-Rendben, kedves kis nebulóm, akkor majd igyekszem olyan tananyagot összeállítani, ami téged is érdekelhet. –csóváltam meg a fejem. Azt hiszem, ez a kis brain-storming jót tett, már van egy pár ötletem, hogy mikről kéne majd mesélnem a botanikus kertben, szóval azt hiszem, meg lesz a ma esti program – kicsit utána olvasni a dolgoknak, de legalábbis a néhány könyvet előkeríteni hozzá. Kár, hogy még vagy a fele a dobozokban porosodik, mert volt fontosabb dolgom is, mint azokat kipakolni. -Ami azt illeti, szegény postás éppenséggel nő volt, és épp a szomszéd postaládájába próbált begyömöszölni néhány levelet, csak kissé nehezen boldogult, mert előtte valaki már teletömte reklámújságokkal… Tudod, hogy van ez. –próbáltam védeni szerencsétlent, igaz, annyira nem is ismertem, talán jó, ha 3-szor váltottunk szót mióta ideköltöztem. Mindenesetre egy vállvonással lezártam a témát. -Ezt örömmel hallom. Nem tudom, milyen a terep a botanikus kertben, de ha fagy lesz, akkor számítok rád. James megjegyzésére csak halványan elmosolyodok. -Az lehet, s bár egy idő után már egész hozzászokik az ember, eleinte azért elég zavaró volt a dolog, mindig csak bizonygatni, hogy annyira azért te is ember vagy. Na mindegy, a szüleim is jól beleválasztottak, ennél vallásosabb meg babonásabb népet keresve is nehezen találsz. Amúgy ha nagyon fotókat akarsz nézegetni, apám fotós, így akad otthon „pár” albumnyi, igaz azt nem tudom, ezek a bizonyos arcok rajta vannak-e, amire olyan kíváncsi vagy. Ahogy meghallottam, milyen élmény volt számára a mexikói konyha, egyből nevetésben törtem ki, talán még a könnyem is kicsordult egy kicsit. Le is töröltem, ahogy próbáltam felidézni az emlékeimben annak a régi anekdotának a pontos momentumait. -Nem tudod, ismered-e annak a chilifőző versenynek a történetét, amikor van két bíró, a harmadikkal valami történik, és egy civilt kérnek fel helyette. Most pontosan nem emlékszem a teljes sztorira, de a poén az volt, hogy míg a bíróknak meg se kottyant a csípősség, meg írogatták az értékeléseket, addig a harmadik olyan szövegeket lenyomott, meg majd’ meghalt az ételtől. „Ezzel le lehetne szedni a megszáradt festéket az úttestről.”, „Az egyik szememre megvakultam, és a külvilágnak olyan hangja van, mintha minden rohanó vízből állna.”, „Nagyon idegesít, hogy a másik két bíró folyton megkér, fejezzem be a sikoltozást.” meg a többi… No, de ha már megbarátkoztál a csípőssel, az nagyszerű, az indiai konyha sem spórol, ha chiliről van szó. Az, hogy James rögtön szombatra gondolta a főzőcskézést egy kissé meglep, de végül is, miért ne? A pakolás meg a palántázás megvár… -Rendben, de… Előtte nem kéne akkor bevásárolni, vagy valami? –tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. -Üss a szádra! –szóltam rá játékosan Jamesre, amikor lavinát emlegetett, de azért biztos ami biztos, kilestem az ablakon. Hm… azt hiszem, hogy megússzuk a lavinát, igaz, múlt héten már volt olyan, aki nélkül is összehozott egy nyílt törést, elég rondát. Csórikám… Viszont már fel is fel is pattantam a helyemről. Fogtam a tálcát aztán tettem még egy kitérőt az ablak felé, csak hogy biztosra menjek, aztán vissza a konyhába. Mivel már nem emlékeztem rá, melyik csésze kié is volt, így aztán elmostam, törölgettem őket, amíg megmelegedett a kávé. Persze James úgy tűnt, megint jött utánam, legalábbis a hátam mögül megéreztem a farkas-energiáját. Megfordultam, hogy szemtől szembe álljak vele, végigmértem, aztán a mutatóujjamat óvatosan a mellkasához nyomtam, hogy finoman hátrébb „toljam”. Azért legalább két lépés távolság had maradjon már köztünk, ha csak most ismertük meg egymást. Persze, ha nem vette volna a lapot és mozdult hátrébb, akkor arrébb lépek én, ezen ne múljon, ha vette, akkor pedig egy „köszönöm”-öt kapott cserébe.
Kivételesen szótlanul hallgatom, hogy miként védi a postást, aki igazából nő, valamint azt, hogy számít rám, ha esetleg valami baki lenne a botanikus kertben. Igazság szerint fogalmam sincs a terepről, és a legutóbbi látogatásom alkalmával is az üvegházakhoz kellett mennem, ott pedig azért meleg is van, plusz le van kövezve a padló. Újfent felcsillannak a szemeim, amikor azokat a bizonyos fényképeket emlegeti. - Ki nem hagynám! Viccelsz? Minden vágyam, hogy gyerekkori képeket nézzek rólad. Na jó, lehet, hogy most hazudtam, de ennek ellenére szívesen átnyálazom őket. Ilyenkor sajnálom, hogy az én időmben még nem volt fényképezőgép... Bár azt hiszem, hogy az idillikus családi fényképek az én albumomból egészen biztosan kimaradtak volna. Amíg emberként éltem, addig sem volt nálunk rongyrázás, egy hóhércsalád örülhetett, hogy nem gyújtották fel a házát, ami egyébként a városon kívül volt. Ó dehogy, mi nem lakhattunk a normális emberek között, és csak akkor mehettünk közéjük a belvárosba, ha nagyon muszáj volt. Azért az egészen meglep, amilyen nagy hévvel kezd el kacarászni a kajás megszólalásomon. Ettől függetlenül örülök neki és egészen aranyosnak találom, hogy még meg is könnyezte kissé a dolgot. Még ha gyorsan le is törölte őket, azért a sós testnedv aromája megcsapta az orromat, kár lenne tagadni, bár szerintem nem is akarta. De aztán rajtam a sor, hogy úgy nevessek, hogy a szék is megreccsenjen a testem rázkódása alatt. Ezek a mondatok! Ennél már csak akkor lenne sokkal szórakoztatóbb, ha én találom ki őket. - Ehh, na jó... Téged sem kell félteni, azt hiszem! Már ami a mások megnevettetését illeti. Nagyokat lélegezve, kósza sóhajokat hallatva nyugtatom le magam teljesen, miután kihevertem a katarzist. - Mi? Ja... Hát, én megveszem, ami nekem kell, te hozod, ami neked. Megoldjuk! Legyintek egyszerűen a bevásárlásra. Nem kell itt túlspilázni a dolgot. Vagy esetleg a bevásárlást is szervezzük meg közösre? Nos, azért az lehet, hogy így elsőre sok lenne. Még a végén úgy viselkednénk, mint valami elcseszett házaspár. - Excusez-moi! - adom elő színpadiasan, majd rövid szüneteket tartva háromszor is rácsapok egy gyengédet a pici (?) számra. De csak hogy ne érje szó a ház elejét... Amikor viszont újfent barátságos közelségbe érek oda Abie mögé, meglep, hogy hátrafordul és szótlanul "rak" arrébb a mutatóujjával. Egy darabig ellenállok a nyomásnak, aztán megadóan teszek két lépést tőle. - Na! Legalább már hozzám mertél érni. Alakul, alakul... Dörmögöm bele a szobába, aztán ide-oda sétálok, amíg a kávé elkészül. Összetapizom az összes elöl levő műszert, esetleg kisebb dekorációt. Meg kell hagyni, hogy elég otthonos a hely, ahhoz képest, hogy általában senkit nem érdekel a berendezés, akit visítva behoznak ide. Azok inkább meghalni szeretnének, vagy legalábbis elájulni a fájdalomtól, és tökéletesen hidegen hagyja őket, hogy milyen szép festményt aggattak a falra. Viszont a folyamat most kissé hosszadalmasabb, tekintve, hogy Abie még mosogat is, szóval pofátlanul feldobom magam a betegek és haldoklók (muhaha) számára fenntartott ágyikóra. Kezeimet a tarkóm mögé kulcsolom, a lábaimat pedig keresztbe teszem. Ha elkészült idő közben a kávé, nyögve nyújtom előre a kezeimet a Gyógyító felé, kiskutyaszemekkel kisírva, hogy ugyan már hozza ide nekem azt a feketét, ha már olyan szépen kérem nézek. Ha ez megtörténik, akkor felnyomom magam a fekvő helyzetből, begyűröm magam mögé a párnát és felülve dőlök hátra. - Új szintre lépett a kapcsolatunk, kedves nővérke. Ágyba kávé... - vigyorodok el - Nem lesz ennek jó vége. Fűzöm hozzá mellékesen, ha erre lehetőségem van és szeretgetni kezdem az ölemben a csészémet.
-Nagyszerű, most már nyugodtan alszok éjszaka! –vágtam vissza a csipkelődésére, majd legyintettem- De akkor majd megpróbálom nem elfelejteni, hogy keressem meg az albumokat. Amúgy ne aggódj, mondom, nálunk is csak azért van ennyi, mert apámnak ez a hivatása, életcélja, élete nagy szerelme. Amúgy ugyan, azt ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy semmi szép és jó nem történt a gyerekkorodban. Úgy se fogom elhinni. Hihetetlen, hogy milyen ragadós a nevetés. Amikor a kis idézetek hallatán ilyen jókedvre derül, én sem bírom megállni. -Hm, ha ennyire tetszik, akkor majd megpróbálom megkeresni az eredetijét. Amikor néhány éve olvastam, hú… csak oly törölgettem a könnyeimet a nagy nevetéstől. A konyhás problémát egész egyszerűen letudta, én pedig csak megszeppentem vakargatom a tarkómat. Hát ennél azért kicsit bonyolultabb a dolog, részben mert nem tudom, mennyire felszerelt konyhája van, másfelől viszont nem sok kedvem van egy szatyornyi hozzávalóval végigjárni a botanikuskertet… Megfagynak a zöldségek. Na mindegy, mást nem előtte teszek egy kitérőt haza, annyira csak nem lakhatunk messze egymástól, meg falun vagyunk, itt nincsenek is igazán távolságok! Viszont erről jut eszembe egy „fontos” apróság a közös főzőcskézés kapcsán. -Ja igen, és amúgy vegetáriánus vagyok. –tettem hozzá egy angyali mosollyal. Remélem nem akad fenn ezen az icipici tényezőn, ha már farkas. A színészi teljesítményére egy „Koi Baat Nahi!” válasszal legyintek. Ahogy sikerült meghátrálásra kényszerítenem, egy diadalittas mosoly jelent meg az arcomon, a válaszára azonban csak egy szemforgatással válaszoltam és inkább a kávéval foglalkoztam. Ha így folytatja, még pár találkozás, aztán nyaklevest is fog kapni, csak hogy örüljön, hogy hozzáérek. Bár, lehet nem is kell olyan sokáig várnom vele! Ahogy a tálcával a kezemben meglátom, hogy James milyen otthonosan bevackolta magát a vizsgálóasztalra, kis híján leejtem a tálcát, az állam meg valahol a padlón landol, mire észbe kapok. Végül aztán megindulok felé, legyen neki karácsony, meg lássa kivel van dolga. Már épp nyújtanám a csészéjét, ám amikor meghallom a beszólását, s nem elég, hogy a kezem megáll a levegőben, mellé még egyből fülig vörösödök. Mivel James innen még nem érheti el az éltető italt, így azt csak visszateszem a tálcára, majd le a pultra, és én is a fal felé fordulok, amíg valami emberi színem nem lesz. -James… -bököm ki nagy zavaromban. -Ne is próbálkozz az ilyen kiskutyaszemekkel, nálam ez nem működik. –füllentem határozottan- De ha már így kényelembe helyezted magad… Csak nincs valami panaszod? Vannak nagyon jó gyógyteáim, szóval csak egy szavadba kerül és készítek is egy finom cickafarkfű-teát. Esetleg egy szuri? Vagy azzal téged nem lehet ijesztgetni? Csak mert akkor marad a kávéba csempészett hashajtó… –fontam össze magam előtt a kezeimet- Amúgy díjaznám, hogy ha nem sároznád össze a vizsgálóasztalt, így is takarítom eleget. –pillantottam a cipőjéből kiolvadó hóra.
