-De igen, bizonyára ott is megnéznének, de biztos vagyok benne, hogy nem hívnák ki a rendőrséget...Talán inkább lehet, hogy a hős lovagom odasietne és segítene nekem. Itt meg...Előbb dobnak ki, mint hogy segítsenek...A berendezés nekik szerintem sokkal fontosabb, mint egy kávét szürcsölgető vendég.-Nah igen az biztos, hogy nem belőlem fognak meggazdagodni. Ami azt illeti max egy-két alkalommal voltam itt az is valami extra "buli" miatt, de akkor sem fogyasztottam valami túl sokat. Túl drága itt minden. Elhiszem, hogy előkelő hely és megadják a módját a dolgoknak, de na...Azért vannak határok. Ahogy kilépek az ajtón megcsap a hűvös esti levegő. Egy nagyot szippantok belőle. Mennyire jól tud esni az embernek a friss levegő. Némán indulok el az egyik irányba és örömmel veszem, hogy Natan is velem tart. Bevallom őszintén kicsit reménykedem abban, hogy esetleg hazakísér, de ez csak addig tart, míg meg nem áll. Én is követem a mozdulatát és vele szembe állok meg. -Nos őszinte leszek veled...Az a megoldás még nekem is jobban tetszene.-És vissza is kapja azt a kis kacsintást tőlem. Naná, hogy nem fogom e miatt felpofozni, és nem is vagyok az a pirulgatós fajta. Szeretek belemenni az ilyesfajta játékokba főleg ilyen társaságban. -Amúgy nagyon jól éreztem magam és örülök, hogy jobban megismerhettelek. Köszönöm a meghívást. Remélem majd lesz alkalmunk többször is így beülni valahová.-A kézcsók azért meglep engem rendesen. Egy ilyenre nem számítottam, de igazán jól esik. -Nem fogok, de te se!-Szélesedik ki mosolyom. Feldobta a napomat és ezért igazán hálás vagyok érte. Ennyit eddig csak Karen mellett mosolyogtam, nevettem...De neki ez is sikerült. Az utolsó mondatára még hátra fordulok, de csak egy intéssel és mosollyal reagálok rá, végül tovább folytatom utam hazáig.
Nyugodt léptekkel indulok meg a bárpult felé. Tekintetem a vendégek között kutat a piros ruhás nő után, akinek most már a nevét is tudom, Jennifer. Megjelenésem, magabiztos egyenes tartásom.. és kisugárzásom magától értetődően vonja magára a nők többségének kitüntető figyelmét. Egy-egy pillantásra amit elcsípek, megnyerő mosollyal válaszolok, és enyhe főbiccentéssel, üdvözlet gyanánt. Sajnálják, és csalódottak, amiért ennél több figyelmet nem szentelek nekik. A gondolataim most más körül forognak. Aztán megpillantom a bárpultnál, nekem háttal ül. Még nem megyek oda. Odaintem magamhoz az egyik közelben levő pincért. - Kérem, hozna nekem egy üveg pezsgőt? A legjobbat. – Teszem hozzá. Míg várakozok, a távolból figyelem mozdulatait, vádlijának enyhe feszülését, ahogy keresztbevetett lábát enyhe spiccben tartja a cipőjében. Az a fajta látvány, amitől egy férfinek kedve lenne megérinteni, megcsókolni és kényeztetni, hogy érezze a selymességét, és a bőr finom illatát. Imádok elveszni a részletekben. A pincér odaér hozzám. Az üvegből kihúzatom vele a dugót, de a poharat nem kérem el, amit mellé hozott. Ujjaimat az üveg nyaka köré fonva folytatom félbehagyott utamat a pult felé, s állok meg egy lépésre Jennifer mögött. A kezében tartott üres poharára vetek egy pillantást, majd elmosolyodok. Ujjaim a vékonyka csukló után nyúlnak, gyengéden… mégis határozottan fonom köréje, a poharat enyhén magam felé döntve töltök a pezsgőből a poharába. Már ha engedi. - Rahim vagyok. – Mutatkozok be én is, aztán felülök mellé az üres bárszékre, és az üveget leteszem a pultra. Intek a mixernek, és kérek én is egy poharat, amiből ihatok.
Miután magára hagytam a férfit, szándékosan nem kerestem őt a tekintetemmel. Ennél azért büszkébb vagyok, ráadásul az önbizalmammal sem voltak problémáim, így biztosra vettem, hogy meg fog keresni. Nem volt szükségem önigazolásra és megerősítésre, ha nem jön, akkor is fogok találni társaságot, ebben egészen biztos voltam. Ennek a valószínűségét azonban elég csekélynek tartottam, hiszen elég régóta figyelem már az embereket ahhoz, hogy tudjak olvasni a reakcióikból. Már az előtt is így volt, hogy diplomát szereztem volna pszichológiából. Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését és megtetszettem neki, de ez nem is lehetett kérdés a mai estén. Igencsak kitettem magamért, már ami a megjelenésemet illeti, a modorommal meg amúgy sem voltak problémák soha. Gondolataimban ilyen és ehhez hasonló témák bukkantak fel, miközben hosszú lábamat átvetettem a térdemen. Hátam egyenes volt, tartásom büszke. Milyen kár, hogy életem egy bizonyos szakaszában ez nem volt rám jellemző. Ezt a képet mielőbb igyekeztem is száműzni a fejemből, hiszen a borúlátásból még sohasem sült ki semmi jó. Ma azért jöttem ide, hogy szórakozzak és kikapcsolódjak egy kicsit, a rossz emlékeken meg ráérek majd otthon is gondolkozni, igaz? Már az előtt megéreztem az illatát, hogy mellém lépett volna. Szinte hallottam a lépteit, ahogyan közelített felém, láttam magam előtt a magabiztos mozdulatokat, holott egészen eddig csak ülve láttam őt. Ugyan nagy volt a kísértés, hogy a vállam felett hátralessek és meggyőződjek arról, hogy jól gondoltam-e, de végül nem tettem. Helyette csupán vörösre festett ajkaim húzódtak mosolyra, miközben kiittam az utolsó korty pezsgőt is a poharamból. A kezem pont akkor lendült valamelyest oldalra, töltésre várva, amikor ő elkapta a csuklómat. Érezhette, ha ügyes volt, hogy a pulzusom megugrott egy egészen kicsit, de azt hiszem, hogy ez teljesen természetes emberi reakció volt egy idegen érintését követően. - Üdv! – fordítottam végül felé a fejemet, ajkaimon továbbra is ott ült a ragadozó mosolyt. Cseppet sem érdekelt már, hogy veszítettem ma, mert valamit legalább így is nyertem. Társaságot a mai estére. Nem mintha kétségbeesetten vágytam volna arra, hogy valaki foglalkozzon velem, de mindenképpen imponáló egy nőnek, ha felkelti egy férfi figyelmét. Akkor is, ha az illető nő majdnem százharminc éves, és ráadásként még többet is meg tud ítélni egy férfiról, mint egy egyszerű ember. Szerettem a vérfarkas léttel járó effajta előnyöket. - Köszönöm! – ám egészen addig nem ittam bele, amíg ő fel nem ült a székre és nem öntött magának is. Ha így történt, akkor koccintásra emeltem a poharamat. – Még egyszer gratulálok a győzelméhez! – fesztelen viselkedésem mit sem változott. – Maga igazán érdekes férfi, Rahim! – jelentettem ki, és ezt akár bóknak is vehette tőlem. – Amerikai külső, de távolról sem amerikai név – újra végignéztem rajta kíváncsian, de nem, nem nagyon láttam rajta semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy vannak arab felmenői. Ezt egészen furcsának találtam, sikerült hát megint meglepnie. Remek, gyűjtötte a jó pontokat nálam.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nem szorítottam rá a csuklójára. Finom körültekintéssel érintettem meg, vigyázva arra, hogy ne váltsak ki belőle negatív érzéseket. Csak addig tartottam ujjaim fogságában a kezét, amíg a poharát megtöltöttem, aztán már el is engedtem… érintésem emlékét hagyva csupán meg neki. Éreztem az apró kis pulzálást a csukló vékony bőre alatt, magamban el is mosolyodtam, de nem adtam tudtára. Diszkréten kezeltem feltételezett zavarát. Egyik lábamat feltettem a bárszék króm lábtartójára, a másikat a földön hagytam… testtartásom laza eleganciát sugárzott. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem feszengek a társaságában. Ha lehet ezt mondani, lényemmel uraltam a teret. Rengeteg ilyen, és ehhez hasonló helyen megfordultam már, rengeteg féle emberrel találkoztam már köszönhetően annak, hogy a világ nagy részét bejártam, ezért könnyen megtalálom a hangot másokkal. A poharat rövid időn belül megkaptam, a mixer nem volt rest megtölteni pezsgővel se, ezért ujjaim a már teli pohár italért nyúltak. Koccintásra emeltem, tekintetem közben Jennifer lélektükreire emeltem. Az etikett szabályainak eleget téve tartottam a szemkontaktust koccintás közben, összekötve az illemet a kellemessel. Poharaink finoman… mint egy szélcsengő a lágy fuvallatra, koccantak össze… talán el is nyomta a hangot a felcsendülő spanyol dal, aminek ritmusa a rumba világába repítheti el azokat, akik ráhangolódnak.
