Meg-megremeg a lábam, nehézkesen, felszínesen szedem a levegőt, de állok, talpon vagyok és minden külső-belső meggyötörtség ellenére is erősebbnek érzem magam. Nem, inkább szilárdabbnak, élőbbnek, mintha kelletlenné váló, árnyékszerű létből, lebegésből hirtelen valóságossá váltam volna. Hívom, kérem, küldöm, nem tudom, mit akarok pontosan a megszólításba csomagolni, csak érzem, hogy elevenébe talál a név, amit már annyiféleképp ejtettem ki a múltban. Nem tudom belőle eltüntetni az akkori szerelmet, az Aiden megy könnyű hangon, szinte üresen kongva, de ezen nem tudok csak úgy túllépni. Elhagyni mindent és mindenkit... Erre tessék, csak a kísértetektől nem vagyok képes szabadulni. Nem is akarok, már rég nem. ~ Taszít... undorít ez a gyávaság benned ~ mondom, szinte gondolatban is zihálva, tekintetem pedig folyamatosan fókuszt veszít róla. Túl sok vért vesztettem, s ahogy múlt az adrenalin hatása, úgy kezdtem egyre jobban érezni minden sebet, fájdalmat. ~ Nem érdekel, Aiden. Tényleg nem, hogy épp gyűlölsz, undorodsz tőlem, vagy lenézel. ~ Próbáltam feljebb emelni a fejem, de már ez külön erőfeszítést igényelt. ~ De azt képtelen vagyok elviselni, hogy tehetetlenül toporogsz, mint aki nem tudja eldönteni, hogy leugrik a szikla széléről és siklóernyőzik egyet, bármi is lesz, vagy marad a földön és hazamegy tévét nézni. Szédültem, nagyokat kellett pislognom és óvatosan megráztam a fejem. ~ Ne kérj bocsánatot a fenébe is! ~ mordultam fel, amennyire jelenleg tőlem telt. ~ Gyere ide és segíts, vagy ha nem, akkor most húzz el innen! Én megmaradok, mindenhogyan ~ jelentettem ki, nehogy nekem itt lelkiismereti kérdést csináljon belőle. Rossz pénz nem vész el. Ezt a tétovaságot, döntésképtelenséget viszont nem akartam tovább látni, érezni. Nem akarom ilyennek, bármennyire is játszottam közre abban, hogy ide jusson alig pár nap alatt, mert ha kell, hát tovább is rugdosom, akármi legyen velem közben. Én már döntöttem, nagyon régen, és ez úgysem fog változni, nagyon jól tudom, éppen ezért vagyok vele szemben előnyben, ezért nem képes igazán fölém kerekedni.
~ Nem vagy vele egyedül ~ morrantottam vissza. Dühös voltam rá is, pontosan akkor mértékben, mint saját magamra. Undorodtam én is ettől az egésztől, hogy nem tudom, mit szeretnék, mi lenne a helyes lépés. Hogy ennyire képes volt megingatni a szilárdnak hitt világomat. Azt hittem, már régen túl vagyok ezen, hogyha akkor nem is vált véglegessé minden, amikor elhagyott, biztos lett, amikor átvert és ismét eltűnt az életemből. Még egyszer nem fogok egy ilyet eljátszani, pontosan ezért nem akarom közel engedni. Ugyanakkor ott motoszkál bennem az érzés, hogy mi van, ha most más lesz? Hiszen megmutatta, mi munkált benne… Nem szabad naivnak lennem, nagyon nem. ~ Csak maradj csöndben! ~ dörrentem rá, összecsattintva az állkapcsomat a pofája előtt. Zavart, hogy tovább mondja, hogy ráülteti a kisördögöt a vállamra. Hogy sutyorogja azok a dolgokat, amiket nem kellene hallanom, amikre nem vagyok kíváncsi. Tartsa meg ezeket magának, mert.. igaza van. És nem akarom, hogy igaza legyen. Ismét csak morranok egyet a következő szavaira, majd gyorsan ugrottam mellé, hogy egy erős és jól irányzott ütéssel igyekezzek őt a homály és eszméletlenség sűrű ködébe taszítani. Nem akartam hallani a hangját, érezni az energiáit, nem voltam kíváncsi a véleményére, vagy a további szavaira. Némuljon el egy időre, mert nem vagyok kíváncsi a reakciójára, a véleményérére és a megjegyzésére a tervezett cselekedettem kapcsolatban. Nagyobb voltam nála, így valamilyen szinten sikerült a hátamra dolgozni őt, hogy képes legyek ilyen formán is haladni vele. Lassabb voltam, nehézséget ugyan nem okozott, de nem akartam, hogy egy ugrásnál leessen rólam, így maradtam a lassabb, de biztosabb tempónál. A kocsimhoz érve tornyosultam fölé az energiáimmal, hogy a farkasát visszavonásra késztessem, visszatuszkoljam belé. Emberi alakján sokkal jobban látszott, mennyire sikerült megtéptem, de felhúztam a maszkom, nem hagytam, hogy hatással legyen rám mindez. Becsavartam egy pokrócba és betettem a hátsó ülésre, hogy felkapva valami ruhát üljek be a volán mögé és meg se álljak egészen hazáig. Nem nyúltam hozzá, nem kezeltem le a sérüléseit, csupán a kanapéra fektettem, az asztalra pedig odakészítettem az elsősegélydobozt egy üveg vízzel egyetemben. Nem akartam vele egy helyiségben tartózkodni, ám halványan pulzáló energiáim jelezték, hogy én is a lakásban tartózkodom.
Egyre inkább kezdett érződni az, hogy tél a nyakunkon van. Otthon se volt annyira enyhe, de itt még inkább hidegebb volt és nyár, vagy éppen ősz se volt igazán meleg. De ha mások megtudták szokni, akkor nekem is menni fog. Eleve nem voltam túlzottan fázós, illetve ha valaki fázik, akkor egy kisebb mozgás igazán jót tud tenni. Meglepett Ben azzal az ötletével, hogy menjünk el túrázni, de én semminek se vagyok elrontója. Szeretek az erdőben bóklászni, túrázni és felfedezni a természetet. S minél nagyobb lettem, annál inkább megszerettem. Az erdő se békés, de szerintem a beton dzsungel még veszélyesebb és őrültebb, mint a természet. Futni is jobban szerettem az erdőben, mint a beton tömbök, vagyis házak között. Abban állapodtunk meg, hogy egy-két napra megyünk, addig meg Alice fog vigyázni Lucky-ra. Eleve nem egy vérmes teremtés. Sőt szerintem igazán imádnivaló és tündéri kutyus, illetve nekem mindig szót fogad. Azt hiszem a szemében én lettem a falkavezér, mert Ben-t néha igazán bosszantani szokta, én pedig csak jót mosolygok az egészen. Szeretem őt, mind a kettőjüket, de szerintem az nem kérdés, hogy melyikük a cukibb. Izgatottan pakolásztam és alig vártam, hogy induljunk. Az egész utat végig csacsogtam, mosolyogtam és nevettem is. Ami szerintem igazán nagy szó volt a történtek fényében. Sietve indultam el az erdőben, de ugyanakkor figyeltem minden apró neszre is, mert nem szerettem volna farkas vacsora lenni. De továbbra is figyeltem arra is, hogy Ben se vágódjon el, mert arról fogalmam sem volt még ennyi idő után, hogy milyen a viszonya a természettel. Amikor pedig megtaláltuk a megfelelő helyet, akkor segítettem felverni a sátrat, majd pedig jöhetett a túra. Ohhh, nem fogok egész nap a sátorban maradni, amikor itt a természet. Egy kis túra senkinek se árt meg. Már sötétedett mire visszaértünk a „szállásunkra”. Sietve pakoltam elő az elemózsiát miután helyet foglaltunk a sátor menedékében. - Sokszor túráztál már korábban? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd kicsit a fülem mögé tűrtem a rövidebb hajamat. Végül pedig elkezdtem elmajszolni a vacsorámat, miközben a termoszból öntöttem egy kis forró teát, vagyis már nem volt az, de még meleg volt és a csípős időben jól jött. - Szeretsz itt élni? – fogalmam sem volt arról, hogy mit gondol erről a városról. Személy szerint nekem kicsit hiányzik a régi város, az otthonom és édesapám, meg Ev is. Őket is fel kellene már hívnom, de nem akarok hazudni és édesapám tuti rájön arra, hogy valami nincs rendben…
Örülök, hogy végül csak úgy döntött, hogy marad a hétre és inkább magunkra fordítjuk ezt az időt. A sátrazásból végül felmerült az ötlet, hogy akkor már miért is ne túrázzunk egyet, úgy is csak estére tervezünk a sátorban maradni. Napközben pedig csinálunk, amit akarunk. Ezzel a gondolatmenettel indultunk meg, és (nem) meglepő módon nekem kellett a sátrat is vinnem. Na nem mintha olyan vészesen nehéz egy csomag lenne, vagy ne oldanám meg a cipelését, csak hát na. Cali jelölte ki az utat főként, hogy hova menjünk, hol „szálljunk meg” éjszakára, de az ötletelésbe én is besegítettem. Végül elindultunk, aztán valahol lepakoltuk a cuccainkat, a sátrat felállítottuk, abba pedig bele, ami volt nálunk és a túrához nem volt elengedhetetlen. Tehát követtem Calit. Sosincs ellenemre egy kis túra, fura egy sportember lennék, ha ennyi mondjuk megártana. Az alkonyat és az este határán érkezünk, de legalább most már a túrának is vége. Kis kimozdulás elismerem, kellett, de kicsit jobban elnyúlt, mint szerettem volna. Lényegtelen is, nem vagyok egy rinyálós személy. - Néhányszor. De tudod jól, hogy én inkább a sportok híve vagyok. Már olyanoké, ahol az adrenalin szintet az egekben tudhatom. - A sátorban helyet foglalunk, én pedig beizzítom a kempinglámpát, és úgy állítgatom, hogy lássunk ugyan, de ne legyen már díszkivilágítás. Előveszek egy szendvicset, amit még reggel dobtam össze. Van ebben minden. Még a hátramaradt bolognaiból is mertem egy keveset bele. Aztán még kolbász, szalonna is van benne, meg azért két uborka. Csak legyen benne egy kis zöldség is. - Ahol te velem vagy, ott csak jó lehet élni. - Mondom neki mosolyogva, aztán pedig nyomok egy puszit is a homlokára, aztán elkezdem én is a kajámat megenni. Nem kell sok, mert farkaséhes vagyok, így elég hamar be is tolom azt a nem túl nagy, de durván tápláló szenyát. - Na és van-e valami terved az est hátralevő részére? – Hozhattunk volna legalább valami kártyát. Legalábbis én tuti nem pakoltam el, azt, hogy ő igen, nem tudom.
