Megnyugtató, hogy milyen könnyen rábólint a dologra. Nem mintha győzködni akarnám, de így feleolyan gyorsan elkészülhetek az egésszel, akármit is találjon ki az új desing kapcsán. - Értem. - biccentek aprót, közben meg már fel is léptem az oldalra, hogy megcsodálhassam a mostani kinézetét. Nem sűrűn nézegetem szórakozóhelyek honlapját, de ez üt. Sajnos inkább a "túl sok" kategóriájában lenne versenygyőztes szerintem. - Van esetleg valami elképzelés? Vagy csináljak pár verziót a héten és küldjem el, aztán majd kiválasztod azt, amelyik a legjobban tetszik. Esetleg párat tudok most is mutatni... - Olyanokat, amik más megrendelőnek készült minták voltak, de végül nem azt választották, tehát szabad prédaként tengtek-lengtek a tarsolyomban, arra várva, hogy egyszer csak felkapja őket valaki és egy-egy oldal díszei lehetnek. Hacsak nem vágja rá kapásból, hogy teljesen neki szántakat kér, már neki isi látok, hogy előtúrjam ezeket a szabadúszó sablonokat. Közben persze kérdésére is figyelek, s válaszolok. ~ Csak ne Dustinét... ~ Gondolom magamban. Nem mintha olyan sok közöm lenne hozzá, mégis valamiért bekúszik a kép az elmémbe és nemhogy kipirosodom kissé, hogy ilyesmin agyalok, hanem még zavarba is jövök tőle. Hát fantasztikus. - Én mondtam neki, hogy jobban jár, ha csak egyik helyen marad és mondjon fel a Cooper's-ben, de úgy kiosztott, mintha tizenhat lennék és nem kétszáz. Meg se próbáltam inkább jobb belátásra bírni... némely emberek annyira értetlenek. - Vonok vállat, tényleg nem szúrt szíven Christina a blablájával. Ennyi évtized után már nem tud meghatni - megérdemli akkor, ahogyan jár, ha nem hallgat az idősebbre. Miközben beszélek, persze zavarom is gyorsan elmúlik. A maradékát kávéba ölöm, megköszönve azt természetesen előtte. - Sima liba. A legapróbb finomítgatásokkal együtt is max egy hét és kész is lesz!
- Azon felül amit említettem, nincs... más elképzelésem.- sóhajtok egyet csalódottan. Nem a nőstény, hanem magam miatt, mert annyit se konyítok az ilyen programozásokhoz, hogy konkrét elképzelésem legyen a majdani honlapról. A javaslatra viszont, miszerint mutat néhány saját készítésű "sablont" azért már csillan némi reménység acélszürke íriszeimben. Rá is bólintok azonnal, de nem olyan kislányos lelkesedéssel, inkább olyan felnőttesen. Ami meg még Dawsont illeti... - Én biztos megtéptem volna ha ilyesmire ragadtatja magát... csak úgy miheztartás végett. - A szavaiból arra következtetek, hogy Eden nem tette meg. Egyébként nem okoskodni akarok, hanem a tudomására hozni, hogy egyetértek az ő álláspontjával a nélkül, hogy ezt konkrétan kimondanám. Az elhangzottak fényében már nem vagyok olyan biztos abban, hogy akarom még alkalmazni a lányt. Nem azért csapnám ki, mert netán kémkedik - mert nincs miről informálódnia- hanem azért, mert annyi gerinc nem volt benne, hogy nekem is kipakoljon a másik munkahelyéről. Avagy arról, hogy közvetve- közvetlenül a hegyi falkának is dolgozik, nem mellesleg még tanuló stádiumban lévő őrzőcske is. Így már kábé triplán bekaphatja. Immár a kávéval együtt telepedek le megint a nőstény melletti fotelbe, és helyezkedek úgy, hogy faszán rálássak a laptop monitorára. Már amennyiben leteszi a korábban már elérhetőbb közelségbe húzott dohányzóasztalkára míg kávézik, mert ha az ölében van a laptop, akkor nem fogok a nőstény arcába mászni a jobb látószög érdekében. - Az megoltható volna, hogy minden egyetlen oldalon legyen? Hogy ne kelljen annyit klikkelgetni... - nem vagyok biztos abban, hogy nem valami ordas nagy baromságot kérek, szóval inkább hallgatok és várom, hogy mondjon ő valamit. Ebben a pillanatban olyan kis "felugró buborékok" rajzolódnak ki a lelki szemeim előtt, amik akkor jelennének meg ha rámutatunk az egérrel. A képzeletemben az a megoldás helyettesítené az 1111111 darab főmenü fülecskét, amit úgy utálok. - Szerintem sokkal átláthatóbb a rendszer, ha minden egy oldalon van... vagy izé... te vagy a mágus, bízok benned. Azt hiszem. - ennél szerencsétlenebb akkor se lehetnék, ha megjátszanám. És hát ja, úgy is érzem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Miközben a javaslatokra várok, vagy hallgatom őket, én teszek magamnak egy néma fogadalmat arról, hogy többé nem beszélek olyasmiről amire vagy semmi rálátásom nincsen vagy amihez (lássuk be) csont hülye vagyok.
A biccentést igennek veszem, a Christinához kapcsolódó szavaira pedig csak felé pillantok. Van valami alkatomhoz, apró termetemhez és a hozzá feltételesen párosított "cukisághoz" nem illő a tekintetemben. Bizony, pontosan annak a cián-tömény megnyilvánulása, hogy ne röhögtesse már ki magát Tara. Ez a csaj még arra sem méltó, hogy istenesen megtépje valaki... A kávéért hálás pillantással és köszönömmel adózok, s mikor végre behozta a kellő file-okat ez a kis mocsok, leteszem a dohányzóasztalra, hogy Tara is láthassa a képernyőt, én magam pedig kissé előrébb csúszok a székben, hogy elérjem a gépet és tudjak váltani, ha úgy gondolta, kigyönyörködte magát (vagy épp eleve elveti) az adott sablonban. Először egy kék-fehér matrózmintás-féle ugrik fel, melyet kapásból tovább is léptetek, mindenféle - erre irányuló - engedély kérése nélkül. - Túlságosan hajós volt szerintem. - adok azért halovány mosoly keretében magyarázatot a tettemre, majd szusszanva a kávémba kortyolok. Ez a fekete alapon neonosabb - de nem szövegkiemelősen világító - színekkel tarkított sablon már sokkal jobban beleillik az Upper profiljába szerintem. - Hüm... attól függ, hogy szeretnéd. Ha egy végtelenített, legörgetős megoldással, azt azért nem ajánlom. - Szélesedik ki mosolyom akaratlanul is. Nem a nőn mosolygok, hanem a mondatán. Legalábbis igyekszem. Minden esetre, ha felvázolja a "felugró buborékos" megoldását, akkor azt örömmel meghallgatom és még megvalósíthatónak is nyilvánítom az ötletet. Nincs olyan, hogy valami veszett fejsze nyele lenne ebben a szakmában - legalábbis számomra. Ő kérte állítólag a legjobbat, nem? Minden esetre lelkesen mutogatom a sablonokat is, hátha valamelyik megtetszik neki, akár egészében, akár elemeiben.
Igen, persze, a legjobbat kértem. Ami jelenleg annyit tesz a döntéseim szempontjából, hogy ha ő azt mondja valamire, hogy "jó lesz" vagy "passzol" akkor én rábólintanék akkor is ha az általa választott színvilág és az ízlésem nem egyeznek meg. Mégis látványosan megkönnyebbülök azon, hogy tovább lapoz a kék-fehér sémáról. Ő azt mondja, "túl hajós" volt, én meg szimplán azt mondanám, hogy "szar", ha nem nyelném vissza a szót. Nem tetszettek a színei. Bólintok, mehet tovább. Hihetetlen, hogy a magyarázatomból bármi értelmeset is ki lehet halászni, de úgy tűnik, hogy neki sikerült. Azt hiszem, ő jobban érti mire gondolok, mint én. Imponálna a profizmusa, ha nem érezném magamat komplett idiótának ettől. Megint csak ismételni tudom magam: utálok olyasmiről beszélni amihez nem értek. Ha vegyül némi ellenszenv az energiáimban, akkor az inkább utóbb említettek miatt van, nem a nőstényre irányul. Hiszen Eden-t nem ismerem annyira, hogy biztan eldönthessek egy ehhez hasonló dolgot. - Én sem szeretném a sokáig-görgetőset. - veszek egy nagy levegőt, és előállok a szövegre rámutatott egér és a felugró buborék ötletével, aztán újfent egy megkönnyebbült kifejezés suhan át az arcomon. Ez úttal azért, mert nem olyasmit tálaltam, ami ordas nagy képtelenség, és még csak nem is létezik, nemhogy megvalósítható legyen. Ez a felismerés visszaad nekem egy kicsi önbizalmat is (mikor hagytam el?) de azért elszállni még így se fogok. - Amúgy milyen a légkör nálatok, odafent? - bukik ki belőlem a kérdés miközben elhaladunk egy teal alapú sablon felett és áttérünk egy szép kék árnyalatúra. - Van valami promó anyag hozzátok a környezetről, az előnyökről, esetleg karrierprogram meg ilyenek? - tettem hozzá a magyarázatot (halvány mosollyal, és szórakozott hangszínnel, mert ilyen összehordott baromságokat nyilván nem gondolok komolyan). Egyébként erős túlzás volna kijelenteni, hogy a "csatlakozást fontolgatom". Arról van szó, hogy megvetettem a lábamat a városban (nem annyira, mint lehetne, de nekem éppen elég az is amim van), és maradni is akarok, amíg azt nem mondom, hogy elég... Ezért is fontos, hogy ha kitör a háború és nekem állást kell foglalnom, akkor lehetőleg a győztes oldalon álljak. Szóval szimatolok meg ilyenek. Azt még szabad, nem?