Az egyáltalán nem zavar, hogy vegetáriánus. De azért azt jobb, ha megérti, hogy nekem a fajtámnál fogva eléggé... Nehezen lenne megoldható, hogyha ráállnék a zöldségekre. De nem baj, legfeljebb majd külön serpenyőt használunk a húsnak. Vagy azt megcsinálom előbb, ha nem bírja a szagát. Ha a helyzet megkívánja, valóságos gentleman tudok lenni. Vicces, de Abigailért akkor is megtenném, ha nem lenne csinos nő. Egész egyszerűen azért, mert tetszik a személyisége, és úgy érzem, hogy már előre is megérdemel ennyit, már csak azért is, mert beleférek a napirendjébe. Az kifejezetten tetszik, ahogy zavarba hozom. Bár nem adja oda a kávét és ráadásul még el is fordul, a farkas érzékek elöl nincs menekvés egy ilyen felkészületlen állapotban. Persze, mágiával blokkolhatná a dolgot, de így is tisztán érzem a zavarát. De mivel nem akarom még ennél is jobban kiakasztani egyelőre, így igyekszem megmaradni a szolid és baráti mosolynál, hogy azt lássa, hogyha egyszer visszafordul. - Igeeeen? Kérdezek vissza elnyújtottan, amikor kiejti a száján a nevemet, és már érzem, hogy nem kezdődik jól a dolog. Az oldalamat azonban rettentően fúrja a kíváncsiság, hogy mégis miféle reakciót fogok tudni kicsikarni belőle egy ilyen nagy zavar után - bár az arca már egyáltalán nem vörös. Felnevetek, ahogy sorolja a lehetőségeket. Szurit? Ugyan már, meg se kottyannak egy szuri! Roxan a húsomból vagdal le mindig valamennyit, szóval attól nem félek. Hashajtó? Na jó, az már tényleg egy kicsit sok lenne... - Hogy mi a panaszom? - szélesedik ki a mosolyom, ami már előre sejteti, hogy nem lesz jó vége a dolognak - Fájdalmaim vannak. - közlöm egyszerűen és a két kezemmel a combjaimra csapok - Fene se tudja, lehet, hogy meghúztam kissé a vállamat, de szerintem csak ki kéne masszírozni... Vonok vállat aprón és még fel is szisszenek, mintha valóban fájna. De persze mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Aztán ahogy előhozakodik a cipős témával, egész egyszerűen lerúgom őket. Ilyenkor büszke vagyok a hiúságomra, arra, hogy mindig fürdők és hogy még a zoknim is drágább, mint az átlag. Se lábszag, se kosz, se lyukak az anyagon. - Jó, hát ha inkább a talpamat masszíroznád, azt egyszerűen meg is mondhattad volna, nem kellene a sárra fognod. Fűzöm hozzá játékosan, aztán kivárok. Persze, fantasztikus lenne egy masszáz (mikor nem?), de ezt nyilván nem várom el tőle, csak húzom egy kicsit. A reakcióját még megvárom, addig teljesen komoly képpel "fájlalom" a testem. De után csak végignézek rajta tetőtől talpig, aztán megnyugtatom kissé. - Jó, beérem a kávéval is, Abie... Minél előbb adod oda, annál előbb iszom meg, és te annál előbb szabadulsz. De persze közben mesélned kell még magadról pár könnyfakasztó történetet, már ha nem akarsz kivágni most azonnal. Újfent kiskutyapillantásokat küldök felé és ártatlan, cumisüveget kérő gyermekre emlékeztetve nyúlok ki a csésze felé, leszámítva persze azt az apró különbséget, hogy nincs rajtam pelus, és képes vagyok még az ujjaimmal néhány csalogató mozdulatot tenni.
Á, ilyen piti apróságok miatt nem pajzsozok feleslegesen. Ha nem érezné, akkor is egyértelműen levágná, hogy mi a szitu, arról nem is beszélve, hogy sosem lehet tudni – mi van, ha történik valami olyan a nap hátralevő részében, amihez sokkal nagyobb szükség lesz a mágiámra? Pl. mégiscsak megindul odakint egy lavina? Na ugye, hogy akkor már inkább hasznos dolgokra használjam… Az elnyújtott igen hallatán egyből eleresztek egy mosolyt. Atyaég, mennyit hallotta ezt tőlem drága édesanyám, amíg otthon laktam. Meg mennyire utálta ezt az elnyújtást, pláne, ha még szép lassan fel is vittem a hangsúlyt a szó végére. Persze ahogy meglátom a reakcióját a kérdésemre, már kezd rossz előérzetem lenni, hogy lehet, megint csak magam alatt vágtam a fát? Így aztán veszek egy nagy levegőt, aztán várom, hogy mit kapok vissza. És ahogy hallgatom, úgy szökik fel a szemöldököm, én meg alig bírom visszafojtani a vigyorgást. Persze nem szóltam közbe, csak elnézően vártam, hogy mennyi panasza van szegény betegemnek, néha bólintottam egyet, mint valami anyuka, amikor a kisiskolás gyerkőc meséli lelkesen, hogy mennyi mindent tanultak aznap az iskolában. -Nos, kedves James… Ha legtöbb ember ennyi idősen, mint te, már rég alulról szagolja az ibolyát, vagy tekintve, hogy Alaszkában vagyunk, a hóvirágot. Szóval azt hiszem, semmi meglepő nincs abban, ha fájdalmaid vannak, tudod, korral jár. Amúgy meg sok minden okozhatja, a rossz testtartás, a stressz, szóval lehet, hogy nem ártana átgondolni, hogy nem kéne-e valamit változgatnod az életmódodon. Mögé sétáltam, s ha eddig még nem tornázta volna fel magát ülő helyzetbe, akkor most megkértem rá. Ha már a vállára panaszkodott, akkor elkezdtem a vállait, nyak környékét, lapockáit nyomkodni, végighúztam párszor a kezem az anyagon. Persze ha közben bármi zavarba ejtő megjegyzéssel próbálkozna, csak finoman nyakon csapom, úgy jelzés értékűen, hogy csitt! -Hogy megnézzem, van-e gerincferdülésed, ahhoz fel kéne kelned, de a járásodat tekintve annyira nem vészes a dolog. Csak mindig figyelj oda a helyes tartásra, meg nem görnyedni! Bár lehet, egy gyógytornát nem ártana beiktatnod heti rendszerességgel az életedbe. Tudod, helyes életmód! És ha már masszázs... Az annyira nem is rossz ötlet, elég görcsösek az izmaid. Majd utána érdeklődöm, hogy van-e valami szakember a városban, tudod, olyanok amit a filmekben is mindig emlegetnek, ilyen 2 méter magas NDK-s úszónőre emlékeztető fajta. Na, azok aztán tudják a dolguk! Azzal már sétáltam is tovább a lábai felé. - Ha meg a lábad fáj, akkor irány az ordopédia. Nem lehet, hogy lúdtalpad van? –vetettem is egy gyors pillantást a talpára, ha már így lerúgta a cipőit- Te, ez szinte már gágog… Oké, tudom, farkas vagy, de akkor is, ez is okozhat fájásokat a test többi részén. Nyugi, nem vészes a dolog, kapsz tőlem egy beutalót, veszel egy talpbetétet, mindig hordod, és meglásd, mennyivel jobb lesz! –jegyzem meg mosolyogva. -Még valami? –teszem fel a kérdést, csak hogy tudja, rám mindig, számíthat a bajban, majd ha nincs több kérdése, akkor kap egy buksisimit, fülön ragadom és lerángatom végre a vizsgálóasztalról. -Egyébként nem gondolkoztál még rajta, hogy következőnek egy újabb orvosi diploma helyett a színészettel próbálkozz? –kérdeztem, továbbra sem engedve a fülét, miközben magam után húztam a cipőjéig- Vedd csak vissza nyugodtan, mielőtt még összekoszolnád. Azzal a kávékat visszapakolom a tálcára és visszamegyek a kisasztalhoz, elfoglalva a korábbi helyemet. -Ha kávéval is beéred… -mutatok a másik székre- Ha meg nem, csak szólj, aztán már írom is a beutalókat! Ha James is lesz olyan jó fiú, felveszi a cipőjét és idejön, akkor mosolyogva, egy „parancsolj” kíséretében nyújtom át neki a csészét.
Egy kicsit rossz kölykös mosollyal hallgatom végig, ahogyan anyuci lassan, de biztosan nekiáll diagnosztizálni. Meg kell hagyni, nagyon kedves,törődő és alapos. Szinte már kedvem lenne azonnal valóban betegnek lenni, főleg, miután mögém kerül és itt-ott megnyomkodja "megfáradt" tagjaimat. Milyen jó, hogy mögöttem van és nem látja közben a fejemet, mert szerintem már azért is kiosztaná azt a bizonyos tockost. De így csak élvezem a kezelést és a vizsgálatot, néha azonban szinte már ijedten fordulok hátra, mintha a halálos ítéletemet mondta volna ki egy gerincferdülésen keresztül. - NDK-s úszónőt?! Tudod, van az a vicc, hogy a nővérke körbejár a betegszobában és faggatja a betegeket, hogy kinek mi baja. Az egyiknek a mandulája fáj, azt mondja a nővér:"kivágjuk". A másiknak a lába fáj, arra meg, hogy "levágjuk. A hamradik csak annyit mondd, hogy "nekem a fejem fáj, de már elmúlt". Szóval... Ha ilyen úszónőkkel riogatsz, maradjunk annyiban, hogy nekem is elmúlt. Közlöm vele kissé nevetve. De meg kell hagyni, azért Abie-ban is van kurázsi, már ami a frappáns visszavágásokat illeti, bármennyire is tűnt szendének, és bármennyire könnyen képes voltam zavarba hozni nem is olyan régen. A kérdésére, miszerint van-e még panaszom, csak kissé riadtan rázom meg a fejem, a következő pillanatban meg már azt veszem észre, hogy a Gyógyító a fülembe kapaszkodik és úgy ráncigál el a cipőmig. Ellenkezés gyanánt csak erőtlen "hé-hé-hé"-re futja, egyébként meg vigyorgok, mint a tejbetök. - Ha letéped a fülemet, beperellek zaklatásért! Emelem a plafon felé a mutatóujjamat, hogy még fenyegetőbbnek tűnhessek, de a kérdése kizökkent a komolykodó hangnemből és szinte már bóknak is veszem. - Ó, hát ezt bóknak veszem. Egyébként szakmai ártalom, hogy jól el tudjam adni magam. Te megvennél? Nem kérek sokat, pár teve és a tied vagyok... Amikor elereszt, azért megdörzsölöm az idő közben kipirult fülemet, majd belekezdek a cipőm felvételébe. Milyen kár, pedig kezdtem magam egészen otthon érezni. Utána veszem csak át a kávét és visszatántorgok a székre. Nem mondom, hogy boldog vagyok, hogy megint ott ülhetek a vizsgáló ágyikón való nyújtózkodás helyett, de azzal kell dolgozni, ami jut. - Tökéletes a kávé. - nyugtatom meg már csak azért is, mert nekem ugyan nem kell sehova semmiféle beutaló, főleg nem azok után, ahogyan elképzeltem azokat a bizonyos drabális masszőzöket. Még meg is kell ráznom egy kicsit a fejemet, hogy végre eltüntessem a képet a fejemből. Brr! Inkább felkutatom Abie tekintetét, és azzal szórakoztatom magam. - Megiszom, aztán már itt sem vagyok. Bármennyire is nem látszik, elfoglalt ember vagyok. - nevetek fel kissé. Bár nem szívesen hagynám magára, de tényleg kicsit kezd sok lenni a rendelő és a falkadolog egyszerre. Belekortyolok a kávéba, és ha csak a nő nem töri meg valahogy a csendet, én is inkább csendesen révedek hol rá, hol pedig egy-egy berendezési tárgyra. - Látod, megmondtam, hogy szemtelen fajta vagyok. De szerintem az a legjobb, ha kutyába se veszel, az már Roxannek is bejött, kérdezd meg tőle nyugodtan. Már immúnis a hülyeségeimre. De ha lekötsz az órák alatt, akkor figyelek, ne aggódj! Csak nem akarom, hogy úgy érezd majd, hogy a falnak beszélsz. Legalább is, a mai alkalomból kiindulva. Talán jól esik a lelkének egy kis támogatás, hogy nem mindig vagyok ám ennyire nehéz eset. A továbbiakban igyekszem nem olyan zavarba ejtő tekintettel nézni a Gyógyítóra, meg hát úgy... Viselkedek, na. Azt hiszem, hogy éppen eléggé sikerült bemutatkoznom neki már eddig is, kár lenne átesni a ló túlfelére. Egyelőre!
