A bokámtól egészen a nyakamig tekeredett a hím számomra hatalmas ereje. Megfeszültem, mintha hirtelen karót nyeltem volna, az arcom pedig fájdalmas grimasszá torzult. A szívem hevesen kezdett dobogni, de az érzés mégis olyan családias volt, ismerős, hogy már szinte örömmel töltött el, hogy megint itt van. Hogy valaki már megint erősebb nálam és felettem áll - és nem rest ezt a tudtomra adni. Hiába, nem tehetek semmit, csak hallgatom a dorgálást, és rettegve élvezem a kitüntetett figyelmet. Ennek ellenére a farkas, aki ott nyüszít és kushad a lelkemben, mégis inkább Masára gondol, hiszen ő... Ő nem tehet semmiről és akkor sem szívnám vissza a hímnek tett fenyegető megjegyzést, ha itt helyben megfosztana az életemtől. - Nem vagyok bátor, csak felelősséggel tartozom érte... Szűröm ki a fogaim között a választ, de persze tudom, hogy a hím mondandójában nem ez volt a lényeg. Amikor végül "elereszt", kapkodva veszem a levegőt és rátámaszkodom az asztalra. Kellemes érzés volt... A hiány gondolatába belerázom a fejem, mintha szeretném kiverni a fejemből és arra gondolni, hogy most fel kellene háborodnom, de nem megy. - Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni... Motyogtam már csak megszokásból is. Azonban fájdalmasan hasít belém a következő mondata, amivel eltilt tőle. Persze, gondolhattam volna... Hogy enné meg a franc az egészet, meg ezt a.. Ezt a hatalmas felfújt hólyagot is! Csak ne lenne teljesen érthető és logikus a dolog. Gyűlölöm, hogy látom az igazságot és gyűlölöm, hogy nem változtathatom meg. - Nem fogja. Ha mégis, akkor vállalom érte a felelősséget. Közlöm dacosan és most emelem csak fel a fejem. Nem megy még nekem ez a céltudatosan és határozottan nézés, de azért mindent beleadok, amikor újra ráemelem a tekintetem a hím csokoládé barna szemeire. - Jamie Damien Hayes. Finom mozdulattal simítom bele a tenyerem Darren erős és határozott kezébe. Úgy illik, hogy ne titkolózzak, így én a teljes nevemet mondom el neki, innentől pedig ő dönt, hogy hogyan kíván hívni, de ha ő úgy akarja, akkor egész egyszerűen csak kapcarongyként fog emlegetni. Kikecmergek az asztal mögül és felkapom az üres poharat, hogy engedelmesen visszavigyem a pulthoz. Nem szeretem, ha valaki miattam rohangál. Aztán elég elcseszett hangulatban, de Darren elé csoszogok és várom, hogy akkor mégis hogyan tovább...
- És szerinted mi kell ahhoz, hogy valamiért felelősséget vállaljunk? - kérdeztem vissza minden indulattól mentesen. Az ilyen kis incidensek miatt nem szoktam sokáig haragot tartani, fölösleges erőpocsékolás és ráncszaporítás. - Visszavonnád, ha megtehetnéd? Ha nem, akkor ne sajnálkozz. Nehéz lesz vele, ezt kezdtem egyre tisztábban látni. Az a baj, hogy a szó szoros értelmében már nem volt kölyök, farkasként is kapott egyfajta nevelést és értékrendet, megszokást az előző falkájában, vagyis alapanyagként nem nyers már. Így keményebb munka lesz belőle életrevaló farkast nevelni, de korántsem lehetetlen. Csak azt a szemetet kell kiirtani belőle, ami miatt ennyire elveszett és gyámoltalan. Eléggé elcseszték... - Nincs "ha mégis"! - Megborzoltam a hajam, próbáltam olyan szavakat és kifejezésmódot találni, amikkel egyértelműsíthetem a helyzetét, ugyanakkor nem éreztetem azt vele, hogy innentől póráz a nyakán, aminek a vége az én kezemben van. Nem a gazdája leszek, csak egy mankó, ha pedig komolyan veszi a "rehabilitációt", akkor hamarosan nélkülem is vígan rohangálhat. - Nézd, tök mindegy, hogyan, de biztosra kell ebben menned, érted? Ez egy olyan dolog, aminek elég egyszer kipattanni, utána pedig mehetünk tüzet oltani, lehet, hogy késő lesz. Ha ismered annyira, hogy biztosra tudd mondani, nem jár el a szája, elhiszem. - Addig nem fogok kételkedni a szavahihetőségében, míg okot nem ad rá. - Azt viszont örömmel látom, hogy nem keresel kibúvókat - mondtam és elmosolyodtam, miközben kezet fogtunk. Bizalommániás vagyok, szeretem, ha hihetek azoknak, azokban, akik körülvesznek. - Nos, Jamie, mielőtt bármibe is konkrétan belekezdenénk az első, amit kérek tőled az, hogyha hozzám beszélsz, mindig nézz a szemembe, rendben? - Sem pattogó, sem parancsoló nem volt a hangom, tényleg kértem, és mint olyat, meg is lehetett tőlem tagadni. Nem várom el, hogy két perc alatt gyökeresen megváltozzon, egyelőre az is elég, ha a "követelménnyel" tisztában van. A kimondott követelményt pedig mindig magasabbra pakolom, mint amennyit valójában elvárok - persze így is előfordult már, hogy csalódtam. Megvártam, amíg visszajött, aztán intettem neki a fejemmel, hogy sasszézunk kifelé. Amíg szabad levegőn nem voltunk, nem szóltam semmit, kint bevártam, amíg a Kisfarkas mellém ért, és a műhely felé indultam, indultunk. - Egy hetes próbaidőn leszel, azalatt meglátjuk, mennyire tudunk együtt dolgozni. A fizetést eldöntöd, milyen gyakorisággal szeretnéd kapni, napi bért nem adok, ennyire ne aprózzuk el. A hetit javaslom, de mondom, te döntesz. - Átmentünk az út túloldalára és egy kanyart követően már látszott a cégér. Nem volt nagy cucc, a fő bevételem se ebből származott, de szerettem csinálni, magamnak és a "családnak" nem kellett annyi, amennyit kitermeltem, úgyhogy ment eladásra is. - Nyolckor kezdés, de holnap még gyere hétre, hogy szokd és "belakd", ha ügyetlennek érzed magad, ne ess kétségbe, senki se születik profinak. - Egyébként se az a fő cél, hogy mesteri asztalos váljon belőle. - Ha gáz van, vagy valami kell, ezen a számon elérsz - adtam át neki egy névjegykártyát, amin a mobilszámom és a műhely címe volt. Megálltam, azon gondolkodtam, mit kéne még így elöljáróban elmondanom, mire kéne figyelmeztetnem, ám mivel semmi egyéb nem ugrott, hozzá fordultam. - Kérdés esetleg? Ha egyelőre mindent értett, akkor elbúcsúztam tőle, Ryan már valószínűleg a műhelyben várt, és minél tovább hagyom odabent egyedül, annál többet kell utána pakolnom és rom-eltakarítanom.
Nem mondok semmit, csak magamban puffogok. Tudom, értem én, hogy mi a gondja és hogy milyen veszélyei vannak annak, ha Masa mégis fecsegne. De tudom, hogy nem fog. Nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy ezt megtegye velem, velünk, a világgal. Bár szerintem senki sem venné komolyan, főleg a mai világban, amikor minden tinilány vérfarkasokkal és vámpírokkal akar szexelni... Fura nekem ez a Darren. Kemény szavai vannak, ám amikor kezet fogunk, akkor mégis barátságosan mosolyog, meg egyébként sincs egyáltalán rossz kisugárzása. De tök mindegy én egyénként sem szoktam senkiről rosszat feltételezni, bár ezt meg is bántam párszor. Mibe fogadunk, hogy a szemkontaktus után elkövetkező leckékben tuti benne lesz, hogy "ne bízz meg senkiben"? A jövendőbeli fizetésemet is rá merném tenni, hogy majd arról is megkapom a mondókáját, de ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Na ugye. Szóval inkább a szemébe nézek, amikor kéri és hümmögök egyet, mialatt bólintok, jelezve, hogy megértettem, amit mond. Kisétálunk, én pedig megborzongok. Talán túlságosan átmelegedtem odabent, vagy talán be kellene szereznem egy kabátot. Főleg, ha ilyen magasan fogok majd dolgozni, bár azért abban reménykedem, hogy a műhelyben van fűtés. Magamat átölelve kullogok Darren mellett és hallgatom az utasításait. A korán keléssel nem lesz gond, egyébként is én vagyok a ház pacsirtája, már ami a reggeli ébredést illeti. Mire Masa felkel, általában már mindig kész a reggeli... De most újra elszorul a szíve, és nagyon nem szeretném, hogy ezt Darren most kiszúrja. - Nekem mindegy, ahogy neked kényelmes. De a heti az szimpatikus. Felelem kissé szégyenlősen, amikor a fizetésre terelődik a szó. Nem szeretek anyagi dolgokról fecsegni. Átveszem a névjegyet, nézegetem egy kicsit, aztán beleteszem a farzsebembe a többi kacat közé. Rágó, cukorpapír, cetlik, ilyesmi. Aztán kissé megvakargatom a fejem. - Öööö, nekem nincsen mobiltelefonom. De ígérem, hogy nem kések el, ebben biztos lehetsz. Ha csak rám nem szakad idefelé valami lavina, de egyelőre még nem tartanám jó ötletnek ezt Darren előtt is hozzátenni. Talán az idősebb farkasok nem értékelik a poént sem. - Nem, mindent egyértelműen mondtál el. Akkor... Szóval holnap. Hétkor. Ismétlem meg a szavait, ezzel is erősítve benne azt, hogy komolyak a szándékaim. De azt már nem tudom megállni, hogy ne döntsem meg valamicskét a törzsem, akár a farkas, ha kushad, de a kérésének eleget téve onnan lentről, a helyemről nézek fel rá, bele a szemébe. - És köszönöm. Ha elbúcsúzunk és engedélyt ad a távozásra, elindulok lefelé. Nagyon vacogok, de nem akarok busszal menni. Tudom, hogy nehéz beszélgetés ár rám, ha hazaérek, és örülnék, ha ez a pillanat minél később érkezne el...