Békésen, szinte már lelkesen lapozgatok a témák, sémák, minták - nevezzük őket akárminek - között, egyikhez-másikhoz még némi magyarázatot is fűzve: mi módosítható rajtuk, melyik az, amit szerintem el tudok képzelni a helynek, mit lehetne még hozzátenni, ami egyedivé és vonzóvá teszi az oldalt, ez által talán a helyet is. Talán el kellene egy marketinges szakot is végeznem az egyetemen... kár, hogy most ez a legkisebb problémám. Kérdésére ugyanis lefagyok a lapozó kattintás közepette s az aktuálisan kék árnyalatú kijelzőt bámulom. Lehet erre jó választ adni? Pajzsom minden bizonnyal vakfoltként zárja el meglepett és kétségbeesett érzéseimet, noha az előbbi - az, hogy köpni-nyelni nem tudok a kérdés hallatán hirtelen - tisztán kiül arcomra is. - Családias. - bököm ki, noha ezt nem úgy értem, hogy kevesen vagyunk, inkább úgy, hogy nem zsoldosokból állunk, a harc hírére idecsődültekből, mint a másik falka java meglátásom szerint. De ezt nem fogom neki magyarázni; azt hiszem, érthető, miért. - És nem tudok róla, hogy lenne, nem vagyunk a magamutogatás hívei. Aki csatlakozik, annak jó oka van arra, hogy kiálljon a falkáért, nem csupán a harc heve vonzza. - Vonok vállat, mintha ez olyan egyszerű lenne, noha minden szavam jól megfontolt, előre átgondolt. Terelnék is gyorsan az ittlétem eredeti okára: - Szóval, tetszik valamelyik, vagy álljak elő teljesen újjal? Ha van valami ötleted még a szín és képvilághoz, mailban nyugodtan elküldheted utólag is, de szerintem a jövő hétre tudok már hozni kész alapot. - arra, amelyiket kifejezetten meló céljából használom, persze.
Kérdésem meglepi a nőstényt. Tisztán láthatóan kiül az arcára az érzelem, de nem bámulom meg. El is kapom róla a tekintetemet szinte azonnal, vissza a monitorra, és azt szemlélem tovább még a közben is, hogy ő megválaszolja a kérdést. Egyszerű választ kapok, amibe nem tudom, hogy szándékossággal építette-e bele a rivális banda finom oltogatását, de kiérzem belőle ezt a (tekintettel a helyzetre,) kimondottan egészséges ellenszenvet. Habár ezzel én ezzel nem tudok mit kezdeni. Még empátiát se érzek egyik banda iránt sem, hogy most legalább bólintani tudjak arra amit a nőstény mondott. Mindenesetre sikerül annyira leegyszerűsítenie a választ, hogy már nemhogy nem tudok, de nem is akarok többet kérdezni a témakörben. De legalább a szabadságba vetett hitem töretlen maradt, és ez a lényeg. Azt hiszem. Szóval hagyom lerázni magamat a témáról és újra felveszem a weboldal-sémák kusza fonalát. Jók-jók, és némelyik igazán tetszik, de nem tudom. Taszít a gondolat, hogy valami kész holmiba "üljek" bele. - Inkább valami újat akarok. - pillantok fel Eden arcára a monitorról. Kissé hátrébb húzódok, különben úgy tűnne hogy az arcába mászom. - Valamit ami csakis az Upperé. Hagyjuk az elképzeléseimet, mert hülye vagyok én ehhez. Szabad kezet kapsz színekben, formákban és a kialakításban is, csak a végeredmény legyen... Upperes.- Avagy ne csak a neve legyen Upper, de ha ránézek az oldalra, érezzem át a hely hangulatát is. Ezt nem tudom megfogalmazni rendesen, szóval inkább meg se próbálom hangosan is kimondani. Közben felállok, mellkasom előtt összefont kezekkel járkálok fel-alá a pöttöm iroda helységben. - Egy hét. -bólintok, mert megértettem. Nekem mondhat egy hónapot is, ha a végeredmény olyan lesz amire azt mondhatom, hogy kibaszottul megérte várni rá. Eszemben sincs sürgetni. - Ha szükséged van helyismeretre is a munkához (meg úgy egyébként is) akkor te és a partnered vendégeim vagytok itt egy este. -Amennyiben nem a stílusa ez a hely és a munkához sem kell, akkor még én kérek elnézést a meghívásért. A laptopjára tett korábbi megjegyzésemet is majdhogynem sértésnek vette, ki tudja ez hogyan érinti. Nem ismerem, hát nem is tudhatom. Már nem ülök vissza a fotelba, mert most hogy eldőlt: teljesen új style-t akarok, szerintem lassan elérkeztünk a megbeszélés végéhez is. Persze nem fogom csak úgy kirakni innen, majd megy ő magától ha itt az ideje.
//Ha szerinted is itt a vége, akkor köszönöm a játékot. //
Két nap. Két nyomorult telefonon pitizős nap van a hátam mögött. Persze nem keresett a kutya se. Vagyis nem olyasvalaki akit vártam, hogy keressen, szóval megvártam míg gyógyul annyit a képem, hogy az alapozó már képes legyen ember formára festeni az elefántcsont szín bőrömet, és most itt vagyok. Az irodámban. De hiába tettem meg mérföldeket az otthonomtól idáig, semmit nem haladtam előre. Ugyanott vagyok. Reméltem, hogy Rosie bent van már, hiszen övé most a nappali műszak, de még nem kezdtem aggódni, hogy rájöttem: nincsen itt, mert majd csak egy óra múlva nyitunk. Persze én amiért nőből vagyok, kombinálok is. Tehát egyből a legrosszabb jutott eszembe: ő is el lett tiltva a közelemből. Nem lepne meg a minap történtek fényében, ha Rose-t ma már nem engednék el dolgozni, mert mint megtudtam, valamiféle tiltólistán vagyok a betolakodók háza táján. Szóval inkább erre számítok, mintsem a B verzióra. Ugyanis ha Rose továbbra is itt dolgozhat, avagy "ő lenne a kivétel a tiltás alól" az annyit jelent, hogy a nőstény hírszerzési feladatokat lát el a falkájának. Figyeli a terepet, a farkasok mozgását, és talán még engem is, bár rajtam nincsen mit figyelni. De nem is ez a lényeg, hanem az hogy erről nem volt szó, erről velem senki nem kötött megállapodást, és nem vagyok akkora marha hogy szó nélkül eltűrjem. Hiszen az mit mond el rólam? Azt, hogy velem bármit meg lehet tenni. Ennyi erővel akár nyalogathatnám közvetlen az alfája talpát is... Elég! Nem, előbb Rosie-val kell beszélnem. Nem meccselhetem le ezt fejben, és különben is van még itt más, ami fontosabb és minden tekintetben elsőbbséget élvez. Már ha egyáltalán bejön dolgozni Rosie. Az energiáim folyton a személyzeti bejárat ajtaját és környékét tapogatják, bár odalent már meghagytam, hogy ha megjön a lány, egyből küldjék fel hozzám. Többek között azért is, mert a két napos kényszerpihenőm alatt megcsináltam a bérszámfejtéseket és pár nappal hamarabb kapnak fizetést... Szóval öröm az ürömben, hogy én most egy nagyon szeretett főnök vagyok.
Az ominózus éjszaka után minden visszatért a rendes kerékvágásba, már ami az én életemet illeti. Nem ismerem Duncant eléggé, de még így sem értettem egyet sem a történtekkel, sem pedig azzal, amit mindannyiunknak egytől egyig tennie kellett. Ez azonban nem érdekli a kutyát se, rajtam kívül. Új vagyok még a falkában és eszem ágában sincs ágálni bármi ellen is, főleg nem egy szinte idegenért az alfával szemben. Egyelőre szeretnék beilleszkedni, és megtalálni a magam helyét. Hülye egy érzés ez az egész, mert a saját jó érzésemet kellett megerőszakolnom, ha tetszett, ha nem. És megtettem, mert mindenki más is megtette, és mert tulajdonképpen más választásom nem volt. Vagyis nem olyan, ami nem vonta volna maga után, hogy én is hasonlóképpen kapjak, mint a hím azon az éjszakán. Fogalmam sincs, hogy Tamara, vagyis ahogy Castor nevezte, Tara, mit tett, hogy ilyen szigorúan van tiltólistán. Azt tudtam, hogy engem miért enged az alfa a közelébe. Na jó, egyrészről annyit tudtam, amit feladatul kaptam vele kapcsolatban, a másik részről meg amit sejtettem. Nem kellett ahhoz agytrösztnek lennem, vagy akármilyen különleges képességgel bírnom, hogy rájöjjek, nem csak azért kell Tarát is szemmel tartanom, mert magányosként él a városban. Bár a pontos okot nem tudtam, de szándékomban állt kideríteni. Nem mintha bármit is kezdeni szeretnék az információval, inkább csak kíváncsiságból. Reggel bőven időben keltem ahhoz, hogy kényelmesen legyen időm egy zuhanyra, kiválasztani, hogy mit veszek fel és, hogy megigyam a bögrényi adag kávémat. Mire mindennel elkészültem összeszedtem a telefonomat, meg az egyéb cuccaimat, amiket bevágtam a táskámba és már teljesen útra készen álltam. Még vetettem egy utolsó pillantást a tükörképemre, aztán lendületes léptekkel indultam el a szobámból és a hotelből, be a munkahelyemre. Gyalog jártam melózni, ennek pedig azon egyszerű oka van, mert szeretek sétálni. Már valamelyest enyhül az idő, de azért még hideg szél csap az arcomba menet közben és kuszálja kicsit össze a hajtincseimet. Kényelmesen haladtam, nem kellett sietnem, de arra nem volt elég időm, hogy megálljak minden kirakat előtt. Bő félórával értem be korábban a nyitáshoz képest. Szeretek kényelmesen lepakolni, aztán leszámolni a kasszám, megnézi, hogy a hűtőkben mindenből van-e elég. Egyszóval még egyszer átellenőrizni mindent, már ami rám tartozott. Most azonban az ajtón belépve már tudtam, hogy nem fog a mai nap olyan kényelmesen indulni, mint szokott. Szinte még be sem tettem a lábam, máris megkaptam a főnök üzenetét, miszerint fent vár az irodájában. Fogalmam sem volt mit akarhat tőlem Tamara, hiszen tudtommal egyik nap sem csináltam hiányt, a vendégekkel mindig nagyon kedves és udvarias voltam, ezért nem feltételeztem, hogy panasz érkezett volna rám, és a fizuig is volt még pár nap. Úgy gondolom, hogy a munkámra nem lehet panasz, bár ezt nem tudhatom előre. Az is előfordulhat, hogy valamit nem csináltam jól. Nem vagyok még itt olyan régen, az itt bevett szokások, még nem teljesen az enyémek, de gondoltam majd belejövök és amíg nem követek el szarvashibát, addig talán türelemmel lesznek a többiek is, míg mindent megszokok. - Kösz, hogy szóltatok, már megyek is fel. - mosolyogtam kedvesen a többiekre, és elindultam felfelé. A dzsekim, a sálam, és mindenem még rajtam volt, nem pakoltam le, úgy gondoltam előbb felmegyek és kiderítem mit szeretne Tara. Felbaktattam a lépcsőkön és bekopogtam az ajtón. Ha megkaptam, hogy bemehetek, akkor beléptem. - Szia! Hallom kerestél már. Miről lenne szó? - nem kerülgettem a kását, kíváncsi voltam, hogy miért is akar velem beszélni a nőstény. Közben kicipzáraztam a dzsekimet és elkezdtem letekerni a sálat a nyakamból. A pajzsom teljesen a helyén volt, mint általában. Azt egyáltalán nem feltételeztem, hogy arról az éjszakáról akarna kérdezni. Castor nem közölte, hogy a nőstény is jelen lett volna, amikor elkapta Duncant. Falkaügyet pedig amúgy sem hoztam volna szóba senki előtt sem. Ezért csak arra tudtam gondolni, hogy a munkával kapcsolatban lesz szó valamiről. Titkon reméltem nem arról, hogy esetleg nem elégedett velem, vagy a munkámmal.