Hiányzott már az edzés, hiszen még amikor nem voltam a toppon, akkor is szerettem volna visszamenni és kiadni mindent magamból. De Ben nem engedte és így utólag megértem, hogy miért, hiszen nem éppen voltam beszámítható, meg eléggé össze voltam törve, meg eleve nehezen lehetett velem bírni. Viszont amikor jött a kirándulás és a sátrazás ötlete, akkor egyértelmű, hogy inkább ezt fogom választani. Mindig is szerettem barangolni és túrázni, illetve szükségem volt egy kis kimozdulásra, meg ez segíthet kicsit visszanyerni az erőmet. Nem akartam tovább a ház fogja lenni. Főleg most nem, hogy kezdtem jobban lenni. - Igen tudom, de szerintem a túrázás is egy fajta sport és most még a könnyebbik úton haladtunk. - nézek rá mosolyogva, majd szép lassan én is elkezdem megenni a szendvicsemet és néha kicsit iszom is mellé. Lehet, hogy hamarabb kellett volna ezt megejteni, mert az idő is kezd egyre inkább hidegebbre fordulni. Figyelem őt néha, majd pedig az evésnek szentelem a figyelmemet. - Ohhh, micsoda mentés és válasz. - kuncogom el magamat, majd amikor kapok egy puszit a homlokomra, akkor még szélesebb lesz a mosolyom, s sietve adok egy puszit arcára. Örülök annak, hogy így gondolja, de tényleg érdekel az, hogy mennyire szerette meg eme fagyos időjárást. - Hoztam kártyát is, de megfordult a fejemben, hogy akár elmehetnénk éjszakai túrára is. Biztosan érdekesebb lehet, mint szürkületben volt. A közelben eleve van egy vízesés is. - A víz tuti hideg, de akár abban is meg lehet mártózni, de a korábban említett okok miatt biztosan nem fog sokáig tartani az se. Egyikünk se farkas és nem lenne jó, ha megfáznánk. - Esetleg neked? - törlöm meg a számat, majd pedig az utolsó falatot is elfogyasztom. Kíváncsian fürkészem őt a félhomályban, majd pedig egyik oldalt a hajamat a fülem mögé tűröm.
- Kinek mi… Az extrém sportokat meg amúgy is sokan őrültségnek titulálják. Nézőpont kérdése az egész. - Oké, azt mondta, hogy ez is egyfajta sport, nem az, hogy konkrétan egy sportág. De komolyan utána kell már néznem, hogy van-e ilyen sportág, hogy túrázás. Vagy valami, ami közel áll hozzá. Biztos vagyok benne, hogy ha van is, akkor csak meg kellene erőltetnem a fogaskerekeimet, de már ki vagyok fáradva én is egy bizonyos szinten, és örülök, hogy végre pihenünk. - Komolyan beszélek. - Mondom neki mosolyogva, mióta a kijáró puszimat is megkaptam már. - Egyébként sosem volt a hideg ellenemre. Sőt, talán jobb is szeretem a döglesztő melegnél, ami nyáron van. Bár az itt nem igazán szokott eljönni, mint ami mondjuk sokkal délebben előfordul. Szóval igen, egészen megkedveltem már ezt a várost is. - Felelek végül arra, amire szerintem kíváncsi volt. Fairbanks nem egy nagy város, de rengeteg ember van itt, szóval kicsit aránytalan ilyen szempontból, de nekem ez csak jó. Eléggé társasági ember vagyok, és itt elég sok érdekes emberrel, per vérfarkassal lehet találkozni. Még mindig emlékszem arra az igencsak labilis hímre, aki eléggé elbánt a csuklómmal. Kicsit azért érdekel, hogy mégis merre lófrálhat ő is. De annyira nem, hogy minden követ megmozgassak a megkereséséért. - Egész nap túráztunk, hogy van még mindig energiád? Főleg este. - Bár lehet ezt csak az mondatja velem, hogy nem épp a kedvenc időtöltésem a túrázás. Elmegyek én egy-kettőre, ha megkérnek rá, de amúgy? Teljesen hidegen hagy. Naponta többször viszont már nem épp van kedvemre… - Tudod jól, hogy nekem mindig van… - Mondom neki mosolyogva, majd pedig a nyakához hajolva adok rá egy csókot. Ezt a rövid hajat is egész hamar megszoktam, talán még aznap sikerült elfogadnom a változást. Egész jól áll neki. Bár szerintem az sem érdekelne túlzottan, ha még ennél is rövidebb lenne. Nem a hajába szerettem bele. De azért a kopaszságot mellőzzük.
- Addig nincs is bajom azzal a szeszélyeddel, amíg egyszer nem a kórházból hívnak, hogy oda kerültél, mert megint nem bírtál magaddal. - szólalok meg egy-két ártatlan pillantás keretében. Ismer már annyira, hogy tudja, hogy sose fogom neki megmondani azt, hogy mit tegyen és mit ne. De ha egyszer az extrém sportok iránti szenvedélye miatt kerül kórházba, akkor kapni fog tőlem és szerintem az ott szerzett sérülései fognak a legkevésbé fájni. Egy dolgot kértem tőle, még pedig azt, hogy vigyázzon magára, szerintem ez nem olyan nagy dolog. - Tudom, hogy komolyan gondolod és tényleg örülök annak, hogy így van, mert ez fordítva is igaz. - hangom őszintén cseng, mert amíg ő mellettem van, addig nagy baj nem lehet. Szerintem addig mindenen túl fogunk jutni majd. Csendesen hallgatom majd a hosszabb kifejtését és lassan bólintok. - Nem gondoltál arra, hogy esetleg karácsonykor hazaugorjunk? - kérdezem meg tőle óvatosan, hiszen nem sokszor kerül szóba a régi életünk, vagy a családunk. Ahogyan azt is tudom, hogy már ez az otthonunk, de azt hiszem jelenleg számomra még mindig a másik város jelenti ezt. Talán majd idővel én is megszokom, szerzek itt is barátokat, ahogyan régebben is tettem. Talán csak amiatt érzek így, mert még nem volt lehetőségem túlzottan megismerni a helyet. De majd most, hogy jobban vagyok. - Ismersz már annyira, hogy tud örökmozgó vagyok. Meg gyerekként sokat túráztunk anyával és apával. Olyankor biztosan együtt volt a család és senki se zavarhatott meg. - szólalok meg kicsit elmerülve a gondolataimban, mert magam előtt látom édesanyám és édesapám arcát, ahogyan a régi önmagamat is. Hiányoznak, nem is kicsit. Fontosak számomra és sose gondoltam arra, hogy egyszer ennyire messzire fogok a családi fészektől utazni. - Hmm, csak attól függ, hogy milyen. - szólalok meg mosolyogva, majd amikor megérzem ajkának az érintését, akkor egyszerre fut végig egy bizonyos jól eső melegség a testemen, de ugyanakkor egy pillanatra még össze is rezdülök. Valószínűleg ez neki is feltűnhetett, pedig igyekszem, de nem megy. Sok idő eltelt, de még mindig nem tudom teljesen lezárni a történteket, így őt se tudom annyira közel engedni magamhoz. - Sajnálom, én nem akartam... - kezdek bele, de inkább csak az ajkamba harapok, mint egy szerencsétlen. Ő már kész férfi, én meg olyan vagyok néha, mint egy kisgyerek. Nem értem, hogy miként is szerethetett belém...