¿ Y cuándo volverás? Je ne reviendrai pas ¿ Cuándo volverás? Je suis si loin déjà ¿ Y cuándo volverás ? Un dia o jamás
And when will you be back? --I will not return When will you be back? --I'm so far away already When will you be back? One day or never.
- Köszönöm. Remélem, nem csalódott túlságosan. – Mosolygok rá, miközben a számhoz emelem a leheletvékony üveget, és kortyolok a „fehérarany” fantázianevet viselő minőségi francia pezsgőből. – Igyekszem majd kárpótolni érte, Las Vegasban. – Jelzem felé finoman, hogy a fogadás rám eső részéhez szándékomban áll tartani magamat. Kíváncsi vagyok rá, hogy így utólag nem bánta-e meg, nem akar-e visszakozni. Nem mondom neki, nem ajánlom fel… de ha visszakozni akar, nem fogok makacsul ragaszkodni hozzá… bár bevallom, nem örülnék neki. Felvillanyoz a gondolat, hogy vele tölthetek egy egész hétvégét. Biztosan tetszene neki a Vegasi házam. A kijelentésére elvigyorodok. Érdekes vagyok? Ezt örömmel hallom. Persze ez lehet negatív, és pozitív kicsengésű is, noha tudom, hogy jelen helyzetben ezt pozitív értelemben mondja. Ezek szerint felkeltettem a figyelmét, sikerült az érdemtelen tömegből kiemelkednem. – Örülök, ha érdekesnek tart, Jennifer. – Nem kezdem becézni, nekem mindig is sokkal elegánsabbnak hatott, ha valakit a keresztnevén szólíthattam. A becézés nem igazán az én műfajom. Ettől függetlenül vannak olyan rétegek az ismerőseim között, akik becéznek engem. Ez annyira nem zavar, egyébként. - Alaszka a szülőhazám, de a Közel-Kelet az otthonom. – Erősítem meg ténymegállapítását. Ennél szebben azt hiszem nem tudtam volna kifejezni magam ezzel kapcsolatban. Most azonban inkább rá szeretném terelni a beszélgetés fonalát, minél többet megtudni róla. - A pszichológia területei eléggé szerteágazóak. Miért döntött pont a szexuálpszichológia mellett? – Talán sokan feltették már neki ezt a kérdést, de a kérdésem mögött valós érdeklődés húzódik. – Nem sokall be egy idő után a magára zúduló problémák tömkelegétől, amire öntől várják vadidegen emberek a megoldást? – Engem nagyon fárasztana, ha ilyennel kellene foglalkoznom. Nem vagyok ennyire szociális beállítottságú.
Az emberről sok dolgot elárul a viselkedése, a mozdulatai. Nem is kell megszólalnia ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket levonjunk velük kapcsolatban. Ugyanez volt igaz erre a férfira is, bár vele azért már váltottam néhány szót, de a hanyag elegancia elég árulkodó tudott lenni. Látszott, hogy magabiztos és jól érzi magát a bőrében, de valószínűleg az én viselkedésemből ugyanezt olvashatta ki, ha egy kicsit odafigyelt. Abban már erősen kételkedtem, hogy jártas lett volna ebben, de ez nem is meglepő. Nekem diplomám volt belőle, neki meg túl rövid élete ahhoz, hogy ilyeneket is tudjon. Már az alapokon túl. - Nem mondhatnám! – feleltem, miközben viszonoztam a mosolyát, egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. – Talán csak egy egészen kicsit… - nevettem fel végül könnyeden. Igazából nem láttam most értelmét annak, hogy keseregjek, vagy tomboljak a dühtől. A mai estémen már így is megtaláltam azt, amiért jöttem; kikapcsolódtam. A játék az inkább csak unaloműzőnek volt nálam rendelve, nem azért, hogy meggazdagodjak. Nem hazudtam tehát az asztalnál, tényleg azért ültem oda le, hogy játsszak, mert ehhez volt kedvem. Mások tudom, hogy a meggazdagodást várták egy-egy játszmától, de ez úgyis csak a legszerencsésebbeknek sikerülhetett. Ma este Fortuna nem mellém állt, de lesz még alkalom, igaz? - Ezt el is vártam! – jelentettem ki magabiztosan, és most már ő is meggyőződhetett róla, hogy komolyan gondoltam a meghívását én is. Amúgy sem volt szokásom visszatáncolni, a spontán helyzeteket pedig egészen megkedveltem az elmúlt évek során. Roppant szórakoztatóak tudtak lenni olykor-olykor. Ez is egy kiváló lehetőség volt például, amivel bolond lettem volna nem élni. Márpedig rám mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy elment volna az eszem. Jó, persze, akadtak bizonyos helyzetek, amikor erre lehetett következtetni, de kinek nem voltak ilyenek az életében? Az valószínűleg vagy nem élt még igazán, vagy nem is ember. Ezen a gondolaton azért jót derültem magamban, de elárulni nem szándékoztam az okát. Higgye csak azt, hogy a szemeimben ülő derűs csillogás az ő érdeme. - Örüljön is! Nem sok ember akad, akiről ezt mondom! – billentettem oldalra a fejemet. Most már nem szándékoztam megjátszani magamat, hadd tudja csak, hogy csípős a nyelvem. Bár jobban belegondolva ebből már adtam némi ízelítőt még akkor, amikor Malacpofa beszólogatott az asztal mellett. Egyébként nem tudhatta, de a mondandómban a hangsúly jelen helyzetben az ember szón volt. A farkasok mindig felkeltették az érdeklődésemet, de az emberek már annál ritkábban részesülhettek ebben a kiváltságban. - Így már minden világos – bólintottam kurtán, aztán inkább ittam egy kortyot a pezsgőmből, mielőtt még faggatózni kezdtem volna a családjával kapcsolatban. Ez még korai lenne, egyelőre nem volt közöm hozzá és talán soha nem is lesz. A kíváncsiságom ettől függetlenül máris feléledt a téma iránt. – Ezt elég sokszor megkérdezik tőlem – ismertem be nevetve, eljátszadozva kicsit a félig kiürült poharammal. – Egyrészt érdekel a szexualitás - vontam meg ártatlanul a vállaimat, ajkaimon huncut mosoly futott végig -, másrészt pedig szeretek segíteni az embereknek. Szeretek utat mutatni nekik, rendbe hozni házasságokat, vagy félresiklott életeket. Én mindig azt mondom, hogy erre születni kell. Nem állítom, hogy minden napon ugyanolyan türelemmel hallgatom végig ugyanazokat a panaszokat esetenként, de azért érdekelnek. Szeretek rájönni a probléma nyitjára, rávezetni a pácienseimet a megoldásra. Amikor pedig megtalálják, akkor mindig örömmel és elégedettséggel tölt el az újra megtalált boldogságuk. Tudja, szerintem mindenkinek jár egy esély, hogy megjavítsa azt, ami elromlott. Akár ő maga rontotta el, akár az élet hozta úgy, hogy valami már nem olyan, mint régen. Sokan jönnek párterápiára hozzám… nem minden házasság van veszve, csupán segíteni kell rátalálni a régi önmagukra – kicsit talán bő lére eresztettem, de kérdezett, így benne volt a pakliban egy nagyobb volumenű válasz lehetősége is. - Egyébként elég nagy a családom, ott mindig én vagyok az ügyeletes hallgatóság – nevettem el magam könnyedén. – Elnézést a hosszú válaszért, de… - újabb kecses kis vállvonást kapott befejezésül. – Szerintem ez is olyan, mint bármelyik másik munka. Maga élvezi a saját hivatását, Rahim? – kérdeztem kíváncsian, kutató tekintetem az arcán időzött. Sőt, kicsit még össze is szűkültek a szemeimet, mielőtt a válaszát nem megvárva, szóra nyitottam a számat. – Szerintem igen – jelentettem ki magabiztosan. - Maga azonban nem tűnik olyannak, akinek gondjai lennének és hozzám kellene fordulnia – fűztem hozzá jókedvűen.