Megérezve Rose jelenlétét, első reakcióm az, hogy vigyázzba vágom magam, ahogy felpattanok az íróasztalom mellől. Szeretnék rögtön lerohanni hozzá, megragadni a vállainál, és addig rázni amíg ki nem mondja: "Ő jól van baszdmeg, él meg minden." vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem arra, hogy Rosie valaha is káromkodott volna. Nagy levegőt veszek, visszaülök. Aztán felállok és körözni kezdek a pöttöm irodában. Sosem tűnt még ennyire kicsinek ez a hely. Mikor meghallom Rose jellegzetes lépteit valahol már a lépcső tetején kopogni, én visszaülök a helyemre, és játszom azt, hogy én vagyok az aki vezeti a helyet, tehát a papírjaim fölé görnyedek, számolok, és tettetett meglepettséggel nézek fel mikor Rose belép a helységbe. Megköszörülöm a torkomat. - Hali! gyere csak, gyere. - nem volt kérdés, hogy bejöhet-e, de valamit mondanom kellett, és az a "gyere" lett. Benyúlok egy fiókba, előveszem a bérszámfejtő nyomtatványt, majd az a kis zárható fém dobozt is amiben most tartom a fizetést. Ha közelebb jött Rose, akkor elé teszem az asztalra a nyomtatvány, meg egy tollat. - Itt írd alá pls... - mutatok egy vonalra a lap alján, és eltűnődök azon, hogy mióta használok én netes rövidítéseket... Nem fontos. A lényeg, hogy ha Rose nem érti mit kell aláírnia, akkor elmondom neki, hogy most éppen fizetést kap. Rendhagyó módon nem bankszámlára utalva, hanem a kápéban. Akinek nem tetszik, az megkapja majd folyószámlára, rajtam nem múlik, és gondot se akarok csinálni belőle. - Kivettem két nap szabit, szóval megcsináltam a bérszámfejtést, és hamarabb fizetek ki mindenkit... Ezért IS hívtalak. De előbb az anyagiakat intézzük el. - mosolygok rá kedvesen, aztán ha aláírta a nyomtatványt, akkor előveszem és leszámolom neki a bérét az utolsó centekig. Végül elpakolok mindent az asztalról, miközben próbálom kitalálni, hogyan vágjak bele... ebbe. Az lesz a legjobb, ha egyenes leszek, és a tárgyra térek. - Mi történt miután eljöttem a szállodából, Rose? - dőlök hátra a székemben, mert úgy érzem, az a támla tart majd egy egészben. Én azt nem tudom, hogy Rose nem vett észre engem ott, szóval ez egy bájos beszélgetés lesz.
Amikor beléptem, nem kellett ahhoz semmilyen extra képesség, hogy feltűnjön, Tara kicsit szokatlan viselkedése (kisugárzása?). Nem láttam a fejébe, de általában egészen jól kiigazodtam másokon, egy időben az volt a dolgom, hogy kitaláljam emberek vágyait, anélkül, hogy kimondanák azt. Árulkodó volt a meglepett arckifejezése, hiszen ő kérte, hogy jöjjek fel a többieken keresztül, akkor elvileg nem kellene, hogy meglepje az, hogy az ajtajában állok. Még az sem, hogy pont most, hiszen nálam, csak ő tudja jobban, hogy hányra jöttem ma dolgozni, tehát az sem volt titok, vagy meglepetés, hogy nagyjából ilyen tájban érek be. A másik árulkodó jel, hogy valami nem okés, pedig az volt, hogy megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna. Ez csak akkor természetes - megfigyelésem alapján - ha az illető beteg, de lévén, hogy Tara is farkas, nem hinném, hogy torokgyulladással küszködne. Ha pedig nem ez játszott közre, ez a kis, szinte már már észrevehetetlen, vagy nem túl lényeges kis apróság arra engedett következtetni, hogy olyasmit akar majd szóba hozni, amiről esetleg nem lesz kellemes beszélgetnünk. Magyarán nem arra lesz kíváncsi, hogy hol vettem a cipőmet. Joggal gondolom azt, hogy talán a munkámmal van baja, csak még nem ezzel akarja a beszélgetést kezdeni. Annyira nem ismertem jól a nőstényt, hogy pontosan meg tudjam ítélni, hogyan éli meg, ha kellemetlenséget kell közölnie egy alkalmazottjával. Csak abból indultam ki, hogy a legtöbben - leginkább a neveltetés és a társadalmi elvárások miatt - nem a legnagyobb jó kedvvel tudják közölni, hogy nem tetszik a dolgozójuk munkavégzése... Odaléptem az asztalához és érdeklődve tekintettem az orrom alá dugott papírra. Rögtön felismertem, hogy a bérpapírom az, nem egyet láttam már eddigi életemben. Automatikusan emeltem fel a tollat is, de nem írtam alá azonnal. Szokásommá vált, hogy mindent végig olvasok, mielőtt rákanyarítanám a nevemet. Nem azért, mert attól tartottam bárki át akarna verni és nem azért nem feltételeztem ezt, mert naiv módon hinnék mások jó indulatában. Ahhoz már bőven eleget láttam, - már emberként is - hogy tudjam a jó szándék sokkal ritkább, mint ahogyan az első látásra tűnhet. Egyszerűen csak azért böngésztem át figyelmesen mindent, mert tudni akartam mi áll az írásban, ha már elém pakolták. - Oké, egy pillanat. - miután végig olvastam a bérlapot és gyors fejszámolást is végeztem, semmi akadálya sem volt, hogy aláírjam. Cirkalmas betűkkel kanyarítottam az említett vonalra a nevemet. Amikor még én tanultam a betűvetést, addig kellett gyakorolnom, amíg tökéletesek nem lettek a betűk. Alapvetően szép volt az aláírásom és tulajdonképpen olvasható is. Ma talán egyesek giccsesnek, mások cifrának találhatják, de én így szerettem aláírni. - Aligha volt az szabi, ha közben bérszámfejtettél. - jegyeztem meg kedvesen és egy kicsit fel is nevetve. A szabinak tudtommal a pihenés a lényege. Vártam, hogy mi a valódi oka annak, hogy itt vagyok. Hamarabb kaptam fizut, mint elvileg kellett volna, ezért kezdem azt hinni, hogy ki akarja tenni a szűrömet, amit ezzel melegít be. Mármint, hogy ideadja a béremet. A pénzt felveszem az asztalról, előkotrom a tárcámat és beleteszem, aztán Tarára emelem a tekintetem és innentől minden figyelmem az övé. Van egy svungom, hogy a fekete leves csak most fog jönni. Lélekben már rákészültem, hogy új melót kell találnom, mikor is a kérdése elhangzik és én meglepődök a hallottakon. Nem játszom meg, hogy nem értem a kérdését vagy, hogy mire is akar utalni. És nem kérdezek vissza, hogy akkor most ott volt-e, mert ez nyilvánvalóvá vált a kérdésből. Összepréselem az ajkaimat, megemelkedik egy pillanatra mindkét szemöldököm és sóhajtok egy kicsit, mielőtt válaszolnék. - Tudod, hogy kedvellek és örülök, hogy neked dolgozhatok és, hogy szinte bármiről nagyon szívesen beszélgetek veled. - kezdek bele, mielőtt még válaszolnék a kérdésére. Tényleg kedvelem a nőstényt meg minden, de nekem a falka most fontosabb, ezért úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak. - De arról, ami a falkán belül történik, nem mondhatok semmit. És szerintem ezt te is tudod. - nehéz kimondanom a szavakat, mert szeretném, ha tényleg jóban lennénk, ha összebarátkoznánk, de ami a falkán belül történik, az a falkán belül marad. Én legalábbis ezt gondolom, és úgy sejtem nem lövök ezzel mellé. Castor szerintem eleven nyúzna meg, ha bárkinek is beszélnék arról, amit a falkán belül látok, hallok, tapasztalok. Arról nem is beszélve, hogy az információkat összegyűjtenem kellett és nem pedig elszórnom kifelé. Ha most ezért kivág, akkor kivág. Ami tőlem telt, megtettem. Végeztem a munkámat a legjobb tudásom szerint, - mindkét irányba - de ha aközött kell mérlegelnem, hogy megtartsam az upperes melóm, vagy megmaradjon az alfa ajándék bizalma irántam, akkor nem volt kérdés számomra, hogy hogyan fogok dönteni.
