Apa ezer éves motorja - amit anno lepasszolt nekem - épp le van robbanva. És sajna, ha kifizetem a javítást a bankszámlám egyenlege a nullához fog közelíteni. Anyáméktól nincs pofám pénzt kérni már, most is épp fasírtban vagyunk. A legutóbbi, "betegségemmel" kapcsolatos kis veszekedés óta kerülöm az alkalmat, hogy beszélnünk kelljen bármiről is. Amúgy se vagyunk mostanában egy hullámhosszon, s kezdem úgy érezni ideje elhagyni a családi fészket és a saját lábamra állni. De ehhez ismételten pénz szükségeltetik. Amióta nem járok egyetemre és a „betegségemre” hivatkozva passziváltattam a tanulmányaimat, állandóan az álláshirdetéseket bújom. Az újságokat és a netet is átnyálaztam és több helyen is voltam már, de valahogy amint kiderült, hogy néha furán viselkedem nem akartak tovább alkalmazni. Pedig a pénz így is, úgy is kell. Szóval most épp az utcán baktatok. Az Upper Deck nevű diszkóban épp pultost keresnek több műszakban is akár. ~Jól hangzik a dolog, remélem normális lesz az üzletvezető.~ Gondolom, majd mielőtt bemennék az épületbe, megigazgatom a ruhámat még egyszer. - Jó napot, a pultos állás felől érdeklődnék. - Köszöntem rá az első velem szembejövővel, aki elmondta, ez ügyben az első emeletre kell mennem. Ismételten egy ruhaigazgatás után kopogtam hármat az ajtón, remélve hogy mielőbb behívnak majd.
Habár napok tteltek el az óta, a bal kezemét még mindig olyan... furcsán nehéz nek érzem. És amiért bal kezes vagyok, jobban oda kell figyelnem, hogy mihez-hogyan nyúrok, és hogy a gyűrűvel ne akadjak bele semmibe. Tudom, hogy nem olyan könnyű kárt tenni a platinában, és a kövek is masszív foglalattal vannak bele rögzítve, de amikor ilyen drága holmit kap az ember lánya (mármint ami ekkora jelentőséggel bír számára) akkor óhatatlanul is folyton arra figyel, nehogy elveszítse/tönkre tegye. Én konkrétan még attól is megijedek, ha az egyik kövön megcsillan a nap fénye... Sosem hordtam még gyűrűt, és sosem voltam ékszer bolond. Ez nekem még új. Ahogy a kapcsolatom is Castorral... mert ez bizony az. De fura még így gondolni erre... Ismeretlen léptek közeledtét hallom a folyosón. Zárom be az aktuális ablakot a laptopomban, és nyitom a határidő-naplós programot. Ha volt megbeszélt találkozóm, akkor a programnak már csipognia kellett volna, ezt le is ellenőrzöm, míg a nő ideér. Nem időpontra jött, ebben már biztos vagyok. Adminisztrálási mániámnak hála éppen csak azt nem vezetem fel, hogy melyik napokon milyen erős vérzésem van... - Gyere be! - felelem a kopogásra. Ha valamelyik nagyker ügynöke lenne, előre bejelentkezett volna; az már lesír a nőről, hogy nem vérfarkas; így pedig kizárásos alapon marad az "állásinterjúra érkezett" lehetőség. Ez esetben máris látni akarom, hogyan mozog, ezért nem megyek elé az ajtóhoz, hanem inkább kérem, hogy ő jöjjön be. Ha megtette, és megérkezett az íróasztalom elé, akkor nyújtom a jobb kezem, és bemutatkozok, ahogy illik. Megkérem, hogy foglaljon helyet, ajánlok egy kávét, teát, vagy üdítőt (amit ha elfogad, máris felhozatom). Tehát lefutjuk az első kötelező köröket... Figyelem mire-hogyan reagál, mit és hogyan mond. Csak eztán kérdezem meg, hogy miben segíthetek.
Áldottam az eszemet, hogy kiöltöztem. Elvégre első benyomást csak egyszer tehet az ember és nem akartam elszúrni. Bár gőzön sem volt, hogy lesz-e majd egyenruha vagy sem, mégsem mertem egyszerű utcai viseletben beállítani. Anyám le is üvöltené a fejemet, hogy nem tudok normálisan felöltőzni egy állásinterjúra és hogy ők nem erre neveltek, hanem hogy szépen nézzek ki mindig. Egy kedvenc kék ruhámban mentem el, abban bízva hogy a férfi munkaadómat könnyebben győzzem meg majd vele. Nagyot sóhajtva nyitok be az ajtón, amikor meghallom bentről az engedélyt. Nő. Ez már önmagában nem jelent túl sok jót. Úgy értem az öltözékembe tuti bele fog kötni magában. Minimum elkönyvel valami könnyűvérű kis nőcskének s ha idősebb nálam és féltékeny a külső adottságaimra fel sem vesz. Egyből tegez és amikor belépek meglátom hogy miért. Közel egyidősek lehetünk, ő is a húszas korosztály tagja, talán a vége felé jár már.
- Jó napot! Christina Dawson vagyok és ide irányítottak, a pultos állással kapcsolatban érdeklődnék, hogy lehet-e még rá jelentkezni. - Köszönök és mutatkozom be illedelmesen, elvégere jól nevelt lány vagyok. Idegesen szorongatom kezeimben a rózsaszín mappácskámat, ami az életrajzomat rejti. A tenyerem izzad, a szívem hevesen ver. Mindig is utáltam az állásinterjúkat. Félek állandóan, hogy valamit rosszul teszek vagy mondok és nem vesznek majd miatta fel. Beszéd közben az íróasztalához sétálok, s elfogadom a kinyújtott kezét. Ismét csak gyomorszorító érzés lesz úrrá rajtam, s amint lehet eleresztem a kezét. Megvárom, míg hellyel kínál, és akkor ülök csak le. A mappámat az ölembe ejtem, s elfogadom az invitálást. - Köszönöm, egy tea azt hiszem, most jól esne. - Mondom sápadtan, s csak remélni tudom, hogy nem fogok rosszul lenni megint. Elég ciki így is a helyzet, elvégre férfi munkaadóra számítottam nem nőire.
