Pajzsom ez alkalommal is csak annyira van felhúzva, mint általában. Nem csapom be saját magamat, nem örülök ennek a véletlennek és találkozásnak, sem pedig a szellemek kifacsart humorának, amiért így oldották meg azt, hogy ismét lássam a nőstényt, de ez még nem ok arra, hogy teljesen kizárjam őt. Annyit mutatok neki is, mint bárki másnak, aki most itt lenne, nem többet és nem kevesebbet. Tisztán és érthetően fogalmazott, én pedig tökéletesen felfogtam a szavait és a mondanivalóját. Ezért pontosan ugyannyit érzékelhet belőlem, mint bármely más farkas. Egész életemben azt vallottam, hogy mindenki kivétel nélkül vállalja a tettei következményeit és ehhez az évek során csak egyre makacsabbul kezdtem el ragaszkodni. Most is így vagyok ezzel. Amikor elhívtam Yeet vacsorázni, jól akartam tenni a dolgokat – magamhoz mérten – és bár koránt sem sült el jól azaz este, én a magam részéről vállalom a döntésem és tetteim következményét. Elvittem az étterembe, kedves voltam és türelmes, még táncolni is felkértem, pedig, ha valaki egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy ez nem feltétlen jellemző rám, és megtettem, ami tőlem telt. Őszintén. Ő pedig úgy döntött, hogy nem kér belőlem, én pedig ezt elfogadtam. Nem erőltettem semmit és azóta sem – ennek köszönhető részben a távolmaradásom is tőle –, nehogy az a vád érjen, hogy nem tudom elfogadni az akaratát. Nem mondom, hogy jól estek a szavai, de nem süthet örökké a nap még nekem sem. Úgy is fogalmazhatok, hogy ez van. Én ezzel megbékéltem. Azt pedig remélem, hogy ő is a saját döntésével és annak következményeivel. Mert következménye mindig mindennek van. Most pedig itt vagyunk, érzem rajta, hogy ő sem vágyik jobban a társaságomra, mint én az övére. És mégis itt vagyok, nem hátat fordítva neki és elindulva az ellentétes irányba, mert attól, hogy nem kért belőlem, még a testvérem és továbbra is számíthat rám, ha szüksége van a segítségemre. - Megvagyok, köszönöm. És te? – nincs ebben hazugság, tényleg megvagyok. Jól vagy rosszul, olyan mindegy, sosem terheltem a dolgaimmal senkit és nem is szándékozom ezt elkezdeni. Nehezen nyílok meg, sokkal inkább szeretek bezárkózni és hagyni, hogy minden testvérem azt gondoljon rólam, amit akar. Nem az én dolgom az ő gondolataik vagy az ő életük. Mindig távol állt tőlem, hogy beleavatkozzak abba, ami nem rám tartozik. - Igen, mert elkerültelek. Nézd Yee, nem hazudok neked, mert annál jobban tisztellek, minthogy ezt megtegyem. Szerettem volna, ha tudod, megértettem, amit mondtál és inkább békén hagytalak. – a számhoz emelem a cigimet és ismét beleszívok mélyen. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a telefonnak két vége van és szerintem ő is tudja hol lakom, nem csak én, hogy ő hol, ebből következően pedig azt feltételezem, hogy ő pontosan annyira került el engem, mint én őt. Mindig kettőn a vásár, nem igaz?!! - Most sem volt szándékomban megzavarni. Az elmúlt másfél napot idekint töltöttem és nem messze hagytam a cuccaim. Megéreztelek és nem akartam köszönés nélkül lelépni. – mert az gyáva lett volna és indokolatlan. És az bőven elég volt, hogy a legutóbbi találkozásunkkor sajnálni kezdett. Mégis mit? Hogy eljött velem vacsorázni vagy azt, hogy nemet mondott és nem kért belőlem? Okkal döntött úgy, hogy megtette amit, akkor pedig nincs semmi oka arra, hogy sajnálkozzon és ezzel megalázzon.
- Ezt örömmel hallom - válaszolok őszintén, tényleg örülök, hogy megvan, habár korántsem kielégítő a válasz - Köszönöm kérdésed, én is magvagyok - használom szándékosan az ő kifejezését, habár ahogyan nála is, úgy nálam is teljesen őszinte. Halovány mosolyra görbülnek ajkaim, én tényleg örülök neki, hogy látom őt. Sejtettem, hogy ilyen áll a háttérben, mégis, így kimondva kissé letaglóznak a szavak. Nem tagadom, habár így belegondolni én sem gondoltam, de én sem kerestem őt. Vártam és szerettem volna, ha keres, de én magam semmit sem tettem az ügy érdekében és ezt így, ráébredve az igazságra, nagyon is bánom. Szavaira mindössze egyetlen bólintással reagálok, hiszen nem tudok mit mondani. Tudomásul vette és megértette a szavaimat, ezért inkább békén hagyott. Miért nem érzem ettől jobban magam? - Ez kedves tőled - ezúttal is őszinték a szavaim, valóban így ítélem meg, hiszen megtehette volna, hogy elmegy anélkül, hogy köszönt volna, tudomást sem véve arról, hogy én itt vagyok. Leeresztem az íjat, hiszen beszélnünk kell. Mert az nem állapot, hogy elkerüljük egymást és csak akkor találkozunk, amikor a sors úgy alakítja és egészen véletlenül egymásba botlunk. Nem lesz minden ugyanaz, de egy próbát megér, nem igaz? - Figyelj, Tipi, nem tudom, te hogy állsz ehhez az egészhez és mit érzel, de nekem cseppet sem kellemes ez a helyzet, ami kialakult kettőnk között - a tekintetét keresem, szeretném látni a szemeit - Fontos vagy nekem és nem tudom, miért érzem, de nem hagy nyugodni a gondolat.. Félek, hogy azzal, amit legutóbb mondtam neked, nem csak a közeledésedet utasítottam vissza, hanem elveszítettem egy jó barátomat is - osztom meg vele az aggodalmamat, mert az, hogy így kell összefutnunk és megbeszélnünk ezt az egészet, elszomorító. És nem csak ő a hibás, én is ugyanannyira bűnös vagyok ebben az egészben, mert én is felemelhettem volna a telefonkagylót.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Egy bólintással veszem tudomásul a szavait, miszerint ő is éppen annyira van meg, mint én. Nem kenyerem az erőszakos válasz kicsikarás, mindenki annyit oszt meg velem, amennyit akar vagy jónak lát. Így aztán nincs is mit hozzáfűznöm. - Valóban az lenne? – nem gondolnám, hogy különösen kedves dolog volna, hogy megértettem, nem kér belőlem. Szerintem teljesen normális, hogy tiszteletben tartom az akaratát. Jobb volt mindkettőnknek, hogy nem találkoztunk egy darabig és azt hiszem a jövőben is jobb lesz, ha a szükségesnél nem érintkezünk többet. Figyelem, ahogyan leereszti az íját. Ismét beleszívok a cigimbe és kíváncsian várom, hogy mit akar majd mondani, mert az iménti mozdulatából egyértelműen arra következtetek, hogy lesz még folytatás. És nem is tévedek. Nem kerülöm el a tekintetét, állom azt, ahogyan rám néz, ahogyan az íriszeim után kutat. Szemeim kissé összébb szűkülnek, ahogyan hallgatom őt, érzelmeket pedig nem adok ki, sem a pajzsom résén keresztül, sem pedig azzal, hogy megváltozna a mimikám. Ugyanolyan kissé talán mogorvának nevezhető képet vágok, mint bármikor máskor. Nem reagálok azonnal a szavaira, hagyok némi szünetet. Nem a hatás kedvéért, hanem, mert betelik egy-két pillanatba, amíg megemésztem a hallottakat. Vajon tényleg ennyire sekélyesnek tart, hogy azt hiszi, csak azért, mert nem fogadta a közeledésemet, már nem vagyok többé a barátja, a testvére, a farkas, akit ugyanúgy hozzá és a többiekhez is köt a tetoválása, mint mindegyikünket?! Ennyit gondol csak rólam, néz ki belőlem?! Megint beleszívok a cigimbe mélyen és lassan fújom ki a füstöt, majd pedig teszek két lépést a nőstény felé lassan, végül pedig megállok. - Tényleg ezt gondolod rólam, Eeyeekalduk? – nincs a hangomban felháborodás, csalódottság viszont annál több. Sok mindenkitől számítok sok mindenre, de az valahogy meg sem fordult eddig a fejemben, hogy pont Yee lesz az, aki majd azt hiszi, csak azért, mert valami nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, többé már nem fog számítani nekem a személye. Lassan megcsóválom a fejem, megszakítva ezzel a szemkontaktust és hagyva kis időt arra, hogy ő is, én is emésszük a hallottakat. - Nem. Nem veszítettél el, mint testvért. – szögezem le végül. Ez a kötelék erősebb, mint egy szimpla barátság vagy, mint bármilyen más felállás kettőnk között. Erősebb és mélyebb a többi kapcsolatformánál, arról nem is beszélve, hogy összekötnek minket az évszázadok, csak mi tizenhárman tudjuk, hogy milyen érzés annyi évszázadon át élni, küzdeni, segíteni a farkasainkat, jó irányba terelni, gyakran keménynek és kegyetlennek lenni a saját leszármazottainkkal és végül pedig képtelennek lenni a halálra. Nem is értem, hogyan feltételezhette, hogy elveszít?! És ez elszomorít. - Sajnálom, hogy úgy érzed, csak ennyi van bennem… Hogy elfordulok tőled azért, ami a legutóbb történt közöttünk. De azért nem kérek bocsánatot és sajnálkozni sem fogok, mert jobban érdekelsz, mint a többieket. Ahogyan azért sem, mert szerettem volna, ha kikapcsolódsz és történik veled valami, ami érted van és nem pedig másért. Ezért vittelek el az étterembe. – persze, nyilván én is élveztem a társaságát, magamért is volt a dolog, ezt sosem cáfoltam. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután vagy, hogy mit gondoljak róla, hogyan érezzek vele kapcsolatban. De a távolságtartás segít.
