Szabad országban élünk - elméletben -, így oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok, és ott tartózkodok hosszabb ideig, ahol épp kedvem szottyan. Tulajdonképpen kedves férjuram elbocsátó szép üzenete vajmi keveset nyomott a latban olyan tekintetben, hogy lelépek-e vagy sem. A mellékelt ábra tanúsága szerint még itt voltam. Mivel a motelszobát se igazán tudtam fizetni, így evidens módon nem ötcsillagos étteremben ebédeltem-vacsoráztam. Azzal éltem, amit a természet - és Miguel - adott. Vadászattal kerestem a napi betevő falatot, kár lett volna elkótyavetyélni az erdő adta lehetőségeket. Ruháimat ledobva váltottam az átlagosnál valamivel kisebb termetű nőstény alakomba. Körbeszaglásztam, megkapargattam a havat, a fagyos födet, lepofoztam játék gyanánt némi havat egy fenyő ágáról, hogy aztán megrázva magam kergessem el az egyből olvadásnak indult fehérséget fejemről. Egy beteg és öreg szarvast néztem ki, félig ösztön, félig tudatos populáció erősítés, vigyázzunk az erősekre, meg az erősekkel. Csúnyát tudnak rúgni. Űzni kezdtem, belefeledkezve a vadászat élményébe, hagytam, hogy az ösztön vigyen, farkas mivoltom, s már épp teljesen elengedtem volna, magam, amikor ágyúgolyó könnyed tockosaként csapódtak belém az energiák. Éppcsak nem buktam orra tőlük, viszont tökéletesen kizökkentem, a környéken lébecoló szarvasok pedig riadt nyulak módjára szaladtak szét. Ketten százfelé, ahogy jó anyám mondaná. Panaszosan kordult a gyomrom, ehhez pedig társult a tény, hogy megint ajtóstól rontott a házba és ízzé-porrá zúzta szinte teljesen felhúzott pajzsom. ~ Neked fétised a pajzsrombolás? ~ mordultam ingerülten, akaratlanul is "kérdésre kérdést" játszva. ~ A vacsorámat, ha nem tűnt volna fel ~ kaffogtam tovább, mert az éhség nagy úr, ő pedig az egészbe belerondított. ~ Hozz nekem egyet ~ tettem le én is a fenekem, tisztességes távolságban tőle. Ahogy ő nem jött közelebb, úgy én sem csökkentettem a távolságot, szavaimat pedig egyértelműen a szarvasokra értettem. A nyakamat tettem volna rá, hogy nem tetszett neki a követelésem, de uram bocsá', épp ki akart lyukadni a gyomrom, épp ugorni szerettem volna, megteríteni az egyszemélyes vacsihoz, hogy nyers szarvas-ragut egyek. Elég frusztráló, hogy az uraság csak úgy szétcsapta a terítéket. Vártam, méghozzá elég látványosan, miközben cseppet sem tudott zavarni vagy érdekelni, hogy ő vagy a tekintetes Farkas, én meg a bokorugró nőstény. Azok méregtövises bokrok voltak! Nem holmi plüssbokrok. Rettenetesen éhes voltam. Előzőleg majd' megfagytam, most ez. Kíváncsi leszek, legközelebb melyik alapvető szükségletemet kéne épp kielégítenem, amikor csak úgy egymásba botlunk.
Valószínűleg elégedetten röhögtem volna fel, ha látom, hogy majdnem orra bukott, amikor megérezte a jelenlétem. Azért csak valószínűleg, mert egyrészt nem láttam, másrészről pedig én is érdekes reakciót produkáltam, habár az elzúgástól még messze álltam, de a hirtelen lefékezésből adódó néhány méteres csúszás is érdekes látványt nyújthatott volna, ha bárki is látja. ~ Mindenkinek vannak furcsa szokásai ~ vetettem oda neki, legszívesebben pedig a vállam vonogattam volna. Jobb így, nekem jobban tetszik, ha nem rejti pajzs előlem, bár igazság szerint lehet ezúttal jobban jártam volna, ha hagytam volna a fenébe. Mármint a pajzsát. Még a végén megint lesokkolna valamivel, mint a legutóbb. Berögzült szokás, tényleg az volt, az ilyesmi pedig csak utólag jut eszembe, pompás. Bár azért remélem, már nem tartogat a múltkorihoz hasonló meglepetéseket, bár ennél a nőszemélynél aztán sose lehet tudni… ~ Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem a kérdésemet ~ nem fogom megismételni, sem válaszra méltatni az övét, legalábbis ennél többre nem. Magasról tettem arra, hogy belerondítottam a vacsijába és el is ijesztettem, úgy kell neki, sajnos az élet nem egyszerű és olykor érnek minket meglepetések és pofonok. Örüljön, hogy csak ennyit kapott. ~ Csicska hopp, vagy mi a fészkes fene? ~ kérdeztem vissza, ám hangomban sem megsértettség, sem düh nem volt. Nem, ennyivel nem fog tudni kihozni a sodromból. ~ Ha éhes vagy, dolgozz meg érte, nem azért vagyok, hogy úgy ugráljak, ahogyan fütyülsz, kedves. Az élet tele van nehézségekkel ~ felemelkedtem és kicsit közelebb lépdeltem hozzá, néhány méterre vágva le magam ismét. Ennyit arról, hogyha ő akar valamit, jöjjön közelebb. Igazándiból látni szerettem volna, miként reagál, vagy ha éppen vadászni megy, akkor tuti követni fogom. Nem azért, mert túlzottan kíváncsi lennék rá, egyszerűen csak frusztrálni szerettem volna a puszta jelenlétemmel, a vizslató karmazsinokkal. A boldog házaspár, nem igaz?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
~ Csak nem szeretnél még a múltkoriból? ~ kérdeztem negédes hangon még így, gondolati síkon is, farkamat pedig az ég felé csaptam, mint aki győztes pozícióban van, de szinte egyből le is engedtem, hogy kicsit meglengessem, mint egy lusta farkcsóválás. Kétlem, hogy bármi ilyesmit akarna, de remélem, hogy eddigre neki is bevillant, mennyire nem okos dolog csak úgy rám törni és kiprovokálni egy-két dolgot, mert esetleg nem azt kapja, amit vár. Mint egy kósza, bosszantó előjel, úgy lettek intenzívebbek energiáim, ám ezúttal ezt semmiféle nagy vallomás nem követte, csak ugrattam, két korgás között. A kérdését pedig pontosan értettem, de nem tudok válaszolni úgy, hogy még nekem sincs konkrét válaszom, csak marasztaló érzésem, mert most épp itt érzem jól magam, mindenféle fagyos szelek ellenére is. Prüszkölve fújtam-morrantam, s kissé felhúztam az orrom. Nekem papolsz az élet nehézségeiről, komolyan? ~ Egyetlen esetet leszámítva én intéztem mindent magam körül. Ha nem tűnt volna fel, kedves, nélküled éltem túl eddig. Az más kérdés, hogy ha már így ide trappoltál, vártam volna némi lovagiasságot is puszta barbár módin túl, én kis ősemberem. Eszembe se volt sértegetni, azt máshogy csinálnám, ez nem sértés, csak... házastársi évődés? Fogalmam sincs, nem is túráztam ezen tovább, mert ha akartam volna se tehettem volna meg. Felemelte ugyanis a hátsóját és elindult felém. Oldalra billentett fejjel, kérdőn néztem, hogy most mégis mi ménkőt szeretne, mégis egy bizonyos távolságnál már én is felkeltem és arrébb mentem, jelezve, hogy köszi, elég volt a közelségből a motelszobában, bármennyire is esne jól egyébként. Mindezzel együtt pedig volt bennem egyfajta támadó él, energiáim élesebben szelték körülöttem a levegőt. Tudom, hogy esélyem se lenne ellene, ahogyan azt is, hogy mivel tudnám még a frászt hozni rá és a leghatékonyabban elkergetni. Finom figyelmeztetés volt ez, hogy ha jót akar, tényleg ne kísértsen, mert én tökéletesen leszartam, mennyit tártam fel magamból neki. ~ Ne kövess! ~ mordultam az üzenet mellé és nekiiramodtam, hogy az elkódorgott szarvasok közül az előbbit beszerezzem. Bármennyire is élveztem adott esetben ezt a mindkettőnket kínzó, mazochista és tökéletesen indokolatlan játékot, amibe hebrencs módon ugrottam fejest - mint a legtöbb dologba -, most nem ezért voltam itt. Éltem amúgy a gyanúval, hogy őt pontosan ugyanannyira fogja meghatni tiltásom, mint engem az ő elküldése, ha pedig igazam lett, igencsak könnyen és gyorsan fokozódó feszültségnek lehetett szemtanúja. Reméltem örült neki. Nem tudom másképp mondani: folyamatosan baszogatott az energiáival! Ha csak simán a közelemben ügetett volna, figyelmen kívül tudom hagyni, legalábbis sokkal jobban, mint így. Mintha minduntalan belém-belém "csípett" volna, amire eleinte semmit se reagáltam, hátha abbahagyja alapon, de amikor elvétettem az ugrást miatta, akkor már nem tudtam kizárni. A Farkas felé fordultam, vicsorogva-morogva. ~ Mi lenne, ha nem hátráltatnál és hagynád, hogy megdolgozzak a betevőmért? ~ Ha az volt a célja, hogy felpiszkáljon, sikerült neki. Vajmi kevés türelmem volt üres gyomorral és jelenleg hiába tudtam ésszel, hogy úgysem vagyok képes elzavarni puszta erővel, az ösztön erősebben munkált, el akartam kergetni a bosszantó tényezőt. ~ Vagy mégis szeretnéd te csinálni? Mert ha igen, tessék, taníts ó, mester, de ha nem, szállj le rólam!