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Könnyed vigyorral veszem tudomásul, hogy a mi kis kiruccanásuk még mindig terítéken van. Remek! Ugyan még egy éve sincs, hogy eljöttem Las Vegasból, de felvillanyoz a gondolata, hogy ismét odautazhatok. Szerettem az ottani életemet, a folytonos pezsgést, és jó érzés lesz pár napra visszacsöppenni… főleg egy ilyen nő társaságában, mint Jennifer. Végig odafigyelek a szavaira, amikor a munkájáról beszél. Figyelem a tekintetét, ajkait.. ahogy a szavakat formálja… a fülében megcsillanó kis ékszert, vállainak apró játékát… egyszerűen imádnivaló az, ahogy a nők… a tudatos nők képesek játszani a testükkel. Csoda hát, hogy mi férfiak ekkora hódolóik vagyunk? - Nagyon szereti a munkáját. – Állapítom meg, s nem kérdezem, mert ez teljesen egyértelmű. De.. nem csak szereti, hisz is abban, amit csinál. Ettől lesz valaki jó abban, amit csinál. Hit nélkül nem ér semmit az egész. - Hisz abban, hogy semmi se menthetetlen. Ez jó. Gondolom az, hogy egy pár eljut addig, hogy felkeresse magát… már fél sikernek számít, hiszen megvan bennük a szándék a változtatásra, a békülésre. Ha nem így lenne, nem keresnék fel. Nem mindenki hisz a második esélyben. Az emberek manapság hajlamosak túl hamar feladni dolgokat, és amiért dolgozni kellene, az már nyűgöt jelent. Azt hiszem, talán ezért is van az a sok válás. Nem beszélik meg a problémákat, nem kommunikálnak egymással. – Mondom el a saját véleményemet a dologról, de csak kívülállóként, hiszen ez a téma engem igazán nem érint. Vannak családos ismerőseim, vannak a baráti társaságomban házaspárok, akik ilyen okokból kifolyólag mentek széjjel. Én nem tudom, hogy milyen lennék férjként, sok múlik azon is, hogy milyen társat választ az ember maga mellé, de ezt még egy darabig nem is igazán szeretném megtapasztalni. Nagyon jó nekem így, független agglegényként. - Jó a nagycsalád, még akkor is, ha néha megőrül az ember a zajtól. – Nevetek fel halkan, mielőtt kortyolok az italomból. – Nekem nagynénikből, nagybácsikból és unokatestvérekből jutott sok. – Teljesen lényegtelen, hogy nem vérszerinti rokonaim. Köztük nőttem fel, így ők a családom, és ők se kezelnek másképp. - Testvérem legjobb tudomásom szerint nincs, de van egy nagyon jó barátom Hesam… akire testvéremként tekintek. – Nyílok meg felé én is, ne érezze úgy, hogy csak faggatom, de magamról nem árulok el semmit. Jó dolog a titokzatosság, egy bizonyos pontig, de egy bizonyos ponton túl már zavaró. Pláne, ha valaki szeretné megismerni a másikat. - Ne szabadkozzon. Élvezet hallgatni minden szót, amit kiejt az ajkain. Szeretem, ha valaki ennyire elhivatott, és szenvedélyes abban, amit csinál. – Emelem meg felé elismerően a poharamat. A munkám felől érdeklődik, hálás téma, szeretek róla beszélni. Mielőtt válaszolhatnék, beelőzve ő teszi meg helyettem. Nevetve bólintok, megerősítve abban, amit már ő is leszűrt eddigi ismeretségünk alapján. - Ezt másképp nem is lehetne csinálni. Persze vannak olyanok a munkáim között, amik nagyon közel állnak a szívemhez, de alapvetően minden eddigi munkámat szerettem, és bátran bemutatnám referenciaként. Azt hiszem, ez sokat elmond. Minden munka egy újabb kihívás, hiszen nem alkotom meg kétszer ugyanazt a belsőt. Amikor valaki felkeres azzal, hogy szeretné, ha az új házának, éttermének.. bármiének a belső terét megtervezném, olyankor nem az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy a falak, a tér nagysága… a színek és az anyagok harmonizáljanak egymással. A legnagyobb kihívás mindig az, hogy mennyire tudom megragadni az ügyfél személyiségét, mennyire sikerül olyanná formálnom a tereket, amilyenné ő szerette volna mindazt szem előtt tartva, hogy az átlag ügyfél vágyai sokszor túlmutatnak a realitáson, és az én feladatom megoldani azt, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. – Élek egy hasonlattal. Szeretem a hasonlatokat. - Nem, valóban nincsenek gondjaim ilyen téren.. de… - Kicsit közelebb hajolok hozzá. Nem tolakodok a személyes szférájába, a mozdulatommal inkább bizalmasabb légkört szeretnék teremteni a további mondandómnak. - …bátran alávetem magam egy pszichológus analizálásának. Ha már többször is találkoztunk, nyugodtan felállíthatja a diagnózisomat. – Ajánlkozom önkéntesen csibészes mosollyal az arcomon, s egyben előre vetítem a többszöri találkozás lehetőségét… akár a Las Vegasi utunkon túl is. - Meséljen még magáról. Mivel foglalkozik, amikor épp nem válságban levő párkapcsolatokat akar megmenteni, vagy Aphroditéként a férfiakat megkísérteni? – Kérdezem sokatmondó éllel a hangomban, amiben nem leplezem csodálatomat iránta. Nyílt lapokkal játszom… bár szerintem eddig is tudtuk mindketten, hogy tetszik nekem.
- Igen, ezt jól látja – ismertem el mosolyogva, hiszen tényleg szerettem a munkámat. Máskülönben nem is csináltam volna. Az már egy másik dolog, hogy általában egészen hamar rá szoktam unni a dolgokra, és éppen így vagyok az aktuális munkáimmal is. Most még hivatásomnak éreztem, lehet, hogy öt év múlva már valami teljesen mással fogok foglalkozni. Amikor az embernek annyi idő adatik meg, mint nekem, akkor ez elkerülhetetlen. Nekem meg amúgy is van egy olyan jellemvonásom, hogy nem bírom sokáig a megszokottságot. Legutóbb is, amikor egy kapcsolat esetében megpróbáltam, a másik fél végül elment, magamra hagyva a csalódottságommal együtt. Persze szerencsére elég jó vagyok abban, hogy összekaparjam magamat a földről, de azért mégsem szerettem volna, ha újra megtörténik az elkövetkező száz év során. - Sajnos nem mindig elég az, ha eljönnek hozzám, de azért sokszor tényleg fél sikerként könyvelhető el. Fontos lépés! – bólintottam egyetértően a fejtegetését követően. Többet egyébként nem nagyon akartam beszélni a munkámról, mert úgy voltam vele, hogy lehet, hogy untatom. Azt pedig sohasem volt szokásom, ezért is tértem át olyan könnyedén másik témára. Nem feltétlenül érdekes az másnak is, ami nekem. - Ahhoz, hogy az embernek családja legyen, nem feltétlenül van szükség vérségi kapcsolatra – jegyeztem meg csendesen. Szerintem nálam jobban ezt senki nem tudtam. Az mondjuk tény, hogy az a család is elég nagy volt, amibe beleszülettem, hiszen tízen voltunk testvérek. A mostani azonban sokkal inkább közel állt a szívemhez. Ez nem meglepő, velük jóval több időt töltöttem már el, ráadásul ott volt a falka is. Rendben, ők azért nem voltak egy lapon említhetőek a Wainwright klánnal, de még így is elég fontosak voltak a számomra ahhoz, hogy esetenként családnak tekintsem őket. - Nem csak a munkámban vagyok szenvedélyes… - engedtem el egy kacér utalást, mert miért is ne tettem volna? Olyan szabad vagyok, mint a madár, ráadásul azt is nagyon jól látta, hogy általában elértem azt, amit akartam. Megszereztem, ha így jobban tetszik. Nem vagyok én törtető, de ha valamire szemet vetek, azt általában szeretem a magaménak tudni. Az már csak részletkérdés, hogy ez a dolog egy személy, vagy éppen egy tárgy. Egyébként, mivel tisztában voltam vele, hogy a férfiak szeretnek magukról beszélni, nem láttam értelmét, hogy végig magamról csacsogjak. Inkább átdobtam