Játékosok: Ashley McLoyd & Abigail Cecile Cross Civilek: 12 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Abi a munkaideje után beugrik, hogy vegyen magának valamit. Ashley pedig egész egyszerűen inna egy forrócsokit. Oké, hogy nem megy civilek közé, de egy csokivételbe csak nem hal bele senki... A pult mögött az esti forgalomra való tekintettel 3 huszonéves lány szolgál fel. Egy férj és egy feleség éppen sorban állnak és azon veszekednek, hogy mit rendeljenek. Egy két gyerekes (6 éves kislány, 13 éves lányzó) család ül a sarokban, a kicsilány magára öntötte a kakaót és kegyetlenül elkezd sírni. Egy másik asztalnál 28 körüli srác ül egyedül és szendvicset eszik. Egy harmadik asztalnál pedig két 19 éves lány hahotázik és pletykál idegőrlően egy-egy üdítő társaságában.
*Ma pont azon a napok egyike volt amit Darren kiválasztott, hogy vele maradok ma éjszaka. Azonban még nem volt otthon és a forró csoki is elfogyott. Ami azért meglepő, mert a Tündérke mindig fel szokta tölteni a konyhát, de úgy látszik ma szabadnapot vett ki. Nekem pedig forró csoki kellett, de hát ez van… Lassú léptekkel sétálgattam az éj leple alatt lila nadrágomba dugott kézzel, hogy kitisztítsam a fejem. A csoki illata szinte megcsapta az orrom, ahogy a gondolataimba merülve már azt sem tudtam, hogy merre is vagyok pontosan. Lassú és kicsit sem határozott léptekkel mentem a bisztróhoz és léptem be. Az emberek és az ételek illata szinte egyszerre tódult az orromba, ahogy a gyerek üvöltése is vegyült az apró, szívek dobogásával. A farkasom ficánkolni kezdett az ingerre, de csak beálltam a sorba, vékony sálam az orromra húzva, hogy a mami parfümje kizárja az illatukat, még ha a hallásommal nem is tudtam mit kezdeni, ennyit tehettem. Idegesen, feszülten csavargattam az ezüstláncom a csuklómon mely szinte hozzám nőt mióta megtudtam, hogy hordhatom akkor is ha fáj. Összefogott szőke hajam látatni engedte az arcom, melyen a feszültség ott volt, ahogy zöld íriszeimben is a félelem. Röhej, de féltem az emberektől. Féltem, hogy valami kárt teszek bennük, vagy ne adj isten olyanná teszem őket mint én magam. S bár sokat nem tudtam, de azt igen, hogy még csak most lesz a harmadik teliholdam és mocsok fiatal vagyok. Darren szó nélkül végezné ki, jobb esetben engem csak megbüntetne és életben hagyna, hogy fiatal kori baki. De én, Én senkinek nem kívántam a halált, senkinek nem adtam volna azt az átkot át, ami rajtam volt. Még ha az esetemben áldás is. Igen, elfogadtam, hogy ennek köszönhetem az életem, azt, hogy még képes vagyok levegőt venni és érezni. Még ha ezek mellé társult az is, hogy sokkal jobban éreztem mindent. Ahogy most is, az előttem álló lüktető vérkeringését. Kívántam, kedvem lett volna… ~Nem, nem és nem! Nem szabad erre gondolnod Ash!~ Figyelmeztettem magam és a veszekedő pár miután végre veszekedés útján eldöntötték, hogy mind a ketten mást kérnek végül riadt tekintetem emeltem fel a pultos lányra. * - Szép estét! Egy pohár forró csokit kérnék, elvitelre, ha lehet. * Húztam el a számat bocsánat kérőn. Nem tudtam itt maradni, ha maradok… akkor mindennek vége. * - Minden rendben kislány? * Hallottam meg a nő kissé aggódónak tűn kérdését miután körbe kaptam a tekintetem, amely végül ismét rajta állapodott meg, ahogy a tárcámért nyúltam a zsebembe.* - Igen, csak a sírás… fáj Tőle a fejem. * S a lelkem. A farkasom ingerelte az éles hang, ahogy a lányok nevetése is. Meg akarta szüntetni, ki akarta iktatni az erős zaj forrását mely bántotta a fülét. Na igen, nem csak nekem kell hozzá szoknom ehhez, hanem neki is. Még ha farkasként szerettem is, hisz megkönnyítette a dolgom. Nem is kicsit, pláne vadászatokon. De csak csendesen vártam a soromra, míg elkészítik az italt, hogy minden rendben legyen és elmehessek innen. Közben félre álltam a sorból, hogy a következőt is kitudják szolgálni. Kezeim a karjaim köré vontam és fejben elkezdtem dúdolni a Zombie számot, a számom. Amiről aztán Sam jutott eszembe és akaratlanul is egy halvány mosolyt csalt az arcomra, annak ellenére, hogy az esetek kilencvennyolc százalékában felbírnám akasztani.*
Egy újabb nap letudva a rendelőben. Miután elfogytak a sérültek, és a rendelési időm is lejárt, nekiláttam rendet rakni, kitakarítani, mint minden egyes munkanap végén. Ezek nagy részét amúgy is muszáj minden nap letudni, pláne így, hogy a sok behordott hó meg sár miatt nap végére finoman szólva is koszos a rendelő… Miközben egy régi dalt dúdolásztam, nekiálltam összesepregetni, felmosni a csempét, elmosogatni a konyhában, elpakolni a száraz edényeket, kivinni a szemetet és új szemeteszsákot rakni helyette. Fertőtleníteni az orvosi eszközöket, majd visszapakolni mindent a saját helyére, hogy ha kell, egyből kéznél legyen. Ez nem az otthoni konyhám és a konzervnyitó esete, hogy basszus-hová-is-tettem? A helyén van, és pont. Szépen, tisztán. Még egyszer lecsekkoltam, hogy minden gyógyszerből, kötszerből, fertőtlenítőből van-e elég a szekrényben, majd miután úgy találtam, hogy rendben lesz, előtúrtam a pénztárcámat. A többi cucc egyelőre marad, még úgy is visszajövök értük. Ma kivételesen mozgalmas nap volt, 3 láb- és 4 kéztöréssel, meg mellette a megszámlálhatatlan zúzódással- és horzsolással, így azt hiszem érthető, hogy hazaérve nem sok kedvem volt még nekiállni főzni, akármennyire szeretek is. Azt hiszem, holnap nem fogom megúszni a bevásárlást. A tegnapi adagból meg már semmi sem maradt, így aztán jött a már jól bevált „B” terv – A síparadicsom büféje. Egész ehető kajáik vannak ilyen „vészhelyzetek” esetére, na meg miután már lassan 2 hónapja itt dolgozok, ismerjük is egymást. Elég csak szólnom valamelyiküknek, és mire végzek a munkával, össze is csomagolnak nekem elvitelre, csak be kell ugranom érte. Tisztára kényelmes, nem? Most is épp az előre összeállított kis vacsimért indultam, csak mivel megint a szokásos tömeg volt, csak beálltam a sor végére. Pofátlanságnak tartanám, hogy csak simán előresétálok, pláne, ha más már régebb óta vár a sorára… Most még 10 percet várnom kell, hát istenem. Körben csak nézelődök, hogy kik vannak még itt, viszont a büfés lányokon kívül senki ismerőst nem látok. Vagyis… na jó, a srác az asztalnál, ő ma a rendelőmben is megfordult. Megcsúszott a lépcsőn és leesett, de szerencsére egy kis bokaficamon és némi könnyed zúzódáson kívül nem volt komolyabb baja. Már csak ezért is jók a vastag téli ruhák, oké, hogy minden csúszik, de legalább az esésből is egész sokat felfognak. Ha esetleg felnéz a szendvicséből és felismer fehér köpeny nélkül is, akkor biccentek neki köszönésképp, de ha nem, hát nem. Pár perc, és végre a civakodó gerlepár is tovaszállt. Sosem értettem, hogy sok ember miért nem képes kulturáltan kommunikálni egymással, egyből csak a veszekedés meg a kiabálás. Pláne ilyen piti kis jelentéktelen dolgok miatt… Közben még egy sírás is felcsendült a háttérből. Aggódva kaptam arra a fejem, de úgy tűnik, nem történt semmi komoly, csak a kakaó borult ki. Egy pár pillanatig még figyelem, ahogy az anyuka nekiáll letörölgetni a foltot a kislány kabátjáról, de aztán inkább visszafordulok a büfé felé. Ééés igen! Már csak egy fiatal lány van előttem, egy fiatal vérfarkas. Nem rémlik, hogy láttam volna korábban, bár nem úgy néz ki, mint aki sok vizet akarna zavarni, sőt… ahogy a viselkedését figyelem, meg meghallom a hangját, inkább tűnik riadnak és megszeppentnek. Bár lehet, csak fáradt. Ahogy odébb áll, a pulthoz lépek, majd nekidőlve köszönök a lányoknak. -Nicsak, Abi, már azt hittük, hogy kiment a fejedből és hazamentél. Ilyen sok sérült volt ma? -Mit ne mondjak, kicsit nyüzsisebb nap volt, mint általában, bár annyira nem vészes. Figyelj csak, Hannah, maradt még a gyümölcssalátátokból? Ha igen, akkor egy olyat is pakolnál a többi mellé? -Az épp az előbb fogyott el, de ha vársz egy kicsit, akkor mindjárt összedobok egyet, nem tart sokból. -Ó, köszi! Örök hála érte… Amúgy se sietek, szóval… meséljetek, történt itt valami érdekes nap közben? –kérdezek vissza, majd hallgatom, ahogy nekiáll elmondani, hogy milyen tömeg volt, az egyik szállító elakadt a hóban és 3 órát késett, a másik ide se ért, csak holnap fog jönni, mi az időjárás előrejelzés a hétre, meg néhány főbb hír, amit az este 6-os híradóból tudtak meg.
