Már alig vártam a nap ezen részét! Ha igazán őszinte akarok lenni, valamiért sokkal jobban kedvelek a szabadban dolgozni, kutatni,segédanyagokat gyűjteni az adott kísérlethez, vagy csak egyszerű felderítést csinálni, ami csak előnyünkre válhat a munkában. Egészen idáig bent robotoltam a laborban, és szinte majd' belefulladtam abba a feszült légkörbe. Mindenki mereven koncentrál, a szemük sem rezzen, így érthető, ha beszélgetésre sincs idejük, pedig miután már belefájdult -nem csak a fejem, de a hátam is-, az egész napos mikroszkóp és kémcsövek fölé történő görnyedésbe, néha igényelném, hogy legalább csak egy valaki a csoportból feláldozza magát egy kávészünetre velem. De nem, ahhoz mindenki túl elfoglalt és munkamániás! Eddig azt hittem, hogy nálam megszállottabb ember -jó, ez a megszállottságom nagyobb részben inkább a vérfarkas kolóniákra terjed ki-, nem létezik odabent, de a mai nappal fény derült arra az igen csak sajnálatos tényre, hogy rosszul ítéltem meg a csapatot. -Oké, váljunk szét! Ne feledjétek, védett növényeket nem tépkedünk le ész nélkül, és kifejezetten csak farkasokra utaló nyomokat keresünk. Lehet az lábnyom, szőrcsomó, valami széttépett kisebb erdei állat, vagy akár ürülék is. Na, nyomás! Egy óra múlva itt találkozunk. - Mindig is Stacy volt az a személy a mi kis csapatunkból, aki a legnagyobb benyomást tudta tenni az emberekre, és akinek a szava szent, akivel senki nem mer vitába szállni. Olykor még a főnököt is felülmúlja. Egyszóval, ő is olyan nő -Emshez hasonlóan-, mint amilyen én soha nem leszek. Határozott kiállású, van tartása és nem vörösödik el egészen a füle hegyéig egy udvarias kis bók hallatán. Mindenesetre, a lényeg a lényeg, ha meló van, akkor nem árt minél hamarabb elkezdeni, hogy minél több infót gyűjthess össze. A csapat az utolsó szavak után szétoszlik. Vannak olyanok, akik párokba rendeződve kezdik meg a körbe szaglászást, de olyanok is akadnak, akik magányos farkasként vetik bele magukat a tennivalókba. Ilyen vagyok én is. Szeretek egyedül intézkedni, így biztosra vehetem, hogy senki nem fog hátráltatni és belekötni abba, amit csinálok. Bukdácsolva átkelek néhány vaskosabb, több száz éves fának a földből kiemelkedő masszív gyökérzetén, miközben úgy fülelek, akárcsak egy kopó kutya. Célirányosan követem a vízesés távoli csobogásának a hangját. Legutóbb is ott leltem használható nyomokra, és meggyőződésem, hogy ha egyszer már ott fordult meg farkas, akkor többször is vissza fog látogatni oda. -Éééés bingó! - Csillan meg valamiféle reménysugár a szemeimben, ahogy valahol a vízesés partja mentén frissnek kinéző lábnyomokra bukkanok. Merem remélni, hogy nem egy újabb vakvágány, és hogy nem megint kutya nyomokat találtam. -Na gyertek csak... - Motyogom még az orrom alatt, ahogy összeráncolt homlokommal letérdelek a nyomokhoz és alaposabban vizsgálódásokba kezdek.
Mindig is élvezet volt figyelemmel kísérni egy olyan csoportot, aki farkasokkal, vagy szimplán a természettel foglalkozik. Főleg akkor, ha egy ismert személy is a környéken tartózkodik, jelen esetben Hazel. Messziről, roppant messziről figyelem, ahogy egy nála jóval határozottabb nő mellett szó szerint elenyész a tömegben. Soha nem tartottam a legmegfelelőbb módszernek, ha meghúzódik a háttérben és csak bájosan mosolyog. Ő is kimutathatná néha a foga fehérjét, és a sarkára állhatna. Ám ahogy szétszéled a "csorda" én máris az apró, pöttöm nőt veszem célul, és indulok el utána persze csak tisztességes távolságban. Nem akarom, hogy a kelleténél hamarabb észrevegyen, a végén még kárba veszne a rejtőzési kísérletem. Nagyjából tíz méterre caplatok tőle, belelapulva az erdős rész aljnövényzetébe, miközben minden apróbb állatot, nyulat és sünt félre hessegetek. Igaz nem kell tennem semmit, hogy az ösztöneiknek hála elrongyoljanak, de azért meg-meglapogatom a földet és a bokrot, ha épp útban vannak. Minden esetre elégedetten villannak meg kékjeim, ahogy több állat is felkapja a nyúlcipő. Fussanak csak, de most nem akarok velük foglalkozni. Ahogy Hazel halad előre, én úgy kezdem el leszűkíteni a köztünk lévő, végtelennek tűnő teret. Ő az egyetlen ember a környezetemben, aki tudja, hogy mi vagyok. És bár megbízok benne, azért a mai napig reménykedek benne, hogy még nem adta senkinek se tovább. Tudom jól, hogy kedves barátainak is mennyit jelentene ez a felfedezés, de ha már egyszer felesküdött rá, hogy nem fog eljárni a szája, akkor tartsa is be. Érzem, ahogy a lány felé közeledve emberségem egyre erősebb, s a farkas kezdi megadni magát. Valahol itt rejtettem el múltkor egy váltás ruhát lévén, hogy manapság elég sokszor megfordulok itt, remélem még itt van. Ha pedig nem, hát... akkor ciki van. Halványan elmosolyodok valahol legbelül, mikor a semmibe kezd el beszélni, mégis farkasokhoz intézi a szavakat, majd leguggolva a lábnyomokhoz. Ha valaki most látná, nyilván szenilisnek tartaná. Kimért léptekkel kerülök ki egy nagyobb bokrot, s szökkenek át egy másik felett és már le is ülök tőle nagyjából három méterre egy fa, föld felszíne fölé törő gyökerei közé, hogy onnan pisloghassak rá nagy meredten. Kíváncsi vagyok, hogy észre fog-e venni... bár ahogy elmerülni látszik a feladatában, aligha reménykedhetek ebben. Így halkan felmorranok, hátha a segítségére lehetek vele.
Szerencsére világéletemben elég szemfüles voltam ahhoz, hogy helyt tudjak állni a munkámban. Lehetséges, hogy részben ennek is köszönhető az, hogy hamar kiszagolom a kósza lábnyomokat, amik minden bizonnyal egy farkast jelölnek. Egyik tenyerem -ami még így is eltörpül a termetes mancs nyom mellett-, finoman a nyomra siklik, így igyekszem ujjaimat beleilleszteni az egyértelmű karomnyomok helyébe. Még egy kósza, véletlen mindezek előtt rendkívül szelíd mosoly is felkerül az arcomra, ahogy gondolataim kissé elkalandoznak, és újra csak a legendás vérfarkasokon kezdenek el kattogni agyam fogaskerekei. Mára már tökéletesen biztos vagyok abban, aminek a létezésére eddig csak pár százalék esélyt adtam, és ami még mindig csak kitalált legendaként terjed szájról szájra a tudatlan emberek köreiben. Szemeimet jóleső sóhajjal hunyom be, ahogy szinte egybeolvadok a farkasnyommal, és elképzelem, hogy milyen lehet ezeknek a csodás, fenséges ragadozóknak a bőrébe bújni, érezni azt, amit csak ők érezhetnek. Azt hiszem, hogy egyértelműen szabad lehetnék! De ez -mint tudjuk-, örökre csak egy féltve őrzött álom marad, és be kell érnem annyival, hogy tudok a vérfarkasok létezéséről, és hogy az eddigi kutatásaim nem voltak fölöslegesen. Ennyi azt hiszem bőven elég egy természetfelettiben megszállottan hisző etológusnak. Egy gyors fejrázással térek vissza a valóságba, ide a bokrok és sűrű aljnövényzet közé. Leakasztom fényképezőgépemet a vállamról, és már sütöm is el az első képet a nyomokról, amik valahova az erdő felé vezetnek. Aztán nem habozok, felállok, és már lövöm is a következő képet. A vaku felvillan, és a kattanáshoz ezennel egy másik hang is társul. Valami nem emberi. A gépet megfontoltan, óvatosan engedem le szemeim elől, és úgy nézek körbe, mintha arra várnék, hogy ki fog a nyakamba ugrani, aztán hirtelen szembe találom magam egy termetes békés ordassal, és meglepettségemben hátrálni kezdek, majd zutty, már a földön is vagyok. Beletelik néhány másodpercbe, mire észhez térek, és rájövök, hogy miért ennyire ismerős az a már-már emberi érzelmeket sugalló szempár, és hogy miért nem futott el. -Gyere ide... - Suttogom csak egészen halkan, és egyik kezemet még ki is nyújtom Tristan felé. Szeretném újra selymes, dús bundája közt tudni az ujjaimat és közelebbről is a szemeibe nézni.