~ Ha tényleg ennyire vágysz arra, hogy ezúttal már viszonozzam valamivel… ~ talán nem kell bővebben kifejtenem, hogy miféle viszonzásra gondoltam. Tuti nem hagynám szó - tett - nélkül, ha megint képes volna így az arcomba tolni mindent, amire nem volnék kíváncsi. Ha ennyire szeretné kicakkoztatni a fülét, akkor felőlem nyugodtan, felkészültem. Legalábbis elég alapos felkészítő tanfolyamon vettem részt röpke pár perc alatt a múltkor a motelben. Vagyis bízom benne, hogy elég alapos volt és annál „rosszabb” már nem jöhet. ~ Lovagiasság? ~ csodálkoztam rá az általa használt szóra, teljes mértékben figyelmem kívül hagyva az ezt megelőző mondandóját. ~ Lehet nálad megüti a lovagiasság fogalmát az a néhány szó, amit nekem vakkantottál, de akkor elég talpnyaló lovagjaid lehettek eddig, akik ennyire máris ugrottak ~ még ha esetleg egy „kérlek”, vagy „lécci” befigyelt volna a mondatban, akkor azt mondom, hogy talán elgondolkoztam volna rajta, de így… ”Hozz nekem egyet.” Álmodj, perszóna királylány. Vicces volt az „ősemberem” megnevezés, egyáltalán nem éreztem találónak, de annyi baj legyen. Neki is számos beceneve volt, még akkor is, ha nem mondtam ki őket soha hangosan, ám egyik szebb volt, mint a másik. Közelebb araszoltam, éreztem a figyelmeztető energiáit, nagyon is éreztem, ám nem én volnék, ha megakadályozna ez bármiben, vagy megrettennék tőle. Éppen annyit ért mindez, mint a mordulása, ő sem hallgatott rám, amikor elküldtem, én miért tegyek akkor másképp? Csipkedtem az energiáimmal, nem túl erősen, éppen csak annyira, hogy érezze, itt vagyok és ahogyan ő megkeserítette a mindennapjaimat a moteles eset óta, úgy most én tettem nehezebbé a vadászatát. ~ Elég gyatra tanárod lehetett, ha nem tanított meg nehezebb körülmények között is vadászni ~ míg ő vicsorgott és morgott, addig belőlem teljes nyugalom áradt, nem tudott meghatni, nem tudta előpiszkálni az állatias oldalamat. Egy pillanatra ismét a motel teraszán éreztem magam, amikor oda-vissza dobálgattuk a labdát, amikor egyik csípést követte a következő és így tovább. A következő kifakadását hallva lomhán csaptam a farkam egyik oldalról a másikra, majd felpattantam, vérvonalam gyorsaságát kihasználva iramodtam a szarvasok után, hogy egy kisebb példányt kapjak el a lábánál fogva, eltörve a számomra vékonyka csontot. Pár percnél aligha tarthatott tovább a dolog, máris elé hajítottam a még élő, mozgó állatot. ~ Tessék, így már talán könnyebb dolgod lesz ~ nem végeztem el a piszkos munkát helyette, hiszen a szarvas még életben volt és kapálózott az életéért, egy-két ütést én is bekaptam tőle, miközben idefelé vonszoltam, de nem törődtem vele. Tessék, Elsa, itt az áhított vacsid, remélem elégedett vagy a te ősembereddel.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
~ Úgyse tudnád. Se vád, se él, csak csupasz kijelentés, némi lemondással hangomban. Nem lenne ugyanolyan, ugyanakkora mértékű, ezért nem is igazi viszonzás, érzem rajta, hogy fizikai megtorlásra gondol, ami engem nem tud meghatni. Téptek már meg, amikor még nem voltam elég ügyes. ~ Még szép! Azoktól megkaptam, amit akartam és nem kellett azzal foglalkoznom, hogy többet akarnának annál, mit amennyit kaptak. ~ De, majd pont hősszerelmes férfiakra pazarlom az időmet, akik párosdit akarnak játszani, meg komolyan vesznek minden kis apróságot és jobban bezsongnak, mint a szűz kislányok. A talpnyaló jó volt. Keveset beszélt, mindent megadott, egy menetet várt csak cserébe. Tökéletes csere. Nem úgy, mint Aidennel. Vele ilyen nem létezett, vele semmi sem működött, legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Bár azt se tudtam volna rendesen megmondani, hogy milyen esetünkben a "működő". Egymástól jó távol, az működik, kár, hogy nem akarok odább állni és ahogy látom, ő sem, szóval patt helyzet. Amin ő tovább "ront" közeledésével, és ahogy vártam, tökéletesen telibe szarja, amit mondtam, amit minden rezdülésemmel kifejeztem. Mindennek eredménye pedig egy másodjára is elfuserált vadászkísérlet lett, ami fölött sokkal inkább haragot, semmint szégyent éreztem. Igen kevés dolog maradt az életemben, ami miatt ezt tudom érezni, így nem meglepő módon, habár sértőnek szánta, szánhatta szavait, nem talált be velük. ~ Az volt ~ értettem egyet száraz tényszerűséggel, s már meséltem volna tovább, mint miképp tanultam meg végül is összelopkodott tudással, másoktól való titkolt elleséssel, aztán egyből le is esett, hogy nagy valószínűséggel tökéletesen hidegen hagyná. Nem érdekelné. Figyeltem, ahogy felpattant és játszi könnyedséggel terített le egy fiatalabb példányt, fogott össze nekem, mint egy Kölyöknek. Elém hajítva, még életben, hogy ne tudjon menekülni, de én öljem meg. Kérdőn emeltem rá tekintetem, próbálva az ő karmazsinjaiban választ lelni, hogy most mégis mit vár? ~ Ha azt reméled, hogy büszkeségből vagy dacból visszautasítom és ellököm, csalódni fogsz ~ mondtam síri hangon, majd átharaptam a kínlódó állat torkát és a hasát tépve kezdtem enni. ~ Nagyobb is lehetett volna ~ tettem hozzá két falat között flegmán, köszönetet nem mondva, miközben mélyre nyeltem azt az egy szót, ami igazán kikívánkozott: sajnálom. Azt, hogy így, ilyennek kell látnia, hogy az ő mércéjével én sose leszek eléggé farkas, hogy olyan meggondolatlan voltam régen, hogy mindezt elkövettem. Nem. Ezt nem kapja meg, nem fogja hallani, csak a provokáló fricska marad, a pofátlanság, amivel legalább most az egyszer tudatos célom van és legalább annyira akarom, mint ő - gondolom én. Nem nézek rá, eszek tovább, miközben azt várom, hogy tegye meg. Toroljon meg mindent a múltért és a jelenért, minden csorbát és vétket, szemtelenséget és hálátlanságot. Mert van rá oka, mert nincs itt senki, mert megteheti és mert csak neki van joga megtenni.