a labdát, ezt követően pedig kíváncsian hallgattam végig. Én nem az a típus vagyok, aki nem jegyzi meg, amit mondanak neki. Az esetek többségében ugyanis minden kis információt eltárolok. Nem véletlenül lettem ám felderítő! - Tehát maga is jó emberismerő! – nyugtáztam a monológot követően a következtetésemet. – Ez dicséretes tulajdonság! – ezúttal én voltam az, aki megemelte a poharat, majd ki is ittam teljesen a tartalmát. – Tudja, egészen sok párhuzam fedezhető fel a kettőnk teljesen különböző munkája között. Nekem is minden eset más, mindig új kihívást jelent az, hogy megoldjam a problémát… - fűztem még hozzá magyarázatképpen. Amikor közelebb hajolt hozzám, akkor sem hátráltam el, maradtam szépen kihúzott háttal, ahogyan eddig is ücsörögtem a bárszéken. Nem vagyok az a könnyen zavarba hozható, szemérmes nőszemély. - Az én figyelő tekintetem már most is dolgozik, emiatt ne aggódjon! – kacsintottam rá magabiztosan, ám a következő kérdése hallatán már nem tudtam visszafogni a kibukni készülő nevetésemet. Néhány fej felénk is fordult, hiszen a zene annyira nem volt hangos, a hangom pedig elég erőteljesen csengett ahhoz, hogy eljusson a közelben lévő fülekig. – Maga mindig tudja, hogy mit mondjon egy nőnek, igaz? – kérdeztem vissza. Nagyon jól átláttam ám a taktikát, valószínűleg engem akart beszéltetni, hogy úgy érezzem, hogy tényleg kíváncsi rám. Jó, nem zártam ki annak lehetőségét, hogy ez nem csupán színjáték, de ez mindig benne volt a pakliban. Maradjunk annyiban, hogy cseppet sem lesz velem könnyű dolga, ugyanis általában én is nagyon jól tudtam, hogy mit mondjak adott esetekben. - Van némi közöm a Síparadicsom jelenlegi irányításához… - súgtam oda neki, mintha ez olyan bizalmas információ lenne. – Egyébként szeretem az extrém sportokat – tettem hozzá mintegy mellékesen, ha már hobbiról volt szó. Az illegális autóversenyeket már nem is tettem hozzá, amelyeket mi szerveztünk. Azt hiszem, hogy ez nem lett volna célszerű. Bár, ahogyan elnéztem a férfit, nem tűnt olyannak, aki megbotránkozna rajta, így végül meggondoltam magam. – És szeretem a gyors kocsikat is… - szaladt fülig a szám máris, miközben felé tartottam a poharamat, hogy újra szolgáljon ki és öntse tele.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nem fűzök semmit ahhoz, amit a vérségi kötelékről mond, egyébként én is úgy gondolom, ahogy ő. Élő példája vagyok. - Ahogy én sem. – Replikázok vigyorogva. Egy ilyen küllemmel sose magyarázná be nekem, hogy nem szenvedélyes. Süt nem csak az öltözékéről, de a mozgásából is az erotika. Nagyon tudatos nőnek látom, aki tudja miként bánjon a testével. Nekem pedig kiváló mentorom volt… aki a megszeppent kisfiúból igazi férfit „nevelt”. Sheeva megtanított rá, hogy kell bánni a nőkkel, mikor mit kell mondani, milyen részletekre kell odafigyelni… a nők minden pillanatban sugározzák testbeszédükkel, amit odabent gondolnak… éreznek. Csak fogékonynak kell lenni ezekre a jelekre, és a férfi máris sínen van. Én úgy gondolom, minden férfinek elkelne egy Sheeva az életében… egy érett, tapasztalt nő, aki a kezdetek kezdetén megtanítja ezekre a dolgokra. Tudom, hogy Jennifer kedvel, de azt is érzem rajta, hogy „szeret játszani az étellel”. Én is szeretek. A könnyen jött falatot nem becsüli senki igazán… én pedig élvezem az ilyen macska-egér játékokat. S persze azzal is tisztában vagyok, hogy mindketten saját magunkat képzeljük a macska… míg a másik felet az egér szerepébe. Ez már csak így szokott lenni két erős egyéniség esetében. - Szeretem annak gondolni magam, de ezt így ebben a formában nem merném kijelenteni. Sose lehet tudni, mikor lőhetek mellé. Inkább mondanám azt, hogy törekszek arra, hogy a lehető legjobban megismerjem azokat, akik érdekelnek. – Sokat mondó pillantásomat a tekintetébe mélyesztem. Igen, ő is egy olyan személy, aki érdekel. - Igen, valahol nagyon hasonlóak.. míg én emberek álmait valósítom meg, addig ön, Jennifer… az összetört álmok darabkáit próbálja a helyükre illeszteni. – Jövök egy újabb hasonlattal. - Egyáltalán nem aggódok. – Biztosítom róla könnyed vigyorral, majd a kérdésem kiváltotta nevetését hallgatva figyelem, ahogy vonásai átrendeződnek, és dallamos hangja betölti a környezetünket. Szeretem megnevettetni a nőket, szeretek őszinte.. szívből jövő nevetést csalni az ajkaikra. Szerintem ez nagyon fontos… a nők többsége vevő a jó humorra, és az én humoromra eddig még sose volt panasz. Meg úgy általában másra sem, minden beképzeltség nélkül. - Nagyon átlátszó lennék, ha azt mondanám, hogy nem? – Kérdezek vissza nevetve én is. - Síparadicsom… - Nyugtázom, s láthatja az arcomon, hogy ez most meglepett. - Akkor ezért nem találkoztunk még. Tudja… nincs sok közöm a síeléshez. Konkrétan még sícipő se volt a lábamon soha. Teheránban és Dubaiban ez valahogy kimaradt az életemből. De… Dubaiban nyertem egyszer tevegelő versenyt. – Kacsintok rá, s a fantáziájára bízom, hogy elképzeli-e ahogy disdásában, kafijjában és bistben ügetek egy teve hátán. Ez is extrém sport.. nézőpont kérdése. Amikor elárulja, hogy szereti a gyors kocsikat, igazából már meg se lepődök. Jobb kezem a Dom Perignon üvege köré fonódik, bal kezem ujjait finoman Jennifer.. poharat tartó kezére simítom, hogy egy kicsit jobban megdöntsem vele a poharát. Kiélvezem az érintést, nem is sietem el a pezsgő kitöltését. A „fehérarany” selymesen csorog az üvegből a pohárba, épphogy egy kis habot dobva ki magából az ital tetejére. - Úgy érzem több a közös bennünk, mint azt hinnénk. – Pillantok a szemeibe, pár lélegzetvételnyi időre fogságban tartva a tekintetét is, majd mosolyogva visszaengedem a kezét, és befejezem a pohár megtöltését. Magamnak is utána töltök. - Az építészet mellett a másik nagy szenvedélyem.. a gyors kocsik. Ne árulja el senkinek.. – Úgy pillantok körbe, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban kattanhat a csuklómon a bilincs… de ez csak játék most részemről, mellyel fokozhatom reményeim szerint Jennifer kíváncsiságát. Mutatóujjammal játékosan magamhoz intem, hogy hajoljon kicsit közelebb. Ha belemegy a játékba… s az eddigiek alapján ugyan miért ne tenné..? Akkor megsúgom neki a titkomat. – New Yorkban, és Vegasban részt vettem néhány illegális autóversenyen. – Húzódok vissza, majd kíváncsian a szemeibe pillantok, vajon mit szól ehhez? - Bevallom.. akkor szálltam ki ezekből, amikor a GTR R35-ös Skyline-omat totálkárra törtem. Imádtam azt a kocsit. Kár volt érte. – Megemelem a poharam, és iszok egy kortyot a Skyline emlékére. - Jó gép volt. – Sóhajtom. – A Vegasi garázsomban jelenleg is porosodik egy 918-as Spyder. – Ha ért is a kocsikhoz, akkor tudja, hogy egy Porsche-ról van szó. – Egy ideje már gondolkodom rajta, hogy áthozom Alaszkába, jelenleg egy Aston Martint vezetek itt.. de nem tudom, hogy ha szükség úgy hozná, találnék-e errefelé megfelelő szerelőt hozzá. – Anélkül érthető módon nem lenne értelme áthoznom. Sose lehet tudni, mikor kell megbügykölni, állítani rajta ezt-azt.
