezerrel egyszerre. Először csak sípoló, gégemetszésesre emlékeztető tubushang nyúlik el hosszan, ismétlődően, ahogy a mágia megcélozza a sérülésemet. Aztán, ahogy a csont kibukik az érzékeny szövetek alól, a tagjaim görcsbe rándulnak, a mancsaim önkéntelenül is kaparják a havat, és olyan benyomást kelthetek, mint az oldalán fekvő, álmodó kutya szánalmasan vicces vergődése. Vége lesz, tudom, hogy vége lesz, tudom, hogy roppantul megalázó az egész, de legalább zokogni nem tudok - így hát a sípoló, majd lassan hangtalan nyögések és "sóhajok" tudatják Abival, hogy tényleg úgy érzem magam, mint aki haldoklik. És nem a békés fajtából. Szédülök és úgy érzem, hogy jó lenne hányni egyet, de hát az most esélyes, hogy csak rontana az egész helyzeten. Minden kavarog, és ha most látnék, akkor biztos, hogy minden villognak és pörögne, mint egy elbaszott körhinta. ~ Várjál egy kicsit... De... Hé... Az ugye nem minősül... tanár-diák kapcsolatnak... ha most látod majd... az adoniszi testem? ~ Hát, most nyilván azt gondolja, hogy nem vagyok normális, de tényleg nem vagyok az. Mielőtt elkezdenék visszaváltozni, kissé megemelem a fejem, és ahol elérem, hálásan nyalok végig Abi kezén. Lehu... ja, nem hunyok én le semmit. Szóval koncentrálok, integetek egyet a fehér pajtinak, aki remek szolgálatot tett ma, és úgy nagyjából tíz másodperc múlva már kissé magzatpózban fekszem a földön. - Na szia... Nyögöm neki, aztán ahogy átfordulok, persze minden tagom úgy remeg, mint a kocsonya. - Hogy van... Ashley hogy van? Szerintem pusztán a fájdalomcsillapító az, aminek köszönhetően nem vagyok idegrángásos poszttraumás állapotban. De azt persze nem zárja ki semmi, hogy napokkal később fog rajtam kiütközni.
A megjegyzésére egy grimasszal egybekötött fejcsóválással válaszolok. Férfiak… ha nem lenne így is elég baja, most tuti lekevernék egy taslit neki, ám azt hiszem, egyelőre elég büntetés neki, ahogy a tüdejéből próbálja felköhögni a saját vérét. Csórikám… -Bocsi, nem kívánságműsor. Azt kell mondjam, közeli ismerős, barát életét megmenteni sokkal megterhelőbb lelki szempontból, mint ha csak egy vad idegennel hoz össze a sors. Miközben a bordáival foglalatoskodtam, bármennyire is próbáltam óvatos lenni, mégis rosszul esett, hogy ilyen fájdalmat kell okoznom neki. Tudom… most rohadtul fáj, de később jobb lesz. Viszont ha most ezen nem esünk túl, akkor sokkal tovább és sokkal jobban fog fájni… A szívem nem kicsit szorul össze a „sírását” hallva, ám amíg 1-1 borda nem kerül vissza a helyére, addig nem hagyom abba az ügyködést. Akkor aztán pár perc pihi, amíg összekapja magát a következő fordulóra, aztán hajrá…! Ahogy a 2-es számú bordát követően James kérdését hallva kissé hátrébb húzódok. Várjak? Hát jó… Aztán ahogy meghallom, mi miatt húzza az időt, az ég felé emelem a tekintetem, ahogy halkan szitkozódok egy sort a második anyanyelvemen, csak hogy véletlenül se értse. Komolyan, ezt nem hiszem el… Valaki fogjon vissza, mert tényleg lekeverek neki egyet! -Őszintén? Gőzöm sincs, de ne aggódj, eszem ágában sincs megrontani téged. De ha ennyire zavar a helyzet, megkaphatod a kabátomat. –ajánlom fel nagylelkűen, s ha igent mond