Laposakat pislogva figyelem, ahogy lassan hozzányúl a mancsnyomhoz, majd apró kezét belesimítja, mintha azt méregetné, mennyivel kisebb az ő keze, vagy lehet nagyobb az állat mancsa, ezzel együtt az egész termete. Voltam olyan nagylelkű, hogy itt hagytam neki ezeket a kósza lábnyomokat csak, hogy boldog legyen. Akár még ki is öntheti gipszből, hogy a falára aggassa. De ne értsetek félre! Tényleg kinézném belőle. Nem tudom, hogy annak idején miért bíztam meg benne és, hogy miért engedtem, hogy higgyen a létezésünkben. Talán azért, mert már eleve tudtam, hogy hisz a természetfelettiben, pontosabban a vérfarkasokban. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, valamilyen szinten neki is köze van hozzá, s maga a gondolat, ami leülepedett az elméjében, és nekem nyitott könyvnek számít, elegendő ahhoz, hogy beismerjem, többet tud rólunk, mint azt gondolnánk. Kíváncsi vagyok, hogy merre járhat az a bizonyos "nagyfaterfarkas", akiről manapság senki nem tud semmit. A fényképezőgép vakuja a kelleténél is jobban felzaklatja az idegeimet, és zavarja meg a látásomat, de most igyekszek nem foglalkozni vele, helyette Hazelnek a kedvére tenni. Amint beadom a derekamat és felhívom magamra a figyelmet. Titkon jót szórakozok azon, ahogy vág egy hátast, de egészen addig nem állok fel, míg a kezét felém nem nyújtja. Helyette csak egy cinikus csillogást villantok meg a szemeimben. Lustán, már-már kényszeredetten és némi flegmasággal emelem meg a hátsómat, s nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat, hogy aztán leszegett fejjel, nagy magabiztossággal közelítsem meg a még így is, állati formám ellenére is kicsinek ható Hazelt. Mielőtt odaérnék hozzá még felmérem a helyzetünket, meggyőződök róla, hogy csak mi vagyunk itt. És ennek végeztével már nincs is más hátra, mint felszökdécselni a kövek, sziklák és fa vaskos gyökerei között, hogy odaérve a lányhoz, nedves orromat hozzáérintsem illatos, puha bőréhez, de ennél többet még neki se engedhetek. Ha farkasként is kezes bárány lennék, meghazudtolnám önmagam. Nem öleb lettem, hanem farkas, könyörgök! Legalább a látszata legyen megy. Így elhúzódva tőle, fenségesen kihúzom magam. Mert én megtehetem. Tekintetemmel megkeresem az övét, majd a vízesés mögötti apró üreg felé pillantok jelezve, hogy van ott valami amire szükségem lehet. Remélem veszi a lapot. Ha nem, hát akkor... akkor majd szépen megvakul, vagy rémálmai lesznek a látványtól. Lehet, hogy az elmúlt évek alatt hozzászoktam már ahhoz, hogy meztelenül is megvillogtatom magam a nők előtt, de erre nem most szeretnék egy újabb alkalmat keríteni. Jelen esetben arra van szükségem, hogy végre a nap folyamán először kinyújtóztathassam meggyötört karjaimat, lábaimat, és ismét annak a jókora embernek a bőrében tudhassam magam, aki amúgy lenni szoktam. De ehhez először is némi segítségre lesz szükségem, és ezzel már indulok is a víz mögött megbújó sziklák felé, hogy ott egy kis toporzékolást követően letehessem a seggem és megvárjam, míg Hazel nem rám koncentrál.
Az ismerős dús, fényes szőrzet, a már-már szinte emberi érzelmeket közvetítő szemek, és a természetellenes viselkedés -hiszen, ha farkas embert lát, kezét-lábát törve menekül jobbik esetben-, egy perc alatt lebuktatta Tristant, amit igazából nem is bánok! Szimpatikus férfi, és igazán szerencsésnek érezhetem magam, amiért egy útra sodort minket kettőnket az élet vihara, és ismerhetem. Ha ő nem lenne, és nem tudnám, hogy mi is valójában, akkor talán még mindig bizonyos kételyek közt vergődve találgatnék csupán, hogy vajon igaz-e a legenda, vagy a nagyapám egy bolond volt, aki azután a bizonyos, feljegyzett állattámadás után teljesen megőrült, és amiket leírt az átváltozásokról, a kísérleteiről, nem is léteznek, pusztán csak beteg elméjének szövevényes és kitalált, jól összerakott gondolatai voltak. Reszketeg, jóleső sóhaj szakad fel valahonnan torkom mélyéről, megrezegtetve a hangszálaimat, ahogy ez a hatalmas, tiszteletet parancsoló ordas -ez esetben Tristan-, bizalmasan közelebb lépked és nedves orrát a bőrömhöz érinti. Hirtelen kedvem támad ahhoz, hogy megöleljem vastag, dús irhával fedett nyakát és magamba szívjam jellegzetes pézsma illatát, de megfékezem magam, helyette csak ujjaim azok, amik belevesznek a szürkés bundatömegbe, miközben mosolyogva, megugrott pulzusszámmal mustrálom őt, a szemeit. Annyira hihetetlen még mindig ez az egész! -Mit akarsz ott? - Bukik ki belőlem éppen csak akkora hangerővel, hogy azt ő meghallhassa. Közben persze nem vagyok rest végig a környezetemet pásztázni, minden kis mozgásra, neszre felfigyelni. Nagyon nem akarom, hogy erről az egészről bárki is tudomást szerezzen. -Oké... én már találtam bizonyítékot... szóval, van egy óránk.- Mindig is imádtam a veszélyes, izgalmas helyzeteket -teljesen úgy érzem magam néha, mint egy őrült megszállott-, így azt hiszem érthető, ha nem utasítok vissza egy kis együtt lógást egy vérfarkassal, mert az egyébként olyan tök természetes és mindennapi. Megkapaszkodva az egyik vaskos fának a törzsébe, hipp-hopp felhúzom magam a földről, egy utolsó pillantást még vetek azért a lefényképezett lábnyomokra, majd a hátizsákom visszakerül a hátamra -a gépem pedig a vállamra-, és teljesen megbízva Tristanban, átadom magam neki, hagyom, hogy vezessen. -Remélem, hogy találsz valami... kevésbé csúszós részt, ahol át lehet oda jutni. - Úgy küzdök a szavakkal, mint a megmászásra váró nyálkás, csúszós felületű sziklatömbökkel, amik egymás hegyén-hátán várják az ideérkező kalandvágyó túrázókat.
Farkas ösztöneim azzal a lendülettel kapcsolnak ki, ahogy Hazel a bundámhoz ér. Eddig igyekeztem nem a lehető legközelebb menni hozzá és engedni, hogy azt tegyen velem amit akar, de úgy néz ki, hogy az ő elszántságának semmi nem szabhat gátat, így már meg is dermedek mellette, amint megérzem magamon apró kezeit. Egész testemben megfeszülve pillantok fel rá és kezdem el fürkészni csinos arcát, de mind eközben azzal vagyok elfoglalva, hogy kiterjesszem érzékeimet az erdőre, és ha közeledik valaki, legyen az ember vagy farkas, akkor lépni tudjak és még csak véletlenül se engedjem, hogy ezt a kis magánakciót láthassa. Szerintem mind a két fél le lenne döbbenve. A farkas is és az ember is. Nyilván mindketten azt várnák, hogy a lány nyakának ugorjak, de ki-ki más miatt. A farkas inkább azt a fajta meglepettséget érezné, hogy mégis mi a fenét csinálok, miért nem megyek nyakra minimum, míg az ember azt, hogy miért nem támadom meg, ha már egyszer éles fogakkal áldott meg a sors? Végül csak nem engedem, hogy tovább taperoljon - max majd emberként, de így nem olyan élvezetes - elhúzódok tőle, s egy egyszerű, fokozottabb erőkifejtés nélküli ugrással átszökkenek a túloldalra, hogy felkocogva a vízeséséhez, letegyem a hátsómat és nagy komótosan várjak a lányra. Kérdésére nem válaszolok, csak mint egy sértett kiskutya, hátra pillantok jelezve, hogy az a pont fontos most nekem. Valahol legbelül nagyon jól szórakozok azon, ahogy próbálja hozzám küzdeni magát, s még a szavak is hasonló nehézséggel hagyják el a száját. A farkasom elégedetten morran fel, s legközelebbi szavai hallatán ott termek előtte, s megragadva vékony csuklóját, felhúzom magamhoz. - Emm.... csukd be a szemed, mielőtt lenézel. Tudod mit? Inkább ne nézz sehova, csak csukd be a szemed... nem akarlak kórházba vinni ájulással - vigyorodok el, és ezzel már sarkon is fordulok, hogy odacaplassak a sziklatömbhöz minek egy résébe vannak rejtve a ruháim. - Te aztán tudod, hogy hogy hívd elő a farkasból az embert - lesek hátra hozzá, miközben belebújok a ruháimba. A farmer gombja begombolásra kerül, s nincs más hátra mint egy cipő, ami felkerül a lábamra, valamint egy póló, ami szintén van itt. - Meglepett, hogy pont erre jöttetek. Számtalan helyen van még nyom, de nektek pont ott kellett megfordulni, ahol én is szórakozok. Végül is, jogos - kapom kézbe a fehér pólót, amibe gyorsan belebújtatom a karjaimat, majd a fejemet is. - Amúgy örülök, hogy látlak - vallom be széles vigyorral a képemen miközben a fülem mögé tűröm hosszabbra hagyott hajamat, és elindulok felé.
