A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.
A hozzászólást Alignak összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:43 pm-kor.
Most, hogy remekül megbeszéltük, hogy az Adam fedőnévre hallgató Lúdtollas Vándor egy s*gg, már sokkal könnyedebb a hangulat. Legalább is számomra úgy tűnik. Idefelé megint én vezetem a fekete Prius-t, és bár nem megyek valami gyorsan, elég hamar meg is érkezünk. Hagyom, hogy Darren menjen előre, ahogy kikászálódtunk az autóból, én inkább szeretném magamnak megnyerni kissé ezt a Tanoncot. Bár szívem szerint felkacagnék, hiszen pontosan tudom, hogy ha az ő felelőssége lesz majd a jelentés, az ég világon semmi gyanú nem lesz a fejünk felett. Bár a társának sem lettünk volna hajlandók semmit sem mondani, de hát... Így legfeljebb kissé rosszul fogom érezni magam, amiért egy ilyen ártatlan lányt kell felültetnünk. A hapsi miatt egy pillanatra se szégyellném magam. - Itt el tudjuk intézni, hogy szabadon beszélgethessünk. Ne aggódjon, nekünk is az az érdekünk, hogy minél gyorsabban a végére járjunk a dolognak, hiszen valljuk be, nem túl kényelmes úgy tengődni, hogy minket gyanúsítanak egy ilyen szörnyű bűnténnyel. Mesélem Alice-nak, miközben befelé haladunk a havas úton. Ha Darren előre megy, én elkapom az ajtót, miután belépett és kitartom Alice számára, hogy előttem léphessen be és kövesse Darrent. Gondoltam, hogy a klubszobába fogunk menni. Minden esetre én teszek egy kitérőt a pult felé és biztos, ami ziher, rendelek három kávét, melléjük egy-egy pohár vízzel. Olyan nagyon csak nem lőhetek mellé. Miután elkészült a rendelés, egy tálcán kapom meg őket, és pincéreket megszégyenítő egyensúlyérzékkel vetődöm be a klubszobába magam is. Leteszem a tálcát, váltok egy futó pillantást Darrennel és helyet foglalok. Hagyom, hogy a társam szólaljon meg elsőnek, ha esetleg Alice még nem tette volna, közben pedig bizalmas mosolyt varrok a képemre, tekintettel arra, hogy a világért sem akarom elriasztani a mi kis madárkánkat.
Úton a Country Club felé akarva-akaratlan eszembe jutott az erdei találkozóm Milivel. Az ott elhangzottak most valahogy nagyobb súllyal ülték meg agyam egy hátsó zugát, s habár sokkal jobb hangulatban voltam, mint a Palimadár fiaskója előtt, attól még nyugtalankodtam. Ki nem mutattam, de mivel a pajzsom - jó szokásához híven - úgymond a szekrény mélyén pihent, így James érezhette. Észre se vettem, hogy megint a bal fülcimpámban csüngő kis karika fülbevalót piszkálgattam. A Klubhoz megérkezve Jamesre bíztam a Tanonc elbűvölését, az ő modora sokkal megnyerőbb volt, az enyémre kevesebb vevő akadt. Nem voltam pokróc, de lássuk be: a Kangunartnak mégiscsak ez volt a dolga. Gondolati úton felkerestem Milit és megüzentem neki, hogy itt vagyunk a kínos ügyet intézni, majd kis csapatunk élén egyenesen a klubszobába mentem. - Foglaljon helyet! - mutattam a kényelmes fotelok felé, s miután Alice leült, James pedig a pult felé vette az irányt én is kényelembe helyeztem magam. - Fogalmam sincs, hogy a mentora minek állított be minket, bár vannak sejtéseim - fanyar mosolyra húztam a szám -, de ne aggódjon, nem vagyunk ostobák. - Elmosolyodtam, de ez nem protokollszerű volt, hanem őszinte. Igen, egyikünk se tegnap jött le a falvédőről, ha Alice-nek bármi bántódása esik amíg velünk van, az nekünk lesz felróható, mi pedig épp azt igyekeztünk bebizonyítani, hogy ártatlan, ma született bárányok vagyunk. Szóval biztosan nem fogjuk bántani. Amíg James felszolgált, hallgattam, de ha Alice-nek ezalatt volt kérdése, feleltem, ha hozzám intézte. Miután drága barátom is leült, egy köszönet kíséretében elvettem az egyik csésze kávét, és egyfajta pótcselekvés gyanánt tettem bele egy-két kanál cukrot, majd kevergettem. - Kérdezzen nyugodtan, legjobb tudásunk szerint fogunk válaszolni. Nyugodtan néztem rá, majd Jamesre, nem volt többlettartalom mögötte, de a Kangunart már úgyis tudta, mit jelent a "legjobb tudásunk szerint"-i felelgetés. Ilyenkor tudtam csak igazán nagyra értékelni, hogy a farkasok képesek gondolatban is kommunikálni, így ellentmondásos vallomást se tehetünk. Az élet szép! Kortyoltam a kávémból. Miközben a Tanoncot fürkésztem, gyorsan sorra vettem, miféle bizonyíték lehet esetleg a markukban a bűnösségünkre, és mi minden hiányozhat ehhez. Akárhonnan nézzem, a lányok tanúvallomásán kívül nem sok minden. Véres hó a sikátorban még legfeljebb. De lássuk, mije lehet még az ifjú hölgynek!
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Út közben végig csendben maradok. Néha ki-ki pillantok az ablakon, vagy megpróbálom őket figyelni, de innen hátulról sok mindent nem lehet látni. A szívem még mindig hevesen kalapál, de azt hiszem, míg haza nem érek nem is fog lenyugodni, sőt talán aludni sem fogok tudni valami jól... Mikor megérkezünk a kiszemelt helyre kiszállok a kocsiból majd megvárom, hogy elinduljanak és úgy követem őket. Idő közben próbálok valami normális kérdéseket megfogalmazni magamban. Prescott azt nem osztotta meg velem, hogy mégis miket akar majd megtudni róluk és Will is csak annyit mondott, hogy kérdezzük ki őket. Nagyon nem vagyok kisegítve. Még nyomozó sem vagyok. Oké néha néztem ezeket a sorozatokat, de hát az teljesen más, mint most itt élőben. -Köszönöm!-Igazán lovagias farkassal van dolgunk. Nem sűrűn szoktak nekem „ajtót nyitni”, talán ezért is esik ez olyan jól most nekem annak ellenére is, hogy félek tőlük, még ha nem is adtak okot rá. Ahogy hellyel kínálnak le is teszem a fenekem az egyik fotelba, majd meghallgatom Darrent. -Önökről nem mondott semmit, inkább csak folyton figyelmeztet arra, hogy veszélyes farkasokkal lenni...-És ezt most még szépen is fogalmaztam. Elég sokszor emlegette nekem, hogy bizony ha nem figyelek akkor akár igen hamar meg is halhatok, ami nem célom. Szóval ezért is félek én ennyire ettől az egésztől. Tegnap a farkasok területén kellett lennem most meg két farkassal kell elbeszélgetnem egyedül. Nem hiszem, hogy tényleg ilyen helyzetekbe kell hozni a tanoncokat, de nem én vagyok a mentor, így nem szólhatok bele. Addig míg James nem ér vissza hozzánk nem teszek fel kérdéseket. Mind a ketten érintettek az ügyben, így nem akarom őt kihagyni. A kávét megköszönöm, de nem nyúlok hozzá. Talán majd később. -Öhm rendben!...Igazából nem tudom, hogy mit is kérdezhetnék...Ugye a lány eltűnéséről van most itt szó. A barátnői Önöket azonosították ezért is kell ez a „kikérdezés”. Talán ha elmesélnék, hogy mi is történt aznap éjszaka az segítene nekem. Esetleg majd így eszembe jutnak konkrétabb kérdések is. Elnézést, csak ilyet még sosem csináltam. Gondolom erre Önök is rájöttek!-Egy apró mosoly kúszik az arcomra, de nagyon is látszik rajtam, hogy zavarban vagyok, talán még egy kis pír is megjelenik.
A lehető legnagyobb természetességgel foglalok helyet, és ízesítem meg a hozott kávét. Pontosan tudom, hogy milyen non-verbális jelei vannak a hazugságnak, éppen ezért azt is tudom, miképpen kerüljem el őket. Nem piszkálom az arcom, nem dőlök túlságosan hátra, a mosolyom nem túl tolakodó, inkább érdeklődő. Az egész... Egyszerű. És kész. Így hát eben az egyszerűségben kezdem el a mesét a magam szemszögéből, természetesen igyekszem úgy csavarni majd mindent, hogy Darren is szóhoz juthasson. Mert ha túl csendben van, az azt jelentené, hogy én viszem a prímet, én diktálok, ő pedig csak hallgat és az én sztorimat követi. Azt pedig ugyebár... Nem szeretnénk. - Kora este egy hívást kaptam Mr. Northlake-től, hogy ha van időm, mulassak vele kissé az O'Connors Pubban. A pontos motivációról őt kellene kérdezni, én pusztán eleget tettem a kérésének azzal, hogy megjelentem. A felvezető után iszom csak bele a kávémba, és végig Alice-ra koncentrálok. - Én a magam részéről régen jelentem már meg ilyenfajta közösségi helyszínen, szóval... bevallom férfiasan, felöntöttem a garatra. Tudja, könnyebb az ismerkedés. Valóban találkoztunk azokkal a lányokkal, de néhány perc beszélgetés után Mr. Northlake és én eltávoztunk a mosdóba. Én akkor láttam őt utoljára, ahogy a barátnőit is. Igyekszem egyes szám, első személyben hivatkozni, sosem többesszámban. Igazából első körben nekem ennyi mondandóm van, amit Darren kedve szerint egészíthet ki néhány (Adja Tupilek, hogy nem túl feltűnő) közbeszólással. Bízom benne, hiszen háromszáz év csak elég arra, hogy magára szedjen némi tehetséget, ami a hazugságokat illeti. Ennek ellenére kissé aggódtam... Vagyis... Egy aprócska gombócnyi rossz érzés ülepedett le a gyomromban, egyelőre fogalmam sincs, hogy miért. De ezt még tudom kezelni, a lényeg az, hogy itt ma minden simán menjen. Jobbára elkávézgatok, ha nem beszélek, hol a kis Tanoncot, hol pedig az Ikkumát nézem. A mozdulataim nyugalmasan lassúak, ám cseppet sem kimértek. Tényleg úgy nézek ki az egyszerű szemek számára, mintha csak egy könyvről, esetleg filmről diskurálnék, holott épp egy gyilkosságot próbálunk eltussolni.