//Hmm, szerintem lassan zárhatunk itt. Aztán ha van kedv és affinitás, mehetünk kertészkedni, mert az fun! //
-Hm, jó tudni, hogy a hipochondriát is jól gyógyítja, csak az említése is! –jelenik meg egy diadalittas mosoly az arcomon, hogy végre sikerül „megijesztenem” egy kicsit a nagy beteget. Örömmel látom azt is, hogy mintegy varázsütésre, minden további panasz megszűnt, annak ellenére, hogy az előbb egy kisebb „hattyú halálát” előadott itt kinyúlva a vizsgálón. -Ezt a hisztit, komolyan, mint ha az unokahúgom hallanám… Mit parázol, van, másik, nem? Meg amúgy is visszanő… –felelem halál nyugodtan, és még finoman csavarok is egyet a fülén, csak hogy érezze a törődést- Amúgy ne aggódj, ha visszavarrom, holnap estére már semmi nyoma nem marad. Egyébként meg nem vagyok én olyan erős, meg úgy se lenne szívem bántani. A tevés kérdésére egy szemforgatással válaszolok. Ez most komoly? Még el se engedem de már megint kezdi… - Nincs egy tevém se, meg amúgy se hoznám őket ilyen éghajlatra, az állatkínzás lenne. A kiskutyámat meg nem adom. Arra, hogy elégedett a kávéval, elmosolyodok, majd én is kortyolgatom az italom néhány néma percig, amíg el nem fogy, néha szórakozottan meglötykölöm a csészében. Persze csak óvatosan, nehogy kiöntsem. -Igen, elhiszem. Nem tartalak fel, hisz ha itt kávézgatunk, ki fogja megmenteni a világot a pusztulástól? A tanácsai hallatán csak aprókat bólintok, jelezve, hogy vettem az adást. - Lekötni? Majd körbenézek otthon, a költözésből még maradt pár köteg zsinór, csak a festés miatt elpakoltam valahová. De akkor majd megkeresem. Na de komolyra fordítva a szót, ha ettől nem szemtelenkedsz többet-jobban, akkor valahogy csak megbirkózok a feladattal, vagy ha nem, akkor tényleg marad Roxan verziója. –próbálom megnyugtatni. Mondjuk kezdek gyanakodni, hogy ha ennyiszer előhozza a témát, meg ilyen büszke a szemtelenségére, akkor sanszos, hogy tényleg lesz még rosszabb a helyzet, és a mai csak egy kis ízelítő volt. Mindegy is, legalább szokom a gyűrődést. Kedves tőle, hogy ennyit figyelmeztet előtte… lehet, hogy az órára majd valami nyugiteát főzök? Még alszok rá egyet. Ahogy megiszom az utolsó korty kávémat is, az üres csészét visszarakom a tálcára, majd hátradőlve várom, hogy hogyan tovább. Van még valami kérdése? Esetleg panasza? Mert ha nincs, akkor átveszem a szót. -Akkor most szombat. Tekintve, hogy hétvége, mit szólsz egy reggel 9 órás kezdéshez? Az nem túl korai, és olyankor még forgalom se nagyon van, úgyhogy az odajutás se okoz gondot. Találkozzunk a bejáratnál, és valami füzetet meg írószert majd ne felejts el hozni, hogy tudj jegyzetelni. És mielőtt megkérdeznéd, igen, később kikérdezek mindent, ha már tanulunk, akkor eredménye is legyen a dolognak. Esetleg ha gondolod, fényképezőgépet is hozhatsz, ha készítesz pár képet, az később nagy segítség a növényfelismerésnél, tanulásnál. Bár, ha inkább rajzolgatnád őket, akkor nekem úgy is jó. Hm, még valami? Ja igen, öltözz melegen, de azt már megbeszéltük korábban. Hm, azt hiszem, akkor erről hirtelen ennyit. Van bármi kérdésed?
//Részemről rendben Akkor kezdhetjük a búcsúzkodást, ha már külön szóltál, hogy nehogy 1 reaggal lerázzalak//
Azért szomorúan biggyesztem le a számat, amikor az unokahúgához hasonlít. Akkor pedig még szomorúbb leszek, amikor közli, hogy amúgy nem tart tevét, de még egy kiskutyára sem cserélne be. Jó, hát újfent eljátszhatnám a hattyú halálát, sérült egómat a sárba csapkodva, de inkább nem teszem. Csak felveszek egy, a kiskutyájához hasonló tekintet és ezzel együtt tűnök el a koffeinbomba mögött. - Abigail, figyelmeztetlek... - nézek rá komolyan és összeszűkült szemekkel - Ha ilyen kontextusba emeled a lekötés fogalmát, a végén még bátorításnak veszem, aztán még Roxan is kevés lesz. Pár másodpercig még fenntartom a halálosan komoly,szinte fenyegető arcomat, aztán úgy illan el és vált át természetes üdeségbe, mintha soha nem is lett volna ott. Ennek ellenére valljuk be, hogy ezt most nem én kezdtem, csak hát ki lenne olyan hülye, hogy egy ilyen magas labdát hagy elpattogni? Én biztosan nem. Akkor már valami nagy baj lenne odabent. Meg lent. Sóhajtva, de türelmesen hallgatom az instrukciókat. Mondanám, hogy ennyire azért ne nézzen kezdőnek, de inkább hallgatok. Valahogy csak sikerült néhány köteg diplomát összeharácsolnom magamnak, néhány növénnyel igazán nem lesz gondom. De majd úgy fogok kinézni, mint egy kisdiák, hátizsákkal,almával, szendviccsel, szívószálas üdítővel, fényképezővel és notesszel. Tiszta sor. Ja és még esőkabátot is viszek, mert anyu úgysem enged el anélkül. - Ne tessék aggódni, ott leszek kilenckor és teljesítek minden feltételt az óra elkezdéséhez. - nyugtatom meg bólintva aztán kiiszom a kávét. Visszateszem a csészét a tálcára és öreges sóhajjal tolom fel magam, majd lépek Abi felé. - Nade. Ahogy már említetted, meg kell mentenem a világot. Vezetem fel félmosollyal a köszönést és megindulok az ajtó felé abban a reményben, hogy a Gyógyító kikísér legalább a küszöbig. Ha nem, akkor kénytelen leszek én visszamenni hozzá... - El sem tudom mondani, micsoda öröm és megtiszteltetés volt megismerkedni Önnel, Miss Cross... - lépek oda, s bár a hanglejtésem és a szóhasználatom merőben színpadiasnak és mesterkéltnek hathat, valójában csak a brit múltam egy szeletét elevenítem fel így 2013-ban is - Bízom benne, hogy a szombati találka alkalmával megtapasztalja, hogy érdemes vagyok arra, hogy a tanítványa legyek. Kissé megdöntöm a törzsem, a jobbommal az övé felé nyúlok,s végig tartva a szemkontaktust, apró kézcsókot lehelek a nő kézfejére. Még ott tartom az ajkam előtt, amikor néhány pillanattal később gyorsan és szinte észrevétlenül kacsintok rá a Abie-ra, a mosolyom pedig egészen szélesre húzódik. Felegyenesedek és kifordulok az ajtón. Vissza se nézve azért még elkiáltom magam. - Ne késs el! Vigyorgok, de ezt ő már nem láthatja. Mit ne mondjak, piszkosul fog hiányozni Maggie sajátos törődése, ennek ellenére egy részem most piszok hálás azért, hogy új Mentorhoz kerültem.
-Kshama, James-ji! –érintettem meg a fülcimpáimat bűnbánatom jeléül, mielőtt még rosszra gondolna. Az arcomon csak egy halvány mosoly, mellé bocsánatkérő tekintet egészen addig, amíg nem változtat ő is azon a komoly tekintetén. James sóhajtozása különösebben nem zavar, miközben magyarázok. Vagyis… na jó, egy kicsit talán, de inkább elmondom, amit tudnia kell, ne utána legyen félreértés meg veszekedés emiatt. -Rendben, örömmel hallom, és várni foglak. –biccentek a szavaira, majd ahogy indulni készül, én is felpattanok a helyemről, hogy kikísérjem. Nem csak a rendelő ajtajáig, hanem a főbejáratig. A rendelő úgy is a síparadicsom földszintjén lett berendezve, mert hát szegény „félholt túlélőknek” meg gipszelt lábú „menekülteknek” ne kelljen még lépcsőzni is a sok szenvedés mellé. Másrészt viszont egész nap kb. semmi mozgás nem volt, így nem hinném, ebben a 2 percben akarna valaki betörni, meg hát ennyi mozgás nekem sem árt, így aztán a vállamra kanyarítok egy kendőt és már sietek is a férfi után. A főbejáratnál aztán felé fordulva épp búcsúznék tőle, amikor meghallom a szavait. Elsőre egy kicsit meglep a stílusa, de aztán csak mosolyogva válaszolok neki, igaz, teljesen hétköznapi hangnemben: -Enyém a megtiszteltetés, Mr. Howard! Remélem, hogy a szombati találkánk során sikerül felkeltenem az érdeklődését Földünk csodálatos növényvilága iránt, s örömét fogja lelni az új tudásban megszerzésében. –biccentettem a szavaira, s már épp azon töprengtem, hogy milyen ide illő, frappáns szavakkal tudnám útjára engedni, esetleg valami ősi indiai bölcsesség, ám amikor megfogta a kezem és egy kézcsókkal búcsúzott, egy kissé lefagytam. Na jó, lehet, hogy nem ez a megfelelő kifejezés, viszont mindenképp sikerült meglepnie vele. Pláne, hogy napjainkban szinte csak a filmekben találkozni ezzel a fajta búcsúzással, Indiában meg… tudtommal sosem volt szokás, így aztán kissé idegen volt az egész, én pedig csak sután álltam, hogy ilyenkor vajon mi a teendő. Amikor még egy gyors kacsintást is kapok mellé, csak tovább romlott a helyzet, ahogy seperc alatt elvörösödtem, de úgy látszik, ennyi volt. James úgy döntött, nem kínoz tovább azzal, hogy nézi, ahogy égetem magam, így amikor távozóra fogja, csak megkönnyebbülten felsóhajtok. Jesszus, lehet, hogy nehezebb lesz ez az egész mentorosdi vele, mint sejtettem? -Ne aggódj, nem fogok! –motyogom magam elé mosolyogva, mert csak nem fogok már én is nekiállni kiabálni, s bár épp nem figyel, azért még integetek neki egyet búcsúzásképp, mielőtt szorosabbra vonom magam körül a kendőmet és visszasétálok a rendelőmbe, hogy egy újabb kör mosogatással nézzek szembe, majd folytassam az olvasgatást.
Furcsa belegondolni, de éppen aludtam, amikor a hívás érkezett. Még félálomban tapogatóztam a telefon után, próbáltam megtalálni, hátha nem kapcsol ki azelőtt, hogy föl tudnám venni. Végül rácsapok, és magamhoz emelem. Nem értem, miért telefonál Abigail. Talán elfelejtett valamit, vagy csak a festés miatt szól… Inkább fölveszem, nem találgatok tovább. Attól, amit hallok, máris eltűnik a fáradtság a tekintetemből. – Adj tizenöt percet, és ott vagyok – mondom, és már ugrok is ki az ágyból. Úgy rángatom magamra az első nadrágot, amit találok, hogy közben már dübörgök is lefelé a lépcsőn. Fölkapok egy pólót a kanapéról, ahová még éjszaka dobtam. Már akkor aggódtam, hogy merre járhat a lány, de bíztam abban, hogy Darren annyira kimerítette, hogy ott aludt. Tudnom kellett volna, hogy valami baj van, hiszen normális esetben küldött volna SMS-t. Istenem, mekkora barom voltam. Nem kímélem a kocsit. Legalább a megengedett sebesség kétszeresével hajtok, és még ezt is lassúnak érzem. Útközben majdnem elgázolok egy macskát, és egészen biztos vagyok benne, hogy megöltem egy mókust, de nem törődök velük. „Viszont ez nem mindenkiről mondható el, aki itt volt, amikor a lányod átváltozott…” Ettől féltem a kezdetekből fogva. Ash bántott valakit. Valószínűleg nem akarattal tette, sőt… DE ha megtalálom azt, aki felelős érte, hát az biztos nem teszi zsebre, amit ezért kap. Duplán, ha az a hülye Sam vagy Jamie volt az. Az a kis idióta folyamatosan kikezdi a lányt, hát most meg is lett az eredménye. Egyszer kapjam csak a kezeim közé… Mintegy tíz perc alatt tudom le a távot, de nem irigylem magam azért a vezetésért. Soha újra… A nagy részére így sem emlékszem. Szétfeszít az ideg belülről, és iszonyodva nézek körbe. Nem látok semmi különöset, csak pár ténfergő embert, akik éppen nem tudják, hová tegyék a történteket. A bisztró mellett elhaladva belesek az ablakon, és elfordítom a tekintetem. Egy kibelezett embert látok a padlón feküdni… Te jóságos isten. Bárki takarít, rettenetesen sok dolga lesz. Nem maradok itt, rohanok tovább a következő helyre, az elsősegély-állomásra. Mindenféle teketóriázás nélkül nyitok be, és azonnal Ashhez rohanok. Előbb megbizonyosodom arról, hogy magánál van, és csak azután fordulok Abbie felé. Fáradtnak tűnik, és több, kisebb sebet is szerzett. Mégsem kezdhetem el őt pátyolgatni, miközben az unokahúgom ott fekszik, és megölt legalább egy embert… – Mi történt? – kérdezem, és még csak nem is gondolok arra, miként festhetek az öltönynadrágban, a felemás alkalmi cipőben meg egy kinyúlt pólóban. Aggódó pillantást vetek az eszméletlen lány felé, kezem az övére csúszik, hogyha felkelne, akkor egyből tudja, hogy itt vagyok, és minden rendben lesz. Legalábbis nagyon remélem, de nem vagyok biztos benne. Mi romolhatott el ennyire?