- Nem ígérhetek semmit, tudod jól. - Egyébként is mindig történnek velünk váratlan dolgok, és azt pedig sosem tudom megígérni, hogy egy-egy versenyen nem lesz valami gikszer. Én számolom el magam, avagy a csapatom, az teljesen lényegtelen, az eredmény ugyanaz lenne. Az számítana talán, hogy kit vonnak utána felelősségre. Én pedig sosem szoktam eltussolni az ilyesféléket, ha kell, vállalom. Ha én basztam el, akkor rajtam csattanjon az ostor, ne máson. Ha pedig kis hiba volt csak a csapatom tagjaitól, azzal pedig nem foglalkozom. Egészen addig, míg csak kis sérüléseim vannak. Mikor törések, vagy hasonlók, akkor már jön a lebaszás felőlem is. - Eszem ágában sem volt visszamenni, az az igazság. De te nyugodtan menj vissza az ünnepekre. Komolyan mondom. – A hangomból és a tekintetemből is érezheti, hogy ezt most százszázalékosan így gondolom. Oké, vannak ott ismerőseim Québecben is, de most emiatt nem akarok visszamenni oda. Kíváncsi vagyok, itt milyen a karácsony, az újév. Cali faterját meg végképp nincs kedvem látni. Ha összekerülnénk, akkor könnyen lehet, hogy megint eldurvulnának a dolgok, aztán a szeretet és család ünnepének annyi lenne. Nem akarom Cali ünnepét elrontani ezzel. Menjen csak vissza hozzájuk arra az időre, aztán majd találkozunk jövőre, ha szilveszterre is maradni akar. A hangjából ítélve kicsit bátrabban adom azt az egy csókot a nyakára, de aztán a reakciója meglep, így nem is folytatom tovább. - Semmi baj. - Válaszolom neki egy féloldalas mosoly keretében. Ha még mindig nem áll rá készen, akkor nem áll rá készen. Egy ideig viszont biztos nem fogok bepróbálkozni nála. A végén már rosszakat kezdene el gondolni rólam, ha ez napi rendszerességgel menne. Ha várnom kell, hát várok. Már ennyi időt is kibírtam valahogyan.
- Csak tartsd az eszedet a helyén és akkor nem lehet gond. Főleg, hogy lassan jönnek az ünnepek is vagy esetleg azt inkább a kórházban szeretnéd tölteni? – kérdezem kíváncsian és egy ártatlan pillantás keretében. Szeretem őt, ha nem így lenne, akkor nem is utaztam volna ide, nem jöttem volna utána csak úgy minden szó nélkül. Tény, hogy akkor is kicsit izgultam, hogy miként fog reagálni a megjelenésemre, de szerencsére jól reagált és örült nekem. S pontosan emiatt, hogy szeretem mindig is félteni fogom őt és aggódni fogok érte, mert nem szeretném egyszer arra felvenni a telefont, hogy nincs többé, mert az egyik őrültsége megölte őt… - Szóval inkább különtöltenéd az ünnepeket? – kérdezem csodálkozva, majd egy aprót az ajkamba harapok, mert lehet nem most kellett volna felhoznom ezt a dolgot, de ha már szóba került, akkor még egy dolgot hozzáteszek. – Én arra gondoltam, hogy esetleg pár napra eljöhetne ő ide. Neki is jót tenne egy kis kikapcsolódás. – s óvatosan pillantok Ben-re, mert lehet hamarosan már a sátorfánkat fogjuk szedni, mert sikerült annyira remekül elcsesznem a dolgokat ezzel a témával. Igyekezni fogok, hogy kijöjjenek egymással, de ahhoz ők is kellenek. Meg tényleg jó lenne, ha pár napra kimozdulna édesapám. Biztosan szeretné ezt a tájat és várost is.. Bár a sok farkast tekintve, nem biztos, hogy annyira… - Én tényleg sajnálom, azt hiszem, hogy még időre van szükségem.. – vallom be neki, mert tényleg nem érzem azt, hogy készen állnék rá. Talán lehet később, ami lehet pár óra múlva, nap vagy akár hét múlva is, de idővel minden rendben lesz ilyen téren is, vagyis remélem, mert örökké se akarom azt, hogy várjon. Így is elég jól bírta az elmúlt időszakot. Miután már eléggé kibámultam a földet zavaromban sietve pattanok fel és felé nyújtom a kezemet. - Menjünk ki, mármint nézzünk körbe az éjszakai erdőben. Biztos nem lehet annyira rossz. – sok dolog történhet az emberrel ilyenkor, meg a közelünkben van a vízesés is, ami biztosan hideg, de még nem valószínű, hogy befagyott vagy bármi hasonló dolog történt volna vele.
Fekete bestiám alakjában suhanok keresztül a fák takarásában, mancsunk nyomán felporzik a hó és mire újra talajt ér, már ott sem vagyunk, mintha sosem zavartuk volna fel az erdő nyugalmát. Pofánk vértől maszatos, ahogyan éjfekete, tömött bundánk is, leginkább a mellkasunk és pofánk magasságában. Még zubog bennünk az adrenalin, az evéstől pedig nem nehezültünk el, mert inkább volt lényeg a vad űzése és leterítése, mint az éhségünk csillapítása. Bestiám tökéletesen érzi magát, én magam azonban nem vagyok éppen a legjobb kedvemben, ami tulajdonképpen nem meglepő, A Jégvihartól senki ne várjon pillangó kergetős jó hangulatot. Túl régóta nincs hír, sem az Idegen felől, sem Atyám részéről, hogy a hibbant fivérét már meg se említsem. És akkor ott van az Alfa is, aki kihagyott pár találkozót – ha nem érem el előbb-utóbb, kénytelen leszek falkaterületre betenni a lábamat, holott ehhez hadd ne meséljem el mennyi kedvem van – és én még méltónak véltem arra, hogy az utódom legyen… Akárhogyan is, meghoztam a döntésemet a szentségtelen ultimátumot illetően és nincs azaz ég, Szellem, Teremtő vagy bármi egyéb, aki képes volna eltántorítani. Hirtelen változtatunk irányt társammal és haladunk tovább, amikor is ismerős szagfoszlányba akad az orrunk, ami lassításra késztet bennünket. Visszarohanunk a helyre, ahol megéreztük az ismerős és jelen pillanatban egyáltalán nem kedvelt szagmintát, majd újabb irányváltoztatásba kezdünk, követve a nyomot, egészen addig, amíg be nem érjük. ~ Csak nem visszaevett a fene? ~ dörrenek gondolatai közé és ha fent van a pajzsa, hát minden fenntartás vagy aggodalom nélkül cincálom azt szét. Hirtelen állok meg, alig pár méterre tőle. Meg sem próbálok nem fenyegetően fellépni vele szemben. Jelen pillanatban olyan ő nekem, mint zabszem a hátsómban, főleg, mert azután lépett le, hogy felfedtem előtte magam, rábíztam, hogy legyen támasza az utódomnak és akkor a lányomról már szó se essék, akit szintén faképnél hagyott. Arra meg nagy ívben teszek, hogy mi a lószarért. Nem érdekel. Újra nekirugaszkodunk, kísérletet téve arra, hogy elsodorjuk magunkkal a hímet és hacsak ki nem talált valamit, amivel sikerül meggátolnia, akkor rajta landolunk úgy, hogy a pofájába vicsorogjunk. ~ Egy okot adj, amiért ne akarjalak darabokra cincálni. ~ robban elméjében az új gondolat. Nem szeretek csalódni, főleg nem azokban, akik előtt felfedem magam és akiktől elvárok valamit. Hiába nem utódom a farkas – ez az amit leszarok nagy ívben – akkor is csalódtam benne. És csalódni kifejezetten rühellek.