*Nem, nem és nem. Valahogy még a zene sem tudta kiűzni a hangokat a fejemből. Hallottam, éreztem a vidámságot, a keserves ijedséget és ott tomboltak a fejemben. Mintha csak belülről marnák az agyam, a tudatom és késztetnének vadászatra, a létezésük megsemmisítésére. Mindig is ettől féltem, s a saját félelmem ily közeli megtapasztalása csak még jobban hergelt. Sosem szerettem félni, de ki az, aki szeret? De kérdezhetném azt is, hogy ki az, aki szereti mások félelmét? Bennem egy vékonyka hang, mély és erőteljes morgása felelt eme kérdésemre. Na igen, a kislány élvezte a félelmet, a rettegés nyálcsorgató illatát. Ám a sorban következő nő – Abigail - hangját sem élveztem jobban, mint a csajok nevetgélését és szinte már irritálóan vékony hangját. Tipikusan azokra a lányokra emlékeztettek, akiket nagyívben kerültem az iskolában. De most, most mégis kedvem lett volna hozzájuk. Apró ujjaim a nyakuk köré fonni, hallani a lágy és erős szövetek szakadását, amik megadják magukat éles, hosszú karmaim alatt…* - Hogy… mi? * Pislogtam, ahogy meghallottam a kislány megszólítást. Egy párszor biztos elhangzott mire kirántott a „vágy(rém)álmomból. De ezt csak onnan gondoltam, hogy már erélyesebben hangzott el és tekintetem lesütve kértem bocsánatot néztem az elém tolt csészére, majd vissza a pultosra. Elvitelre kértem, nem hiszem, hogy ezek a csészék, alátéttel arra volnának. De én szólni ilyen apróságért? Biztos a nagy csevej a szőke, irritáló hangú nővel elvette a figyelmét. Egy köszönömöt elrebegve ültem le az egyetlen egyedülálló asztalhoz, amely a család, a fiatal fiú és a nevetgélő lányok asztalai fogtak közre. Leülhettem volna máshova is erre a pár percre, de egyikhez sem akartam túl közel lenni, hogy ne legyen meg a kísértés. De talán elszámoltam magam, hisz így egyszerre kaptam mindenhonnan. Jajj Darren… fuss be kérlek, akár szó szerint is. Vagy legalább valamelyik falkatársam. Röhej, de még nekik is örültem volna. Egy pillanatra lehunytam a szemeim és csak a forró csokim illatával foglalkoztam, próbáltam minden mást kizárni. A hangokat, azokat az apró dobbanásokat, az öröm, a szomorúság – ami a fiúból áradt -, a kellemetlenség és volt még valami… valami, amit nem tudtam azonosítani, de mégis furcsa egyveleget alkottak így ezek együtt. Soha, soha többet nem jövök emberek közé egyedül. Fogadtam meg magamban, ahogy épp a csészém felé nyúltam. Ám, csak félig jutottam el a mozdulatban, mikor a testem átjárta valami. Az a fajta fájdalom, ami az első átváltozásaim alatt éreztem… ~ Jajj ne… ne most. ~ Futott át a gondolat a buksimon, mikor ajkaim összeszorítva haraptam rá a szám belső peremére, hogy elfojtsam a sikoltásom. A testem ívbe feszült, ám ahogy belém nyilallt a székem egy koppanással borult fel velem együtt, s a levegővel együtt egy keserves nyögés is felszakadt az ajkaim közül. A csontjaim újra eltörtek, ám sokkal gyorsabban és hevesebben öltöttek újra alakot, miközben azt hittem, hogy ott döglök meg a fájdalomtól. Már éreztem a rémület ízét… Két lábra állva, Hókuszpókot megszégyenítő görnyedt háttal, kaptam körbe a tekintetem, s ezzel egy időben egy ugrással csaptam le, a srácra, aki épp segíteni akart és csak hátrálva távolodott már tőlem. Egy hangya volt hozzám képest, egy olyan állat mely felé a karmos mancsom kapott és ragadta meg a törzsénél, hogy kellő magasságba emelve nézzek ijedt tekintetébe, a magam vörösével. Ám még mielőtt sikolthatott volna akasztottam a mellkasába másik mancsom karmait és téptem szét azon nyomban a számhoz emelve, hogy fogaim is belemélyesszem és megízleljem a vérét, amely még mindig olyan hevesen pumpált a szíve még pár pillanatig, ahogy az utolsókat rúgta. Hallottam, ahogy markom alatt a csontok ropogtak, ahogy a lágy szövet megadta magát a karmom vájásának. A vér ritmikus csöpögése mely a lábaim előtt gyűlt tócsába, ami most is ott vöröslött a pofámon, szinte virítva a hófehér bundámon. Még többet akartam, mindet akartam. Az összes éltető vörös apró patakot, mely itt lüktetett a fülemben szinte ízekre szedve a dobhártyám a sikolyokkal keverve, amik szinte mindenfelől áradtak. Talán csak egy pillanat volt az egész, míg kimúlt az élet ebből az állatból. Nekem olyan kellett, ami még ver, aminek hallom a hangjait. Hanyagul hajítottam el s az, a falhoz csapodva hullt a padlóra már rég megadva magát a végnek, az Alaszkai időjárásnak hisz meleg vére is hűlni kezdet, de csak tovább szított. Még el sem engedtem már ugrottam is tovább, a leghangosabbhoz, aki valaki mögött rejtőzött. Hosszú léptemmel egyhuzamban lendült a karom, hogy az védő falat – aki az apuka volt – elhárítsa az útból, aki egészen a pult mögött csapódott be hangos csörömpölést idézve elő, ahogy a poharak, üvegek törtek teste súlya és a becsapódás ereje alatt. Egy hangos morranással kaptam a kislány felé és fontam apró teste köré a mancsaim, miközben felemeltem…
A forró csokijára váró lány tényleg nem lehetett a helyzet magaslatán, de legalábbis a gondolataival eléggé elkalandozhatott. Csak egy kissé furcsállva néztem utána, ahogy az asztalához sétált, hogy minden rendben van-e, de aztán úgy tűnt, hogy meglesz egyedül is. Tévedtem. Ráadásul nem is kicsit… Ahogy meghallottam azt a jellegzetes puffanást a földön, riadtan pördültem meg, hogy lássam, mi történt, de azt kell, mondjam, még így is meglepett a látvány. Így hirtelen csak azt hittem, hogy elájult, vagy megbotlott, amikor megpróbált felkelni az asztaltól, ám ahogy megláttam, ahogy néhány másodperc alatt átváltozik farkasemberré, egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben. Persze onnantól már ugrottam is, hogy mentsem a menthetőt. Ugyanis az emberek hirtelen még fel se fogták, hogy igazából mi történik, valami bűvész trükk, előadás, vagy mi a fene, így aztán csak értetlenül néztek a lány felé. Igaz, közelebb nem mertek menni, de ahhoz se sok sütnivalójuk volt, hogy amilyen gyorsan csak tudják, elhúzzák a csíkot. Na igen, a kíváncsiság, mint amikor a gyilkossági helyszíneken tobzódik a tömeg… a baj csak az volt, hogy ha nem lépnek le nagyon gyorsa, akkor ez is pillanatokon belül azzá fog válni… -Gyorsan! Kifelé a teremből, mindenki!!! –kiáltottam erélyesem a megszeppent turistákra, ám még a mondat végére sem értem, mire a farkasember már végzett is az első áldozatával, szinte egy másodperc alatt. Akármennyire is oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, megmenthető-e még, azonban tudtam, a lány támadása után biztos, hogy meghalt. És ha sokat dilemmázok még rajta, akkor a többiek is hasonló sorsra jutnak, így aztán határozott lépéssel a farkasember felé vettem az irányt. Magamban elmormoltam a páncél varázslatát, majd a hatodik érzéket és egy minden vadak lelkét, hogy legalább esélyem legyen harcba szállni a megkergült állattal, ám… valami nem stimmel. Az első varázslattal még minden rendben volt, ám a második és harmadik után hiába vártam a szokásos, jól ismert bizsergést, amit a varázslások alkalmával mindig érezni szoktam, mint ha mi sem történt volna. Aztán már mintegy pánikszerűen, csak mormoltam magamban egyik varázslatot a másik után, a csapdától elkezdve a természet szaván át bármit amivel esetleg meg lehetne fékezni a dühöngő gyilkost, de… hiába. Basszuskulcs, ez nem lehet igaz… Nem elég, hogy egy vérfarkas ellen kell harcolnom, ráadásul még a varázslás se megy?! Óhogyazajóédes…. Bár attól még őrző vagyok és egy hajszálnyival több esélyem van a túlélésre, mint bárki másnak, így aztán daráltam magamban tovább a varázslatokat, hátha mégis működik még valami a páncélon kívül. Épp az utolsó pillanatban sikerült elmormolnom a bénítás varázslatot, a támadó kezeire, akarom mondani mellső mancsaira, így aztán az ütés jócskán veszít az erejéből, s az apuka is csak egy pár lépéssel arrébb ér földet. Eddigre már én is odaérek, s már lendítem is az út közben felkapott széket, hogy legalább egy pár másodpercnyi időt szerezzek, amíg a családot sikerül kimenekíteni innen. A szék nagy csattanással adja meg magát, ahogy a farkassal találkozik, én meg már sürgető mozdulatokkal terelem is tovább a gyerekeket, minél messzebb. Közben, ahogy hozzájuk érek, elmormolok számukra is 1-1 varázslatot, hogy ha bármi baj lenne, legalább esélyük legyen a túlélésre. Az anyuka is velük rohant végre a kijárat felé, ám az apjuk még mindig csak próbál felkelni a földről… Így hát nem hagyhatom magára, de legalább addig megpróbálom fedezni, amíg elindul. -Hé, halihó! Figyelj, mi lenne, ha inkább megbeszélnénk a dolgot? –kiáltok a vérfarkas felé, persze azért próbálok tisztes távolságot tartani tőle – bár karmolni már nem igazán tud, a fogaival nem szeretnék közelebbről megismerkedni, ha meg ugrani próbálna, már mondom is a következő bénítás varázslatot… Közben megragadok egy széket ha esetleg újabb közelharcra kerülne sor, s folyamatosan beszélek hozzá, hogy magamon tartsam a figyelmét, a többieknek pedig legyen esélye kimenekülni. Lopva nézek körbe, ám hála az égieknek, azért a többiek már a kijárat felé vették az irányt… Igaz, még vár rájuk egy agymosás, de elsőre elég egy probléma, ha sikerült ártalmatlanítani a lányt, majd utána aggódok amiatt, hogy hol találom meg őket. De ha engem kérdeztek, ez akkor is fura… Az eddigiek alapján az, hogy átváltozott, a viselkedése, hogy teljesen elvesztette az eszét, a vörösen izzó tekintete… Egy dolog viszont biztos – ha rajtam múlik, akkor… azt nem garantálom, hogy több vér itt nem fog folyni, de a gyilkosságokat mindenáron megpróbálom megakadályozni.