Rose sejt valamit. Látom rajta. Bár ha tudnám, hogy arra gondol: netán kirúgom, akkor megnyugtatnám, hogy ilyesmi szóba se fog kerülni, és hogy tökéletesen meg vagyok elégedve a munkájával. De az agyam most ki van élezve a szállodára, és mindenféle ne-is-kérdezd cetlis összeesküvés elméletre a múltkoriak után, szóval én arra gondolok, hogy őt már felkészítették rám meg az esetleges kérdésekre. Még az is felmerül bennem, hogy befenyítették. Jesszusom... Ez már komoly paranoia. Szinte már sajnálom, hogy nem térhetek egyből a lényegre, így pedig a "fizetés", mint eseményt is borongóssá teszem számára. Én mindig ezt a részét élveztem legjobban a munkámnak, szóval abból indulok ki, hogy mindenki más is így érez. Nem vagyok csalódott azért, mert úgyszólván "nem bízik bennem" annyira, hogy aláírja egyből azt a lapot amit elé teszek. Az üzletben nincs barátság, hát tudnia kell mit ír alá. Legfeljebb némi izgatottság szökik a gyomromba, mert nem szoktak ellenőrizni, és ilyenkor para van, nehogy pont most csússzon hiba a számításaimba. Megeshet, mert bár nem vagyok ember, az észjárásom pontosan úgy működik. És... nemigazán az Upper körül jártak a gondolataim a bérszámfejtést csináltam. - Csak nyugodtan. - mondom már mikor tekintete a lap közepét szeli, aztán várok, hogy mi lesz ebből. Hibát lelt? Az nagyon ciki lenne... De nem, Rose a végére ér, aztán aláfirkantja olyan szép betűkkel amit mindig is irigyeltem. Az enyém csak macskakaparás. Vagyis farkas... Nem is szeretek már kézzel írni, mert rajtam kívül más nem tudja elolvasni, ha nem figyelek a betűk szabványos kanyarítására. Ez van. - Kényszerpihenő volt az. Történt egy kis összezörrenés egy védelmi pénzt szedő kóborral. Nem fizettem...- magyarázom a pontos okát annak a szabadságnak. Na nem mintha már olyan szalonképes lenne a képem, de emberi szem már nem lát be az alapozó alá. Ennyi is megteszi. A cuccokat elpakoltam, a nagy kérdést feltettem, és már hátradőltem a székben. Rose összezavarodott a kérdés miatt. Habár lehet, hogy csak én képzelem lágy vonásaira, de nekem ebből a szögből nagyon úgy tűnik... És azt hiszem, tudom mit akar mondani. Feltartom a kezemet a nagy DE előtt. - Oké, értem, a falkaszellem... - mosolygok rá, ezúttal inkább gunyorosan. Nem szoktam hozzá, hogy visszautasítanak, és ehhez nem tudok jó képet vágni. Pedig ő Rosie, akit úgy a magam módján kedvelek is. Mármint a szokásos pult mögött állós bájcsevegésen kívül is. - Annyit mondj, hogy életben van-e. Corvin. Azt hiszem, hogy testőr a beosztása. - nem tudom biztosan. Mintha mondták volna, de lehet hogy nem. Annyira zavaros az egész. Kicsit még az is valószínűtlen, hogy tényleg megtörtént, és nem a képzeletem játéka mindez. - Ennyit igazán elárulhatsz. Cserébe azért, hogy én megtűröm, hogy nekik kémkedj az én területemen. - Tekintetem elkomorodik, a reakcióit figyelem.
Miközben aláírok és elteszem a fizum, hallgatom Tarát és elkerekednek a szemeim. Őszinte meglepettség ül ki a vonásaimra. - Védelmi pénz? Te jó ég! - szaladt ki a számon és közben alaposabban is szemügyre vettem a nőstényt, hiszen, ha kényszerpihenőt kellett kivennie, akkor azt nyilván nem ok nélkül tette. - De azért jól vagy? - a hangomból kihallatszik a törődés, szóval nem csak egy üres, udvariaskodó kérdés volt, hanem tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy jól van-e. Megkérdezném, hogy mikor is volt ez, de közben bevillan, hogyha két napot vett ki és ma már itt van, akkor három nappal ezelőtt történhetett a dolog. Legalábbis ezt kalkuláltam most ki. - De, hogy vagy miként, vagy... úgy értem beszambázott ide és közölte, amit közölt és te...? - ezzel az értelmetlen kérdéssel azt szeretném megtudni, hogy mégis mi a franc történt? és egyáltalán hol? Itt a discoban? Vagy valahol máshol? És mi lett azzal az idiótával? Gunyoros arckifejezésére megkeményednek az amúgy lágy vonásaim. Sajnálom, ha ezt nem tudja elfogadni, vagy megérteni, de mikor felvett ide, tudta, hogy a falkához tartozom. És azt hiszem az sem volt meglepetés, hogy a falkán belül történő dolgokat nem mondhatom el neki. Már épp válaszolnék neki, hogy ezt sem mondhatom meg, de a szavak a torkomra égnek. Hogy kémkedek-e? Nem szeretem ezt a szót, de nem vágom oda a nősténynek, hogy én ilyet nem teszek. Nem szerettem így gondolni arra, amit csinálok. Ha hagyom a dolgot ennyiben, akkor egyértelművé teszem Tara számára, hogy igaza van, valahol tényleg ezt teszem, ha viszont letagadom, valószínűleg meg fogja érezni, hogy hazudok. Így végül csak sóhajtok egyet. - Nevetséges, de úgy érzem magam... ... egyszer szülinapomra kaptam egy légpárásítót és egy párátlanítót. Ugyanabba a szobába tettem őket, rendezzék le egymás között. Most is jó lenne ezt tenni, mint azokkal az idióta ajándékokkal. Egyfelől nem mondhatok semmit, másfelől viszont... él. - tudom kissé zavarosra sikerült ez az egész. Csak remélni tudtam, hogy Tara megérti, szeretném elmesélni neki, amit tudni akar, de nem tehetem. Végül inkább csak kiböktem, amit hallani akart. Duncan él. - De kérlek ne kérdezz többet. - pillantottam Tarára újra és ha akarta, észrevehette, hogy nem azért nem osztom meg vele szívesen, amit tudni akar, mert nem akarom hanem, mert nem tehetem. Kisimítok egy tincset az arcomból. - Nem bánod, ha leülök? - nem tudom bánja-e, vagy nem, de letettem magam vele szemben egy székre. Nem lelkizni akarok, remélem nem kap frászt a másik nőstény, vagy ilyesmi, egyszerűen csak el akartam mesélni neki valamit. - Mielőtt lemennék dolgozni és ilyen furcsa hangulatban köszönnék el és kezdeném meg a mai műszakot, el szeretnék mesélni valamit. Ne lepődj meg, hogy nem vág ide. - magyarán annyi volt a lényege, hogy feloldódjunk. Vagy, hogy én feloldódjak. - Tegnap majdnem úgy tűnt, hogy többet nem jövök dolgozni. Na nem a falka miatt. Nadrágokat válogattam vásárlás közben. egyet meg is próbáltam, de valahogy nem igazán akart passzolni. Kivettem a kosaramból valamit, hogy a zsebembe tegyem és lássam, hogy vajon a szabásával van-e gond. Ezért egy aszott uborkával tömtem ki a nadrágom, hogy nagyobbnak tűnjön, de ez maradjon köztünk! Lényeg, hogy kiderült, hogy azért nem jó rám a naci, mert túl sovány vagyok benne. Mármint a csípőm az a nadrághoz képest. Na és ekkor, egy hibbant tyúk a boltban elhagyta a kisbabáját. Én meg észrevettem az ordító csemetét, nem mintha nehéz lett volna, mert kb mindenki remekül halhatta az üzletben. Odaléptem a gyerekhez, mire mellettem egy nőci rákezdett, hogy "De aranyos kisbaba! Hány hónapos?" meg minden. Rátettem a kezem a babakocsira és már épp elkezdtem volna magyarázni, hogy nem az enyém, mire odalépett mellém az anyja, - aki addig zenét hallgatott és ezért nem hallotta a saját gyerekét üvölteni - és elkezdett kiabálni, hogy el akarom lopni az ő gyerekét. Mire észbe kaptam már közrefogtak a biztonságiak, kihívták a zsarukat, szóval volt nagy cirkusz, meg minden. Majdnem az lett a vége, hogy lecsuknak egy dilis tini anyuka miatt! Ráadásul még az ubi is ott virított a zsebemben. Hát most szólj hozzá! - meséltem el neki a történteket, ami abszolút, de nem vágott ide. Viszont nem akartam, hogy mindketten rossz szájízzel legyünk, amikor kilépek Tara irodájának ajtaján.