~ Akkor jobb, ha feleleveníted, hogy nálam nem így mennek a dolgok ~ legalábbis most már biztosan nem. Mondjuk anno sem voltam papucsférj, az egyszer biztos, de azóta is rengeteg minden változott már meg. Az egyetértésére csak morrantam egyet. Válaszolhattam volna azt, hogy megérdemelte, hogy más nem is járt volna neki azok után, hogy megcsalt, átvert és lelépett. Ugyanakkor a morgásban valami más is benne van, némi elégedetlenség és düh, mert én annyi mindent adhattam volna helyette! Adhattam volna valami mást, valami különlegeset ahelyett a nyeszlett szürkeség helyett. De elmentél és ott hagytál, ellöktél magadtól. A véleményemet megtartom magamnak, nem tartozik rá, nem kell tudnia róla. Legalábbis az én számból semmiképp, hogy ő mit rak össze mindebből, az már csak rá tartozik. ~ Ha azt hiszed, hogy ilyen reményeket dédelgetek, akkor ostoba vagy ~ hasonló hangszínen löktem felé a szavakat, mint amit tőle kaptam. Szerinte képes lettem volna megmozdulni, elkapni egy szarvast csak azért, hogy megnézzem, van-e benne annyi büszkeség, hogy visszautasítsa? Morgás tör fel a torkomból és előtte kezdek el fel és alá járkálni, energiáimat azonban visszahúzom, egye csak meg a vacsoráját, ezúttal nem piszkálom. Egészen addig, amíg meg nem hallom a megjegyzését. Egyetlen pillanatra döbbenek csak le és állok meg a mozdulat kellős közepén, hogy a következőben már mellette teremjek és rámarva a marjára hajítsam olyan messzire, amennyire csak lehet a szarvastól, azt sem bánnám kifejezetten, ha egy fának csapódna. Ugyan nem vagyok Muszkli, de egy cseppet sem finomkodtam. Acsarogva és dühtől hömpölygő energiákkal álltam el a szarvashoz vezető utat, ismét fel és le történő trappolásba kezdve, egyetlen vonalon mozogva vele szemben úgy, hogy végig szemmel tudjam tartani. ~ Te tényleg ostoba vagy! Mit akarsz, hm? Miért feszíted állandóan a húrt? Miért táncolsz a határon, a pengeélen, arra játszva, hogy a mélybe taszítsalak? Mit vársz tőlem, Dakota, mit?! ~ nem csak az energiáimban ültek meg az érzéseim, a gondolatban küldött szavakban is ott pulzáltak. Tessék, akartad a Farkast? Hát tessék, itt van, élvezd ki…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Csak egy mordulás, ez minden, mégis ennél pontosabban talán ki sem fejezhetné, mit érez ezzel kapcsolatban. Csak sejtések jutnak a valódi jelentésből, abból, ami benne munkál, de ezekből nem merek következtetni, mert tartok tőle, hogy a személyes vágyaim is beleszólnának, annak pedig semmi értelme. Némi nem-tetszés és csalódottság. Ez biztos, hiszen mindez hűen fémjelez minden alkalmat, pillanatot, amikor a "mi volt"-ra és a "mi lett volna ha"-ra gondoltunk. Eszek, érzékeimmel azonban figyelek rá is, jobban, kiélezettebben, mint a kudarcba fulladt vadászatom alatt. Elengedem megjegyzését, miszerint ostoba vagyok, ám valószínűleg erre a megállapítására csak rápakolok egy tisztes lapáttal, amikor legközelebb megszólalok. Pontosan azt reagálja, amit vártam, amit akartam, amiben reménykedtem, mégis hirtelen ér, számomra elérhetetlen sebességgel mozdul. Belém mar, elhajít játszi könnyedséggel, mintha nem is lenne súlyom, amire rácáfol becsapódásom a legközelebbi fa törzsébe. Reflex és szempillantás alatt érő fájdalom szüli a szűkölést, ami egy másodpercre elhagyja szám, maromnál érzem, hogy vér áztatja a bundám, de nem túl sok. Míg Ő beszél, én talpra állok és kissé megrázom magam, mintegy ellenőrizve, hogy - egyelőre - semmim se törött. Ránéztem, válasz helyett azonban arcsarkodva fordultam felé és ugrottam neki teljesen hasztalanul, reménytelenül. Haraggal, némi kétségbeeséssel, a vággyal, hogy a vérét tudjam venni, úgy is, hogy tudtam, semmi esélyem ellene. Hogyan lehetne? Ő a Farkas. Mégis támadok, addig pedig nem vagyok hajlandó megállni, amíg nem kényszerít, akár puszta földhöz szegezéssel, akár úgy, hogy annyira elintéz: moccanni se bírjak.
Robbant bennem minden, amikor megosztotta velem a nézetét a szarvassal illetően. Elmartam mellőle, messzire hajítottam, érezd csak, milyen az, amikor belekóstolsz valamibe és egyből kikapják a mancsaid közül. Vágyakozz valami olyan után, amit elszedtek tőled, ami a tiéd volt és valaki más vetette ki rá a hálóját. Lebegjen ott a szemed előtt, érezd az illatát úgy, hogy mocskos módon vágysz rá, de úgysem lehet a tiéd, mert valami elállja az utad. Mert valami nem enged közelebb. Mert tudod, hogy esélyed sem lenne… Dühösek a szavak, ahogyan a karmazsinokban is ez kavarog, ahogyan végig őt szemlélem, miközben döngő lépteimtől remeg a talaj. Vagy csak én érzem annak? Mit számít? Amikor ismét ostobaságra adja a fejét. Acsarkodásra hasonlóval felelek, morgásom egészen mélyről tör utat magának. Lepattintom. Egy pofonnal ütöttem arrébb, egyáltalán nem finomkodva, magasról téve arra, hogy nőstény, hogy a feleségem. Egy darabig még nem támadtam, hasonló stílusban folytattam, mindig kitérve a támadása elől, vagy arrébb ugrással, vagy egy hasonló pofonnal. Akkor változtatok a stratégián, amikor rádöbbenek, hogy nem szándékozik abbahagyni. Hogy így akarja ezt csinálni, akkor viszont másképpen cselekszem. Egyetlen pillanatra engedem, hogy a húsomba marjon. Egyetlen szívdobbanás, érezd a vérem, kebelezz be belőle annyit, amennyit ennyi idő alatt tudsz. Érezd azt, amit ellöktél magadtól. Ami a tiéd volt és lehetett volna sokkal tovább. Ami a tiéd lehetne most is, ha nem játszod ki a bizalmam… Egyetlen pillanat és máris lelököm magamról, erősen és mélyen vájva a fogaimat belé, először a vállába. Nem titkolt célom elroppantani a lapockáját, a vállát, nem számít, mit, csak hallani akarom a csontok ropogását. Ennyinél viszont nem állok meg. Tombolok, tépem, karmolom, ahol csak érem, igyekezve azon maradni, hogy ő több kárt ne tehessen bennem. A korbéli erőfölényemre, a vérvonalam adta gyorsaságomra támaszkodom és cseppet sem fogom vissza magam. Tessék, Dakota, itt a megérdemelt jutalmad. Már lihegek és az ő vérétől vagyok tacsakos, amikor úgy döntök, elég volt. Amikor úgy döntök, megkapta végre, ami járt. A nyakára fogok rá és szegezem a földre, teljes testsúlyommal nehezedve rá és akárhogyan ficánkoljon, nem eresztem el. Akkor sem, ha éppenséggel semmi ellenállást nem mutat. Néhány perc - vagy talán csak másodperc? -, amíg így maradok, aztán elengedem, a pofámról nyalom le a vérét és a bundám megrázva lépek hátrébb. ~ Én csupán ennyit adhatok, Dakota…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Tép, szaggat, vérem veszi, én pedig úgy folytatom, mintha nem éreznék mindebből semmit, nem számítana, hogy egyre lassulok, lomhább vagyok, még inkább, mint egyébként hozzá képest. Nem akarok bizonyítani neki. Nem akarom legyőzni. Nem akarom igazán bántani, így amikor hagyja, hogy belé marjak, furcsán hasít belém a tudat, vérének íze, a tény, hogy fizikailag is sebet ejtettem