- Nem értelek… - ráncolom a homlokom, nem értem a csalódottságát, mindazt, amit a hangjával tükröz felém. Van egy olyan sejtésem, hogy igencsak félreértettük egymást, nem csak ő engem, én is őt. Ez pedig már közel sem kellemes. A barát és a Testvér nálam nem ugyanaz a fogalom, mindkettő mást jelent. Nem szólalok meg, várom a folytatást, mert véleményem szerint lesz még és nem is kell túl sokat várnom rá. Az a kevéske idő mégis végtelenségnek tűnik, kellemetlen és fájó a helyzet, amibe belesodortuk önmagunkat. - Persze, hogy nem veszítettelek el, mint Testvért. A múlt, a vér, a lapockánkon megjelenő szimbólum összeköt, történjék bármi, mindig is Testvérek maradunk. Én azonban félek, hogy egy barátomat veszítettem el. Tizenkét Testvérem van, barátom viszont annál kevesebb - fűzöm csendesen hozzá, mert kezdem sejteni, hol csúszott félre ez az egész. Vannak olyanok a Testvérek között, kikkel összeköt a vér, mégsem lennék képes arra, hogy olyan nyíltan beszélje velük, mint mondjuk Kilaunnal. Vagy, hogy olyan dolgokat tegyek velük, mint mondjuk Tipvigut-tal. Kétlem, hogy például Unalaq-nak sikerült volna rávennie arra, hogy megfürödjek vele a Chenában, vagy hogy beüljek mellé abba a furcsa szerkezetbe, amivel együtt csúsztunk le a havas lejtőn. Minden Testvérem fontos számomra, de vannak, akik kedvesebbek a szívemnek. Tipvigut is ilyen. - Fontos vagy nekem, Tipvigut, a kettőnk között lévő kapcsolat nem volt átlagos, sokkal több volt, mint valaki mással - mint más Testvéremmel - és félek, hogy ezt a kapcsolatot tettem tönkre. Lehajtom a fejemet, a cipőm orrát kezdem tanulmányozni. Kínosnak érzem, hogy ezt ennyire meg kell magyarázni és az is rosszul esik, hogy azt hitte, ilyeneket gondolok róla. De nem adok hangot ennek, megtartom magamnak, csupán a helyzetet szeretném tisztázni. - Tipvigut, hát nem veszed észre, hogy mi történt? - teszem fel a kérdést kissé már kétségbeesetten, egyik kezemmel túrok a hajamba, hogy aztán rámarkoljak a tincsekre, alsó ajkamba harapok, kezem visszaesik, mély levegőt veszek. - Nem kerestelek. Nem kerestél. Valami megváltozott kettőnk között. És nehogy azt hidd, hogy emiatt téged hibáztatlak, mert én is ugyanannyira benne vagyok a dologban, mint te. Nem kérem a bocsánatodat, és igazán hálás vagyok mindazért, amit értem teszel. De nem tudok megváltozni. Nem tudom a saját érdekeimet előrehelyezni egészen addig, amíg látom, hogy valakinek szüksége van rám. És itt sok mindenkinek van szüksége rám, Tipvigut. Nem csak a leszármazottaimnak, hanem a Testvéreimnek. Kilaunnak. Annyi minden történt vele és félek, hogy így sem tudtam annyira mellette állni, mint szerettem volna. Ostorozom magam sok minden miatt és hiába mondaná bárki is, hogy ne tegyem, én megteszem. Miért? Mert ez vagyok én. Nem tudok és nem is akarok megváltozni. Vannak fontosabb dolgok az életemben, mint a saját boldogságom. Egyszer már kijutott belőle és annak is csúfos vége lett. Számunkra nem létezik olyan, hogy boldogság. - Sajnálom… - suttogom a szavakat, miközben ugyanúgy állok ott, mint az előbb. Megsemmisülten, sajgó mellkassal. Tud valakinek a lelke is fájni? A megannyi fizikai kín semmi ahhoz képest, amit a léleknek kell elviselnie. A pillanat, amikor először találkoztam itt Kilaunnal. Amikor a bálon a számomra legfontosabb két személy egymásnak esett. A Vörös Hold. Vagy éppen ez a pillanat. És akkor csak azokat soroltam fel, amik itt, Fairbanks-ben történtek. Kétségbeesett vagyok és nem tudom, hogyan tovább. Magatehetetlen düh tombol bennem, saját magam irányába. Könnybe lábad a szemem, észre sem veszem. Annyira nem ezt szerettem volna…
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Figyelem, ahogyan ráncolja a homlokát, hallom a szavait is, de nem válaszolok azonnal, hagyom, hogy nyugodtan kifejtse, amit szeretne. Ha egészen őszinte akarnék lenni saját magammal szemben, akkor bizony hosszasan kellene boncolgatnom azt, hogy mit is jelent nekem ez a nőstény pontosan. Barát, testvér vagy bármi egyéb, esetleg ezek vegyítése is egyszerre, de eszem ágában sincs hosszasan törni rajta a fejemet. Egész egyszerűen azért, mert én ilyen vagyok. Nem agyalok, nem foglalkozom olyan érzésekkel, amikkel nem akarok törődni. Különben is mi értelme lenne?! - Nem veszítesz el Yee. Amíg a Szellemek élni hagynak, addig itt leszek. – pillantok rá a képembe hulló hajam alól, majd megint beleszívok a cigimbe. Megmelengetik a bensőmet a szavai, de valahol egy kis keserűség is mérgezi ezt az egészet, amit igyekszek elfojtani magamban. - Te is nekem Eeyeekalduk. – szerintem nem is tudja, hogy mennyire és valószínűleg soha nem is fogja megtudni. Nem szándékozok senkit sem beavatni abba, hogy mit is gondolok, mi több, én magam sem szeretek agyalgatni, ezt meghagyom annak, aki örömét leli benne. - Nem tettél tönkre semmit sem. Ne marcangold magad emiatt. – kissé megfeszülök, ahogy látom a cipője orrát bámulni. Még én sem tudom, hogy hová is fogunk kilyukadni és mi lesz ennek az egésznek a vége. Az tény, hogy kellemesebb volt elkerülnünk egymást a vacsora óta és most nem olyan fesztelen a hangulat közöttünk, mint volt, de könyörgöm, éppen eleget éltünk és megéltünk már ahhoz ezen a sártekén, hogy ne okozzon komolyabb problémát ez az egész közöttünk hosszabb távon. Kifakadására arcának vonásait kezdem el tanulmányozni és nem mondom, hogy nem lep meg vele, de nem mutatom ki. Ajkába harap, tincseibe túr és egy szuszra osztja meg velem, ami bántja és szívesen szakítanám félbe, hogy ezt fejezze be és miattam ne aggódjon, amikor közli, hogy a saját érdekeit nem helyezi másokéi elé és itt túl sokan vannak, akiknek rá van szükségük. Szavaira megfeszülnek az izmaim, felér egy gyomron rúgással, amit mond. Ez az egész nem csak róla szólt volna, rólam is. Kövezzen meg bárki a saját önzőségemért, nagy ívben nem érdekel. De az én szerepem és jelenlétem nem számít. Talán igaza van, talán nem, de jelen pillanatban sértett önérzetem az, ami szeretné jelét adni annak, hogy bizony ő is jelen van. Összepréselt ajkakkal hallgatom végig, energiáim szorosan, hömpölyögve ölelnek körül, és mire a nevemet ejti ki, addigra egy közelből felszálló madár mozgását követem tekintetemmel. Egészen addig, míg el nem suttogja, hogy sajnálja. Ezzel pedig eléri, hogy íriszeim ismét rá kormányozzam, mi több, a testem akar válaszolni neki, így egyetlen másodperc sem telik el, már ott vagyok előtte és szorosan magamhoz vonom őt, ahogy átölelem. Pedig nem gyakran szokásom eme gesztus. Ha bárki látott volna minket kívülről, mozgásomat képtelen lett volna lekövetni, gyorsaságom az emberi szem számára felfoghatatlan. Könny sós illata költözik az orromba, haját simogatom és másik karom szorosan, erősen tartja őt. Kivárom, míg megnyugszik kicsit (ha megnyugszik) majd elhúzódom tőle annyira, hogy egy csókot leheljek a homlokára. Haja helyett az arcélén simítok végig és íriszei után kutatok. - Nem kell egyedül cipelned. – a súlyt, a terhet, a béklyót, bármit. Elsuttogom csupán, komolyan gondoltam és mondtam, hogy jobban érdekel, mint a többiek. És elveszíteni sem fog, mint barátot vagy testvért. Remélem most már elhiszi.
Amíg a Szellemek élni hagynak minket, addig itt leszünk. Csak az nem mindegy, hogy hogyan. Úgy élünk majd egymás mellett, ahogyan az elmúlt hetekben? Nem keressük egymást, mert egyszerűen kellemetlen, ami történt, kényelmetlen volna a másik társasága? Vagy képesek leszünk túllendülni ezen az egészen, hogy talán minden olyan legyen, mint a vacsora előtt volt? Bízom benne, hogy elég évszázadot tudunk a hátunk mögött ahhoz, hogy egy ilyen ne jelentsen problémát nekünk. Aztán csak mondom és mondom, nem törődök azzal, ahogyan az arcvonásai változnak, ahogyan az energiáira sem figyelek, próbálom kizárni ezen részét. Amikor elfordítja rólam a tekintetét és valamit kezd el pásztázni a távolban, legszívesebben rákiáltanék, hogy figyeljen rám, hiszen hozzá beszélek! De nem hagyom abba a mondandómat, neki is ugyanolyan nehéz ez a helyzet, mint nekem. Hirtelen terem előttem, amikor ajkaim elsuttogják az utolsó szavamat, karjaiba von, én pedig nem ellenkezem. Nem tudok ellenkezni, mert jól esik. Mert szükségem van rá. És ennyit talán megengedhetek magamnak. Pár pillanatnyi nyugalmat és békességet. Észre sem veszem, hogy valóban sírok és magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan miért. Azért, mert egyszerűen csak jól esik, hogy visszakaptam, vagy azért, mert igaza van, mert nekem is vannak vágyaim, amik soha nem teljesülhetnek be. A homlokcsóknál lehunyom a szemem, a simításának nyomán pedig libabőr fut végig rajtam. Gyengéden fogok rá a csuklójára, hogy elvonjam az arcomtól, de egyelőre nem eresztem el. - Köszönöm - a tokromban képződött gombóc miatt ezúttal sem több a hangom suttogásnál, halovány mosolyra görbülnek ajkaim. - Ne tedd nehezebbé, kérlek… - továbbra is halkan beszélek, talán egy csipetnyi vágy érződik a hangomban, mintha valóban vágynék utána, vágynék azután, ami tudom, soha nem lehet a miénk. Ha valamit, hát ezt az egyet nagyon jól megtanultam. Nem saját magunk miatt vagyunk itt és járjuk az utunkat. - Számunkra nem létezik olyan, hogy boldogság - eleresztem a karját, hogy hátrébb lépjek, kézfejemmel törlöm le a könnyeimet, elfordítom a tekintetem, az íjamat keresem. Nem szeretném tovább pedzegetni ezt a témát, már elmondtam egyszer, hogy mi a véleményem, hogy mit gondolok, hogy mi mindent veszítettem már el. Még egyszer képtelen volnék azt átélni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Átölelem, a karomba vonom, mert így érzem helyesnek. Nem gondolkozom azon, hogy mit is teszek éppen és nem is kell, a mozdulatok magától értetődőek és olyan természetesek, mintha mindig is ezt tettem volna, támaszt nyújtottam volna másoknak. Pedig ez koránt sincs így. Homlokon csókolom mindenféle egyéb vagy hátsó szándék nélkül, csak, hogy megnyugtassam, hogy érezze, valóban mellette állok itt és most. Feltűnik a libabőr, ami végigpettyezi őt érintésem nyomán és ezzel együtt össze is zavar. Hiszen egészen egyértelműek voltak a szavai, az elutasítása és az, hogy a testvérének, a barátjának tart, semmi egyébnek. Most azonban máshogyan reagál rám és az érintésemre, amit pedig nem értek. Nem így, nem ebben a helyzetben. Ráfog a csuklómra és elvonja a kezemet az arcától. Engedek a finom és határozott mozdulatnak, miközben kíváncsian várom, hogy mit fog mondani, mert a reakciói, a testbeszéde és a mozdulatai ellentmondásosak számomra. És amikor megszólal, a hangjából tisztán kiérződik az a cseppnyi vágy, ami pont az ellenkezőjét éri el annak, mint, amit a szavaival sugall. Eeyeekalduk mit csinálsz, mondd?! Hosszas csend áll be közénk, de nem azért, mert nincs mondanivalóm a számára, csupán nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem akarom nehezebbé tenni számára, ahogyan a magam számára sem, de összezavar amit tesz és amit mond, hogy azt meg se említsem, ahogyan reagál és amilyen a hanghordozása. Végül pedig ismét az ő hangja csendül, és kibontakozik az ölelésemből. Összeszűkülő szemréseimen át figyelem őt, ahogyan másfelé kezd figyelni, jelezve ezzel is, hogy le kívánja zárni témát. Pont most?! - Ezt már én is megtanultam, hidd el. – morgom az orrom alatt röviden. Pedig most talán elmesélném, hogy ő is tudja azt, amit senkinek sem meséltem el igazán. Eska tudott róla, de sosem kérdeztem arról, hogy honnan is. És csupán pár szóval illettem a témát, amikor szóba került nem is olyan régen, de koránt sem beszéltem el az egészet töviről-hegyire. Mert nem tartozik másra. Most azonban – életemben először – késztetést érzek arra, hogy megosszam valakivel… vele. - Ettől függetlenül viszont… – itt azonban befogom a számat. Megkért, hogy ne tegyem nehezebbé, hát nem fogom. Én ezzel mutatom meg Eeeyeekalduk, hogy valóban fontos vagy nekem. Én, a Jégvihar, engedek a kérésednek. - … legyen, ahogy akarod. – szusszanok végül beleegyezően. És még egyet is értek vele, olyan nem létezhet, hogy valaha is gyengévé váljak megint. Egyszer beleestem ebbe a hibába három és fél évszázada és csúfondárosan elbuktam. Még egyszer nem kívánom megtenni. Tulajdonképpen hálásnak kell lennem ennek a nőstények, de valahol mélyen, lelkem csökött részének egy egészen apró kis zugában, mégsem ezt érzem.