Szerencsére nem volt semmi komolyabb sérülésem, a meglévő kisebb sebeket meg nem tartott sokáig lekezelni. Ahogy végeztem, az órára pillantottam. Steve 15 percet mondott, akkor még van egy kis idő… Mivel Ashley még nem adta jelét annak, hogy fel akarna ébredni, így elővettem a telefonomat, és lerendeztem még egy gyors telefonhívást. Pár perccel később alig nyomtam ki a hívást, már csapódott is ki az ajtó, hogy Steve viharozzon be a szobába, mint valami kisebb hurrikán. Ahogy a lány felé sietett, egy szót se szóltam, csak nekidőltem a pultnak, a telefont ismét a zsebembe süllyesztve, s vártam. Önkéntelenül is újra az óra felé kalandozott a tekintetem, és azt kell mondjam, tényleg sikerült betartania az időt, sőt, talán még hamarabb is ideért. Vagy ilyen közel laknak, vagy ha nem, akkor képzelem, hogy siethetett… Hm… Azt hiszem, az utóbbi, legalábbis a kinézetéből ítélve. Persze engem aztán nem zavar az öltözéke, a lényeg, hogy itt van. A kérdését hallva közelebb léptem a vizsgálóasztalon fekvő lányhoz, és az arcát kezdtem figyelni, van-e valami változás. Nem tehetek róla, bár aggódtam érte, és vártam, hogy magához térjen, mégis, most úgy akartam beszélni Stevennel, hogy ne legyen fültanúja. Már csak a saját érdekében is, nem ismerem annyira, hogy tudjam, mire hogy reagál, vagy mennyire viseli meg. Már csak ezért is. -Röviden annyi, amit a telefonban is említettem. –kezdtek bele, majd sóhajtok egyet, mielőtt belevágnék a „teljes” verzióba- Nem sokkal azelőtt kezdődött az egész, hogy hívtalak, szerintem egy negyed óra sem telt el addig. Épp a büfében voltam, akár csak Ashley, néhány dolgozó és civil, és úgy tűnt, hogy minden rendben. Igaz, a lányod kissé megszeppentnek tűnt, de egyébként semmi extra. Utána az egyik pillanatról a másikra felkiáltott, átváltozott, és már rá is vetette magát a legközelebbi emberre. Nem tudom, benéztél-e idefelé jövet a büfébe… -mutatok a kezemmel abba az irányba, amerre kb. lehet- Ha nem, akkor esetleg vess rá egy pillantást, csak hogy képben legyél. Mondanom se kell, innentől kezdve kitört a pánik, az emberek össze-vissza rohangáltak, Ashley meg mint akinek vörös ködbe borult az agya, csak támadta mindig a legközelebbi mozgó célpontot. A gáz csak az volt, hogy az, ami elvette az eszét, ránk, őrzőkre is hatással volt valamilyen szinten, legalábbis alig volt olyan varázslat, amit tudtam használni, a többség egyáltalán nem „működött”. Furcsa… Azóta nem próbálkoztam újra. Te nem tapasztaltál valami furcsát, mielőtt hívtalak? Lehet, hogy a Vörös Hold hatása… Na mindegy, ez ráér később is. Ashley-hez visszatérve, a bénítás hála az égieknek, működött, így másban már nem tudott kárt tenni. Ám semmire sem reagált, hiába próbálkoztam meg beszéltem hozzá, csak továbbra is támadt volna, ha tud. Aztán pár perccel később, minden előzmény nélkül, egyszer csak visszaváltozott és elájult. Ahogy gyorsan megvizsgáltam úgy tűnt, hogy rendben van, így áthoztam ide, meg elkezdtem rom- eltakarítani egy kicsit, bár még mindig bőven van mit tenni. Nagyjából ennyi. Esetleg van valami más kérdésed a történtek kapcsán? Ha esetleg szeretnéd látni, hogy hogy is kezdődött az egész, akkor... –intettem a tekintetemmel bisztró irányába, hisz van nekünk az ilyen helyzetekre egy varázslatunk. Mindenesetre hagytam némi gondolkozási időt a férfinak, had emésztgesse magában a történteket. Elég tömény így estére, tudom… Viszont még korán sincs vége, és addig biztosan nem lesz ma alvás, amíg ezt az egész helyzetet el nem rendezzük. -Steve? –szólítom meg óvatosan néhány perc hallgatás után, hacsak ő nem töri meg a csendet korábban. A hangom halk és komoly, és tudom, hogy egy nem túl kellemes beszélgetésnek nézünk elébe, de előbb vagy utóbb át kell esni rajta. -Akármi is hatott rá, vagy vette át az irányítást a lányod elméje felett, az nem változtat a tényen, hogy megölt valakit. Egy kis időre ismét elhallgattam, amíg átgondolom, hogy mégis hogyan folytassam? Ha Steve korábban tényleg a CIA-nak dolgozott, ahogy azt korábban említette, akkor gondolom őt nem vágja a földhöz egy ember halála, viszont másfelől, most a lánya volt az elkövető, aki gondolom (de legalábbis nagyon remélem, hogy) nem ebben nőtt fel. És elvenni valaki életét, pláne első alkalommal, valljuk be, nem kis lelki teher. Mi több, ezt vérfarkasként tette, ez pedig már kapásból szélesebb kört érint. És akkor az elhunyt hozzátartozóiról ne is beszéljünk… -Beszéltem a Protektorral, a szemtanúk emlékeit egyértelműen törölni kell… csak reménykedek, hogy a közelben maradtak… A holttestet pedig át kell vinnünk az Egyetemre, a többit majd ott eldöntik, hogy mi legyen vele. Remélem, elég nagy a csomagtartód, mert most kivételesen nem szeretnék buszozni… Egyébként.. van valami elképzelésed, hogy Ashley hogy fog reagálni, ha felébred? Ja és jut eszembe, ha rosszul érzed magad, vagy kérsz valamit, csak szólj… szőlőcukor, víz, tea, nyugtató… Csak mert kissé sápadtnak tűnsz. -szabadkoztam, még csak az hiányzik, hogy ő is kidőljön itt a nagy stressztől.
Hallgatom, ahogy a történteket meséli, és közben próbálok nem feldühödni. Főleg azért, mert ennek a dühnek nincs fókusza, és úgy veszélyes, sőt, mi több, balga dolog lenne tőlem. Kit hibáztassak? Darrent, amiért rohadtul nem volt itt, a kölyke mellett, amikor szükség lett volna rá? Vagy magamat, amiért elengedtem ma este? Nem tudhattam előre, mi fog történni, persze, de sejtenem kellett volna, valami apró megérzést érezhettem volna, vagy valamit… Így azonban csak még kínzóbb az egész eseménysor, főleg annak végkimenetele. Egy ember meghalt, ráadásul Ashley keze által. vagy éppenséggel karmai által, hiszen nem emberi alakban tette, amitől csak még rosszabbá válik minden. A rendőröket még el tudnám intézni valami módon. Az Őrzők… Ők már más tészta. – Láttam a helyet – feleltem csöndesen. próbálom nem kimutatni, milyen irtózatos küzdelmet vívok magamban, de a szemem így is olyan, mint egy űzött vadé. Nem tudom, mihez kezdjek. A „Miként neveljünk tinédzser gyermeket” című örökzöld oktatókönyv nem írta meg, mihez kezdjek, ha a lány széttépne valakit. – És hidd el, ezernyi kérdésem van, de nem tudom, melyikre tudnál felelni. Kedvem lenne megmondani neki, hogy nem tudom, mihez kezdhetnék, de csak szorítom Ash kis kezét, és próbálok kitalálni valamit. Ezt nem lehet eltussolni, nem lehet megmásítani a jelentéseket, és a kenőpénz sem segít azon, hogy tovatűnjön a probléma. Ráadásul nem tudom, mi vette el az eszét, de ha felébred, és emlékszik az egészre… Te jóságos isten, annak nem lesz szép vége. – Tudom – sóhajtok lemondóan. – De te nem ismered őt. Ő sohasem… Nem tenne ilyet. Szándékosan biztosan nem. Kell, hogy legyen valami ésszerű magyarázat mindarra, ami történt. Csak még meg kell találnunk, mielőtt feltételezésekbe bocsátkoznánk. Amikor a teendőkről beszél, egyetértően bólogatok. Igen, ez így mind igaz. és szerencsére nem tesz semmi olyan kijelentést, amivel Ash bűnösségére utalna, mert lehet, hogy ebben a pillanatban nem állnék jót magamért. Hiába kedvelem Abbie-t, de Ash… Ő más. Ő a családom tagja, sőt, az egyetlen olyan emberi lény, akit még családtagnak nevezhetek. Nekem csak ő maradt meg, és nem számít, mit tett akaratlanul, vagy készakarva, nem mondok le róla. – Ha ő nem beszél róla, akkor nem említjük, rendben? – nézek rá. – Mert már a farkassá válás is éppen eléggé megviselte, egy ilyen… Ez az őrületbe kergetné. És mit mondott a Protektor? Nekünk kell elintéznünk a takarítást, vagy kiküld valakiket? És a kocsimat természetesen használhatjuk, de akkor siessünk, azelőtt kell elvinni a holttestet, mielőtt valaki magához térne, mert ha hívják a rendőröket, igen kellemetlen kérdések elé nézünk mindannyian. Rettenetesen tettrekésznek hangzok, de még mindig nem mozdulok meg. Meg kell emésztenem mindazt, ami történt, ráadásul nem vagyok hajlandó tágítani Ash mellől, amit föl nem ébred. Nem hagyhatom, hogy valami baja essen, ismét. Már azt sem fogom megbocsátani magamnak egyhamar.
Arra, hogy látta a helyet, csak szótlanul bólintok. Oké, legalább akkor most már mondhatni „teljesen” képben van, hogy mi a helyzet. -Ha gondolod, tehetsz egy próbát és felteheted őket, aztán utána majd meglátjuk, mennyivel vagyunk előrébb. Én nem fogok a fejedben „turkálni”, részben mert nem szeretek, részben meg abban sem vagyok már biztos, hogy menne, a korábbiak után… -sóhajtottam keserűen. Na igen, ami Ash agyát megborította, valószínűleg nálam is bezavarhatott, hogy nem tudtam a varázslatokat használni. Akkor lehet, hogy azt az egy embert is sikerült volna megmenteni, legalábbis szeretném azt hinni, hogy megakadályozhattam volna a dolgot. Pedig valószínűleg nem, hisz túl közel állt Ashleyhez, és túl gyorsan történt minden. -Tudom. –feleltem én is a szavai hallatán, kb. az összes megjegyzésére. Tudom, hogy nem ismerem a lányt, és azt is, hogy valószínűleg nem tenne ilyet magától. Mégis, ki lenne az, aki csak így ész nélkül gyilkol? Ennyi idősen? Ez nem normális… -Ne aggódj, Steve, biztosan meg is fogjuk találni, csak egy kis időre van szükség. -szorítottam meg egy pár pillanatra a kezét biztatóan, hogy tudja, nem egyedül kell végigcsinálnia ezt az egészet. Azt már fél sikernek könyvelem el, hogy a férfi egyet ért velem a teendőket illetően, azonban úgy tűnik, őt is eléggé felzaklatták a történtek. Csak nézem őket, ahogy Ashley kezét szorongatja, várva, hogy mikor tér magához. Az órára pillantok, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy a lány visszaváltozott, meg megérkezett az „erősítés”, ám ahogy meghallom Steven szavait, kissé furcsállva nézek rá. Oké… először bennem is felmerült az az ötlet, hogy esetleg a lány emlékeit is ki kéne törölni, de… elég gyorsan elvetettem magamban ezt a verziót. -Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? –kérdezem csendesen- Úgy értem, hogy tudom, hogy nem könnyű elfogadni, ha megöltél valakit és még csak nem is emlékszel rá, de… Steve, az eset megtörtént, előbb vagy utóbb úgy is visszahallaná másoktól a dolgot, ebben biztos vagyok. Nem lenne jobb, ha inkább tőled vagy tőlem tudná meg, ahelyett, hogy csak másoktól elcsípett fél mondatok alapján találgat, meg próbálja összerakni, hogy mi történt? Utána meg az lenne a baj, hogy miért titkoltuk el előle? Oké, tudom, hogy így sokkal nagyobb trauma eleinte, de idővel úgy is lecsillapodna, ahogy lassan feldolgozza magában a történteket. –kérdeztem komolyan- Egyébként ha felébred, úgy is érezni fogja a vérszagot, még ha fel is takarítunk addig… Ha gondolod, akkor felvállalom a „rossz hír hozó” szerepét, ne nektek menjen rá a jó családi kapcsolatot, és az úgy sem valószínű, hogy mi olyan sokat találkoznánk a közeljövőben. –ajánlom fel, hagyva egy kis időt, hogy átgondolja, aztán folytatom is- De ha még ezek után is úgy gondolod, hogy jobb, ha elhallgatjuk előle a dolgot, akkor elfogadom a döntésedet. Te vagy az apja, jobban is ismered mint én, én csak azt tudom, hogy a helyében engem jobban kiborítana, ha egy ilyet eltitkolnának előlem. Arrébb sétálok a vizsgálóasztaltól, egy kisebb kört leírva a rendelőben, mielőtt Steve felé fordulva folytatnám: -Ez jó kérdés… Nem is kérdeztem tőle, de… Figyelj! Ashley még nem tért magához, és szerintem még egy darabig nem is fog. Elég megterhelő fizikailag ilyen rövid időn belül átváltozni, majd vissza, pláne egy ilyen fiatal lány számára. Mit szólsz ahhoz, ha addig átállnál a hátsó bejárathoz, bepakoljuk a holttestet és gyorsan töröljük a szemtanúk emlékeit? Remélem, azzal nem lesz semmi gondom… Utána meg amíg Ashley mellett vagy, én elintézem a telefonhívást, hátha megússzuk a takarítást. Őszintén, ha nagyon muszáj, megcsinálom, de nem sok kedvem lenne hozzá… Nos, mit szólsz hozzá? –tettem fel a költői kérdést, mert inkább „programterv” volt, mintsem kérdés, lévén, hogy egyedül elég bajosan, szerencsétlenkedve tudnám ezeket megcsinálni nélküle. Szóval reménykedek benne, hogy összekapja magát, és akármennyire is aggódik a lányért, egy pár percre magára hagyja. Egyelőre csak várok, hogy mit reagál, vagy felel, aztán utána majd elválik, hogyan tovább. Képzelem, mennyire nehéz lehet most neki ez az egész helyzet, így aztán nem igazán akarom feleslegesen sürgetni, vagy ugráltatni, bár úgy tűnik, ma estére nekem maradt az „irányítós” szerep, aki tartja a frontot.