A lány úgy tűnik, nem azt kapja amire számított. Csalódottság édeskés illatát érzem rajta, és azt hiszem, és izzadni kezd, tehát izgul. Tőlem ugyan nincs mitől tartania, ha rendelkezik legalább szakmai tapasztalattal, de erre úgyis rá fog jönni hamarosan. Figyelem, hogyan mozog, míg elérkezik az íróasztalomhoz. Nagyon kimérten, ellenben minden nehézség nélkül mozog abban a magas sarkúban, meg a falatnyi ruhában. Kicsit irigylem is ezért, bevallom. Dacára annak, hogy vérfarkas vagyok, és elméletiekben ügyesebb az embernél, nekem gyakran nehezemre esik magas sarkút hordani. A tűsarkúval meg sem próbálkozok. Amikor én voltam annyi idős mint most ő lehet, örültem, ha egy olyan szandált tudtam készíteni magamnak ami nem töri fel a lábamat, és bírok rohangálni benne a gyerekek után. 1800... milyen rég volt már! Node most 2012 május vége van! A korom nem lehet mentség arra, hogy még mindig nem tanultam meg tisztességesen járni a magassarkúban... Oké, vissza a jelenben. - Helló Christina. Tegezz nyugodtan, nem harapok. - villantom rá az ezer wattos mosolyomat, bár a viccet csak én értem kettőnk közül. Talán nem is baj. A kézfogásában semmi furcsa nincs. Nem néz se le, se fel rám, nem is túl szoros, nem is kimért, szóval ez tök rendben van. Illetve tök rendben lenne. A farkasom érdeklődését felkelti a lány. Felpattannak nagy vörös szemei, füleit hátracsapja, így méregeti a lányt. Figyelmen kívül hagyom. Volt már példa korábban is arra, hogy nem kedvelt valakit akivel találkoztam, szóval ennek sem tulajdonítok nagy jelentőséget. A tea is rendben van. (Az egyik lány Bacardi-Kólát kért welcome drink gyanánt a minap... Délelőtt fél 11kor. Nem vettem fel.) Leszólok a pulthoz, hogy hozzák fel amit Christina kért, magamnak pedig egy kávét és csomag pisztáciát kérek. - Nyugalom. Ez csak egy disco, nem a NASA-hoz felvételizel. - mosolygok rá. A lány halál sápadt lett, az izzadás pedig fokozódik. - No várj, nyitok ablakot. - és azzal fel is állok, hogy megtegyem. Májushoz képest elég hűvös levegő szivárog be a helységbe, ellenben friss, tiszta... és reményeim szerint segít majd a lányon. - Jobb már? - kérdezem abban a reményben, hogy igen lesz a válasz. - Most költöztél ide, vagy helyi vagy? Csak hogy ne üljünk csendben, amíg megérkeznek az italok. - a mosolyom le nem hervadna, de most inkább olyan "ne-légy-rosszul-az-irodámban-lécci-lécci" éle van. Egyébként a válasz komolyan érdekel, és nem csak azért, hogy máris az utazási költségtérítéssel kezdjek kalkulálni.
Várnék egy nevet, de nem kapok. Helyette egyetlen mosolyt csupán, ám ez valamelyest enyhíti a bennem lévő feszültséget. S bár nagyon igyekeztem, a rosszullétem legfeljebb szinten tartható volt, de meg nem szűnt. Nyilván le is sápadtam, mert már az ablakot nyitja. Ahogy megcsap a hideg, máris enyhül a dolog. Áldom az eszemet, hogy csak egy kávét dobtam be reggel és kihagytam az étkezést. Általában interjú előtt túl ideges vagyok ahhoz, hogy enni tudjak bármit is. Mondjuk úgy, az amúgy sem nagy gyomrom ilyenkor borsó méretűre húzódik össze az izgulástól. - Köszönöm, egy picit. - Válaszolom mélyet szippantva a friss levegőből, s valóban kezdek megnyugodni a levegőváltozástól. A kezdődő hányingerem elmúlt és ennyi már elég.
- Nem, születésem óta itt élek. - Válaszolok, majd belekezdek egy kis önéletrajz ismertetésbe miközben a halvány, babarózsaszín mappámból előkerül a fényképes, kinyomtatott önéletrajzom is. Odanyújtom neki, majd folytatom. - A szüleim az egyetemen tanítanak már régóta. Én is oda jártam irodalom szakra, de jelenleg passziváltattam a félévemet. - Hallgatok el alsó ajkamba harapva. Saját magamat hoztam kellemetlen helyzetbe, hiszen épp oda lyukadtam ki, ahová nem akartam. Most kéne beszélnem a rohamokról, hogy a kis "betegségem" miatt kénytelen voltam otthagyni a sulit, mert a végén többször voltam rosszul mintsem elviselhető lett volna. - És most munkát keresek ezerrel, ezért is vagyok itt. - Próbálom meg elterelni a témát.
Áh, szóval helyi lakos, és ami a rosszullétét illeti, már valamivel jobban fest. A szíve is mintha közelítőleg normális ütemben verne. Nem lesz itt baj! Jók vagyunk. Ahhoz, hogy miért passziválta a félévét, nekem semmi közöm nincs, így hiába aggódik azért, hogy netán belekérdezek, mert nem fogok. Ellenben az én félbemaradt tanulmányaim jobban izgatnak. - Van pszichológia kar is az egyetemen? Pontosabban kriminálpszichológia szak... Még egy szemeszter hiányzik, viszont az utóbbi fél évben kétszer is költöztem, szóval az úgy elmaradt. - gondoltam, ha a magam nyomoráról beszélek, illetve nem mutatom még jelét sem annak, hogy rá akarok kérdezni az övére, az majd javít valamit az izgalmán is. Oké, rendbben, tudom, hogy én vagyok itt a főnök, meg a vadállat (ez utóbbit remélem, még ő nem tudja) de ettől még szeretem az embereket, és gyakran több empátiát táplálok irántuk, mint a fajtám iránt. Számomra érthető okokból, de most nem ez a lényeg. Átveszem az önélet rajzot, vetek egy pillantást rá, már csak az szerkezete-összkép miatt, ellenben olvasni még nem kezdem. A hirdetésben szereplő "középszintű és/vagy szakirányú végzettség szükséges" momentum leginkább jelzés értékkel bírt, igazából semmit nem jelent. Végezhet valaki bármixer sulit is, ha elejti az üveget a pult mögött... Két alkarommal az asztal lapjára támaszkodok, kissé előre is dőlök. - Dolgoztál már korábban vendéglátásban? - ha jó benyomást tesz rám, akkor is kapni fog egy esélyt a bizonyításra, ha maga a válasz nemleges.