rá, majd kapja is. Ahogy végignyal a kezemen, halvány mosoly kúszik az arcomra, óvatosan meg is simogatom cserébe a feje tetejét, ahol nem borítják sérülések, jelezve, hogy számíthat rám. Aztán ahogy elkezdődik az átváltozás, próbálok felkészülni tudatilag, hogy összekapjam magam, és így folytassam a tennivalókat. Ám ahogy meglátom az általam eddig ismert emberi alakjában, az összes sérülésével, a szétroncsolt arcával, az üres szemgödrökkel, egyből apró gombóccá zsugorodik a gyomrom. Te jó ég, ez nehezebb lesz (lelkileg), mint gondoltam. Nyelek egyet, majd azon igyekezve, hogy minél kevésbé remegjen a hangom, én is köszönök neki, ha már a nagy sietségben eddig elmaradt. -Szia… Na jó, ez így nem mehet tovább. Orvos vagyok, az én lelkemen fog száradni ha ezek után James-nek bármi baja lesz, csak mert elérzékenyülök itt, szóval… Veszek pár mély lélegzetet, hogy visszanyerjem a nyugalmam, majd az oldalára tapasztom a kezét, immár puha, vértől ragacsos farkasbunda helyett a csupasz bőrére. -Ashley is megsérült? –felelek kissé meglepve a kérdésére szintén kérdéssel, és azt hiszem, ezzel már el is árultam tájékozottságomat a témáról. Bár így belegondolva, így már egyből érthetőbb volt Steve korábbi reakciója, nem is tudom, miből feltételeztem azt, hogy James miatt aggódik ennyire. -Sajnos nem tudom, James. Nekem csak arról szóltak, hogy neked segítségre van szükséged, sürgősen. Mázli, hogy pont bent voltam az egyetemen, szóval siettem, ahogy csak tudtam… Deee… ha a lányt is oda vitték, az egyetemre, akkor az őrzők biztosan megtesznek minden tőlük telhetőt. –feleltem, miközben igyekeztem a helyére illeszteni az utolsó törött bordát is. Nem mondom, hogy a remegés sokat könnyített volna a dolgomon, de túl sok fájdalomcsillapítót se mertem beadni neki, így aztán csak próbáltam minél gyorsabban visszaforrasztani. -Így ni… már csak… egy… pár pillanat, és kész. –feleltem, majd elengedtem egy kicsit, szusszanjon egyet az újabb „menet” után. Persze ez sem volt igaz, hisz még korántsem volt kész, ha a gyógyulási folyamatot tekintjük, ám így legalább már a saját regenerációja is nyugodtan dolgozhat odabent. A táskámért nyúltam, majd miután magam mellé húztam, könyökig eltűntem benne, mire megtaláltam, ami nekem kell. Néhány kisebb-nagyobb üvegcsét és tégelyt pakoltam sorra a hóba. -Tudom, hogy utálni fogsz, de fel kéne ülnöd egy kicsit, legalábbis annyira, amíg megitatok veled egy főzetet. Pocsék íze lesz, de hidd el, tényleg használ. Segítsek felülni? –tettem fel a költői kérdést, miután ismertettem vele a következő napirendi pontot. Lecsavartam az egyik üvegcse kupakját, majd a hóba állítottam, végül egy kicsit arrébb kúsztam a hóban, hogy tényleg segítsek neki. Óvatosan a válla alá nyúltam, hogy segítségére legyek, neki pedig minél kevésbé kelljen tornáztatnia a has- és hátizmait, képzelem, törött bordával milyen élmény lehet. Ha már sikerült kellő távolságra felemelkednie a földről, akkor miközben fél kézzel-testtel tartom-támasztom, a másikkal az üvegcse után nyúlok, hogy a szájához emeljem. -Mondd szépen, hogy „ááá”.
Kezdőlap
XD//
//
És bocs James a szemedért, Ash, pedig a torkodért! Izgalmas kaland volt! 