Ha elég óvatos, megfontolt és mindezek mellé unalmas lennék, akkor most biztos, hogy úgy zavargatnám a közelemből ezt a gyönyörű megtermett csodát, mintha legalábbis attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban belém kóstolhat. De nem. Úgy, hogy tudom, hogy odabent valahol legbelül mélyen lapulva egy ember rejtőzik -még hozzá egy nagyon is jó ember-, nincs kedvem előadni valami totál fölösleges melodrámát. Mindezek ellenére, áldom az eszem és a naivitásomat, hogy ennyire ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy egyedül, pár nélkül dolgozhassak. Ha most mellettem lett volna valamelyik okostóni, biztos, hogy nem lenne itt Tristan, akit szavak nélkül is megértek, és aki még így farkas alakban is sokkal emberibb, mint amilyen néhány karót nyelt munkatársam is. Néhány ámult pillantást és elmélyült simogatást, cirógatást követően döbbenek rá arra, hogy buci fejének illegetésével mit is akart jelezni az imént. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel az egésszel egy újabb őrültségnek vágok neki, de ha már lehetősége nyílt egy kis izgalomra, miért is tagadnám meg magamtól? Az nem én lennék... Így hát, nagy bőszen neki leselkedem a vízesés mögött lapuló termetes, csúszós sziklák óriási tömkelegeinek. Azt hittem, hogy legyűrhetetlen vagyok ilyen természet alkotta terepen, de úgy tűnik, hogy túl hiú voltam, amikor ezt a kijelentést tettem. Ahogy egyre magasabb szintekre jutok, úgy válik a dolog is egyaránt nehezebbé és szó, mi szó, de veszélyesebbé is. Tristan meg csak ott ül, és néz. Megmernék esküdni rá, hogy most biztosan jókat szórakozik magában rajtam, miközben én legszívesebben a sárga földig süllyednék szégyenemben. -Ne menj el... - Súgom elnyújtva, aztán már csak egy meztelen férfi test az, ami egy szempillantásra megelevenedik előttem. Mondanom sem kell, az arcom lángra akar lobbanni, és kis híján meg is mártózom a vízben, de egy erős kéz elkapja a csuklómat és még időben visszaránt a biztos halálból. -Szólj, ha nyithatom... - Mormogom valahol két tenyerem mögül, ahogy mindkét kezemmel -nem csak összeszorított szemeimet-, de az egész arcomat eltakarom. Szégyellem magam, hogy azt láttam, amit nem kellett volna, és hogy még tetszett is a látvány. Először csak ujjaim azok, amik lassan szétnyílnak, ezáltal apró réseket képezve szemeim előtt, hogy így mérhessem fel, hogy mi a helyzet. Még az ujjaim közötti nyílásokon keresztül is jól látom, ahogy öltözködik, és hogy őszinte legyek, nagyon is dögösnek tartom azt a mozdulategyüttest, ahogy a fehér póló rátalál feszes felsőtestére. Hmm... De a műsornak vége szakad, én pedig végre elvehetem szemeim elől a kezeimet. -Hé, elhiheted, hogy nem én vagyok a túravezető! - Nevetek fel harsányan és szerényen, hangomban pedig már nyoma sincs az előbbi kínos pillanatoknak. -Igen én is. Nagyon... - Nézek fel a szemeibe olyan nevetséges áhítottal, hogy ennél jobban már le se tudtam volna magam járatni. Fene! Az arcom újfent vöröslő pírba borul, én meg némi tehetetlen toporgás után végül leülök a barlang pereméhez, lábaimat a víz fölött lógatva. -Hogy vagy mostanság? Rég nem hívtál... - Igen, hogy őszinte legyek, már akkor éreztem némi vonzalmat Tristan iránt, amikor először találkoztunk, most meg... nos, mióta megtudtam, hogy az ami, és alaposabban is megismerhettem, azt hiszem, hogy erősödtek bennem a dolgok...
Igen, felesleges tagadnom, hogy titkon jól szórakozok azon, ahogy suta mozdulatait figyelem, miközben igyekszik átverekedni magát a növényektől és kicsapódott víztől nedvessé lett sziklákon, köveken és gyökereken. Emberként tényleg elég nehéz itt közlekedni még úgy is, hogy a másik felem egy négylábú, méretes farkas, ki olyan könnyedséggel szeli át ezeket az akadályokat, mintha egész életében ezt csinálta volna. Igaz tényleg ezt csináltam, mivel ilyen közegben nőttem fel, de igyekeztem mindig emberi formámmal fedezni fel a világot. Ennek ellenére az emberem még mindig ugyan olyan ügyetlen tud lenni, mint egy átlag ember, de persze ezt olykor csak a fáradtságnak, vagy a lustaságnak tudom be. A reflexeim és érzékeim még így is sokkal jobbak, de nem szeretek mindig rájuk támaszkodni. Ha már egyszer ember vagyok ilyen alkalmakkor, akkor viselkedjek is úgy, nem igaz? Persze nagyon nehéz legyűrni néha a késztetést, hogy adjam magam olyannak, amilyen amúgy lennem kellene. Egy farkasnak... Ezzel elárulnám saját magamat és az önmegtartóztatásomat is. Mindig az utolsó pillanatokig várok... ezt szokták hatásvadászatnak mondani, én pedig nem félek élni velük. Amint látom megcsúszni a kezét, előtörnek belőlem az óvni vágyó gondolatok és tettek, így egy szökkenéssel le is vedlem a bundámat, hogy teljes, ember valómban állhassak meg előtte a magam méreteivel, és csípjem el a csuklóját, hogy felhúzhassam magamhoz, a stabil szikrákra, mielőtt még fejjel beleáll a kis tóba ami a vízesés alján gyűlt össze. - Mégis hova mennék? Nem mellesleg már rég elmentem volna, ha akartam volna - vallom be neki és már húzódok is el tőle, hogy sarkon fordulva leguggolhassak a szikla mellé. A ruhákba gyors, gyakorlott mozdulatokkal rázom bele magam, és egyenesedek ki, amint elérkezek a fehér pólóig, amit még eligazgatok magamon és már fordulok is vissza Hazel felé, aki olyan lelkesen áll előttem, mint aki jól végezte dolgát. - Ő... nem arról volt szó, hogy majd én szólok, ha nézhetsz? - értetlenkedek némi zavarral, de hamar felbukkanó mosollyal az arcomon. Soha nem voltam egy szégyenlős fajta, és ezt nem is most szeretném elkezdeni. Felesleges. - Ennek örülök - hajolok le hozzá, és ölelem meg óvatosan a viszontlátás örömeképpen. Persze nem tart sokáig ez a jól megszorongatás, a végén még túlzásokba esnék, így annyira eltolom magamtól, hogy alaposabban szemügyre vehessem csinos arcát, ami valamiféle, számomra ismeretlen érzés csillan meg. Nem foglalkozva vele sokáig, már tekerek is tovább, így fogva meg a kezét, és húzva le magam mellé az egyik sziklára. - Tudom és ne haragudj rám, de elszaporodtak a problémák a meló terén, amit ugyebár nem vehetek fél várról, mindig résen kell lennem. Valamint itt a falka is - a hangomat lehalkítom a biztonság kedvéért, nem szeretném, ha kiszivárognának a dolgok mibenlétem terén - nem fenékig tejfel az élet - vonok vállat. - És feléd mi újság? Látom a farkasokról még nem mondtál le - biccentek le a lábnyomokhoz.