- Ökör iszik magában - kotyogtam közbe, amikor James a kávéját szürcsölte. Hörpintette, iszogatta... fogyasztotta. Hagytam, hogy James beszéljen és vázolja fel szépen a Tanoncnak, hogy mi hogyan történt, én pedig itt-ott helyeslően bólintottam, vagy hümmentetem. Jimbo lehetne ilyen falka-szóvivő, szerintem tök jól megállná így a helyét. Megnyerő külső, jó szöveg és kellemes kisugárzás. Egyáltalán nem lehetett érezni rajta, hogy valami miatt is ideges lenne, s talán ezért, talán mert a madárka eltűnt a közelünkből és amúgy se láttam okot aggodalomra, én is teljesen nyugodt voltam. - A lány elég csúnyán leitta magát. - Nem mintha mi nem. - A parkoló felé hagytuk el az O'Connors, de végül inkább gyalog mentünk. Megittam a kávém. Igazság szerint nem nagyon tudtam volna azon felül bármit s mondani, amit James előadott, a lényeg benne volt és a kevesebb több. Nem szerencsés sokat locsogni ilyenkor, még a végén önként és dalolva keveredünk ellentmondásba. - Mire kíváncsi még? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, de nem sürgetőn. Sehová se rohantam, szóval én ráértem itt mese-délutánozni, az már a saját nyughatatlanságom rovására írható, hogy nem nagyon tudok egy helyben huzamosabb ideig megmaradni.
//Tényleg nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen nyomi lett, de nem tudok többet, viszont azt se akarom, hogy emiatt álljon. :/ //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy James belekezd a mesélésbe kinyitom a füzetet és jegyzetelni kezdek. Tudom jól, hogy én nem fogom tudni megállapítani, hogy hazudnak e nekem, vagy sem, így megpróbálok mindent leírni arról, amit mondanak és arról, amit én látok, gondolok. Talán Will majd jobban ki tudja így elemezni a dolgokat és talán rájön, ha hazudtak nekem. Kedvesnek tűnnek, de ha valóban ők voltak ostobák lennének elárulni az igazat. Gondolom én sem tenném meg a helyükben. A szavakra bólintok, majd pár percig csendben maradok, míg még leírom az utolsó mondatokat, gondolatokat. Kissé hülyén érzem most magam így, de bízom benne, hogy ez elég lesz Willnek és jó munkát végzek. -Értem!...Tudják a lányok akik Önöket azonosították be azt mondták, hogy a barátnőjüket akkor látták utoljára mikor ő kiment a mosdóba Önt követve!-Pillantok itt Darrenre. Szerencsére azért elolvastam a lányok vallomásait, így van valami némi segítségem. Darren után Jamesre pillantok és az ő szavai járnak a fejemben. -Ön meg azt mondja, hogy mind a ketten kimentek a mosdóba, így azt feltételezem, hogy nem külön mosdókba mentek. Szóval akár Ön is ott lehetett a lánnyal és a barátjával.- És ahogy fejben követem a gondolatmenetemet erősen elpirulok. Kissé lesütöm a tekintetem, majd pár pillanattal később végül folytatom, mintha mi sem történt volna. -Ha jól értelmeztem ők itt síelni voltak és aznap este Önök az állításuk szerint részegen csatlakoztak hozzájuk. Abban teljesen egyetértünk, hogy az a lány is túl sokat ivott. Talán ezért sem tudta sajnos rendesen felmérni a helyzetet. A barátnők még azt is megemlítették, hogy az eltűnt lányt nagyon is érdekelte Ön és fordítva is, amivel természetesen nincs semmi gond.-Még talán halványan el is mosolyodom, de sajnos érzem, hogy a pír arcomról nem tűnik el és nem is halványul. -Igaz nem tudom, hogy milyen részegnek lenni, mert annyit sosem ittam még, de gondolom még részegen is van annyi esze az embernek, hogy megkeresse azokat akikkel jött, ha egyedül maradt. Mert azt állítják, hogy Önök együtt mentek el a lány nélkül. De a mosdóban sem volt, mikor a barátnői elkezdték keresni és más férfi társaságában sem látták. Kiszökni meg nem hiszem, hogy kiszökött volna az ablakon.-Nem tudom, hogy milyen büntetést kapnának, ha kiderülne, hogy ők ölték meg, vagy rabolták el vagy bármi rosszat csináltak a lánnyal, így sajnos egyre jobban félek ahogy próbálom jobban megérteni az eseményeket, amik nekem egyenlőre nem bizonyítják azt, hogy ártatlanok lennének. De vajon mire képesek annak érdekében, hogy elhallgattassanak engem, egyáltalán érdekük ez? Vajon olyan nagy büntetést kapnak, hogy inkább bevállalnak még egy lány eltűnését? Már egyre jobban bánom, hogy utánuk rohantam. Nem az én feladatom lett volna kihallgatni őket és nem az én fejemet kiabálta volna le Will, ha elé állunk azzal, hogy nem tudtunk meg semmit. Prescott volt megbízva, de én mégis utánuk rohantam. Ezek után már valóban nem lepődnék meg azon, ha egyik nap arra ébrednék, hogy kést szorítanak a torkomhoz.
Kicsit elhúzom a számat és lesütöm a tekintetemet, ahogy Alice okfejtésbe kezd. Nem haragszom érte, hiszen ez a dolga. Azonban az arckifejezésem is csak egy jól felépített része a műsornak. Azt akarom, hogy azt lássa, hogy igen, most valamiért megfogott, lebuktatott, én pedig kissé kellemetlenül érzem magam. - Nos, ezt a részt igazán kihagytam volna a történetből, de csak el kell mondanom... Még fel is sóhajtok, és leteszem a kávét az asztalra. Futó pillantást váltok Darrennel, közben pedig gondolatban közlöm vele a tényállást. ~Rögtönzök, szóval vedd fel a fonalat.~ Megköszörülöm a torkom és keresztbe teszem a lábam. Ezzel is jelezve, hogy nem szívesen beszélek a dologról - ami meg sem történt. - Az igazság az, hogy azért tűntem el annyira hirtelen, mert hánynom kellett. - bocsánatkérő tekintettel pillantok fel Alice szemeibe, és mintha némi szégyenérzet csillanna meg a kék szemeimben - Mint mondtam, én már nem láttam a lányt. Darren utánam jött, keresett egy darabig, de végül is megtalált, kiderült, hogy rossz mosdóba siettem be. - na ez legalább igaz - De ez akkor persze nem számított, fontosabb volt, hogy ne mocskoljam össze az egész kocsmát. A lány bejött, és bár engem nem látott, szófoszlányokat hallottam abból, hogy mi törtnt, bár őszintén szólva nem igazán érdekelt abban az állapotomban. Csak azt tudom, hogy mire összeszedtem magam, már nem volt bent. Kérdeztem Darrentől, hogy mi történt, de nekem csak azt mondta, hogy a lány nem örült az elutasításnak. Végül is, a dolog megáll a lábán. Rosszul voltam, Darrennek meg fontosabb volt az állapotom, mintsem az, hogy aznap este megkapjon egy nőt. Én pedig nem voltam alkalmas állapotban az akcióra. Újabb nagy levegőt veszek, de ezúttal már újra a kávémhoz nyúlok, mert vége a "kellemetlen" résznek, szóval most már kissé ellazulhatok. - Utána persze a hátsó kijáraton távoztunk, tekintettel arra, hogy a falkánké a hely, sokan ismernek és én nem akartam, hogy Darrenen kívül mindenki így lásson. Nem tudom, talán a lány követett minket, elég határozottnak és akaratosnak tűnt még korábban. Minden esetre utána mi már nem láttuk, nem vettük észre. Hiába vagyunk farkasok, ha túl sokat iszunk, mi is elveszítjük a fonalat. Kissé felkacagok a mondandóm végére. Gondolom, Darren most elmondja majd, hogy milyen heves vitába keveredett a nővel. Nem csodálom, teljesen hihető, hogy kiakadt. Be volt rúgva, és elutasította két jóképű férfi, akik percekkel előtte még cicáztak vele. És bánatában széttépte magát, és beleugrott a Chenába. Én is ezt tenném.