Ma, mikor bejöttem dolgozni, még álmomban sem gondoltam volna, hogy az fog történni a nap végére, ami. Hirtelen ötlet volt. És nem tudtam rá nemet mondani. Azaz, jó, oké felhívhattam volna előtte Jesset, vagyis biztosan ezt kellett volna tennem, de a körülmények nem olyanok voltak. Tara közölte, hogy elmegy, bár az okát nem tudom, hogy miért, és ha akarom átvehetem az Uppert ár alatt, de akkor most és azonnal kell rábólintanom. Gondolkodásra nincs idő, ha hezitálok, akkor már csak jóval drágábban lehet az enyém, ha még akarom. Hogy akartam-e? Nagyon. Nem azért, mert olyannyira egy disco lett volna az álmom, sokkal inkább azért, mert vágytam arra, hogy saját vállalkozásom legyen, egy hely, ami az enyém, és azt, hogy minden reggel, amikor felkelek és munkába megyek, azt érezzem, hogy magamért kell teljesítenem, hogy a siker az enyém, hogy a saját malmomra hajtom a vizet. Hát ezért akartam olyannyira az Uppert, egyszerűen szembe jött velem a lehetőség, lecsaptam rá, és most az enyém. Csakhogy. Azt még nem tudtam, hogy hogyan fogom megmondani Jessenek, hogy a tartalék számlánkról ekkora összeget vertem el, anélkül, hogy megkérdeztem volna róla. Általában egy limiten belül mozoghattam a számlák felett, mert tudta, hogy imádok költekezni, ezért nem is hibáztatom, viszont volt egy "vésztartalékos" számlánk, amit arra tartottunk, ha nagy gáz van, akkor én is hozzá tudjak férni. Például, ha veszélyben vagyok és sürgősen le kell lépnem, és ehhez pl. repülőjegyet kell vennem, vagy hamis személyazonosságot, vagy tudom is én, hogy mit? akkor ne legyen gond, meg tudjam oldani, ha esetleg vele történne valami. Szóval ez az összeg a menekülő útvonalunk. Volt. Mert most kisöpörtem a jó részét, és van egy olyan érzésem, hogy ezért nem fogok homlokpuszit kapni. Lehet meg se kellene neki mondanom? Hátha nem veszi észre? Oké, ez elég naiv gondolat volt, ugyanis ha ránéz a számlára, akkor fel fog neki tűnni, hogy hoppá, igencsak lesoványodott. Meg egyébként is lebuknék, de ez most mellékes. Tara már nincs itt, kezemben vannak az Upper kulcsai, a - most már - saját irodámban ücsörgök a székben és kezemben szorongatom a telefonomat. Nagyon dühös lesz. És azt hiszem nem azért, amit csináltam - na jó, talán azért is - hanem inkább azért, amiért nem szóltam róla neki. Pedig kellett volna... Én is tudom. Veszek egy nagy levegőt, aztán az iPhoneomon betapizom Jesse számát és várok. Ha felvette, ha nem és csak a hangpostával tudtam beszélni, mindegy volt, mert mindenképpen ugyanazt a szöveget daráltam le.
- Szia Édes! Hogy vagy? Minden oké? Figyi, el tudnál jönni értem az Upperbe? Beszélnünk kellene és hát sürgős... de ne aggódj, jól vagyok, meg minden, csak... na majd szóban. Szeretlek!
És ennél bővebb lére már nem akartam ereszteni, szóval annak megfelelően, hogy elértem-e vagy sem, lebeszéltem vele/meghagytam neki, hogy mindenképpen jöjjön értem, mert fontos a dolog. Aztán próbáltam lelkiekben felkészülni arra, amire igazából sosem tudtam. Hogy dühös lesz. Azt hiszem nagyon.
Arms Trade Fegyverboltban töltöttem a mai egész napomat. Ismerkedtem a bolttal, a kínálattal, a két emberrel akik ott dolgoznak, és a hellyel ahol a műhelyet fogom kialakítani, hogy a falka el legyen látva tölténnyel. A telefonomat a dzsekimben hagytam benne, így nem mindig vittem magammal, egy alkalommal, hátul hagytam, miközben előre mentem az üzletrészbe és szemügyre vettem a fegyver tartó tokokat, az egyik hámom már kezd tönkre menni. Jó ideje használom már, és az idő vasfoga akkor is megrágja, ha jól karban van tartva. Minden eszközömmel finoman bánok, akár csak egy nővel, olajozom és ápolom a bőr tokokat és hámokat is, de ez a darab, ami most is nálam van már több mint negyven éve megvan, kitűnő minőség, és nagyon is időtálló darab, de már erősen szét van kopva, így ideje lenne lecserélnem. a kínálatot szemrevételeztem, és úgy döntöttem, inkább egy régi mestertől rendelek magamnak egyet, ha minden igaz ott még megvan milyen méret is kell nekem. Szóval, nem is kell utána igazítanom. Ami nem egy hátrány. Sosem szerettem fegyver nélkül mászkálni, így most sem teszem, mondjuk, a táskámban mindig van egy póttok, ami most övre szerelhető, így a pisztolyom át került a derekamra. Egy pulcsit vettem fel, ami nem zártam össze elől, hogy hátul lazán álljon és így eltakarja a nálam lévő desetr eaglem, nem kell, hogy az emberek kérdezősködjenek vagy megijedjenek, mert éppen fegyver van nálam. Ráadásul ezen túl, még két késem is van. Egy a lábszáramra erősített tokban egy pedig, a dzsekimben elrejtve. Az alkaromon most nincs semmi, mert a pulcsi ujját könyékig felgyűrtem. A telefonomért csak akkor emgyek vissza, mikor cigire akarok gyújtani, így veszem észre, hogy volt egy nem fogadott hívásom, majd egy sms is virít, hogy a hangpostámon üzenet vár, amit le is hallgatok dohányzás közben az üzlet mögött. Felvonom a szemöldököm Rose üzenetére. Majd beszélek Balázzsal, hogy le kell lépnem, van valami Rose-al. Kora este érek oda az Upperhez, az élet még nem igazán indult be, mivel az igazi bulik este vannak, de már most szállingóznak benne az emberek. Belépek a klubba, és van egy kis vitám az egyik kidobóval, de megértetem vele, hogy jobb, ha nem vacakol velem, nem vagyok olyan hangulatban és kerítse nekem elő Rose-t, végül egy csinos lány lesz a kísérőm, aki bevezet a klubba és fel az irodákhoz. Mai egyre inkább nem tetszik nekem, Rose mi a fenét keres odafönt? Valami baj történt volna vele mégis? Belépünk egy ajtón, majd a lány ott hagy, én körbe pillantok, és megakad a szemem Rose-on. Első dolgom az, hogy oda megyek hozzá, tudom, hogy egyedül vagyunk idebent, felmértem már a terepet, aztán végig nézek a kedvesemen, de ahogy látom semmi baja sincsen. - Miért hívtál? – Kérdőn nézek rá, hogy ha nincs baja, akkor miért hagyott olyan furcsa üzenetet nekem. Közben farkasom is izgatottan veszi szemügyre a nőstényét.
Amióta aláírtuk a papírokat - szigorúan ügyvéd előtt - azóta itt ülök az irodában és olvasom a könyvelést, a beszállítókról próbálok többet megtudni, az alkalmazottak bérszámfejtése fölött is görnyedek egy ideig, a beosztást is igyekszem átnézni és megállapítom, hogy sürgősen szükség lesz még egy felszolgáló-pultosra. Ahogy elnézem az Upper eddig elég jól eltartotta magát, a kiadásait maximálisan be is termeli, de azért lesz még mit javítani a dolgokon. Nyereséges most is, de lehetne ezen még pozitív irányba változtatni. Próbálom átlátni a dolgokat, amik nekem egyelőre kaotikusak. Azonban a dolog nem rémiszt meg, tudom, hogy egészen jól el fogok boldogulni vele. Az egyetlen, amitől tartok az Jesse - tök jogos - haragja, mert szerintem mérges lesz. Vagyis én abszolút erre tippelek. Remélem azért nem fog lelépni emiatt, vagy ilyesmi, bár nála ezt sosem tudtam kisakkozni. Tudom, hogy rajtam kívül más nem hozza ki a sodrából, én viszont lassan profi módon művelem a dolgot, mondjuk a legkevésbé sem akarattal. Még mindig zabos rám, amiért felderítő lettem, és amiatt is, hogy megkértem, szegje meg a nekem tett ígéretét, és emeljen rám kezet. Mondjuk utóbbira nagy szükségem volt és szerintem ezt ő is tudja, de azt is tudom - főleg a barlangnál tett gyakorlásunk óta -, hogy nem teszi szívesen, sőt, jobb lenne, ha nővérke vagy mi lennék, mert akkor nem kellene miattam és értem aggódnia. És akkor arról még nem is volt szó, hogy az Orfeumhoz is mentem, holott jobb szeretett volna otthon hagyni. Lényeg a lényegben, hogy az utóbbi időben azt hiszem gyakrabban akasztottam ki, mint mióta együtt vagyunk összesen. Na nem arról van szó, hogy eddig ne történt volna közöttünk hangosabb szó váltás, azonban azok sosem ilyen természetű dolgok miatt voltak, hanem egyszerű csip-csup ügyek miatt. Mostanában viszont... Az asztal mellett ülök, amikor az egyik lány jelenik meg az ajtóban és érzem, hogy Jesse is itt van. A lányra mosolygom, aki nem rég még a munkatársam volt, most pedig az alkalmazottam. Megköszönöm, hogy felkísérte a kedvesemet, és immáron kettesben maradunk. Felállok a székből. - Szia. Milyen napod volt? - bemelegítésnek ezzel kezdem, amíg ellenőrzi, hogy jól vagyok-e. - Nincs bajom, de ezt mondtam neked, vagyis a hangpostádnak. - pillantok rá. A farkasom teljes nyugalomban van, én viszont nagyon nem. Ideges vagyok, izgulok és tartok attól, hogy mit fog reagálni. - Kérsz valamit inni? - még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy belekezdjek a lényegi dologba. Az energiáim zavarosak voltak és ha akarta, akkor ezt Jesse is érezhette rajtam, ami tudom, hogy csak még tetézte a dolgokat. - Nem akarsz leülni? - pillantottam az egyik kényelmes székre, hogy még húzzam kicsit az időt, bár tudom, hogy most már nem kellene. Itt az ideje, hogy belekezdjek a dolgokba. - Azért hívtalak, mert valami fontosat kellene megbeszélnünk. Vagyis elmondanom neked és azt hiszem ki fogsz akadni... - végül az asztalnak támaszkodtam neki a kedvesemmel szemben, majd amikor beszélni kezdtem, igyekeztem a csizmám orrára koncentrálni. Nem mertem még a szemeibe nézni. Azokba a gyönyörű olvadt csokoládé íriszekbe, amikért olyan nagyon rajongtam. Mikor azonban a mondat végére értem rá emeltem a tekintetem, amiben benne volt, hogy tartok attól, amit mondani akarok neki. Vagyis inkább attól, amit reagálni fog rá. - Szóval... - vettem egy nagy levegőt és végre összeszedtem magamat. - ... Tara elhagyta a várost. Nem tudom miért, ne kérdezd. És felvetette, hogy ár alatt eladná az Uppert, ha lenne rá vevő azonnal... És hát... Hát volt rá vevő... Én. Vagyis mi. - a kedvesem szemeibe néztem most már. A nehezét már kiböktem, de azért volt még hátra valami. - Elköltöttem a vésztartalékot. - na most már teljes a történet. Még mielőtt azonban elkezdenék mentegetőzni, hogy miért is nem voltam képes legalább felhívni őt és megkérdezni a véleményét, csendben maradtam. Ha akarja, akkor előbb hadd kommentálhassa a dolgot.