Nem tudom, hogy mikor lettem annyira suta, és ügyetlen, hogy már egy kisebb sziklatömeg megmászása is gondot okozzon, de ezek szerint még mindig nem változtam sokat az évek során. Kár lenne tagadnom, hogy még mindig nem nekem való ez a túrázgatás. Az erdős, lankás terepen még csak-csak állom a sarat, de az ilyen veszélyesebb, nagyobb kihívást jelentő területeken már annyira nem vagyok biztos magamban, és a reflexeimben, amiről a jelenlegi helyzetem is tökéletesen tanúbizonyságot ad. Ezer szerencsém, hogy Tristan itt van, és hogy még időben kihúzott a csávából, ez esetben megszabadított egy nem éppen kellemesnek és finomnak nevezhető vízbe fúlástól. Persze, azért ennek az egész megmentősdinek voltak cikis pillanatai, de szerencsére vagyunk már elég érettek ahhoz, hogy ne legyen egy kis meztelen baki miatt feszült és kínos közöttünk a légkör. -De nem akartál, és ennek igazán örülök. - Önti el újra a jótékony láz az arcomat, és kénytelen vagyok pillantásomat újfent elkapni róla, csakhogy az egész kialakult helyzet kevésbé legyen olyan kínos, mint amilyennek jelenleg is érzem. Nem tudom, hogy ő, hogy van ezzel az egésszel. Csak azt tudom, hogy én vonzódom hozzá, jóképűnek és mindenek előtt intelligensnek, okosnak tartom. Hát kell ennél több? -Bocs, azt hittem, hogy gyorsabb vagy! - Persze az a gyermeteg kis piszkálódás ott bujkál hangomban -ahogy vonásaim közé is kiül-, de nem kell ám véresen komolyan vennie! Visszagondolva, már én is csak mosolygok az egész jeleneten, ami miatt pár perccel ezelőtt még majd' le akart égni a bőr a képemről. Az ölelés ugyanolyan jól esik, mint bármikor máskor. Fogalmam sincs, hogy miért, de most olyan különlegesnek érzem. Talán csak ez az egész vérfarkasos dolog az, ami bezavar, és megváltoztatta a nézeteimet, vagy valami egészen más az oka... Ki tudja? Idővel majd talán magamtól is rájövök, mint ahogy arra is, hogy miért bántott annyira a dolog, hogy nem keresett hónapokig. -Oh... problémás páciensek? - Érdeklődőm egészen felélénkülve, szemeim pedig valósággal felcsillannak, ahogy a falkáját is megemlíti. Annyira új és ismeretlen még nekem ez az egész! -M... mi történik a falkában? - Kérdezem csak nagyon halkan, bizakodó stílust ütve meg, ahogy a biztonság kedvéért Tristanhoz hasonlóan én is tartok egy gyors terepszemlét. -Hmm... mit is mondhatnék? Semmi újjal nem tudok szolgálni. Minden olyan, mint régen. A kutatásaimat nem hagytam abba, és még mindig célom, hogy többet tudjak meg erről az egészről. - Nézek jelentőségteljesen a szemeibe, ahogy mutatóujjam játszani kezd a nyirkos sziklán. -Mit szólnál hozzá, ha... szóval... ellenedre lenne, ha egy napot arra szánnál, hogy kicsit... szóval... elvégezzek néhány teljesen ártalmatlan kísérletet? -[/color]
Éjszaka van. Az erdő baromira sötét, én pedig éppen Sue-nál jártam, de nem akartam még visszamenni a lovardába. Mit tehetnék? Menjek a házba? Nem. Az nem jó ötlet, most semmiképpen sem. Szóval… Marad a vízesés, és a barlang. De, hogy emberségesen álcázzuk a dolog szentimentális célját, elhívtam Odette-t vadászni egy kicsit. Semmi igazán komoly, csak egy éjszakai túra az erdőbe, mondtam, kiadni a feszkót… Az első adandó alkalommal elszakadtam tőle, és a vízesés felé vettem az utam. Tudtam, hogy mindvégig követ, hangtalanul, éreztem a szagát, de örültem neki. És nem szólt semmit, amikor visszaalakultam emberré, és hátizsákostól a vízbe ugrottam. A barlangban aztán felölöztem, magam sem tudom miért… Talán azért, hogy egy kicsit embernek érezzem magam. Jó vicc. Legtöbbször pokolba kívánom ezt az egészet. De tényleg. Azt hittem, Egyiptom után könnyebb lesz, tényleg azt hittem, de baromira nem az. Az agyam folyamatosan azon jár, hogy mi fog történni legközelebb… Hogy túlságosan nagy az idill. Minden hozzájuk hasonlító párban a szüleimet látom az utcán, és szívem szerint elrohannék, akárhányszor megcsörren a telefonom. Pedig nem is vagyok annyira magányos, ami azt illeti. Ott van Odette, ott van Lucy. És Sue. Ó, szegény, ártatlan, Sue, te még nem tudod, mit szabadítottál magadra, amikor összebarátkoztál velem, igaz? A hátamra fekszem. Talán Odette nem fog bejönni ide még egy darabig, nem von kérdőre, hogy mégis mit csinálok. Én magam sem tudom. Csak fekszem itt, és nagyon remélem, hogy mondjuk leszakad a mennyezet. Az megoldaná a gondjaim többségét, és ami azt illeti, véget is vetne ennek az ostoba, amúgy is elbaszott életemnek. Nem tudom, miként kellene lehúznom még ötszáz évet, ha már az elmúlt egyben is több volt a baj, mint a haszon. Találtam egy otthont egy másik elhagyásával, új barátokat a régiek hátrahagyásával… Mindig ezt fogom csinálni? Még jó, hogy fönt van a pajzsom, különben mindenki tudná, hogy egy alulméretezett vérfarkas éppen robbanni készül.
*Az éjszaka arra van, hogy; Aludjunk! Ezt Apunak senki nem tanította meg? Merthogy Ryannek ez a heppje, oké, dehogy már Neki is az lett, hogy az éjszaka közepén vigyen vadászni már sok. Nem is kicsit. De ennek ellenére csak álmosan, szinte vakon követtem Darrent az erdőbe olykor-olykor nagyot ásítva. Mázli, hogy vannak energiái... így volt mit követnem. Menet közben lehet aludni? Azt hiszem, hogy én most ezt kifejlesztem... na jó, nem... Apa nem hagyja. A vadászat után, hófehér bundám megrázva torpantam meg a vízesésnél és íriszeim a folyam felé vetültek majd vissza Darrenre. Vele voltam itt utoljára... azóta ki sem mozdultam a hegyről. Nem tehettem meg egyedül, mást meg nem akartam ide hozni. Az kéne még! ~ Bemehetek egy kicsit... egyedül? Nem leszek sokáig. Csak... nem tudom. ~ Kérdeztem meg, de megmagyarázni nem tudtam volna, hogy miért szeretnék egy kicsit egyedül lenni. De talán nem is kellett. Ugyan már nem voltam a padlón, nem hagytak ott de gondolkodnia mindenkinek kell. Hogy miről? Tudja a fene, menet közben jön az ihlet. Az engedélyt megkapva nem is vártam sokáig a folyó felé lépkedve váltottam vissza emberi testembe és ugrottam is be a vízbe, hogy a már jól ismert utat megleljem. Nem zártam el magam... nem volt rá okom. Pusztán csak a víz alatt úsztam a szirtig, ahol felbukkanva egyből kikapaszkodtam. Viszont ahogy szemeim kinyitottam vissza is hőköltem a vízbe. S szemeim kikerekedve nézték a kint ücsörgő fiút. Még fenntartani is elfelejtettem magam, így a nagy meglepettségemben merülni kezdtem. De észbe kapva, azért fellöktem magam.* - Mit keresel itt? Mármint... azt mondtad, hogy elutazol... *Farkasom nyomban a másik pajzsának rontott. Már nem először, így az sem volt meglepő, hogy az ott volt megingathatatlanul s utána kaparni kezdte, mintha ezzel semmivé foszlathatná. Örült, boldogan csóválta a farkát és mégis keserűen vette tudomásul az akadályt. Míg én, szinte szólni is alig tudtam és pláne nem azt, hogy mit akarok mondani. De hé!!!* - Rám nyomtad a telefont... * Sütöttem le az íriszeim és igazából, ha kijutnék a vízből tuti, hogy átváltoznék... semmi kedvem meztelenkedni a másik előtt, pláne nem a hegeimmel melyek majd' az egész testem borították. Némelyik friss, de elfog múlni. Míg az ezüst lánc nyomai már örökre ott maradnak. Zavarba mégsem jöttem, nem úgy mint korábban tettem volna. De reméltem, hogy eléggé meglepem s nem az okát kezdi el fejtegetni. Aztán a fene sem tudja. Farkasom visszahívtam, de amint nem figyeltem rá, ismét a másik pajzsát próbálta lebontani... s ezt játszottam vele. Hosszan nem bírtam most visszafogni, na nem mintha máskor menne.*
Még csak a farkasom képességeire sincs szükségem, hogy fölismerjem a közeledőt. Csukott szemem nem nyitom ki, ahogy a lány felbukkan a vízből, a pajzsom sem dobom le. A gondolataim vonalának a felbukkanása nem tett sok jót. Minden bűnöm mellé még felírhatom, hogy magára hagytam, és megerőszakolták… Fasza. Szavaira nem szólok semmit először, csak folytatom a hátamon fekvést, csöndesen, nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Ha elkezdtem megőrülni, akkor ez talán elűzi. Már ha nincs is itt. Remélem, nincs. Jobb őrültnek lenni. Végül, amikor már a telefont emlegeti, fölnyitom a szemem, és fel is ülök. Ránézek, látom, hogy meztelen. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem mozdít meg bennem, de főleg a bestiámban valamiféle vágyat… Hiszen mégis rá vágyott vagy fél évig. De már nem az a nyámnyila kölyök vagyok, aki akkor voltam. Hú, ez nagyon durván hangzott még fejben is… Fogalmazzunk inkább úgy, hogy már tudom, a vágy nem minden. – Igen, megtettem – felelem. Na, nem mintha bánnám a dolgot. Már nem is emlékszem igazán arra a beszélgetésre, csak arra, hogy mondott valamit, amitől megint sikerült felhúznom magam eléggé ahhoz, hogy ne érdekeljen, ki ő. – Egyébként meg tudtommal ez nem a te személyes területed, szóval… eljárok ide néha, na. – Már megvolt – felelem még az utazással kapcsolatban. Igen, a sorrendet kicsit sikeresen megvariáltam, de hát válaszolok, ahogy tudok. Nem ma kellett volna találkoznunk, nem így, és semmiképpen sem ezek között a körülmények között. Főleg nem úgy, hogy ő teljesen meztelen. Rettenetesen zavaró dolog tud lenni, így a saját átázott pólómból kibújok, és felé nyújtom. Jó, ki lehetne belőle csavarni Tupilek egész Könnyét, de mégis jobb, mint a pornófilmre emlékeztető helyzet, amiben jelen pillanatban vagyunk. Aztán majd jön a kigyúrt vízvezeték-szerelő is… Mégsem pirulok el. Egy kicsit sem. Főleg azért nem, mert Sue mostanában rendszert csinál abból, hogy az ölemben landol, ő pedig valahogy sokkal jobban be tudja indítani ezeket a gondolatokat a fejemben, mint Ash ebben a pillanatban. Bár ki tudja, lehet változna a dolog, ha kimászna abból a vízből. Na jó, erre nem akarok gondolni. – És… mi van veled? – kérdezem, függetlenül attól, elfogadja-e a pólóm, avagy sem, főleg azért, hogy eltereljem a figyelmem a helyzet túlfűtöttségéről. Ostoba kérdés persze, de talán megtudok valamit, amiről eddig még csak sejtésem sem volt. Remélem. Jó lenne hallani, hogy rendeződik a sorsa, ahogy az enyém is. Bár, ha az övé is úgy rendeződik, akkor jobb lenne, ha kézen fognánk egymást, és mondjuk elbújnánk valahol az Antarktiszon. Hmm, vajon finom a pingvinhús?