James meséje hihető volt, legalábbis elképzelhető és ha nem buktatjuk le magunkat, jó esetben mindenki benyeli, mint kacsa a nokedlit. Valószínűleg nekem is azért tűnt túl... mesésnek, mert pontosan tudtam, hogy ez nem egészen így történt. Egyetlen bizonyíték lehetne, hogy történt abban a mosdóban valami. Reméltem, hogy az őrzők hanyag, Dee takarítónője pedig alapos volt. Bár az is tény, hogy nem csináltunk felfordulást, de... Inkább nem gondoltam rá. - A társaim hogyléte még részegen is jobban érdekel, mint egy gyors numera egy emberrel - kezdtem Jimbo meséjének kiegészítésébe. - Bepróbálkozott, én pedig leállítottam, erre kiakadt, mindenfélét a fejemhez vágott.. - Kicsit ráncoltam a homlokom, mint aki nagyon koncentrált, hogy pontosan visszaemlékezzen a homályos részletekre. - Vagy ennyire a fejébe szállt a pia, vagy magánéleti válsága volt, de ez inkább James szakterülete. Megígértem a lánynak, hogy később bepótoljuk. Nem hitte el, megütött és kiment. Micsoda dráma és ennél mennyivel prózaibb a valóság! - Fogalmam sincs, hogy követett-e minket, ha igen, a falkánk területére már biztosan nem, különben valaki biztos észrevette volna. Azért magamban megmosolyogtam, micsoda hajcihő tud kerekedni egyetlen emberlány eltűnése miatt is. Két idősebb farkast elővesznek miatta és egy őrzőtanonccal kérdeztetik ki, még jó, hogy az Amarok nem kell hozzá meg az őrzők vezetőkara. Hogy eltúlzottnak tartottam-e. Abszolút. De mosoly, és pókerarc, meg finom érdeklődés. Alignakra, pocsék komédiás lennék, körülbelül a darab első tíz perce után elkezdeném látványosan unni a fejem és tennék rá, hányan látják. Valójában most ennek se láttam túl sok értelmét, mert ha csak mi nem tálalunk ki, aligha kaphatnak el. Mili biztos nem árul be minket, a tetemet eltüntettük... innentől mi ketten "csak" egy semmibe vezető nyom vagyunk. Legalábbis nagyon remélem, nem szeretném ezt az egészet tovább gyűrűztetni, mint amekkora a valós jelentősége.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A további történetük miatt szintén elpirulok kissé. Tudom elég béna vagyok, hogy már csak ettől zavarba jövök, de nem tudok mit tenni ellene. Talán majd ha Prescottal több időt eltöltök más leszek, de egyelőre ilyen hülye leszek és meg is érteném, ha belül magukban jót röhögnének rajtam. Miközben mesélnek továbbra is jegyzetelek és néha bólogatok jelezve, hogy felfogtam a dolgokat. A történetük nekem ezek után sem tetszik. Valamiért nem tudom elhinni, hogy az a lány csak úgy eltűnt miután őket ott hagyta. Ha visszautasították akkor a barátnőjükhöz kellene vissza mennie, hogy elpanaszolja, de ha meg leállt volna pasizni akkor csak észreveszik a lányok, hogy már más palival van....A követés meg szerintem meg sem fordult a fejében, hiszen nem is ismeri a várost. Persze részeg volt és lehet, hogy e miatt csöppet sem zavarta a dolog...De akkor is fura nekem. Miután befejezik megint csendben maradok egy kis ideig, majd felemelem tekintetem és egy aprócska mosoly kíséretével megszólalok. -Nos köszönöm! Azt hiszem több kérdésem nem is lenne, hiszen mindent elmondtak nekem. Köszönöm, hogy együtt működtek ebben. Amiről mi most itt beszélgettünk írok egy összefoglalót, jegyzéket vagy mit és Williamnek fogom átadni. Szóval tudni fog mindenről. Gondolom utána ő fogja Önöket értesíteni a továbbiakról.-Közben el is pakolom a füzetet, tollat a táskámban. -Nem is akarom Önöket tovább zavarni. Remélem mindent megtudtam, amit csak megkellett. Szóval akkor én mennék is, bár mondjuk azt megköszönném, ha kicsit kisegítenének. Nem tudom, hogy merre vagyunk és, hogy hogy jutok haza. Esetleg tudnak mondani valamilyen buszt, ami elvisz a főtérre?-Nem tudom, hogy ők mennyire ismerik a tömegközlekedést, de talán mégis csak jobban, mint én. Igaz figyeltem az utat idefelé, kocsival talán vissza is találnék, de ha nem akarok annyit gyalogolni, akkor valóban jól jönne egy busz.
Szolid mosollyal jelzem, hogy megértetem, hogy itt a dolog vége, és a Tanonc nem szeretne tovább feltartani bennünket. Mondjuk elég jó orrom van az ilyesmihez, és érzem, hogy valami nem teljesen patent. Nem kell ehhez farkasnak lenni, egész egyszerűen kiolvasom Alice tekintetéből és kihallom a hangjából. Amíg a lány az utolsókat firkantja a jegyzetei közé, rásandítok Darrenre és egy apró szájsarok rezzenéssel jelzem neki, hogy lehet, hogy még nem úsztuk meg ennyivel a dolgot. - Persze, majd értesítsenek. Teszem hozzá együttműködve, majd ha Alice feláll, akkor én is követem a mozdulatban. - Hagyja csak, majd én elviszem. Úgyis dolgom akad az egyetemen. Remélem, hogy azért annyira nem tart tőlem, hogy elutasítsa az ajánlatot. Igyekszem megnyugtató képet vági és talán ez az első valóban őszinte arckifejezés a találkozónk ideje alatt. Ha megindulunk kifelé, az ajtóhoz lépek és kinyitom Alice előtt. Amíg kisétál, Darrenre nézek és sunyiban mutatok neki egy felfelé álló hüvelyket. ~Meglátjuk mi lesz, majd hívlak, mi volt az úton. Ja és fizess már légyszi, majd megadom odafent.~ - Pá, Darren. Intek neki, amikor én is kilépek. Azon az úton indulok meg a kocsihoz, amin befelé is jöttünk. Egyébként nem ürügy, tényleg be kellene mennem az egyetemre egyeztetni Maggie drágával, szóval kivételesen nem hazudok.
//Részemről ennyi. Amit még tudni kell és kiegészítés: a találkozó estéjén James hazamegy, és elkezd szolidan italozni, merengeni a történteken. Úgy dönt, hogy ez mind szép és jó, de nem akarja átverni Roxant, ezért ír neki egy sms-t ezzel a szöveggel: "Tudom ki a lánygyilkos, majd hívj fel. JL" Mivel Darren elmondta Milinek, tőle megkapjuk a büntit. Off konzultáltam Willel: az őrzők ebbe nem szállnak be, mivel első eset, így ha az Atanerktől kapunk büntit, a zöldek leszállnak rólunk.//
Igazából már idejét sem tudom annak, hogy mikor voltam utoljára bálon vagy estélyen. Mostanában kerültem az ilyeneket, és egy ilyen méretű városban amúgy sem volt általános jelenség, hasak nem volt az ember nagyon gazdag. Azért a country clubnak még így is nagyon sok tagja akadt, ami újra és újra meglepett. Legalább annyira, mint az, hogy kaptam egy meghívót a karácsonyi rendezvényükre. Amióta a bátyám legyőzte Milit, nem jártam ezen a helyen. Sőt, igazán őt magát sem láttam, de bizonyára valaki irányította a helyet, hiszen azóta sem zárt be. Most kifejezetten örültem annak, hogy egy kicsit kikapcsolódhatok, még ha egyedül is. Örültem volna neki, ha Olen elkísér, de megint nem volt a városban, ráadásul nem rajongott az efféle eseményekért. Kár, túl régen szántunk már egymásra időt, ez pedig így karácsony közeledtével nem lett volna rossz alkalom, de megint így jártam. Mikor a ruhámat kiválasztottam, bennem volt a „csak azért is!” érzés, amiért nem volt kísérőm. Mondjuk egyébként sem állt távol tőlem a kicsit merészebb, de ugyanakkor elegáns stílus, úgyhogy amint megláttam a legutóbb, egyből beleszerettem, csak azt nem tudtam, hogy milyen alkalomra tudom majd felvenni. Nos, most eljött az ideje. Darrent kértem meg egyébként, hogy vigyen át kocsival, mert sosem lehet tudni, hogy milyen véget fog érni ez az este. Nem lett volna jó, ha közelebbi ismeretségbe kerülök egy fával a hazafelé vezető úton. Miután megérkeztem, leadtam a kabátomat a ruhatárnak elnevezett részen, aztán aláírtam egy jelenléti ívet, amiért cserébe leadhattam a meghívómat is. Nem is tudom, hogy miért ügyeltek ennyire kényesen arra, hogy kik jöttek be, de nem foglalkoztam vele túl sokáig. Helyette a terem irányába vettem az irányt, ahol asztalokat állítottak fel a vacsorához. Még azt sem tudtam, hogy lesz vacsora, az nem volt benne meglepő módon a meghívóban, de odakint már hallottam némi beszélgetésfoszlányokat ezzel kapcsolatban, és ezáltal tudtam meg azt is, hogy mi lesz a ma esti menü. Odabent a csillárok ontották magukból a fényt, szebbnél-szebb ruha- és ékszerköltemények ékeskedtek a bent megjelent nőkön. Egy pillanatra el is gondolkoztam azon, hogy talán valami feltűnőbb darabot kellett volna választanom, mivel mindig is szerettem kitűnni a tömegből, de végül úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül baj az, ha most nem hívom fel magamra a figyelmet. A mellettem elhaladó pincér tálcájáról máris levettem egy aranyló pezsgővel teli poharat. Gondolkodás nélkül kortyoltam bele, és ahogy az apró kis buborékok a torkomat csiklandozták, jóleső érzés fogott el. Túl régen kapcsolódtam már ki, az esküvő óta talán egyetlen egyszer sem volt rá példa, és ezt nagyon bántam. Nem volt rám jellemző a begyöpösödött életmód. Nem ártott volna új ismeretségeket szerezni, kapcsolatokat építeni, meg efféle apróságok, amiket a társasági embereknél szokás. Ugyan nem voltam egyetlen puccosabb bagázsnak sem a tagja, de az itt megjelenteknek erről nem feltétlenül kellett tudnia. A biztonság kedvéért még a pajzsomat is felhúztam, az esetlegesen megjelenő farkasok miatt. Kitudja, hogy hányan vannak itt a másik falkából, bár valószínűnek igazán nem tartottam. Ez a mi területünk volt, nem az övék. Miközben körbejártam a termet és odaköszöntem néhány ismerősnek tűnő egyednek, rá kellett jönnöm, hogy annyira nem lesz ez izgalmas este. A pletykálkodás fog menni, a versenyzés, hogy kinek a ruhája vagy az ékszere drágább, és a többi hasonló, ami a gazdag körökben szokás. Ezen gondolataim közepette sikerült eljutnom egy pultszerű kis asztalig, ami mellett már ácsorgott egy vörös hajú nő. Talán egyedül, talán várta vissza a partnerét, nem tudom. Nem zavartattam magam különösebben amiatt, hogy mellé szegődtem. Egy kiálló tincset oldalra sepertem az arcom elől, és küldtem egy mosolyt az idegen felé. - Maga is látványosan unja ezt az egészet, vagy csak vár valakit? – kérdeztem csevegő hangnemben, bár igazi kíváncsiság nem bújt meg a hangomban.