Féltem alakot váltani, miközben mindennél jobban vágytam rá. Féltem, mert már így is túlságosan a farkas dominált... Dominál. Mint holmi valószerűtlen, lidérces álom, mert hiába vagyok tudatomnál, látom merre visz a lába, nem érzem, hogy befolyásom lenne. Abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e egyáltalán befolyást, vagy inkább elmerülök a kényelmes tudatban, hogy rá foghatok mindent, rákenhetem minden bűnöm, az ő hófehér bundáját, s ne az én tetovált bőröm szennyezze a hibák mocska. Máshol járnak gondolataim, máshol a lelkem, üres héjként futok a fák között, bár vadászni indultam. Ritkán teszem egyedül, az utóbbi időben mégis szinte csak így jártam vad után - egyre többször, egyre sűrűbben, egyre hosszabb időre. Ha nem tudod legyőzni, engedj neki, nem igaz? Fogalmam sincs. Nincs fent a pajzsom, korábbi viselkedésemből ez az, ami egyértelműen megmaradt: nem fogom rejtegetni magam senki elől. Mostanában még annyira sem fűlött hozzá a fogam, mint egyébként, éppen ezért a futásomat megakasztó gondolat is akadálytalanul ért el. Lassítottam és megálltam, távol álltam a megtorpanástól, ha akar, úgyis képes földbe döngölni, ha nem, akkor megválasztom a magam kedve szerint, miképp vetek véget a mérföldek falásának. Nincs okom haptákba vágni magam, ehhez mérten fordulok felé, ahogy megáll tőlem pár méterre, okkersárga tekintetem pedig az éjfeketébe mered. Megugrik, én pedig ugyan kísérletet teszek kikerülésére, ám én sem hittem komolyan, hogy ez - kiváltképp az ő esetében - sikerülhet. Könnyedén gyűr maga alá, mintha csak Kölyök lennék, hirtelen mordulással jelzem nem-tetszésem helyzetem és vicsora felől. Őt nem érdekli, engem igen: nincs joga ehhez! ~ Akkora fejfájást kapsz a nyakadba, amekkorát egyik másik falkatársam esetében sem ~ feleltem szinte egyből, magabiztosan. A személyes érveim úgysem érdekelnék, azt viszont kétlem, hogy miattam szeretne bárkinek is magyarázkodni, tengelyt akasztani az egyik Testvérével és akármekkora fasírtban is legyünk Payne-nel, ezt nem vinné el pár könnycseppel. ~ Úgyhogy ha megtennél és leszállnál rólam... ~ szavaimmal párhuzamosan mancsaimmal nekifeszültem, mert engem meg az nem érdekelt, mennyire hamvába halt elképzelés ez az ő együttműködése nélkül. Ne lihegjen és vicsorogjon a pofámba, tisztában vagyok vele, hogy meg tudna ölni, s ha megteszi, hadd ne ezzel a dögszaggal távozzak az élők közül. ~ Egészségedre, egyébként. ~ Már a vacsora végett. Nem volt bennem tutujgatás, sem őszinte törődés vagy odafigyelés, energiáim fagyosan lengtek körbe, szavaim is hűvösen csengtek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Mivel nem finomkodva terítem a földre, így sikerül sodródni a hóban, de tekintve, hogy ő van alul, így érdekli a fenét. Mondjuk, amúgy se nagyon hatna meg, ha átbucskáznánk egymáson. Szavai az egyébként sem túl barátságos hangulatomat és kedvemet ha lehet, még jobban felpaprikázzák és mielőtt bárminemű válasszal illetném, hát mancsom lendül a Jégvihar gyorsaságával, elmarva pofájából egy méretes darabot, ha valamiképpen meg nem tudja ezt akadályozni. ~ Mi a lófaszt képzelsz te magadról?! ~ nem, itt most nem az elmeneteléről van szó, hanem arról, hogy fenyegetni mert. Akármire is gondolt – legyen az a lányom vagy éppen a felmenője, komolyan azt hitte, hogy bármelyiküktől is félek???!! már a gondolat is vérig sértő, nemhogy azt még át merészelte engedni a tudatomba – akárhonnan is nézem, hát hiba volt, amit tett. Nekem feszülő mancsaiból az egyik felé kapok pofámmal és ha nem húzza vissza vagy el nem kapja gyorsabban, mint ahogyan nekem sikerül(ne) utána kapni, hát olyan erővel harapok rá, hogy biztosan csontját törjem és ha már úgyis a pofámban van, hát rántok rajta egy hatalmasat – bár az erő helyett a gyorsaság dominál fajsúlyosabban inkább – egyébként is szerettem volna a karját a magaménak tudni, az meg addig nem megy, amíg a testéhez tartozik. És nem, nem azért, mert tetszenének a tetoválásai. ~ Utolsó lehetőséged arra, hogy elfogadható magyarázatot adj. ~ mordulok ismételten és remélem leesett neki is, hogy jobb, ha csicseregni kezd, mert ha tényleg Annakpok seggébe akart bújni a kijelentésével, vagy a lányát, a lányomat használni pajzsul önmaga védelmére, hát rohadtul mellé lőtt.
Pofán csap, karma belém hasít, ezzel együtt pedig valami egészen más is, miközben próbálnám lelökni-tolni magamról. Baj van. Az ordas vaskos jégpáncélján hatalmas repedés támad, mint egy vészjelzés, ami túlmutat dacon, büszkeségen, arrogancián, elhal mellette az elmúlt hetek hangulata. Elkapja az egyik mancsom: a tetováltat. Kiáltanék, hogy ne tegye, de nincs emberi hangom, nincs szó, csak a hirtelen jött nyüszítés, amikor a csontom töri és ránt egyet a végtagon. Egy pillanatra tökéletesen leblokkoltam, ahogy tőből letépte bal mellső lábam, miközben fejemben szinte skandálta száz apró hang szüntelenül, hogy "baj van". A fenevad úgy tolt előtérbe, mint élő pajzsot, szalmaszálat, amibe ő maga csimpaszkodott, mert élni akart, de nem tudta, mit tegyen, hát az egyetlen - számára - járható út felé fordult és a tűzvonalba lökött. Húzzam ki magunkat a szarból. Fújtatva ziháltam, pokolian fájt és legalább annyira vérzett a vállam. Szinte megbabonázva meredtem a sötét szempárba, mintha életemben először találkoznék vele. Szerettem volna kikúszni alóla. Nem lelökni, egyszerűen csak távolabb húzódni, mintha csak most fogtam volna fel, hogy a Jégvihar kerekedett fölém - és vitte a bal karom, ami után már-már gyermekien tekintettem. Újra lehet csináltatni, persze... mégis szinte éreztem, ahogy a hozzájuk kötődő emlékeket is kitépte belőlem. A kedves emlékeket, amiket nem szennyezett fájdalom vagy gőg. A letépet karomról ismét a tekintetére vándorolt pillantásom. Miért hagyjon életben? Visszaváltoztam, ha csak nem kényszerített arra, hogy farkasalakban maradjak, így feküdtem a hátamon. A farkas hetek óta először visszahúzódott abba a hűvös csendbe, arra a vérrel festett trónra, ami a számára kijelölt hely volt lelkemben. - Mert hibáztam és holtan nem tudom jóvá tenni. Ha itt és most meghalok... hiába támadtam fel. - Libabőrös vagyok és kiráz a hideg, pedig ez messze nem volt rám jellemző, most viszont eddig nem tapasztalt nyom mázsás súllyal a földbe. Érzem magam körül, rajtam kívülálló, érzem belül, a részem és mégis ismeretlennek tűnik még. - Bocsáss meg, Tipvigut, a Jégvihar, és engedd, hogy éljek. Ott jártak-keltek körülöttem az orosz birtok pókhálós könyvtárszobájában, csontig martak a zord téli éjszakán, amikor a névtelen fenevad otthonra lelt bennem, felerősödő, mégis néma visszhangként poroszkáltak energiáimnak hála. De csak pillanatokra villant fel, ha ugyan megjelent, hasonló, mint Annakpok esetében, mégis más, mert ehhez a fekete bestiához semmi sem köt. Ott van benne mégis az, amiről hallottam, amit felfogni talán sose leszek képes, de az ösztön harsogja, ha túl közel érek a tűzhöz. Hatalom - nem csak erőben, nem csak vérvonalban. Fogalmam sincs, mi ez, de érzem. Ugyanolyan megfoghatatlan, mint a ragaszkodás azokhoz a mintákhoz, amiket a bőrömbe metéltettem, mindnek van jelentése, még ha elmondani nem is tudnám. Ez ugyanolyan: van jelentés, van értelem, egyszerűen kevés vagyok a megragadásához, mert minden alkalommal letaglóz, amikor rájövök saját kicsinységemre. Mert a büszke északi fenevad tehetetlen ezzel szemben, hát a nálánál is tudatlanabb embert küldi, akit annyira nem bénít a ki nem mondott tudás. Az ember nyelvét nem bénította a félelem, így tudott kérni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hangosan roppan a csont majd szakad az ín, tépődik a bőr és a vérszag olyan kéretlenül ömlik az orromba, ahogyan a felbukkanása volt váratlan éppen ezen az estén. Ahogy a kar az enyémmé válik, úgy hajítom a lendülettel magam mögé. El fogom vinni, de nem most kapok utána, ezzel ráérek még. A változás, amit tapasztalok, gyökeres és ezt annak tudom be, hogy sikerült végre csökött agyával – ennél többet jelen pillanatban nem gondolok róla, azt viszont nagyon is, hogy ostoba voltam, amikor megbíztam benne azáltal, hogy tudtára hoztam ki is vagyok – felfognia, nem éri meg velem szaroznia és szórakoznia. A pofátlanságot és szemtelenséget nem állhatom – leszarom, hogy ez a példány itt éppen nem az én vérem, tény, ami tény, akkor is vannak elvárásaim – és kegyetlenül meg is torlom, ha valaki átlépi azt a bizonyos határt. A Jégviharral nem lehet szórakozni büntetlenül. Visszaváltozása épp elég jelét mutatja annak, hogy leesett neki a tantusz, így amikor már emberi valójában leledzik alattam, hát annyiban engedek, hogy csupán egy mancsomat illesztem a mellkasára – a szíve fölé, jelezve, hogy azt fogom kitépni az első óvatlan pillanatban, amikor megint túllő a célon – a többi