- Nem lehet személyes az, amit én magam mutattam meg. * Vontam volna meg a vállaim, ha épp a karjaim nem épp arra használnám, hogy a víz felszínén maradjak. Innentől pedig tárgytalan, hogy mit tennék vagy nem. Bár meg kell hagyni, hogy a szavai kissé fájnak. De a fájdalom erősít, én meg majd kinövöm, hogy az ilyen helyek sokat jelentsenek számomra. Talán majd elérem, hogy nem hat meg annak a gondolata, hogy talán hozz ide valakit. De ez a jövő, most meg még mindig csak most van, hiába kívánom, hogy egy tíz évvel később legyen. A felém nyújtott pólóra azonban halványan felvonom a szemöldököm és közelebb úszok.* - Szerinted ez segít valamit? * Nyilván, takarja a hegeim. Ami máris több mint a semmi, azonban azt pont nem fedi, amit kéne. De nekem a hegek már egy jó pont, ahogy gondolom a másiknak is így bizony elveszem s még a vízben magamra veszem, hogy utána kiüljek a szirtre. Térdeim felhúzva öleltem át s minden felé néztem csak a másikra nem. Nem akartam azokat az érzéseket újra, amik akkor jöttek mikor elment. Mikor a hegyen voltam Apuval, vagy mikor Tupilek Könnyénél. A kérdésére azonban csak sóhajtottam, erre mit is mondhatnék?* - Jól, rosszul, pocsékul, remekül... fájdalmasan, lelkisen, félősen, makacsan, akaratosan, megalázkodóan, boldogan... attól függően, hogy Apu mit talál ki épp vagy ki miként szórakozik. De leginkább elveszetten... nincs órarendem. Ez pedig olyan... mintha nem is csinálnék semmit csak volnék mint hal a vízben. Te? * Random kérdés vissza, ám még ki sem mondtam máris sóhajtottam egyet. Valahogy volt más, ami érdekelt.* - Miért mentél el? *Pillantottam rá s íriszeim nem is eresztették a másikét. Ha mégis hát az arcát nézegettem.*
– Na látod – felelem, és ezzel kapásból lezártnak is tekintem a dolgot. Sokkal kedvesebbnek kellene lennem vele, elvégre mennyi mindenen ment keresztül, főleg miattam, de nem tudok segíteni a dolgon. Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam, a hangulatom legfeljebb teliholdkor csapong úgy, mint egy elszabadult oposszum egy vérfarkas előtt – kipróbáltam, és egészen addig vicces is volt, amíg Hannibál be nem húzott egy „sikátorba” és nekem nem rontott –, szóval idő kell, amíg a „júliusi eső” hangulatból valahogy kikeveredek. – Attól, hogy lassan életstílus szintjére emeljük a nudizást, még lehetünk civilizáltak – felelem mosolyogva, mielőtt még elfogadná a pólót. Mondjuk, szegény lány… Előttem aztán végképp nem kellene szégyellnie magát. Főleg azért, mert párszor már hordoztam a karjaimban, miközben mindketten teljesen pucérok voltunk, nincs ebben közöttünk semmi sem. Plusz lássuk be, valahol alant elég kényelmetlenül szorossá vált a nadrágom már a tudatra is, hogy ennyire alulöltözött. Na, nem mintha sokat segítene az, ha fölvesz egy pólót. De tudom, ha bármi olyan dolog történne, akkor visszamennék hozzájuk, azt pedig nem tehetem meg. Többé már nem. – Fő a változatosság – vigyorodok el, amikor elmondja, milyenek a napjai. A kérdésére felsóhajtok. Mennyit mondjak el? Mennyit merjek? Nos, majd csak visítani kezd, ha hülyeséget mondok. – Eseménydúsak. Dolgozok a lovardában, dolgozok Nathalie boltjában, iskolába járok, Sue-val töltöm a napokat, Lucyval próbáljuk bepótolni a kiesett majd’ három évet. Az utolsó kérdésére megmerevedek, de nem abban az értelemben, amire a férfiember általában olyan büszke. Energiáim kicsit zavarosabbá válnak, és mivel a pajzsom leengedem nem sokkal a kérdése előtt, ezt ő is érezheti. Szégyen, félelem… Ezek az érzések kavarognak ott. – Féltem – vallom be végül. – Mit féltem? Szabályosan bepánikoltam. A lehetőség, hogy az a másik falka fölülkerekedjen rajtunk, hogy az ő irányelveik legyenek a fontosak a számomra… Tudod milyen félelmetes? Nem tudok róluk sokat, de amit el tudok képzelni, az messze van attól, ami én vagyok, Ash. Szóval megijedtem, és… Eljöttem. Nem volt a legdicsőbb tettem, nem vagyok rá büszke, és soha nem is leszek. De vissza sem mehetek.
- A farkasoknál ez a civilizáció... ne akard megtagadni magad. * Mosolyodtam el halványan. Persze ez olyan dolog, hogy bagoly mondja verébnek... de azért mégis van egy aprócska különbség... Ő már 14 éve farkas míg én csak nyolc hónapja. S azért lássuk be, farkaséknál elég jelentéktelen 14 év... de sok mindenre elég. Mint mondjuk a szokásokat elfogadni. De persze nem azért mondtam mert mindenképp ezt a létformát akartam evidensnek venni, inkább a pólót fel, de minél hamarabb. CSak csendesen hallgatom, hogy mit mond, miket csinál... s akaratom ellenére merevedek Miss Szöszi nevére.* - Akkor megkaptad a cuccaid is. Ha kell még valami, csak szólj... * Intéztem el ennyivel s bár nem kérdeztem semmit, mégis Lucy nevére kérdőn vontam fel a szemöldököm. Igen, érdekelt, de nem tudtam, hogy mennyit akar elmondani, avagy mennyi tartozik rám. De éreztem, ahogy a pajzsa megereszt, s farkasom, az a fehér csökött barom szinte leteperte a másikat, hogy képen nyalja, hogy a fülét harapdálja játékosan. Remek. Hagyjuk figyelmen kívül, így a válaszára figyeltem mintsem a kislány viselkedésére. A szavaira csak a fejem ingattam meg. Fél... Fél egy olyantól amit senki nem ismer szinte. * - Azt hittem miattam mentél el... de azt azthiszem még mindig könnyebben viseltem volna, mint... ezt. Nem, nem tudom Sammie. Fogalmam sincs, hogy mi ijesztett meg, mikor nem ismered őket. Csak pletykákat és a tényt, hogy ide jöttek. A csatlakozás nem megalázkodás... nekünk még nem számít annak. Nem az Ő elveiket kell követni, hanem azokat a hasznunkra fordítani. Kölyök fejjel, kölyökként teljesen mást rejt a csatlakozás mint a nagy felnőttek számára Sam. Plusz... Én voltam ott. Te is tudod. Nem mondom azt, hogy rózsás menet volt és repesve mennék vissza oda. De... meg volt annak a haszna, a tanulsága számomra az, amit a saját javamra fordíthatok. Minden dolog ilyen... más elvek... és? Ki mondta azt, hogy vakon kell követni és csak annak kell léteznie? - pillantottam rá s nem is néztem más felé. - Ki mondta, hogy a kettőt nem lehet ötvözni? Apu mindig azt mondja, hogy; "A tudás hatalom. De nem feltétlen kell használnod, azt, amit tudsz. De ha az életed múlik rajta, akkor ott lesz s segíthet." Megismerni az ismeretlent Sam, nem hátrány ha csak Te nem forgatod úgy, hogy azzá váljon. Különben meg... de igen, visszajöhetsz. Apuval beszéltem nem rég erről s azt mondta, hogy ha Te személyesen állsz elé akkor visszaenged. Ne kombinálj... nem azért hívtalak fel, hogy gyere vissza. Csak akkor még... mikor Apuval edzés közben beszéltünk én azt hittem, hogy miattam volt és... hogy visszafogsz jöni. * Vontam meg a vállaim. De aztán csak elhallgattam még így is többet beszéltem, mint azt kellett volna. Nem akartam én elbizonytalanítani a másikat, annak ellenére, hogy szerettem volna, hogy visszatérjen közénk. Annak ellenére is, hogy hiányzott. De persze, az Ő döntése. De ha már ennyire vakon dönt, akkor lássa is, hogy mi a helyzet, tisztán, úgy ahogy az van. S igen, még mindig van választása, visszaút ha úgy tetszik.*
– Mégis a többségi társadalom normái szerint élünk. Vagy netán tudsz egy országról, ami csak a farkasoké? – kérdezem kissé gunyorosan. Persze a hangnem nem szándékos, én egyszerűen csak szeretem hinni, hogy még mindig az emberek társadalmának részei vagyunk, amellett, hogy közünk van egy másik, titkos közösséghez is. Ebbe pedig beletartozik, hogy az emberek normáit elfogadjuk. Evőeszközöket használunk az asztalnál, emberi formánkban a WC-be ürítünk – megpróbáltam farkasként is, de mindig lecsúsztam róla – és nem flangálunk teljesen pucéran. – Egyébként a szó, amit keresel, civilizáltság, és nem civilizáció. Azok a nyugatiak, a keletiek, a maják meg a többiek… Látom, hogy Sue nevének említésére hogyan reagál. Elvigyorodok, de csak magamban. Azért aggódok is egy kicsit, féltem a másik szőke lányt. Ash kölyök, mint én vagyok, és az érzelmi életét ismerve… Lehet jobb lenne az ablaka alatt őrt állni puskával a vállamon, de nem hiszem, hogy Sue azt különösebben értékelné. Főleg annyi furcsaság után, amit én már leműveltem. Arra, amit mond, viszont én merevedek meg, először az első szavaira, aztán pedig minden másra. Kezem ökölbe szorul, ellazul, ökölbe szorult ismét, majd ellazul. Szerintem ő sem tudja, mit beszél, vagy ha igen, az csak még rosszabb, hiszen hallania kellene mekkora marhaság az, ami kijön a szájából. – És ezt te komolyan is gondolod? – nézek rá. – Te most komolyan azt mondod nekem, hogy kölyöknek lenni ebben a helyzetben milyen jó? Szerinted kik a fölösleges koloncok? És ha még meg is ússzátok… Ash, felfogtad ugye, hogy én már nem vagyok kölyök? Nem vagyok nagy, erős, hatalmas harcos, de már kölyök sem vagyok többé. Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rám a falka felé, mint a felnőttekre, és lássuk be, nálam nagyobb koloncot maximum akkor kaphatna az a de Luca nevű fickó a nyakába, ha átvetne a vállán egy ólomtömböt és beleugrana a Chenába. – Igen, az ismeretlen megismerése előny… lehet. De mégis miért félnek az emberek a sötéttől? Mármint azok, akik nem látnak úgy mint te meg én? Azért, mert nem tudják, mi rejtőzik ott. Általában semmi, csak önmagukat hergelik, ez igaz, de néha, nagy néha van ott egy nagy, fekete bundás szörnyeteg, aki kész leharapni a karodat, ha túlságosan merész vagy – mondom. Hiszen hogy jobb félni, mint kifordított belekkel haldokolni, és ha ez neki gyávaság, hát nem érdekel. Inkább maradok életben, mint harcolok egy értelmetlen harcot. Arra, amit a falkáról mond, megrázom a fejem, először gyengén, alig észrevehetően, majd erősebben. Nem. Nem lehet. – Már van egy másik… családom, Ashley. Az, ahol élek, jó hely. Van valaki, aki foglalkozik velem, és akit nem hagyhatok cserben azzal, hogy visszamegyek. Dolgok, amik az új életemhez kötnek. És egyébként is, ha végül bekövetkezik az egyesülés, még mindig nem hiszem, hogy sokáig bírnám ott. Én meg nem szeretném csiki-csukit játszani egy farkas falkával – mondom csöndesen. Ha pár hónappal korábban jön, talán mentem volna, de már túl sok vesztenivalóm van.