Igazság szerint a bálok nagyon távol állnak még mindig az ízlésvilágomtól, de ha hű akarok lenni a megélek-minden-pillanatot elképzelésemhez, akkor nem tépem szét a meghívót, s nem dobom ki a kukába, hanem elmegyek. A szüleim régen nagy társasági életet éltek, s ennek a levét iszom most én is. A meghívón az áll, hogy „Mallory család”, ezen némileg elmosolyodom. Mennyire meg fognak lepődni azon a tisztelt jelenlevők, hogy P. S. Mallory egyedül jelenik meg. Se vőlegényjelölt, se szülők, se egyéb hozadékok. Persze aztán megint jönnek majd az udvarias érdeklődések a szüleim hogyléte felől, s mint mindig, most is hazug mosollyal fogom azt felelni, hogy minden rendben van velük. Valójában fogalmam sincs sem mentális, sem fizikális, sem semmiféle állapotukról, s pont nem is érdekel. De ezt ugye mégsem mondhatom. Még a végén kiakadnának, s többé nem kapnánk meghívást semmiféle puccos eseményre. Összedőlne a világ... A szekrény előtt állva egy darabig hezitáltam azon, hogy mit vegyek fel. Mivel már nem voltam tinédzser – azóta pedig nem jártam efféle rendezvényen – így szóba sem jöhetett a legutóbbi báli ruhám. Kénytelen voltam hát nyakamba venni a várost, s beszerezni egy vadiúj darabot. A ruhához persze cipő is kellett meg valami ékszer, úgyhogy nem áldoztam a spórolás oltárán, de úgy voltam vele, hogyha egyszer estélyre megyek, hát annak meg kell adni a módját. Nőből vagyok, s annak ellenére, hogy nem vagyok elájulva a külsőmtől, szeretek úgy tenni, mintha fel tudnék úgy öltözni, hogy megforduljanak utánam az emberek, s megcsodáljanak. Ahogy kiszállok a kocsiból – az egyik szomszédom volt olyan kedves, s elhozott - a Club előtt, hirtelen remegni kezdenek a lábaim. Ennek persze lehet köze ahhoz, hogy egy üvegszálas nejlonharisnya simul csak bőrömre a nem túl vastag anyagú szoknya alatt. Az is rátesz egy lapáttal továbbá, hogy hirtelen nagyon rossz ötletnek kezdem érezni azt, hogy eljöttem. Reszkető kézzel veszem elő a meghívómat, s ahogy saját kacsómra nézek, hirtelen megint Prue keze jut eszembe. Az emléktől megszédülök, de nem tántorodom meg. Talán csak arcomból fut ki kissé a vér, de szerencsémre amúgy is fehér a bőröm tónusa, így nem észrevételezik a beengedésnél, hogy mintha rosszul lennék picit. Udvariasan biccentek és megköszönöm azt, hogy jó szórakozást kívánnak nekem, majd beveszem magam a tömegbe, hogy aztán a pult mellett bukkanjak elő. Nem vagyok kész arra, hogy a nővéremről kérdezzenek. Remélhetőleg senkinek nem fog eszébe jutni. Ennyi tapintatnak kellett szorulni az elitbe is. Legalábbis a reményem hal meg utoljára. Nem szeretném „kocsmában az úrilányt” játszani, így nem kérek üdítőt, hanem egy vodka-koktéllal kívánom nyitni a mai szórakozást. Már éppen megkapom az italom, amikor a pultos hangján kívül egészen közelről egy női hang üti meg fülem. Első dolgom lenne körbepillantani, hogy valóban hozzám szól-e, de elég csak a szemem sarkából oldalra lesni, hogy lássam: egy lélek nem áll rajtunk kívül a pult mellett. Felveszem a legudvariasabb mosolyomat, s az ismeretlen felé fordulok. - Pont, hogy nem várok. - vallom be titokzatosnak szánt, őszinte hangon. Ettől persze a másik nem fogja tudni, hogy mennyire el akarom kerülni az ismerősöket, de nem is kell tudnia. Valahogy csak jólesett kimondanom. - Nem úgy tűnik, mintha odalenne ezért a pazar.. - némileg cinikusan cseng a hangom, bármennyire is próbálom elrejteni - ..estélyért. Egyedül érkezett? A bemutatkozással nem sietek, előbb inkább megszemlélem magamnak beszélgetőpartneremet. Szeretek mindenkit jól megnézni, magamba inni a vonásaikat, hogyha később találkozom velük, emlékezzem rájuk. Azóta vagyok ennyire figyelmes, amióta rám sütötték a bélyegét annak, hogy pocsék az arcmemóriám. Nem volt az, csak nem jegyeztem meg azokat, akik nem érdekeltek. Azóta viszont megjegyzek mindent és mindenkit magam körül. Elvégre sosem tudhatom, mikor lesz hasznomra a megfigyelésekből begyűjtött emlékhalom. S különben is kiderült: nem vagyok rossz megfigyelő. Egyelőre nem szólok többet, visszaadom a kommunikáció fonalát a másik nőnek. Elvégre ő szólított meg, hadd vezessen egy kicsit. Jobb dolgom nincs, amúgy sem. A bálnak nem sikerült – még – lekötnie.
Fogalmam sincs, hogy valójában miért szólítottam meg a nőt. Nem volt szokásom ilyen nyíltan beszédbe elegyedni senkivel, és nem azért, mert visszahúzódónak lehetett volna titulálni. Nem, éppen ellenkezőleg, és pontosan ebből fakadt az is, hogyha megszólítottam valakit, akkor az illető inkább volt az erősebb nem képviselője, mint nő. Semmi olyan nem húzódott meg a háttérben, hogy esetleg pasi vadász lennék, mert tényleg nem. Egyszerűen csak általában engem szólítottak meg mások, és ezzel el is volt intézve a csevegés megkezdése. Hogy miért, azt eddig még magam sem tudtam megállapítani, talán a karizmám volt az oka, vagy valami egyéb. Most azonban kivételt tettem, és valahogy jól is esett. Talán abban reménykedtem, hogy ő is egyedül érzi magát és majd örülni fog nekem. Nem tudom… - Hm, akkor vagy menekül valaki elől, vagy partner nélkül érkezett. Jól látom? – jelentettem ki kerekperec, ahogyan azt tőlem már megszokhatta a környezetem. Kicsit talán szakmai ártalom is volt, hogy egyből úgy néztem az embereket, mintha kezelendő páciensek lennének. Nem akartam én állandóan a pszichológust játszani, de néha mégiscsak előbújt belőlem, akarva-akaratlanul is. Pedig azt tekintve, hogy csupán nemrég szereztem belőle diplomát az egész életemben leélt időhöz képest, elég jól belerázódtam. Talán ezzel megtaláltam a hivatásom, vagy egyszerűen csak megszoktam már a sok beszélgetést. - Elárulom, hogy amikor bejöttem, máris vissza akartam fordulni – vallottam be őszintén, lehalkítva a hangomat és picit felé hajolva, mintha csak egy titkot osztanék meg vele. Szó sem volt itt titokról, de azért nem hangoztattam volna bárkinek eme gondolatomat, de ő valahogy úgy nézett ki, mint aki megérti az érzéseimet. Sőt, talán osztozik is rajta velem. Persze az is lehet, hogy teljesen rosszul ítéltem meg a helyzetet, sohasem lehet tudni. Azért sajnálatos módon én sem vagyok tévedhetetlen, pedig néha azt kívántam. – Adtam egy esélyt ennek az egésznek, de egyelőre még nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet – vontam meg a vállaimat kecsesen, nemtörődöm mozdulattal. – Igen – tettem hozzá, aztán egyetlen mozdulattal felhajtottam a poharam alján lötyögő kevés pezsgőt, és a pultos felé tartottam. – Újratöltené? – kérdeztem udvariasan, és amint megtette, egy „köszönöm” kíséretében vissza is vettem a poharamat. - Most, hogy itt vagyok, már nem is bánom annyira, hogy egyedül. A párom valószínűleg nem élvezte volna túlzottan. Nincs oda az ilyesfajta rendezvényekért, úgyhogy valószínűleg akkor sem tudtam volna magammal cipelni, ha a városban van – nem tudom, hogy miért árultam el neki. Talán annyira vágytam mostanában a társaságra, hogy eddig süllyedtem. Egy emberrel beszélem ki a problémáimat. Mondjuk én nem néztem le őket, mint némely ős öreg fajtársam, de azért mégsem voltunk egy szinten, ezt el kellett ismernem. Talán tényleg túl magányossá váltam az utóbbi hónapokban, és lévén, hogy életem során erre még nem nagyon volt példa az utóbb ötven évben, ezt elég rosszul viseltem. Társas lény vagyok, ezért senki nem nézhet rám ferde szemmel. - Remélem, hogy most nem fog azzal jönni nekem, hogy maga a szervező, mert akkor itt süllyedek el azon nyomban – nem nevettem fel, csupán szolid mosolyra húztam vörösre festett ajkaimat, mielőtt újabbat kortyoltam volna az aranyló italból. Ma nem kellene többet inni a kelleténél, erre majd minduntalan emlékeztetnem kell majd magamat!