lábamat azonban leveszem róla és mellette érintik a jeges-havas földet. ~ Nehogy azt hidd, azért, mert Atyám visszahozott a halálból, legközelebb is megóv tőle. Főleg, ha hülye vagy, mint a seggem. ~ mordulok és megnyalom a pofám, amit most már az ő vére is vörösre szennyezett. ~ Megmondtam Darren Northlake, ez a utolsó esélyed arra, hogy elfogadható magyarázatot adj. Visszatértél a halálból, hogy eleget tegyél Atyám akaratának, megbíztalak valamivel, amit nyilvánvalóan nem teljesítettél, mert fogtad magad és eltűntél, hogy a lányomat, a kölyködet ne is emlegessem ebben az egész történetben. ~ vicsorgok a képébe, míg gondolatim az ő elméjében landolnak. Azonban eszemben sincs ennyivel letudni a magam mondanivalóját, pedig, ha sejtené mennyire nem a szavak, hanem inkább a tettek farkasa vagyok és mekkora erőfeszítés tőlem, hogy még mindig vesződök vele… mondjuk nem minden ok nélkül. Visszaváltok – a dolgokon ez már amúgy sem változtat sokat – és lemászok róla, hogy két lábra emelkedve tekintsek rá, ha a földön marad, akkor értelemszerűen lefelé. ~ Nem vagyok megbocsátó isten farkas, de hallgatlak. És úgy felelj Annakpok leszármazottja, hogyha nem tetszik, amit hallok, nem csak a karodat veszem el. Válaszold meg, miért engedjem, hogy élj?! ~ hibázott – ha nem is tudom, hogy ő ez alatt mit is ért pontosan, hát az én szememben is megvan, hogy miben és mit is érdemelne ezért – de akkor rajta, most itt a lehetőség, hogy feleljen, miben hibázott – ez a kevésbé érdekes – és hogyan akarja helyre hozni. Engem ez érdekel jobban. ~ Kinél és mit akarsz helyrehozni? ~ tolom még kéretlenül elméjébe a kérdést és nagyon ajánlom a felsorolásban az én engesztelésem is szerepeljen – nyilván nem seggnyalással –, mert akár tetszik neki, akár nem, az élete úgy alakult, hogy (én is) számítottam rá. És ha ez számára nem is jelent semmit, az éppen elég, hogy nekem igen...
- Nincsenek téveszméim - mondom teljes nyugalommal és beletörődéssel. A következő az utolsó lesz, a végső, akár lesz lehetőségem visszatérni, akár nem. Egy részem gyűlöli, hogy újra és újra ugyanazt élem meg/át, hála az elmúlt Vörs Holdnak, mert mindig ahhoz lyukadok ki. Tiszta fejjel: érdekel az oka. Egy mancs marad a szívem fölött. A szívem fölött, amit egyszer már ezüstgolyó ütött át, amit Alignak kétszer mérgezett meg, aminek április óta talán joga sincs dobogni. Megmaradt kezem ujjaim a fagyos földbe vájom. Sok ez - mégsem elég. Beszél, szavai visszhangzanak elmémben, s bár tudnék ágálni, visszavágni, hallgatok. Óvatosságból, kíváncsiságból, mert magam sem értem, mit szeretnék a leginkább felfogni, sejtésből tudássá kovácsolni. Megborzongok, épp csak, de fel is lélegzek, mikor mancsának súlya eltűnik rólam és ő is emberi alakban mutatkozik előttem. Kihasználva a kínálkozó lehetőséget felülök és törökülésbe rendezem magam - talpra állásra nem érzek késztetést, biztosabb most ülni. Tényleg most látom őt először. A Jégvihart, nem pedig Payne vér szerinti apját, a különbség pedig leírhatatlan, s ha tudnám, visszasírnám a korábbi állapotot, mert ennek fényében Annakpokra gondolni... Még mindig úgy veszem a levegőt, mintha továbbra is rajtam taposna, gerincem mentén hideg verejték fut végig. Az energiák nagysága, a megélt évszázadok, az erőkülönbség és mi ki tudja, mi minden szól a javára, mégsem ezek miatt érzem, hogy - bármily kényelmetlen és kelletlen gondolat is legyen, de - felettem áll. Nem is. Egyszerűen csak több nálam, nálunk. Sokkal. És ezt a farkasom az előbb ijesztő hirtelenséggel volt kénytelen realizálni, magába inni. - A farkasomnál, hogy nem értettem meg. A falkámnál minden ebből eredő sebet. A Kölykömnél... az éket, amit én vertem magunk közé, a farkast, akit túl korán hívtam elő. Meg akarom akadályozni, hogy azt az utat járja vele, mint én a sajátommal. Nálatok... - Elakadt a szavam és nagyot nyeltem, bár nem ódzkodásból vagy félelemből. - Mindent. Mindhármótoknál. Sose találkoztam Eskával, csak a karácsonyi ajándéka kapcsán ért el egyszer - a szemöldökpiercinget azóta is viselem -, mégis úgy éreztem, hogy a pár szó, amit írt, ugyanúgy fontos, ugyanúgy feladat, mint amit Tipvigut korábban adott. És mintha elbuktam volna benne. Castor nem Kölyök, de tudom, miképp képes valaki felnőttként is szétcsúszni, kiváltképp, ha úgy érzi, senki sincs mellett, aki megérti. Én is dühös lennék, ha Paynet magára hagyták volna. Az Ő lánya, az Én Kölyköm. Neki köszönhető, hogy egyáltalán létezik, nekem, hogy még él és nem nyelte el a Ryan által alkotott mocsár. Jót akarsz neki is, és én nem azt adtam neki, az pedig, hogy mi vitt rá a hibákra, téged nem érdekel. Az én bajom. Igaz. De miért ítélsz te is úgy, hogy nem értesz? Úgyse kérdem, már nem is számít talán. Annakpok... Belegondolni is fájt. Lesütöttem a tekintetem pár másodpercre, s ahogy felnéztem rá ismét, szemem színe félúton járt a csokoládébarna és az okkersárga között. Nem volt bennem pökhendiség, se dac, ellenkezni se szándékoztam. - Annakpok fia vagyok, Fakír, szabad - ösztönösen egyenesedett ki hátam, húztam ki magam ültömben -, elfutottam, mert nekem szabad. És ha nem tartanám magam képesnek arra, hogy a téged ért sérelmet is korrigáljam, nem kockáztatom az életem azzal, hogy visszajövök. Amíg ez a falka itt van, amíg az Atanerk él és tavasszal Vörösbe fordul a Hold, én is itt leszek. Az utódod nem marad segítség nélkül, de úgy semmit sem tehettem, hogy én is segítségre szorultam volna. Rossz utat választottam, de többé nem futok el. Sem az általad, sem Tupilek, sem senki más által rám rótt feladat súlya elől. Nem lesz többé súly, ami visszahúzzon és ironikus, hogy ezt pont te mutattad meg. Tudom, mi a kötelességem, tudom, miért jöhettem vissza, csak... megijedtem. Annyi mindent nem értek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Összefonom magam előtt mindkét karomat és kis terpeszben állva figyelem, ahogy törökülésbe tornázza magát. Tekintetem résnyire szűkül és bár nem döngölöm földbe tényleges energiáim súlyával, attól még azok fagyosan tombolnak körülöttem, meg-megérintve őt is. Hallgatom őt, ahogyan azt kijelentettem. Figyelek a szavaira és közben nem tudok másra gondolni, hogy tudatlanságukban a fiatalságnak mennyi problémája engedett, hogy létezzen, mert még ha fogalmuk is van arról, hogy a körülöttük lévő világ mekkorára is nőtt, akkor sem képesek igazán felfogni. Ez persze nem az ő vétkük – még én sem várom el, hogy egy majd' öt évszázaddal fiatalabb farkas értse ezt – ettől azonban nem szeretném kevésbé a fejemet fogni. Még mindig nem vetek közbe semmit, amikor kinyögi, hogy mindhármunknál helyre akarja hozni a dolgokat. Nekem nem tisztem a szabadságáról bármilyen módon is állást foglalni, azonban az elfutását én nem tudom ennek betudni. - Bátor dolog azt gondolni, hogy mindenképpen képes leszel kiengesztelni... – a többieket – vagyis a másik kettőt szándékosan nem hozom szóba, a velük való ügye nem tartozik rám, így maradok annál, ami a kettőnk dolga. - De azt értékelem, hogy egyáltalán megszületett benned a gondolat. – annak a gondolata, hogy képes lehet erre. Az álszerénységet mindig is mérhetetlen módon gyűlöltem, egy farkas legyen tisztában a saját képességeivel. Az pedig, hogy az állítása mennyire fogja megállni a helyét, már egy másik dolog. - Én, minden Villámok Atyja, A Jégvihar megbíztam benned, Darren Northlake. És csalódtam benned. Nem ismerem a második esély lehetőségét, ezért tudnom kell, hogy komolyan gondolod-e a szavaidat. Nem kérted, hogy a választásom rád essen, azonban egy ilyen kérés lehetősége soha nem adatik meg senkinek. Neked sem. – az élet nem mindig – nagyon ritkán – oszt olyan lapokat, amik tetszenének, ezt a leckét hadd ne kelljen neki megtanítanom, elég öreg farkas már hozzá, hogy tudja magától is. - Az én szememben elbuktál, de életben hagylak, ha valóban képes vagy megállni a helyed és megtenni, amit elvárok tőled. – azt remélem nem kell ecsetelnem neki, hogy mi vár rá, ha most a szavai üres ígéreteknél nem érnek többet és a halál ahhoz képes kegyes megváltás volna. Felveszem a földről a letépett karját. - Ezt pedig magammal viszem belőled, hogy értsd világosan, nincs semmi, amit ne tudnék elvenni tőled. Ne próbálj meg még egyszer csalódást okozni. – mert nincs azaz ég, ami megmentsen A Jégvihar haragjától és tombolásától. Akar a halál az életébe mászni, ennyire nem érdekel, de a körülményeket tekintve nincs más választásom. Alignak bosszúja Damoklész kardjaként lóg a nyakunk felett és momentán leszarom, hogy kinek milyen magánéletbeli hisztériája és nyűgje van. Vagy kihozzuk magunkból a legtöbbet – a leszármazottaink is – vagy pusztulásra vagyunk ítélve egytől egyig. Ha ezt ő még nem is érti teljesen, akkor is. Ez van, nekünk ilyen lapokat osztott az élet.