Némi kutakodás emlékeim között és máris kész a válaszom. - Igen, úgy rémlik, minthogyha lett volna pszichológia, talán Phd.-ben van az, amit szeretnél. Csak én inkább a történelem és az irodalom között vacilláltam. Végül az utóbbi lett a nyertes. - Tárom szét a karjaimat. Addig jó nekem, amíg nem arról faggat, hogy mit dolgoztam korábban. Feszengek egy sort, amikor az önéletrajzot végigfutja tekintete. Próbálok leolvasni róla valamit, hogy mi a véleménye; de úgy tűnik csak rápillantott és én jobban érdeklem. Pechemre. Ahogy ő kissé előre dől, én inkább hátra. Majd megkapom azt a kérdést, amit nem akartam, hogy feltegyen. Ha úgy vesszük elég sok helyen dolgoztam, ám csak néhány hétig. ~Talán csak a hotdogosnál voltam tovább, azt hiszem.~ Mélázok el néhány pillanatig, majd már felelnem is kell a kérdésre. Pedig semmi kedvem beszélni róla. - Igen, dolgoztam. Bár az merőben más volt. Hotdogot árultam büfés kocsiból egy teljes nyáron át. - Mondtam, s igyekeztem szűkszavúan csak a lényegre szorítkozni. Aztán csak nem bírtam befogni a számat.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de elkezdtem beszélni és beszélni. Mintha nem akarnám abbahagyni. - De máshol is dolgoztam: vásárban árultam bármit, amit kellett. Volt, hogy áruházban voltam pénztáros. Máskor meg kutyasétáltató vagy bébiszitter. Na az volt a kedvencem. Állandóan kisgyerekekre kellett vigyáznom, akik folyton azt kérték, hogy énekeljek nekik. Állítólag jó hangom van hozzá. A sláger a "hová mész te kisnyulacska, ingyom-bingyom tálibe, tutálibe málibe" volt. De a még a "Pál, Kata, Péter jó reggelt. Már odakinn a nap felkelt. Szól a kakasunk, az a nagy tarajú, gyere ki a rétre kukkúri kú"t is szerették nagyon, pláne ha kánonba énekelhették velem. Annyit énekeltem, hogy utálom az összes gyerekdalt. - Mondom, miközben tök komoly pofával próbálom befogni a számat. De nem megy, helyette komolyan énekeltem a leendő munkaadómnak. Bár ezek után nagy a valószínűsége, hogy fel sem vesz. ~Én se venném fel magamat, ha őszinte akarok lenni. Tiszta dilis vagyok, csak tudnám mi bajom megint.~ Gondoltam, elkapva tekintetem Taráról.
Tehát van pszichológia kar is? Nagyszerű! Majd utána érdeklődök. A lány kissé mellébeszél ezzel az egyetem témával, én úgy veszem észre. Ellenben már nem látom rajta, hogy el akar ájulni, ami azt hiszem már előre lépés, szóval nem kérem meg arra, hogy szorítkozzunk csak a lényegre. Sőt! Még érdeklődve vissza is kérdezek. - Továbbadni akarod az irodalmat, vagy gyarapítani? - mármint: tanítani szeretné, vagy alkotni benne. Az állásokkal amiket felsorol, nem nyűgözött le, ha egészen őszinte akarok lenni. Tág értelemben véve a pénztáros, meg a hotdogos is beletartozik a vendéglátás fogalmába... De egy teljes nyáron át? Úgy hangzik így elsőre, mintha ez neki egy hatalmas intervallumnak tűnni, én viszont nagyon keveslem... de nem írom még le a lányt, korábban már megígértem magamnak, hogy kap egy esélyt a bizonyításra, hát ehhez fogom tartani magam. Nagyokat pislogok felé, mikor a bébiszitter élményeit kezdi ecsetelni gyermekdalok formájában, és hamar fel is tartom a kezemet, hogy csendre intsem. - Elég, elég. Ez már túl sok információ. - egy szolid mosollyal szándékozom elvenni a szavak élét, bár inkább kevesebb mint több sikerrel... - Nézd... - megköszörülöm a torkomat. - Látom, sokat írtál az önéletrajzodba, de az elhangzottak alapján megmondom őszintén, hogy elképzelésem sincs arról, mivel töltötted meg a sorokat. A bébiszitter és a hotdogos élmények, no meg a gyermekdalok vajmi keveset érnek egy olyan discoban, ahol 'hál égnek, több ezren fordulnak meg egy átlagos hétvégén... Nem leoltani akarlak, Isten ments, csak látni szeretném rajtad, hogy komolyan ezt szeretnéd csinálni, nem csak azért, mert nem kapsz elég zsebpénzt otthonról, mert ha egyszer rajta vagy a szekéren, itt nincs megállás, meg is kell dolgozni azért a pénzért amit kapni fogsz. - nem emelem fel a hangomat, de némi indulatot ki hallhat belőle. Immár én sem csak alkalmazott vagyok itt, hanem az üzletvezető. A megélhetésem múlik azon, hogy mennyire olajozott a gép, és rajtam kívül még majdnem 30 emberé. Nem cseszhetem el egy rossz választással...