A nő tud valamit. Vagy csak én vagyok nagyon átlátszó. Ezt nem sikerül ilyen hamar eldöntenem. Az viszont, hogy ennyire hamar kitalálta, hogy menekülök is és egyedül is érkeztem, egy picit talán zavarba ejt. De ha már így alakult, felesleges tagadnom. - Tulajdonképpen mindkettő. – vallom be nemes egyszerűséggel, ezúttal mosolytalanul. A mosoly viszont nem várat magára ennek ellenére sem sokat, hiszen az, amit a nő mond, mégis ajkaimra csalja a várt – vagy nem várt – vendéget. Sokszor magam is elcsodálkozom azon, hogy még képes vagyok mosolyogni egyáltalán, s nem ölte ki belőlem a Prueval és az ő betegségével töltött majd' egy évtized. - A megfutamodás nem lett volna méltó Önhöz. – jegyzem meg sejtelmesen. A mondandómból vagy annak hangsúlyából nem derül ki, hogy miért mondom azt, amit. Valójában nagyon egyszerű, épp csak arra céloztam, hogy egy nő soha ne futamodjon meg, de ez így kimondva nem hogy nem lett volna sokat sejtető, hanem egyenesen idétlenül is hangzott volna. Ezért fogalmaztam úgy, ahogy. Az eszembe sem jut, hogy esetleg félreértésekre, vagy találgatásokra adhat okot a későbbiekben a megjegyzésem. Kecsesen felemelem a koktélos poharam, s kortyolok egyet az italból. Sosem szerettem különösebben az ivást, de a koktélokkal valahogy meg tudtam barátkozni. Annyit nem iszom, hogy berúgjak tőle – elvégre a másnaposságnak még a hírét sem akarom meghallani soha -, de a kellemes, emelkedett hangulathoz pont elégnek bizonyulnak számomra. A közvetlensége meglep, de kedvemre való. Érdeklődve billentem oldalra fejem, jelezve ezzel testbeszédemmel is azt, hogy szívesen hallgatom a másik mondandóját. Amikor a párját emlegeti, próbálom feltérképezni hangja érzelmi töltetét. Vajon magány, szomorúság, vagy harag bujkál a szó mögött? Vagy csak színtiszta szeretet? Igazából mindegy, nem is firtatnám szavakkal, de mint minden új információ, amolyan titokmorzsa..ez is érdekel. - Vannak olyanok, akiknek való az ilyen parádé és vannak olyanok, akiknek nagyon nem. Azt hiszem, hogy én a magam részéről az arany középutat képviselem. – fűzöm tovább a nő megkezdett gondolatmenetét. Majd hirtelen ötlettől vezérelve egy kérdéssel fordulok beszélgetőpartnerem felé. - A kedves párja üzleti útra utazott? Amint megkérdezem, már meg is bánom. Hát milyen alapon gondolom, hogy aki elutazik, az csak üzletelhet valahol? Elvégre a családját is meglátogathatná, bár ha ez így lenne, gondolom én együtt is mehettek volna. A dolog eléggé sokesélyes, de egy biztos: semmi közöm nincs hozzá. Ettől függetlenül úgy vagyok vele, hogy nem emlegette volna ilyen nyíltan azt, hogy a párjával mi a helyzet, ha nem lenne hajlandó egy keveset csevegni róla. Csak lazán, könnyedén. A poént veszem, úgy döntök, meglovagolom az elém toppanó táltost. Ál-komolyan cseng a hangom, amikor újra megszólalok. - Most, hogy így mondja.. Legközelebb majd jobban figyelek, hogy érdekfeszítőbb estélyt hozzak össze. Esetleg pár repülő rénszarvas vagy egy alul öltözött Mikulás feldobná a bulit. Nem gondolja?- reménykedem benne, hogy a nő veszi a lapot és megpróbálja értékelni a humoromat. Biztos azért nem vagyok benne, éppen ezért egy kicsit izgulok azon, hogy mi lesz a megjegyzés hozománya. A humorérzékemet nem sokan dicsérték még meg életem során.
- Akkor sikerült beletrafálnom, igaz? – inkább költői kérdés volt, de haloványan azért küldtem a nő felé egy mosolyt, afféle biztatás gyanánt. Nem tudtam az okokat, és úgy döntöttem, hogy most nem is firtatom őket. Tény, hogy szerettem tájékozódni, de ha nem volt illendő vagy túlzottan fontos, akkor bizony nem ütöttem bele az orromat más dolgába. Jó, ha nagyon felkeltette az érdeklődésemet, akkor nyilván képtelen voltam uralkodni magamon, de ez most nem az a helyzet volt. Egy bál kellős közepén tényleg nem engedhettem meg magamnak efféle arcátlanságot, hiába vetkőztem már le régen az úri neveltetésemet, ennyit azért még tudtam. - Valóban? – kérdeztem vissza talán kicsit meglepetten, finoman ívelt szemöldökömet felvonva. – Tudja, talán igaza van… - ismertem el egy bólintás kíséretében. Talán nem is tudta, hogy mennyire sikerült a lényegre tapintania. Tényleg nem illett volna hozzám, soha életemben nem volt rám jellemző az, hogy megfutamodjak. Amikor a koncentrációs táborban szembenéztem a puskacsövekkel és felkészültem a végre, akkor sem csináltam semmit azon kívül, hogy felszegett fejjel vártam a dördülést, amely az életem végét jelezte volna. Ha azt kibírtam, akkor már semmi nem lehetett az életben, ami arra késztetett volna, hogy fussak el a sorsom elől. Amúgy sem lett volna bölcs döntés, mert az én világnézetem szerint előbb-utóbb úgyis utolért volna, aminek muszáj megtörténnie. Most vagy később, oly mindegy. Mivel úgy vettem észre, hogy különösebben nem zavartam a jelenlétemmel, ezért beszélgettem vele tovább. Természetesen, ha úgy éreztem volna, hogy a terhére vagyok és alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, akkor nem kellett volna kétszer mondania, vagy kifogással kimentenie magát. Mondjuk még sohasem volt panasz arra, hogy rossz társaság lennék, úgyhogy nem is számítottam ilyesmire. Talán sokan beképzeltnek titulálnának emiatt a gondolatom miatt, de szerencsére senki nem volt képes arra, hogy olvasson a fejemben. Jobb is, néha én sem láttam át teljesen a káoszon, ami sokszor ott uralkodott. - Minden bizonnyal én is, hiszen most is itt vagyok és még talán a vacsorát is ki fogom bírni valahogy, ha nagyon igyekszem, de minden nap nem járnék efféle helyekre. Amúgy sem lenne rá időm – vontam újra egyet a vállaimon. Annak idején, amikor még emberként tengettem a mindennapjaimat, akkor másból sem állt az életem, mint egyik bálról a másikra járni. Még emlékszem a legelsőre, amikor bemutattak a társaságnak, és természetesen az is élénken élt bennem, amikor életem megrontójával hozott össze a sors. Az is egy ehhez hasonló estélyen történt, egy hasonlóan téli napon. - Igazából mondhatjuk, hogy igen. Nem üzletember ugyan, de valami munkával kapcsolatos dolga akadt, azt tudom – kicsit furcsa volt Olent a páromnak nevezni, mivel valójában azt sem tudtam, hogy mi van közöttünk pontosan – főleg az utóbbi időben -, de másként nem tudtam volna róla beszélni, viszont úgy sem akartam tenni, mintha nem létezne. Létezett ő, kitudja, hogy éppen hol és mit csinált, de attól még volt. És még mindig fontos volt számomra, csak már nem értettem meg a közöttünk alakuló kapcsolatot, ez minden. Fájt is a fejem miatta eleget, még ha sokszor nem is mutattam ki, bár titkolni egyre nehezebbé vált számomra. – Egyébként valószínűleg akkor is kitalált volna valami kifogást, ha itthon van – tettem még hozzá egy lemondó kis sóhajt kíséretében. Ám a pillanatnyi levertségem hamar el is illant, amint újdonsült ismerősöm újra megszólalt. - Az már egyszer biztos! – vágtam rá egyből, csengő nevetésem egyből betöltötte a körülöttünk lévő teret, mire néhányan felénk is néztek. Nem zavartak a rosszalló tekintetek, végre valamin nevetni is lehetett, nem csak a sok pletykálkodót hallgatni. Jó, mondjuk valószínűleg a beszélgetőkön kívül más nem hallotta, de sajnálatos módon az én fejlett érzékeim nem tudták kiszűrni azt sem, amely méterekre zajlott tőlem. – Sokkal inkább nekem való műsor lenne, mint ez itt – kuncogtam még mindig, és koccintásra emeltem a poharam. – Jenny vagyok! – mutatkoztam be most már, mert úgy voltam vele, hogy elérte ezt a lépést nálam. Szándékosan nem a teljesen nevemet mondtam, a Jennifer talán túl komolyan hangzott volna, viszont a Jennyből sejthette, hogy nem vagyok egy karót nyelt valaki, mintha eddig ez nem lett volna nyilvánvaló.
- Bele. - válaszolok a költőinek szánt, ám általam valódinak hitt kérdésre. Úgy vagyok vele, hogy vannak emberek, akik szeretik, hogyha minden kérdésükre választ kapnak, s mivel nem kérdezhetek rá mindenkinél előre, hogy vajon ilyen személy-e avagy másféle, így mindig, minden kérdést igyekszem válasszal illetni. Persze nem mindig valós válasszal, főleg, hogyha a személyes terem határát kaparásszák vele. De ez a kérdés most nem volt olyan, így készséggel böktem rá egyszavas vallomásomat. Újabbat kortyolok a koktélomból, szórakozottan elkavargok benne a szívószállal, miközben tekintetemet egy pillanatra a nyüzsgő eleganciába burkolt tömegre vetem. Szépnek szép. Olyan érzésem van kicsit, mintha egy állatkertben lennék. „Szép állat a zsiráf, de otthonra nem kéne.” - jut eszembe egy régi barátnőm örök klasszikusa, melyet ilyen helyzetekre bedobott. Mosolyom az ő emlékének szól, s nem a népi sokadalomnak, de sebaj, így legalább mindazok, akik látnak, hihetik, hogy élvezem a rendezvény emelkedettségét. Amikor a nő a vacsorát emlegeti, újra felé fordulok. - Ó, a vacsora biztos pazar lesz! Tengernyi evőeszköz, fél-fogra-sem-elég fogások.. Az ilyen alkalmakkor mindig úgy érzem magam, mintha az Anorexia Világnapján lennék. Na jó, ez csúnya volt. Magam is rájövök, hogy talán túllőttem egy bizonyos célon, ezért még szélesebbre húzott mosolyommal próbálom érzékeltetni, hogy csak vicceltem. Közben valahol mélyen áldom az eget, hogy vacsora is lesz, elvégre evés közben általában nem illik beszélni, s legalább annyival kevesebb esélye lesz valakinek rákérdezni a családomat érintő, általam erősen kerülendő kérdésekre. Hallgatom, ahogy a párjáról beszél, s közben egy cseppet sem irigykedem. Ezzel sikerül lenyűgözzem saját magamat is. Az utóbbi években mintha elmúlt volna belőlem a vágy, hogy egyszer nekem is legyen bármiféle romantikus, szerelmi kapcsolatom. Elsüllyedtem a „párja a zokninak van”-típusú mentegetőzésposványban, s már annyira nem érdekel az egész, hogy az hihetetlen. Eltemettem ezt is, mint oly sok minden mást. - Hát, a férfiak már csak ilyenek. - vágom rá, mintha annyira tapasztalt lennék. Következő mondatommal viszont teljesen agyonütöm felépített renomémat. - Apám sem szerette elkísérni ide anyámat, ha tehette, akkor mindig sürgős elintéznivalóra hivatkozva távol maradt. Ebből a mondatból még az agyatlan kőcsiga is rájönne, hogy milyen kiterjedt érzelmi életem van, s mennyi férfiról szereztem tapasztalatokat életem során. Ha tehetném, már szívnám is vissza a kijelentésemet, de nem tehetem, így ez már marad. Újabb kis korty italba menekülök – még jó, hogy ez a koktél nem túl erős – s élvezem, hogy a nő nevetése elvonja figyelmemet saját idiotizmusomról. Legalább a poénom talált. Pedig egy a millióhoz esélye volt. Felemelem a poharamat, s hagyom, hogy az üvegek összecsendüljenek koccintásunk nyomán. Mindig szerettem ezt a csilingelő hangot, ezért is vettem otthonra üvegből fúvott szélcsengőket. Megnyugtatnak, ha hallom a hangjukat. Elgondolkodom azon, hogy most jöjjek-e elő megszokott becenevemmel, de úgy határozom, hogy túl bohém egy ilyen estéhez. Inkább a teljes nevemet választom, melynek becézett formát nem tudok adni, soha nem becéztek a P. S.-en kívül sehogy. - Pandora. - viszonzom mosolyogva a bemutatkozást, majd udvariasan hozzáteszem: - Örülök, hogy találkoztunk ma este, Jenny! A neve megint Pruet idézi fel bennem, elvégre a Jenny erősen hasonlít a Jennára. Most viszont nem soká csámcsogok belül nővérem emlékén. Az, hogy nevettek egy viccemen, egészen feldobott, s kész csoda, hogy még magamat sem tudom letörni ekképp.