Nem szóltam, mert okosabb volt hallgatni, nem bizonygattam, mert úgyis meg fogja látni. Amíg élek, nincs veszett ügy részemről. - Fogalmad sincs róla, ki vagyok, Villámok Atyja - mondtam csalódására, vádló él nélkül. Puszta tény volt, nem ismert, talán soha nem is fog, ezért érezhette magát megcsalatottan. - És nekem is csak benyomásaim vannak rólad. - Enyhén oldalra biccentettem a fejem, ahogy vonásait fürkésztem. - Megteszem, ami tőlem telik, hogy ez mennyire cseng össze az elvárásaiddal, az idővel elválik. - Mások vagyunk, más a szemléletmódunk, a habitusunk... mégis, amit nemrég összehoztam, azt nem akartam megismételni. Nem miatta, nem is másokért, elsősorban magamért - csak úgy lesz a többieknek is haszna belőle. - Tudom - mondom halkan, mert jól sejti, ennyi idő alatt bőven volt időm megtapasztalni, mi működik a világon kérés, kívánság útján. Nagyjából semmi. Álltam a tekintetét továbbra is, farkasom pedig lassan túltéve magát - legalább némileg - az iménti sokkon, apránként összeszedte magát. Bosszúságára vált, hogy egy másik vérvonal feje ítélkezett fölötte, fölöttünk, amikor önérzete szerint erre Annakpokon kívül másnak nincs joga. Mégsem tehettünk semmit, mert Ő sokkal hatalmasabb nálunk, s ez, valamint a józan életösztön diktálta a meghátrálást. Itt és most Tipvigut mancsa által halni nem dicsőség, hanem ostobaság lenne, sértő. Megadóan sóhajtok, ahogy felveszi a karom, mozdulatát pedig szavaival toldja meg. Bánkódok miatta, főleg a tetoválások végett, ám be kell látnom, hogy szerencsém volt, hogy azt a karom kapta el. A fizikai fájdalomnál sokkal nagyobb pofont adott vele, mintha talizmánt ragadott volna el tőlem, amit már vissza se kaphatok, mert sose lesz ugyanolyan, amikor visszanő, mint előtte. Korábban is kellett már ilyen-olyan sebesülések miatt korrigálni a mintákat, ám olyan a létezésük óta egyszer sem fordult elő, hogy teljesen eltűnjenek. Hogy elvegyék tőlem. Nem állítottam meg, fel sem tartottam, semmi okom nem volt rá, s ha lett is volna, esélyesen akkor is hallgatok. Csak figyeltem, távolodó alakját, némaságommal mintegy bólintva szavaira. Értettem, felfogtam - hálás vagyok. Ennek a hálának pedig csak kis része szól annak, hogy megkegyelmezett az életemnek, nagyobb része azért szól, hogy felrázott. Szerintem sejtelme sincs róla, szinte le merném fogadni, hogy ez messze nem szerepelt elképzelései között, én meg még annyira se számítottam rá. Csend volt odabent. Nyugalom. Azzal, hogy végre ténylegesen megláttuk - tudatunknál, ébren - annak egy részét, ami messze túlmutat rajtunk, az ijesztő tapasztalaton túl valami a helyére került. Emiatt jöttem vissza. Miközben Tipvigut távolodott - vagy talán már ott sem volt -, hátraszegtem fejem és elnyújtva vonítottam ültömben. Őutána, mintha ígérnék, holott távol álljak ettől; segítségért, mert ilyen állapotban egymagamban visszajutni kissé bajos lenne, s ha érzékeim nem csaltak, halványan, de érzékeltem valakit a falkából...
//Köszönöm a játékot, egyszerűen imádtam!!! *_* <3333333333 (és majd ne zárass, kérlek, Egon beüget utánad o.o) //
Milyen kellemes téli éjszaka, a növekvő hold keskeny sarlója ezüstösen világította be az hótakaró lepte tájat, és Egon áldotta a sorsot, vagy akármit, ami a világot mozgatja, hogy a hold nem méltóztatott állandó feketébe borulni miután Eeyeekalduk beavatta a kis titkába. Azóta nem látta a napot fényesen világítani, csak amikor Angliába átruccantak karácsonykor. Nem vált tőle depresszióssá, de határozottan jól esett, hogy ott a nap nem egy fekete lyuk az égen. Sajnos visszatérve ismét sötétbe borult a felszíne, de legalább ha nem nézett rá, szinte pont olyan volt, mintha teljesen normális lenne. A nappalok abnormális helyzete ellenére az éjszakák sokkal kellemesebbek voltak általában, a mait leszámítva, mivel vér szagát repítette Egon felé a szél. Lágyan ringatózott a levegőben, és Egon bestiája felmorrant, miközben a férfi épp egy kisebb fát igyekezett kidönteni. A fejsze a kezében volt, szájában összefutott a nyál, és a fenevad egyre erőteljesebben szeretett volna rárontani a vérszag forrására. A probléma csak az volt, hogy valamiért ismerősen hatott az illat, persze fogalma sem volt, hogy kihez tartozhat, de gyanította, hogy valamelyik ismerőse lehet. Olyasvalaki, akinek kiömlő vérét már érezte az orrába tódulni. Mivel az emberek, akiket megevett nyilván nem támadtak fel, így esélyes, hogy fajtársának a szagát hordja felé a szél. Talán Prémvadász szaga lehet? A fene tudja, Lynx bőrét megsértette és érezte vérének dús illatát, de nem tudta volna száz százalékos biztonsággal rávágni, hogy ő az. A fenevad persze marhára nem örült a felismerésnek, és vissza is húzódott, hogy Egon kelletlenül ám, de annál határozottan léptekkel induljon a szag felé. A fejszét azért viszi, hátha használni kell. Meg amúgy sem szeretné szanaszét hagyni a falkatulajdonát. Még a végén megróják érte. Eleinte, ahogy a szag hol eltűnt, hol előkerült lassabban haladt előre, de miután egyre koncentráltabban érezte, léptei is gyorsultak, miközben elvégezte a megfelelő iránymódosítást. A kabát miatt, ami rajta volt, le is izzadt, ez persze kevéssé érdekelte, miközben szinte már eszelősen haladt előre. Fajtárs bizony, sőt falkatárs, vegyítve egy kóbor kellemetlen bűzével. Rohadt jó. A pajzsa nem volt teljesen felhúzva, amúgy is olyan hangosan közeledett, hogy csak egy süket vérfarkas nem hallaná meg jöttét, így kár rejtegetnie magát, igaz a szél neki kedvez, de ha lopakodásba kezd, lehet már nem lesz kin segíteni. A fájdalmas vonyítás megtorpanásra késztette, de csak egy pillanatra, hogy aztán gyorsabb tempóra kapcsolva beügessen a csata(?) helyszínére, ahol épp Darren kényelmesen ücsörgött, miközben onnan ahol balkarjának kellett volna kezdődnie, vér csordogált a hóra, vörösre festett masszává olvasztva a havat. Ha embervérről lenne szó, remek lenne fagylaltnak, de így sem Egon, sem a bestiája nem érzett egy szemernyi késztetést sem, hogy megkóstolja. Pajzsát lejjebb eresztette, hogy a közelben lévő energiákat jobban érezhesse, de Darrenén kívül senkié nem jutott el hozzá. A kóbor szaga itt volt a legerősebb, de már úgy tűnt elvágtatott, legalábbis a hóban hagyott nyomokból ítélve. Hát, nyilván nem Darren nyert, mert csak az ő vérének szagát érezte, viszont rejtély, hogy miért nem ölte meg ebben az esetben, ha már a kezét sikerült leamputálnia. Mindegy is, és egyébként is lényegtelen. Feszülten, bár gyors léptekkel sietett a főnökéhez. – Ezt… nem tudom helyre hozni, csak enyhíteni – tért egyből a tárgyra. – De elég… szarul festesz… de várj, hamarosan jobb lesz… relatíve – ígérte, miközben a fejszét a hóba dobva lehúzta bal kezéről a kesztyűt és lehunyva a szemét előhozta a Fájdalomtérképet. A kar hiányával nem tud mit kezdeni, de a vénákat és artériákat be tudja egy kicsit forrasztani. Ez persze azzal jár, hogy a saját karja roncsolódik, de az nem vészes, mert a vér legalább belül marad, még ha fájdalommal is fog járni a procedúra. – Lehet, hülye kérdés, de tudsz járni? Mert viszlek ha kell – mondta, miközben a kezébe éles fájdalom hasított, ahogy Darren csonkjának vérzése alábbmaradt. A fenének nem hiányzik, hogy a munkaadója elvérezzen, ha már egyszer rátalált.