rajta. Finom, mégis azt kívánom, bár nem hagyta volna, hogy agyaraim megízleljék. Csak egy pillanatig tart ez az ijedség-meglepettség, hogy aztán folytassuk és megérezzem, mikor jön rá, hogy nincs választása, nem hagyok neki, nem engedek. Neki kell leállítania. Panaszosan szűkölök, morgok, mert munkál az ösztön, amikor elkapja vállam, hogy harapása csontot roppantson, teljesen szétroncsolja vállam. Hiába lenne esélyem, képtelen vagyok a vergődésen kívül mást tenni, támadni, mert pokolian fáj, szinte káprázik tőle a szemem. Tudom, hogy megérdemeltem, hogy kijárt és szükségem is volt rá, mert nem voltam hajlandó tovább úgy járni-kelni a közelében, hogy legalább egyszer ne töltötte volna ki rajtam a haragját, ne adta volna meg, amit kivívtam annyi éve, s felpiszkáltam pár perce. A földre szegez, torkomra fog én pedig meg se moccanok. Sajog, fáj és ég minden tagom, szinte nincs is testrészem, amit ne sebesített volna meg. Úgy tart ott moccanatlanságom ellenére, hogy megfordul a fejemben, épp azt fontolgatja, megöljön-e és ezzel véget vessen a múlt kísérteteinek, vagy hagyjon élni, remélve, hogy ebből végre tanultam és elkotródok a környékről. Elenged, ellép tőlem én pedig ott maradok megtépázva, szétmarcangolt vállal, de végre ismét nyugodtan. Fájnak, húzódnak a sebek, vérem illata az egész környéket belepi, rajta is ott díszeleg, pofája környéke csatakos. Percek telnek el, mire meg bírok mozdulni szavai után, és nehézkesen talpra állok. Megingok, alig bírnak el a lábaim most, de nem esek össze, viszont további mozdulatra képtelen vagyok, a fejemet is csak lógatni tudom, törött vállam miatt egyik mellső lábam teljesen használhatatlan. Most szeretnék sírni. Menne, minden gond és erőfeszítés nélkül, pedig nagyon ritka, hogy erre ragadtatom magam és örülök, hogy farkas alakban ez egyébként sem lehetséges. Nem az tört így meg, hogy bántott, távolról sem. Kérdeztem volna, ha meg tudom fogalmazni mindazt, ami bennem örvénylett, de nem ment, csak álltam bizonytalan lábakon, pajzs nélkül és engedtem, hogy energiáimat a hangulatom fesse be bánatos színekkel. Mondd, hogy jobb, hogy kaptam némi megbocsátást, csak egy kicsit. ~ Noah... Sajnálom.
Azt hittem jobb lesz. Hogy érzek majd valami elégtételt, valami megkönnyebbülést azáltal, hogy végre szabadjára engedem az összes felgyülemlett feszültséget, ami az irányában lappangott bennem. Eddig mindig visszafogtam magam, képtelen voltam bántani, pedig nem egyszer szerettem volna. Most viszont, hogy megtettem, hogy még mindig érzem a vére ízét a számban, hogy a karmazsinja a fekete bundám szálait tapasztja, hogy érzem, ahol a foga a húsomba mart, hogy látom így, összetörten. Én tettem ezt, a várt elégedettség és megkönnyebbülés azonban elmaradt. Nem tudtam, mit akarok, vagy mit kellene tennem, mondanom. Mégsem voltam képes otthagyni, nem, úgy nem, hogy nem hallok valamit, hogy nem szólal meg, hogy nem mozdul… Szinte egy örökkévalóságnak tűnt az a pár perc, amíg végre feltápászkodott. Láttam, hogy minden egyes mozdulat fáj, hogy az egyik mellső lábát használni sem tudja, nem lépett tovább és a fejét is lehajtotta. Szerettem volna bocsánatot kérni, mégsem lett volna teljesen igaz. Szerettem volna odamenni és hozzábújni, biztonságot nyújtani, de hamisság bújt volna meg a képben. Hol a valóság és a vágy közötti határ? Létezik egyáltalán? Létezhet az egyik a másik nélkül? Szét tudom őket úgy választani, hogy valamelyik ne sérüljön? Mit csináljak, Elsa, mondd. Mit vártál tőlem? Egyetlen szó. Egyetlen név. Az én nevem. Mégis úgy mellkasba vág, hogy egy pillanatra a levegő is kipréselődik belőle. Ne csináld ezt, kérlek. Nem teheted ezt velem. Ezt.. ezt nem lehet. ~ Miért? Miért csinálod ezt veled? ~ néhány pillanat csupán, vagy percek, nem tudom, mire megszólalok. Csendesek a szavaim, mégsem tudom, akarom-e egyáltalán a választ. Létezik-e egyáltalán erre válasz. Én nem tudnék a miértekre választ adni, nem tudnám megmagyarázni mindazt, ami bennem zajlik. Félek tőle, hogy a felszínre bukik, félek attól, hogy gyengének lásson, hogy megtörjön. Félek az újabb csalódástól, képtelen vagyok áttörni a gátat, amit felépítettem. Szeretném, de nem megy… ~ Nem lehet, ezt nem lehet. Nekem ez.. nem megy. Én erre képtelen vagyok ~ szeretném, ha megértenéd, hogy túl mély a seb, túl magasra húztam a falaim. Vajon elég erős vagy hozzá, hogy az eddig ütött repedések mellett teljesen átszakítsd? Akarod? Mit akarsz egyáltalán? ~ Sajnálom ~ hátrálok. Ismét el fogok menni. Látod? Elfutok a problémák elől, nem akarok megküzdeni velük. Mert nekem úgy könnyebb. Mert nem akarom, hogy megint fájjon. Hogyan lehet valakit egyszerre gyűlölni és szeretni is…?
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Meg-megremeg a lábam, nehézkesen, felszínesen szedem a levegőt, de állok, talpon vagyok és minden külső-belső meggyötörtség ellenére is erősebbnek érzem magam. Nem, inkább szilárdabbnak, élőbbnek, mintha kelletlenné váló, árnyékszerű létből, lebegésből hirtelen valóságossá váltam volna. Hívom, kérem, küldöm, nem tudom, mit akarok pontosan a megszólításba csomagolni, csak érzem, hogy elevenébe talál a név, amit már annyiféleképp ejtettem ki a múltban. Nem tudom belőle eltüntetni az akkori szerelmet, az Aiden megy könnyű hangon, szinte üresen kongva, de ezen nem tudok csak úgy túllépni. Elhagyni mindent és mindenkit... Erre tessék, csak a kísértetektől nem vagyok képes szabadulni. Nem is akarok, már rég nem. ~ Taszít... undorít ez a gyávaság benned ~ mondom, szinte gondolatban is zihálva, tekintetem pedig folyamatosan fókuszt veszít róla. Túl sok vért vesztettem, s ahogy múlt az adrenalin hatása, úgy kezdtem egyre jobban érezni minden sebet, fájdalmat. ~ Nem érdekel, Aiden. Tényleg nem, hogy épp gyűlölsz, undorodsz tőlem, vagy lenézel. ~ Próbáltam feljebb emelni a fejem, de már ez külön erőfeszítést igényelt. ~ De azt képtelen vagyok elviselni, hogy tehetetlenül toporogsz, mint aki nem tudja eldönteni, hogy leugrik a szikla széléről és siklóernyőzik egyet, bármi is lesz, vagy marad a földön és hazamegy tévét nézni. Szédültem, nagyokat kellett pislognom és óvatosan megráztam a fejem. ~ Ne kérj bocsánatot a fenébe is! ~ mordultam fel, amennyire jelenleg tőlem telt. ~ Gyere ide és segíts, vagy ha nem, akkor most húzz el innen! Én megmaradok, mindenhogyan ~ jelentettem ki, nehogy nekem itt lelkiismereti kérdést csináljon belőle. Rossz pénz nem vész el. Ezt a tétovaságot, döntésképtelenséget viszont nem akartam tovább látni, érezni. Nem akarom ilyennek, bármennyire is játszottam közre abban, hogy ide jusson alig pár nap alatt, mert ha kell, hát tovább is rugdosom, akármi legyen velem közben. Én már döntöttem, nagyon régen, és ez úgysem fog változni, nagyon jól tudom, éppen ezért vagyok vele szemben előnyben, ezért nem képes igazán fölém kerekedni.