*Mély, kavargó és forró sötétség az, mely körül ölel. Nem látok, nem hallok és ez így jó. Végre pihenhetek, nem gyötörnek álmaim, Darren sárga szemei, fogai éles metszése, a fék nyikorgó hangja… Semmi nem létezett csak a pihentető „álom”. Nem akartam ébredni, talán most először pihenhetem ki magam mióta farkas vagyok. Így hét csak elmerültem ebben a semmiben. Ez volt a valódi csend, az, melyet akartam már egy ideje de a farkasom sosem hagyott nyugtom. Vagy hallottam mindent, vagy Ő maga morgott nekem egy kört. Meg kell hagyni, ezekből érdekes önmagammal való beszélgetéseim szoktak lenni. Tekintve, hogy az a kis dög még válaszolni is lusta vagy morog, vagy dacosan hátat fordít bennem. Hát ki érti ezeket a semmit mondó jeleket? Én tuti nem… de idővel kezdtem rájönni, hogy valami nem stimm. Még mindig nem kínoznak az álmaim és ez furcsa. Eleddig, az elmúlt hónapokban végig ezekkel keltem, feküdtem és töltöttem az éjszakát. Most meg sehol semmi. Hmmm… Na jó, ideje ébredni. Hallottam halk szófoszlányokat, vagyis inkább hangokat. Grr… már megint az a nő aaa… akárhonnan, ahol forró csokit akartam inni. Idegesítő hangja van, de azt hiszem ezt már mondtam. De hé… mit keres Darren lakásában vagy nálunk? Jajj ne… valamelyik összeszedte? Kérlek ne… ez legyen az opció. Na de, lábam meg van… és mozog is, bár fáj… a kezeim is rendben, de ez is fáj. Akkor pislogjunk egy kicsit… na ez még nem megy, a fejem tuti a helyén, mert akkor nem tudnám már ezeket végig gondolni. Na még egyszer… s lőn világosság. A francba… ez vakít. Nyöszörögve hunytam vissza a szemem és már hallottam is a sietős lépteket megállapodni az ágyam mellett. Ash, Ash… hallom a kétségbe esett hangot. Hát nem látja ez a dinnye, hogy én vagyok az és itt vagyok, csak épp még megszólalni nem bírok? Szomjas vagyok… de az előbb ittam. Elaludtam volna az asztalnál? Nem, azt nem hiszem, nem voltam (annyira) fáradt, pláne nem, hogy emberek közt térjek nyugovóra. Na még egyszer… Óvatosabban és lassabban nyitottam ki a szemem, és szemöldököm összeszaladt ezernyi ráncot rajzolva a homlokomra. Ahogy sikerült nyitva tartanom, még csak alig mértem fel a helyet, vagy vettem észre Stevent mikor a gyomrom dobot egy hátast egyenesen előre. Én meg már fordultam is ki oldalra, hogy megmutassam mit ettem vacsorára. Darren isteni rántottát csinál, milyen kár, hogy nem volt otthon és így a szendvicsem adtam vissza. * - Nem voltam vadászni… - Szólaltam meg reszelős hangon, ahogy tekintetem észrevette a padlón – és jobb esetben csak ott, már ha Steven vagy a nő elugrott és nem kapta telibe – a hús cafatokat, melyek szinte meg sem voltak rágva. Nesze neked emésztés… van valami emésztést elősegítő bogyó farkasoknak, ami lebontja az állatok, nyers húsát is? A gondolataim pörögtek miközben már a múlt heti kajám is kiadtam. De a lényeg, hogy mikor már nem birizgálta semmi a pocakom, visszahanyatlottam erőtlenül, ami nagyon egy ágynak tűnt.* - Mért vagyok az orvosiban… vagyis… egyáltalán hol vagyok, ez nem a farkaslak!? * Ingattam meg a fejem és nekem aztán mindegy volt, hogy ki válaszol, csak valaki tegye meg. Jobb kezem megemeltem és furcsa volt… az egy dolog, hogy izomlázam van, ez nem csoda az én edzéseim mellett. De…* - Hol a láncom? Hol van a mama lánca? * Kaptam körbe a tekintetem és bár szédelegve, de felültem az ágyon, hogy megkeresem, de csak eddig jutottam még akkor is, ha valaki megpróbált visszadönteni. Na nem, nem henyerészünk még nincs meg a mami lánca. * - Aludtam és nem voltak rémálmaim… * Vigyorogtam szélesen Stevenre. Első alkalom kérem szépen, tuti, hogy aludtam emlékszem arra a nyugtató sötétségre. De hogy nincsenek az álmaim… ez valami csoda számba ment, Legalábbis nekem. S zöld iriszeim kissé könnyesen – a hányástól - de mégis boldogan csillogtak, az örömtől. * - Jajj bocsánat… már megint bunkó vagyok. Asley McLoyd… ennek a töknek az unokahúga vagyis már a lánya. De hívjon csak Ashnek. * Nyújtottam a kezem vidáman a nőnek.* És kérhetnék egy pohár vizet… gondolom, fogkefét hiába kunyerálnék. * Húztam el a szám bocsánat kérőn.*
Reméltem, hogy nem kér meg rá, de ha ennyire akarja, akkor fölteszem azokat a kérdéseket. Tudom, hogy nem fog tudni választ adni rá, de annyit tényleg megtehetek, hogy megkérdezem. Nagy baj csak nem lehet belőle. Egyébként is, a válasza alapján talán kapaszkodhatok az utolsó szalmaszálba, márpedig arra most nagy szükségem lenne. Mint fuldokló a felé nyújtott karba, esküszöm... Ráadásul félek, hogy a Protektor mit fog szólni mindehhez. – Elsőként az érdekelne, mi a fene történt. Persze, tudom, elmondtad, és nem is vádolnálak meg hazugsággal. Soha. Azonban te nem ismered őt... Eddig tudott uralkodni a farkasán, méghozzá jól. Valaminek történnie kellett, ami előhozta ezt belőle. Nem láttál vele valaki mást? Egy fiatal, idióta farkast? – Na, tessék. Ha kiderül, hogy az a Sam nevű gyerek csinálta ezt, akkor nem nyugszom, amíg nyakon nem csípem, és el nem számolok vele ezért, meg az összes idióta marhasága miatt, amivel Asht idegesítette az elmúlt időszakban. – Az a baj, hogy nem tudom, mennyi időnk van, Abs – horgasztottam le a fejemet. Túlságosan könnyű arra gondolni, mi lenne a legegyszerűbb lépés a vezetőink számára jelen pillanatban. De csak nem tesznek ilyesmit... Hát persze, hogy nem, fenébe is, miket képzelek? Nem fogják elaltatni, mint valami veszett kutyát, sosem tennénk ilyesmit. Ezt tudom, min őrző. De mint Ash gyakorlatilag egyetlen, megmaradt vér szerinti hozzátartozója, rettegek. – Nem – rázom meg a fejem arra, hogy ha akarom, akkor eljátssza a rossz hír hozójának szerepét. Nem fogom hagyni. Egyébként is, tőlem talán Ash is könnyebben el fogja fogadni azt, hogy így alakultak az események. Ha pedig nem... Nos, akkor inkább rám sújtson le a haragja, a dühe, vagy bármi, ami kirobban majd belőle, mint Abbie-re. – Ha rákérdez, akkor elmondom neki. Ha nem... Akkor majd lassanként adagolom a dolgot. De ha most egyből a fejére zúdítanánk, ha nem emlékszik, akkor annak még nagyobb katasztrófa lenne a vége. Abbie, ez a lány alig pár hónapja vesztette el a szüleit, és fordult fel az élete fenekestül. Tudom, hogy gyengének tűnök most, de ha még jobban megterhelem, félek attól, mit tenne... Elhallgatok, és lehorgasztom a fejem. Szörnyű még erre gondolni is. Én magam is öltem már embert, de felnőtt fejjel, és ami még fontosabb, okkal. Ölj, vagy megölnek, ez volt annak az esetnek az elve, amikor először repítettem golyót valakinek a fejébe. Mégis nyomorultul éreztem magam utána. Ha Ash hasonlít rám, márpedig tudom, hogy hasonlít, akkor ez megtörné... Amit meg nem vagyok hajlandó megengedni. – Átállok a kocsival... Addig hívd fel a Protektort, és kérj embert az emlékek törléséhez. Te éppen eléggé kifáradtál már – mondom, és nem teszem hozzá, hogy én sem lennék az év melósa ilyen téren ma. Gondolataim ezer felé kalandoznak, és éppen elég lenne ez ahhoz, hogy valami végzetes hibát kövessek el. Vagy zöldséget csinálnék valami szerencsétlenből, vagy éppen rosszul törölném az emlékeit, és holnapra a vérfarkastámadásról szóló hírekkel lenne tele a újság. Magára is hagytam, hogy elintézzem a dolgokat. A holttest rövidesen a csomagtartóba került, bebugyolálva egy lepedőbe, és még egyszer letakarva. Ha rajtam múlik, elástam volna valahol a közelben, de úgy tűnik, be kell vinnünk az egyetemre. Szívem nem repesett a gondolattól, hogy talán még egy rendőr is lefülel bennünket egy hullával a csomagtartóban. Érdekes műsorszám lenne kimagyarázni, az egyszer biztos. Éppen visszaülök Ash mellé, amikor felébred, és már ugorhatok is hátra pár lépéssel, mert látom, mi következik. Ha a közelben állt, akkor rántom magammal Abbie-t is, és csak remélni merem, hogy mindketten megállunk biztos lábakon. A szavaira azonban összeszorul a szívem, miközben hallgatom őket. A lánc említésekor csak kérdőn nézek a társamra. Elvégre ő volt ott vele, amikor átváltozott, látnia kellett, mi történt a lánccal. Jobb esetben. Azért remélem, még megvan, mindannyiunknak nagy segítség lenne. Talán csökkentené kissé az elkövetkező időszak fájdalmát. – A síparadicsom orvosijában vagy, Ash. Mire emlékszel abból, ami történt? A láncot pedig megkeressük, ígérem... – kérdezem, miközben visszatelepedek mellé, és ügyelek, hogy ne álljak bele a hányásba. Még én is látom benne a húscafatokat, de úgy tűnik, vele ellentétben, mi tudjuk is, mitől származik. Szívesen hátrapillantanék a nőre, hogy ne kotyogja el, ha esetleg eszébe jutna, de nem teszem. Amikor az álmait említi, már meg is fogom a kezét, hogy így próbáljak támaszt nyújtani. Csak rámosolygok, biztatóan, hiszen ez mindannyiunk számára örömhír. Kár, hogy nem aludt, hanem el volt ájulva. – Persze, hogy kérhetsz. Máris hozok valamit, rendben? – mondom, és közben már el is indulok, hogy hozzak, arra a kis időre magára hagyva a két nőt. Legfeljebb ha másfél percig tart a munka, és már térek is vissza, teli pohárral a kezemben. Csak remélni merem, hogy ez idő alatt nem történt semmi végzetes dolog kettejük között. Semmilyen szempontból.