- A saját birodalmunk, a mi országunk. Értelmezés kérdése az ország. De példának okáért itt van ez a hely... három farkas tud a létezéséről, egyetlen ember sem. Tehát a saját birodalmunk, a mini országunk. * Iriszeim csillogni kezdett és bár tudom, hogy ez csak egy naiv képzet attól még én is tudok szőr száll hasogató lenni, ha nagyon muszáj. Sőt, néha akkor is mikor nem. De ezt betudom arra, hogy nőnek születtem... a családom meg a menstruációmra fogja, mert nő vagyok. Viszont Lucyra nem felel és szerencsére Miss Szöszit sem emlegeti. Ámbár eljátszom egy pillanatra azzal... oké, én csak ne játsszak semmivel. Maximum a NFS-sel vagy apu Assassin dilijével. Látom, hogy Sammie nem fogadja a legjobban a szavaim. Mintha vissza kéne fognia magát vagy nem tudom. De a keze jár, azt látom és még ész sem kell hozzá, hogy miért. De ennek ellenére befejezem azt, amit elkezdtem.* - Én csak azt mondtam, hogy könnyebb. * Vágtam közbe, ámbár csak suttogva. Azonban mikor megemlíti azt, hogy úgymond Ő is teljes értékű falkatag szemöldököm ráncba szalad és kivételesen én is a pletykákra és Apám szavaira alapozok.* - Ha létrejön a csatlakozás, a Te tudásoddal pillanatok alatt tesznek meg kölyökké. * Közlöm vele azt, amivel esélyesen Ő is tisztában van. Kölyök, még akkor is ha az évek szerint nem számít annak. A tudás azonban nincs meg benne sem, ahhoz, hogy teljes értékű falkatag legyen. Még a mi viszonylatunkban sem, de ez már Mili hibája, hogy feljebb emelte a semmire. S innentől meg evidens módon önbizalom gyilkoló lenne a számára. Nem csak neki, hanem mindenki másnak is. A szám azonban ismét szóra nyílt, hogy megnyugtassam a másikat, hogy bizony de Lucának megvannak a módszerei de inkább csendben maradtam. Lelki szemeim előtt Dave arca jelent meg élve, aztán holtan a teste mellett. Egy pillanat alatt lett úrrá rajtam a rosszul lét és hogy ne hányjam el magam inkább csak a hátamra feküdtem és a szemeim lehunyva próbáltam egyenletesen lélegezni, azonban nem elhajtani a képet hanem csak magamba fogadni, hogy mindig emlékezzek rá. Értem én a hasonlatot de csak sóhajtok egyet.* - Ismersz, tudod mekkora szám van. Élve kijutottam onnan és de Lucával sem voltam sem kedvesebb, sem jól neveltebb mint általában. De ahogy érzem, látom, hallom... felesleges mondanom bármit is. Csak gondoltam... én kis naiv, hogy majd képes vagy belátni, hogy félre vagy informálva és neked Castor de Luca személyisiti meg a gyermek korod mumusát. * Túrtam a hajamba, már amennyire a vizes tincsek közé tudtam de megpróbáltam egy önkéntelen mozdulattal. Igazából untam ezt az oda-vissza játékot és mégis fájt, hogy ide jutottam, jutottunk még ha nem is annyira mint pár hónapja.* - Őket nem, de azokat akik az utcáról szedtek össze igen. Ha már mindenképp a lelkiismeretedre alapozod a szavaid, meg a háládra... akkor légy reális. Új család, új barátok, új élet... - álltam fel szavaim alatt. - de csak menekülsz. Ha ott lesz valami, onnan is menekülni fogsz. Már nem lesz fontos Sue, ahogy én sem voltam Sammie mert új az mindig van, volt és lesz is. Erről szól az élet... ahogy a vihar is hozzátartozik, csak nem kell félni a villámlástól. Csalánba nem üt a ménkű... De... - és itt levettem a pólóját is, amit felé nyújtottam. - ... kívánom, hogy találd meg azt amit keresel, legyél boldog és legfőképp maradj életben. Apropó, tudod egyáltalán, hogy mit keresel? * S ezzel vissza is ugrottam a vízbe, azonban fel már sehol sem buktam, maximum kint ha csak nem tartott vissza, amiben azért kételkedtem. Aztán ki tudja... annyira emlegette az újat, lehet, hogy nem csak beszélni tud. Menet közben azért kiszóltam apunak.* ~ Megyek... menjünk haza és ha még egyszer kiejtem Sammie nevét; vágd ki a nyelvem. Addig pedig Need for Speedezünk egyet, kettőt... oké, egész éjjel. Megint, ha csak nem nyertél némi bátorságot, hogy felülj mögém a motoromra. ~ Szavaim ridegek, jegesek mégis érezni bennük némi elfojtott indulatot, keserűséget, vágyat és némi önmarcangolást is. Azonban azt hiszem a dühöm az, mely apró parázsként serceg bennem, amire csak egyetlen csepp olaj és belobban. A mama, papa, Steve és most Sam... ki vagy mi lesz a következő? Nem akartam szavakba önteni, nem akartam azt, hogy bárki is érezze azt amit jelenleg én. S bármily csúfos a víz felszínére érve csak felhúztam a pajzsom és kievickélve váltottam alakot, hogy Atyám mellett rohanjak. Csak rohantam, mintha űznének.. talán így is volt. Csakhogy saját magam nem akartam, hogy utolérjen. Néha félelmetes szembe nézni azzal, hogy az emberek mennyire képlékenyek, mennyire változnak s mennyire élnek hazugságban. A saját téveszméik által felállított ideákban. Félnek attól, ami nincs és örülnek, odaadással adóznak azért ami szintén nem létezik. Pár száz méter után azért hátratekintettem, hogy Darrenre nézek és sárga íriszeimben ott volt minden, hangok nélkül is. Én is ilyen leszel? Sokáig menekülök még önmagam elől? Nem, nem lehet... nem szabad. S nem azért mert jobb vagyok, hanem azért mert így nem élek. Az életet pedig meg kell becsülni, pláne farkaséknál. Rohanásom léptekké szelídül és csak odébb heveredek le. Gyere, érj utol. Hadd kelljen szembe néznem veled.* ~ Kimegyünk a Temetőbe? Most... utoljára? ~ Torkom elszorította a gombóc, a furcsa kicsi képlékeny valami mely csak még rosszabbá, kellemetlenebbé tette számomra az egészet. De nem bújtam, nem menekültem csak vártam, hogy a szavaim lecsapódjanak. De képes leszek többet nem menni arra? Sammel együtt minden mást is eltemetni?*
– Kiáltsd ki függetlennek. Érdekel, hány tengerészgyalogos férne be ide – vigyorodtam el keserédesen. Mit ne mondjak, tényleg szívesen látnám, ahogy Ash kinyilvánítja a függetlenségét, a barlangot meg megszállják. Ashley képzetei naivak, talán még az enyémeknél is rosszabbak. Most tényleg akkora baj, hogy jobban szeretnék az emberekhez tartozni, mint a farkasokhoz? Ha ez bűn, hát tessék, itt vagyok, vihetnek, mert nem másítom meg, amit gondolok. Azóta, hogy Sue és én… Azután már nem tehetem. A kocka el van vetve, a játszma elkezdődött, a bábuk mozognak, és valamiért úgy érzem, én leszek az első, akit leütnek. – Könnyebb, az biztos – felelem. Mert minden bizonnyal így van. Arra viszont, amit utána mond, sárgán villan a szemem, a farkasom pedig sértett büszkeséggel kapirgálja a felszínt. Morog, hörög, nagyon nem tetszenek neki a lány szavai. Lehunyom a szemem, amíg vissza nem tuszkolom a helyére, de amikor megszólalok, hangom még mindig inkább morgó dörmögés, mint egészséges, emberi beszéd. – Nem ismersz engem már régóta, Ashley. Mindketten megváltoztunk. – Igen, de feltűnt már az az apróság, hogy mondjuk az Atanerk kölyke vagy? Fontos személy, akit nem lehet csak úgy megölni. Én ezzel szemben egy senki vagyok, ha ezt vesszük. Nincs itt a beharapóm, nem fontos személy – mondom. Tudom, hogy ez bántani fogja, de nem mintha érdekelne. Azt, amit ezután mond, csöndben hallgatom, de amikor kiejti Sue nevét, a farkasom ismét erőre kap, és az emberi felem ezúttal ugyanazt