A válaszom csupán egy elégedett mosoly volt, semmi több. Igen, arra már magam is rájöttem, hogy akárcsak én, úgy ő is elég szenvedélyes típus. Nem túlzottan probléma az, csak nálam ez a kissé csapongó érzelmek terén mutatkozik meg, valamint a lelkesedésben, amivel rendszerint belevetem magam azokba a dolgokba, amik érdekelnek. Most az ismerkedés volt ilyen, hogy konkrétan legyünk. Ebben egyelőre azonban ki is merült a dolog. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, de húzni akartam kicsit az időt addig, amíg meg nem kapjuk egymást. Mert meg fogjuk, efelől kétségem sem akadt most már. - Ez igaz… - ismertem el somolyogva. Abban biztos voltam, hogy nagyon sok dolgot álmában sem gondolna velem kapcsolatban, holott mind igaz volt. Én az a fajta nő voltam, aki látszik valamilyennek, ám a felszín alatt jóval több rejtőzik benne, mint azt bárki is gondolná. Az egésznek a sztereotípiák az oka, és az, hogy az emberek felszínessé váltak és már csak a külcsín érdekli őket. Látnak valakit, elképzelik valamilyennek és az már egyáltalán nem érdekli őket, hogy valóban igazuk van, vagy csupán egy fantáziaképet alakítottak ki egy idegenről. Én nem ilyen voltam, de meglepetésemre úgy tűnik, hogy legújabb ismerősöm sem. Vagy csupán bókolni akart nekem, ezt még nem tudtam teljesen eldönteni. - Igen, nagyon átlátszó lenne! – válaszoltam a kérdésére, ajkaim pedig még mindig mosolyra húzódtak. – Nem vagyok olyan nő, aki bedől mindennek, ezt ne feledje! – figyelmeztettem, bár volt egy olyan érzésem, hogy feleslegesen. Ezzel ugyanis már ő maga is tisztában volt bizonyára, mondanom sem kellett volna. – Hát, ezt mindjárt gondoltam – kacagtam fel újra. – Nem jártam még Dubaiban, de valahogy azt magamtól is kitaláltam, hogy ott nincs túl sok lehetőség a síelésre – fejemet kicsit oldalra billentettem, úgy tanulmányoztam a világos szemeket. – Majd amikor kedvet érez hozzá, csak szóljon és nyugodtan jöjjön át – utaltam ezzel a Síparadicsomra. Azt ugyan már nem ígértem neki, hogy én fogom megtanítani, de bárkit szívesen adtam mellé tanárnak. Voltak nekünk remek oktatóink. - Köszönöm! – néztem fel komótosan az arcára, ajkaimon könnyeden simított végig a nyelvem, mielőtt megszólaltam volna. Amint tele lett a poharam, és a kezét is elvette, már ittam is bele. A mozdulataim finomak voltak és kecsesek, szöges ellentétben álltak a kissé talán közönségesnek mondható ruhámmal. – Talán igen, talán nem! – ismertem el. Az biztos, hogy már én is felfedeztem néhány egyező pontot kettőnk esetében, ám bennem még mindig sokkal több rejlett és erősen kételkedtem abban, hogy még több téren hasonlítanánk egymásra. Azért kíváncsi lettem volna a reakciójára, ha megtudná, hogy mit rejt ez a test. Ha megtudná egy magamfajta legnagyobb titkát… Szemöldököm először felszaladt, arcomon kíváncsiság árnya suhant át, de végül csak közelebb hajoltam hozzá. Miután megtudtam, hogy mit akart elárulni nekem, már nem is voltam annyira nagyon meglepve. Ajkaimon afféle mindentudó mosoly jelent meg. - Valóban? – kérdeztem azért vissza meglepetést tettetve. – Egyrészt kinézem önből, másrészt nem gondolnám ilyen bátornak – vallottam be őszintén. Sosem volt szokásom kertelni, nem is ment sokszor igazából, csak ha épp olyan hangulatom volt. Pont ez volta baj, hogy sokszor akkor is megmondtam, hogy mit gondolok, ha meg kellett volna tartanom magamnak a véleményemet. – Hát, azért tényleg kár – egyetértésemet fejeztem ki, és ha meglepte, ha nem, őszinte sajnálkozást láthatott rajtam. Igen, tényleg szerettem a kocsikat, nem csak értettem hozzájuk. Ez van, ha beraknak egy nőt egy rakás férfi közé. - Szerintem az efféle kocsik nem az alaszkai utakra valók, ha rám hallgat – mondtam őszintén, kissé talán figyelmeztetően. – De afelől nincs kétségem, hogy szerelőt találna. Én ezeken a hegyi utakon a terepjárókat jobban kedvelem – firtattam tovább a témát. – Így azonban már értem, hogy miért nem jutott még el egyetlen itteni kis megmérettetésre sem – ebből pedig máris következtethetett, hogy nem csupán szeretem a gyors kocsikat, de mozgok is olyan körökben, ahol szintén rendeznek illegális versenyeket. Az már csak hab volt a tortán, hogy legtöbbször én magam is a volán mögé ültem, valamint egyenesen én voltam Darren mellett az egyik szervező. Vagy éppen a verseny elindítója, mikor milyen szerepet vállaltam be egy-egy este folyamán.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Vízisízni természetesen tudok, hiszen Dubaiban volt rá lehetőségem nem egyszer, de nem vonok párhuzamot a kettő között, mert teljesen másról szól mindkét sport… nem is hozom fel inkább. - Egyszer ki fogom próbálni. – Bólintok, s nyugtázom a meghívását. Sivatagi emberként annyira nem vonzanak a havas, téli sportok… de talán majd egyszer ráveszem magam, és kipróbálom azt is. Már előre látom magam lelki szemeim előtt, ahogy Michelin babának beöltöztetve letarolom a sípálya népességének felét. Ha én egyszer sílécekre pattanok, az biztos emlékezetes nap lesz… vagy én kötök ki a kórházban, vagy én juttatok másokat oda. Fő a pozitív hozzáállás ugyebár.. - Nem? – Szeretem az őszinte beszédet, és Jennifer kijelentése most eléggé meglepett, de nem fogom bizonygatni neki mennyire bátor vagyok, az nem rám vallana, és egy felnőtt embertől eléggé gyerekes lenne. Tudni kell válogatni a magas labdák között, hiszen nem mindegyiket éri meg azonnal lecsapni. Majd idővel belátja, hogy rosszul gondolta. - Engem is csak ez tartott vissza eddig, de tudja… olykor nagyon hiányzik, hogy nem vezethetem, és olyankor jó lenne, ha itt lenne a közelemben. – A kocsiimhoz ragaszkodok, ez egyértelmű. Nem csak tárgyat látok bennük, amikkel fel lehet vágni mások előtt, hanem érzelmileg kötődök hozzájuk… szeretem őket. Tisztelem azt az erőt, ami bennük lakozik. Az Aston Martinom nagyon jól reagál a helyi időjárási, és útviszonyokra.. de ugye mégse a Spyder. Ha lehetne, már holnap indulnék Vegasba, hogy meghajtsam a kicsikét. - Mennyire tolerálják errefelé a hatóság emberei az efféle versenyeket? – Puhatolózok kicsit, mert ha jól veszem ki a szavait, akkor tevékenyen részt szokott venni az ilyen alkalmakon. Kíváncsi lennék rá, hogy vezet. Sokat elárul valakiről a vezetési stílusa. New Yorkban és Las Vegasban jellemzően szemet hunytak… mert ugye azt senki se gondolhatja, hogy ezekkel a több tízmilliós vasakkal prolik száguldoztak. A látszat fenntartása érdekében azért általában a verseny végére a zsaruk is befutottak oszlatni, de ritka volt az olyan, hogy valakit be is vittek éjszakára. Nekem például még sose volt rendőrségi ügyem. Patyolat tiszta a múltam, még csak gyorshajtásért… vagy tilosban parkolásért se bűntettek meg. Nem is engedhetném meg magamnak. Hirtelen kiegyenesedek, kiiszom a poharamból a maradék pezsgőt, majd a zakóm belső zsebébe nyúlva kiveszek egy elegáns fekete bőr névjegytartót. Kinyitva kihúzok egyet a kártyák közül, és Jennifer elé csúsztatom a pultra. Nem épp szokványos kivitelezésű névjegykártyát láthat most maga előtt… Ha olyan körökben mozog, akkor felismerheti a felső réteg berkein belül közkedvelt brit Black Astrum stílusjegyeit. Nevelőapám ugyanis régóta áll kapcsolatban velük, a névjegyeinket mindig velük készíttetjük el. A fekete kártya egyik oldalán, a bőr névjegytartón is látható monogramom ül, amit fehérarannyal vittek fel rá, s történetesen a vállalkozásom logójául is szolgál. Jogosan merülhetne fel Jenniferben a kérdés, hogy mégis honnan a jó francból van egy építésznek ilyen fiatalon, ilyen drága névjegyre pénze.. Ha a kártyát megfordítja, ott találja az informatív adatokat.
„Rahim Alidad Posztmodern és Organikus Belsőépítész Látványtervező […]”
A telefonszámommal, és egyéb elérhetőségemmel egyaránt, természetesen az írás itt is fehérarannyal lett felvíve. A kártya minőségének fenntarthatóságát epoxigyantás kezelés biztosítja, ez teszi ellenállóvá a környezeti és időjárási viszontagságokkal szemben. A kártya felér egy művészi alkotással.. olyan mint egy ízléses ékszer. - Ezen a telefonszámon bármikor el tud érni. Ha eldöntötte melyik hétvégét kívánja velem eltölteni, hívjon fel Jennifer, és én előkészítem az utazást. Önnek csak annyi lesz a dolga, hogy hátradől, és élvezi. – Teszem el a névjegytartót, majd a tárcám kerül elő, amiből a pultra csúsztatom a ma esti fogyasztásunk árát, megfejelve gáláns borravalóval az összeget. Nem azért távozom, mert unnám a társaságát, vagy máshol lenne dolgom, hanem azért, mert úgy érzem kellőképpen felcsigáztuk egymás érdeklődését ahhoz, hogy létjogosultsága lehessen az újabb találkozónak.. én pedig nem kapkodok el semmit. Felállok, ujjaimat a tenyere alá csúsztatom, s ha engedi, egy jelképes kézcsókot hintek a kézfeje fölé, miközben a szemeibe pillantok, majd finoman elengedem. - Várni fogom a hívását, Jennifer. További szép estét! – Köszönök el tőle, majd kisétálok a bárból, és a Holiday Inn felé veszem az irányt. Nagy volt a kísértés, hogy felajánljam neki: hazafuvarozom… de ismerve magam… inkább nem akartam a dolgok elébe rohanni. Ez így részemről egy tökéletes lezárása az esténknek. A folytatás már csak Jenniferen múlik, hiszen ahogy tudva levő… mindig a nők döntenek..