Tudom, hogy én erősködtem, hogy ne kíméljen a kérdésekkel, most mégis csak álltam, ahogy tornáztattam az agyam, hogy valami lehetséges válasszal álljak elő. -Nos, ha azt szeretnéd tudni, hogy mi történt, akkor ajánlom a Holtakból olvasást. De gondolom inkább úgy értetted, hogy miért történt az, ami… arra viszont tényleg nem tudok konkrét okot mondani. Egy idióta, fiatal farkas? –vonom fel a szemöldököm, de aztán megrázom a fejem- Nem, nem volt senki. Teljesen egyedül érkezett, az biztos. Miért, csak nem valaki gondjaira volt bízva, ő meg megszökött? –kérdeztem vissza- Talán a mágiához, a Holdhoz lehet valami köze, amikor történt, vörösen izzott az égen. Nálam például olyan volt, mint ha elvesztettem volna a varázserőmet, alig egy pár varázslat akart „működni”. Ashley fiatal, szóval hatniuk kellett volna, az nem magyarázat, hogy túl erős lenne. Ráadásul némelyiket már évtizedekkel ezelőtt tanultam, ennyi idő alatt azért megtanultam használni annyira, hogy egy kis stressz ne tegyen be… –magyaráztam- Nem tudom, Steve… talán később, ha beszélünk Willel, már tájékozottabb lesz. Lehet, hogy nem csak itt történtek ilyen furcsaságok. A szavaira, miszerint indul a kocsihoz, csak biccentek. Biztos ami biztos, addig itt maradok a lány mellett, ha esetleg felébredne, bár szerintem egy darabig még biztosan ki lesz ütve. Újra előkapom a telefonomat, hogy „rendeljek” a főnöknél egy takarító- illetve egy emléktörlős brigádot. Igen, tudom… engem se kellett sokáig győzködni, hogy átpasszoljam másnak a munkát. A hívás nem tart túl sokáig, így amíg Ashley ébredésére és Steve visszatértére várok, az ablakhoz sétálok, hogy mellette állva, a falnak dőlve nézelődjek kifelé. Amikor Steven visszaér, még akkor is az ablaknál maradok, csendben, elhatározva, hogy nem nyúzom tovább a tennivalókkal a lány ébredéséig… kb. egy percig? Mert úgy tűnik, Csipkerózsika ébredezik… No, jöhet az újabb kör! Szerencsére elég távol vagyok ahhoz, hogy ne fenyegessen a veszély, hogy Ash vacsija rajtam lásson újra napvilágot. Akkor én most azt hiszem megyek, és takarítok… áh, fenéket, majd a takarító brigád, Willt úgy is megígérte, hogy valaki majd beugrik hozzám váltani egy pár szót. Viszont ablakot azt nyitok, egy kis friss levegő nem fog ártani, közben pedig hallgatom, mit beszélgetnek… -A láncot? –kapom el Steve tekintetét, aztán leesik, hogy miről van szó- Ja, hogy a nyaklánc, rögtön… A pulthoz lépek, ahol a szétszakadt ruhák és iratok mellett ott hever a nyaklánc is, a medállal együtt. Óvatosan felcsippentem az ujjaim közé, majd lekapok a pultról egy doboz zsepit is. -Parancsolj. –nyújtom a lány felé, hogy a tenyerébe ejtsem a finom kis ékszert- Ahogy néztem, egy szem elszakadt rajta, de bármelyik ékszerész percek alatt megjavítja. –feleltem bíztatóan, majd a zsebkendőket is átnyújtom neki, vagy leteszem mellé, amelyik adja magát. Aztán csak a vizsgálóasztal mellett állva figyelek, miközben a tekintetem hol a lányra, hol az apjára vándorol, kíváncsian, hogy leszűrjem, Ash mennyire emlékszik a történtekre, illetve Steve milyen irányba viszi a beszélgetést. Ha már ígéretet tettem neki, ne szegjem meg rögtön az első mondatnál. Mondjuk ahogy meghallom, milyen becenévvel illeti a kiscsaj a kollégámat, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, amit aztán hiába próbálok leplezni. -Semmi gond, Ash. Dr. Abigail Cecile Cross, de hívj nyugodtan Abie-nek, és a magázáshoz se ragaszkodok. Civilben a Síparadicsom ügyeletes orvosa lennék, egyébként pedig, mint őrző, Steven „kollégája”, fogjuk rá. Igaz én gyógyító vagyok, nem mágus. –ráztam kezet a lánnyal. Amit nem kedvelem a kézfogásokat, nem is nagyon szoktam senkivel, de most nem fogok ilyen apróságokon fennakadni. Komolyabb a helyzet annál. -Persze, hogy kérhetsz. Sőt, elvileg fogkeféből is akad… Steve? –szóltam a férfi után, majd a rendelő másik fele felé mutattam, az egymás mellett lévő két ajtóra, miközben magyarázni kezdtem neki. -A jobb oldali kicsi kis helység a konyha, a felső szekrényben találsz poharakat. –majd Ash felé fordulva folytattam- A bal oldali pedig egy kis mosdó, a falon lévő tükrös szekrényben lenni kéne még pár bontatlan fogkefének meg fogkrémnek is, úgyhogy ha szeretnél fogat mosni, az sem akadály. Viszont ha megkérhetlek, akkor egy pár percig még várj előtte, biztos ami biztos. A legtöbb ájulásból felébredő ember, hiába érzi úgy, hogy „jól” van, valójában még 5-10 percig képtelenek talpra állni és járni, többnyire pár lépés után elesnek vagy megint rosszul lesznek, az pedig most nem hiányzott. Ha esetleg Ash rákérdezne, hogy miért, akkor neki is hasonló magyarázattal állok elő, annyival kiegészítve, hogy én is ott voltam a közelében, amikor elájult, így került most a rendelőbe. -A gyomrod amúgy jobban van, vagy kerítsek egy lavórt? –s ha kell, akkor keresek is egyet gyorsan az egyik pult alatti szekrényből.
*Bizony nekem most a legfontosabb az a mamám lánca volt és kicsit sem tetszett Steven nem épp biztató válasza. * - De miért kéne megkeresni? A csuklómon volt… mint mindig és… * Kezdtem bele itt a nagy felháborodásomba, mikor ugyanis az idegesítő hangú nő – mivel még nem tudom a nevét nem tudom máshogy nevezni – felém nyújtja a láncot. Én pedig hálásan nyitom ki a tenyerem, hogy beleejtse. Zöld tekintetemből is a hálám süt, ahogy felemelem rá a tekintetem.* - Köszönöm szépen. Hmm… nem tudom hogy lehet, semmi baja nem volt. Mindegy… - Vontam meg örömittasan a vállaim. Aztán Stevennek folytattam. Bár nem hatott meg az ezüst, de a tenyerem kissé kipirosodott. Hisz eddig ott még nem kínoztam magam. – Holnapra? Kérlek… Azt nem mondom, hogy mára, mert valószínűleg már semmi nincs nyitva. De holnap igaz kész lesz. Beviszed, megvárod és haza sem jössz nélküle. Különben mehetsz is ám vissza, meg egy másik lakást keresni ahol meghúzhatod magad. * Vigyorodtam el. Tudtam, hogy mindent megfog tenni azért, hogy a mami láncát megcsináltassa. Nem azért mert én kértem, nem azért mert „megfenyegettem”, hanem mert tudja, hogy mennyit jelent nekem. De még nem adtam oda neki, csak a tenyerembe fogtam. Velem lesz addig míg, nem viszi el. Közben pedig a medált a kapocsba ügyeskedtem, hogy ne hagyjam el. Nah mikor a láncom rendbe volt, jöhetett csak a többi.* - Ööö… Darren nem vásárolt be, már megint. Én meg forró csokit akartam, mint minden este, mikor sokáig edzem és fáradt vagyok. Kijöttem ide a bisztróba vagy mi a neve annak az izének… Szóval bent meg feszült voltam. Rájöttem, hogy butaság volt még oda mennem. Na mindegy… sokan voltak és idegesítettek a hangok is, meg a szagok, meg úgy minden, pláne a pár vitája… hogy mit egyenek. – forgattam meg a szemeim. – Minden párkapcsolat ennyire droid? Nah de, aztán kértem elvitelre egy forrócsokit. S akkor jött egy idegesítő hangú nő, akinek a hangja még jobban idegesített, mint bárkié… szőke volt és épp a pultossal beszélgetet… - Nah de itt megakadtam, mert bizony rájöttem, hogy aza nő, ez a nő. Elvörösödve sütöttem le a tekintetem, mikor leesett, hogy ez a néni volt az, aki ott volt. * - Bocsánat… - rebegtem halkan és az istenért sem emeltem volna fel a tekintetem. S sokkal halkabban, kevésbé lelkesen számoltam be a továbbiakról. – Szóval a pultos benézett valamit, és ott fogyasztásra kaptam a csokim. De tudod, hogy nem vagyok kötekedős fajta, így úgy véltem, hogy kibírom. Leültem az asztalhoz, aztán meg, mint otthon ööö… - akadtam meg és vontam össze a szemöldököm, nagyon erősen gondolkoztam és ujjaim közt morzsolgattam a láncszemeket. – Nem emlékszem, hogy ittam volna belőle… aztán meg most itt vagyok. Biztos kimerültem, mert megint túlhajtottam magam… * Vontam meg egyszerűen a vállaim és már mosolyogva emeltem fel a tekintetem.* - De nyugi… jobban nem is lehetnék. Leszámítva azt az apróságot, hogy büdös, kutya szagom van és… ácsi… miért nem a saját ruháim vannak rajtam? * Tekintettem meglepetten a "felnőttekre." Egészen eddig míg beszéltem Steven kezein játszottak az ujjaim, kacskaringós mintákat leírva rá. A bemutatkozásra sort kerítve, fél kezem felé nyújtom, a másikkal még mindig a plédet vagy mit szorongatom. Még nem néztem meg, hogy mivel is lettem letakarva. De felőlem aztán fehérlepedő is lehet, amíg nem a halotti máglyámra visznek. Viszont a következő szavaival egyenesen boldoggá tesz.* - Húúú ez remek… Köszönöm Abi, jah és egyébként tudtam már abban az izéban is, hogy Őrző vagy. Áh nem kell. Farkas vagyok, gyorsabban regenerálódok. Szóval nem fogok összecsuklani, maximum ha izom lázam van. Az meg már alapból volt, kissé húzós az edzéstervem. * Vigyorodtam el és le is csusszantam az ágyról. S láss csodát… össze nem estem de baromira éreztem a csontjaimat. Kissé megmozgattam a lábaimat, még kapaszkodva.* - Már jól van… egészen addig, míg nem teszel ételt elém, vagy nem akarsz megetetni. *Nah igen ez vonatkozott a szagokra is, szóval remélem, hogy semmi kaja nincs a közelben. Bár ezt így nem fejtettem ki, ugyanis már annyira egyértelmű volt számomra, hogy elfelejtettem. Aztán már mentem is fogat mosni, de sebesen. Semmi kedvem nem volt érezni a hányadék szagát. Nah de valami furcsa volt mikor mostam, éreztem én, hogy valami a fogamban van és összevont szemöldökkel mentem ki mikor végre sikerült kipiszkálnom.* - Steven… miért van csontszilánk a fogamba? Nem is ettem ma húst… Darren csak rántottát tud főzni és nem voltam otthon sem. Vagy ez üvegszilánk, lenyeltem volna a poharat is? Na mindegy… * Aztán visszamentem befejezni a procedúrát és mosolyogva néztem a többiekre.* - Meg kapom a ruháim? Nekem vissza kell mennem a Farkaslakba. Kicsit sem hiányzik egy újabb büntetés, azért mert nem ismerem az órát és pláne nem egy fejmosás, mert tuti azt hiszi, hogy még mindig az erdőben kínzom magam valamelyik edzés programmal. Ja és Sam is vár a matek leckével. Muszáj mennem, mert évvégén meghúznak. *Forgattam meg a szemeim kelletlenül. Nem kívántam én a hátam közepére sem a srácot, de na… ami kell az kell. Már pedig a bizim pont ilyen.*
– Samnek hívják, és folyton Ash körül sündörög. Márpedig aggódom emiatt – mondom a másik farkast firtató kérdésemre adott válaszára. Jó, valószínűleg bennem van, hogy próbálom védeni a lányt, akit fel kell nevelnem. Hiába tudom, hogy meg tudná védeni saját magát, ha úgy adódna a helyzet, én csak nem akarom, hogy valaki megbántsa. Fenének sem hiányzik. Következő szavai egy nagyon kevés aggodalmat elűznek az arcomról, és a lelkemből egyaránt. Igen, valami ilyesmi történhetett. Biztos a rohadt hold volt, a farkasok mindig is kötődtek hozzá. – Rendben, akkor kivárunk. És köszönöm, hogy nekem szóltál, nem pedig másnak… Tényleg hálás vagyok érte, és ezt igyekszem is kimutatni. nem hagyom, hogy bármi munkát végezzen, a kocsit én parkolom le, a hullát én teszem a helyére. Éppen csak visszaérek Ash ébredésére, de ott már mosolygok rá, és próbálok bizalomgerjesztőnek tűnni. Pedig azért eléggé csehül érzem magam, mint szerintem a nő is. Ashnek a legjobb, ő nem tudja, mi történt. Már éppen nyitnám a számat, amikor Abbie előhozza a láncot. Felsóhajtok. Az első krízist megoldottuk, most már csak ezer másik tüzet kell kioldanunk ezen az éjszakán. De a kezdet mindenesetre bizakodásra ad okot, és egyébként is, nem vagyok hajlandó kétségbeesni. Ash számít rám, és nem fogom elbukni rögtön az első próbatételt ebben az új szerepkörömben. Azért némi tanácsot tudnék értékelni, öcsikém… De persze a szellemek hallgatnak. – Holnap beviszem a városba, és kiverek egy gyors javítást valakiből – bólintok. Tudom, mennyire fontos neki a lánc, nem lenne szívem megváratni vele. Csak hallgatom Abbie bemutatkozását és Ash beszámolóját, karba font kézzel. Amikor a kritikus ponthoz ér, mármint ahhoz, amikor… Nos, lássuk be, akaratlanul is, de beszól a nőnek, elkerekedik a szemem, és oldalra pillantok. A helyzet abszurd voltán akár föl is nevethetnék, ha nem kedvelném mindkettejüket. De Ash még azelőtt bocsánatot kér, hogy rá kellene szólnom, így csak egy esdeklő pillantást vetek Abbie-re, hogy hagyja most annyiban a dolgot. Később majd kárpótolom valamivel, ígérem, de most… Most nem tudok mit tenni. Viszont a szívem dermed mg egy pillanatra, amikor Ash a ruhái felől kérdezősködik. Nem hagyom, hogy rémületemből bármi kiüljön az arcomra, de magamban azért átkozódok. Sejtettem, hogy nem ússzuk meg ennyire egyszerűen a dolgot. Azonban az utánra hagyom a dolgot, hogy hoztam vizet, és fogat is mosott. – A bisztróban… – kezdek bele, miközben előrehajolok, és megfogom mind a két kezét. Egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, igaz, amit mondani fogok neki. Bárcsak megtehetném, hogy hazudok, de tudom, hogy csak jobban gyűlölne érte, mint egyébként fog. – Történt valami. Nem tudom, hogy mi, Ash, de ígérem, ki fogjuk deríteni. Átváltoztál. Ennek ismeretében beszélni fogok Darrennel, és megbeszélem vele, hogy ne kelljen visszamenned a Farkaslakba ma éjszaka. Ha szeretnéd, ma otthon aludhatsz, minden felelősséget vállalok. Még egy sóhaj. Ez nagyobb, mint az eddigiek, mert sokkal nehezebbnek érzem a sújt is, ami most következik. Még mindig nem mondtam el neki mindent, mert nem kérdezett rá, és addig nem akarom ezzel terhelni. Mégis hogyan tenném? Nem tudnék utána még csak a tükörbe sem nézni. – Viszont előtte el kell mennünk az Egyetemre. Az ottaniak biztosan meg tudják mondani, mi történt, válaszolni tudnak néhány kérdésre – mondom, és közben Abbie felé fordulok. Ha Ash nem akad ki nagyon, akkor kézen fogom. – Szerintem ne fecséreljük az időt, induljunk azonnal.