Nehéz lenne megmondani, hogy jelen pillanatban mit is érzek pontosan. Vannak az olyan esetek, amikor az ember szíve kétfelé húz és képtelen meghozni a döntést. Tiltakoztam a vacsoránál, persze, hogy tiltakoztam, hiszen a múltat elengedni nehéz, ugyanakkor az is ott volt és még mindig benne van a dologban, hogy elveszítettem a lányaim és a férjemet, azért, mert én naivan azt hittem, lehetek boldog. Nem tudnám még egyszer elviselni azt, hogy elveszítsek valaki olyat, aki fontos nekem, csak azért, mert én azt szerettem volna, hogy nekem jó legyen. Hogy nekünk jó legyen, hogy együtt boldogok legyünk. Nem merek egy ilyet megkockáztatni. - Akkor tudod, hogy miről beszélek.. - jegyzem meg csendesen, együtt érző, halovány mosolyra húzva ajkaimat. - Mi történt? - kérdezek rá, de egyáltalán nem tolakodó a kérdésem, nemleges választ is elfogadok, teljes mértékben elfogadom, ha nem szeretné velem megosztani mindazt, ami vele történt, de tudnia kell, hogy itt vagyok és szívesen meghallgatom. És nem azért, mert mindenkivel ezt csinálom, hanem azért, mert fontos nekem és valóban érdekel. Mert talán úgy neki is könnyebb lesz. Rá emelem a tekintetemet, amikor belekezd a mondatba, azonban nem fejezi be, aminek ezúttal sem tudom, hogy örüljek, vagy inkább bánkódjak miatta. Jobb lesz így mindkettőnknek, hidd el. - Elmondhatatlanul sokat jelent ez nekem, Tipvigut - húzom ismét mosolyra a számat. Tudom, milyen nehéz elengedni valakit és tiszteletben tartani a kérését. Örökké hálás leszek neked ezért, Testvérem. - Köszönöm - utolsó szavam, mellyel remélhetőleg pontot tehetek ennek az egésznek a végére. Felesleges tovább nyújtani, hiszen mindkettőnknek kellemetlen lehet. Inkább mély levegőt veszek és hátat fordítok neki, hogy az előbb a földre tett íjat vegyem ismét a kezembe. - Ha gondolod, maradj nyugodtan, de megértem, ha inkább elmennél - pillantok hátra a vállam fölött egy kis mosoly kíséretében. Örülnék, ha maradna, de azt is elfogadom, ha inkább egyedüllétre vágyik most. Lehet valóban könnyebb lenne úgy. Azt viszont biztosan nem hagyom, hogy ismét előforduljon egy olyasmi, mint most. Ő a Testvérem és a barátom, történjék bármi.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Igen, tudom, hogy miről beszél. Jobban, mint szeretném, mi több, igazság szerint jobban örülnék, ha nem lennék gazdagabb ezzel a tudással. De ami történt, megtörtént, változtatni nem lehet rajta, a következményekért pedig súlyos árat fizettem. Mikor azt kérdezi, hogy mi is történt, szusszanok egyet és bár szívesen avatnám be az egész történetbe, elejétől a végéig mindent elmesélve, azt hiszem nem fogom megtenni. Nem nekem való ez, akkor sem, ha életemben először késztetést érzek rá. Túl régen történt, túlságosan nagyot buktam miatta. - Tényleg érdekel? – emelem rá barna íriszeimet. Tudom, hogy akkor is meghallgatna, ha éppen nem feszíti szét a törődés és kíváncsiság, de nem fogom kiszúrni a szemét egyetlen mondattal, így ha érdekli a történet, akkor egy hosszabb változatba szeretném beavatni, ha nem is a teljes egészébe. Akkor is, ha nem tudok majd mindent töviről hegyire elmesélni, mert egyszerűen nem olyan vagyok, akinek erről könnyű vagy természetes lenne beszélnie. Az emlékeim megéléséhez nincs szükségem közönségre és egyébként sem szeretek érzelegni. Most viszont, ha be akarom őt avatni, akkor tudnom kell, hogy valóban érdekli-e. Nem szánalomból vagy együttérzésből, hanem miattam. Figyelem, ahogy szavaim nyomán rám emeli kéklő íriszeit, amelyekben egy kicsit talán el is veszek, és biztosítom arról, hogy úgy fogok tenni, ahogyan kívánja, nem nehezítem meg azt, ami már most sem könnyű egyikünknek sem. - Nincs mit megköszönnöd. – jelentem ki határozottan, hogy ne hagyjak benne kétséget afelől, mennyire is komolyan gondolom a dolgot, de valójában ezzel nem sikerült elvágnom magamban, azt, amit érzek. Ez azonban nem az ő gondja, hanem az enyém és ennek fényében sosem fog róla tudomást szerezni. Nem én leszek az, aki kihasználja őt és tovább terheli, amikor teljesen szükségtelen. Figyelem, ahogyan a kezébe fogja az íjat, én pedig maradok a helyemen, és csak őt nézem. Megint – mint eddigi életem folyamán szinte mindig – megkeményítem magam és arra gondolok, hogy a feladatunk sokkal fontosabb, mint mi magunk. Ebben igaza van. - Mit szeretnél Yee, menjek vagy maradjak? – tudom, hogy megértené, akárhogyan is döntök, de most a dolog rajta áll. Ha azt akarja, hogy maradjak, hát maradok, ha nem, akkor nem fog sok időbe telni, hogy eltűnjek. Nem arról van szó, hogy ne tudnám meghozni a magam döntéseit, de még mennyire, hogy megtudom! Hanem arról, hogy érezze, mellette állok és nem veszített el sem Testvérként, sem barátként. Minden egyéb ami bennem dúl, az elhanyagolható az ő kívánalmaihoz képest.
- Ha nem így volna, nem tettem volna fel a kérdést - ismét mosolyra görbülnek ajkaim, csupán egyetlen szívdobbanásnyi időre hallgatok el. - Igen, érdekel. És nem azért, mert tudom, hogy így van jól, vagy azért, mert egyszerűen ilyen vagyok. Hanem azért, mert valóban érdekel, valóban kíváncsi vagyok rá. Ráadásul ez olyan dolog, amibe minden bizonnyal nem sokakat avat be, így még megtisztelő is, hogy velem megosztaná, hogy méltónak tart egy ilyen dologra. Ha belekezd, hát figyelmesen hallgatom, minden egyes szavát, minden egyes pontot, mert valóban érdekel. Mert megismerhetem a múltját, egy olyan darabot, ami minden bizonnyal ugyanolyan meghatározó, mint az én elvesztett boldogságom. A határozott válaszra nem reagálok, csupán egy bólintással tudom le az egészet, szívem szerint azonban ellenkeznék és talán felesleges is titkolnom, Tipi is ugyanolyan jól tudhatja. Szerintem igenis van mit megköszönnöm. Tipvigut valóban rá figyelt és figyel most is, szem előtt tartja a kívánságom, a vágyam és be is tartja azokat. Ritka az ilyen dolog az én életemben, pontosan ezért becsülök meg minden ilyen pillanatot és adok hálát érte. Kérdését hallva azonban ráharapok az alsó ajkamra, hezitálok, mert magam sem tudom, mit szeretnék. Pontosan annyira örülnék annak, ha maradna, mint annak, ha elmenne. Mégsem hezitálok sokat, nem szeretném, ha rossz néven venné, mert nem azon gondolkodom, hogyan csomagoljam szép köntösbe azt, hogy elmenjen, vagy nem magamat győzködöm amellett, hogy maradjon. Egyszerűen csak nehéz a döntés. - Maradj, kérlek - döntök végül emellett az opció mellett, lehet, hogy a nehezebb utat választom, de szükségem van rá. Mint Testvéremre, mint barátomra. - De csak ha neked nem kényelmetlen - osztom meg vele azt is, mert akármennyire is jól esik, hogy ezúttal ő helyezi az én érdekeimet a sajátja elé, nem én volnék, ha nem tenném fel a kérdést. Nem elüldözni akarom, ugyan, dehogy! Mindössze nehezen tudom elfogadni a tényt, hogy most igenis engem helyez előre. Furcsa és szokatlan, de mindenképpen jó érzéssel tölt el. - Mit szólsz egy baráti kis viadalhoz? - mosolyodtam el, ahogyan megemeltem kissé az íjat, kíváncsi voltam, mennyire kopott meg az évszázadok alatt a tudatása. Én már az előbb gyakoroltam, szóval ha benne vagy, pár lövés erejéig átnyújtom az íjat, hogy pár almát kipakoljak, közelre és távolabbra is. Mivel nem lesz elég alma, ha rábólint, majd alkalmazkodunk és valamelyik fatörzse lövünk, szerintem képesek leszünk megoldani. A lényeg, hogy oldjuk kicsit a hangulatot és előcsalogassuk azt a felhőtlen hangulatot, ami mindig is jellemző volt az együtt töltött időnkre.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Arcvonásait figyelem és mikor azt mondja, hogy valóban érdekli a dolog, veszek egy mély levegőt és lassan eresztem ki azt tüdőm mélyéről, de nem kezdek bele azonnal, mert meg kell rágjam magamban, egyáltalán hol kezdjek hozzá. Eskának sem beszéltem róla könnyen, valószínűleg sosem fogok senkinek. Hogy egészen pontos legyen többé egyáltalán nem fogok, ezen a két nőstényen kívül mással nem szeretném megosztani. Így sem egyszerű bárkinek is megnyílnom és elárulnom bármit is, ami a gyengeségem bizonyítéka. - A halálom előtt ismertem valakit, aki fontosabbá vált, mint amit megengedhettem volna magamnak. – lassan kezdek bele, és bár a történetet a maga teljességében szeretném megosztani vele, nem vagyok abban biztos, hogy sikerülni is fog. Sosem voltam jó ezekben a típusú beszélgetésekben. Pontosabban alapvetően a társalgásokat nem nekem találták ki. Mindig olyan voltam, aki sokkal inkább a tettek embere és farkas volt, most sincs ez másként. - Ember volt. – teszem hozzá és ahogy elnézem Yee mostani vonásait, írisze kékjét, haja barnaságát, arcának lágyságát, előttem van Lisbeth. Nem csak azért, mert róla beszélek, hanem, mert Eeeyeekalduk jelenlegi külseje hihetetlen mása a nőnek, aki ennyit számított nekem egykoron. Ezt azonban nem akarom elárulni még ennek a nősténynek sem. Nem akarom, hogy azt gondolja, nem önmagáért számít nekem, mert ez nem igaz. Csupán tényszerű a hasonlóságuk, ezt azonban elég nekem tudni. - De nem érdekelt. Ahogyan az sem, hogy tudtam, nem lenne szabad mellette lennem. De mondd Eeyeekalduk, kire hallgat a Jégvihar? – keserű és halvány mosoly terül szét a képemen. Választ nem várok, így folytatom, amit elkezdtem. - Önmagára sem. – szusszanok végül és az események sora egymásutánban tör fel emlékezetem mélyéről. - Nem érdekelt semmi és senki, mert hittem, ha én nem tudom megvédeni, akkor… olyan nincs, hogy nekem ne sikerüljön. – mert a leggyorsabbnak igen is illik a halált is megelőzni és korábban megérkezni, hogy a képébe nevessen. Csakhogy ez egyáltalán nem így van. Ma már tudom, akkor viszont még szerettem dacolni vele és megmutatni, hogy én vagyok az egyetlen, aki megszökhet előle és vihet magával akit csak akar. - A helyi falkavezér beharapta a tudtom nélkül. Már jóval azelőtt eldöntötte, hogy én megismertem volna és mire kiderült, addigra késő volt. Nem élte túl az átváltozást. – nekem sosem fordult meg a fejemben, hogy farkassá tegyem. Túl tökéletes volt ahhoz a világhoz, amit mi teremtettünk. Mi tizenhárman. Sosem szántam neki ilyen jövőt, nem érdemelte meg, hogy abban a véres világban éljen, amiben farkas törvények uralkodnak. Akkor sem, ha ők a mi családunk. - Képtelen voltam elfogadni, hogy nem értem oda időben. Dühös voltam és végtelenül sértett. Lemészároltam a falka jó részét és felgyújtottam a várost. – megráncolódik a szemöldököm, tessék Yee, most már ismered a történetet, a tetteimet, amiért halált érdemeltem. A száraz tényeket, de ami mögöttük van, annak nem sok köze van a rideg tényekhez. - Azt hittem, hogy egy emberöltőnyi boldogságot elvehetek én is, de hatalmasat tévedtem. Ezt pedig azóta sem engedtem meg magamnak. – mostanáig. Pontosabban… egyikünknek megvan a józansága ahhoz, hogy észnél tartson. Most nem követem el azt a hibát, mint akkor, nem esek ugyanabba a hibába, nem fogok ismételten elbukni. Köszönöm ezt neked Önzetlen. - Ennyi lenne a történet. – fejezem be végül és összepréselem ajkaimat szorosan. Nem tudom, hogy akarja-e, hogy maradjak vagy sem, így megvárom, hogy ő döntsön. Mikor pedig közli velem, hogy mit szeretne, egy fő bólintással jelzem, hogy rendben van, maradok. Odasétálok hozzá és megállok mellette. Átveszem az íjat tőle, ujjaim közben pedig az övéhez érnek. Tekintetem az övére vándorol és bár ígéretet tettem, hogy nem teszem nehezebbé a dolgot, valamit még tudnom kell, éreznem. - Neked, a kedvedért megteszem Yee, nem nehezítem meg. De előtte engedd meg kérlek, hogy a magam módján zárjam le. - kérem tőle és ha valóban engedélyt ad, akkor a saját gyorsaságom sebességével nyúlok finoman a tarkójához és egy pillanattal később, puha, lágy, apró búcsúcsókot lehelek ajkaira, én így zárom le azt, amit nem engedhetünk meg magunknak, ami nekünk nem jár. Én ezzel leszek képes arra, hogy betartsam az ígéretemet neki. Az egész nem tart sokáig, végül pedig eleresztem őt és ellépek tőle. - Köszönöm, hogy a Testvérem vagy és a barátom. – szólalok meg halkan és visszaadom neki az íjat. Jobb, ha most mégsem maradok. - Felhívlak, de most remélem nem haragszol, ha… – azt hiszem érti, hogy mire is gondolok. Még egy utolsó apró mosolyt küldök felé, hogy tudja, nem haragszom, elfogadtam a döntését. Megfordulok és egy szívdobbanásnyi idővel később már ott sem vagyok.