érzi: vak, mindent elemésztő gyűlöletet a másik irányába. Amikor be akar ugrani a vízbe, megfogom a vállát, karmaim, amelyek előbújtam a kezemen a húsába vájnak, ahogy megfordítom, és olyan erővel lököm a falhoz, amiről nem is hittem, hogy képes vagyok rá. És már ott is vagyok, sárgán izzó tekintettel nézek a szemébe, fújtatok, akár egy vadállat. Arcom talán milliméterekre van az övétől, érzem a lélegzetét, érzem a szívének dobogását. A farkasom fájdalmat akar okozni, és ezúttal még csak nem is gondolok az ellenkezésre. Fölemelem a kezem, és karmom az arcát éri. A jobb szeme alatt mar a húsba, és lassan halad lefelé. Miközben a vér szagát érzem az orromban, lassan, vontatottan beszélek. – Ha még egyszer a szádra veszed Sue nevét, megöllek – közlöm jéghideg tárgyilagossággal. Ez nem egyszerű fenyegetés, ez tényközlés. Képes lennék rá, ezek után. És a legrosszabb, hogy tudom is. – Ha a közelébe mész, ugyanúgy végzek veled. Tartsd magad távol tőle, tartsd magad távol tőlem, és takarodj az életemből! Azzal hátrahőkölök, és megszemlélem a művem. Ha minden igaz, a vágás nem lehet hosszabb három centinél, de mély, és véreznie kell. Nem bántottam a szemét, arra ügyeltem. Zihálok, mint egy állat, ami most futotta le a maratoni futást. A düh eltűnt, helyébe nem lépett más, csak a megbánás, a bűntudat mindent elsöprő ereje. – Sajnálom – mondom. Egyszerű kis szó, de már rohanok is, vetem bele magam a vízbe, és amikor kívül előkerülök, rohanni kezdek, át az erdőn, az egyetlen helyre, ahol ebben a pillanatban lenni akarok. Az egyetlen helyre, ahol nem ítélnek el, ahol egy kicsit, talán csak egy kicsinykét, de elrejtőzhetek a tetteim elől. Mert félek, ennek még lesz következménye, és azokkal szembe kell majd néznem. De talán, ha van Isten, akkor nem ma.
Elkísértem Ash-t, mert nincs az az ős, akiért én hagyjam őt egyedül mászkálni területen kívül, s mivel korábban bebizonyosodott, hogy egy mentor édes kevés, így most én jöttem. Nem mintha legyőzhetetlen lennék, de így nyugodtabb vagyok. Neki kellett a futás, a farkasa megmozgatása, nekem a tudat, hogy viszonylag biztonságban van, lehet, hogy túlaggódom, de inkább ez, minthogy egyszer vegyem félvállról és akkor üssön be a baj. A vízesés környékére érve, megéreztük Sam jelenlétét és egy másik nőstényét is a környéken, aki ismerős volt... és már tudtam is, kinél talált menedékre Sam. Egyfelől megnyugtató, hogy jó mancsokban van, másfelől viszont egy kóbornál és még mindig a városban.
Ash bement hozzá a barlangba, én pedig kint várakoztam, a parton mászkáltam farkas alakban, figyeltem, hogy mikor mit érzek Ash felől, valamint Odette-et is le-letapogattam energiáimmal, hogy éppen merre járt. Én se titkolóztam, valószínűleg ő is addig nyugodt, míg biztosan tudja, hol vagyok, merrefelé mozgok. Nem akartam balhét. Mert én kis naiv még mindig találok olyan pillanatokat az életben, amikor azt hiszem, hogy két tinédzser értelmesen és zűr nélkül el tud egymással beszélgetni. Két kölyök. Sose növök ki basszus a gyerekmesékből úgy látszik. Egyből megéreztem a változást a barlang felől, nem volt éles vagy hivalkodó, de érezhető, mire megtorpantam és feszülten figyeltem. Samet éreztem közeledni, a srác kisvártatva fel is bukkant a víz alól, én pedig alakot cseréltem, felöltöttem a félig ember, félig farkas, humanoid formát, amint orromat megcsapta Ashley vérének szaga. Úgy álltam ott a parton, mint egy zsákmányát leső vadász, energiáim fagyosan lengtek körül, a levegő körülöttem több fokkal lehűlt, szemem okkersárgája ridegen mérte fel a vízből kimászó pondrót. Mert nekünk most az volt. Felszegtem az állam, úgy néztem le rá. Nem vagyok már az Atanerkje, ő pedig már nem a falkám tagja, éppen ezért nem tűrtem el, hogy kezet emelt a lányomra. Ez nem arra szolgált innentől, hogy megmutassa neki, hol a helye, nem dominancia dolga volt, hanem egy külsős támadása a falkám egy tagja ellen. Mi több: a családom egy tagja ellen. ~ Nem áll szándékomban megölni, de ha idejössz, megteszem, úgyhogy ne avatkozz közbe! ~ küldtem Odette felé, ha megindult volna az irányunkba, vagy bármit tenni készült. Megragadtam Samet a torkánál és minden finomkodást mellőzve erővel vágtam a földbe, majd tartottam egyhelyben, energiáim fojtogató satuként szorongatták, úgy "szaggattam", mintha alakváltásra akarnám kényszeríteni, de csupán a folyamat kezdetét jelző izzó fájdalomig engedtem a dolgot, kínoztam, hogy a szemem se rebbent, s továbbra is nyugodt, hűvös, közönyös érdektelenséggel tekintettem le rá. ~ Még egy ilyen dobásod lehet kölyök. Kurva kegyes voltam mindvégig, nem ajánlom, hogy ezzel visszaélj. ~ Hangomban semmi indulat, de karmos mancs-kezem erősebben szorult a torkára. ~ Remélem világos. Ha bármilyen formában jelezte, hogy felfogta, amit mondtam és a saját helyzetét is, akkor úgy hajítottam el Odette felé, mint egy megunt, elhasznált játékszert, s az se érdekelt, hogy úgy belenyestem egy távolabbi fa öles törzsébe, hogy az hangosan reccsent és talajtól a csúcsáig megrázkódott. Részemről pedig ennyi volt, tovább nem akartam velük foglalkozni, visszavedlettem teljesen farkassá, megvártam Ash-t, ha idő közben még nem jött volna ki.
~ Menjünk ~ biccentettem és megnyaltam a sebet a pofáján, majd megráztam magam és futásnak eredtem vele együtt. ~ Benne vagyok, mondjuk a motoron viccesen fogunk kinézni, de az is jöhet. Viszont csak a játék után. Hagytam, hogy előrébb nyargaljon, de nem maradtam le sokkal, s akkor fogtam kicsit gyorsabbra rohanásom, mikor lassított, hogy minél előbb beérjem. Éreztem a kétségeit, láttam tekintetében, hogy megint sikerült összekuszálódnia belül, bennem pedig egyre inkább ért egy elhatározás, amit egyszer már érleltem, most azonban kérlelhetetlenebb volt és aktuálisabb is. ~ Igen ~ mondtam, mikor megálltam mellette, s egyszer körbejártam, mintha valamiféle biztonsági zónát tudnék ezzel felhúzni köré, pedig nem volt szándékos és inkább egyfajta levezetés volt. ~ Adj ki mindent ott Ash, minden fájdalmat, kétséget, bánatot, sirasd el őket és mindent, amit úgy érzel, elvesztettél, amitől a beharapás vagy az elmúlt hetek, hónapok megfosztottak. Ha ez megvolt, utazunk ismét és vérrel fogunk megpecsételni, megünnepelni, eltemetni mindent: embert fogsz ölni, méghozzá tudatosan, nem úgy, ahogy a Vörös Hold idején. Hogy kegyetlenség lenne és kínozni akarom vele? Frászt. Hogy gyilkost akarok-e nevelni belőle? Dehogy. Csak el akarok tüntetni egy hátráltató tényezőt, azt akarom, hogy ne essen kétségbe, ne érezze rosszul magát attól, ha esetleg ölnie kell, s ezzel minél előbb megbarátkozik, annál előbb győzi le a többi aggályát is. Vannak dolgok, amikkel egy farkas nem törődhet, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan egy ember, ránk más szabályok vonatkoznak, más játékot játszunk. Van még egy kevés ideje, amíg a rangomtól meg nem szabadulok, vagy inkább fel nem szabadulok, amíg a falkára vonatkozó terveim révbe nem érnek, amíg a helyzet nem lesz olyan, hogy kiruccanhatunk. Utána miénk a fáma.