Nem ismerős a név, legalábbis ha a fairbanksi farkasokat nézzük. A köszönetére csak elmosolyodok. Egyébként is a közeli hozzátartozókat szokás értesíteni ha valami baj történik valakivel, így legalább ennyivel egyszerűbb a dolog, hogy ismerem a legközelibb hozzátartozót, és nem telefonból meg a rendőrséggel kell kisakkozni, hogy ki lehet az. Miután odaadtam a láncot a lánynak, csak kissé arrébb húzódva hallgatom a beszélgetésüket, nagyon nem tudok mit hozzászólni a témához. Kicsit ugyan furcsállom a lány „ugráltató” hangnemét, de ha az apját nem zavarja, akkor különösebben engem se. Hm, mit is mondott? Az anyukája nyaklánca? Steve viszont már többször is említette, hogy mi történt a szüleivel, így akkor már érthető az aggodalma. Érdekes, hogy az emberek mennyire tudnak ragaszkodni ezekhez az egyszerű kis tárgyakhoz, amihez annyi szép emlék kötődik. Nincs ez másképp nálam se, pár éve nekem is volt egy kicsinek nem épp mondható pánikozásom, amikor sikerült elhagynom a jegygyűrűmet. Igaz, másnapra előkerült, de azóta inkább otthon őrzöm, biztos ami biztos. Csak hallgatom a lány beszámolóját, közben Steve-re pillantva, hogy na ugye? Majdnem ugyanezt mondtam el én is, legalábbis ami a történéseket illeti. A párkapcsolatos kérdését hallva csak furcsállva nézek rájuk, vajon milyen példákat láthat otthon ez a lány maga körül, hogy ilyen következtetéseket von le? Ám ekkor esik le, hogy a következő mondatokban Ashley épp rólam nyilvánított véleményt, és nem épp a legmegnyerőbbet. Egyből el is vörösödök zavaromban, majd oldalra kapom a tekintetem, miközben elmotyogok egy halk „semmi baj”-t a bocsánatkérésre. Eddig már nem egyszer kötöttek bele a kinézetembe, vallásomba, szokásaimba, foglalkozásomba, de őszintén? A hangomra eddig még nem volt panasz… Nem mondom, hogy nem estek rosszul a lány szavai, azonban most még sem adtam hangot a véleményemnek. De tény, hogy nem díjaztam az ilyen elítélésekért, mert ha valakinek a viselkedésemmel, ízlésemmel, kinézetemmel van baja, jó, az valahol még érthető. De hogy az ilyen genetikai dolgokba kössenek bele? Azon aztán igazán nem tud változtatni az ember… Vagyis na, a mai világban az orvostudomány számára ez se akadály, de akkor is, nem ez a lényeg. Mindenesetre a továbbiakban igyekszem kevesebbet jártatni a számat, ha ennyire zavarja… Ahogy Ash lepattan a vizsgálóasztalról, önkéntelenül is előrébb lépek, hogy elkapjam, ha esetleg összecsuklana, de… Igaza van, tényleg nincs rá szükség. Csak fáradtan megdörzsölöm a halántékomat, majd visszasétálok a pulthoz, hogy neki dőlve várjam, hogy elkészüljenek. A csontszilánkos megjegyzésre igaz, kíváncsian fordulok a lány felé, de miután bemagyarázza, hogy üvegszilánk, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, had maradjon meg ebben a hitben. Aztán amikor Ashley ránk néz a ruháit keresve, én csak Steve felé fordulok, jelezve, hogy átadom a szót, ha már korábban annyira ragaszkodott hozzá, hogy ő világosítsa fel a lányát a történtekről. -Támogatom az ötletet! –szólaltam meg végül Steven szavait hallva, hogy indulás! A pulthoz léptem, hogy visszaadjam a lánynak az iratait is, majd nekiláttam, hogy belebújjak a kabátomba, megkeressem a táskámat, meg ilyesmik. -Steve, a kocsi még mindig hátul van, vagy visszaálltál vele előre? Csak mert akkor még leadom a kulcsot, és utánatok megyek én is, itt ne hagyjatok!
*Steve szavaira csak egy széles mosoly került az ajkaimra. Tudom, hogy képes valakit megverni ezért. De azért valakinek felnőttnek is kell lennie kettőnk közül.* - Ne légy agresszív, mert seggbe rúglak. Elég ha megkéred, hogy csinálják meg… ha meg nem hajlandóak van egy szép számlád. Inkább azzal főzd meg őket, mint erőszakkal. * Fedtem meg kissé, hogy ne pattogjon már állandóan. De oké, számomra tényleg fontos az a lánc. Azonban akkor se legyen ilyen tök miatta. Ha neki nem megy, akkor megcsináltatom Darrennel. Asztalos… az ékszerészet sem lehet túl messze tőle. Azonban valóban nem akartam megbántani a nőt, de nem is akarok magyarázkodni. Ami aztán mégis megtörténik mikor látom zavarát.* - Csak a farkas hallásom miatt. Két hónapos vagyok, nem szoktam meg, hogy mindent sokkal élesebben hallok. Ha nyugtat, akkor az is idegesít, mikor valaki elsétál a házunk előtt. * Igyekeztem menteni a menthetőt, de közel sem hazugsággal. Ez így volt igaz. Tényleg zavart minden, pláne ha fáradt voltam, mint mondjuk ma. DE aztán már készülésre készen voltam, mikor Steve belekezdett a mondani valójába. S kővé dermedtem egy pillanatra, amit aztán elsöpört a haragom, mely szinte felperzselt belülről. * - Miből gondolod, hogyha haza akarnék menni, akkor nem tehetném? Nem azért alszom Darrennél, mert ez van az órarendben. Hanem azért, mert ÉN ezt akarom. Ha nem akarok, akkor megfogom magam és haza megyek. De nem akarok. Csak annyit akarok, hogy túl legyek azon az idióta egyenleteken és bebújhassak az ágyba és felkészülhessek a holnapi edzéseimre. * Feleltem a fogaim közt szűrve, indulatos haraggal vágva Steven képébe. Ó a jó istenbe is… Előre dőlve öleltem át és nyomtam egy puszit az arcára.* - Bocsánat… valamiért… nem tudom, érzékeny vagyok. *DE ez még mit sem változtat azon, hogy szavaim azért komolyan gondoltam, ámbár nem rám vall ez a vehemencia, pláne nem ilyenben és vele szemben. Valami tényleg nem stimmelt, arra, hogy átváltoztam nem reagáltam. Lefoglalt az, hogy azt hiszi, hogy azért vagyok ott, mert ott KELL lennem. Pedig ez közel sem volt így. De az indulásra bólintottam, és ahogy leszálltam már, kezem Steve mancsába csúszott, ahogy a másikkal eltettem az irataim.* - Köszönöm. * Mosolyodtam el a nőre és már meg is tettem két lépést kifelé, mikor ledermedtem. Azaz eljutott hozzám a nő szavai. Hát a farkasom beköszönt, hisz az ő gyorsaságával perdültem meg, hogy a másikra nézzek.* - TE! NEM! VAGY! NORMÁLIS! * Kiabáltam minden szót. Nem elég hogy szőke, idegesít a hangja de még buta is? Hát ez kész… grr… és én mióta vagyok ilyen mocsok? Mindegy, ezzel majd foglalkozom később, most van egy fontosabb dolgom is.* - Steven úgy értette, hogy gyalog. Tudod, azzal a két szép virgácsoddal amin állsz. *Böktem az állaimmal a lábai felé. S tény, tényleg szépek voltak a lábai. Nem csak úgy mondtam, és irónia még csak halványan sem volt a szavaimban.* - Én nem ülök kocsiba a balesetem óta és nem most fogom elkezdeni. Mehetünk az egyetemre, engem aztán nem érdekel. De gyalog és az erdőn keresztül, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk. Nem megyek emberek közé, mert abból baj lesz és Én nem fogok bántani senkit. Még akkor sem, ha ez megeshet mert kölyök vagyok. Az én szüleim elvették, én nem fogom másét. * Reed számomra nem ember, csak egy név… de hogy Ő a temetőben végzi az is fix. Azonban az más. Nem, én nem vagyok gyilkos és nem is akarok az lenni egyenlőre. Ráérek életeket elvenni ha már Tark leszek és akkor is csak a falka védelmében. NAh de mikor megnyugtattak, hogy bizony gyalog megyünk, el is indultam, miközben megszólaltam Stevenek.* - Hívd fel Darrent kérlek és szólj neki, hogy hova megyünk. * Nah de ha nem ez volt a helyzet, akkor bizony nem mentem. Steven nem erőltetné rám az autót és így hogy Abigail tudta, hogy mi a stájsz remélem Ő sem. De hogy makacsan egy lépést sem tettem az is tuti.*
– Tudod, hogy így értettem, Ash – mondom. Nem erőszakoskodnék, ha nem lenne muszáj. Ha meg azzá válik, hát lerendezem gyorsan, és kíméletesen. Nem célom fájdalmat okozni senkinek, amíg az nem szolgál rá. Persze, ha az a bizonyos Reed elém kerülne, hát nem állnék jót magamért. De most nem szabad ilyesmin gondolkodnom, nem akarom, hogy még én is elveszítsem a fejem. Hallgatom inkább Ashley magyarázatát, és remélem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy Abbie megbocsásson neki. Nem bírnék kettejük között szétforgácsolódni. Választanom kellene, és tudom, hogy Ashley lenne az, akit választanék, mégis... Abbie is fontos nekem. Ezután csak hallgatom a kirohanását, és kővé dermedten figyelek. Minden egyes szó, amit kimond egy-egy kard, amelyet a testembe döf, keresztül a szívemen. Csak nézek rá, tekintetem egy pillanatra megkeményedik, aztán üressé válik, ahogy arcom sem árul el semmiféle érzelmet. Sosem hittem, hogy erre a pajzsra szükségem lesz, főleg nem őelőtte, de... De nem akarom, hogy lássa, mennyire belemászott a lelkembe, mennyire megsértett ezzel a kijelentéssel. Szóval egyszerűen csak elrejtem a problémát. Eddig marha jól működött. – Semmi baj – mondom, de hangom ugyanolyan távoli, érzéketlen, akár a szemeim. Nem akarom, és szerintem nem is tudnám megmondani neki, mennyire belém gázolt most. Majd máskor elbeszélgetünk róla, de nem most. Van fontosabb dolgunk is, mint az én sértett önérzetemet dajkálni. Szóval nincsenek csípős beszólások, nincs semmi válasz. Csak a kifejezéstelen tekintet, a fatönkként eltűrt ölelés, és... És a fájdalom a sebben, amelyet szavai nyitottak föl. Ennyi, semmi több. Hallom, amit Abigail mondd, viszont Ashley válaszára összerezzenek, még én is. Váratlan? Az. Pedig nem is rám zúdul a haragja. Megragadom a vállát, és magam felé fordítom, hogy a szemembe kelljen néznie, és addig se szerencsétlen nőt büntesse, aki nem ártott neki. Én voltam a hülye és az ostoba. Megint. – Ashley, kérlek, nyugodj meg – kezdem. hangom még mindig távoli, de tényleg azon vagyok, hogy megnyugtassam. – Most az egyszer kérlek arra, hogy megtedd. Soha többé nem foglak, de most sietnünk kell, és nincs időnk sétálni. Szóval kérlek.... Ha akarod, hunyd le a szemed és fogd a kezem egész úton, csak... Csak ülj be, és menjünk. Kérlek. És fel fogom hívni Darrent, mielőtt még elindulnánk, ígérem. Talán ez megteszi a hatását. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. Mindenesetre azután, amit mondott nincs sok kedvem kedvesnek lenni, mégsem vághatom be a csomagtartóba a hulla mellé. Akkor azt hiszem végleg lemondhatnék az év apukája címről, méghozzá joggal. Szóval inkább szavakkal próbálom meggyőzni, és csak remélni merem, hogy nem lesz belőle semmi nagyobb katasztrófa. Már épp elég dolog történt ma.