Türelmesen várakozom, bármennyit képes volnék csendben álldogálni előtte, tudom jól, hogy ez egyáltalán nem könnyű téma, nyilván időre van szüksége, hogy összeszedje a gondolatait, ezt pedig teljes mértékben meg tudom érteni. Ugyanolyan csendben figyelek, amikor belekezd a történetbe. Amikor megtudom, hogy egy ember iránt táplált gyengéd érzelmeket, már sejtem, hogy nem lesz túl jó vége a történetnek. Ám közel sem ilyesmi folytatásra számítottam, mint ami valóban Tipviguttal és a lánnyal történt. A tehetetlen düh szülte cselekedeteket hallva lehajtom a fejemet. Lemészárolta a falka jó részét és felgyújtotta a várost. Szeretném azt mondani, hogy megértem, hogy jogos volt, de képtelen vagyok. Egy egész város.. hány ártatlan ember veszítette életét akkor? Sóhaj szökik ajkaimról, fájdalmasabb történet volt, mint amit el mertem volna képzelni. A fájdalom néha olyan cselekedetekre késztet minket, amiket később megbánhatunk, amik hatalmas katasztrófához vezethetnek. - Sajnos vannak olyan dolgok, amik számunkra nem adathatnak meg.. - húzom szomorkás mosolyra a számat, célozva mindezzel a boldogságra. Nekem is részem volt benne, mégis kitéptek belőle, kénytelen voltam mindent magam mögött hagyni, mert be kellett lássam, ilyen élet számomra nem létezik. Hiszen én nem ezért járom a világot. - Köszönöm, hogy megosztottad velem - simítok felkarjára, ezzel mintegy hálámat és együttérzésemet is kifejezve neki. Hálás vagyok neki, amiért beavatott ebbe a történetbe, amiről bizonyára nem sokan tudnak, sokat jelent nekem. Szeretném elterelni a borongós gondolatokat, az aprócska fekete felhőket és könnyedebb téma irányába lavírozni, barátként viselkedni, együtt nevetni és jól szórakozni. Pontosan ezért invitálom őt egy baráti versenyre, elveszi tőlem az íjat, már készítenék néhány almát, akármit, de a tekintete maradásra késztet, tudom, még mondani szeretne valamit, éppen ezért állok meg előtte. A kérését hallva enyhén nyílnak el ajkaim, sejtem, mit szeretne, egy lényem ordít, hogy állítsam meg, hogy mondjak nemet, míg a másik pontosan annyira szeretne, mint Tipvigut. Végül bólintok, talán méltó befejezés lesz valóban, lezárjuk végérvényesen mindazt, ami még csak el sem kezdődött. Mindkettőnknek jobb lesz így ,higgy nekem, Tipvigut. Apró, gyengéd csókkal illeti ajkaimat, én pedig lehunyom a szemeimet, pillanatnyi időre elengedek mindent, a tiltakozásom, a józan eszem és hagyom, hogy az érzés magával rántson. Egyetlen pillanat csupán, egyetlen szívdobbanás s véget is ér, mégis kell egy kis idő, mire képes leszek kinyitni a szemeimet. Gondolhatnám, hogyha ezt megtettük, ha ennyi kellemes volt, akkor csak sokkal nehezebb lesz megálljt parancsolni mindennek, de nem aggódom. Mindketten felnőttek vagyunk, nyolcszáz évvel a hátunk mögött, ez valóban lezárás volt, valóban egyfajta búcsú. Nem tudok megszólalni, csupán bólintok. Én is hálás vagyok neki, amiért a Testvérem és a barátom, nélküle sokkal nehezebb volna, tudom jól. Átveszem az íjat, valóban jobb lesz, ha most mindketten magunkban maradunk, átgondolni a dolgot, tényleg lezárni mindazt, amire az előbb pecsétet nyomtunk. Még jó ideig csupán azt a pontot nézem, ahol alakja eltűnt, majd halk sóhajt követően próbálok az íjra és a nyílvesszőkre koncentrálni. Köszönöm, Tipvigut.
Talán elmondhatjuk, hogy a kezdeti állapotokon sikerült felülkerekedni. Bizonyos szempontból. Alighogy feltámadtak a testvéreink, Sura már kézbe is vette az irányítást. Én pedig hallgattam az utasításaira, elvégre orvos lenne vagy mi, ért hozzá. Amennyire tőlem telt, tettem érte, hogy minden rendben menjen. Mielőtt kimentem volna az erdőbe, mindenfajta növények után kutatni, majdnem az egész délelőttömet telefonálgatásokkal töltöttem. Megvan annak az előnye, hogy eléggé messzire nyúlik a kezem... és mögöttem áll a CIA. Mint részlegvezető ugyanis hatalmamban áll bizonyos felszerelést mozgósítani. Sura összeírt mindent, amire szükség lehet, én szóltam a legközelebbi központnak és eljuttattam számukra a megfelelő összeget, Tipvigut pedig elment a reptérre, ahol még aznap át lehetett venni a felszerelést. Nem mondom, hogy kórházat tudtunk berendezni vele, de elég felszerelést kaptunk hozzá, hogy a testvéreink lábadozását kényelmesebbé tegyük. Ami meg marad, nos... az majd a jövő zenéje. Szóval Sura irányítása alatt folytak innentől a dolgok. Ápoltuk a testvéreinket, kik visszatértek hozzánk a halálból. Az időm javát itt töltöttem kúriában, hogy ha szükség van rám, azonnal rendelkezésre álljak. Pár órára viszont mindig eltűntem... és nem, nem munka miatt. Mindenesetre, már lassan a második hét telt el a vészterhes éjszaka óta és a kúria, nos... finoman fogalmazva, kezdett kissé zsúfolt lenni. Tágasnak tágas, de sokan voltunk ott állandó jelleggel, a levegő meg kicsit kezdett már fojtogató lenni. Talán pont emiatt jutott eszembe valami, amit megosztottam Surával is. Szúrós szemekkel illetett, de végül áldását adta rá... felhívva rá a figyelmemet, hogy ha valami baja lesz, le fogja verni rajtam. Szóval ezzel a fenyegetéssel a fejem felett sétáltam be Eskához aznap délelőtt. Mondhatjuk, hogy sok időt töltöttem mostanában a társaságában. Nem, nem mentem az agyára, az azért nem pont a legjobb ápolási módszer. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ott voltam, ha szükség volt rám, igyekezve elviselhetőbbé tenni számára a fekvőbeteg státuszt... ahogy egykoron ő is segített a magányomat orvosolni, keresve a társaságomat. Emlékeztem még, novemberben mennyire kifogásolta, amiért egy helyre van kötve... nem kellett kimondania hozzá, hogy a jelenlegi helyzetéről mi lehet a véleménye. Amennyit annak idején én jártam a világban, az ágyhoz kötöttség nagyjából nekem is felérne egy pokollal. Hiába, a farkas szabadságra született lény is valahol, nem lehet hosszútávon kordában tartani... vagy legalább is egy helyre zárni. Ma viszont készültem némi újdonsággal Eska számára. - Mit szólnál, ha elvinnélek sétálni? - kérdeztem, miután megálltam az ágya mellett. Na, lehet erre mondani, hogy ez aztán a nagy terv te fekete vészmadár, de szerintem a körülményeket figyelembe véve azért előrehaladás. Szóval így történt, hogy aznap autóba ültünk és kivezetettem az erdő szélére. Maga az idő a területhez képest enyhe volt, kifejezetten kirándulónak tekinthető. Volt egy elképzelésem, hova kellene eljutni, de egyben tisztában is voltam vele, milyen terep vár ránk addig. Nem mondanám a legkönnyebbnek, de még talán mindig innen lesz a legkönnyebben megközelíthetőbb. Bár voltak baljós előjelek. Már az autóhoz is eléggé nehezen jutottunk el, ki tudja, az erdőben mi vár ránk. Ám nem hiszem, hogy lenne olyan akadály, amit két Első nem tudna leküzdeni. A leparkolást követően átsétáltam az autó túlsó felére, majd óvatosan kitámogattam Eskát. Rendes körülmények között megadtam volna neki a lehetőséget, hogy megpróbálja saját lábán, de Sura külön rám szólt, hogy feleslegesen ne terheljem. Így hát szó szerint kiemeltem Eskát az anyósülésről, még ha így kicsit külön mutatvány volt így az autót bezárni. - Akkor indulás - mosolyogtam rá halványan, miközben elindultam testvéremmel a karjaimban az erdő fái közé. S közben nagyon reménykedtem benne, hogy eléri a célját a kis magánakcióm. Hogy feszengtem volna tőle. Nem, nem mondanám... csupán szerettem volna pár önfeledt percet okozni Eskának. A történtek után, hogy meg kellett tapasztalnia az elmúlást, majd gyakorlatilag majdnem ugyanakkor a feltámadást is, nagyon is ráfért... ahogyan mindannyiunkra... de főleg a hozzánk visszatértekre.
Nem igazán számítottam látogatóra ma, vagy úgy egyáltalán nem, hiszen nem olyan kellemes társaság egy lábadozó, azt már persze megszoktam, hogy Sura olykor rám néz, de már közel sem voltam olyan állapotban, hogy ezt kénytelen legyen megtenni. Már csak idő kérdése volt, és leginkább csak az alapvető táplálék és folyadékbevitelem volt az, amikről gondoskodni kellett. Meglepettem pillantottam hát fel Chulyin arcára, mikor megláttam a szobám ajtajában, tulajdonképpen már csak volt szobám, hisz már nem lakom itt, de ki tudja, hogyan alakul, ha sokáig itt kell még maradnunk, néha bizonyosan élni fogok a használati jogommal. Nem is tudom, mi lepett még meg ezen, hisz jó párszor volt már benn nálam, talán ma csak borúsabbnak tűnt az élet, vagy bal lábbal keltem fel, ami nagy kunszt úgy, hogy tulajdonképpen fel sem keltem. - Szerintem Sura megenne reggelire, ha sétálni akarnék menni. Meg aztán, nem biztos, hogy fel bírok egyáltalán kelni. Hacsak nem szó szerint viszel. Kiderült, hogy igen, szó szerint erre gondolt, ami bevallom, némi pírt azért az orcámra csalt, mert idejét nem tudom, mikor történt ehhez hasonló. Oké, ez hazugság, pontosan tudom, voltam férjnél, s akkor bizony átvittek a küszöbön, Liam a tenyerén hordozott mindig is, legalábbis addig, míg ki nem derült, hogy mekkora görény is vagyok én tulajdonképpen. Ettől még nem mondtam nemet a dologra, mert bizony szükségem lett volna a levegőváltozásra, és még legalább egy hétig a saját lábamon nem tehetném meg, utána is meglehetősen nyögvenyelősen. Alkalomadtán majd megköszönöm Mattnek, hogy ilyen rendesen elintézet. Tudom én, hogy gőze sincs róla, kit intézett el, de ez már nem lesz olyan sokáig így, tudni fogja, ez teljesen bizonyos. Bevallom, ülni is igencsak fájdalmas volt, de igyekeztem ezt nem mutatni, milyen szánalmas már… nem szabadkoztam volna sosem, de magamat azért nyugtattam, hogy két ezüst golyó ütötte sebbel a hasamban, amiből az egyik gyomrot ért, elég szar ücsörögni. Ezért sem beszéltem túl sokat az autóban, majd ha sikerül valamiféle kényelmesebb testhelyzetet felvennem, esetleg elfekszem a fűben, hóban, frász tudja, hová kirándulunk. Jobban mondva, kirándul Chulyin, én csak potyautas vagyok. - Azt kell mondjam, ez nagyon fura, de jó eséllyel két lépést sem tudnék tenni a saját lábaimon, szóval nem panaszkodhatom, de azt azért szögezzük le, hogyha ezt elmondod bárkinek is, megnyúzlak. Mosolyogtam, hisz nem bántanám, legalább annyira fájna nekem is, mint neki, hiszen a képességeink, az egymásra mért csapásaink visszaütnek ránk is. Egyébként sem célom ilyesmi, miért is tenném, vicceltem, bár tény, hogy nem örülnék, ha ez közszájon forogna. Nem hiányzik példának okáért Annakpok éles nyelvének marása. - Egyébként, köszönöm, ez nagyon kedves tőled, meg sem érdemlem. Furcsán sokat kivett belőlem már az utazás is, így egyik kezemmel a nyakába kapaszkodtam, s a mellkasának döntöttem a fejem, úgy figyeltem a tájat, és találgattam, vajon merre megyünk. - Remélem, nem vagyok túl nehéz. Bizonyosan elbírt, bár azért a „holt” teher fokozatosan tűnik egyre nehezebbnek, szóval bíztam benne, hogy nem fog leejteni, vagy valami, az kicsit kellemetlen volna.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Magamban még mindig somolyogtam, amikor az autó volánja mögött ültem. Persze ez nagyon burkolt volt, nem lett volna helyénvaló nyíltan örömködnöm rajta. Éreztem ugyanis Eska kínját, ami a kényszeres ülés miatt sanyargatta a testét. Lehet, hogy jobb lett volna a hátsó ülésre tenni, de a helyzet az, hogy ott se lett volna lehetősége kényelmesen feküdni, ahhoz legalább egy kisbuszt kellett volna szereznem valahonnan. Mindenesetre vetettem rá egy sokat mondó pillantást, mikor már egy ideje éreztem felőle a kínlódást. Ugyan Eska, előttem nem kell megjátszanod, hogy minden rendben van. Éreztem a fájdalmadat, lüktetett a koponyám egy pontjában az érzete ennek minduntalan. Nem tettem szóvá, elvégre azzal az állapotán semmit se javítok, elég volt a tekintet. Ám a tekintetem ígért mást is: hamarosan vége lesz a tortúrának. Szóval már csak a nő fájdalmai miatt se mutattam jókedv nyomát, mely viszont bujkált bennem. Hogy miért is... nos... az életben nem gondoltam volna, hogy fogom még elpirulni látni. Még ha nem is számottevően is... hát igen, vannak "negatív" hozadékai, ha az embernek éles a szeme. Mindenesetre végül megérkeztünk a végállomáshoz, én pedig Eskával a karjaimban sétáltam be a fák közé. - Kifejezetten jó titoktartó vagyok. Csak nem félted a renomédat testvér? - vonom fel a szemöldökömet a fenyegetése hallatán, majd megjelenik a szám sarkában egy halvány vigyor. - No és mihez kezdenél a bőrömmel, ha már előtted jó ideje nem fenyegetett ezzel senki? Najó, valljuk be ez így a történtek után elég morbid kérdés volt, de hát én is javíthatatlan vagyok a kíváncsiságommal. Amúgy tényleg régen volt már rá példa... talán a nevelőanyám volt az utolsó, aki... ja nem, úgy 130 éve ugyanezt a Hasfelmetszőtől is megkaptam. Közben az erdő fái körbevettek minket lassan, elválasztva a civilizációtól. Talpam alatt a lehullott ágak roppantak, éreztem orromban a tiszta, hideg, erdei illatot. Az otthon érzete, mindannyiunk gyökere. S én itt haladtam, ahogyan biztosan fogtam Eskát. - Ugyan már Eska, miért ne érdemelnéd meg? Őszintén csendül a kérdésem, elvégre tényleg nem értem, miért mondja ez. Nem érdemli meg a szabad levegő jótékony hatását? Najó, ez a gondolat annyira abszurd volt, hogy szinte azonnal száműztem is a koponyámból. De akkor mit nem tartasz megérdemeltnek, testvér? Csak nem a törődést? - Remélem ezt te se gondoltad komolyan. Nem akarok hencegni a fizikai erőmmel, de Eska amúgy se számottevő súlyát jelenleg egy tollpihénél is könnyebbnek éreztem. Mondjuk azt aláírom, hogy a vállam időről-időre beszúrt, de az nem e miatt volt... még megvoltak az utóhatásai annak az ezüsthegynek, mely belefúródott a Vörös Hold éjszakáján. De úgy tűnik, a konokság ragadós, mert én se adtam neki hangot. Töretlenül sétáltam előre a kiszemelt célállomáshoz... közben pedig már mint ha hallottam volna a távolban a víz zúgását.