- Inkább gyarapítani. A tanítás távol áll tőlem azt hiszem. Inkább írni szeretek. - Válaszolom meg a kérdését. Miután megmutattam az énektudásomat - ami valljuk be, bár nem hamis mégse egy Whitney Houston - nagy nehezen sikerül befognom. Erősen rásegít a dologra,hogy élesen rám is szól. Kezeim a szoknyám szegélyét gyűrögetik miközben lélekben már felkészültem a legrosszabbra, hogy közli nem vett fel és még a hangom is rémes. Néha szoktam karaokezni, de sose vittem túlzásba a dolgot. Eddig úgy gondoltam, hogy viszonylag reálisan látom a képességeimet és be tudtam ismerni, ha nem ment valami. Ha megpróbáltam és nem ment, hát otthagytam. Ennyi. De ez a munka kell, tényleg. Különben sose gyógyulok meg. - Nem azért jöttem, hogy elblicceljem a munkát. Tudok keményen dolgozni. - Mondom határozottan Tara szemébe nézve. Kissé sértve is érzem magam, bár nyilván valahol neki is igaza van és érthető a félelme, de akkor is sérti a feltételezés a csőrömet. Igazságtalanak érezem. ~Még egy próbanapot se töltöttem el, honnan tudhatná mire vagyok képes?!~ Azon kezdek gondolkozni, hogy ha nem vesz fel mi legyen ezután. Többet fizetett volna, mint amit Dustinnál kapnék - bár csak holnap írjuk alá a szerződést. Szóval gyakorlatilag nincs még ugyan állásom csak egy fél. De azzal még sajnos nem vagyok kisegítve. - Nézd Tara, hidd el szívesebben strandolnék a nyáron meg élnék gondtalanul, csak épp nem tehetem. Kell a pénz. És nem azért, mert kevesellem a szülői apanázst. - Nem fejezem be a gondolatmenetemet, ugyanis akkor kellene beszélnem neki a kis "rohamaimról". ~Ha azt meghallja, tuti elcseszem a legkisebb esélyemet is arra, hogy ezen a klassz helyen dolgozzak.~
Érzem, hogy kissé betaláltak a szavaim, aminek igazán örülök. Az lenne a baj, ha hidegen hagyná... - Rendben, a többihez semmi közöm nincs. - ezt amolyan nyugtatásnak szánom (bár elég gyenge próbálkozás), amint észreveszem rajta, hogy némi aggodalom is vegyül abba a felháborodásba. Ha átmegy a "vizsgán", akkor a felettese leszek, semmi több. Ez a pozíció nem jáár azzal, hogy turkáljak a magánéletükben, amíg nem drogosan és/vagy piásan állnak be melózni, mert akkor már közreavatkoznék... Node félre ezzel, térjünk a tárgyra. - Egyből a mély vízbe doblak téged is. Péntek és szombat éjjel a tied. Külön kasszád és placcod lesz, tehát ami a te területedről tűnik el, azt te fizeted meg. - igyekszem felidézni, mit és hogyan mondtam Chantalnak amikor ő ült abban a székben miben most Chris. Egyrészt mert nem akarom ugyanúgy eldarálni neki, ellenben a tartalom ne térjen el. -Egyetlen segítséged egy mosogató lány lesz, aki egyben a pohárszedő is. A pult másik végében egy szintén próbaidős lány lesz... Menni fog? Ha csak egy biccentést kapok erre, úgy a beszélgetés részemről véget is ért. Előveszek egy névjegykártyát, rajta a nevemmel és a telefonszámommal, amit aztán át is adok neki azzal, hogy hívjon fel még a hétvége előtt. Be kell jönnie még egyenruha próbára, és néhány papír is kell majd az alkalmi munkavállalóihoz. (Bejelentett alkalmazott csak akkor lesz, ha túléli a hétvégét, de ezt el is mondom neki menet közben.) Ha nincs több kérdés, úgy elkísérem az iroda ajtajáig, és elköszönök tőle.
//Ha tényleg nincs több kérdés, köszönöm a játékot //
Piszok egy dolog a lelkiismeret, főleg ha furdal. Mostanában pedig több oldalról is betámadt, és legalább egy-kettőt rendezni akartam. Emily a bulin nagy segítség volt, most már legalább azt tudom nagyjából, hogyan kezeljem Anne ügyét, a flepnis banda is hallgat még mindig, ami kicsit nyugtalanít, de nem hiányoznak, és az Orfeum meg a Hotel közti ingázás sem jelent problémát. Csak azt tudnám, hogy Lucas mi a rézfán fütyülős rézangyalát művel, mert eddig minden tök olyan, mintha nem léptették volna elő. Nekem nem baj, ha nem aktivizálja magát, eléggé pörgök mostanában ahhoz, hogy ez ne legyen gond, Aaron és Dominic is teszi a dolgát, szóval csak nem lesz pác. Főleg a nagyágyú végrehajtók mellett. Szóval ilyen téren igazán nem lehetett okom panaszra. Kapcsolatháló terén viszont már kicsit rizikósabb volt a helyzet, az egyik szál különösen égette a talpam, és ennek nem örültem. Tarával a veszekedés óta nem beszéltem, annak meg már jó egy hónapja. Érdekes módon, amikor erre gondoltam, nem azért fogott el szar érzés, mert Castor párjáról volt szó, hanem maga miatt. Egyszerűen szar volt a tudat, hogy fasírtban vagyunk. Tudtam, mikor nyit az Upper és ő mikor van bent, éppen ezért időzítettem a beugrásom akkorra, csak előtte még elugrottam a boltba, hogy beszerezzem az ajándékot. Biztosra vettem, hogy megérezte a jelenlétem, amikor átléptem a disco küszöbét, de nem baj. Egyenesen az irodájához mentem, bekopogtam, és csokor módjára magam elé tartottam azt a féltucat répát, amit neki vettem.
Két méter vastag falat húzok magam köré, amint megérzem Duncan jelenlétét itt az Upperben. Igyekszem visszatartani a mosolyomat, és nem arra gondolni, hogy békülni jött, hisz ezt még persze nem is tudhatom. Lehet, hogy történt valami, ne adj Isten, Castorral, és ő akarja közölni. No ilyen, és ehhez hasonló dolgok cikáznak a fejemben míg Duncan feltipeg az irodámhoz. Kopogni nem tud, már nyitom az iroda ajtaját, afféle halálra vált tekintettel az arcomon. Csak akkor engedem el magam, mikor meglátom azt a csokor répát, de a feltörni készülő nevetésemet legyűröm, és a mosolyt is visszafojtom. Szóval végre békülni jött. ~Nem barátom, ez nem lesz ilyen egyszerű...~ gondolom, és örülök, hogy állig behúzott pajzzsal vártam, mert ezt így nem is hallhatta. - Oh. Hát szia. - adom elő a meglepettet, amivel konkrétan totál idiótát csinálok magamból... Mindketten tudjuk, hogy tudtam, mikor lép be az ajtón... - Gyere be. Baj van? - igen, ez is rohadt átlátszó. Minden mindegy alapon, szélesebbre tárom az ajtót, hogy beférjen, ha be akar jönni, aztán egy sor pótcselekvés következik, csak hogy húzzam még az időt, meg a nagy pillanatot előbb. Ki akarom élvezni, nah. Tehát hellyel kínálom, itallal (mármint üdítővel), sós mogyoróval...