~ Nem vagy vele egyedül ~ morrantottam vissza. Dühös voltam rá is, pontosan akkor mértékben, mint saját magamra. Undorodtam én is ettől az egésztől, hogy nem tudom, mit szeretnék, mi lenne a helyes lépés. Hogy ennyire képes volt megingatni a szilárdnak hitt világomat. Azt hittem, már régen túl vagyok ezen, hogyha akkor nem is vált véglegessé minden, amikor elhagyott, biztos lett, amikor átvert és ismét eltűnt az életemből. Még egyszer nem fogok egy ilyet eljátszani, pontosan ezért nem akarom közel engedni. Ugyanakkor ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi van, ha most más lesz? Hiszen megmutatta, mi munkált benne… Nem szabad naivnak lennem, nagyon nem. ~ Csak maradj csöndben! ~ dörrentem rá, összecsattintva az állkapcsomat a pofája előtt. Zavart, hogy tovább mondja, hogy ráülteti a kisördögöt a vállamra. Hogy sutyorogja azok a dolgokat, amiket nem kellene hallanom, amikre nem vagyok kíváncsi. Tartsa meg ezeket magának, mert.. igaza van. És nem akarom, hogy igaza legyen. Ismét csak morranok egyet a következő szavaira, majd gyorsan ugrottam mellé, hogy egy erős és jól irányzott ütéssel igyekezzek őt a homály és eszméletlenség sűrű ködébe taszítani. Nem akartam hallani a hangját, érezni az energiáit, nem voltam kíváncsi a véleményére, vagy a további szavaira. Némuljon el egy időre, mert nem vagyok kíváncsi a reakciójára, a véleményérére és a megjegyzésére a tervezett cselekedettem kapcsolatban. Nagyobb voltam nála, így valamilyen szinten sikerült a hátamra dolgozni őt, hogy képes legyek ilyen formán is haladni vele. Lassabb voltam, nehézséget ugyan nem okozott, de nem akartam, hogy egy ugrásnál leessen rólam, így maradtam a lassabb, de biztosabb tempónál. A kocsimhoz érve tornyosultam fölé az energiáimmal, hogy a farkasát visszavonásra késztessem, visszatuszkoljam belé. Emberi alakján sokkal jobban látszott, mennyire sikerült megtéptem, de felhúztam a maszkom, nem hagytam, hogy hatással legyen rám mindez. Becsavartam egy pokrócba és betettem a hátsó ülésre, hogy felkapva valami ruhát üljek be a volán mögé és meg se álljak egészen hazáig. Nem nyúltam hozzá, nem kezeltem le a sérüléseit, csupán a kanapéra fektettem, az asztalra pedig odakészítettem az elsősegélydobozt egy üveg vízzel egyetemben. Nem akartam vele egy helyiségben tartózkodni, ám halványan pulzáló energiáim jelezték, hogy én is a lakásban tartózkodom.
Egyre inkább kezdett érződni az, hogy tél a nyakunkon van. Otthon se volt annyira enyhe, de itt még inkább hidegebb volt és nyár, vagy éppen ősz se volt igazán meleg. De ha mások megtudták szokni, akkor nekem is menni fog. Eleve nem voltam túlzottan fázós, illetve ha valaki fázik, akkor egy kisebb mozgás igazán jót tud tenni. Meglepett Ben azzal az ötletével, hogy menjünk el túrázni, de én semminek se vagyok elrontója. Szeretek az erdőben bóklászni, túrázni és felfedezni a természetet. S minél nagyobb lettem, annál inkább megszerettem. Az erdő se békés, de szerintem a beton dzsungel még veszélyesebb és őrültebb, mint a természet. Futni is jobban szerettem az erdőben, mint a beton tömbök, vagyis házak között. Abban állapodtunk meg, hogy egy-két napra megyünk, addig meg Alice fog vigyázni Lucky-ra. Eleve nem egy vérmes teremtés. Sőt szerintem igazán imádnivaló és tündéri kutyus, illetve nekem mindig szót fogad. Azt hiszem a szemében én lettem a falkavezér, mert Ben-t néha igazán bosszantani szokta, én pedig csak jót mosolygok az egészen. Szeretem őt, mind a kettőjüket, de szerintem az nem kérdés, hogy melyikük a cukibb. Izgatottan pakolásztam és alig vártam, hogy induljunk. Az egész utat végig csacsogtam, mosolyogtam és nevettem is. Ami szerintem igazán nagy szó volt a történtek fényében. Sietve indultam el az erdőben, de ugyanakkor figyeltem minden apró neszre is, mert nem szerettem volna farkas vacsora lenni. De továbbra is figyeltem arra is, hogy Ben se vágódjon el, mert arról fogalmam sem volt még ennyi idő után, hogy milyen a viszonya a természettel. Amikor pedig megtaláltuk a megfelelő helyet, akkor segítettem felverni a sátrat, majd pedig jöhetett a túra. Ohhh, nem fogok egész nap a sátorban maradni, amikor itt a természet. Egy kis túra senkinek se árt meg. Már sötétedett mire visszaértünk a „szállásunkra”. Sietve pakoltam elő az elemózsiát miután helyet foglaltunk a sátor menedékében. - Sokszor túráztál már korábban? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd kicsit a fülem mögé tűrtem a rövidebb hajamat. Végül pedig elkezdtem elmajszolni a vacsorámat, miközben a termoszból öntöttem egy kis forró teát, vagyis már nem volt az, de még meleg volt és a csípős időben jól jött. - Szeretsz itt élni? – fogalmam sem volt arról, hogy mit gondol erről a városról. Személy szerint nekem kicsit hiányzik a régi város, az otthonom és édesapám, meg Ev is. Őket is fel kellene már hívnom, de nem akarok hazudni és édesapám tuti rájön arra, hogy valami nincs rendben…
Örülök, hogy végül csak úgy döntött, hogy marad a hétre és inkább magunkra fordítjuk ezt az időt. A sátrazásból végül felmerült az ötlet, hogy akkor már miért is ne túrázzunk egyet, úgy is csak estére tervezünk a sátorban maradni. Napközben pedig csinálunk, amit akarunk. Ezzel a gondolatmenettel indultunk meg, és (nem) meglepő módon nekem kellett a sátrat is vinnem. Na nem mintha olyan vészesen nehéz egy csomag lenne, vagy ne oldanám meg a cipelését, csak hát na. Cali jelölte ki az utat főként, hogy hova menjünk, hol „szálljunk meg” éjszakára, de az ötletelésbe én is besegítettem. Végül elindultunk, aztán valahol lepakoltuk a cuccainkat, a sátrat felállítottuk, abba pedig bele, ami volt nálunk és a túrához nem volt elengedhetetlen. Tehát követtem Calit. Sosincs ellenemre egy kis túra, fura egy sportember lennék, ha ennyi mondjuk megártana. Az alkonyat és az este határán érkezünk, de legalább most már a túrának is vége. Kis kimozdulás elismerem, kellett, de kicsit jobban elnyúlt, mint szerettem volna. Lényegtelen is, nem vagyok egy rinyálós személy. - Néhányszor. De tudod jól, hogy én inkább a sportok híve vagyok. Már olyanoké, ahol az adrenalin szintet az egekben tudhatom. - A sátorban helyet foglalunk, én pedig beizzítom a kempinglámpát, és úgy állítgatom, hogy lássunk ugyan, de ne legyen már díszkivilágítás. Előveszek egy szendvicset, amit még reggel dobtam össze. Van ebben minden. Még a hátramaradt bolognaiból is mertem egy keveset bele. Aztán még kolbász, szalonna is van benne, meg azért két uborka. Csak legyen benne egy kis zöldség is. - Ahol te velem vagy, ott csak jó lehet élni. - Mondom neki mosolyogva, aztán pedig nyomok egy puszit is a homlokára, aztán elkezdem én is a kajámat megenni. Nem kell sok, mert farkaséhes vagyok, így elég hamar be is tolom azt a nem túl nagy, de durván tápláló szenyát. - Na és van-e valami terved az est hátralevő részére? – Hozhattunk volna legalább valami kártyát. Legalábbis én tuti nem pakoltam el, azt, hogy ő igen, nem tudom.