- Azt szokták mondani, hogy a franciák főznek ilyen kis adagokban, de én valahogy sosem érzek rá késztetést – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel és csak utána kapcsoltam, hogy talán valami olyat kotyogtam most ki, amit nem kellett volna. Mondjuk nem volt sok esély rá, hogy találkozok még a nővel, hiszen azt sem tudtam, hogy egyáltalán a városban lakik-e, vagy csak az estély miatt érkezett ma ide. Talán jobban örültem volna az utóbbinak, idejét sem tudom már, hogy mikor felejtkeztem így el magamról, de talán az tette, hogy tényleg ő volt az egyetlen, akivel tudtam beszélgetni, ráadásul nem ismertük egymást és azt mondják, hogy néha egy idegennel könnyebben el lehet beszélgetni, mint egy ismerőssel. Mondjuk tény, hogy az igazi származásomat nem nagyon reklámoztam a legtöbb esetben. - Legszívesebben ilyenkor fognék egy kötényt és beállnék a konyhába főzni – vallottam be, egy szélesebb mosoly kíséretében. Tényleg így volt, rengetegszer éreztem kísértést, amikor ilyenkor elmentem egy hasonló rendezvényre. A régi időkben pont az volt a lényeg, hogy a vendégsereg elé minél több és nagyobb adagokat kínáljanak a vacsora idején, a mai világban ez azonban teljesen megváltozott. Gondolom én, hogy a spórolás miatt, meg az sem utolsó szempont, hogy a nők újabban nem sokat ettek. Az biztos, hogyha hazamegyek ma, még valamit úgyis össze kell ütnöm, mivel nem csak nekem, de a farkasomnak is jól kellett laknia, így jóval többet tudtam enni, mint egy átlagos ember. Igaz, hogy jobban örült a nyers húsnak, de talán most be fogja érni ennyivel is. Maximum hamarosan elmegyek vadászni és újra szent lesz a béke kettőnk között. - Most is velük érkezett? – érdeklődtem kíváncsian és reméltem, hogy nem vagyok túl indiszkrét. Végül is, sok közöm nem volt hozzá, de ha így van, akkor eszem ágában sem volt őt feltartanom és ezáltal elszakítanom a családjától. Sőt, még mindig nem tudtam biztosan, hogy neki mennyi ismerőse van itt. Nekem nem volt olyan sok, olyan meg főleg nem akadt, akivel szívesen csevegtem volna az este hátralévő részében. Amúgy sem voltak olyan jók ezek a bálok főként az idősek miatt. Most pár évig még eljárhatok, ha szeretnék, de utána újra háttérbe kell majd vonulnom azért, hogy ne legyen túl feltűnő az örökké fiatal arcom. Amint a bemutatkozásom és a nevetésem után koccintott velem, első körben egyből nagyot kortyoltam a pezsgőből. Valószínűleg a legtöbben azt gondolták volna, hogy egy iszákos nőszemély vagyok, pedig egyszerűen csak úgy regenerálódott a szervezetem, hogy több alkoholra volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán érezzek valamit a hatásából. Szerettem a kellemesen bódult állapotot, még ha újabban nem is nagyon mozdultam ki otthonról. Mind a falkák helyzete miatt, mind a saját magánéleti gondjaim miatt. Kicsit hiányoztak a régi szép idők, amikor semmi nem érdekelt a szórakozáson kívül. Felnőttem, ez van. - Hm, nagyon szép név! – dicsértem meg kicsit meglepetten, mert emlékeim szerint még egyetlen Pandora nevű ismerősre sem sikerült szert tennem egészen idáig. – Istenemre mondom, én is örülök neki! – ajkaim ismét széles mosolyra húzódtak, közben kiittam a maradék pezsgőt és ismét újratöltettem. – Nagyon zavarna, ha tegeződnénk? – talán mástól ezen a helyen eszem ágában sem lett volna ezt megkérdezni, de Pandora fiatal volt és egyáltalán nem tűnt karót nyeltnek, hogy visszautasítsa ezt a lehetőséget. Amennyiben igent mondott, akkor tegeződve folytattam tovább. – Mit szólnál hozzá, ha megkeresnénk a névkártyáinkat az asztaloknál és egymás mellé tennénk őket? Nem sok kedvem van egész este vadidegenek között enni és hallgatni a beszélgetésüket – ezt kicsit halkabban mondtam, kitudja, hogy ki sétál el éppen mögöttünk.
Tehát a nő francia – vonom le a konzekvenciát magamban. Ezúttal nem kérdezek rá, hogy biztos lehessek benne, elvégre nem annyira lényeges a beszélgetésünk szempontjából az sem, ha az, az sem, ha nem az. A Jenny névből mondjuk nem következtettem francúz származásra, de a mai világban bármi megeshet. A kínaiak is úgy szokták csinálni, hogyha más országba érkeznek, s ott kívánnak letelepedni, választanak maguknak valami helyi nevet. Az iskolában volt egy ilyen osztálytársnőm. Ő Liu Jessicanak hívatta magát mindannak ellenére, hogy Liu Lan Mei volt az igazi neve. - Nem, ők nem élnek a városban jelenleg. - rázom meg a fejem. A jelenleget muszáj vagyok hozzátenni, elvégre a szüleimnél sose lehet tudni, hogy mikor térnek vissza valahová. Őszintén szólva púpnak hiányoznának a hátamra, de ezt most nem emlegetem. Igyekszem igen kedvesen nyilatkozni róluk, elvégre sosem lehet tudni, hogy melyik régi ismerősük hallja meg szavaimat. Félreseprek arcomból egy a félig feltűzött kontyból kiszabadult tincset, s fél kézzel igyekszem visszaterelni a vörös kószaságot eredeti helyére. A pezsgőkortyolgatásból nem vonok le messzemenő következtetéseket. Felőlem ihat bárki, bármennyit. Attól, hogy én magam nem voltam még részeg soha – spicces az igen, de részeg nem igazán – még nem ítélem el az ivást. Persze nem mondom, hogy jónak tartom az alkoholizmust, s nem repesnék, ha valamelyik ismerősömből alkoholista lenne, de a néha előforduló ereszd el a hajamat nem botránkoztat meg. - Köszönöm! - fogadom mosollyal a nevemet illető bókot. Én ugyan nem vagyok oda tőle, s sokkal szívesebben használom a két keresztnevem kezdőbetűjéből kreált rövidítést, de az tény, hogy nem jött még velem szembe egyetlen Pandora nevű személy sem, így valamilyen szinten élvezem egyediségemet. Az mondjuk erőteljesen bosszant, hogy a nevem rányomja bélyegét egész életemre. Pandora is megszívta a szelencével, s én is mindent a nyakamba kaptam, kivéve a reményt egy boldogabb életre. Átkozom is néha apámat ezért a névadásért, de aztán mindig eszembe jut, hogy tulajdonképpen az én hibám. Ha nem hinnék a nevek jelentésének életre gyakorolt hatásában, talán nem is jártam volna így. A gondolatnak teremtő ereje van, de én valahogy nem tudok jót teremteni. - Egyáltalán nem zavarna! - vallom be töredelmesen, s ebben a vallomásban benne van az is, hogy olyan karótnyeltnek éreztem ezt a magázódást. Mondjuk, ha Jenny nem ajánlotta volna fel a tegeződés lehetőségét, én magam nem teszem meg. Talán azért, mert nem mertem volna. Talán másért. Nem tudom, de ismerem magam, s biztosan nem vállaltam volna be. Elismerően hümmentek az ötlet hallatán. - Nagyon rafinált! Kacsintanék is, ha tudnék. Beleegyező bólintásomba még hajkoronám is beleremeg. - Portyára fel! - villantok cinkos pillantást Jennyre, s hogyha veszi az adást, akkor el is indulok a vacsorához felállított asztalok felé. Nem szoktam magassarkúban járni, ezért magamat is meglepem azzal, mennyire könnyedén járok benne így, hogy magasztos célom van. Reménykedem benne, hogy nem valami házaspárt kell szétbombáznunk ahhoz, hogy a cserét végrehajthassuk. De ha úgy is lenne, most azon sem nagyon izgatnám magam. Egészen felvillanyozódom ettől a cinkosságtól. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, így elismeréssel adózom az ötletért. Nagy buli. Ha anyám itt lenne, biztosan elájulna attól, amire készülök. Így még viccesebb az egész. Itt vagyok huszonhat évesen, s a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltam az az volt, hogy örökbe adtam az unokahúgomat, lemondva a gyámságáról. Ezt mondjuk amíg élek, bánni fogom. Viszont ezen felül soha, semmiféle őrült ötlet megvalósításában nem vettem részt, nem hogy a kitalálásában, tehát ez a mostani nekem tökéletes szárnypróbálgatás. Jó-jó, nem egy nagy dolog, de én rettentően élvezem. Nem sokat kell kutakodnom, hogy megleljem a nevemet. Egyrészt, mert terjedelmes mivolta miatt szinte lepattan a névkártyáról, másrészt pedig mindig jó voltam kutatásban és megfigyelésben. Mielőtt felcsippenteném észrevétlenül a kártyát, Jennyt próbálom a tekintetemmel megtalálni. Nagy lelkesedésemben azt ugyanis elfelejtettem megkérdezni, hogy pontosan hogyan is gondolta, melyikünk vigye át a másik mellé a kártyáját? Lesz, ami lesz, azért a biztonság kedvéért közelebb orientálódom az asztalhoz. Innentől Jennyn a sor. Én csak sodródom ezzel az árral, de ezt nagyon szívesen teszem.