Masszív, tetőtöl-talpig terjedő pajzs... áucs... Kicsit szíven ütött, de azért még nem bőgök tele száz zsebkendőt. Bízom a répák erejében! - Szia! - köszöntem vissza ugyanolyan sután, és felé nyújtottam a zöldségeket. - Neked hoztam. - Mintha nem lenne egyértelmű... De ahogy őt elnéztem, hozzám hasonlóan nem egészen ura a helyzetnek, ami kicsit megnyugtatott. - Kösz - léptem be. - Nem, dehogy, nincs semmi vész a megszokott zsibongástól eltekintve - vontam vállat, mert tényleg minden nyugis volt a falka tájékán. - Veletek minden rendben? - kérdeztem, s egyértelműen Castorra meg rá céloztam. Igazság szerint ez ugyanolyan pótkérdés volt, mint az ő pótcselekvései, miközben jó vendégként leültem, megköszöntem az italt, a mogyit, ittam és ettem egy kicsit. Persze, hogy minden rendben volt velük, Castorral madarat lehetett volna fogatni. Nem sűrűn láttam ilyennek azóta, hogy a falkában vagyok. És azért az se rövid idő... Forgattam a kezemben a poharat, elnyammogtam a mogyorókon, de valahogy nem igazán tudtam, hol, mivel kezdjem, vagy hogyan. Békülésben és bocsánatkérésben egyszerűen csapnivaló voltam, és ha már vele is ilyen bénán ment, bele se mertem gondolni, mi lesz majd Amynél... - Öhm... jó volt múltkor a falkabuli. - Pöpec téma, zsenikém, jobb nem jutott eszedbe? Hát ez eddig szánalmas. Letettem a poharat az asztalra, és fél kézzel a hajamba túrtam, aztán felálltam, mert ülni már nem bírtam. Tettem két mini kört a pici irodában, ami így, hogy mindketten bent voltunk, csak még kisebbnek tűnt. Aztán végre meg tudtam állni amögött a szék mögött, amin eddig ültem. A háttámlájára támaszkodtam, és úgy néztem Tarára. - Gondolom sejted, minek a répa - böktem fejemmel a "csokor" felé. - És hogy miért jöttem...
Természetesen átveszem a "virágot", és azon kezdek agyalni szórakozottan, hogy vajon melyik végét kell a vázába tenni. Persze a farkasomnak is megvan a véleménye erről: lefekszik a földre és mancsával takarja el vörös szemeit. Szóval neki ez már sok volt... Van az úgy, hogy nem értünk egyet... A répacsokrot egyelőre csak az asztalra rakom. - Aha, megvagyunk, kösz. - rövidre fogom a választ, bár igazából mocskosul fúrja az oldalamat, hogy kibeszélhessem magam Duncannek erről is, meg minden másról. Sokszor kaptam magam azon, ha valami olyan történt velem, hogy emelem a telefont és tárcsázom a számát, azért hogy elmeséljem neki. Olyankor emlékeztetni kellett magamat arra, hogy én tulajdonképpen haragszok rá... Pedig már elmúlt. Duncan, mint jó vendég, szinte már kötelezően eszik-iszik mindenből amivel kínálom. Valahol ezzel is bizonyítja már, hogy... nem is tudom. Lehet, hogy meg se bánta, csak én is hiányzok neki és békülni akar? Az meg sem fordul a fejemben, hogy azért akar jóban lenni, mert az alfa barátnője vagyok, és mert neki ez kötelessége. Nem az. És ő csak ezért nem akarna jóban lenni valakivel... - Aha, igen, nem volt rossz buli... - Ezt a választ is idegesítően rövidre fogom. Húúúúúúzni akarom még egy kicsit. Ennyi jár nekem is, igaz? Amúgy nem tervezem túlzásba vinni. Amikor Duncan feláll, és körözni kezd, már tudom, hogy most jön az a rész, amikor a lényegre térünk. A farkasom is felkapja fejét, felül, és a maga kis arrogáns módján (felszegett állal) figyeli a hímet. Én csak felállok a székből, ujjaim végével támaszkodok az asztalon. A Castortól kapott gyűrű megcsillan a bal kezemen. - Igen, tudom, hogy miért vagy itt, csak nem áll szándékomban megkönnyíteni a dolgodat... - és még őszinte is vagyok. - Megbántottál.
Milyen kis közlékeny! Én bénákat kérdezek, ő úgy válaszolgat, mintha plusz két-három szóért kitépnék a nyelvét. Jó lesz ez... Direkt szívat, és ez már az előtt leesett, hogy ki is mondta volna. Vagy is nem szívat, hanem húzza az idegem, tököm tudja, minek nevezzem, de valóban, cseppet sem könnyíti meg a dolgom. Csak tudnám, hogy most miért vagyok idegesebb, mint harc előtt. Mivel fent volt a pajzsa, ezért nem tudtam sem az energiájából sem a hangulatából olvasni, maradtak a külső jegyek, egy-két arcrándulás, a tekintet fürkészése. Fenébe, nem értettem én az ilyen babra munkához, nem ez volt a dolgom, és hobbi szinten se foglalkoztam vele. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy hiba. A szék háttámláját markolászva leszegtem pár másodpercre a fejem és vettem pár nagyobb levegőt. Tara nem tűnt mérgesnek - ami jó, mert nem szeretném, ha még valamit a képembe csapna az energiáival -, ettől ha, lehet ezt mondani, kicsit felbátorodtam. Nem féltem tőle, nem azért kellett a bátorság, azt nem akartam, hogy valamit elbarmoljak, és elveszítsek egy barátot. Mert ő határozottan abba a kategóriába tartozott, még akkor is, ha ezt csak alig és furcsán tudtam kimutatni, kifejezni. - Nagyon sajnálom - mondtam végül a szemébe nézve, és halál komolyan gondoltam. - De nem azt, hogy hazudtam. Hanem, hogy megbántottalak. Azt nem akartam... Ha megint ott lennénk, újra hazudnék, csak sokkal ügyesebben, hogy ne gyere rá. - Mielőtt közbevághatott volna, vagy kizavarhatott volna, felemeltem a kezem. - Nem azért, mert nem bízom benned, hanem mert gyáva vagyok! Egy önző dög érted? Ha valami történne veled azért, mert olyasmiről tudsz, amit más szíves örömest felhasználna ellenem... Képtelen lennék azzal a tudattal tovább élni. - Lesütöttem a szemem. - Meg akarlak védeni titeket. Tudom, hogy nem vagy kölyök, sőt, ha felszívod magad, engem is félresöpörsz - halvány mosoly árnyéka jelent meg a szám sarkában, de hamar eltűnt -, de bennem akkor is ez van. Ha idősebb és erősebb lennék, nem kellenének a hazugságok, a titkok, ez az egész szemét. Nélkülük viszont úgy érzem, hogy plusz céltáblát festek mindenkire, aki egy kicsit is közel áll hozzám. Megvakartam a tarkóm. Ha erről kellett beszélnem, sose éreztem magam valami összeszedettnek, nem is véletlenül. Ebben egyszerűen szar voltam, és csak remélni tudtam, hogy Tara értette a lényeget.