Hiányzott már az edzés, hiszen még amikor nem voltam a toppon, akkor is szerettem volna visszamenni és kiadni mindent magamból. De Ben nem engedte és így utólag megértem, hogy miért, hiszen nem éppen voltam beszámítható, meg eléggé össze voltam törve, meg eleve nehezen lehetett velem bírni. Viszont amikor jött a kirándulás és a sátrazás ötlete, akkor egyértelmű, hogy inkább ezt fogom választani. Mindig is szerettem barangolni és túrázni, illetve szükségem volt egy kis kimozdulásra, meg ez segíthet kicsit visszanyerni az erőmet. Nem akartam tovább a ház fogja lenni. Főleg most nem, hogy kezdtem jobban lenni. - Igen tudom, de szerintem a túrázás is egy fajta sport és most még a könnyebbik úton haladtunk. - nézek rá mosolyogva, majd szép lassan én is elkezdem megenni a szendvicsemet és néha kicsit iszom is mellé. Lehet, hogy hamarabb kellett volna ezt megejteni, mert az idő is kezd egyre inkább hidegebbre fordulni. Figyelem őt néha, majd pedig az evésnek szentelem a figyelmemet. - Ohhh, micsoda mentés és válasz. - kuncogom el magamat, majd amikor kapok egy puszit a homlokomra, akkor még szélesebb lesz a mosolyom, s sietve adok egy puszit arcára. Örülök annak, hogy így gondolja, de tényleg érdekel az, hogy mennyire szerette meg eme fagyos időjárást. - Hoztam kártyát is, de megfordult a fejemben, hogy akár elmehetnénk éjszakai túrára is. Biztosan érdekesebb lehet, mint szürkületben volt. A közelben eleve van egy vízesés is. - A víz tuti hideg, de akár abban is meg lehet mártózni, de a korábban említett okok miatt biztosan nem fog sokáig tartani az se. Egyikünk se farkas és nem lenne jó, ha megfáznánk. - Esetleg neked? - törlöm meg a számat, majd pedig az utolsó falatot is elfogyasztom. Kíváncsian fürkészem őt a félhomályban, majd pedig egyik oldalt a hajamat a fülem mögé tűröm.
- Kinek mi… Az extrém sportokat meg amúgy is sokan őrültségnek titulálják. Nézőpont kérdése az egész. - Oké, azt mondta, hogy ez is egyfajta sport, nem az, hogy konkrétan egy sportág. De komolyan utána kell már néznem, hogy van-e ilyen sportág, hogy túrázás. Vagy valami, ami közel áll hozzá. Biztos vagyok benne, hogy ha van is, akkor csak meg kellene erőltetnem a fogaskerekeimet, de már ki vagyok fáradva én is egy bizonyos szinten, és örülök, hogy végre pihenünk. - Komolyan beszélek. - Mondom neki mosolyogva, mióta a kijáró puszimat is megkaptam már. - Egyébként sosem volt a hideg ellenemre. Sőt, talán jobb is szeretem a döglesztő melegnél, ami nyáron van. Bár az itt nem igazán szokott eljönni, mint ami mondjuk sokkal délebben előfordul. Szóval igen, egészen megkedveltem már ezt a várost is. - Felelek végül arra, amire szerintem kíváncsi volt. Fairbanks nem egy nagy város, de rengeteg ember van itt, szóval kicsit aránytalan ilyen szempontból, de nekem ez csak jó. Eléggé társasági ember vagyok, és itt elég sok érdekes emberrel, per vérfarkassal lehet találkozni. Még mindig emlékszem arra az igencsak labilis hímre, aki eléggé elbánt a csuklómmal. Kicsit azért érdekel, hogy mégis merre lófrálhat ő is. De annyira nem, hogy minden követ megmozgassak a megkereséséért. - Egész nap túráztunk, hogy van még mindig energiád? Főleg este. - Bár lehet ezt csak az mondatja velem, hogy nem épp a kedvenc időtöltésem a túrázás. Elmegyek én egy-kettőre, ha megkérnek rá, de amúgy? Teljesen hidegen hagy. Naponta többször viszont már nem épp van kedvemre… - Tudod jól, hogy nekem mindig van… - Mondom neki mosolyogva, majd pedig a nyakához hajolva adok rá egy csókot. Ezt a rövid hajat is egész hamar megszoktam, talán még aznap sikerült elfogadnom a változást. Egész jól áll neki. Bár szerintem az sem érdekelne túlzottan, ha még ennél is rövidebb lenne. Nem a hajába szerettem bele. De azért a kopaszságot mellőzzük.
- Addig nincs is bajom azzal a szeszélyeddel, amíg egyszer nem a kórházból hívnak, hogy oda kerültél, mert megint nem bírtál magaddal. - szólalok meg egy-két ártatlan pillantás keretében. Ismer már annyira, hogy tudja, hogy sose fogom neki megmondani azt, hogy mit tegyen és mit ne. De ha egyszer az extrém sportok iránti szenvedélye miatt kerül kórházba, akkor kapni fog tőlem és szerintem az ott szerzett sérülései fognak a legkevésbé fájni. Egy dolgot kértem tőle, még pedig azt, hogy vigyázzon magára, szerintem ez nem olyan nagy dolog. - Tudom, hogy komolyan gondolod és tényleg örülök annak, hogy így van, mert ez fordítva is igaz. - hangom őszintén cseng, mert amíg ő mellettem van, addig nagy baj nem lehet. Szerintem addig mindenen túl fogunk jutni majd. Csendesen hallgatom majd a hosszabb kifejtését és lassan bólintok. - Nem gondoltál arra, hogy esetleg karácsonykor hazaugorjunk? - kérdezem meg tőle óvatosan, hiszen nem sokszor kerül szóba a régi életünk, vagy a családunk. Ahogyan azt is tudom, hogy már ez az otthonunk, de azt hiszem jelenleg számomra még mindig a másik város jelenti ezt. Talán majd idővel én is megszokom, szerzek itt is barátokat, ahogyan régebben is tettem. Talán csak amiatt érzek így, mert még nem volt lehetőségem túlzottan megismerni a helyet. De majd most, hogy jobban vagyok. - Ismersz már annyira, hogy tud örökmozgó vagyok. Meg gyerekként sokat túráztunk anyával és apával. Olyankor biztosan együtt volt a család és senki se zavarhatott meg. - szólalok meg kicsit elmerülve a gondolataimban, mert magam előtt látom édesanyám és édesapám arcát, ahogyan a régi önmagamat is. Hiányoznak, nem is kicsit. Fontosak számomra és sose gondoltam arra, hogy egyszer ennyire messzire fogok a családi fészektől utazni. - Hmm, csak attól függ, hogy milyen. - szólalok meg mosolyogva, majd amikor megérzem ajkának az érintését, akkor egyszerre fut végig egy bizonyos jól eső melegség a testemen, de ugyanakkor egy pillanatra még össze is rezdülök. Valószínűleg ez neki is feltűnhetett, pedig igyekszem, de nem megy. Sok idő eltelt, de még mindig nem tudom teljesen lezárni a történteket, így őt se tudom annyira közel engedni magamhoz. - Sajnálom, én nem akartam... - kezdek bele, de inkább csak az ajkamba harapok, mint egy szerencsétlen. Ő már kész férfi, én meg olyan vagyok néha, mint egy kisgyerek. Nem értem, hogy miként is szerethetett belém...