Rose feláll az asztaltól és elém áll, a köszönése a tartása, az energiái zaklatottságról árulkodnak, és mintha félelem is vegyülne bele ebbe az egészbe. Mi a fene történhetett, hogy ilyen, feszült az egész nőstényem? A farkasa nyugodt, az enyém, ideges, amilyen én is vagyok. Valami történt, amiről nem tudok, és ez zavar. Sebesülést nem érzek rajta, akkor valaki szóban fenyegette volna meg!? Különben is mit keresünk ide fönt, érzem az egész helyet bevonja Tara szaga, ez az ő irodája lehet, de akkor mit keres Rose itt, egyes egyedül?! - Szia…- Köszönök vissza szűkszavúan, és felvonom a szemöldökömet a kérdésre, valahogy nem érzem ide valónak ebben a helyzetben. Szóval nem is válaszolok rá, sokkal jobban érdekel mi miatt hívott ide, és miért ilyen zaklatott. - Mondtad, de az egész lényedből sugárzik az idegesség és egy cseppnyi félelem is, ami nekem nem éppen olyan, mintha semmi bajod sem lenne! – Szemeim az ő tekintetébe fúrom bele, és félig leengedem a pajzsomat, hogy többet tudhassak meg. Egyelőre még nem áll szándékomban belemászni a fejébe, de ha tovább húzza az időt, akkor meg fogom tenni. - Nem! Nem, kérek inni és nem is fogok leülni, bökd ki mi miatt hívtál ide és mi az, amitől ilyen ideges vagy! – Még egyelőre türelmes vagyok vele, de az előbbi már kissé parancsolóra sikeredett. Figyelem, ahogy lassan közelebb jön hozzám, ahogy óvatosan mozog, mintha valami nagyragadozóval és nem velem állna szemben, mintha veszélyes lennék rá nézve. Mi a fenét művelt ez a nő?! Legutóbb akkor volt ilyen körülményes, mikor bevallotta, hogy Las Vegasban a hatvanas években megcsalt és hozzá ment ahhoz az emberhez, akire a védelmét bíztam. Felvonom a szemöldökömet, és megfeszülök, az egész tartásomon érezni, hogy bennem is megindult a feszültség. Megfogom az állát, és felemelem, olyan közel lépek hozzá, hogy ne tudja a cipőjét nézni, helyette kb az én csípőm nézheti, addig még fel nem emelem a fejét az állánál fogva, de egyelőre csak finoman és belenézek a szemeibe. Ha megint félre ment valakivel, biztos, hogy most azonnal itt fogom hagyni, és soha többet nem fog látni. Vagy ha valaki bántotta, azt most és itt fogom szitává lőni, fájdalmasan és halálra kínozva. Érzem, ahogy az állam nyúlik, és eltátom a számat, ilyen se sokat volt, hogy így nézzek valakire, kapcsolok és becsukom a szám, de egyelőre nem is tudok megszólalni, csak érzem, ahogy a dühöm szépen izzani kezd, és eléri a forráspontot, felrántom, a pajzsom csitítom a bestiám, és ellépek a nőstényemtől. Ott maradok a közelében, a szemeim rá szegezem, és semleges kifejezést öltök magamra. Dühös vagyok, és akkor vagyok a legdühösebb, ha ennyire mozdulatlan leszek és szótlan. Csend, néma csendben állok és nézem őt, egy darabig nem szólalok meg, mert csak üvöltenék vele, hogyan is képzelhette ezt?! - Az… az összeg…… nem, erre volt…- szűröm a fogaim között és megint elhallgatok. Ránézek, és a tekintetemben benne van, jobb ha most nem ér hozzám. Igen csak pipa vagyok, hogy ezt meg merte tenni, a belegyezésem nélkül. Az a pénz tartalék volt baj esetére, ha azonnal le kellene lépnünk, és mindent magunk mögött kellene hagynunk. Ehhez képest, ő fogta és elherdálta egy discora a belegyezésem nélkül.
Nem tudom és tulajdonképpen nem is akarom előle titkolni, hogy zaklatott vagyok. Tényleg izgulok és félek is attól, mit fogni szólni ahhoz, amit tettem. Nem mintha most vége lenne a világnak, vagy ilyesmi, de ezt tényleg meg kellett volna vele beszélnem, én is tudom. De minden olyan gyorsan történt... Hangja kissé parancsolóvá válik, hogy bökjem ki mi a gond. Én igyekszem, tényleg, de nem megy olyan gyorsan, vagy egyszerűen. El fogom mondani, most fogom elmondani, csak kell még néhány pillanat, amíg elég bátorságom lesz hozzá. Érzem rajta, hogy ő is feszültté válik. Ez egyre nehezebb lesz így. Közel lép hozzám, majd az ujjai közé fogja az államat és a szemeimbe fúrja a saját tekintetét. Nyelek egyet, ettől nem könnyebb kiböknöm azt, hogy már megint mit csináltam. Viszont tudom, hogy most már tudni akarja a dolgot. Ha tudnám, hogy megfordult a fejében, megint hátba szúrtam, akkor megnyugtatnám, hogy komolyan gondoltam, többé olyat nem teszek, másfelől viszont pokolian fájna, hogy nem bízik bennem ilyen téren. Egyszer hibáztam, másodjára nem teszem meg. Aztán végre valahogy csak sikerül kiböknöm, hogy mi is a helyzet és olyan reakciót látok tőle, amire nem számítottam a legkevésbé sem. Tulajdonképpen elképedt. Azonban nem sokáig marad így, mert rendezi a vonásait. Érzem, ahogy egyre dühösebb lesz, hogy majdnem robban, a szemei is erről árulkodnak. Én pedig egyre kisebbnek és törékenyebbnek érzem magam vele szemben. Elzárkózik előlem és el is lép, tehát biztos, hogy most nagyon dühös. Akkor szokott ennyire bezárkózni és ilyenkor sosem tudom, hogy mire számítsak tőle. Egy biztos, bő lére nem fogja ereszteni a mondandóját, helyette inkább magában forrong. Csak azt remélem, hogy nem hagy megint faképnél. Jó ideig farkasszemet nézünk egymással. Azaz, hogy néznénk, ha a szemeibe tudnék nézni. Elszakítom a tekintetem az övétől és inkább az ablak felé nézek, de még így is érzem a bőrömön, hogy szinte éget a tekintetével. Megint nagyot nyelek és próbálom lecsitítani magamat, hogy ne legyek ennyire zaklatott, amikor ő ilyen dühös. Végül pedig csak megszólal, de a szavakat csak szűri a fogai között. Rápillantok, de még mindig nem tudom állni a tekintetét, ezért inkább megint a cipőmet bámulom. A kezeim eddig lazán az asztal peremébe kapaszkodtak mellettem, de most magam elé veszem azokat és átölelem velük magamat a mellkasom alatt. Nem lépek hozzá közelebb, érzem, hogy az most nem lenne jó ötlet. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit tenne, ha mégis megpróbálnám. Viszont nem most fogom ezt letesztelni. - Tudom. - szólalok meg nagyon halkan, szinte csak suttogva, még mindig a csizmám orrát bámulva. Tudom, hogy mire volt a pénz, megbeszéltük vagy százszor, de csak ehhez a számlához volt teljes hozzáférésem, az összes többit limitáltatta, azokról nem tudtam volna a teljes összeget levenni. - Nézd, sajnálom. Szégyellem, hogy nem szóltam róla neked, meg kellett volna beszélnünk, de az egész túl gyorsan történt. - csak most pillantok fel. Nem jönnek könnyen a szavak, gombóc van a torkomban, tudom, hogy nagyon dühös, de azt is, hogy nem volt rossz ötlet az Upperre szert tenni. Elveszem a tekintetem róla és az ablak felé bámulok. Kint már tök sötét van, pedig még nincs késő. - Az egész... azt mondta, ha lenne rá vevője a feléért odaadná, mint amit ér... én pedig csak szerettem volna, hogy... aztán nem is tudom... belementem és mire észbe kaptam, mire eljutottam odáig, hogy felhívjalak, addigra már aláírtam az adásvételit... Én tényleg meg akartam veled beszélni, csak... egyszerűen minden olyan gyorsan történt... Nincs mentségem. - feladtam végül a magyarázkodást. Fel akartam hívni, de Tara ezt meg nem akarta megvárni, én meg nem akartam veszni hagyni az egészet. Megint Jessere sandítok, és veszek egy mély levegőt. - Visszateszem a teljes összeget pár hónapon belül. - nem tudom mivel kellene kiengesztelnem. Nem erre volt az a pénz, szóval én csesztem el, hát nekem is kell majd helyrehozni. - Nem tudom mit mondjak... - elhaló hangon szólaltam meg újra és a nyakamra tettem a jobb kezemet, hogy ne zavarjon ennyire az a gombóc a torkomban, ami lassan úgy éreztem, megfojt.