- Remek! – bólintottam lelkesen. Szeretem, amikor az emberek nyitottak az új dolgokra, márpedig a síelés láthatóan számára nagyon is az lett volna. – Nem fogja megbánni, higgyen nekem! – biztosítottam határozott meggyőződéssel, persze benne volt a pakliban, hogy esetleg tévedek. Még én is szoktam olyat csinálni, hiszen én is emberből vagyok, és nálunk előfordul az ilyesmi. A farkasom ösztönei sem mindig tökéletesek a megérzések terén, pedig időnként nagyon tudtam volna értékelni, ha úgy van. - Nem! – ismételtem el megint, megerősítve a korábbi mondatomat. – Tudja, azok, akiknek sok a pénze, nem mindig vállalnak be kockázatos dolgokat. Már csak azért sem, mert féltik a vagyonukat, ha velük történne valami – fejtettem ki a véleményemet ezzel az üggyel kapcsolatban. Nem voltam bántó egyáltalán, és reméltem, hogy ő sem vette annak. Én egyszerűen csak elmondtam azt, amit gondolok, mint nagy általánosságban mindennel kapcsolatban szoktam. Nem láttam értelmét a köntörfalazásnak, mert félig már így is nyert ügyem volt nála, hiszen sikerült felkeltenem az érdeklődését. Egyébként máskor sem szerettem mást mutatni, mint amilyen vagyok, csupán a kezdeti néhány percben, vagy netán órában. - Elhiszem, csak az itteni utak tényleg balesetveszélyesek a gyors kocsik esetében – vonogattam a vállaimat. nem mintha egyébként máshol nem lettek volna azok, de itt tényleg különösképpen elmondható volt. Már azért is, mert kanyargósak helyenként, beláthatatlanok, és az év nagyobb részében még csúszósak is. Egy száguldozó kocsi pedig városi, jó minőségű úton is kicsúszhat, ha valami félresiklik. - Hogy mennyire? – kérdeztem vissza elgondolkozva. Legalább most már tisztában voltunk azzal, hogy engem is érdekelnek az ilyesfajta kis rendezvények. – Maradjunk annyiban, hogy nincsenek érte oda meg vissza, de ügyesen kell szervezni, és akkor nincsen probléma. Még nem sok esetben zavarták meg a versenyeket, de ha jönnek, nem árt egy gyors kocsi hozzá – ajkaimon a mosoly gyorsan szélesre szaladt, mert nekem bizony volt már részem efféle autós üldözésben, bár nem sokszor. Elkapni pedig sohasem sikerült nekik, hiába próbálkoztak nagyon. Elég jó vezető vagyok, maradjunk ennyiben. A gyors mozdulat és légkörváltozás eredményeképpen csak felvontam a szemöldökömet, tekintetemben pedig kérdő fény csillant, ahogyan a férfi kiegyenesedett. Én nem kezdtem el pattogni, vagy értetlenül habogni, inkább türelmesen vártam meg, hogy mit szeretne, mire készül. Nem is telt sok időbe, hogy meglássam a névjegyet. Annyira nem értettem ezekhez a dolgokhoz, de az egyértelmű volt számomra, hogy nagyon drága kártyáról van szó. Ezt nem is lehetett volna nehéz kitalálni, de igazából nem lepett meg. Láttam rajta stílusosságot, és a rengeteg pénzt, ami valószínűleg a bankszámláin lapulhatott. Az ilyenek pedig szerettek nagyzolni mindenféle téren. Még ha nem is ez volt a célja, akkor is ezt a benyomást keltette bennem. - Rendben! – bólintottam, miután a kezembe vettem és elolvastam az arannyal rányomott betűket. – Meg tudnám szokni az ilyesmit! – nevettem fel, amikor közölte, hogy nem lesz más dolgom, csak élvezni az utazást. Igazából én is így gondoltam, de nem volt szívem letörni a lelkesedését, inkább engedtem, hogy kényeztetve legyek. Úgyis rám fért már egy férfi törődő figyelme, ezt le sem akartam tagadni magam előtt. Nagyon is imponált ez most nekem, ő pedig valószínűleg pontosan ezt a hatást akarta elérni nálam. - Még látjuk egymást, Rahim! – biccentettem felé a kézcsókot követően. Tekintetem egyébként egy pillanatra sem vettem le róla. Még akkor is követtem a pillantásommal, amikor elindult kifelé a teremből. Láttam az utána forduló nőket, magamban pedig remekül szórakoztam azon, hogy ma sikeres voltam a halászatban, velük ellentétben.
Elég volt mindenből. Elegem van az emberekből, az Őrzőkből, a farkasokból, a megbízásokból. Legfőképpen a zsebemben lapuló levélből, ami miatt az életem fenekestül felfordult – ahogyan a lelki világom is. Több, mint fél évszázadon keresztül éltem abban a tudatban, hogy a férjem meghalt, és minden kapcsolatom megszűnt vele. Hogy az érzelmek hülyeségek, és nem valóak semmire. Erre tessék… Én… Nem. Nem megy. Hogy hogyan telt el az első napon Fairbanksben? Hát, fogalmam sincsen. Nem tudnám megmondani, hogy mit csináltam a mai nap folyamán. Teljes amnézia. Nem akarok emlékezni az elmúlt egy hétre, legszívesebben kitörölném a fejemből az összes történést. Nem akarok tudni semmit, kivéve egy dolgot: hogy hol van a legközelebbi kocsma. Sietős léptekkel megyek végig az utcán, amely kihalt. Elégre már lassan éjfél lesz. Karjaimat melleim alatt keresztbefonom, hogy védjem magam jobban a hidegtől. Persze szart se ér az egész. A vékony szövetkabáton átsüvít a szél, egyetlen előnye az, hogy hosszított, így legalább nem lesz vesemedence gyulladásom. A gondosan felépített világom romokban, és én mire gondolok? Holmi hülye betegségre. Megáll az eszem magamtól, esküszöm nem vagyok normális. Idióta gondolataim közepette meglátom az első szórakozóhelyet, és meg sem nézve a nevét azonnal belépek. A helyen egész sokan vannak, de senkivel sem foglalkozom. Egy oldalra pillantás nélkül a bárpulthoz megyek, és kérek egy whiskeyt tisztán, majd még egyet. Nagyon-nagyon ritka az, hogyha iszom. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen tiszta a fejem éjjel-nappal. Sohasem tudhatom, hogy mit kell majd tennem. A második pohár után kérek egy harmadikat, de azt már nem hajtom fel azonnal, inkább csak ülök, kezemben a pohárral. Most nem érdekel az sem, ha rám támadnak. Amúgy is… Amióta James elment, egyszer sem gondoltam bele, hogy mégis miért érdemes élnem. Lehet, hogy most sem kellene, de megteszem. Mégis, mit csinálok én? Tevékenykedem Őrzőként, bérgyilkosként, és néha kurvaként. Ennyi. Éjjel-nappal ez megy. Komolyan, nem értem magamat. Olyan mélyre süllyedhettem, ahonnan már nincsen visszaút. Megrázom a fejemet, és a jobbik eszemet elküldöm aludni, remélhetőleg megint egy pár évtizedre. Nem akarom újra a miérteket végiggondolni. Ugyan nem tart soká, ám annál nagyobb ellentétet szül bennem. A felejtés miatt eljutok a negyedik whiskyhez. Már kezdek megnyugodni, és a kétségbeesés, ami a létem miatt tört rám haraggá alakul át Leonardo és James felé. NEM! – szólok magamra. Nem gondolhatok rájuk. Hiszen pont azért jöttem ide, hogy elfelejtsem őket. Gondolataim túlzottan csaponganak, de nem feltétlenül az ital miatt. Johnny Walker az a férfi, akire szívesen gondolok most. Jobb ötletem nem lévén úgy döntök, hogy keresek magamnak valami elfoglaltságot: nézem egy betépett tag nyáladzását, vagy mit tudom én. Amit majd találok. Ha nincs ló, jó a szamár is. ’Szamaram’ hamarosan megérkezik, az eddig magányos bárpulthoz egy nő lép. Nem vagyok annyira tiszta, hogy érdekeljen a kiléte, vagy bármi vele kapcsolatban. Helyette inkább csak köszönök neki, meglepetésemre nem teljesen összeakadó nyelvvel: - Hello Csajszi! Mi szél hozott erre? – Kérdésem annyira nevetséges, együgyű és nem hozzám illő, hogy még Johnny mellett is rájövök, mennyire gáz voltam. Így kínomban elröhögöm magam, és kissé dülöngélve a székemen felé fordulok. Sosem bírtam az italt.