*A sípitó, parancsoló hang nem zavart. Sokkal jobb dolgom volt, mint azzal foglalkozni, hogy ki kiabál. Sokkal finomabb és hívogatóbb a karmaim közt lapuló lágy verés, mely már nem sokáig vert tovább. Miközben csontjai halk ropogással adták meg magukat a szorításomnak és a meleg vöröslő vér, a hófehér bundámon fojt végig. Léptem is tovább a hívogató dobbanás irányába, mely ugyan akkor fülsértő volt, ahogy vinnyogott. Két dolog hajtott; Megszüntetni a hangot és a lüktető életet magamba fogadni. A vére kellett, a hang, ahogy elhalnak az egyre gyengébb lüktetések, a félelem szaga mely az orromba mart, s az agyamba parancsot mantrázva jutatta, a parancsot; Enni, enni, enni. Kezem, azaz mancsom kicsap oldalra, s másik az apró teremtés felé nyúl, ám a mozdulat félbe marad, hisz nem bírom mozgatni a kezem. Egyszerűen nem megy, akár hogy próbálom, erőlködöm, hogy elérjem, nem mozdul. Egy mély morgással próbálkozom újra, s ezzel egyúttal hangot is adok a nemtetszésemnek. Bosszant, ahogy a szék reccsen a hátamon fejem oldalra kapom és azzal a lendülettel rúgok ki a nő felé oldalra. Ám már a lábaim is lebénultak, így a fejemmel kapok felé, hogy megízleljem a vérét. Ő még jobb is, hisz nagyobb, több a vér benne. Hát nem csodálatos? A kérdés már csak az, hogy van-e ideje elugrani a csapás és a nagy terelgetés közepette. Szavai süket fülekre talál, nem értem. Nem tudom feldolgozni a szavait, nem hatnak meg a próbálkozásai, csak kitartóan csattognak a fogaim az irányába, de nem mozdulok, - egyenlőre – nincs kedvem a földön vergődni. A fejemmel próbálom meg elérni a nőt, az apukát, a két lány közül az egyiket, aki épp kisasszézik a hátam mögött, de megfordulni nem tudok, csak egy picit, de őket nem érem el. Addig-addig forgatom a fejem, hajlítom a gerincem, míg valakit el nem érek… kell a vér, a vér ami az életem adja. Amit nem rég ízleltem. A vér, ami bennük ritmikusan pumpálódnak a csengésük szinte megvadít s egyre agresszívebb minden „mozdulatom”, próbálkozásom. Miközben olykor-olykor morogva vagy épp az égre üvöltve jelzem, hogy engedjen el. Ennem kell… hagyjon enni. Valahol mélyen tudom, hogy ez nem helyes és a nő a dolgát végzi, ahogy Steven is a kórházban. De ez most nem érdekel, csak a vérre szomjazom. Ember vérre, mely sokkal édesebb az állatoknál. Arra, amit most ízleltem először és annyira tetszett. Vörös tekintetem ide-oda cikázott a teremben a nőn megállapodva, majd ismét hús után keresve. Valami közelebbibe, valami olyanba amit elérek. Éreznem kell a hús szakadását, a csontok roppanását a vér mámorító ízét, mely szinte afrodiziákumként hat rám. *
Azt nem mondom, hogy túl nagy kő esett le a szívemről, amikor sikerült úgy-ahogy kimenteni az újabb támadás elől az apukát és kislányát, mert még mindig itt szerencsétlenkedtek a közelben, de legalább még éltek. Tudom, tudom, aki a kicsit nem becsüli… Csak húzzanak már innen, mint a vadludak, de nagyon gyorsan! Őszintén? Amikor lendítettem a széket, már aggódtam egy kicsit, hogy talán túl durva megoldás, de úgy tűnik, megint csak én aggódtam túl a dolgot. A farkasembert nem hogy nem hátráltatta a dolog, de még csak különösebben meg se hatotta, én meg csak a támla egy darabkájával a kezemben pislogtam rá nagyokat. Csak egy pillanatig, mert arra nem számítottam, hogy egyből vissza is támad a lány, ez a darabka műanyag meg nem sokat fogott fel a rúgásából – sőt, ahogy betalált, már apró szilánkokra is tört, én meg sikeresen letaroltam a mögöttem levő asztalt. Fájón tapogatom meg az oldalam, ahogy feltápászkodok, ám elég egy pillantást vetnem a felém kapó állkapocsra, hogy ijedtemben hátrébb vetődjek, mielőtt én leszek a következő szerencsés nyertese. Aztán még 1-2 vetődés „rákjárásban” a földön, mire sikerül annyi időt nyernem, hogy felpattanjak, és úgy hátráljak előtte… Nem mondom, fárasztó egy macska-egér játék, pláne, hogy most én vagyok az egér kettőnk közül, de figyelemelterelésnek még elmegy. Ahogy újra két lábbal állok a földön, már újra mantrázom magamban a varázslatokat, de azt kell, mondjam, rég volt már ilyen, hogy ilyen feszült helyzetben kell helyt állnom, így aztán nem csoda, hogy egyik-másik alig jutott eszembe. Mivel azonban még mindig van bent pár civil (na meg én se vagyok olyan kondiban hogy órákig fogócskázzak vele, és ki tudja meddig tart ez az őrület, így), úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok egy csellel. Ha a szörny még közelemben van, akkor egyből cselekszem, ha viszont nem, akkor annyira a közelébe férkőzök, hogy újra én legyek az első számú célpontja – hogy aztán a Villanás varázslatot elmormolva a felé nyújtott ujjam végéből egy hirtelen fényvillanással elvakítsam. Azt követte egyből egy újabb bénítás varázslat, ezúttal a lábakra, majd ha sikerült, akkor egy „nekifutással” próbálom meg ledönteni a lábáról. Ha ez is megvan, csupán annyi dolgom marad, hogy „észhez” térítsem, vagy valahogy kiragadjam ebből az őrült, kerge, ész nélküli állapotából, na meg hogy elkerüljem az a csodás fogsorát…
*Ahogy a rúgásom betalált egy morgás jelezte önelégültségem. Ha magamnál lettem volna, nem értettem volna, hogy miért. Hisz sosem bíztam el magam, no meg nem célzott rúgás volt, az súlyos sérüléseket tud okozni. Csak rúgtam egyet, vaktában és már biztosra vettem a sikert, hogy elérem. Így nem időztem csak ösztönösen kaptam a nő után, aki hátrálni tetszett és egy üvöltéssel fejeztem ki elégedetlenségem. De ezek után már végképp nem tudtam mozdulni, csak a tekintetem tudta követni a nő mozgását s közben a fogaim a levegőt csapkodták kétségbe esetten. Jobban hasonlítottam egy veszett farkasra, mintsem egy értelmes lényre, amiből testet öltöttem. A késztetésem, a vágyam… felmerülne a kérdés, hogy mindenkinek ilyen az első? De itt kérdéseknek, félelemnek, józanésznek nincs helye, csak is annak a sötét ösztönnek, amely szinte szurokként öntötte el minden pólusom. Egy olyan sötétség, mint egy feneketlen kút… valaha volt eleje, de már csak a sötétben pörögsz, és sosem érsz véget, már nincs fény, sem feletted, sem alattad. A nőn függött a tekintetem, hisz Ő volt már a legközelebb. Őt akartam, mert elém jött, tálcán akarom mondani két lábon kínálta magát. Állkapcsom vehemensen kapott utána, ahogy minden egyes rezdülésem a nőre vágyott. Arra a lüktető folyóra, amely behálózta a testét, amely nekem volt a legfinomabb bor. (Bár egyébként még soha nem boroztam.) Az ujja után kaptam, de aztán már jött is a fény, és ahogy megtántorodtam az éles, vaktó érzéstől hanyatt vágódtam, amire a nő lökése is csak rásegített. Nem éreztem a fájdalmat, csak az egyensúlyom vesztettem el, ám a fejem és éles fogaim az így már nagyon közeli, fizikális kapcsolatban lévő nő felé kapott… karja, feje, oldala… nekem aztán mindegy volt, csak elkapjam és a fogaim közt végezze. Ha sikerült, akkor „jobb” esetben rántom magammal, ahogy elvágódók. Rosszabbik esetben, amit értem és amennyit, azt kiszakítom belőle. Mármint ott marad az állkapcsom szorításában. Egy biztos… nem eresztettem volna, sem most… sem két másodperc múlva… Ha nem sikerült, akkor csak igyekeztem felállni, ami inkább hasonlított vergődésre, és ha valaki közelebb jött, azt biztos, hogy megpróbáltam elérni. Ha pedig nem, akkor… majd kiderül, egyenlőre csak felakartam állni, követni a dobbanásokat melyek dobszóként égtem a fülembe, egy kis kísérlett után, mély és dühödt morgással üvöltöttem a Holdra.*