A „játékos” fenyegetést bár még mindig furcsállom, nem teszem szóvá. Ők tudják, ha ilyen viszonyban vannak, hogy nekik ez a természetes, akkor csak tessék. Ashley bocsánatkérésére csak megértően legyintek, hogy oké, semmi baj, nem fogok emiatt balhézni. Sőt, így belegondolva, tudhattam volna, hogy ez a magyarázat a dolgokra… áh, mindegy. Fárasztó nap a mai, és még közel sincs vége. Ami azonban azt következett, finoman szólva is megdöbbentett. A hangsúly, és a szavak, ahogy Steve-nek esett… Bár semmi közöm a lányhoz, de komolyan, még nekem is szarul esett, képzelem, akkor a címzett hogy érezheti magát. Valahol azért kiábrándító, hogy hová tart ez a mai világ. Emlékszem, ha ennyi idősen én, vagy akár a bátyám, vagy bármelyik korunk béli, így mert volna visszaszólni valamelyik szülőnek, azt hiszem, repült volna a saller, de akkora, hogy a fal adja a másikat. Oké, hogy Steve vér szerint nem az apja, mégis… Ha már vele lakik, akár tekinti inkább apának vagy inkább barátnak, esetleg példaképnek, azt hiszem, ez a hangnem egyik esetben sem elfogadható. Ez a követelőző, kioktató, öntelt stílus… Szerencsétlen férfi betegre aggódja magát miatta, próbál mindenben a kedvében járni, erre mit kap cserébe? Ilyen megalázó, földre tipró reakciót. Kezdem megérteni a múltkori szavai súlyát… Könyörgöm, mondja valaki, hogy ez is csak a Hold hatása a kis farkasnál… Amíg a kis közjáték lezajlik, csak kissé félrehúzódva, idegesen, a pulcsim ujját gyűrögetve várok, miközben figyelem őket. Egyszerűen nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy milyen hatással voltak a lány szavai a kollégámra, ám inkább hallgatok, nem akarok még nagyobb kellemetlenséget okozni neki. Így se lehet könnyű neki. A következő pár pillanat, Vörös Hold hatása ide vagy oda, de finoman szólva is sokkolt. Épp a pult mellett állva pakoltam a táskámba, ám amikor meghallottam a lány nekem címzett szavait, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, csak elkerekedett tekintettel pislogtam. Basszus, biztos csak álmodok, ilyen nincs… De mégis van. Ahogy belekezdett a sértegetéssel, én-vagyok-az-idősebb-és-nem-állok-le-vitázni-a-fiatalokkal ide vagy oda, de nálam betelt a pohár. Talán a hosszúra nyúlt műszak, a fárasztó nap, az egész vérfarkas-témadás vagy csupán a tudat miatt, hogy mi minden tennivalónk van még ma este, és milyen késő fogok így ágyba kerülni, de… elég volt! Dühösen ejtettem le a táskát a hűvös márvány pultra, miközben vettem egy mély lélegzetet. -Ebből elég legyen, most rögtön, Ashley McLoyd! –szólaltam meg olyan komoly és szigorú hangon, amilyet még senki sem hallhatott tőlem itt Fairbanksben- Először is, örülnék, ha lejjebb vennéd a hangerőd, meg a pimasz hangnemedből is visszavennél egy kicsit. Másodszor, lehet, hogy te ebben nőttél fel, vagy ez a természetes számodra, de akkor most közlöm, a nemtetszésedet normális emberi módon is ki lehet fejezni, ilyen hisztérikus ordibálás helyett is. Lehet, eddig nem tűnt fel, de itt mindenki épp azon fáradozik, hogy neked segítsen. Ha nem is fejezed ki a háládat, akkor legalább az is nagy segítség lenne, ha nem hátráltatnál minket, ahogy csak tudsz. –feleltem még mindig nyugodnak tűnő hangon, ám szavaimból mindenféle farkas-érzék nélkül is érezhető volt némi felháborodás, amit a viselkedése okozott. Ahogy Steven közbeavatkozik, és maga felé fordítja a lányt, én is visszafordulok a táskához. Kinyitom az egyik szekrényt, hogy néhány üvegcsét kerítek elő belőle, hogy el is pakoljam őket az útra. Egy kivételével. Miközben egy tiszta rongyra kitöltök egy jó adagot a barna üvegcséből, magamban elmormolok egy újabb varázslatot. Bár a varázserőm jócskán megcsappant, de erre azért még futja a farkas-kaland után. Pár pillanat, s miután az üvegre visszakerült a kupak, közelebb lépek a lányhoz, aki épp háttal áll nekem, s a fehér karmokkal felderengő kezem a ronggyal együtt Ashley orrára tapasztom. Másik karral pedig hátulról fogom le. Így, mágiával megnövelt erővel nem tartok attól, hogy lerázna magáról az alatt a pár másodperc alatt, amíg a kloroform hatni kezd, ő pedig újra álomba merül. Ráadásul a meglepetés erejével csaphattam le, hála Stevennek. Remélem, nem fog túlságosan utálni ezért a kis húzásomért, majd később bocsánatot kérek érte. Amikor a szer kifejti a hatását, ha Steve nem, akkor én azért még elkapom, mielőtt kiterülne a földön, és megütné magát. Hogy aztán már passzoljam is le a legközelebbi hozzátartozójának. -Ne haragudj, de nem volt jobb ötletem, és nem akartam az egész estét itt tölteni, veszekedve… Egy jó darabig még aludni fog, de pakoltam az útra is belőle. És ne aggódj, farkasokra teljesen ártalmatlan a szer, a gyógyászatban altatóként használják, műtéteknél. –magyaráztam halk hangon a tetteim okát Steve-nek címezve, de aztán már minden szó nélkül fogtam a táskát, a kulcsot kivettem a zárból, és mentem, hogy váltsak pár szót a takarító-brigáddal. A kulcsot szintén lepasszoltam nekik, néhány instrukcióval meg személyleírással, de aztán már siettem is a kocsi felé, hacsak nem hagytak még itt.
/ 24 – 15 (Minden vadak lelke, Medve) = 9 /
//…és részemről már mehetnek az egyetemre a további reagok//
*Hiába öleltem át Stevent, láttam a változást de leginkább éreztem. Szorosan hunytam össze a szemeim, és most sajnáltam, hogy Ő nem érzi minden apró rezdülésem, az érzelmeim. Hogy nem tudja, hogy mennyire is bánt, a viselkedésem. De tény, ami tény… ez Darren estéje… s nem azért vagyok ott, mert muszáj. Szeretek ott lenni, nyugodt vagyok és megnyugtat. Nem tehetek róla… nélküle csak fél vagyok. Steve nélkül nem is lennék. De ettől még… a franc ebbe az egészbe. A kirohanásomra Abigail reagál, hát istenem. Most petézzek le mert megemelte a hangját? Blablabla… valahol igaza van, tudom, látom, hallom. De valamit mind a ketten elfelejtenek. Az, hogy Abigail ez az idegen nő elfelejti, okés. De hogy Steve is… Aki közben maga felé fordít.* - Talán akkor nem kéne rángatni mint egy 5 éves gyereket. S figyelembe venni azt is, hogy félek a kocsiktól, s nem erőltetni azt, amire nem vagyok képes még farkasként sem lelkileg. *Hangom rideg, már sehol sincs, az a vidám leányzó, de nem néztem Abire, mert hát Steve maga felé fordított. Csendesen hallgattam a szavait és bármit, komolyan csúszva mentem volna az egyetemig ha azt kéri, de kocsival? Soha.* - Nem fog menni Steven…. tudom, hogy nem megy, hogy kilennék bukva, hogy…. Egyszerűen nem vagyok képes autóba ülni, még nem. Csak legyél türelmes, menjünk gyalog. Kérlek Steven… * Néztem rá esdekelve, de ár meg is éreztem magamon az erős szorítást és azt a bűzt az orrom előtt. Vergődtem, naná, hogy vergődtem. Szemeim sárgán néztek Stevenébe, ujjaim karmokba végződtek, ahogy próbáltam a nőt lemasszírozni magamról. Éreztem vére illatát, s biztos vagyok benne, hogy a karmai a kezébe vájtak, ahogy hevesen, farkasom erejét használva igyekeztem szabadulni a szorításából, míg nem egyszer csak megszűnt minden és… ismét aludtam. Ám utolsó pillantásomban Steven láthatta azt a mély csalodottságot. Hát sajnálom, én nem tudom elrejteni az érzelmeim, még a farkasszemekből sem. *
//Részemről is vége itt… szóljatok, ha kellhetek. //
Nagyon nem tetszik az, ahová ez fajul. A két nő beszédét hallgatom, és közben le sem veszem a tekintetem Ashről. Félek. Ritkán érzem ezt, persze azóta egyre többször, hogy ez történt vele... Ráadásul több mindentől is félek egyszerre. Félek attól, hogy elveszítem. Félek attól, hogy nem tudok felnőni az elvárásaihoz ebben az új apaszerepben. És félek attól, hogy elbukok, és nem sikerül rendes emberré nevelnem, amit a szülei elkezdtek. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy ez történik... Örülök annak, hogy Abigail átveszi tőlem a kioktató felnőtt szerepét, mert most nem lennék képes végigcsinálni. Tudom, hogy Ashley sok minden ment át, de neki is tudnia kellene, hogy mi ketten is marha fáradtak vagyunk. Főleg a nő, én legalább pihentem ma... De igaz, ami igaz, Ashleynek bizonyos fokon igaza van. Soha nem fogom tudni beültetni a kocsiba. Már készen is van egy terv a fejemben: megmondom, hogy Abs vigye a kocsit, és odaadom neki a kulcsot is, én pedig lesétálom a távot a lánnyal. Épp előadnám, amikor érzem, ahogy a nő megidézi a varázslatot, és csak felnyögök, amikor megérzem a vegyszer illatát. Basszus... Nem tudok tenni semmit, és tudom, meddő próbálkozás lenne megpróbálni lefeszegetni Abbie kezét Ashről, amikor a medvék ereje támogatja. Látom a karmokat, és tudom, hogy semmit sem tehetek. De ebbe a szívem szakad bele, még annak ellenére is, amit Ashley mondott az előbb. Lehajtom a fejem, de csak azután, hogy Ash tekintete többé nem mered rám. Istenem, de gyűlölöm magam ebben a pillanatban... – Soha többé ne csinálj ilyet – mondom. Nem vagyok dühös, igazán nem haragszom, mert tudom, hogy ennél jobb megoldást nem találhattunk ki időszűkében... De mégiscsak elkábította az unokahúgom, akit nekem kellene megvédenem. És ezt nem viselem jól, nem is fogom jól viselni soha. Mert Ashleyre senki nem emelhet kezet a jelenlétemben. Mondjuk, ha megüti már biztosan megtoroltam volna valamiképpen... – És most bocsáss meg egy pillanatra. Arrébb lépek egy picit, és felhívom Darrent. Elmondom neki, hogy az egyetemre viszem Ashleyt, és elmondok mindent, amit tudok a helyzetről. Hátha ő jobban érti, mi ez. De csak a hangposta válaszol, így... Így reménykedem abban, hogy megkapja az üzenetem. Ezután visszatérek az eszméletlen lányhoz, karjaimba veszem, és addig el sem engedem, amíg be nem fektetem a hátsó ülésre. Azután elindulunk az egyetem felé.
Kezdőlap
//
//