Már, nagyon jól ismerem magam, az életemet. Időm nagy részét, töbnyire a szobámban töltöm, de ma inkább jól akarom érezni magam, és talá flőrtörni is szeretnék. Pont, ezért is veszek fel valami sexy és dögös rucit, bár nem biztos, hogy jó lesz a fel hozatal ma. Míg a kutyám alszik, én lelépek és bezárom az ajtót kulcsra, és már indulok is. Farmer ingem egyenlőre elég, hisz farkasom, úgy is le győzi a hőemelkedést. Utam, egyből a munka helyemre vezet, de nem azért, hogy dolgozzak, ha nem egészen más oka van a dolognak. Jelenleg, úgy is szabin vagyok, és most ez kell nekem. Amúgy is meg engedhetem magamnak, hogy jól érezzem magam, hisz Lisaval nem úgy vagyok. Nem féltékenykedhet, hisz nem is járunk, és a múltkori vacsi sem jelentett semmit, csak egy szimpla meghívás volt az egész. Amint belépek, kőrbe nézek, és farkasommal a hölgy felhozatalt lesem. A pultfelé megyek, majd ott megállva, Jamestől kérek egy korso sört. mellettem, egy nő ül, és hozzám szól. - Helló neked is, egyébként, bulizni vagyok itt. - Mosolygok a nőre, közben, meg kapom a sörömet. - A nevem, Allison Black. Benned, kit tisztelhetek? - Kérdem, és közben a kezemet nyújtom felé. Bár, szerintem mindegy, hogy mi a neve, mert talán úgy is el fogom felejteni, vagy lehet az is, hogy többet nem találkozom vele. Mindegy is, mert terveim szerint, atom részegre akarom inni magam, és egy nőt meg dönteni.
A mellettem ülő nő szexi kis rucijában belekortyol a sörébe a köszönése után, majd bemutatkozik. Annyira szépen kérdezi meg a nevemet, hogy nem bírom ki: röhögni kezdek és közben majdnem megfulladok. Talán most még érzem, hogy az idő előrehaladtával egyre mélyebbre fogok süllyedni, de túlságosan is csábító a célok nélküli ismerkedés, így egyelőre belemegyek. Ülhetne azon a széken akárki. Engem teljesen hidegen hagyna. Mármint hosszú távon. Ha egy jóképű pasi lenne, akkor tuti megpróbálnék vele közelebbi kapcsolatot létesíteni az este folyamán. Egyébként inkább elmennék. De így, hogy nő… Nem, szexet és bármi ehhez kapcsolódót nővel soha. Még édeshármas tagjaként sem. Az én gyomrom azt nem bírja, pedig elég sok mást bevesz. A röhögő görcs leküzdése után rávigyorgok. Ha nem ittam volna meg négy pohár whiskeyt töményen, már rég az utcán sétálnék újra, ám Johnny azt mondja: „Maradj!” - Becses nevem Viridiana Anne O’Medley – mutatkozom be. Ha már ilyen szépen kérdezte, akkor ez a legkevesebb, hogy megtisztelem vele. A fejemben szóló iróniától megint röhögni kezdek. – Csak Vi – vetem oda neki. Leonardo kérésének eleget téve - igen, már megint a hülye levél jár a fejemben -, az igazi nevemet használom megint. Mondjuk Hong Kongban is Vi volt a becenevem, a Viperából adódóan. Közben tudatosul bennem, hogy a poharam üres. Gondolkozom, hogy kérek valami gyengébbet, de tudom, hogyha bármilyen italt keverve iszok, akkor hányással fogom tölteni a fél éjszakát. Így… Egye fene! Maradok Johnnynál. Rossz döntés – villan fel a felirat a fejemben, és igazat kell adnom magamnak. - Idevalósi vagy? – teszem fel a kérdést Allisonnak. Most eléggé összefolynak a szavaim, de reményeim szerint érti, és elkezd mesélni Fairbanksről. Legalább gyűjtök egy kis információt, már ha nem felejtem el reggelre. Erőnek erejével nem röhögöm el, próbálok komoly arccal nézni rá. Közben pedig rájövök, hogy nagyon melegem van. Leveszem a kabátomat és a pultra terítem keresztben: nem érdekel már ez sem. Kezem megremeg az ötödik pohárral, így fekete farmeromra folyik pár csepp whiskey a combomnál. Máskor ettől dührohamot kapnék, de most… Az se érdekel, hogy az ingem nyaka csálén áll. Most semmi sem érdekel.
Kérdésemre, először röhögni kezd, majd ő is bemutatkozik. Nagyon úgy fest a dolog, hogy Vi eléggé be van csípve, amitől számomra, csak még kívánatosabbá kezd válni. - Nagyon őrvendek a találkozásnak, Vi. - Mosolygok rá és közben nézem őt. Csak Vi ként szólitottam, ha már jelezte felém a dolgot. Édes ahogy nevet, tetszik. Majd, el tesz egy kérdést, amit meg is értek. Révén, már van gyakorlatom a részeg beszédhez. - Igen, ide valósi vagyok, de nem mindig voltam itt, mert volt időszak, mikor Angliában laktam a nagybátyámnál. Egyébként érdekel valami konkrétan? - Kérdem, miközben tekintetemet, rajta legeltetem. Azt is végig nézzem, mikor le veszi a kabátját, majd a pultra helyezi aszt, meg mikor le önti magát. Az alsó ajkamba harapok, majd a hajamba túrok. Felőlem, kérdezhet tőlem bármit, kivéve a város alapítását, mert arról mára csak megkopott megbízhatatlan emlékeim, vagy tudásom van. - Nem kéne többet innod. - Tanácsolom neki, hisz látni rajta, hogy nem nagyon bírja az alkoholt. Majd, ismét iszok egyet a sörömből, ami után, érzem amint vinne a fejem. Vagy is, kezd rám is hatással lenni az alkohol. - Akarsz táncolni? - Kérdem, és közben az alkohol hatására vigyorgok. mint a tejbe tök. Bár, nekem aztán mindegy, hogy van-e kedve, vagy nem.
Ki akarom mondani, hogy én is örülök, de a nyelvem nem szeretne velem együttműködni, így inkább csendben maradok. Amúgy is… Örülök?! Tényleg nem szabad többet innom, ha már kedvesen kezdek viselkedni valakivel. Ez nem én vagyok. - Konkrétan? – kérdezem félrebillentett fejjel egy csálé mosoly kíséretében. Még most menj el, amíg fel tudsz állni… – súgja a belső hang, de lehurrogom. Lehet, hogy hangosan teszem, ezt már nem tudom. Igyekszem elgondolkozni azon, hogy konkrétan mi érdekel, de hiába: már értelmes gondolataim se nagyon vannak. Soha többet nem iszom – fogadom meg, holott tudom, hogy nem fogom betartani. Utállak, Johnny. Hogy a még mindig küzdő jobbik felem, vagy a mellettem ülő nő, akinek már rég elfelejtettem a nevét mondja-e, hogy nem kellene többet innom, azt nem tudom, de úgy döntök, hogy megfogadom a tanácsát. Az utolsó korty whiskyt eltolom magam elől, és szerencsémre a pultos van olyan jó fej, hogy elveszi mielőbb. Különben lehet, hogy mégis bennem kötött volna ki. - Táncolni? – kérdezek vissza visítva a röhögéstől. – Felállni sem merevereeek – akadnak össze a betűk az ’merek’ szóban. Az alkohol az ellentétévé tesz annak, ami vagyok, ami szeretek lenni: a méltóságom elveszik, butának látszom, a hidegségem kedvességbe fordul, az érzékszerveim eltompulnak és hülyét csinálok magamból. A pultot támasztva lehunyom a szemem pár percre, és igyekszem leküzdeni a hányingeremet. Soha többé nem iszok.
Beszélgető partnerem, egyáltalán nem tűnik a számomra segítőkésznek, így nem is tudom, hogy konkrétan mi is érdekli őt a várossal kapcsolatban. Egy sohaj kiséretében veszem tudomásul, hogy kész ko a csaj, és még a táncot is hiába hoztam fel. Hallom amit mond, csak épp nem értem, de azért az világosan látszik, hogy még táncolni sem tudnánk. Még, a beszélgetés is sztorno, hisz egy szavát sem érteném, így nem tudok mit ki találni. Ismét iszok egy kortyot, majd rá nézek. Fel állok a székemről, és Vi közelébe megyek. Nagyon közel vagyok hozzá, színte érzem az italt, amit eddig fogyasztott. - Most, még is mit csináljak veled? - Kérdésem, költői volt, és nem várok rá választ tőle. Majd el lépek tőle, és ismét iszok egyet. - Egyébként, mit csinálsz itt? Ünnepelsz valamit? Mondjuk esetleg az előléptetésedet? - Kérdem tőle, de erre azért remélem kapok választ, vagy legalább is valami olyas félét. Nem gond ha nem úgy beszél, hogy meg értsem, bár kocsmáros révén, Értenem kell, vagy legalább is értenem kéne a részegek nyelvén. Most, legalább van időm rajta gyakorólni.