Nem nagyon firtattam tovább a szülei témáját, mert valami azt súgta nekem, hogy nem nagyon akart erről beszélni. Amúgy is elég szűkszavúan válaszolt a kérdésemre, bár lehet, hogy amúgy is ilyen típus. Ezért igazán nem hibáztathattam, mert én meg beszédesebb voltam és ennyi. Mondjuk ahhoz azért már hozzászoktam, hogy a környezetemben mindenkinek megered a nyelve, ha velem kezd beszélgetni, de nem lehetek mindenkire egyforma hatással, igaz? De annak azért örültem, hogy hamar sikerült elterelnem a témát, és az sem volt ellenére, hogy tegeződjünk. Túl fiatalnak éreztem én még magam ahhoz mellette, hogy ennyire udvariaskodjunk egymással. Neveltetés és illem ide vagy oda. - Ennek örülök! – mondtam őszintén, és most már agyban is átálltam a tegeződésre, amint feltettem neki a nagy kérdést. Én is jó ötletnek tartottam, különben eleve nem vetettem volna fel. Mindenképpen szükségem volt valami rendes társaságra így estére, és ehhez tökéletesen megfelelt nekem ez a frissen megismert leányzó. Úgy éreztem, hogyha mellette kell majd elfogyasztanom a vacsorámat, akkor talán az asztaltársaság további része egészen elviselhető lesz. Szerintem abszolút senkinek nem tűnne fel, ha két kártyát kicserélnénk, maximum majd arra kell odafigyelni, hogy ne házastársakat ültessünk szét, mert az talán tényleg gyanús lenne. Bár az is lehet, hogy a férj nagyon élvezné a külön töltött időt, kitudja. Csak jót nevettem Pandora lelkesedésén, és most már kezdtem őszintén élvezni ezt az estét. Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy nincs még minden veszve, bármennyire tűnik egy helyzet kilátástalannak. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy végül itt maradtam ma estére. Igaz, hogy kedvem még mindig nem volt annyira ahhoz, hogy pletykálkodást kelljen hallgatni egész vacsora alatt, de majd legfeljebb nem figyelünk oda rájuk, hanem mi ketten remekül elbeszélgetünk és kész. Mihelyt a leányzó elindult, hogy megkeresse a saját kártyáját, én is hasonlóképpen tettem. Először természetesen még újratöltettem a poharamat, de aztán mehetett a menet. Táskámat a hónom alá szorítottam, szabad kezemmel kicsit megemeltem a hosszú szoknyát, hogy egy figyelmetlenebb mozdulatot követően ne bukjak orra és égessem le magam mindenki előtt, aztán tekintetem máris az ismerős nevet kutatta a kártyákon. Sajnos nem volt szerencsém, mert elég messze kerültem a pulttól, ahonnan elindultam, de semmi probléma. Mire megtaláltam, már Pandora is meglelte az övét, legalábbis úgy vettem észre. Amint felegyenesedtem, intett egyet felé, ajkaimon széles mosoly jelent meg. Végül a sajátomat nem emeltem fel, csak elindultam felé, hogy megbeszéljük a dolgokat. - Megnézted, hogy kikkel ülsz együtt? – kérdeztem kíváncsian. – Én senkit nem ismerek az én asztalomnál, de lehet, hogy te igen – tettem hozzá, hátha ismerősökkel akarna ülni, vagy éppen azt elkerülni. – Meg oda esik szélre, ahol az előbb voltam, a tiéd melyik? – néztem körül kíváncsian, mivel nem láttam, hogy honnan emelte fel a sajátját. Azért sok múlt azon is, hogy ő mit szeretne, kikkel üljünk együtt, mennyire szimpatikusak a két asztalnál felsorakoztatott nevek, valamint az elhelyezkedés sem volt egy utolsó szempont. – Gyorsan kell döntenünk, mert hamarosan szerintem tálalják a vacsorát! – pillantottam a kezemen lévő órára, és igen. Nem sok idő maradt, de arra éppen elég lesz, hogy két kis kártyát könnyűszerrel ki tudjunk cserélni, ha ahhoz van kedvünk. Úgysem figyelt ránk az égvilágon senki, mivel mindenki a saját maga nagyszerűségével volt elfoglalva. Nem is feltétlenül baj ez.
Amíg Jenny nem említi, hogy illene megnézzem, kikkel is ülök együtt: eszembe sem jut. Most viszont feltámad bennem a vágy, hogy megtegyem. Oldalra pillantok a többi kártyára, s egy pillanat alatt meghűl bennem a vér. Sebastian Ward és becses famíliája. Na ne! Nővérem középiskolai párja nevének látványa begyújtja a rakétáimat. Szinte azonnal vágnám rá, hogy én aztán ezzel az emberrel nem ülök egy asztalhoz, de azért igyekszem mégis megfelelő módon türtőztetni magam. Némi torokköszörüléssel kísérve válaszolok. - Elég volt egy pillantást vetnem az asztaltársaságomra ahhoz, hogy tudjam: nem kérek belőlük. – húzom el a számat, s forgatom meg szemeimet jelentőségteljesen. Rémálmaimban ne kísértsen az a beszélgetés, amit le kellett volna folytatnom ezekkel. Amúgy sem értettem soha, hogy a nővérem mit evett ezen a hólyagon, de igazi késszúrásként éltem volna meg, hogyha Wardékat kell hallgatnom egész álló este. Tuti, hogy amilyen tapintatlanok, nem bírták volna ki, hogy ne beszéljenek Prueról. - A te asztalodnál mi a helyzet? – kérdezek vissza, hátha Jenny szerencsésebb társaságot kapott. Reménykedem benne, hogy nem egy egész kolónia közé ültették őt is, hiszen azért komplett családokat szétültetni eléggé csúnya lenne. Csúnya, de tetszetős. Ördögi énem kezd feléledni odabent. Persze közben kíváncsian várom Jenny válaszát. - Ez az! – mutatok rá az üres helyre, ahonnan a kártyámat elvettem. Úgy látszik éreztem, hogy nekem kell innen elülnöm, s most már biztos is vagyok benne. Gondolatban nem tudok szabadulni attól a képtől, amit Bastianről őrzök magamban. Idősebb volt Prudencenél, úgy nagyjából 20 volt, amikor Prue 18, tehát nem volt őrületes a korkülönbség. Abban az évben költözhettek ide, amikor nővéremmel összejöttek valami bál után. Emlékeim szerint őrülten dögös pasi volt, bár nem rajongott érte egész Fairbanks, szóval lehet, hogy csak az én mércém szerint számított helyesnek. A nővérem – saját bevallása szerint – sose volt oda a külsejétől. Neki vad volt ahhoz a társadalmi körhöz képest, amit képviselt. Az elején szerintem kedveltem is a fazont, de amikor elhagyta a nővéremet, akkor minden szép emlék elvesztette varázsát. Titkon azért kíváncsi vagyok rá, hogy hogy is nézhet ki most. Mennyi idős is lehet? 32? Talán. Igyekszem visszatérni gondolataim kavargó tengeréből, s újra Jennyre fordítani minden figyelmemet. - Szerintem kapd le a szomszédod nevét az asztalról, s hozd át ide! – javaslom. Ha már sietni kell, hát sietek én. Nehogy szó érje a ház elejét. – Én meg azzal a lendülettel odarittyentem a saját kártyámat a tiéd mellé. Úgy adja magát, hogy cinkosan Jennyre kacsintsak, de sajnos nem tehetem. Ilyenkor gyűlölöm, hogy vannak efféle kacsintani-képtelen fogyatékosságaim.[/color]
Nagyon örültem neki, hogy Pandora pont akkor volt a pult mellett, amikor én is odamentem, mert máskülönben talán nem találkoztunk volna ma össze, és akkor bizonyára nem mutatna ilyen javuló tendenciát az este alakulása. Így viszont sokkal jobban szórakoztam, ráadásul azért a pezsgőt is kezdtem most már megérezni haloványan, hiszen már nem is tudom, hogy hányadik pohár csúszott le a torkomon. Talán negyedik, vagy már az ötödik is? Kitudja, a lényeg, hogy jó legyen a hangulat. Talán nem ártana átváltanom egy kis koktélra, akkor aztán tényleg beütne a már elfogyasztott alkoholmennyiség. Ezen a gondolaton jót mosolyogtam, miközben megközelítettem a vörös hajú leányzót. - Akkor még jó, hogy felötlött bennem az ötlet a cserére! – mondtam vigasztalóan, ajkaimon pedig mosoly virított, méghozzá igencsak széles. Mivel nem tudtam a valódi okát, hogy miért nem szeretne odaülni, így nem vettem annyira nagyon komolyan. Ha csak sejtettem volna, bizonyára megadok egyfajta tiszteletet a nővérének, de így csak körülnéztem, aztán megvontam a vállaimat a kérdés hallatán. Szerencsére még senkinek nem tűnt fel, hogy mi itt szervezkedünk egymással. Ha így lenne, a végén még be kellene vetnem magam, ahhoz meg most abszolút nem volt hangulatom, főleg nem ilyen emberek között, ezen a helyen. - Hát azt tudom, hogy két-két házaspár már van, a többiről fogalmam sincs. Igazából őket sem ismerem, csak név alapján következtettem – vontam meg a vállaimat, mert ez nem volt vészes. – Csak nehogy az enyémnél még ezeknél is rosszabb üljön – böktem fejemmel az ő asztala felé, amikor megmutatta, hogy melyik az. – Kár érte, pedig ez szerintem jobb helyen van, de hátha a másiknál jobb a társaság, vagy legalábbis szórakoztatóbb – tettem még hozzá, aztán bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy én is egyetértek. Meg is indultam hát a saját helyem felé, hogy aztán valamelyik oldalról lekapjam az egyik kis kártyát. Nem tudtam pontosan, hogy ki volt az említett nő, de nem is nagyon érdekelt. Egyel kevesebb rikácsoló, elkényeztetett hölgyemény ül velünk, és ez nekem máris jobban tetszett. Maximum valaki majd csúnyán néz tőlünk a szervezőre, amiért így hozták össze, de ennyi. Azért mertem remélni, hogy nem végig ez lesz a téma a vacsoránál, különben elkezd majd bosszantani és az nem lenne jó. Nem vagyok agresszív természet, de ha bosszant valaki, hát azt sokszor tettlegességgel oldom meg. Kár, hogy itt nyílt színen most nem tehettem volna eleget eme vágyamnak, de egy kocsmában nem okozott gondot a drasztikusabb megoldás. - Tedd csak le ide! – mutattam, miután mind a ketten odaértünk a helyünkre. – Én gyorsan átviszem ezt oda, lehetőleg feltűnésmentesen – reménykedtem benne legalábbis, hogy sikerülni fog. Már majdnem célt értem, amikor egy idős úr állt meg mellettem, elállva egyúttal az utat is előlem. – Szép estét, kedvesem! – köszöntött mosolyogva, mire erőltetetten kényszerítettem az arcomat én is egy hasonlóra. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ismerem-e, vagy sem, de nem is számított most. – Olyan ismerős nekem, nem találkoztunk már? – kérdezte a bejáratott szöveggel, mire a szemeimet forgattam egyből. Hihetetlen, nem öreg már az ilyesmihez? Mondjuk, oké, én beszélek a magam majdnem százharminc évével? - Nem hiszem! – válaszoltam, miközben segélykérő pillantást vetettem Pandora felé, a kezemben pedig még mindig ott rejlett a kártya. Vagy vigye oda, vagy engem szabadítson meg, nem érdekelt. Csak szabaduljak. - Esetleg az édesanyja lehetett. Szakasztott úgy néz ki, mint egy régi ismerősöm… - aha, ez már nem indult jól, de csak megvontam a vállaimat és mosolyogtam tovább, mintha odaragasztották volna.