- Nem ígérhetek semmit, tudod jól. - Egyébként is mindig történnek velünk váratlan dolgok, és azt pedig sosem tudom megígérni, hogy egy-egy versenyen nem lesz valami gikszer. Én számolom el magam, avagy a csapatom, az teljesen lényegtelen, az eredmény ugyanaz lenne. Az számítana talán, hogy kit vonnak utána felelősségre. Én pedig sosem szoktam eltussolni az ilyesféléket, ha kell, vállalom. Ha én basztam el, akkor rajtam csattanjon az ostor, ne máson. Ha pedig kis hiba volt csak a csapatom tagjaitól, azzal pedig nem foglalkozom. Egészen addig, míg csak kis sérüléseim vannak. Mikor törések, vagy hasonlók, akkor már jön a lebaszás felőlem is. - Eszem ágában sem volt visszamenni, az az igazság. De te nyugodtan menj vissza az ünnepekre. Komolyan mondom. – A hangomból és a tekintetemből is érezheti, hogy ezt most százszázalékosan így gondolom. Oké, vannak ott ismerőseim Québecben is, de most emiatt nem akarok visszamenni oda. Kíváncsi vagyok, itt milyen a karácsony, az újév. Cali faterját meg végképp nincs kedvem látni. Ha összekerülnénk, akkor könnyen lehet, hogy megint eldurvulnának a dolgok, aztán a szeretet és család ünnepének annyi lenne. Nem akarom Cali ünnepét elrontani ezzel. Menjen csak vissza hozzájuk arra az időre, aztán majd találkozunk jövőre, ha szilveszterre is maradni akar. A hangjából ítélve kicsit bátrabban adom azt az egy csókot a nyakára, de aztán a reakciója meglep, így nem is folytatom tovább. - Semmi baj. - Válaszolom neki egy féloldalas mosoly keretében. Ha még mindig nem áll rá készen, akkor nem áll rá készen. Egy ideig viszont biztos nem fogok bepróbálkozni nála. A végén már rosszakat kezdene el gondolni rólam, ha ez napi rendszerességgel menne. Ha várnom kell, hát várok. Már ennyi időt is kibírtam valahogyan.
- Csak tartsd az eszedet a helyén és akkor nem lehet gond. Főleg, hogy lassan jönnek az ünnepek is vagy esetleg azt inkább a kórházban szeretnéd tölteni? – kérdezem kíváncsian és egy ártatlan pillantás keretében. Szeretem őt, ha nem így lenne, akkor nem is utaztam volna ide, nem jöttem volna utána csak úgy minden szó nélkül. Tény, hogy akkor is kicsit izgultam, hogy miként fog reagálni a megjelenésemre, de szerencsére jól reagált és örült nekem. S pontosan emiatt, hogy szeretem mindig is félteni fogom őt és aggódni fogok érte, mert nem szeretném egyszer arra felvenni a telefont, hogy nincs többé, mert az egyik őrültsége megölte őt… - Szóval inkább különtöltenéd az ünnepeket? – kérdezem csodálkozva, majd egy aprót az ajkamba harapok, mert lehet nem most kellett volna felhoznom ezt a dolgot, de ha már szóba került, akkor még egy dolgot hozzáteszek. – Én arra gondoltam, hogy esetleg pár napra eljöhetne ő ide. Neki is jót tenne egy kis kikapcsolódás. – s óvatosan pillantok Ben-re, mert lehet hamarosan már a sátorfánkat fogjuk szedni, mert sikerült annyira remekül elcsesznem a dolgokat ezzel a témával. Igyekezni fogok, hogy kijöjjenek egymással, de ahhoz ők is kellenek. Meg tényleg jó lenne, ha pár napra kimozdulna édesapám. Biztosan szeretné ezt a tájat és várost is.. Bár a sok farkast tekintve, nem biztos, hogy annyira… - Én tényleg sajnálom, azt hiszem, hogy még időre van szükségem.. – vallom be neki, mert tényleg nem érzem azt, hogy készen állnék rá. Talán lehet később, ami lehet pár óra múlva, nap vagy akár hét múlva is, de idővel minden rendben lesz ilyen téren is, vagyis remélem, mert örökké se akarom azt, hogy várjon. Így is elég jól bírta az elmúlt időszakot. Miután már eléggé kibámultam a földet zavaromban sietve pattanok fel és felé nyújtom a kezemet. - Menjünk ki, mármint nézzünk körbe az éjszakai erdőben. Biztos nem lehet annyira rossz. – sok dolog történhet az emberrel ilyenkor, meg a közelünkben van a vízesés is, ami biztosan hideg, de még nem valószínű, hogy befagyott vagy bármi hasonló dolog történt volna vele.
Fekete bestiám alakjában suhanok keresztül a fák takarásában, mancsunk nyomán felporzik a hó és mire újra talajt ér, már ott sem vagyunk, mintha sosem zavartuk volna fel az erdő nyugalmát. Pofánk vértől maszatos, ahogyan éjfekete, tömött bundánk is, leginkább a mellkasunk és pofánk magasságában. Még zubog bennünk az adrenalin, az evéstől pedig nem nehezültünk el, mert inkább volt lényeg a vad űzése és leterítése, mint az éhségünk csillapítása. Bestiám tökéletesen érzi magát, én magam azonban nem vagyok éppen a legjobb kedvemben, ami tulajdonképpen nem meglepő, A Jégvihartól senki ne várjon pillangó kergetős jó hangulatot. Túl régóta nincs hír, sem az Idegen felől, sem Atyám részéről, hogy a hibbant fivérét már meg se említsem. És akkor ott van az Alfa is, aki kihagyott pár találkozót – ha nem érem el előbb-utóbb, kénytelen leszek falkaterületre betenni a lábamat, holott ehhez hadd ne meséljem el mennyi kedvem van – és én még méltónak véltem arra, hogy az utódom legyen… Akárhogyan is, meghoztam a döntésemet a szentségtelen ultimátumot illetően és nincs azaz ég, Szellem, Teremtő vagy bármi egyéb, aki képes volna eltántorítani. Hirtelen változtatunk irányt társammal és haladunk tovább, amikor is ismerős szagfoszlányba akad az orrunk, ami lassításra késztet bennünket. Visszarohanunk a helyre, ahol megéreztük az ismerős és jelen pillanatban egyáltalán nem kedvelt szagmintát, majd újabb irányváltoztatásba kezdünk, követve a nyomot, egészen addig, amíg be nem érjük. ~ Csak nem visszaevett a fene? ~ dörrenek gondolatai közé és ha fent van a pajzsa, hát minden fenntartás vagy aggodalom nélkül cincálom azt szét. Hirtelen állok meg, alig pár méterre tőle. Meg sem próbálok nem fenyegetően fellépni vele szemben. Jelen pillanatban olyan ő nekem, mint zabszem a hátsómban, főleg, mert azután lépett le, hogy felfedtem előtte magam, rábíztam, hogy legyen támasza az utódomnak és akkor a lányomról már szó se essék, akit szintén faképnél hagyott. Arra meg nagy ívben teszek, hogy mi a lószarért. Nem érdekel. Újra nekirugaszkodunk, kísérletet téve arra, hogy elsodorjuk magunkkal a hímet és hacsak ki nem talált valamit, amivel sikerül meggátolnia, akkor rajta landolunk úgy, hogy a pofájába vicsorogjunk. ~ Egy okot adj, amiért ne akarjalak darabokra cincálni. ~ robban elméjében az új gondolat. Nem szeretek csalódni, főleg nem azokban, akik előtt felfedem magam és akiktől elvárok valamit. Hiába nem utódom a farkas – ez az amit leszarok nagy ívben – akkor is csalódtam benne. És csalódni kifejezetten rühellek.