Forrong bennem a düh. Az a pénz arra volt, hogy ha valami történik, és le kell lépjünk hírtelen akkor legyen miből elmenekülnünk, vagy ha velem lesz valami, akkor neki legyen pénze, hogy azonnal eltűnhessen és biztonságos távolba menekülhessen. Volt mát ilyenre precedens, hogy elfajultak dolgok, és neki kellett elmenekülnie elsőnek, még én elintéztem pár ellenséget, akik utánunk jöttek volna. Attól, hogy falka tagok lettünk, még bármi történhet, ami miatt arra az összegre szükségünk lehetne. De most, így, hogy elköltötte, és majdnem kinullázta, nem sok maradt, ha beütne a krach. Ráadásul szólnia kellett volna, elmondania mit tervez, és akkor a másik számláról esetleg adtam volna neki, vagy engedélyeztettem volna a hozzáférést az összeghez, de nem ő a hátam mögött intézte el az egészet. Hátba szúrtnak érzem magamat, nem egy kellemes érzés, és pláne nem tőle vártam ezt, hogy megteszi velem. Magyarázkodásba kezd, én pedig hallgatok, mélyen és teljesen csendben, csak figyelem őt, a szemeimmel követem a mozdulatait, de megint csak nem szólalok meg egy ideig. Tartásom teljesen feszült és merev. Jobb kezem ökölbe zárom, majd lassan kiengedem, és újra ökölbe zárom, ezt csinálom egy darabig még őt figyelem, majd abba hagyom, ahogy szabadkozni kezd. Lassan veszem a levegőt, és nem sietem el a dolgot. Gondolkoznom kel és kissé csitulni, hogy ne kezdjek el kiabálni vele a válaszai nyomán. Feldühített, nem is kicsit. - Pár hónapon belül? Igazán remek. – Mondom neki mostanra semleges hangon, ami azt jelenti, még mindig dühös vagyok, de már uralom a haragomat. – És ha addig, beüt valami, akkor baszhatjuk… - nyitva hagyom a mondatot és nem folytatom tovább. Sejtheti kire is gondolok, így nem folytatom, minek tenném, többször megbeszéltük már, hogy mire van ez az összeg félre rakva, akkor minek is mondjam el neki újra? - Azt én sem… - Szólalok meg, arra válaszul, hogy nem tudja mit is mondhatna nekem most már tovább. Én sem tudom mit mondhatna még, de jelen pillanatban azt hiszem jobb ha semmit sem szól, és inkább csak hallgat, mert minden szó most scak olasj lenne a tűzre. Haragszom és dühös vagyok, de uralom az egészet és nem hagyom, hogy kitörjön. Végül megszólalok. - Whisky-bourbon-tequila. Egyben, keverve. – Szólalok meg újra. Korábban kérdezte, hogy kérek –e valamit inni. Akkor nem kértem, most kérek egy igen csak ütős elegyet. Lehet, nem ezt kellene, mikor dühös vagyok, de nem érdekel. Most erre van szükségem ez fog kelleni nekem, tehát kérem. De nem szépen csak bejelentem, hogy ez kell és kész. Meg kell emésztenem a hírt, hogy vett egy klubbot, oda a tartalék számla, és azt is, hogy neki most minden tökéletes lesz, de nekem? Nos, itt vagyok egy kisvárosban vele, nem kapkodnak egy bérgyilkosért, egy fegyver üzletben tengődök, mert az egyik vezető testőr ott ajánlott munkát, a fegyverekhez értek, de nem vagyok alkalmas az emberekkel való bánásmódra, nem keresek vele annyit, mint bérgyilkosként. Az Orfeumnál elkéstünk, nem tudtam egy hegyit sem levadászni és ez is bosszant. Vicces, az asszonykám csillaga felfelé ível, egyre többször ellenkezik velem, megy a saját útján, én pedig? Mintha az én csillagom éppen lehullana. EZ is zavar elég erőteljesen.
Nem támadtam hátba, hiszen ez az egész nem ellene volt, hanem értünk. Oké, el kellett volna mondanom mire is készülök, de ezzel az egésszel nem vesztettünk tulajdonképpen semmit sem, és borzasztóan fájna, ha a pénz ennyire fontos lenne közöttünk. Nem bántottam őt azzal, hogy megvettem az Uppert, bár tény, hogy megbeszélhettem volna vele, hiszen egy pár vagyunk és ez így szokás. Bár ezzel azt hiszem az én "számlámon" még mindig kevesebb van, hiszen ha utólag is, de ő tud a dolgaimról, a munkámról, ami fordítva nem volt igaz. Az Upper mindkettőnknek meg fogja hozni a hasznot, ez egészen biztos. Az pedig, hogy a vésztartalékhoz nyúltam... az csak pénz volt. Én viszont én vagyok, a párja, a menyasszonya, a kölyke. Talán értékesebb, mint egy kövér számla. Legalábbis szerettem ezt hinni. - Vehetek fel kölcsönt a discora, akkor rögtön ott a pénz a számlán. A hitelt meg majd kinyögöm valahogy. - ezek szerint tényleg a számok számítanak csak a számlánkon. A következő mondatára már nem mondok semmit, nincs mit, hiszen ennyit tudok még tenni a dologért, hogy adósságba vágom a kócerájt, akkor visszakapja az utolsó pennyt is, aztán... aztán nem tudom mi lesz. Fogalmam sincs mit mondjak még neki. Tudtam, hogy dühös lesz, de azt nem, hogy a pénz lesz a legnagyobb baj. Hogy az az, ami számít neki. Könny szalad a szemeimbe, nem engedem, hogy kicsorduljon, de azért ott csillog a tekintetemben. Elfordulok tőle, bár nem tudom minek, úgyis tudja, hogy mi történik, érzi. Talán csak azért fordítok neki hátat, mert emberi vagyok és úgy érzem muszáj. Kevésbé fájna ha kiabálna, ha azt mondaná, hogy hülye voltam és, hogy többet ilyen ne jusson eszembe, de az csak pénz volt és nem más. Hogy majd lesz valahogy, és végső soron olyannyira nem rossz dolog, hogy van egy saját vállalkozásunk. Reméltem, hogy első dühe után majd örül nekem, hogy nem egy üresfejű liba a kedvese, hanem, hogy talpraesett vagyok. Fájt, hogy ennek semmi jelét nem tapasztaltam tőle. Mikor megszólal, szó nélkül fordulok sarkon és megyek ki az irodából, mert itt fent nincs alkohol. Lemegyek a pulthoz és ott keverem ki neki az italt teljesen gépies mozdulatokkal, majd visszamegyek az irodába és a kezébe nyomom a poharat. - Most meddig tartasz majd büntetésben? - lehet, hogy pimasz volt a kérdés, de legutóbb négy napra tűnt el az életemből, négy pokolian hosszú napra, amikor azt sem tudtam, hogy jól van-e. - Nem ellened cselekedtem, hanem értünk. Az Upper biztos megélhetést hoz és ha már letelepedtünk, ez talán nem annyira elhanyagolható kérdés. - folytattam végül, de elléptem tőle, nem akartam zavarni a köreit és ami azt illeti jobb volt így nekem is. Pedig annyira szerettem volna odabújni hozzá. Jesse jelenti nekem az egész világomat és nélküle szart se ér az egész, se a munkám a falkában, se az Upper, se semmi.
- Nem az a lényeg, hogy megvetted. Az a baj, hogy nem szóltál róla, és oda a vésztartalék, ha most ma történt volna valami, ami miatt azonnal menned kellene innen, nincs hova nyúlni! – Szólalok meg, és próbálom megértetni vele, hogy mi a bajom. Nem a pénz a fontos, hanem az a biztonság, amit nyújtott, hogy tudtam, ha én valami olyanba keveredek, ami miatt neki menekülnie kell akkor van hova nyúlnia pénzért, hogy azonnal leléphessen innen, és nem kell aggódnom miatta is, hogy nem tud időben messzire menni a közelemből, ha ezen múlik a dolog. De látom, ezt nem érti meg, én pedig nem tudom, hogy magyarázhatnám el neki, hogy nem a pénz a fontos, csak az amit jelképezett, hogy van menekülési út. Most viszont hónapok telhetnek el, még vissza lehet azt rakni. Megrázom végül a fejemet, ezen már nem lehet változtatni, kár is dühöngenem miatta, mivel semmi értelme sincsen az egésznek. Azt nem akarom, hogy kölcsönt vegyen fel, az csak bonyolultabbá tesz mindent, amúgy sem rajongok a disco miatt, nem szeretem, ha valami egy helyre köt, ez a hely pedig ilyen lesz. Kötöttséget jelenthet, ami miatt nehezebb lesz innen elmenni, ha arra kerülne a sor. Amúgy is zavar, hogy nélkülem hozott ekkora döntést, és nem kérdezett meg róla, csak megvette, se szó, se beszéd, majd csak a végén jelezte, hogy ez van. Bosszant, de már nem tehetek ellene semmi sem. Várom, hogy vissza érjen az itallal, addig a szobában rovom a köröket, és mikor visszaér akkor az asztalához lépek, és annak támaszkodom neki a fenekemmel. Elveszem a poharat és belekortyolok, majd magam mellé rakom az asztal lapjára és őt kezdem el nézni, kérdésére csak felvonom a szemöldökömet. - Büntetésben? – Kérdezek vissza mivel nem értem, hogy mire akar most ezzel kilukadni, milyen büntetésről beszél? Tudtommal eddig egyetlen egy alkalommal sem szabtam ki rá büntetést. - Nem, nem elhanyagolható, de ha rosszra fordulnak a dolgok, és menned kell, akkor nehezebben teszed majd meg ezt a lépést, mert itt ez a disco. – Más biztosan intene egyet, hogy jelezze ezzel is, hogy az Upperre gondolt, de ezt én nem teszem meg, teljesen felesleges gesztusnak tartom, helyette, a poharam után nyúlok, és újra belekortyolok, majd visszarakom magam mellé, és újra Rose-ra emelem a tekintetemet. - Nem kell se hitelt felvenned, se mást. De legközelebb ne hozz még egy ilyen döntést nélkülem! – Nézek bele a szemeibe, miközben beszélek. Dühös vagyok még mindig, azt nem tudom teljesen elnyomni, de már nem érzem a késztetést arra, hogy ordibáljak vele, így valamennyire felenged a tartásom. Nem esik jól, hogy ezt tette, de nem tudok vele továbbra sem mit kezdeni, mert nem lehet visszapörgetni az időt. Ott állok az asztalának támaszkodva, mellkasom előtt keresztbe font karokkal.