Sikerült! A korábbi rúgást bár benéztem, most már azért óvatosabban közelítettem a farkas felé. Ahogy sikerült fellöknöm, tudtam, hogy már nyert ügyem van. Oké, közben végigkaristolta a karom, de annyi baj legyen… Hála az égnek nem túl mély a seb, igaz, több helyről is csörgedezett belőle a vérem szép lassacskán. De egy ilyen seben keresztül maximum akkor véreznék el, ha vérzékenységben szenvednék, de nem. A farkas kórt meg úgy sem tudom elkapni, szóval komolyabb aggodalomra nincs ok. Egy darabig csak néztem, ahogy a földön vergődik szerencsétlen, mint aki nem érti, hogy miért nem bír talpra állni, majd miután a gyógyítás varázslatom még mindig nem akart működni, levettem a sálam a nyakamból és azt tekertem a karomra. Jó, tudom, a rendelő sincs messze, de inkább nem akarom szem elöl veszíteni a lányt, amíg vissza nem változik. Közben végre szépen lassan az utolsó civil is elhagyta a terepet, nem rossz teljesítmény, így 5 perc alatt. Még jó, hogy az iskolákban évente tartanak tűz/bombariadó próbát, hogy ha gáz van, tudják, hogy hogyan kell gyorsan elhagyni a terepet, ahhoz képest? Hát, ha én vizsgáztatnék, most kb. mindenki megbukott volna… Egy nagy körben, lassan körözni kezdtem a földre küldött farkaslány körül, miközben lassan előkerült az én kis ezüst tőröm is, amit kimondottan az ilyen farkasokkal való „randevú” esetére tartok magamnál. Igyekeztem olyan távol maradni, hogy ne érhessen el, viszont meg tudjam figyelni, amilyen közelről csak tudom. S persze közben a fegyvert végig a kezemben tartottam, arra esetre, ha használnom kéne. Magamban csendben dúdoltam egy régi dalt, amit még sok évvel ezelőtt mutatott egy őrző kollégám. Mi is volt a címe? Áldozatunk fogadjátok? Vagy valami hasonló, könyörgés a felsőbb erőknek. "Kegyes Istenek, kegyes Szellemek, áldozatunk fogadjátok, amit kérünk, megadjátok! Előttetek fejet hajtunk, fogadjátok hódolatunk!" * Tökéletes! -Külső elváltozást nem véltem felfedezni a páciensen, egy teljesen átlagos átváltozásnak tűnt. Nincs telihold, szóval valami érzelmi hatás váltotta ki? Valószínű, hacsak nem a nagy szellemek kezei vannak a dologban. A piros szemet egy kissé furcsálltam, bár igaz, akad olyan, akinek átváltozva ez a szemszíne, igaz, elég ritka. Viszont annak ellenére, hogy külsőleg normálisnak tűnik, mentálisan ez már kevésbé mondható el. Láthatóan semmit nem fog fel az emberi beszédből, viselkedése kiszámítható, csupán egy dolog vezérli, a gyilkolás és a támadás. Fájdalomra nem reagál, bár az alapvető reflexek rendben vannak. –gondolkodtam hangosan, miközben körbejárva innen-onnan is szemügyre vettem a lányt, esetleg ha a nagyon forgolódni támadna kedve, akkor lábbal segítek neki (értsd egy rúgással segítek neki, hogy maradjon a mostani helyzetében). Miután végeztem az analizálással, valamivel távolabb sétálok, miközben kikémlelek az ablakon, hogy minden rendben van-e odakint. Ekkor tűnik fel az égen a Hold, nem egészen megszokott formájában. Egy pár pillanatig csak elmerengve figyelem, majd tekintetem lassan újra a földön hernyózó-vergődő vérfarkasra siklik. Ó, így már azt hiszem, értem. Az ajtóhoz sétálok, majd becsukom, hogy ha már végre kettesben maradtunk, akkor még csak véletlenül se zavarjon meg minket senki, majd ismét közelebb megyek hozzá. Úgy állok meg, hogy lásson, de el ne érhessen, sőt, fél térdre is ereszkedek előtte. Szórakozottan pörgetem a kezemben az ezüst tőrt, miközben beszélni kezdek hozzá, bár tudom, túl sokat úgy sem fog fel belőle, valószínűleg per pillanatban kevesebb az IQ-ja mint az életkora... -Gondolom, nem vagy tisztába vele, de az a helyzet, hogy elég rosszul áll a szénád. Emberölés ilyen fiatalon… Ráadásul egy teljesen ártatlan civil, akinek esélye sem volt a túlélésre. Kár érte. Azért ilyenkor ütközik ki, hogy az egyes kultúrák mennyire eltérőek… elárulok egy titkot, India egyes részein még mindig él a szokás, hogy ilyen esetekben áldozatot mutatnak be az istenek engesztelésére… -simítottam végig az ezüsttőr hűvös pengéjén, ahogy felidéztem magamban a régi emlékeket- Nem tudom, mennyire vagy hívő, esetleg hiszel-e a karmában, a reinkarnációban, meg ezekben. Amikor megkapod az esélyt, hogy következő életedben egy jobb emberként szüless újjá. Bár attól tartok, ez nem a következő lesz, azok után amit jelen életedben műveltél… -magyaráztam hozzá lassú, higgadt, de komoly hangon, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Bár képzelem, mennyit fogott fel belőle, de na, néha olyan jó érzés, amikor meghallgatják az embert, nem igaz? Ha már nem járok pszichológushoz, legalább ennyi jár nekem is!
*Szörényi L., Bródy L. - István, a király (rockopera), 1983
*Egyszerűen csak ott vergődtem, mint egy tehetetlen dög. Nem is voltam más jelenleg, csak a köröző nőt akartam elérni. Hiányzott a vér íze, azaz édes vörös folyam. Mindenképp és minden áron el akartam érni. De nem bírtam felállni, nem bírtam semmit sem mozdulni. Pedig annyira hívogatott, a vér szaga, amely a sálja alól áradt az őrületbe kergetett. Mi ez? Kérdezném, ha magamnál lennék. De nem érdekelt semmi, csak is az, hogy ízleljem. Így hát hernyóként mozogtam, hogy egyre közelebb kerüljek hozzá, de nem értem el. Mikor azt hittem, hogy vége és megkapom, amit akarok tovább lépett. Azaz érzésem támadt, hogy játszadozik velem. Ámbár nem fair. Mit csinált velem? Nem tudtam, nem értettem, ahogy a szavait sem. Vörös – ami eredetileg sárga – tekintetemben semmi értelem nem lapult, csak a kétségbe esett vergődésem jelezte a célom. A húst akartam, csillapítani az éhségem, azt a mardosó, sajgó érzést melybe beleremegett a testem is, annyira sóvárgott utána. A nő minden egyes lépésével megcsapta az orrom és igyekeztem a lábai után kapni. Ámbár mikor meguntam és meg akartam fordulni, hogy könnyebb legyen a rúgásra felmorrantam és úgy kaptam a lába után. Nem, közel sem fájt, azonban bosszantott. Már a nő hangja is, ahogy higgadtan nyugodtan beszélt? Mért nem menekül? Mért nem érzem a félelem bűzét? De ezek mind olyan dolgok voltak amik nem is érdekeltek. Csak egy dolog, hogy miként is érjem el. Rugdal, a lábait nem érem el, hiába kapok utána. A sikertelenségem csak tovább dühít és minden egyes mozdulatom, akarom mondani vergődésem agresszívebb, ahogy a morgásom is. *
Gyorsan körbenéztem, majd ahogy a halott fiúhoz ért a tekintetem, eszembe jutott valami. Bár tudtam, rajta már úgy sem segíthetek, azért biztos ami biztos, még odamentem hozzá, hogy megnézzem a pulzusát a nyaki ütőéren, óvatosan kikerülve a vértócsát, amiben feküdt. Persze, hogy halott, ám mégis, most már legalább nem lesz lelkiismeret furdalásom amiatt, hogy mi van, ha mégis…? Igaz, lesz sok más miatt, de ez most más téma. Közelebb sétáltam a farkashoz, egészen közel a fejéhez, persze továbbra is olyan távolságban maradva, hogy ne érjen el. Az ablak felé pillantva úgy tűnik, még mindig tart az égi jelenség. Igen, de vajon még meddig? És mi van akkor, ha ez a hatás, amit a farkasoknál vált ki, végleges? -Igaz, most Alaszkában vagyunk, és én amúgy se lennék képes ilyesmire, szerencsédre. Viszont… próbálkozni attól még lehet… Úgy álltam mellette, hogy közben kissé fölé hajoltam. Az ezüst tőrt az alkaromhoz illesztettem, majd egy apró vágást ejtettem rajta. Nem túl mélyet, épp csak akkorát, hogy a vérem apró, vörös patakként csorog le, s cseppenjen az alatta lévő farkas szájába. Az ember vér nem csillapította ne, hátha egy őrzőével sikeresebb lesz… Bár, hogy őszinte legyek, nem sok ötletem volt, hogy ha ez nem válik be, mivel lehetne még észhez téríteni. Az idő megoldja? Reméljük. Amennyiben az önként adott vérem sem csillapítja le, úgy átsétálok a másik oldalára, hogy a háta mögé kerüljek, majd valahol a háta (púpja?) közepe felé óvatosan megérintem, puszta kézzel. A farkasok amúgy is szeretik a testi kontaktust, hátha ez megnyugtatja. Sőt, jó fej leszek, még meg is simogatom párszor, miközben csendes, nyugodt hangon beszélek hozzá. Az állatok többségénél ez be szokott jönni. Aztán ha ez se hat, akkor egyelőre kifogytam az ötletekből… Ismét magára hagyom a vergődésben, amíg agyalok egy kicsit, hogy mi legyen, közben meg összeszedem a cuccait, hátha megtudok belőle valamit, hogy ki is ő… Iratokat csak hord magánál, nem?