Egon közeledtére félig felé fordítottam a fejem, s olyan érdeklődéssel tekintettem rá, mintha nem lennék tisztában a saját helyzetemmel és szinte badarságnak tartanám, amit beszél. Nem kívántam kommentálni mindazt, ami itt fogadta - már csak azért sem, mert gőzöm nem volt a közös tudásról. A hallgatásból is tud baj keveredni, de talán kisebb, kevesebb, mintha elpofáznék mindent, vagy a nyilvánvalón túli dolgokat. Harc, vereség, mínusz egy kar, a másik lelécelt. Ha kifejezetten vicces kedvemben lennék, még azzal is húznám kicsit a hím agyát, hogy elrettentette a kóbort a közeledtével, ám most inkább a somolygós megszólalásaimat is megtartottam. Igazából nem mertem mérget venni arra, hogy Tipvigut valóban dobbantott, s tartottam tőle, hogy esetlegesen kifigyeli-füleli, köpök-e. Inkább nem kísértettem a sorsom, egyszer ma már megtettem, alig pár perce, ennyi egy napra bőség! Energiáim pajzs nélkül, szabadon lengtek körbe a szokásos, hűvös nyugalommal. Tényleg a megszokott volt, ettől pedig én lélegeztem fel a leginkább. Már csak annyit kívántam, hogy mindez ne tiszavirág-életű legyen. - Ó, lehetne rosszabb is - legyintettem, majd figyeltem, ahogy munkához látott. - Köszönöm - mondtam halkan. - Prémiumra pályázol, mi? - tettem hozzá egy féloldalas mosoly kíséretében. Tényleg úgy éreztem magam, mint aki tetemes súlytól szabadult meg, habár tény, hogy a karhiánynak hála valamivel szó szerint is könnyebb lettem. Míg Egon enyhítette a fájdalmam, a messzire vezető nyomok után pillantottam. Hamarosan friss hó fogja eltakarni őket, annak pedig, hogy itt mi történt, hogy egyáltalán valami történt, csak bennem, bennünk lesz nyoma. Több kell nekem. Azt a többet akarom érezni és érteni, amibe az előbb éppcsak belekóstoltam. Kissé késve eszmélek rá, hogy Egon kérdezett, ezért némileg megilletődve tekintek rá. - Tessék? - pislogtam, fejben és lélekben még mindig másutt járva. - Ja, járni! Szerintem igen. - Csak azért voltam bizonytalan, mert kínos lenne magabiztosan kijelenteni, hogy naná, hogy tudok, aztán két lépés után összeesek, mint egy liszteszsák. Óvatosan tornáztam fel magam, némileg csálénak éreztem a kiállásom - okkal -, amire rátett a vérveszteség és a korábbi események hatása. Enyhén imbolyogtam. Próbaképp tettem pár lépést, de úgy döntöttem, felesleges hősködni és a büszkeség-túltengésest előadni. - Vinni nem kell, de támogatást elfogadok. A cuccaimat összeszedném és... kocsival vagy? - Mert én nem. Vannak olyan heppjeim, hogy gyalog vagy farkasalakban ügetve megyek vadászni a városon kívüli területeinkre.
Úgy tűnik sokkot kapott. Vagy rutinos karvesztőként már nem is igazán veszi fel, ha hiányzik az egyik végtagja, mindenesetre Egon feszültsége Darren nyugalma miatt csak erősödött, amit kár lett volna rejtegetni. - Nyilván – közölte kurtán. Egonnak sem kell magyarázni, hogy egy ilyen helyzetben kész csoda, hogy még életben van, mert akár a fejét is vehette volna az, aki úgy tűnik megelégedett csupán karjával. A végtag sehol, így vagy Darren unalmában felzabálta, ami talán a kisebb eshetőségi verzió, vagy a támadója magával vitte szuvenír gyanánt, hogy képes volt egy falkatag karját megszerezni. Volt Egonnak egy olyan érzése, hogy nem sokáig fog neki örülni, miután a falka hajtóvadászatot indít ellene. Már persze, ha nem futott túl messzire. A hóban egy ideig még lehet követni a nyomát, ahogy a szaggal is boldogulnának, de idővel mind használhatatlan lesz, szóval minél előbb vissza kell érniük a lakba, nehogy a kóbor büntetlenül megúszhassa. – Prémium? – nézett Darrenre csodálkozó és némileg megdöbbent tekintettel. Igen, a hím minden bizonnyal sokkos állapotban van, talán ezért az a fene nagy nyugalma. Vagy esetleg a vérveszteség miatt félrebeszél. Az is megeshet. – Ja persze, hogyne. Meg az év dolgozója címre is, egy aranykeretes fényképpel… nem is, inkább egy szoborral – a dumálás csukott szemmel is ment, miközben kiválasztotta a sérüléseket a Fájdalomtérképről. Persze volt szarkasztikus éle, de nem kívánta megsérteni Darrent, csak éppen az idegesség néha így jön ki rajta. Főleg úgy, hogy Darrent szemmel láthatólag mulattatja a helyzet. - Oké – bólintott rá, de azért feszült figyelemmel kísérte a feltápászkodását, majd az imbolygó lépteket. Segített is volna neki, de az idős farkasok néha olyan konok módon tudnak hozzáállni az ilyen támogatós pátyolgatáshoz, hogy inkább kivárja szüksége van-e rá, minthogy kéretlenül megsértse a büszkeségében. Nem esett össze, de Egon amúgy sem akart ugrándozva gyerekdalokat énekelni mellette, szóval, ahogy kiejtette a szavakat, már ott is termett mellette, előtte azonban felvette a fejszét, és amennyire tudott Darren cuccainak az összeszedegetésében is segédkezett, legyenek azok bármik, de ha kell, a fejsze marad a fenében itt. Majd vesz másikat, amúgy is a prémiumból(?) futni fogja. - Nem, gyalog vagyok. Szóval hosszú út áll előttünk. Felhívjam a lakot, hogy küldjenek egy csapatot a kóbor után? – mivel esélyes, hogy mire visszaérnek a nyomok túlságosan elhalványulnak, hogy érdemben követni lehessen őket. Egyáltalán nem volt nehéz Darrent támogatni, viszont így elég lassan fognak haladni. Minél előbb a gyógyítók gondjaira kellene bízni, de ide kocsival nem igazán lehet feljönni, így marad a gyaloglás. Amúgy sincs messze, tíz mérföld talán? Gyerekjáték. – Amúgy, nem akarom felülírni a döntésed, de ha a hátamra ülnél, jobb időt tudnánk futni… ez persze csak egy javaslat – megvonta volna a vállát, de nem akarta ezzel terhelni Darrent, nyilván nem esne jól neki a mozdulat, miközben testsúlyának egy jó részével Egonon támaszkodik. A hangja amúgy is épp elég semleges volt. Igazból neki mindegy, Darrennek nem, de ha a saját lábán akar járni, mert abból legalább még megvan mind a kettő, igazán nem szeretné ezt az élvezetet elvenni tőle.