- Azon sokat rombolni ugyan már nem lehetne, de ez talán mégiscsak túlzás lenne. Mosolyodom el, de nem akarom elképzelni, meddig hallgatnám a sutyorgást, hogy vajh emlékszem-e, amikor a Holló felvitt a hegyre az ölében. Nehéz lenne elfelejteni, az biztos, anélkül sem fogom, hogy bárki ezen kattogna. - Mondanám, hogy remek lenne a kandalló elé, de az új lakásomban nincsen, esetleg még függönynek lenne muris elképzelni. Vicces lenne. Eszemben sincs részletezni, mi lenne ebben olyan fergetegesen humoros, ennyire azért nem vagyok morbid. Inkább a képzeletére bízom, ami még mindig inkább biztosabb terepnek tűnik a szememben, mint a sajátom. - Jobb ezt nem firtatni. Állapítom meg csendesen, tény és való, hogy nem sok gondoskodást juttattam bárkinek is életem során, épp ezért aligha lehet jogos az, mikor én kapok. Nem gond, tisztában vagyok saját érzéketlenségemmel, csak most kicsit szíven ütött a gondolat, de előbb-utóbb el fog múlni, ez teljesen biztos. Nem fogok kifordulni önmagamból, és teljesen másként állni a világhoz, arra nem vagyok képes. - Már miért ne gondoltam volna komolyan? Félreértés ne essék, tudatában vagyok, hogy nem bálnának születtem, de ennyi ideig cipelni még egy nem túl nehéz személyt is kényelmetlen lehet. Mégis, mindennek ellenére úgy gondoltam, hogy bármi is történne, nem eresztene el, és valóban hálás voltam neki azért, amiért így viselkedik most velem, jól esett, nem igazán számítottam rá, éppen ezért őszintébbek voltak a reakcióim, mint általában, és most nem is éreztem magam olyan erősnek, hogy a szokásos körmönfontságommal nyilatkozzak meg, ellenőrzésem alatt tartva minden egyes szavamat. - Tényleg, veled mi is történt? Könnyebben megúsztad, ahogy látom. Már testileg. Lelkileg is, hisz Atyánk feddésénél szerintem rosszabb nem igazán történhetett a Vörös Hold alatt, de valahogy most ezt nincs kedvem feszegetni, magamtól semmiképpen. Azt viszont szeretném tudni, hogy ő szenvedett-e valamiféle lelki törést a történtek kapcsán. Nem is tudom, mit remélem, igaz, a távoli múltban támasz voltam, de oly sok évszázad telt el azóta, hogy ki tudja, mennyi maradt ebből mostanra. - Folyó? Vízesés? De kár, hogy nem fürödhetek benne… Még véletlenül sem a hideg miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudnám tartani magam árral szemben, jelenleg még egy apró kavics is bosszantóan marna bele talpaimba.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Értem... szóval akkor Annakpok megjegyzéseitől óvjalak meg. Azt hiszem, menni fog. Na igen, voltam én jó titoktartó. Elvégre, gyakorlatilag elég szép mennyiségű tudást halmoztunk fel az évek alatt, melyek közül nem feltétlenül mindegyik publikus. Viccen kívül, öt perc alatt akármelyik két vagy több állam között képes lennék háborút kirobbantani, ha kicsit is vissza akarnék élni a tudásommal. Még jó, hogy nem ilyen vagyok. Főleg nem egy testvérrel. Igaz, most benne lehet a nőben így a megjegyzésem után, hogy talán mégse tartom a szám. - Hááát... díszlet se voltam még. Bár lehet aztán bosszúból nem nagyon engednék neked kilátást. Igaz, nekem aztán baromi kevés beleszólásom lenen abba, hogy a bőröm mit csinál, főleg, ha visszanő. Mondjuk tényleg megnézném, már megint csak a kíváncsi létem miatt. Bár aláírom, rohadtul fájdalmas procedúra lenne elveszteni részről részre a darabkáimat, de hát ez van, valamit valamiért... speciel a nem létező nagy számért. - Engem azért mégis érdekelne - kötöttem az ebet a karóhoz. Valahogy ez a kérdés nem akart nyugodtan hagyni, de amúgy Eska körül is volt bennem egy jókora kérdőjel. Az a zavar, melyet már korábban is érzékeltem a közelében. Nem, nem valami rosszindulatúságra gondolok vagy hasonló, csak... zavar, ez volt talán a legjobb szó erre. Nem tudtam kiigazodni Eskán, volt benne valami belül, ami egyszerűen minduntalanul összezavarta az összképet. Nem rosszindulat, nem gonoszság, vagy hasonló, csak... félek sokkal inkább az évek súlya. Az évek melyek mindannyiunknak ott ültek a nyakában. S talán most lett egy lehetőségem felkezdeni ezt a témát. Miért érzed így, Eska? - Cipelést kényelmetlenné változtatni csakis a teher képes... én pedig nem tekintelek annak. Főleg amíg ilyen pillekönnyű vagy, de amúgy se. Egyik testéveremet se tekintettem tehernek, Eskát meg aztán pláne nem, igyekeztem megőrizni még ezekben az időkben is azt, hogy mi bizony összetartozunk... dacára annak, hogy még én is érzékeltem a széthúzást... főleg így a kúriában töltött idő során. Mégis mit vár az ember? Tizenhárom majdnem ezeréves farkas, különböző szemlélettel, meglátásokkal. Sosem gondoltam, hogy könnyen fog menni itt az együttélés... kinőttem már a naivságból már rég. Szóval, én igyekeztem nem növelni a feszültséget, volt belőle elég. Halk sóhajt hallattam a következő kérdése után. - A motelben ért Alignak támadása. Elrepített engem a múltamba, pontosabban a halálom színhelyére, egy hegyoldalhoz, ahol találkoztam azzal az alakommal, melyben megismertél. Legnagyobb szégyenem az életemben. Lehordott engem mindennek, amiért olyanná váltam, amilyenné. Háttéralakká, ki csak figyel, pedig régen milyen hatalmas voltam. Hogy pusztán akkor halálra rémültek tőlem, ha megérezték a jelenlétemet, hiszen tudták, a hóhér jön értük. Ehhez képest, ennek az énemnek már alig van nyoma. Azt akarta, hogy újra olyanná váljak, mint ő. Vessem alá magam, zuhanjak le újra és pusztuljak, mert csak a kegyetlen léttel lehetek újra hatalmas... s hogy erre rásegítsen, a mélybe vetette őket... azokat, akikért egyáltalán még úgy érzem, van léteznivalóm... a leszármazottjaimat... a testvéreimet... bárkit, aki valaha fontos volt nekem - lehunytam a szemem de ennek ellenére kikerültem egy fát, amelynek kis híján nekimentünk. - Majdnem ugrottam. Miattam haltak meg, úgy igazságos, ha velük pusztulok... ám aztán... az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Az életet választottam és megküzdöttem a másikkal... de nem lett vége... megszakadt az egész kép, mielőtt véget ért volna az összecsapás... magamhoz tértem a motelben, magamon a sérüléseimmel... azzal a tudattal, hogy átvertek... de tudod... nem ez volt a legrosszabb... hanem amikor szembesültem vele, hogy mi történt valójában. Mikor megéreztem azt a töménytelen veszteséget a városban, melyet Alignak ámokfutása okozott. Mikor megéreztem a halált... a tiédet... a testvéreimét... lányomét... az összes ártatlanét, akik belekeveredtek ebbe... mikor megtaláltam Annakpok holtestét pár szobával arrébb... valóra vált az, mely a támadás alatt történt... ez pedig sokkal rosszabb volt, mint megannyi ezüst ütötte sérülés - tartottam egy rövid szünetet, majd. - Elárulod, veled mi történt? Néha mikor lehunyom mostanában a szememet, újra ott érezteti hatását a fejemben az emlék. Az összetörtség, az a pár perces kilátástalanság, amit okozott az egész éjszaka. Még akkor is, ha csupán átmeneti állapot volt, jól jelezte, hogy én se voltam sebezhetetlen. Engem is ki lehetett kezdeni, engem is el lehetett vinni olyan állapotba, mely ilyet eredményez. Sosem ringattam magam abba a képbe, hogy tökéletes vagyok, kikezdhetetlen... de természetesen igyekeztem elkerülni az ilyen állapotot. Túlságosan sok minden múlik azon, hogy egyben tudjak maradni. - Meglátod, de igen, vizes terület... ha pedig mégis kedvet kapnál hozzá, nos... rajtam ne múljék. Igen, kb meg lehetne oldani, hogy "véletlenül" beejtem őt a vízbe, bár az már túlságosan mesterkélt lenne. Megoldás viszont mindig van. Mindenesetre a hang egyre erősebb lett a távolban, mígnem már egységes zúgássá fejlődött. Pár perc és megálltam a vízparton, előttünk pedig ott helyezkedett el a tó, melybe magasról hullott bele a víz. Megérkeztünk.