Nem feszítem tovább a húrt felesleges magyarázkodással és egyebekkel, inkább csendben maradok. Amikor kéri az italt, akkor lemegyek érte és felhozom neki, és mostanra ő áll ott, ahol eddig én. Az ablakhoz sétálok és a párkánynak dőlök neki, így fordulva felé. - Igen, abban. Legutóbb négy napra hagytál magamra anélkül, hogy tudtam volna jól vagy-e, és előtte is előfordult már nem egyszer, hogy sarkon fordultál és leléptél. És az imént elég egyértelműen láttam rajtad, hogy nem szeretnéd, ha a közeledbe mennék. - az utolsó mondatot egészen halkan tettem hozzá. Nem pimaszkodni akarok, de példának okáért Vegasban is lelépett a francba és nem tudtam róla, hogy merre van, hogy mikor jön vissza. És tulajdonképpen, amióta együtt vagyunk, és felbosszantottam valamivel, pontosabban, amikor sikerült nagyon felbosszantanom, akkor eltűnt egy kis időre. Most nem tudom, hogy megint ez lesz-e, bár jelen pillanatban még itt van és beszélgetünk, talán nem fog lelépni. Gyűlöltem, ha nem tudom merre van és mikor jön vissza, a teljes bizonytalanság nagyon rossz érzés... - Nem. Ha úgy döntesz, hogy valamiért mennem, vagy mennünk kell, akkor megyünk. Nem fogok hezitálni a disco miatt. És nem is kérdőjelezlek meg. Aztán meg majd kitaláljuk, hogy mi is legyen ezzel itt. De én jobb szeretnék arra berendezkedni, hogy nem kell majd elmennünk. - pillantok rá és tudom, hogy ennek ellenére is azt szeretné ha meglenne a biztonsági hálónk, vagyis a menekülésre szánt pénz. Figyelem, ahogy a poharat újra a kezébe fogja és megint belekortyol. - Rendben. - ezt megígérhetem, mivel eredetileg sem akartam ezt a döntést meghozni nélküle, egyszerűen csak így alakult. Tétován teszek felé pár lépést, de igazából nem tudom, hogy lehet-e, vagy még mindig azon az állásponton vagyunk-e, hogy jobb, ha nem érek hozzá. - Mennyire haragszol még? - inkább rákérdezek, mert ha nagyon, akkor éjszaka nem tudom mi lesz. Nincs kanapénk, hogy oda száműzhessük a másikat...
- Nem, most nem fogok elmenni. – Válaszolom meg neki, miközben megint beleiszom a kevert italba, és lassan nyelem le a kortyot, majd újra visszarakom a poharat az asztal lapjára, és egyre lazább lesz a tartásom, most már nem fonom keresztbe a karjaimat a mellkasomon, hanem magam mellé rakom az asztalra és azon támaszkodom meg, végül ellököm magam az asztaltól és leveszem a dzsekimet. Mivel egy pillanatra oldalt állok, láthatja, hogy a derekamon ott egy tok, amiben az egyik fegyverem pihen a sötétebb színű desert eagle, ebben vannak az ezüst töltények. Tudom, hogy többször megtettem vele, hogy amikor nagyon feldühített, akkor napokra magára hagytam, hogy lehiggadjak és képes legyek gondolkozni, de többször hagytam egyedül bizonytalanságban munka miatt, mikor semmit nem mondtam neki, csak, azt, hogy most elmegyek és majd jövök, és nagyjából egy olyan időpontot, ami megközelítette a munka idejét, és ha addig nem térek vissza akkor azonnal meneküljön el, mert valami gáz történt és lehet ő is veszélybe fog miatta kerülni. Azonban, most nem terveztem azt, hogy elhagyjam. Kezdek lehiggadni, és végső soron ez a dolog nem volt akkora, hogy hosszabb időt igényeljen az, hogy lelépjek. Helyette az ablakhoz sétálok lassú léptekkel, előtte a dzsekimből kivettem a gyújtóm és egy szál cigit is. El akarom szívni, de ehhez szándékomban áll ablakot nyitni, nem akarom összefüstölni az irodát, de nekem most kell ez a szál. - Sosem tudhatom, hogy mi fog jönni. Bármi történhet, ami miatt jobb készen lenni arra, hogy el kell menned. – Igen, egyes számban beszélek még mindig, mivel ha veszély van, azt akarom, hogy biztonságban legyen és ne a frontvonalon. Azt akarom, hogy messze legyen a komoly harcoktól és ne essen baja. Fontos nekem, nem is kicsit, így nem szeretnék egyszer arra eszmélni, hogy az ellenségeim kezeiben van vagy rosszabb. Elindulok az ablakhoz, és Rose mellett kinyitom azt, egyelőre nem érek hozzá, csak az ablakot nyitom ki, abba állok be és gyújtok rá egy szál cigire, két slukk után, felé nyúlok, és magamhoz húzom. Cigit tartó kezemmel simogatom meg a haját, de vigyázok rá, hogy ne hamuzzam le. - Haragszom… még… - Szólalok meg halkan, de már nem annyira, hogy eltaszítsam magamtól, mert attól tartok esetleg bántanám, ha nem így lenne. Szívok még egyet a cigiből, majd kifújom a füstöt az ablakon keresztül, utána visszafordulok hozzá, és belenézek a szemeibe. - A biztonsági háló sosem volt véletlen, ezt jegyezd meg, és legközelebb szólj, mielőtt ilyet tennél! – Nálam nincs második esély, van, amit nem bírok még egyszer elviselni, és van egy olyan húzása ami már ezt kimerítette, bár ez a mostani fel sem ér a Las Vegasi esetig, de akkor is felhúzott és nem is kicsit, viszonyt klasszisokkal hamarabb higgadtam le, mint akkor. Bal kezem a csípőjén van, a jobbomban van a cigim, amibe újra beleszívok a feje felett, és lassan fújom ki a levegőt, az italom az asztalán hagytam, szóval azért most nem megyek vissza. Lehamuzom a cigit, és lassan megfogom, az állát felemelem a fejét, és megcsókolom, a cigit, kitartom közben az ablakon.
Oké, most nem hagy faképnél. Ez azért megkönnyebbüléssel tölt el. Az én tartásom is megváltozik, a vállaimat lejjebb eresztem és lassan a görcs is feloldódik a gyomromból és a gombóc is eltűnik a torkomból. Figyelem, ahogy leveszi a dzsekijét, most is fegyvert visel, mint mindig. Arra a fegyvertokra ráférne már egy csere. Fogalmam sincs, hogy ebben a helyzetben, hogyan sikerült pont ezt észrevennem, de tulajdonképpen nem is számít. Majd megkeresem azt a mestert, akitől az ilyesmit rendelni szokta és veszek neki egy másikat. Azt hiszem lógok neki némi engeszteléssel a disco miatt... Felém sétál, hiszen én még mindig az ablaknál állok, látom, hogy elővesz egy szál cigit és az öngyújtóját. Úgy fordulok, hogy szemben legyek vele akkor is, amikor már rágyújt. - Ezen mindig vitatkozunk... de nélküled nem megyek sehová. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy. - szólaltam meg halkan, rápillantva. Mindig arról beszél, ha úgy alakul, akkor én el tudjak menni, ha kell, de én meg tudom, hogy nélküle nem megyek sehová. Nem akarok. Mikor felém nyúl és magához von, akkor úgy bújok hozzá, mint egy anyátlan kiscica. Behunyom a szemeimet és szorosan ölelem át őt. Megnyugszom a közelében, a karjaiban teljes biztonságban érzem magam. Hallom, hogy haragszik még, de erre csak annyit suttogok, hogy szeretem. Valójában a világon mindennél jobban, de ezt már nem teszem hozzá. - Nem lesz legközelebb. - ígérem meg neki, nem akarom magamra haragítani, nem szeretem, amikor dühös rám. Hagyom, amikor az arcomat maga felé fordítja és viszonozom a csókját. Finoman, harapva szívom be az alsó ajkát, ízlelem meg őt. És közben megfordul a fejemben, hogy talán már most elkezdhetném kiengesztelni, a haragját csökkenteni. Elszakadok az ajkaitól, a nyakához hajolok és ott csókolom meg, a kezeim pedig finoman simítanak végig a mellkasán, majd egyre lejjebb rajta, egészen az ágyékáig. Apró csókokat hintek végig a nyakán, lefelé haladva, és ha nem ellenkezik, akkor kibontom őt a nadrágjából, majd elé ereszkedem a térdeimre. Kezembe veszem a férfiasságát, majd meg is csókolom, és aztán az ajkaimmal lényeztetem őt. Nem aggódom, hogy bárki ránk nyitna, az ajtót becsuktam magam után, mikor visszatértem az italával. Minden figyelmem neki szentelem, és remélem hagyja, hogy örömet szerezhessek neki.
Kezdőlap
//