Amikor azt mondja, hogy sajnálja, hagyom, hogy folytassa. Komolyan gondolja, látom, hisz még "virágot" is hozott... De nem azt kapom amire vártam, ettől pedig tetőtől talpig elönt a csalódottság. A pajzsom szilárdan áll, így max csak annyit vehet észre rajtam, hogy a szemöldökeim összeérnek az orrnyergem felett, úgy ráncolom őket, és hogy egy-két izom megfeszül az arcomon... Halkan káromkodok. Nem tudja végigmondani, mert hiába a csendre intés, a szavába vágok nagyjából mikor a "felszívod magad" résznél tart. Nem, a hiúságomra most nem tud hatni. - Nem önző vagy te Duncan, se mártír, se szemét, hanem csak simán hülye! Mi a szart jelent neked a falka? Egy kötelességet, vagy azt a közösséget, amelyik elfogad téged az összes gyerekes nyűgöddel együtt?! Mert ha az előbbit, akkor te bizony nagyon elcseszett ember vagy... Már nem is tudom mi sért jobban... Ez a "nem akarlak behúzni magam mellé a szmötyibe" hozzáállás, vagy az, hogy ha megtehetné, újra a szemembe hazudna. És amúgy most ettől jobban kellene éreznem magam? Paskoljam meg a fejét, hogy milyen ügyes, és hogy már el is van felejtve? Hát a nagy francokat van elfelejtve! - Szinte kölyök korod óta ismerlek te kis hülye. Még arra se foghatod ezt a baromságot, hogy ahonnan jössz, ott egyedül kellett megoldanod mindent, mert még Todd is tűzbe rakta volna a kezét érted, akármekkora zsugori kretén volt... Ha ő csak feledúrt fél kézzel a hajába, akkor én kettővel tépem meg a sajátomat, és nagyokat fújtatok. Ez már nem a mi viszonyunkról szól, szerintem az éppen most cseszi el véglegesen, de mivel egy falkához tartozunk, ráadásul nekem ez valahol még kötelességem is... Szóval megpróbálok arra a részére hatni amelyik túl mutat az egóján, és foglalkozik a falkával is. - Akarsz te még teljes életet élni? Nem, rossz a kérdés... Vissza akarod még kapni Őt? -Anneről beszélek, igen, de nem mondom ki a nevét. Ahogy mással sem tárgyaltam ki ezt... Hogy Anne él, az nem kérdés. Éreztem Duncanen a kislány illatát még a múltkor, amikor össze is kaptunk, és bár Dun azt mondta, hogy a kicsi halott... Könyörgöm! Egy szülő nem úgy viselkedik, mint Dun tette, amikor "halott" a gyereke. Össze kellett volna törnie, piálni, verekedni, tombolni... Szóval akármilyen madárnak néz Duncan, tudom, hogy él a kicsi. - Mert egyedül nem fogod tudni végigcsinálni... Beszélj Castorral, ha én ehhez kevés vagyok. A falka nem azért van, hogy Őt szolgáljuk, mint egy kiskirályt, ha baj van a felől ne legyen kétséged, hogy ki fog állni érted, melletted. És nehogy megint a "nem akarsz senkit belerángatni" szöveggel gyere... Tudod, hogy igazam van. Elhallgatok, reakcióra várok. Ha engem nem akar a barátok között tudni, hát legyen, de a falka társam, szóval kötelességem megvédeni saját magától. Addig ki nem megy innen amíg nem beszélünk meg mindent, az sem érdekel, ha e miatt elcsúszik a találkozó Castorral.
Hallgattam. Rohadt jó kérdés volt, és tudtam, hogy mit szeretne hallani, hogy mivel nyugtatnám meg, békíthetném ki, de tartottam tőle, hogy csak újabb hazugságot, jobb esetben féligazságot kapna, azokból pedig szerintem elege van. - Szeretem ezt a falkát. Ahogy tudom, védem, de... - Ugyanaz a kétségbeejtő düh fogott el, mint legutóbb a házamban. Lesütöttem a szemem. - Nem tudom elhinni, hogy ha kérek valamit, akkor az nem... nem szégyen, hogy ne váltana ki ellenérzést, megvetést, vagy más negatív érzést. El lettem cseszve, Tara jól mondta, azzal a kis bakival, hogy már jó ideje nem ember vagyok. Szerencsére. Haragudott, mérges volt, elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára, hogy ez teljesen nyilvánvaló legyen. Sőt, a szavai is elég bizonyítékot szolgáltattak. De mégis mit mondhattam volna? Oké, elhiszem, hogy én is fontos vagyok, gyökeresen átalakítom a felfogásom, és csettintésre kiirtom magamból azt, ami menthetetlenül belém égette magát már gyerekkoromban? Ez olyan undorítóan átlátszó hazugság lenne, hogy páros lábbal rúgna ki, de nem az ajtón, hanem a falon át. Bólintottam a kérdésére, mert lassan már nem tudtam megszólalni. Tara olyanokat várt tőlem, ami szinte idegen volt nekem. Neki rosszul esett, hogy titkolóztam előtte, hogy nem kértem tőle segítséget, s amíg ugyanez Amynél is igaz volt, addig nála könnyebben megoldottam, mert ő nem a barátom volt, hanem a párom. Castor alfa volt, és ha azt nézzük, ő sem a barátom, annál másabb... inkább egyfajta mentorral egybekötött apakép, ha lehet ezt mondani. De Tara... hozzá semmi más nem kötött "csak" ez. - Már beszéltem vele erről - mondtam végül, miután úgy fürkésztem az arcát, mintha először látnám. - Nem sokkal a buli előtt elmondtam neki mindent, és a minden alatt tényleg mindent kell érteni. - Kurta, minden vidámságtól mentes nevetést hallattam, és felnéztem a plafonra. Úgy nem szúrt annyira a szemem. - Bolondok vagytok mind, hogy ennyit tesztek értem... Akasszák a nyakamba, hogy érzelgős marha, csak nyugodtan, még bőgni is fogok hozzá. Ha így haladunk, perceken belül. Visszaroskadtam a székre, a térdemre könyököltem és csak lógattam a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni, a mellkasom fájt, a torkomon mintha tetemes falat akadt volna meg, és legszívesebben megnyúztam volna magam, hogy valaki más bőrébe költözhessek. - Bocsáss meg! - suttogtam alig hallhatóan. - Nem akarlak elveszíteni, még ha eddig k*rva szarul is mutattam ki ezt. Áruld el, hogyan tegyem jóvá, és megteszem - sikerül felnéznem rá -, mert én nem tudom. Sose voltam ilyen helyzetben, fogalmam sincs, mit csináljak - tártam szét tehetetlenül a karjaim. Gyalázat, milyen szánalmasan tudok viselkedni.