- Hidd el nekem, nem minden a jó hely. Ezek itt viperák! - fintorodtam el, amint eszembe öltött Bastian „kedves” édesanyjának és minden lépen ezer kanál húgának a képe. A pasi jóképűsége ide vagy oda, a családját már akkor is utáltam, amikor még lobogott a szerelem nővérem és Sebastian között. Több energiát nem fecsérlek arra, hogy a múlton rágódjak. Épp kezd jól alakulni ez az este, felesleges elrontani. A felcsippentett kártyát egy kecses mozdulattal a Jenny által elvett helyére teszem, majd minden energiámat abba fektetem, hogy a lehető legtermészetesebben leljek rá „eredeti” - na persze – helyemre. A megtalálás örömével arcomon fordulok a szomszéd névkártyák felé, s igyekszem úgy tenni, mintha nem csak Jennyének, hanem a másiknak is örülnék. Tudom is én, hogy ki az, de nem is érdekel. Már éppen leülnék, amikor mégis máshogy döntök, s Jenny akciója felé fordulok. Nagyjából odapillantásommal egy időben jelenik meg a férfi Jenny közelében. Nem úgy tűnik, mintha ez egy örömteli találkozás lenne, de nem akarok belefolyni, annyira még nem ismerjük egymást Jenniferrel. Ám amikor a nő rám tekint, s szemeiben meglátom a segélykérést, azonnal megjön cselekvő kedvem. Mivel ez az este eddig sem a semmiségekről szólt, úgy döntök, hogy merész lépésre vetemedem. Odalépek Jenny mellé, s finoman átkarolom a derekát. Bizalmasan simulok hozzá, angyali pillantást vetve közben az ismeretségükön elmélkedő férfira. - Szép estét! - nyújtom szabad kezemet az idős úr felé. - Látom volt szerencséje megcsodálni a partneremet.. - hagyom függőben a mondatot. Kicsit tartok tőle, hogy Jenny mit fog reagálni, de ha már belekezdtem, akkor folytatom, mintha tényleg lenne közöttünk valami. Egy puccos bálon előadni a leszbikust még magamhoz képest is durva volt, de momentán élveztem minden pillanatát. Zsigerből jött belőlem, mint valami látens szexualitás. Pedig esküszöm, soha, semmilyen szinten nem volt közöm a nőkhöz, s nem is vágytam rájuk. De hogy koptassam le az öreget, ha nem úgy, hogy jelzem: a kiszemeltje az enyém. (Bár, ha pasi lennék, ez biztos hatásosabb lenne. Mondjuk az is igaz, hogy kevésbé szórakoztató.) - Viszont, ha most megbocsát, szeretném a kedvesemet bemutatni valakinek! - próbálom kiszabadítani magunkat. Annak a kártyának el kell jutnia a megfelelő helyre, s az ötletem nem teszi lehetővé, hogy külön vigyük oda. Marad tehát az, hogyha együtt távozunk. - Igen-igen, ő is olyan szép, mint az édesanyja. Szakasztott egyformák! - hazudom, el sem gondolkodva azon, hogy meg kéne akadjak az idős úr lamentálásán. Hogy együttlétünket ékesen bizonyítsam is, egy puszit nyomok Jenny arcára, majd a férfit kikerülve, még mindig Jenny derekát fogva megpróbálok ellavírozni, hátha sikerül. Közben azért kicsit szégyellem magam, s nem nagyon merek Jennyre tekinteni, elvégre nem tudom, mennyire lőttem mellé ezzel a mentőakcióval.
Ó, egy percig sem kételkedtem én Pandora szavában, hiszen sokkal jobban tudta nálam, ha már ismerte ezeket az embereket. Bizonyára ezért ültették oda pont ahhoz a társasághoz, de őszintén megértettem, hogy nem választotta volna őket szívesen. Én sem szerettem, ha belekényszerítettek a hasonló helyzetekbe, bár nekem jelenleg teljesen mindegy volt igazából, hogy kivel ülök együtt. Nem akadt annyi ismerős, mint amire számítottam, úgyhogy egyáltalán nem is értettem, hogy minek hívtak meg az estélyre. Mondjuk legalább nem otthon kuksoltam és szert tettem egy új ismerősre is, ami azért egyáltalán nem olyan rossz dolog szerintem. Miután összetalálkoztam az idős úrral és küldtem a segélykérő jeleket is legújabb barátnőm felé, nagyon reméltem, hogy észlelte őket és nem feleslegesen erőlködtem. Mivel ahhoz képest nekem sok időnek tűnt ilyen körülmények között, mire odaért, már kezdtem azt hinni, hogy keresztet vethetek, és valahogy ki kell majd dumálnom magam, valami ostoba kis hazugsággal. Ám a felmentő sereg abban a pillanatban befutott, amit jelzett nekem egy vékony kar, amely a derekamra fonódott. Ez volt az első, amit észrevettem, mire széles mosoly kúszott az ajkaimra. Remek, pont erre az elgondolásra egyáltalán nem számítottam, de semmi bajom nem volt vele. Sőt, nagyon is elnyerte a tetszésemet Pandora ötlete. Ha kikeveredünk ebből, talán még a tudtára is fogom hozni, hogy milyen merész és frappáns volt. Úgy oldotta meg, ahogyan talán én is tettem volna, és ez tetszett. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra, ám ez a húzása mégis magamra emlékeztetett egy kicsit. - Ó, igen, igazán elragadó kis hölgy… - az idős úr egy kicsit megzavarodott, és szerintem azon gondolkozott, hogy úgy értse-e ezt a mondatot, mint aminek szánta az oldalamon álló másik nő. Én egyből felé döntöttem a fejemet, és sóhajtottam egy aprót. - Jaj, tudja nagyon elfogult velem – még valami kis kuncogást is kierőltettem magamból, ahogyan kicsit nekidőltem Pandorának. Nem túl erősen, nem akartam, hogy esetleg a hirtelen erőhatástól oldalra dőljön, rántva magával engem is. Na, az lett igazán a nagy műsor, szinte látom magam előtt, hogy mindenki felénk fordulna, és kíváncsi szemeket meresztene. Nem, ez nem történhetett meg, mert ehhez volt most a legkevésbé kedvem. Hiába szerettem a polgárpukkasztást, most valahogy mégsem vágytam rá igazán. Éppen elég lesz ez a kis közjáték, valószínűleg ez a férfi a vacsora közben ezt fogja kitárgyalni az asztaltársaival egyetemben. Amint végül sikerült elszabadulnunk, egy nagyot szusszantam, és oldalra néztem a leányzóra. Nem úgy tűnt, mint aki még mindig olyan határozott, amilyen alig egy perccel ezelőtt volt, úgyhogy fel is vontam kérdőn a szemöldököm, mielőtt elkezdtem volna beszélni. - Huh, azt hittem, hogy sosem szabadulok el. Fogalmam sincs, hogy ki volt ez… - közben az emlékeimben kutattam, hogy esetleg évtizedekkel ezelőtt kibe botlottam bele, aki felismerhetett. Nem tudtam, ez a hátránya annak, ha a farkas lánya túl sok férfival volt már együtt. Az emberekre meg aztán pláne nem emlékeztem. – Nagyon jól csináltad, köszi! – most már elvigyorodtam. – Nem gondoltam volna, hogy ilyet fogsz bedobni, de le a kalappal. Most tuti, hogy egész este rólunk fognak beszélni a kis barátaival – közben hadonásztam a pezsgőspoharammal, még jó, hogy nem volt már benne annyi, hogy ki is lötyögjön. – Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mivel alig nézett fel.
Kezdőlap
//