- Az azt hiszed nem elég. Mosolyodom el, játszhatunk a szavakkal, de ebben mocskosul jó vagyok, és roppant nehéz átverni. Ne vicceljünk, én igyekszem mindig mindenkit megtéveszteni, nem lehet ebben nálam jobb. Meg lehet próbálni, de úgy hiszem, nem érné meg elveszíteni azt, ami közöttünk van némi bosszantásért cserébe. Igen, borzalmasan haragtartó tudok lenni, ha van okom rá. - Ha engem kérdezel, jelen teljességedben is kiváló lennék díszletnek. Állapítom meg hangomban nevetős éllel, bár valóban így gondolom, határozottan szemnek kellemes testet kapott ezúttal, a többit nem tudom, milyen lehetett. - Vannak sebek, amiket nem éri meg tépkedni, Chulyin, szépen kérlek, hagyd ezt annyiban, nem vagyok képes róla beszélni, többé már nem. Tupilek mindent elvett tőlem ezzel kapcsolatban, hagyd, hogy én magam is eltemethessem. Örökké. Senkinek nem kell többé tudnia, nekem sem kellene rágondolnom, a legsúlyosabb bűnömre mind közül, nem, sajnálom, nem megy, nem fogok róla beszélni. Elég volt egyszer, Tipvigut jó ebben, a hallgatásban, nekem ennyi elég, nem kell, hogy a Holló szétcincálja lelkem húrjait, miközben megnyílok neki. - Azt hiszem, ez a nap legjobb híre. Teher, sóhajtok, mindig is kedveltem Chulyint, de valahogy igazán, a maga mélységében nem volt lehetőségünk kiismerni egymást. Talán most sem lesz, de örülök, hogy egy kis időt eltölthetek vele. Már nem számít a kor, már nem csak az a kislány vagyok, aki mindenki nyomában loholt, aki mindenhol ott akart lenni, és mindent tudni. Már nem vagyok sem vidám, sem játékos, belefakultam az életembe, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet jobbá tenni. Bízom benne, hogy lehetséges, csak éppen azt nem tudom, hogyan is kellene nekikezdenem. Csendesen hallgatom a szavait, mert érdekel, mi történt vele, még úgy is, hogy a sajátomról nem beszélnék szívesen, egyszer is éppen elég volt, és ez nem olyasmi, amit szívesen ismételgetnék. Sőt, ha már itt tartunk, átélni is bőven sok volt. Más dolgait inkább hallgatom, valamiért kicsit jobb attól, hogy nem csak én éreztem magam nyomorúságosan azon az estén, bár ő legalább nem halt meg. - Teljesen mindegy, ki állt velünk szemben, jót nem akart nekünk, az bizonyos, de hát Alignak használta őket fegyverként, nem kell csodálkoznunk, hogy egyikünknek sincsenek szép emlékei róla. A kérdésére csak a fejem csóválom. Hogyan is mesélhetném el, hisz szorosan összefügg arról, amiről nem akarok beszélni. Mégis, valamit úgy érzem, mondanom kell, de jobbára csak azért, mert ő is elmesélte, hogy vele mi esett meg. - Maradjunk annyiban, hogy azzal az egyetlen lélekkel tartott sakkban, akit valóban, tisztán képes voltam szeretni, és akiért nem volt nagy ár meghalni. A testvéreimet is szeretem, a leszármazottaim is fontosak, de Brianna más volt, ő belőlem lett, éppen ezért emelkedett a fejemben mindenki fölé, és valószínűleg pontosan ezért nem engedi Tupilek, hogy a halálomban majd visszatérhessek hozzá. - De itt vagyunk… újra, és nem tagadom, talán nem is tudnám, de örültem volna neki, ha ott maradok, és gondoltam rá, hogy nem jövök vissza, de Tupilek olyan feltételeket szabott, amivel nagyon szenvedés lett volna a halálom, mint az életem. Azt hiszem, részemről ennyi bőven elég is volt, ennyit sem akartam mondani igazság szerint, de ezt viszont Tipinek nem mondtam, és mind a mai napig biztos vagyok benne, hogyha nem a lányom halálát kellett volna újra és újra végignéznem, nem jöttem volna vissza. - Kedvem az van, de ilyen korlátot mozgásképességekkel nem hiszem, hogy erőltetnem kellene. Nyomoréknak érzem magam. Valóban nem kellemes ez a kiszolgáltatottság, de hát istenem, előfordul néha, bár ilyen szempontból általában inkább magányosan nyalogatom a sebeimet láthatatlanul, csak épp a kúriában köztük ezt nem igazán tehettem meg. - Szeretem ezt a helyet. Állapítottam meg halkan, maximum majd ücsörgök egy kicsit a parton, vagy fekszem, az mégiscsak sokkal kényelmesebb, nem feszül semmim kellemetlenül közben.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Rendben, rendben, megígérem. De ne várd el, hogy a szívemre tegyem a kezem - nem akarlak elejteni. Ah, látszik, hogy az esetek többségében a komoly énem dominál és nem a szórakozott, viccelődő Chulyin. Néha elég nehezen ment a viccelődés, még a jobb pillanataimban is. Még most is lenne mit tanulni, pedig alapvetően könnyedebb a hangulat, mint ha bent állnék a Központ tárgyalótermében egy megbeszélésen. Azért próbálkozom, csak hát abból nem feltétlenül sül ki jó. - Akkor innentől ne merjek aludni, nehogy dekorelemként ébredjek nálad? A szám sarkában megbújt egy halvány mosoly, jelezve, hogy észrevettem a bók mibenlétét a dolognak. Szó se róla, Eska is módfelett szemrevaló hölgyemény volt. - Rendben, nem erősködök. De remélem tudod, hogy ha bármilyen gond feszélyez én szívesen meghallgatlak. Olykor be kell látni, hogy egyes kapukat bezárnak előttünk. Mondjuk én általában erre fittyet hányok, akkor bemászok az ablakon, hogy elérjem a szükséges információkat. Most viszont más volt. Nem egy vadidegen volt a "célpont", hanem egy számomra kedves személy. Szóval annyiban hagytam, ha temetni akarja, akkor hajrá, még ásót is adok, ha kéri. Vannak dolgok, melyeket nem szabad erőltetni. Jó lenne tudni, mi bántja, bántotta... de ehhez az kell, hogy ő is akarjon róla beszélni. - Szeretek ilyen hírek hozója lenni. S talán ez az, amit azok, akikkel napi szinten kommunikálok, nehezen akarnak elhinni. Szokásom volt mások szemébe vágni a véleményemet, minden finomkodás nélkül. Ez a hátránya annak, hogy az igazságot keresem és nem az azt elfedő hazugságokat. A hazugságokkal sokkal inkább meg lehet lopni másokat, mint ha eltulajdonítjuk az összes pénzüket, értéktárgyukat vagy bármilyen tárgyi dolgot. Talán ezért is ódzkódtam tőle már nagyon régóta, inkább körbeírással palástolva a valóságot. A híreim pedig általában lehangolták az embereket, elvégre nem azt hallották, amit akartak. Az ilyen hírek hozója pedig sosem tűnik fel jó színben. Most úgy tűnik ellenkező volt a helyzet. Az esetek többségében viszont nem így volt, én pedig akarva akaratlanul elgondolkoztam néha valamin. Vajon mennyien látják azt, hogy ténylegesen milyen vagyok... vajon Eska milyennek láthat? - Valóban, mind a halálunkat akarták. Ám mégse tudok rájuk elítélően gondolni. Ugyanúgy atyám bosszúszomjának áldozatai ők is, mint mi magunk. A legnagyobb szűklátókörűség lenne a részemről dühösnek lenni rájuk. Nem tudták, mit csinálnak, rendes körülmények között egyikőjük se támadt volna ránk, vagy akár azokra, akik szintén célpontok voltak. - Valahogy egyáltalán nem örülök neki, hogy Alignak ennyire tisztában van a gyengepontjainkkal - húzom el a számat. - Ahogy annak se hogy a jelek szerint többől áll a hatalma, mint amit eddig gondoltam. Ezt az értesültséget még én is megirigyelném, bár nem értem, miért lepődök meg. 500 éve szellemként él odaát, más dolga sincs, mint árgus szemekkel lesni minket, hol bukunk, hogy aztán röhögjön rajtunk és megjegyezze, majd pedig ellenünk fordítsa. Régóta készülhetett már erre, ha csak most vetette be a tudását ellenünk. - Nem csodálom, hogy vonzott a halál. 836 év alatt egyszer se volt részem olyan nyugalomban, mint amit a szellemvilágban tapasztaltam. Világéletemben a hangoskodókra figyeltem, de a sors iróniája, hogy szerettem a csöndet odaát... s végső soron a halálom által váltam azzá, aki most vagyok - sóhajtottam. - S én örülök neki, hogy visszajöttél. Akárcsak a testvéreim, a lányom, vagy bárki, ki életét vesztette Alignak miatt. Nem tudom, ki hogy van vele, de elég volt ebből. 500 éves sérelem, Alignak azt kapta, amit érdemelt, de nem nyugodott bele. Elég volt ebből. Fogadalmat tettem az éjszaka, s nem felejtettem el. - Nyugi, nem tart már sokáig. Sura szerint szépen gyógyulsz. S ha tudná, mi jutott az eszembe megoldásként, ajjaj. Félek ha már ennyitől is nyomoréknak tartja magát, akkor attól a gondolattól főleg, ami megfogalmazódott a koponyámban. - Pont azért választottam. Sokat láttalak itt mozgolódni, mikor még fiatalok voltunk. Leguggoltam, majd közvetlenül a vízpart mellett helyeztem le a földre Eskát, hogy elérhesse a vizet ha szeretné. Mellé telepedtem le a földre, tekintetem pedig felfelé terelődött. Végigkövettem a lezúduló víztömeget, míg eléri a felszínt, majd szépen lassan ránéztem a mellettem levő nőre. Mint ha csak próbálnám kitalálni, mi járhat a fejében.
- A világért sem kockáztatnám, hogy elejts. Felelem könnyedén, sejtem én, mire gondol, persze nem lehetek benne biztos, az is lehet, hogy csupán megesküdni nem vágyik rá, de ki vagyok én, hogy bárkit is erre próbáljak kényszeríteni? Nem is lényeges, köztünk úgy sincsenek sokáig titkok, elég, ha egy valaki látta, ahogy kivitt a kocsiig, tudni fogja aztán mindenki. Ilyen az élet, nem szégyellem én, hogy még gyenge vagyok, csupán nehezen viselem. - Ohh, nem, dekorelemnek pazarlás lennél. Mosolyodom el, mi bajom lesz abból, ha egy kicsit elengedem magam? Pikáns megjegyzéseket persze nem teszek, ez is épp elég volt, nem célom kellemetlen helyzetet teremteni, amíg mosolyog a nem létező bajsza alatt, addig jó, de ennél jobban nem lovallnám bele magamat a helyzetbe. - Tudom… de mi lenne, ha mondjuk te lennél az, aki a jókedvemről gondoskodik egy pár óra erejéig, és elfeledteti velem a történteket? Megtennéd ezt nekem? Vagy túl nagy kérés? Elterelni a figyelmemet alapvetően sosem volt túlságosan nehéz, könnyen rebben tova egy-egy célpontról, de azért jelenleg nehezen rugaszkodom el a történtektől. - Én is szeretek jó híreket kapni. Ritkán történik meg, én még ritkábban hozok másoknak, de nem vagyok egy napsugaras, könnyed személyiség, hogy ez túlzottan érdekeljen is. Egyszerűen csak próbálok fennmaradni a felszínen évszázadok óta, és hellyel-közel végezni a feladatomat. Van, hogy jobban megy, van hogy kevésbé, de a lényeg az, hogy számunkra nem is igazán maradhatott más sosem, ha jutott is egy cseppnyi boldogság, azt a szellemek elorozták tőlünk. - Én sem mondtam egy szóval sem, hogy elítélném őket. Egyébként, az valahol megnyugtató, hogy annyira viszont még nem erős, hogy minket próbáljon megszállni, és irányítani. Én nem haragszom a támadómra, hogyan is tehetném, hiszen a kölyköm, miként Tipvigutra sem vagyok képes haraggal telve gondolni azért, mert megölte a leszármazottamat. Mind élnek, mi is mind élünk, ez az, ami számít, semmi egyéb. - Volt ideje figyelni, szerintem senki sem tud többet rólunk, mint ő. Valóban ijesztő gondolat, s látod, sikerült egy időre sokunk vesztét okoznia, de azt hiszem, Tupilek beavatkozására nem számított. Én sem, s igazán senki sem gondolhatta, hogy jön majd, mint megmentő, és mind kapunk egy újabb esélyt. - Nekem ez nem jutott, pedig egy kis csöndet tudtam volna értékelni mindig is, de valahogy nem így jöttek ki a dolgok. Most már tudni vélem, hogy tulajdonképpen azért nem, mert nekem a halál sem lett volna megnyugvás, kivéve persze, ha azelőtt történik, hogy egyáltalán megérlelődött bennem a gondolat, hogy gyermeket hozzak a világra. Akkor minden más lenne, más miatt gyötörnének kétségek, de legalább még mindig úgy gondolnám, hogy élvezhetem az életet a magam módján, hajszolhatom az elérhetetlent, de legalább a szívemnek nem esik bántódása közben. - Jól esik, hogy ezt mondod. Akármennyire is tartok távolságot szinte minden testvéremtől valamilyen szinten, tudni vélem, hogy ezzel mind így vagyunk egymással kapcsolatban. Én is örülök, hogy egyetlen testvérünk sem maradt odaát. - Tudom, hogy hamarosan nem szorulok majd segítségre, de rendkívül ritkán esik meg hasonló, épp ezért nem is kezelem a legjobban. Az vesse rám az első követ, aki szereti tehetetlennek érezni magát, és ágyban fetrengeni naphosszat. Nem mondom, ez utóbbit szívesen teszem férfitársaságban alkalomadtán, de meglehetősen ritkán van benne részem, és nem is olyan fontos, már ritkán adom elő a meghódításra váró kisasszonyt, egy idő után a legtöbb játék már nem szórakoztató. - Olyan rég volt, tán igaz sem volt. Köszönöm, jól esik, hogy figyelsz rám. Tudom én, ő mindenkire, ám jelen pillanatokban leginkább rám, amiért tényleg hálás vagyok, ritkán érzem, hogy valakinek az a fontos, hogy nekem egy kicsit jobb legyen. Rögtön a vízhez hajoltam, hogy végighúzzam a fejszínén a tenyeremet, szerettem volna fejest ugrani bele, lemosni magamról az elmúlt hetek emlékét, de még erre sem lennék képes segítség nélkül, és azt hiszem, talán kicsit kínos volna, ha még erre is megkérném Chulyint, nem is teszem hát, csak ábrándosan szemlélem a lezúduló víztömeg roppant erejét. - Nos? Kedves Holló, mivel szeretnéd jobb kedvre deríteni a Hajnali Ködöt? Pillantottam rá derűsen, talán nem fog vele vesződni, de úgy gondoltam, ennyit igenis számítok neki, és meg fogja tenni… Már most is jobban érzem magam, mint odabenn, de mindent lehet fokozni…[/b]