Csak felhorkanok amikor az ellenérzésekről beszél, ha kér valamit... Nem voltam elég világos, könyörgöm?! Még egyszer elismétlem: - Ez egy falka, Dun. A csapatban lakozik az erő, nem az egyénben. Ha bajod van, amitől inkább távol tartod magad a többiektől, mert a titkok és hazugságok miatt mardos a bűntudat, azzal nem a falkát véded, hanem az egységet bomlasztod. E mellett testőr is vagy. Te rá mernéd bízni valakire az életedet akinek nincs hite, bizalma benned? Mert én biztosan nem. Kicsit bővebben fejtettem ki a korábbiakat, remélve hogy ebben a formában már meg fogja érteni. Jah, hogy Castorral megbeszélte már? De jó tudni... Mondjuk nem mintha lenne hozzá bármi közöm, mert nincs, csak... áhhhh. Nem hiszem el, hogy ennyire kevés vagyok... - Te vagy a hülye, amiért nem fogod fel, hogy ez így természetes. Duncan... azt hiszem, hogy valami ilyesmi lehet, amikor ő kiborul. Leroskad a székbe, a térdére könyököl, és masszívan néz lefelé. Majd amikor megszólal, sokáig csak pislogok magam elé, míg száz százalékos nem lesz a feldolgozottság... - Te tényleg nem érted. Megcsóválom a fejem, aztán néhány hosszú lépéssel megkerülöm az asztalt, majd leguggolok a farkas mellé, mint egy gyermekhez. Ha hagyja, akkor bal kezemet az arcára teszem, és ha még mindig nem néz rám akkor a jobbal is rásegítek arra, hogy magamra emeljem a tekintetét. - Tudom, hogy nem üthetem bele az orromat mindenbe. Mindkettőnknek vannak ügyei amiről nem szívesen számolna be másnak. Csak annyit kérek, hogy ha nem akarsz beszélni róla, akkor mond azt... csak ne hazudj nekem többet. Okés? Akkor szerintem rendben leszünk. Kezdem már én is elég szerencsétlenül érezni magam ettől az egésztől. Most például elképzelésem sincs arról hogyan legyen tovább.
Ezt nekem lehet napestig szajkózni, akkor se igazán tudom megérteni. Pedig elég gyors és jó felfogású gyerek vagyok... Inkább lesütöttem a szemem és hallgattam. Igen, hülye vagyok, ez nem újdonság, nem tudom meddig tart kinőni, talán egyszer sikerül. Természetes? Jó lenne, ha én is így tudnám érezni. Hallottam a lépteit, de nem mertem felnézni rá, hogy kövessem az útját, megint inkább a padlót választottam, s próbáltam kicsinek és jelentéktelennek tűnni. Esküszöm, amíg le nem guggolt mellém, azt vártam, hogy kapok egy nagy maflást - a beidegződés gyönyöre -, és csak akkor oldódott bennem a görcs és a szorongás, amikor megérintette az arcom. Csodáltam, amiért most ilyen türelmes tudott lenni, holott biztos a halálba idegesítettem már. Hagytam, hogy maga felé fordítsa az arcom, én pedig lassan amolyan "ígérem jó gyerek leszek, csak ne haragudj" tekintettel néztem rá. - Oké - bólintottam, és határozottan megkönnyebbültem. Ennyit nem lesz gond betartanom, és ha ennyire fontos neki, akkor oda fogok rá figyelni. - És... tényleg sajnálom - motyogtam, és kicsit odadöntöttem még a fejem a kezéhez. Jól esett most az érintés. - Szemétség olyat kérnem, hogy fussunk neki tiszta lappal? Mondjuk... a kiköltözésed előttről egy kicsivel? - Tényleg nagyon helyre akartam ezt hozni, de ha Tara még mindig nagyon zabos, akkor azt is megértem. Csak szeretném visszakapni a barátom.
Egy kicsit tartok attól, hogy Duncan majd elő adja a "nade kérlek, én egy férfi vagyok, nem gyerek!" című előadást, de nem teszi. Sőt, mintha még jól is esne neki az, hogy így a két tenyerem között fogom az arcát. Egyre jobban fúrja az oldalamat, hogy mekkora szmötyibe keveredett a farkas, mert lezokog minden mozdulatáról mennyire hiányzik neki a szeretet. De az is meglehet, hogy szó sincs ilyesmiről, csak én vagyok túlonnantúl szentimentális már megint. Hiába... Sose volt öcsém, szóval nekem Duncan lett az, a hónapok során. Furcsa, hogy el kellett jönnünk Chicagoból ahhoz, hogy kiforrja magát ez a testvéri szeretet, mondjuk nagyon sok minden más is itt forrta ki magát. Talán mégsem utálom annyira ezt a helyet... Persze, hogy fontos számomra, hogy ígérje meg, és hogy aztán tartsa is be az adott szavát a "nem hazudok" témával kapcsolatban. Nem akarom ismételni magam, de muszáj megtennem: nem akarok belekotnyeleskedni mindenbe, csak akkor mondja meg, hogy nincs közöm hozzá. És ennyi, nem fújom tovább ezt a nótát. Elengedem az arcát, és felállok, mert rohadt kényelmetlenül feszülnek a térd ízületeim, de nem távolodok el nagyon Duncantől, csak annyira, hogy felüljek az íróasztalra. - Ezt értsem úgy, hogy megint rám fogsz érni "verekedés" címszó alatt bohóckodni? - Ezt már felszabadultan kérdezem, apró félmosollyal a szám sarkában, két kezemmel meg idézőjelet formálva annál a bizonyos szónál. Ezzel azt hiszem meg is válaszoltam a kérdést. Haragudtam, bocsánatot kért, és látom rajta, hogy komolyan is gondolja. Innen kezdve mit puffogjak? Hát persze, hogy folytatjuk onnan ahol abbahagytuk. Illetve a vita előttről... Ennek megfelelően pedig témát váltok. - Mesélj. Mit csináltál mostanában? Minap találkoztam Rowennel. Az a galamb lelkű kilőtte Szitakötő kerekét... Még mindig ezen agonizálok.