*Tekintetem követte a nő mozgását, ámbár nem tudtam, hogy mit csinál. Tekintetem megakadt a vörös tócsán. Most még a kihűlt vérrel is megelégedtem volna. Szánalmas… a meleg folyam helyett, képes lettem volna odáig elvergődni, csakhogy nyelvemen érezzem az ízét. S míg a nő nem volt velem, meg is kíséreltem, de alig haladtam egy-két centit a cél felé, ami egyben a nő is volt. Mindegy volt, hogy kié, hogy honnan csak újra ízleljem miközben vörös tekintetem élvezettel nézi, ahogy kimúlik az élet szikrái a tekintetekből. A nő ismét közeledett felém és már nem tudtam, hogy miként tekerjem ki magam, hogy elérjem. Rájöttem, hogy ez így sehogy nem fog menni és keserves vonyítás hagyta el a pofám, ahogy az ablakon keresztül az égre üvöltöttem kudarcom,”fájdalmam” miatta, ami a tehetetlenségemből fakadt. Egy kölyök vonyítása volt ez, egy kölyöké melyet az éhség mardos, egy olyan farkasé, aki segítséget kér a maga tehetetlenségében. A vér illatára ismét a nőre kaptam a tekintetem. Pontosabban az alkarján borostyán vonalat hagyó vérfolyamra. Pofám megemelve kaptam fel a levegőbe, hogy bele haraphassak, hogy érezzem azt a lüktető, apró patakot mely vízesésként hullott a pofámra. Számat kitátva nyeltem nagyokat, de csak mohóbbá tett. Többet akartam… az egészet. De egyszer csak megszakadt és morogva követeltem még többet. Kitekeredve igyekeztem a púpom simogató kezét elkapni, de nem értem el. Egyszerűen nem bírtam úgy forogni, hogy jó legyen.
Kis idő múlva azonban már nem kapálóztam, ahogy elhagyott csak követtem a tekintetemmel és éreztem, hogy a mardosó éhségem csillapodik. S a kapálózásom is abba maradt. Vörös tekintetem ide-oda cikázott, ahogy a nő a tárcámból kezdte el kiszedni az irataim. Tekintetem megakadt a medálon ami a ruha kupac alól kandikált ki. Halk, féltő morranással szegeztem rá a hol vörös, hol sárgán villanó tekintetem. De mozdulni nem bírtam. Egy utolsó üvöltés hagyta el az pofám, ahogy a gerincem kiegyenesedett és a visszaváltozás megindult. Egy fél perc múlva emberi alakban, még mindig borostyán tekintettel néztem a nőre.* - Mért van… vér? * Leheltem halkan, hangomban kétségbeesés tükröződött. Emlékeztem, leültem forró csokit inni és most… most csak itt fekszek. Sárga tekintetem visszanyerte az eredeti smaragdszin íriszeit, ahogy a nőre tekintettem.* - A láncom… * Ám ekkor megszűnt minden… ez is csak egy erőtlen hangfoszlány volt már. Aztán újra a sötétség húzott magába, az a megváltó sötét, mely megóvott a választól. A sötétség mélyén megpihenve hunytam le a szemeim, nem akartam felébredni.*
Ahogy lassan összeszedtem a cafatokra szakadt ruhadarabokat, nekiláttam áttúrtam a megmaradt zsebeket. Meg is találtam, amit kerestem, sőt, talán még többet is. Egy pénztárca, egy elszakadt ezüst lánc apró szív alakú medállal és lila kristályvirággal, illetve az irattartó, ami jelen pillanatban a leghasznosabb számomra. Amikor meghallom a morranást, nyüsszögést a lány felől, azért mindig hátrasandítok, hogy rendben van-e, bár nagy változásra nem számítok. Szinte már meg is sajnálom szegényt, amiért ezt tettem vele, de hát na… Tudom, sablonosan hangzik, de az ő érdekében is tettem. Az irattartóban aztán egyből a személyigazolványát keresem, és meg is találom, ám amikor meglátom a nevet, önkéntelenül is kiszalad egy „Óóó, basszus…” a számon. Még jó, hogy rajta kívül senki sem hallotta, ő meg úgy se fogja fel. Kiveszem a tartóból a kis műanyag kártyát, vagy tüzetesebben is megvizsgálom, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg hozzá tartozik a kártya. Pedig de, tény, hogy már eltelt egy pár év a kép készítése óta, de biztos, hogy ugyanaz a lány, mint aki a forró csokiért állt sorba pár perccel ezelőtt. -McLoyd? Ashley… Ashley McLoyd? –mondom ki hangosan is a nevét, ahogy ránézek, mintegy megerősítést várva, amikor hirtelen felüvölt, s elkezd visszaváltozni, ember alakjába. Gyorsan zsebre vágtam a cuccait, majd odarohantam hozzá, hogy segítsek neki, ám mire odaértem mellé és újra a nevén kezdtem szólongatni, elájult. Rutinszerűen nyúltam a nyaki ütőere felé, hogy leellenőrizzem a pulzusát, majd egy gyors légzés- és pupillavizsgálat … De minden jel arra utalt, hogy csupán a kimerültségtől vesztette el az eszméletét, semmi komoly. Mivel így már végképp nem jelentett veszélyt senkire nézve, feloldottam a bénító bűbájt, majd visszasiettem a rendelőbe egy pokrócért, egy váltás ruháért és a telefonomért. A ruhával nem volt gond, néhány váltás mindig van a rendelőmben, ki tudja, mikor van rá szüksége az embernek, nem igaz? Még gyorsan a cuccait is kipakoltam a pultra, hogy még csak véletlenül se vesszenek el, majd már siettem is vissza a bisztróba. Akkor, először foglalkozzunk az élőkkel! Bár tudom, hogy vérfarkasként úgy se tud megfázni, azért az egyik első dolgom az volt, hogy lemossam róla a vért, felöltöztessem, majd a bisztró egy tisztább felén leterítsem a pokrócot, és stabil oldalfekvésbe helyezzem. Ha esetleg valaki betévedne, így legalább nem egyből a lányra terelődne a gyanú… Bár azt hiszem, ha magához tér, így is elég kellemetlen beszélgetésnek nézünk elébe. Előkaptam a telefont a zsebemből, majd a névjegyzékből előkerestem Steven számát. Amíg vártam, hogy felvegye, az ajtó felé indultam, hogy kinyissak egy pár ablakot – nem tehetek róla, de szükségem van a friss levegőre. Lehet, hogy orvos vagyok, meg valamilyen szinten hozzászoktam már az ilyenekhez, de ilyen mennyiségben és töménységben azért engem is megvisel a dolog egy kissé. -Steve, te vagy az? Itt Abigail… -kérdeztem rá a biztonság kedvéért, amikor felvette, majd ha bármi megerősítést kapok, már folytatom is komoly hangon- Akármit is csinálsz, hagyd. Ide tudnál jönni a síparadicsomba? Nagyon sürgős, Ashley-ről van szó….. Neeem, amiatt ne aggódj. Elájult, de egyébként úgy tűnik, semmi baja, legalábbis fizikailag. Viszont ez nem mindenkiről mondható el, aki itt volt, amikor a lányod átváltozott… Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de… rendben, akkor itt várlak. Képzelem, milyen ideges lehetsz most, de azért vigyázz magadra, és ne vezess túl gyorsan! Megszakítottam a hívást, majd visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Nem tudom, pontosan mennyi idő, amíg Steven ideér, bár így jobban belegondolva, most már úgy se „rohanunk” sehová. Ash kiütve, a fiú… neki meg már úgy is mindegy. A pulthoz sétáltam és töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd amíg kortyolgattam, átgondoltam, hogy hogyan tovább. Ashleyt át kéne vinnem a rendelőbe, viszont takarítani sem ártana, magára hagyni meg nem akaródzott. És akkor még ott van a többi szemtanú is, akiket elő kéne keríteni egy agymosásra, no meg értesíteni a rendőröket… vagy előbb Williamet? Hála az égnek, korábban sosem nekem kellett az ilyeneket intézni, így nem voltam biztos benne, hogy mégis kiket kéne értesítenem… Reménykedtem, hogy Steve jobban képben van az ilyenekkel. Bár, így végiggondolva, mivel vérfarkas-támadásról van szó, Willnek mindenképp tudnia kell róla, akkor meg inkább tőlem tudja meg első kézből, mint valaki mástól. Gyorsan megejtettem egy hívást neki is, gyorsan vázolva a helyzetet a történtekről (ha épp nem elérhető, akkor hangpostán hagytam üzenetet). Még egyszer végignéztem a termen, majd ha a takarításnak-fertőtlenítésnek-halott-rendbetételnek nem is láttam egyből neki, de a felborongatott székeket, asztalokat azért visszarendeztem, ahol tiszta maradt a terep. A többi meg majd ráér, ha a főnök vagy a rendőrök vagy akinek kell, már megnézte, vagy mást nem ha Ashley-ék már hazamentek. „Jó” kis esti program, nem? Nagytakarítás… Ahogy a pakolással végeztem, ismét a lányhoz mentem, hogy rendben van-e, de még mindig nem mutatta jelét, hogy magához akarna térni. Na mindegy, azért valahogy csak felnyaláboltam, hogy elvonszoljam a rendelőmig, majd a vizsgálóasztalon igazgassam vissza stabil oldalfekvésbe. Az azért mégiscsak kényelmesebb… Miután ezzel is megvoltam, az órára pillantottam. Még biztos beletelik egy kis időbe, amíg Steve ideér, így addig nekiláttam, hogy a saját kis sérüléseimet lefertőtlenítsem meg bekössem.
Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. Szokás szerint mint egy izgatott kisgyerek aki érzi, hogy közeledik a születésnapja, sőt, már csak egy éjszaka választja el tőle, és izgatottságának hála nem tud aludni, csak fekszik az ágyában reményektől, kíváncsiságtól és elégedettségtől csillogó szemekkel, úgy én is így teszek. Az elmúlt száznegyven év alatt volt annyi eszem, hogy semmit ne várjak úgy, mintha dobnák felém, hogy fogjam és vigyem, mivel általában ilyenkor üt be a ménkű. Ennek ellenére csak az járt a fejemben, hogy sikerült az Őslakosok fejével összeegyezteti egy találkozót és már csak egy fél karnyújtás választ el attól, hogy végre otthonra leljek... leljünk. Persze ezek csak a hőn dédelgetett remények. Azt nem tudom, hogy ennek mennyi valóság alapja lesz, de a remény hal meg utoljára, ugyebár. A másik ami komoly fejfájást okoz, az Shannon. Soha nem volt oda az ötletért, hogy a közeljövőben esetlegesen csatlakozzunk egy falkához. Állítása szerint nem kell neki még egy személy, aki kénye kedve szerint parancsolgat neki, elvégre úgy fogja fel, hogy eddig ezt tettem vele. Pedig csak annyit és úgy, amit és ahogy egy teremtő megengedhet magának. Soha nem adtam neki a kelleténél többet, nem ártottam neki úgy, hogy az ne a "kiképzése" egy része legyen. Nem értem mit gondol, hogy az élet mindig fenékig tejfel? Remélem nem fog úgy viselkedni az alfával, mint ahogy az idősebbekkel szokott, mert akkor tényleg szíjat hasítok a hátából. - Ne felejtsd el, nem azért megyünk oda, hogy aztán lejárass, vagy bolondot csinálj belőlem. Nem leszünk jóban, ha elszúrod ezt a lehetőséget. Mert nem lesz több - magyarázom neki határozottan, ellenmondást nem tűrő hangnemben, miközben becsukom magam mögött a kocsi ajtaját, hogy a megbeszélt helyszín felé vegyem az irányt. Majd egy üveg sör, egy kávé mellett megbeszéljük a dolgokat, és remélhetőleg vigyorogva, emelt fővel távozhatunk.
Az elmúlt két hét mind a kettőnket rendesen megedzette. Egy hét külön élésre volt szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk, arra, hogy egyikünk sem lenne képes leélni egy egész életet a másik nélkül. Kettőnk közül ez nagyobb részben inkább rám vall. Ha Wade nem lenne velem már a kezdetektől fogva, akkor már rég a föld alatt rágnák a halott tetememet a kukacok. A múlthéten gazdagabb lettem egy csúúúúnya kis priusszal, de legalább már nem kell attól félnem, hogy Wade soha többet nem jön vissza hozzám. Szavamat adtam neki, hogy ezentúl vissza veszek abból a fene nagy pofámból és mindent úgy fogok csinálni, ahogy Ő mondja. Nem mondom, néha még most is vannak kisebb kilengéseim, de ezeken már soha nem fogok tudni változtatni, mint ahogy az a magamnak megtartott véleményem sem fog egy jó ideig még változni, miszerint fölösleges ez az egész falkás felhajtás. Még mindig nem tartom túl jó ötletnek, hogy mi is betársuljunk a "kenneljükbe", de ha Wadenak ez minden vágya, és ő így határoz, én nem tehetek mást, minthogy szájzárat teszek magamra, eldobom a kulcsát és valahogy megbirkózom a sorsommal. Miután visszajött, az első egy hétben minden este vele aludtam, és még Juanékról is teljesen megfeledkeztem. Iszonyúan be voltam rezelve, hogy ha csak egy percre is félre nézek, akkor végleg le fog lépni, hiába ígértettem meg vele még bent az őrsön ennek az ellenkezőjét. -Már megmondtam ezerszer, hogy meg sem fogok szólalni! - Sóhajtom egy fintorral együtt, és még a szemeimet is kelletlenül megforgatom, ahogy fejemet újra visszadöntöm az ablaküvegnek, és csak figyelem a mellettünk futó tájat, azt ahogy lassan elhagyjuk a belvárost, és rákanyarodunk a Síparadicsomba vezető útra. Innentől már nincs visszaút, és jobb ha elkezdek beletörődni a sorsomba, abba hogy, hogy ezután a mai kis találka után az egész életünk gyökerestül meg fog változni. Szemeimet behunyom egy mély sóhajjal együtt, miközben kezemmel Wade hozzám közelebbre eső praclija felé kezdek el tapogatózni, hogy ujjaimat összefűzhessem az övéivel. Akkora szükségem van most erre -mint ahogy arra az üveg vörösborra is, amit sunyiban hűtöttem be otthon, hogy ha haza érünk, ünnepelhessünk-, mint éhezőnek egy szelet kenyérre.
Randira mentem, szóval illett volna magam szalonképessé tenni. A lábam már helyrejött, csak a karmolásoknak volt még nyoma, de már azok is szépen gyógyultak. Több hónapos hegeknek tűntek, bár ez mit sem változtatott azon, hogy az arcomat keresztbe akkor is öt vágás szelte át, annyi mentségük volt, hogy legalább nem kölcsönöztek már frankeinsteini külsőt... annyira. Egy sóhajjal mondtam le az arcomról még jó pár napra, örüljön a két delikvens, hogy a szemem a helyén, és külsőre már szépek. Az már mellékes, hogy a balra enyhén homályosan láttam, de ez már semmi volt, holdtöltére már teljesen rendbe jövök. Nem cifráztam túl a dolgot: fekete póló, dzseki, bakancs és sötétkék farmer, aztán kutyagolás le a bisztróba. Ó, igen, már tudtam segítség nélkül közlekedni, igazi élmény, én mondom! Ezüst nyaklánc, két gyűrű (egy a bal kisujjamon, egy pedig ugyanezen kezem középső ujján), valamint az elmaradhatatlan öt fülbevaló, én ezzel már teljesnek éreztem a menetfelszerelésem, Victor viszont újabbal akart szadizni, de röviden leállítottam. A friss levegő jól esett, s gyorsan letudtam a távot. A bisztróba lépve biccentettem az éppen pult mögött kiszolgáló farkasnak, majd megindultam a két kóbor felé. Tazanna már említette őket, én meg kíváncsi voltam. Szeretek ismerkedni, na! - Hali! - köszöntem, amint az asztalukhoz értem, de még nem ültem le. - Christopherék, ugye? - kérdeztem, csak a biztonság kedvéért - bár így is tűnt ez inkább kijelentésnek -, a lányról a fiúra pillantva. Ő volt az idősebb, s az energiáikból ítélve a Teremtő, ennek ellenére a kis nőstényt sem hagytam figyelmen kívül. Az is érdekelt, hogy milyen viszonyban álltak, ezt azonban biztos nem fogom megkérdezni, van szemem.