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Vele együtt pedig azt, hogy Sura engem is lábadozásra küldjön a végén. Nem túloztam, én tényleg kinéztem belőle, hogy bizony megteszi ezt. Elég volt látni azt a sokat ígérő szempárt ahhoz, hogy csak úgy ne vegyem félvállról a figyelmeztetését. Amúgy is vigyáztam volna Eskára, mint a két szemem világára, így viszont már tényleg még haja se állapotban voltam. De vajon még ezt hányszor fogom elmondani? Szemöldököm feljebb kúszik a megjegyzésére. - Vagy úgy, szóval egy bizonyos bútorra szánnál? Oké, azt aláírom, hogy a szociális képességeim néha alulról verik a nullát de azért az egyértelmű jelzéseket, elejtett megjegyzéseket még én is észreveszem. Kellemetlennek egyáltalán nem nevezném a dolgot. Egyikünk se kis kamasz már, hogy ennyitől fejébe szálljon a vér. Szóval igen, belementem a játékba, kíváncsi voltam, milyen messzire menne el... akárcsak arra, hogy vajon én meddig megyek el. - Egyáltalán nem az, elvégre ez volt a célom is ezzel a kis kirándulással. Csak hát... ismersz. Ugyan Eska már bőven az után született, kisgyerek koromban gyakorlatilag mindenkit kikukkoltam a faluban, de volt egy hírem később is a faluban a kíváncsiságom miatt. Ha mástól nem, akkor a szülőktől vagy az idősebbektől hallhatta a morgolódást miattam. Hiába, van, ami később se változik meg... az én kíváncsiságom meg állandó. - Már csak az hiányozna, hogy ezt is megtegye. Így is túl nagy pusztítást tud végrehajtani a jelenlegi erejével, gondold el, ha az egyikünk testét megkaparintaná, akár hosszabb időre is, mint ahogyan eddig volt. Pontosan jól tudtam, mire lehet képes valaki egy ilyen test erejével. Jóhogy tudom, elvégre birtoklom az erőmet már évszázadok óta, sőt, még tovább növekedik. Ki tudja, hol van a határ, ahogyan Angutával se tudtuk az megmondani. Szóval igen, jobb, ha Alignak nem szerzi meg egyikünk felett sem az irányítást. Mondjuk lehet, más szemszögből, hogy így lenne fair. Épp elég baj, hogy a leszármazottainkat használja fel a saját kicsinyes céljaira, miközben neki aztán semmi veszítenivalója nincs... szemben velük, kiknek csak egy élet jutott. - Ez reális, egyikünk se számított rá, hogy innen lehet visszaút. Ő meg aztán pláne nem, úgy, hogy ezek szerint eddig Tupilek egyszer sem dacolt vele, mióta megkezdődött ez az egész Vörös Hold incidens - aztán ahogyan ezeket kimondtam, eszembe jutott egy kérdés. - Mond csak, atyád... mégis, milyen volt? Annyit gondolkoztam rajta, merre mehetett végül Tupilek, mi lett a sorsa, de mégse tudtam olyan következtetésre jutni, ami jó eséllyel megállhatja a helyét. S most nem, mentsen tőle minden, hogy magáról a találkozásáról faggassam, esetleg újra felkavarva őt. Most csak az érdekelt, hogy milyen volt az Öreg Sámán ennyi idő után. - Talán jobb lett volna, de gondold át másik szempontból is. Leszámítva a legutóbbi incidenst egybe élted le az eddigi életedet, ami nem kevés. Nem tettél a jelek szerint olyat, mely megakasztott volna az utadban, méltatlanná tett volna az első létre. Szemben például velem. S ez azért jelent valamit, Eska. Persze, most lehetek én az élő példa, aki olyanná vált, mint valami megveszekedett őrült, aki élvezi a gyilkolást, holott ez élesen szembeállt a valómmal. Nem tudom, Eska hogy boldogult, de mégiscsak egybe végigcsinálta mindezt. Ez pedig olyan, ami előtt megemelem a most nem rajtam levő kalapom, azért ez nem kis teljesítmény. Még ha nem is elégedett a létével. S még szép, hogy így gondoltam. Szerettem a nőstény társaságában lenni, megosztani vele a gondolataimat... s annyi évszázad után, oly sok idő elteltével találkoztunk újra. Ilyen hamar ilyen drasztikusan elszeparálódni egyáltalán nem lett volna annyira felemelő érzés... mint ahogy nem is volt, mikor ott ültem a holtest mellett. - Meg tudom érteni. A mindennapi munkavégzést én is meg tudom oldani ágyban fekve telefonnal, de a mozgáshiány, nos... az rövid úton belül éreztetné a hatását. Hiába, bármennyire is vagyok nyugodt, bármennyire el tudok sok időt tölteni egyhelyben, ez alól én se élvezek kibúvót. Úgy nem, hogy egy farkas él bennem és mára már belém égett a mozgás utáni vágy. S akkor még vajon egy izgágább mit mond erre. A köszönetére megintcsak elmosolyodok, miközben figyelem, ahogyan a vízbe nyúl. Ezek után merje nekem mondani azt, hogy mások megfigyelésében nincs semmi pozitív hozadék. Őszinte örömöt érezhet kiszűrődni belőlem. Talán ennek is köszönhető ez az állandó felfelé való szájgörbület. Nagy szó, nem szoktam ennyit egy nap. A végén még úgy marad és tényleg Joker lesz belőlem. De most még azt se bánnám. Úgy tűnik elérem a célom a kis kirándulással, miért ne? Na ebben a pillanatban ér engem a kérdése és történik még egy ritka alkalom. Előbb jár el a szám, mint gondolkozhatnék. - Chuck Norris egyszer ütött mellé... azóta kék az ég - na amint kimondtam úgy kerekedtek el a szemeim, majd tettem arcomra az egyik kezem; egekre, ezt most tényleg kimondtam hangosan. - Najó, ne kérdezd ez most honnan jött. Jesszus Chulyin, azért ennél tudsz te jobbat is, ugye... ugye? Bár ki tudja, talán ha jóértelemben hülyét csinálok magamból talán az is egyfajta vidító... már ha nem gáncsoltam el már most magam...
- Éppenséggel többféle bútorra is szánhatnálak. Harapom be somolyogva ajkaimat, nem tehetek róla, ha már elkezdtem, hát addig ütöm a vasat, amíg meleg. Nem hiszem, hogy a szavak szintjéről elszánkáznánk, szóval kétlem, hogy bármelyikünk is megállna majd a fejlődésben bizonyos cselekedetek okán, vagy ha mégis, hát sokat nem vesztünk, a lelkünk attól még építkezhet, hogy a testünk határait már elértük. Egyébként pedig szeretek játszani, évődni, megfeledkezni a világról belemerülvén egy könnyed szócsatába. Ő nem ilyen, félő, egy idő után a komolysága felülkerekedik majd, de egyelőre ez még nem történt meg. - Ebbe inkább nem szeretnék belegondolni, túlságosan komoly következményei lehetnének. Talán naivitásra vall, de azt gondolom, erre nem képes, legalábbis egyelőre. S ha megnézed az elmúlt éveket, arra sem képes, hogy tökéletes pusztítást okozzon, valami gátat kell, hogy szabjon neki, különben nem lennének egyenlők az esélyek, csak az egyik fél ledarálná a másikat. Tudom, hogy engem ki támadott meg, és egyetlen csapásommal véget vethetnék az életének, ha akarnék, ám ez közel sincs így. A kölyköm, nem bántanám, míg nem szolgált rá, márpedig ő nem az a fajta, aki gondot okozna vén elmémnek. Egyszerű, a maga módján bolondos jószág, akit kár nem ismerni, szeretném is megkeresni, de egy ideje már nem érzem a közelségét. - Eddig nem is haltak halomra farkasok alatta. Most viszont, csak közülünk is hatan távoztunk el, ami vélhetőleg kellő motivációt adott Tupileknek ahhoz, hogy mozgósítsa az energiáit. Nem vagyok benne biztos, hogyan működik ez az egész, de az biztos, hogy Atyám most nagyon gyenge, és idő kell neki, hogy újra szembeszállhasson a testvérével, ha úgy alakul. Csak ötletelni tudok, de úgy vélem, hogy Alignakot a gyűlölete és a bosszú utáni vágya hajtja ennyire, márpedig az nem is szokott csak úgy eltűnni. A kérdésére komoran sóhajtok fel. - Mérges és csalódott. Határozottan nem éreztem úgy, hogy büszkeség lakozna a szívében, amit őszintén sajnálok, bár mindig is tudtam, hogy én nem leszek az a gyermeke, aki iránt ilyesmit érezhet. Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de nem volt lehetőségem rá, így azt sem tudom, mi történt vele Alignak halála után. Nyilvánvaló, hogy ő is meghalt, különben nem volna a szellemek síkján, de a hogyanról fogalmam sincs. - Fura egyébként, de nekem nagyobbnak tűnt, bár nem csodálkozom rajta, hogy odaát így érzékeltük, valószínűleg sokkal nagyobb ott a hatalma, mint ami a földön valaha is volt. Ez is csak vaktában lövöldözés, de attól még nem félek vele megosztani a gondolataimat, bajom nem származhat belőle, szelesebbnek meg csak nem fog gondolni annál, mint amilyennek eddig tartott. Nehéz is volna azt hiszem. Elvégre, igencsak hajlamos vagyok arrafelé hajlani, amerre a szél fúj, és sosem érdekelt, miként vélekednek rólam mások. Eztán sem fog ez változni, egyedül talán Tupilek esetében vagyok hajlandó kivételt tenni. - Ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a szellemek úgy gondolták, nagyobb büntetés nekem az élet, minthogy a szellemek síkjára kerüljek, és csöndben lássam be az esetleges hibáimat. Tényleg... Te miként siklottál félre? Talán nem is fog válaszolni, de erőszakoskodni pedig én nem fogok, nem érzem szükségét, mint ahogy én sem beszéltem neki, ő sincs rákényszerítve, és ezt reményeim szerint érzi is. Egyébként, talán pesszimistának tűnik, lehet, hogy az vagyok, fogalmam sincs, mindenesetre így vélekedem erről a dologról, és ennek ellenkezőjéről maximum maguk a szellemek győzhetnének meg. Csak bólintottam, bár esetemben még a munkavégzés is körülményes volt, lévén nem vagyok hajlandó alkalmazni senkit, nehogy elszúrjanak nekem valamit, szóval addig be kellett zárnom. A víz jótékony hatással van a lelkemre, talán mert az is olyan változékony tud lenni, miként én magam vagyok, vagy csak kellemesen hús, fogalmam sincs. Bár ennek is örülök, de zavar, hogy nem mártózhatok meg benne. Aztán mikor elsüti azt a roppant fárasztó poént, talán a hitetlenkedésem oka, amiért végül röviden felkacagok. - Na ezt még nem hallottam. Úgy tűnik, vannak rejtett tehetségeid. Kuncogok tovább jó kedélyűen, főleg az mulattat, hogy zavarában még az arca elé is tette a kezét. Komolyan, hihetetlen, hogy még szánunkra is van néha új a nap alatt. - Nem kérdezem, és ne aggódj, nem szólok majd senkinek viccmesélési érzékedről. Nem szokásom gátat szabni a gesztikulációimnak, következésképpen most is könnyedén öltöm ki a nyelvem rá. - Bár bevallom, a béna viccek, maximum öt másodpercig képesek gondoskodni a jó hangulatomról, de értékelem a próbálkozást. Nem is tudom, miért kértelek ilyesmire, már az is sokat javított a hangulatomon, hogy kihoztál ide. Egy hirtelen, felettébb gyermeteg elgondolástól vezérelve kiemelek egy kis vizet, hogy rögvest felé pocsoljam, talán kitér előle, mindenesetre engem szórakoztat a gondolat és a tett, remélhetőleg megsértődni azért nem fog, elvégre, csupán egy kis vízről van szó.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 846