Féltem alakot váltani, miközben mindennél jobban vágytam rá. Féltem, mert már így is túlságosan a farkas dominált... Dominál. Mint holmi valószerűtlen, lidérces álom, mert hiába vagyok tudatomnál, látom merre visz a lába, nem érzem, hogy befolyásom lenne. Abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e egyáltalán befolyást, vagy inkább elmerülök a kényelmes tudatban, hogy rá foghatok mindent, rákenhetem minden bűnöm, az ő hófehér bundáját, s ne az én tetovált bőröm szennyezze a hibák mocska. Máshol járnak gondolataim, máshol a lelkem, üres héjként futok a fák között, bár vadászni indultam. Ritkán teszem egyedül, az utóbbi időben mégis szinte csak így jártam vad után - egyre többször, egyre sűrűbben, egyre hosszabb időre. Ha nem tudod legyőzni, engedj neki, nem igaz? Fogalmam sincs. Nincs fent a pajzsom, korábbi viselkedésemből ez az, ami egyértelműen megmaradt: nem fogom rejtegetni magam senki elől. Mostanában még annyira sem fűlött hozzá a fogam, mint egyébként, éppen ezért a futásomat megakasztó gondolat is akadálytalanul ért el. Lassítottam és megálltam, távol álltam a megtorpanástól, ha akar, úgyis képes földbe döngölni, ha nem, akkor megválasztom a magam kedve szerint, miképp vetek véget a mérföldek falásának. Nincs okom haptákba vágni magam, ehhez mérten fordulok felé, ahogy megáll tőlem pár méterre, okkersárga tekintetem pedig az éjfeketébe mered. Megugrik, én pedig ugyan kísérletet teszek kikerülésére, ám én sem hittem komolyan, hogy ez - kiváltképp az ő esetében - sikerülhet. Könnyedén gyűr maga alá, mintha csak Kölyök lennék, hirtelen mordulással jelzem nem-tetszésem helyzetem és vicsora felől. Őt nem érdekli, engem igen: nincs joga ehhez! ~ Akkora fejfájást kapsz a nyakadba, amekkorát egyik másik falkatársam esetében sem ~ feleltem szinte egyből, magabiztosan. A személyes érveim úgysem érdekelnék, azt viszont kétlem, hogy miattam szeretne bárkinek is magyarázkodni, tengelyt akasztani az egyik Testvérével és akármekkora fasírtban is legyünk Payne-nel, ezt nem vinné el pár könnycseppel. ~ Úgyhogy ha megtennél és leszállnál rólam... ~ szavaimmal párhuzamosan mancsaimmal nekifeszültem, mert engem meg az nem érdekelt, mennyire hamvába halt elképzelés ez az ő együttműködése nélkül. Ne lihegjen és vicsorogjon a pofámba, tisztában vagyok vele, hogy meg tudna ölni, s ha megteszi, hadd ne ezzel a dögszaggal távozzak az élők közül. ~ Egészségedre, egyébként. ~ Már a vacsora végett. Nem volt bennem tutujgatás, sem őszinte törődés vagy odafigyelés, energiáim fagyosan lengtek körbe, szavaim is hűvösen csengtek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Mivel nem finomkodva terítem a földre, így sikerül sodródni a hóban, de tekintve, hogy ő van alul, így érdekli a fenét. Mondjuk, amúgy se nagyon hatna meg, ha átbucskáznánk egymáson. Szavai az egyébként sem túl barátságos hangulatomat és kedvemet ha lehet, még jobban felpaprikázzák és mielőtt bárminemű válasszal illetném, hát mancsom lendül a Jégvihar gyorsaságával, elmarva pofájából egy méretes darabot, ha valamiképpen meg nem tudja ezt akadályozni. ~ Mi a lófaszt képzelsz te magadról?! ~ nem, itt most nem az elmeneteléről van szó, hanem arról, hogy fenyegetni mert. Akármire is gondolt – legyen az a lányom vagy éppen a felmenője, komolyan azt hitte, hogy bármelyiküktől is félek???!! már a gondolat is vérig sértő, nemhogy azt még át merészelte engedni a tudatomba – akárhonnan is nézem, hát hiba volt, amit tett. Nekem feszülő mancsaiból az egyik felé kapok pofámmal és ha nem húzza vissza vagy el nem kapja gyorsabban, mint ahogyan nekem sikerül(ne) utána kapni, hát olyan erővel harapok rá, hogy biztosan csontját törjem és ha már úgyis a pofámban van, hát rántok rajta egy hatalmasat – bár az erő helyett a gyorsaság dominál fajsúlyosabban inkább – egyébként is szerettem volna a karját a magaménak tudni, az meg addig nem megy, amíg a testéhez tartozik. És nem, nem azért, mert tetszenének a tetoválásai. ~ Utolsó lehetőséged arra, hogy elfogadható magyarázatot adj. ~ mordulok ismételten és remélem leesett neki is, hogy jobb, ha csicseregni kezd, mert ha tényleg Annakpok seggébe akart bújni a kijelentésével, vagy a lányát, a lányomat használni pajzsul önmaga védelmére, hát rohadtul mellé lőtt.
Pofán csap, karma belém hasít, ezzel együtt pedig valami egészen más is, miközben próbálnám lelökni-tolni magamról. Baj van. Az ordas vaskos jégpáncélján hatalmas repedés támad, mint egy vészjelzés, ami túlmutat dacon, büszkeségen, arrogancián, elhal mellette az elmúlt hetek hangulata. Elkapja az egyik mancsom: a tetováltat. Kiáltanék, hogy ne tegye, de nincs emberi hangom, nincs szó, csak a hirtelen jött nyüszítés, amikor a csontom töri és ránt egyet a végtagon. Egy pillanatra tökéletesen leblokkoltam, ahogy tőből letépte bal mellső lábam, miközben fejemben szinte skandálta száz apró hang szüntelenül, hogy "baj van". A fenevad úgy tolt előtérbe, mint élő pajzsot, szalmaszálat, amibe ő maga csimpaszkodott, mert élni akart, de nem tudta, mit tegyen, hát az egyetlen - számára - járható út felé fordult és a tűzvonalba lökött. Húzzam ki magunkat a szarból. Fújtatva ziháltam, pokolian fájt és legalább annyira vérzett a vállam. Szinte megbabonázva meredtem a sötét szempárba, mintha életemben először találkoznék vele. Szerettem volna kikúszni alóla. Nem lelökni, egyszerűen csak távolabb húzódni, mintha csak most fogtam volna fel, hogy a Jégvihar kerekedett fölém - és vitte a bal karom, ami után már-már gyermekien tekintettem. Újra lehet csináltatni, persze... mégis szinte éreztem, ahogy a hozzájuk kötődő emlékeket is kitépte belőlem. A kedves emlékeket, amiket nem szennyezett fájdalom vagy gőg. A letépet karomról ismét a tekintetére vándorolt pillantásom. Miért hagyjon életben? Visszaváltoztam, ha csak nem kényszerített arra, hogy farkasalakban maradjak, így feküdtem a hátamon. A farkas hetek óta először visszahúzódott abba a hűvös csendbe, arra a vérrel festett trónra, ami a számára kijelölt hely volt lelkemben. - Mert hibáztam és holtan nem tudom jóvá tenni. Ha itt és most meghalok... hiába támadtam fel. - Libabőrös vagyok és kiráz a hideg, pedig ez messze nem volt rám jellemző, most viszont eddig nem tapasztalt nyom mázsás súllyal a földbe. Érzem magam körül, rajtam kívülálló, érzem belül, a részem és mégis ismeretlennek tűnik még. - Bocsáss meg, Tipvigut, a Jégvihar, és engedd, hogy éljek. Ott jártak-keltek körülöttem az orosz birtok pókhálós könyvtárszobájában, csontig martak a zord téli éjszakán, amikor a névtelen fenevad otthonra lelt bennem, felerősödő, mégis néma visszhangként poroszkáltak energiáimnak hála. De csak pillanatokra villant fel, ha ugyan megjelent, hasonló, mint Annakpok esetében, mégis más, mert ehhez a fekete bestiához semmi sem köt. Ott van benne mégis az, amiről hallottam, amit felfogni talán sose leszek képes, de az ösztön harsogja, ha túl közel érek a tűzhöz. Hatalom - nem csak erőben, nem csak vérvonalban. Fogalmam sincs, mi ez, de érzem. Ugyanolyan megfoghatatlan, mint a ragaszkodás azokhoz a mintákhoz, amiket a bőrömbe metéltettem, mindnek van jelentése, még ha elmondani nem is tudnám. Ez ugyanolyan: van jelentés, van értelem, egyszerűen kevés vagyok a megragadásához, mert minden alkalommal letaglóz, amikor rájövök saját kicsinységemre. Mert a büszke északi fenevad tehetetlen ezzel szemben, hát a nálánál is tudatlanabb embert küldi, akit annyira nem bénít a ki nem mondott tudás. Az ember nyelvét nem bénította a félelem, így tudott kérni.
Kezdőlap