Bőrömön cikázott fel-alá Egon aggodalma, ami mellett az én már-már derűs nyugalmam legalább olyan ijesztő és érthetetlen volt, mint számomra az ő ijedtsége. No para, élek, szinte virulok, csak kicsit kótyagos vagyok a vérveszteségtől, de sokkal többet nyertem annál, mint amennyit vesztettem. Mindezt viszont nehéz lenne elmagyarázni, főleg azt a részt, hogy vágott így pofán igazán, ahogy a Jégvihar farkas alakban fölém tornyosult és kart tépett. Az értelemszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy beáruljam és ráuszítsam a társaimat, bár azt még nehezebb lesz megmagyarázni, hogy ugyan miért falazok neki... Egy darabig talán foghatom a sokkra, hogy nem akarok róla beszélni, de a hazugság kiszagolható, egy kar mínuszt pedig nem lehet olyan könnyen rejtegetni. Sőt, azt sehogy sem lehet. Azt hiszem, a (fél)igazság lesz a legkifizetődőbb, amikor erről kell valamit jelenteni. Mindenesetre ha így haladunk, Egon biztosan bolondnak fog tartani, bizonyos tekintetben pedig annyira nem is állna messze a valóságtól. Minden esetre efölött igen nehéz lenne szó nélkül elmenni. - Ne aggódj, nem ment el az eszem - pillantottam a hímre, bár jelenleg ez nem tudom, mennyire lehetett hihető kijelentés az én számból. - A képre pedig áldásom, a szoborhoz többet kéne tenned. - Tényleg képes leszek megcsinálni az a képet. A segítsége nem sértett, van egóm, de az ennyire nem finnyás, a büszkeségem pedig a farkas helyrekerülésével normalizálódott, így nem löktem el a támogató szándékot. Külön öröm volt, hogy nem nekem kellett a holmijaim után hajolgatnom, mert esélyesen beleájultam volna az egyik mozdulatba. Ahogy lassan túltettem magam afeletti örömömnek, hogy nyugalom volt bennem, sikerült a saját állapotomat megfelelőképp felfognom. Gyalog van. Akkor nem vitetem magam előbb az egyetemre, egyébként is... asszem tényleg jobb lesz egyből haza menni. - Felesleges. Nem fog megszökni innen - mondtam a csapat utánaküldéséről. - Ma pedig azt hiszem, mindenkinek jobb, ha nem zargatják többen. - Nem volt jó hangulatban, én pedig féltettem annyira a többiek irháját, hogy ne lökjem őket egyből a karmai közé. - Aligha fog megúszni egy látogatást... Egy megtűrt kóbor megregulázott egy falkatagot. Halál ciki lenne a falka felől, ha efölött szemet hunyna, vagy elsikkadna a dolog, már csak azért is, mert ha a műhelyem felgyújtásának olyan következményei lettek, amilyenek, furcsa lenne ezt az esetet másképp kezelni. Tőlem is furcsa lenne, ha falaznék egy kóbornak, amikor a falka az első. - Holnap jelentek Lucasnak. - Nem is tehetnék mást. Lassan haladtunk, ennél nagyobb tempóra momentán nem voltam képes. Egonra pillantottam, amikor javaslatot tett és pár másodperces mérlegelés után el kellett ismernem, hogy igaza van. Ostobaság lett volna csak azért vénember módjára botorkálni, mert esetleg sértené a büszkeségem - nem sértené amúgy sem. - Jogos - sóhajtottam megadóan. - Akkor, ha megtennéd, hálás lennék - mondtam halvány mosollyal a képemen. Kicsit suta volt mondjuk az egész, mert idejét sem tudom, mikor utaztam valaki hátán utoljára - legalábbis úgy, hogy eszméletemnél voltam. Az idegenkedésem mindössze ennek szólt, mert tagadni se tudtam volna, hogy a haladás ezen módja jóval kényelmesebb és pihentetőbb volt. Mintha az elmúlt hetek és ennek az éjszakának a fáradalmai most értek volna utol. - Mae-re azért kérlek csörögj rá, hogy nézzen rám kicsit - mondtam még, mert bár aligha tehetne értem többet Egonnál, mégsem fog ártani, ha ránéz, hogy mennyire tiszta a csonk. Ne kelljen holnap ezzel is bíbelődniük majd az Őrzőknek. Az út hátralevő részét kótyagos kimerültségben és tompaságban töltöttem, ami a lakhoz érve se múlt el. Semmi másra nem vágytam egy kiadó alváson túl, így miután Mae áldását adta arra, hogy a saját lakásomban térjek nyugovóra - ki volt, miért, mit akarta? tuti nem úszom meg jelentés nélkül -, elmásztam az ágyamig, hogy nemes egyszerűséggel vetődjek bele. Belesüppedtem a paplanba, a visszakapott nyugalomba. Végre csend volt.
//Köszönöm szépen a közreműködést és a segítséget! Ö.Ö //
Egon felhúzta a szemöldökélt, és elfojtotta a kényszerét arra, hogy megrázza a fejét, miközben lehülyézi nemes egyszerűséggel a munkaadóját, nem mellesleg a falkában jóval felette áll személyt. Nem, nem, neki nem ment el az esze, hogy ilyet tegyen, Darren viszont biztos túl sok vért veszthetett, vagy sokkban van. Persze, hogy azt állítja, hogy nem ment el az esze. Az őrültek kilencvenkilenc százaléka nem vallaná be, hogy elmentek neki hazulról, hiszen ők nincsenek ezzel tisztában. Darrennél azért persze talán nem ilyen súlyos a helyzet, épp csak túlságosan nyugodt ahhoz képest, hogy nincs karja és már legalább egy liter vért – ha nem többet – vegyített a hóval, hogy íncsiklandó olvadó masszát keverjen belőle. - Ehm… jó – bólintott rá beleegyezően. Úgy tűnik nem is olyan komoly a helyzet. Darren szemmel láthatólag ismeri a kóbort, nyilván azt is tudja, hol lakik, és még az is előfordulhat, hogy baráti összejövetel fordult hirtelenharagos karletépős mulatságba. Vérfarkasok között ez nem lenne annyira meglepő, igaz nem is minden héten tépik le egymás végtagjait… de hát Egon egy macska miatt állt ki egy nála jóval idősebb tark ellen, és vesztette el a bal kézfejét. Talán Darren és a kóbor összeveszett azon, hogy ki birtokolja ezen terület hó készleteit. Ha hó csatára kerül a sor, akkor bizony ez komoly előnyt jelent. Igaz… ez még Egon számára is elég valószínűtlennek tűnt. - Aha – előbb persze vissza kell érniük, hogy ez a jelentés megszülethessen, mármint úgy, hogy Darren még életben van. De csak nem hal meg útközben. Egon nagyon bízott benne, mert nem igazán tetszett neki a nyugalma. Legalább mérges lenne, vagy valami, azt jobban el tudná viselni. - Szívesen – és már vette is le a kabátját, a többi holmijával együtt. A fejsze itt fog maradni, de ez van. Cipzáras pulcsijába tette a személyes tárgyait és odaadta Darrennek megőrzésre, miközben ő néhány másodperc alatt teljes vérfarkas alakjába váltott. Kicsit lekuporodott, hogy Darren könnyebben fel tudjon mászni a hátára, aztán, ha az ikkuma elhelyezkedett, akkor megindult. Így jóval gyorsabban tudtak haladni, persze nem rohant, csak kényelmes tempóban ügetett. A holdnak csak egy kis szelete látszott, nem volt túl világos, ami a halandók ellen tökéletes álca volt jelenleg. Saját maga pedig még ennél a fényforrásnál is kitűnően látott. - Rendben – persze farkas alakban nehéz telefonálni, de majd telepatikusan rákiabál a lányra. Nyilván otthon van, vagy ha nincs, akkor kerít más gyógyítót, vagy elkontárkodik valamit ő még Darren sebével. Talán volt egy óra is, mire hazaértek, és nem azért, mert Egon eltévedt, nem… most kivételesen elsőre hazatalált, hanem csupán a kényelmes szállítás miatt nem volt nagyon gyors a tempó. Ezután Mae gondjaira bízta, Egon pedig ásítozva és gondolataiba mélyedve saját lakása felé indult, hogy aztán otthon megbontva egy üveg whiskyt gondolatban sajnálatát fejezze ki szegény kóbor iránt, aki nyilván többet fog veszteni egyetlen karnál.
//Igazán nincs mit és én is köszönöm a lehetőséget //
Kezdőlap
//
//
//