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Csak aztán nehogy a dekoráció rakjon téged több bútorra. Ööö... hoppá. Most vagy én nekem tág a fantáziám megint vagy ennek van egy eléggé erős tudatalatti kiszólása most. Szó mi szó, Eska valóban nem téved abban, hogy valóban komolyságra vagyok kárhoztatva. Ugyanakkor... vannak nekem is olyan helyzeteim, mikor ez nem érvényesül. Ki lehet hozni belőlem, csak nem egyszerű, ennyi a történet... a szőkének úgy tűnik sikerül. Az ilyenektől meg azért már tényleg nem állok meg a növésben, ahhoz már túl öreg vagyok... meg nem éppen ártatlan természet. - Nagyon remélem, hogy ez a gát fenn is marad. Nagyon nem örülnék neki, ha az én testemben és a képességeimmel irtaná ki a fél várost - sóhajtok. - Valami tényleg akadályozza, hogy nagyobb gond legyen. Az előző Vörös Hold kapcsán hallottam olyanokat, hogy az egyik őrzőnek nemhogy nőtt volna, hanem inkább csökkent az ereje, mikor megszállta Alignak. Bár rá tudnánk jönni, mi szabályozza és jobban kiaknázni. Esetleg szigorítani rajta és teljesen kizárni őt a fizikai síkról. Valószínűleg őrjöngene dühében odaát, de hát a Szellemvilág meg végtelen, így lenne elég helye kitombolnia magát, kárt meg nem tehet olyanokban, amik már nem élnek. Persze, ezek megintcsak szigorúan gondolati síkon levő ötletek... félek sokkal bonyolultabb és komplikáltabb lenne akadályozni. Vajon az őrzők kitalálnak valamit? - Nem csodálom, hogy ha valóban kimerült. Több mint egy tucatnyi életet kellett visszaadnia, ráadásul mint mondtad, majdnem a fele közülünk való, akinek még nagyobb az életenergiája az "átlagos" farkasénál. Csak remélem, hogy nem keseríti meg még jobban a túlvilági életét Alignak. Amilyenként megmaradt bennem, most biztos remeg a szellemvilág a dühétől. Mint egy gyerek, akinek elvették a játékát és most toporzékol, csak éppenséggel ez a toporzékolás már földrengésnek is elmehetne. Az biztos, hogy nem fogja ennyiben hagyni, főleg, hogy, bármennyire is nehezemre esik beismerni, de elég zseniális tervet eszelt ki a likvidálásunkra. Aztán ha pont egy ilyen terv dől igába azért valljuk be, mindig nagyobb dühöt vált ki az átlagosnál. - Szerintem lesz még rá lehetőséged. Talán eddig nem adtál rá okot, s még ha nem csak te gondolod így, de most kaptál egy új lehetőséget, Eska. Még élhetsz olyan életet, amivel büszkévé teheted őt. Most mondhatod azt, hogy a múltad miatt nem, de a múlt az elmúlt, előre kell néznünk. Mindannyiunknak. Talán nem tudtam, miért rágja magát ennyire Eska, miért tartja magát ennyire utolsó alaknak, de ha így véli, sose késő változtatni. Idős farkasok vagyunk, legidősebb élőlények valószínűleg a Földanya testén, de én megtanultam valamit: változni sosem késő, ha igazán akarjuk. - Meg ha belegondolsz neki mindig is hatalmas szíve és lelke volt, nem kevés tartással. Odaát pedig inkább ez dominál, mint a fizikai jellemzők. Nem csoda, hogy még mikor normális volt Alignak akkor is nagyon tiszteltem Tupileket, a zsarnok teremtőm utolsó éveiben meg aztán főleg őt tartottam nagyobbra sokkal. - Elég sok vallás és életfilozófia vallja azt, hogy a Föld maga a pokol, az élet pedig szenvedésre van, szóval lehet benne igazság - a következő kérdésére viszont nem szólaltam meg egy darabig, már-már úgy tűnhetett, hogy nem akarok róla beszélni, de aztán csak a gondolataimat szedtem össze. - Te is emlékszel, milyen állapotban váltunk el egymástól azon a napon, mikor vándorlásra indulta Alignak halála után. Megnyugvást kerestem, meg akartam békélni a lelkiismeretemmel, de nem ment. Azt hittem, segíteni fog a magány, de csak rosszabb lett. Aztán egy napon, rátaláltam az egyik közösségre, ahol voltak kölykeim. Elfajzott leszármazottak. Elteltek maguktól és szinte mindenkit beharaptak, önkényeskedtek, az őrzőket pedig megölték és éppen az ő húsukat zabálták. Akkor ott... valami eltört bennem. Gyakorlatilag mindenkit megfosztottam a farkasától, majd egyesével lemészároltam őket, mint a barmokat. Voltak, akik elmenekültek... hogy aztán egyesével levadásszam őket is. Ám a tetteimnek ártatlanok is áldozatul estek, kik csupán rosszkor voltak rossz helyen. Odaát pedig betelt a pohár. Mikor az utolsókat akartam megölni a túlélők közül a hegyekben, egy szerencsétlenség folytán lezuhantam és halálomat leltem... akárcsak Alignak. Legsötétebb időszakom volt, mégse féltem beszélni róla Eskának. Talán elítél érte, de jogos is lenne. Pont azért viszont beszéltem róla, amit korábban említettem. Mindenkinek van olyan időszaka, amire nem büszke, amit kitörölne... de mindenkinek van rá lehetősége, hogy változtasson. Tudom, mert megtettem. Ez már csak egy része a múltamnak, mely véget ért... és sokkal inkább egy intő jel, melyből fegyvert kovácsolok a mostani időmre... hogy tudjam, hol a határ. Közben viszont megtörtént a kellően komikum nélküli próbálkozásom és tényleg valljuk be, ez harmatgyenge volt, mint ahogyan a reakcióm is mutatja. Bár Eskát sikerül megnevettetni vele, szóval a célom mégiscsak elérem, nemde? - Inkább tehetségtelenségeim - jegyzem meg, próbálva menteni a menthetőt, de szerintem az ilyen jellegű képességeim inkább menthetetlenek. - Hát akkor már mindkettőnknek van miről hallgatni. Neki a viccet-nem-mondási képességeimről, nekem meg a "taxizásáról"... na ezt jól összehoztuk, mondhatom. Viszont a szavai utána... nos, talán nem vagyok a legjobb vidító, de a célom mégiscsak elérésre kerül. Eska jobban érzi magát, nekem pedig most ezt számít a legjobban. Már éppen nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, amikor arra leszek figyelmes, hogy közeledik egy maréknyi víz, majd talál. Egy darabig faarccal nézek magam elé, hogy mi is történt, de aztán az agyam kapcsol is. Hát jó, ha te így... - Azt hiszem a Holló most megfürdeti a Hajnali Ködöt. A következő pillanatban már emeltem is meg Eskát, újra a karjaim között tudva, majd mielőtt még tiltakozhatott volna, tettem egy lépést, meg aztán jópárat előre... bele a vízbe.
- Ohh, provokálják a provokátort. Tetszik, bár azt kell mondanom, hogy az üres fenyegetőzéseknek nem szoktam felülni. Nevetek fel könnyedén, valahogy sosem sikerült igazán elképzelnem, hogy bármiféle kialakuljon egy-egy testvéremmel, talán Tipivel lehetett volna másként, amikor Londonban éltünk, de volt valakije, és a barátságunk mélyült el ahelyett, hogy a testünk temetkezett volna egymáséba, és így volt jól. Mással pedig nem találkoztam, mióta elváltak útjaink, így nem tudhatom, hogy esetleg elfajulhattak volna-e másként a dolgok. Az biztos, hogy romantikus érzéseim sosem voltak senki felé, ezt elvették tőlem, most lehetne, de félek tőle, mint a tűztől. Épp ezért nem is értem, miért játszom a tűzzel, hisz annak idején Chulyin is közelebb állt hozzám, mint a legtöbben. - Ez egy jó kérdés, és élek a gyanúval, hogy azokhoz Tupileknek nem volt köze. Biztos kevésbé találná szórakoztatónak, ha csak úgy levágná az egyik fél a másikat, mint egy disznót. Meg most őszintén… ellenünk melyik élő vérfarkasnak lenne egyáltalán esélye? Kell valami, ami miatt sebezhetőek leszünk, talán ilyen áldozatokkal jár a dolog. Igazából fogalmam sincs, csak találgatok, és amíg nem nyilatkozik meg maga Alignak a dologról valamilyen formában, addig biztosan nem is tudhatunk semmit. - Ebben az esetben őszintén örülök annak, hogy mi ebből nem tapasztalunk jelenleg semmit. Már legalábbis a Holdon kívül, ami ki tudja mikor fog újra teljes fényében ragyogni. Sóhajtok fel aggodalmasan, bár nem szokásom túlreagálni a dolgokat, de Tupilek miatt aggódom, miként amiatt is, hogy mi lesz, ha Alignak megbékíthetetlen? Ha tovább folytatja, és minden évvel csak erősebb lesz? Ötletem sincs, mit fogunk akkor csinálni. - Nem arról van szó, hogy nem élhetek olyat életet, sokkal inkább, hogy nem tudom, képes vagyok-e olyan életet élni. Igazság szerint, sosem gondoltam igazán, hogy én alkalmas vagyok arra, hogy másoknak utat mutassak. Nem vagyok az a fajta… Sóhajtok fel, nem voltam sosem törődő teremtő, aki igazán odafigyel az övéire, nekem ez nem ment. Próbálkoztam a magam módján a háttérből, de mind tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Nem volt elég. S ha eddig nem volt az, eztán mitől lenne másabb? Én már nem változom… - Igaz. Bólintok mosolyogva, de ezen a ponton elgondolkodom, hogy én vajon mennyire kis porszem lennék akkor odaát… Inkább elhessegetem a képet, mert nem érzem éppenséggel jól magam tőle. - Határozottan nem tartom butaságnak. Mondhatnám, hogy az, hogy nem igaz, de elég a saját életemet megnéznem, abban bizony több volt a szenvedés, mint a boldogság, és amennyire észrevettem, inkább ez az általánosabb. Lehet, hogy mi vagyunk a saját életünk megrontói elsősorban, de sokszor taszigálnak ám hátulról minket. Már majdnem megszólalok, hogy hagyjuk, nem kell beszélnie róla, elhiheti, én nem fogok rajta megsértődni, éppen akkor kezd bele, szóval figyelmesen hallgatom, hisz valóban érdekel. - Szerintem mindünknek volt sötét időszaka, nem tudom elképzelni, hogy ne lett volna, ennyi év alatt lehetetlen az ilyesmit kikerülni. Megbűnhődtél érte, ez a lényeg. Mind megbűnhődtünk a saját sötét foltunkért, ki így, ki úgy. Nem mondok mást, gondolom így is épp elégszer rágtad már át magad ezen holtodban, nem kell, hogy még én is megmondjam a szerintem tutit. Tudod… a lényeg, hogy most mind itt vagyunk, és remélhetőleg sikerül majd megtalálnunk a megoldást, ha együtt nem is, hát kisebb csoportokban. Bárki bármit mondjon, én már nem találom közöttünk az összetartás, akárki is lett jobban a kúriában, az első dolga volt lelépni, nincs miről beszélni úgy hiszem. Talán csak a keserűségem mondatja velem, nem tudom, majd meglátjuk, hátha vannak még csodák. Hallgatni, nos, kétségkívül azt mindig van miről, de ilyen az élet, vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni, bár olykor pont a lényegről nem beszélünk, és a feleslegeset osztjuk meg a másikkal, de nem vagyok képes hozzá hasonlóan én is kiteríteni önmagamat. Megtettem egyszer, elég is volt. - Hú, ennyire zokon vettél egy kis vizet? Pillantok komolytalan ábrázattal az ő éppen ellentétes vonásaira, őszintén, nem hiszem, hogy túlléptem a határt, de ha mégis, hát ez van, elfutni úgysem tudok a haragja elől. Aztán amikor végül meghallom a szavait, könnyedén felnevetek, és az a nagy helyzet, hogy eszemben sincs kivergődni magam a karjai közül, szeretem a vizet, az sem baj, ha ruhában, emlékszem, Annakpokot vízben sikerült ismét látnom annyi év után, női testben. Nem volt épp finom a fogadtatásom, ezt tudom jól, de az vesse rám az első követ, aki nem döbbent meg azon, hogy jelenleg női testben van. - Csak nehogy elpárologjak közben. Nem fogok, hisz aligha jutnék messzire, de nem tudom ezt a felettébb gyenge poént megtartani magamnak. A vízben aztán nagyon hamar átáznak a ruháim, de nem baj, sőt, amint egyre mélyebbre jutunk, ki is nyújtózom, hogy felfeküdhessek a vízre, persze csak amíg tart, szerintem amúgy elsüllyednék, mint egy zsák szikla, a lábaim nem működnek még megfelelően sajnos, de ennek ő is tudatában van. - Határozottan nagyon kellemes. Állapítom meg, karjaim is elnyúlnak a fejem mellett, és legyezgetem velük a vizet, bár már pocsolni nem áll szándékomban.
Kezdőlap