Józan eszem maradéka tudomásul veszi, hogy a mai este nem az információgyűjtésről fog szólni. De nem ám. A ma este a fejfájásról és szédülésről fog, és már szól is. Újra és újra megfogadom, hogy többet nem iszok, de tudom, hogy úgysem fogom betartani. Elátkozom Johnnyt magamban: hangosan ha akarnám se tudnám, mert beszédkészségem már nem az igazi. Valami feldereng, hogy a mellettem ülő nő megkérdezi: mit tegyen velem; de nem érdekel. A pia nem jó a felejtésre, sokkal inkább előhozza a hülye emlékeket. Nem akarok bőgni, de érzem, hogy ez lesz a vége. Lehunyom a szemeimet megint pár pillanatra, és próbálok józanabbul gondolkodni. Nem megy. Eszembe jut a talán egyetlen segítő dolog: az étel. Ha eszik az ember, akkor az alkohol kevésbé hat. Én ma szinte semmit sem ettem, így a szokásosnál is mélyebbre nyom a whiskey. Egy étlapot fogok a kezembe, és az összeakadó betűkből nagy nehezen kisilabizálom, hogy éjfél után már csak melegszendvicset szolgálnak fel. Nem baj, ha nincs ló, jó a… Mi is? Nem emlékszem. Rendelek valamit, de hogy mit, arról fogalmam sincsen; és tíz percen belül előttem áll egy illatos szendvics. Nem tudom, hogy milyen, de nem is érdekel. Óriási adag: a felét sem fogom tudni megenni, így a mellettem ülő nő felé tolom a tálat. Nem teszem fel a kérdést, hogy kér-e, jobb, ha nem beszélek sokat. Ha akar, akkor vesz. Az étel tényleg segít, újra elkezdem érzékelni a környezetemet, így a feltett kérdést is. Az első osztályban tanultakat összeszedve igyekszem a lehető legértelmesebben artikulálva választ adni neki. – Csak inni jöttem. – Szemöldökeim felugranak: meglepődök. Én értelmesnek hallottam a beszédemet – mondjuk lehet, hogy nem volt az. – És te? – kérdezek vissza. Legalább addig is telik az idő, amíg ő válaszol. A fali digitális órára nézek: fél kettő van. Ha a terveim bejönnek, akkor legkésőbb fél óra múlva le tudok lépni innen – már ha Johnny engedi.
Az első kérdésemre, nem vártam, de nem is kaptam választ, így csak csendben ülünk egymás mellet. Közben gyönyörködöm csodaszép idomaiban, főleg a melleit lesem. Látom, amint kezébe veszi az étlapot, hogy rendeljen, közben én még mindig a sörömmel kínlódok. Ki is hozzák a szendvicsét, de annak is csak a felét eszimeg, a másikat felém tólja. Kicsit, sokáig harcolok a belsömmel, aki szerint nem kéne megennem a szendó másikfelét, hátha késöbb meg eszi, és különben is, én már ettem, tehát inkább hagyom. Ezért is tolomel a tányért. Párfalat után, már értelmes rövíd mondat hadja el az ajkát, majd vissza kérdez. - Én is csak, iszogatni vagyok. - közlöm, közben fel emelem a korsot, és ismét iszok a sörből, egy nagyot. Az a gond, hogy most többségében, pasik vannak, és olyan csajok, akik bejönnek nekem, abból egy sem. Egyáltalán nem mondanám, hogy a beszélgetésünk gördülékeny lenne, de ez még tőlem is függ. - Honnan származol? Dolgozol-e valamit? Átutazóban vagy itt? Honnan jösz? Milyen tipusu zenék jönnekbe neked? - Zúditom rá kérdéseimet, mert már nagyon látszik rajta, hogy annyira unatkozik, hogy már le is akarna lépni, és ezt még nem akarom.
Ugyan semmi kedvem beszélgetni, összességében örülök annak, hogy a nő mellettem próbálja menteni a menthetőt, és normálisan szóba elegyedni velem. Én már a helyében biztosan feladtam volna, nem akarnék egy részeg hülyével társalogni. De hát ő tudja, én ebbe nem szólok bele, főképp hogy én járok jól. Annyi kérdést tesz fel egyszerre, hogy némi időbe telik felfogni azokat, majd lassan beszélve, artikulálva, szépen sorban igyekszem neki mindre kielégítő, vagy legalább értelmes választ adni. - Kanadai vagyok – kezdem, és azonnal folytatom is a második kérdésével, mivel erre még emlékszem. - Igen, van munkám… - Nem fejtem ki bővebben, hogy mi, bár ha most mondom, hogy bérgyilkos vagyok, akkor talán elhiszi, hogy csak túl sokat ittam. De mégis… Sosem lehet tudni, hogy kinek a fülébe fog jutni az információ. A legjobb az, hogyha nem is gyanakszanak rám. Ha már egy emberben is megfordul, hogy mit csinálhatok, akkor lépni kell, de gyorsan. Onnantól nem nehéz összerakni a képet. - Nem, maradok – mondom a harmadik kérdésére válaszolva. Ugyan eléggé be vagyok csípve, szerintem negyedjére ugyanazt kérdezi meg, amit először. De lehet, hogy csak képzelgem, így inkább az utolsóra fókuszálok. - Mozart – bököm ki egyszerűen. Sem akaraterőm, sem kedvem nincsen végigsorolni, hogy mikor és mit hallgatok, így a kedvenc zeneszerzőm nevét sikerül csak benyögnöm. - És te? Miket válaszolnál a kérdésekre? – fordulok felé, és most igyekszem is figyelni arra, amit mond.
A kérdéseimre, kapok valami válasz félét, de nekem ez valahogy nem kielégitő, de nem is mondok semmit. - Itt születtem Fairbanksben. Itt dolgozom, mint pultos. Én sem átútazóban vagyok, itt maradok. Kedvencem, a rock, de a ézér a többibe is bele szoktam hallgatni. - Sorolom neki az én válaszaimat. A kórsomban, már csak egy nagy korty sör van, de én csak kicsit iszok, hogy maradjon még. Nem akarom, hogy gyorsan elfogyon. - Sportolsz valamit? Én, szoktam futni, és járok edző terembe is. Kész rablás, ami ott folyik. - Egyenlőre, ez a téma tűnik úgy, hogy akár egy idegennel beszéljem meg. - Nem értem, hogy miért kell mindenért külön fizetni. Jó, tudom valamiből fent kell tartani, de ez azért már sok.
Már nagyon sok mindent láttam, amiről korábban azt gondoltam, hogy lehetetlen, vagy hihetetlen. Úgy érzem mára már alig maradt dolog, amit elképzelhetetelennek tartok, csak a megfelelő motiváció kell mindenhez és így nekünk végtelen lehetőség közül kell választanunk. Annyira nyugtalannak érezem magam, hogy képtelen vagyok úgy koncentrálni a kirakós darabkáira, mint amennyire szeretnék. Végignézek a termen, az ismerős textúrákon, színeken, hallgatom a csendet, a többiek lélegzetvételeit. Próbálom rendbe szedni gondolataimat. Figyelem, ahogy a többiek végigverekedik magukat egymáson. A mai edzés eléggé úgy sikerült, ahogy. Még össze kell csiszolódnunk. Egy rövid félórás eligazítás után szabad volt az út… A sokévnyi békesség után jó ideig eltartott, míg hozzá szoktam az új helyzethez, de elviseltem, beletörődtem…Most pedig? Magam is alig hiszem, de visszasírom a vidámságot, a vidám csicsergésüket. Félek, hogy képtelen leszek megvédeni őket, félek a kudarctól, nem gyűlölök semmit annyira, mint veszíteni. Ám ez a pillanat, ahogy jött, olyan gyorsan el is illan. Nem adom fel. A siker érdekében szinte bármire hajlandó vagyok. A gyász még mindig közeli. Mindenkit arcon csapott. Kinyújtóztattam lábamat, talpra álltam, majd az ablak felé fordítottam arcomat… igen. Talpra kell állnunk és tovább lépni, bár a családtagoknak maguknak kell döntést hozniuk. Régen minden más volt, talán jobb is, talán nem. Magam se tudom, de az biztos, hogy piszkosul hiányzik, hogy újra magamra ölthessem a zabolátlanság, nemtörődömséggel hímzett köpenyét. Újra vad lenni, lázadó, szabad. Igen, főleg ez hiányzik, a szabadság. Most túl sok a korlát, a felelősség, ami gúzsba köt. De ilyen az élet, változunk. Mindenki. Ezzel jár. Symarának meg fullra igaza volt a múltkor. Inni kellene, legalább nem csak rám, hanem még pár hölgy társamra is rá férne. Arra meg már végképp nem emlékszem ki jelentkezett, de Naomival kötöttünk itt ki és rendeltem egyet mindkettőnknek. Annyira szeretném, ha minden simán, zökkenőmentesen menne az életben, de ez még várat magára. - A következő ilyen Vörös Hold kinyalhatja. - szólalok meg rövid időn belül, majd belekortyolok az italomba. A lány egy évvel idősebb tőlem, mágus és talán többet elért az életében, mint én. De ez van. - Amúgy minden rendben? - pillantok rá, szeretném tudni még így is hogy alig ismerjük egymást, ráadásul ha már egyszer egy őrzősségbe tartozunk, ugyanazon város alá kirendelve, hát akkor miért ne ismerkedjünk? Egy üveg italt rendeltem egyelőre, töltöttem neki is, az üres pohár nem ide való amúgy sem.
Kezdőlap
//