//Ennyi lettem volna, ha nincs senki részéről semmi. :3 //
- Engem nem. Nem szeretném ha varázsát vesztené a hely. * Pillantottam körbe a barlangon. Igen. Néha én is naiv voltam és álmodozó ámbár ezt az énem, ezt az oldalam hagytam elszállni, mikor épp felülre került akkor meg elnyomni. De tudtam én, hogy hol a határ... meg azt is, hogy van útlevelem. Szavaim kemények, mégha a hangom nem is az. Van benne egy fajta melankólia, egyfajta elveszettség. Egyre jobban realizálódik bennem az, amit eddig is tudtam. Sammie már nincs többé. S nem arra a bugyuta, életképtelen emberre gondoltam akit megismertem. Hanem a lénye, a fizikális jelenléte is más milyen. Akkor bár szerencsétlen volt, mégis szórakoztatott... aki itt van az egy túl feszített roncs. Csak épp nem fizikálisan, ahogy én szoktam lenni vagy a legtöbb kölyök.* - Azaz érzésem, hogy nem is ismertelek soha. * Suttogom a szavakat halkan, mintha nem akarnám elfogadni. Az igazság pedig ez. Nem akarom, de muszáj lesz. S íme egy újabb tanulság; sose bízz meg senkiben. Ne legyen kapaszkodód senki, csak önmagad. Sam szavaira a farkasom csak eltávolodott Tőle, fájt neki is, nem csak nekem a szavai.* - Jó tudni, hogy Te csak az Atanerk kölykét látod bennem Sammie. De tudod... még egy apróság; Nem az a fontos, hogy kinek a kölyke vagy. Hanem az, hogy Te saját magad milyen vagy. Ja és igen, az imént mondtad, hogy nem számítasz már kölyöknek. Tehát a beharapód ki vagy mi léte még annyira sem számít. * Paradoxonba keveredett a másik, amit ráfogtam csak arra, hogy kezd dühös lenni. Pontosabban már az. De ez egy olyan összefüggés ami fölött neki sem szabad elsiklania. Legalábbis nem volna szabad. Ahogy az igazságnak sem ennyire felcsesznie. Ahogy elfordultam tőle, éreztem, hallottam ahogy megindul de nem tettem semmit, csak ott álltam neki háttal egy pillanatig, hisz utána megéreztem a mancsait a vállamon, s a fal hideg, nyirkos érintését a hátamon ahogy kiszakad a levegő a tüdőmből. Miért nem állítottam meg? Miért nem kaptam el a kezét és rúgtam szét a seggét? Védekezhetnék, mégis... halvány jele sincs annak, hogy akarok. Érdekelt, hogy meddig képes elmenni egy embernőstényért. Farkasom hideg nyugodtsággal és közönnyel viseli a dolgot. Az igazság az, hogy egy csöppet sem félt Sammietől, hiába idősebb, hiába erősebb. Ez mind van, de az, ami ahhoz kéne, hogy megöljön nincs neki. Bátorsága. Még csak az sem hat meg, hogy a karma a szemem alá váj és vérem az arcomra fest karmazsin csíkot. Ajkaimon egy gunyoros, féloldalas mosoly ám íriszeimben ott van az elfojtott indulat. Szavaira azonban csak felkacagok. - Sam-Sam... az imént azon sírtál, hogy az Atanerk az apám és most TE fenyegetsz? Te sem gondolhattad komolyan. De én a helyedben nem fenyegetőznék... az ember nőstényed mellé meg fogadj testőrt... lehetőleg farkast, mert ha elkapom... megölöm. S ezt csak azért... mert kezet emeltél rám Samuel Darowney... még egy élet, ami a lelkeden fog száradni. * Szavaim halkak, nem ígéretet tettem neki. Csak közöltem a tényeket. Nem mentem emberek közé, mert féltem, hogy bántom őket. De előbb vagy utóbb ez is javulni fog és akkor Susan Ravens temetését elkezdhetik szervezni. Az emberi felem büszke, makacs és akaratos. A farkasom meg bosszú álló. Nem épp szerencsés ötvözet, pláne nem akkor ha épp fenyegetnek. Sosem viseltem el, hát Tőle sem fogom. Ahogy elmegy én magam is utána ugrom leszarva a sebem, amúgy is már regenerálódni kezdett. Kiérve elkapom azt, hogy Apu épp Sam torkát szorongatja és nem tudom, hogy most röhögjek vagy épp megvédjem a másikat. De egyiket sem teszem, csak oda sétálok hozzájuk és orrom Apu nyakába fúrom. ~ Hagyd... enélkül is csinált már elég nagy sz*rt magának. ~ Sárha íriszeim szinte már lenézően merednek Samre és ahogy Apu elhajította még egy utolsó üzenetet küldtem felé. ~ Ne írd a sértettségem számlájára Sam... Vigyázz rá! Ha tudsz... ~ *Kacagásom még hallja a másik ahogy rohanok, ám ezt gyorsan átveszi a melankólia amit már nem érezhet, csak Apu. Aki hagyja, hogy tomboljak egészen addig, míg le nem heveredek. Hallgatom a szavait de csak lemondóan teszem a fejem a mancsomra. ~ Nem lehet csak úgy bepótolni mindent... hisz, nem tudom, hogy emberként merre haladtam volna. Mik történtek volna velem és ha most elkezdem azt, amiről már tudok... csak egy láncot alkot és sosincs vége. Nem akarok pótolni, nem akarom azt az életet élni... egyszerűen csak leakarom zárni. Végleg Darren s ezúttal már teljesen. Szóval csak szólnod kell, hogy mikor megyünk és kész leszek. ~ Szavaim végeztével csak felálltam és tovább mentem Apámmal az oldalamon. Ismertem az utat a temetőbe, már nem egyszer jártam ott de most valahogy mégis nehezebbnek bizonyult az út és hosszabbnak is. S míg mentünk Samminek mondott szavaimon gondolkodtam...
//Hát én is köszöntem a játékot. Apu, neked is kíséretet. Minden mást offba megírok majd. Azaz a Temetős cuccot letudom egy offban aztán kész. //
...a beköltözés napjaiban, alig valamivel éjfél előtt
Az indulásom pillanatában értesítettem Mayát, hogy hamarosan érkezem és Ő tudta, hogy a hamarosan az bármelyik pillanatban lehet. Távol álljon tőlem a pletyka, de tudnia kell arról, ami történt és tudnia kell, hogy Colette halott. Maya megmondta, hogy nem ért a férfiakhoz, de erre Ő sem számított azt hiszem. Egyéb aggodalmaimat meg sem említem, már ami a hivatalos eseményekre vonatkozik, a szerelmet meg szokás szerint egymás közt elintézzük. Colette után ex-falkatárs ide-vagy oda, mellettünk van-e vagy sem, nincs az az isten, hogy egy darabig a közelembe engedjem Marcust. Szerencse, hogy legalább olyan önuralma van, mint nekem és a hosszú évtizedek óta tartó ki nem mondott és ki nem jelölt távolságot megtartja. Nehéz, de pont az ilyen helyzeteket elkerülvén beszéltük át milliószor: két végrehajtó együtt csak gyengíti egymást. Varázslatos a plátói szerelem, amennyiben nekem orgazmus hiányom van egész egyszerűen megölök valakit, vagy csak úgy amúgy jól megtépázom a bundáját. Lassan úgy vagyok ezzel, hogy ha majd oda jutunk, nem is fogom élvezni, ha nem téphetem ki tőből Marcus mindkét lábát. A nekrofíliát is jegyzem, majd elmebajaim között. Itt tartottam véres fantáziáim közepette, amikor megéreztem Mayát. Nyilván esze ágában sem volt nagyon rejtegetni magát, hisz ismer már annyira, hogy a torkának ugrok annak, aki a hátam mögé próbál settenkedni. Szemtől szembe, ha valaki gyáva, ne panaszkodjon.
- Végre itt vagy Mayám, örülök, hogy Te még élsz.
A szép estének, a közhelyes köszönéseknek helye nincs, olyan a hanglejtésem szokás szerint, mintha csak arról beszélnék, hogy egy teljesen üres szoba közepén álló hűtőnek jobbra vagy balra nyílik-e az ajtaja. Emésztenek a bajok, melyekre én egyszerű megoldást tudok felajánlani, majd Danteval egyeztetem: ki kell nyírni mindenkit, ha kupleráj van a házban egy évszakhoz illő nagytakarítás megoldja a problémákat.
Az sms kizökkentett mindennapos lustulásomból, amit a kapanén töltöttem az állás hírdetéseket karikázva. Nem tudtam róla, hogy Shirley is átjött. Dante nem említette. De most nem foglalkoztam ezzel. Sürgető volt az üzenet. Magamra rántottam a kabátom és kirobogtam a kocsimhoz. Az elmúlt hónpokban kiismertem már magam a könyéken, így a kódolt koordinátákhoz is hamar odaértem. Nem ügyeltem, hogy zajt csapok, bár a képességeim révén az átlagnál hlkabban közlekedek. Lassítás nélkül robogtam felé. Nem változott semmit sem. Fekete özvegyként állt előttem, de én szerettem. Szokásos tárgyilagos hangsúlyával köszöntött. Mosolyogva köszönöttem volna, de éreztem az ügy fontosságát. És ami még inkább megakadályozta az arcizmaim húzódását, az szörnyű tartalomat jegyző kijelentés volt. - Hogy érted azt, hogy még? Rossz előérzetem lett. Valam baj történhetett a falkában? A helyiek megtámadtak minket? Esetleg céltáblára kerültem? De miért nem Dante szólt? Megszédült körülöttem a világ. Vagy talán Dante halt meg? Ha valamelyik szerettemnek baja esett én nem állok jót magamért. Döbbenten vártam a válaszára, de erre még én se készültem fel.
Kezdőlap