Sose voltam egy babusgatásért kuncsorgó pulikutya, nem is szerettem, ha bárki megpróbált anyáskodni fölöttem, nagyfiú vagyok már. Az viszont tény és való, hogy a jó dolgokhoz piszok könnyen hozzá lehet szokni, aztán ha hirtelen megvonják őket tőled, akkor eléggé megroggyansz. Se Anne, se Amy. Elég szar volt, maradjunk annyiban. Tara érintése ilyen szempontból valamiféle pótlék volt, mert a farkasoknak egyébként is szükségük van fizikai kontaktusra a társaik között. Nem kell ezt ragozni, erre most szükségem volt. - Értsd úgy - mosolyodtam el halványan egy biccentés kíséretében, aztán hátradőltem a széken, és úgy néztem, ahogy az asztalhoz sétált. - Megígértem, hogy segítek. Akármilyen hihetetlen is, nekem azért számít az adott szó. Egyébként meg a farkasom vadul csóvált a farkát örömében, hogy nincs harag, és vége a mosolyszünetnek. Az emberi felemet pedig az nyugtatta meg, hogy Tara ismét könnyed stílusban beszélt. - Rowen!? - kaptam fel a fejem. - Az a flepnis? Nem volt elég neki, hogy a múltkor megtéptem? - Megráztam a fejem. - Téged ugye nem bántott! Most nem láttam rajta sérülést és vér szagát sem éreztem, de ha napokkal ezelőtt történt a dolog, és csak könnyebben sérült, akkor ez esélytelen is. - Én futkosok, mint pók a falon - feleltem egy kisebb sóhajjal. - Lucas ég tudja, merre jár, de úgy tűnik, jól érzi ott magát, mert amióta vezető testőr lett, semmit nem csinál. És a semmi alatt tényleg a semmit értem. - Morgolódva elhúztam a szám. - Ash beseggeltette velem a biztonsági rendszert, egyébként meg ingázok az Orfeum és a Holiday között. Nem fogok ellustulni, az biztos - húztam el a szám. Mindez nem zavart, jobban szerettem, ha sok a dolog, mintha csak lógattam a lábam a semmibe, de azért nekem is megvoltak a magam korlátai. Az meg kifejezetten dühített, hogy ő vezérességes testőre csak úgy felszívódott! Oké, én is ezt csináltam, de ő elvileg azért kerülhetett a helyemre, mert nem ilyen, nem? Akkor meg végezze a dolgát, és ne nekem csinálja a pluszmelót! - És nálad mi a helyzet? Azon felül, hogy Rowen megint nem bírt a pisztolyával? Régen beszéltünk, a magam részéről pedig volt annyi időm jelenleg, hogy a kimaradt sztorizásokat bepótoljuk.
- Oké, akkor majd hívlak ez ügyben. - nyugtázom a tréning dolgot, és úgy összességében elég természetes a mosolyom. Jobb már, megkönnyebbültem. Nagyon utáltam nem-beszélni vele. A Rowent illeti, csak egy "bah!" a válaszom, és megcsóválom a fejem. Nem bántott a nyomorult. Amilyen állapotban voltam, nem is ajánlottam volna neki, de ezt már nem mondom el Duncannek. Tud a bestia-megvadulós történetről, de a fejleményeket először csakis Castornak fogom elmondani az arra legmegfelelőbb időpontban. Elképzelésem sincs arról, hogyan lehet nem rosszul előadni ezt, de szerintem a döntő pillanatban majd az is számítani fog valamit, hogy neki mondom el először. Bár, ha utálni fogja az ötletet, akkor ez tuti meg se fordul majd a fejében, csak azon húzná fel magát, ha lenne valaki aki hamarabb tudja meg. Én legalábbis így reagálnék. Ha van bármi pozitívum adott dologban, mikor dühös vagyok, akkor azt egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Ellenben a negatívumokat szeretem felhasználni arra, hogy még jobban felhúzzam magamat velük. Ez vagyok én... de hogy Cas hogyan reagál majd rá, megjósolni sem tudom. Még jó, hogy állig felhúztam a pajzsomat, mert most kiérezne Duncan egy jó nagy adag bűntudatot belőlem. Utálom ezt az egészet. Titkolózni, halogatni, olyan mintha hazudoznék. Duncannak is, Casnek is... Csak esnénk már túl rajta! Duncan a hétköznapjairól kezd mesélni. Látom rajta, hogy egyre jobban frusztrálja a vezetőváltás testőr fronton, és még ha nem is tudatosan, de fúrni kezdi Lucast. Vigyorgok, mint a tejbetök. Igazából nem mondom, hogy tudom mit érezhet, mert amikor engem löktek le a béta posztról, és állt ki más a "helyemre" az nekem tulajdonképpen megkönnyebbülést jelentett, és amíg én gyűlöltem béta lenni, addig Duncan imádta a vezető testőri pozícióját. Szóval nem tudom, hogy min megy most keresztül, azonban maradéktalanul megértem Őt. Még órákon át beszélgetünk fesztelenül semleges dolgokról, vagy éppen számunkra fontosabbról. Mire elmegy, és a csokor répa is vázába kerül, én már el is felejtem, hogy összekülönböztünk valaha is.
//bocsánat a botrányos elmaradásért!!!!! Köszönöm a játékot! //
Amikor a Protektor megtudta, ki követte el azt a tömeggyilkosságot, egyből fellelkesültem. Álmaimban még mindig kísértett annak a fiatal lánynak a képe, aki annyira hasonlított Ashleyre. Álmaimban előjött, csak most már nem hasonlított. Ő volt az. És ez rohadtul megrémített, mert a lány azóta sem szólt egy szót sem arról, merre van, vagy éppen Habakuk. Márpedig ez egyre idegesebbé tesz, és nem tehetek ellene semmit sem. Csak biztonságban akarom tudni azt a lányt. Márpedig ahhoz az a legbiztosabb út, ha minél több veszélyes farkast vonok ki a forgalomból, legalább egy időre. Ezért aztán a délután folyamán fel is kerekedtem. A találkozót a társammal a diszkón kívül beszéltem meg, és felkészültem mindenre. Még a pocsék zenére is, amit hallanom kell majd. Ezért is tekintettem valódi áldásnak, amikor kiderül, mennyire csöndes helyre is érkezünk. Persze csak azért, mert nincs nyitva a hely, ezért nem reped szét a dobhártyám attól a fülsüketítő rettenettől, amit a mai generáció képes zenének csúfolni. A gyors és kötelező udvariassági körök után már túl is vagyunk az emberileg nehéz részen. Na, most jön a szakmai. Teljesen nyugodt az utunk az irodáig. Mikor megérkezünk bekopogok, de belépés előtt még Gabrielle-re nézek. – Csináljuk ezt gyorsan és csöndesen – mondom. Aztán belépek az ajtón, és a nőre pillantok. – Miss O'Ryanhez van szerencsém, ha minden igaz? Remélem nem fog problémát okozni. Legalábbis nem szívesen verekednék meg egy farkassal most, a legjobb öltönyömben. Bár, ami azt illeti, nem nekem kellene verekednem.
Kezdőlap
//
//