Remélem sikerül elérnem azt, amit akkor vettem tervbe, mikor elindultunk Alaszkába. Akkor még semmit nem tudtam a környékről, nem tudtam, hogy milyen mennyiségben, milyen formában élnek itt farkasok. Az volt a biztos, hogy vannak és ha más nem is, minimum egy falka van. Egy falka, ami talán befogad minket. Aztán ahogy betettük a lábunkat Fairbanks területére, egyik napról a másikra kiderült, hogy nem is egy, de kapásból két falka van, ahova valószínűleg csatlakozni is lehet. Úrrá lett rajtam a bőségzavar, de egy-két találkozás a helyiekkel jót tett az önbizalmamnak, és nem is volt már kérdéses, hogy melyik oldalon szeretném megállni a helyemet, Shannonnal karöltve. Amit Tazannával beszéltünk gyakorlás, további kiképzés, csak még többet adhat annál, ami egy családon belül lehetséges lenne. Annak idején kaptam harci kiképzést jócskán, de az is igaz, hogy ez alatt az egy-két év alatt jócskán eltunyultam, elvégre semmi fenyegetés formával nem kellett megküzdenem. - Azt azért nem mondtam, hogy maradj csendben teljesen. Csak légy kicsit élettel telibb, valamint kevésbé undorodott - veszem le egy pillanatra az útról a tekintetemet, hogy az ő arcát fürkészhessem feleslegesen tekintettel arra, hogy rögtön el is fordul. Mikor megfogja a kezem, én viszonozom azt egészen addig, míg le nem kell parkolnom a járgányt. Alig öt perc múlva már a megbeszélt hely belső terében, egy asztalnál ücsörgünk, s mint akik némasági fogadalmat kötöttek volna, csak nézünk hol egymásra, hol azon személyekre akik itt megfordulnak. - Mr. Northlake - állok fel tiszteletem jeléül, mikor megszólít minket egy férfi - Mi volnánk - biccentek, s bár nem tudom mi náluk a szokás, engem mindig arra tanítottak, hogy ha valakit köszöntünk, az etikett arra szólít fel, hogy fogjunk kezet és mutatkozzunk be. Így kezet nyújtva felé csak remélem, hogy nem néz teljesen hülyének. Ha hasonlóképpen cselekszik, bár biztos tisztában van vele, bemutatkozok. - Wade Christopher... és ő itt a párom, Shannon - mutatok a lány felé, kinek egy pillanatra szemügyre veszem az arcát, s próbálok minden lehetséges érzelmet leolvasni róla. ~ Nyugalom! Csak okosan...~ Szólok Shanhez fejben.
Szinte észre se veszem, hogy mikor állt meg a kocsi. Csak azt tudom, hogy úgy félek és egyben izgulok is, mint még talán soha, vagy ahogy már nagyon régen tettem. Mondjuk akkor, amikor nem éppen önszántamból végeztem az apámmal, de... az a sztori nem éppen idepasszol, és nem akarom egy ilyen -Wade számára fontos-, találka előtt ehhez hasonló múltbéli rémtörténetekkel teletömni a fejem. Amint kiszállunk, és némaságba burkolózva elindulunk a bisztróba, újra késztetést érzek arra, hogy megfogjam Wade kezét, és hogy jóval erősebben nyomorgassam, mint ahogy bent a kocsiban is tettem. Az itt lévő farkasok energiái azonnal megcsapnak, főleg akkor, amikor beérünk és leülünk az egyik félreeső, három személyes asztalhoz. Nem kérdés, hogy ezen az egész helyen csak vérfarkas alkalmazottak vannak. Izzadó tenyereimet olyan erősen dörzsölgetem egymáshoz az asztal alatt, mintha fáznék. Testtartásom feszült, lábaimnak pedig nem sok hiányzik ahhoz, hogy görcsbe ránduljanak, amiért nem engedem őket kényelmesen kinyújtózni magam elé, és inkább tartózkodóan a szék alá húzom mind a kettőt amennyire csak tudom. A pincér kérdésére, miszerint kérünk-e valamit, egyszerűen csak megrázom a fejem. Ha most akárcsak egy korty valamit is le kéne tuszkolni a torkomon, tuti hogy visszaköszönne. Tekintetem csak akkor keresi meg rémülten Wadeét, amikor egy ismeretlen, tiszteletet parancsoló férfi mellénk lép. Tudja a nevünket, ami azt jelenti, hogy őt vártuk. Northlake... Oké, azt hiszem, hogy ezt a nevet sokszor fogom még hallani a közeljövőben, mint ahogy eleinte ő is az enyémet... Oké, tehát semmi "hello vagy szeva', vagy csá b*szdmeg" csak normálisan, úgy ahogy elvárják. Nem sokkal Wade után állok fel én is. Áhá, szóval ezt nevezik tiszteletnek és modoros bemutatkozásnak? -Jó napot! - Azért még van mit csiszolnom a dolgokon, de már egész jól megy! A kezemet mégsem nyújtom felé kézfogásra. Azt mondják, hogy ha izzad, ajánlatos elkerülni a kézfogást. Nem is baj, amúgy sem vagyok az a nagy ismerkedős fajta. ~Egy szavad sem lehet! És... micsoda? Párod? Mikor vállaltuk mi fel ezt nyilvánosan is?~ Nézek rá Wadera jelentőségteljes tekintettel, amikor már visszaültünk, majd tekintetemmel megkeresem a férfit. Azt hiszem, hogy csupa fülek vagyunk.
Kezet fogtam a sráccal, s kapott mellé egy halvány mosolyt is, amolyan árnyalt jelzés gyanánt, hogy régi motorosként bejön az a gesztus a részéről. - Darren Northlake - biccentettem, miután megtudtam a neveket, s kissé felvontam a szemöldököm arra, hogy ők egy pár. Jó, nekem mindig furcsa volt ez, de megszólni vagy kevesebbre tartani ezért senkit nem fogok. - Csüccs vissza! - intettem a székek felé, és én is leültem velük szemben. Lehet, hogy kicsit lehetnék hivatalosabb is, de majd játszom a nagy diplomatát de Lucával szemben, a múltkor már elkönyveltem, hogy a farkasom előtérbe fog kerülni, de ki azért nem fordulok magamból. Mielőtt bármi kezdtünk volna, a magam részéről kértem egy korsó sört, ha ők is ittak, akkor nekik is, amit kértek. - Tazanna említette, hogy érdeklődtök a falka iránt és csatlakoznátok. Nem szépítek, nincs kapacitásunk plusz két éhes szájra, még akkor sem, ha szép szemetek van. - Megkaptam a sört és belekortyoltam. - Ha bekerültök, nyilván élveztek minden előnyt és hátrányt, ami ezzel jár, én pedig vállalom az új tagok rizikóját, de érdekel, hogy ezért cserébe mit tudok adni? Nem csak a hímnek szólt a kérdés, és azzal, hogy a végén Shannonra is ránéztem, reméltem, hogy egyértelmű: az ő szájából akarom a magára vonatkozó választ hallani. Láttam az arckifejezését és biztos voltam benne, hogy a Wade-hez való ragaszkodása ellenére is megvan a saját véleménye, gondolatai. Kíváncsi voltam, mik azok. Abban biztos voltam, hogy Wade beszél, eltökéltnek tűnt, így nem is attól tartottam, hogy ő elhallgatna valamit, a beszédesekkel általában kevesebb a probléma, mint a hallgatagokkal. És mivel mindketten jönnének, így külön-külön is tudnom kell, hogy - csúnyán fogalmazva - jó vásárt csinálok.
Látom a reakcióján, hogy furcsállja, hogy egy párt alkotunk, de felesleges lenne azt mondani, hogy testvérek vagyunk. Valóban annak idején fogadott testvérek voltunk, de már akkor több volt közöttünk, és ezt tagadni se tudnánk mind a mai napig. Nem fogok köntörfalazni, ez van. Intésére vissza is ülünk a helyünkre, s ahogy ő kér magának egy sört, úgy én is jelzem, hogy nem fog egy megártani. Komoly tekintettel figyelem, miközben lassan de biztosan elkezdni felvázolni a helyzetet, én pedig egyetértően biccentek néha-néha egyet. Elhiszem, hogy gondot tud jelenteni kapásból két személy a falkába, de én magam is őszinte leszek... nincs kapacitásuk két éhes szájra? Ha itt ténylegesen a kajáról van szó, akkor azt mi magunk is megtudjuk oldani. Van bőven pénzünk, nem kell sajnálnunk se senkitől. És abban se vagyok eléggé biztos, hogy pont ez lenne a nemleges válasz esetében a tényező. Amint megékeznek az italok, már magamhoz is húzom a sajátomat, s úgy marok rá, mintha az életem múlna rajta. Nem fog megijeszteni, válaszolni fogok neki még akkor is, ha most gondolkodnom kell rajta egy kicsit. Bár, nem! Épp ez az, hogy felesleges gondolkodni, tudom, hogy mit tudok felajánlani. Mit adhatnék én nekik azért, hogy esetleg a falkába kerülhessek? Tárgyi adományok? Hagyjuk már! Ennél sokkal több kell, valami, hogy ha én is alfa lennék - nem, nem leszek az soha! - akkor szükségem lenne rá ahhoz, hogy valakit magam mellé fogadjak. - Nos... - kulcsolom össze magam előtt a kezeimet, és úgy támaszkodok rá az asztalra - ha abból indulok ki, hogy egy alfa mit várhat azoktól, akik már eleve bent vannak a falkában, vagy szimplán szeretnének csatlakozni, akkor én ezeket várnám el. Mivel nem szokásom elárulni senkit, azokat pedig főleg nem, akik a létemhez hozzájárulnak, akkor a hűséget mondanám, a tisztelet mindenképpen megadnám mindenkinek. Alázat is igen fontos lehet. Elkötelezettség? Még szép!... segítség, ha éppen szükség van rá. És akkor ide beletartozik a pénz is, gondolom én - nézek rá határozottan, jelezve, hogy megingathatatlan vagyok a témában, és ha valamit, akkor ezeket látom fairnek. Ezek után pedig hagyom, hogy ő maga döntsön valamint, hogy Shannon is elmondja a saját véleményét, elvégre tőle is ugyan úgy várja.
Kezdőlap
//
