Halkan felkuncogtam, miután magam mögött hagytam, a még mindig kanapén ülő Aidant. Az az arckifejezés, amit magára öltött, mindent megért. Szegényt sikerült még ráadásként nekem is zavarba hoznom, de annyira nem zavart, hiszen én remekül szórakoztam. Reméltem, hogy fesztelenségem majd magával fogja ragadni őt is a vacsora folyamán, mert sajnáltam volna, ha végig úgy ül, mint egy karót nyelt idióta. Semmi értelmét nem láttam volna, és különben sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ne engedje el magát mellettem, és ne szórakozzon jól. Mondandóját egy mosollyal és egy biccentéssel nyugtáztam, és hiába próbálta nyugodtnak tettetni magát, engem nem verhetett át. Talán, ha másik vérvonalhoz tartoztam volna, akkor elhiszem azt, amit mutatni akart, de nem volt ilyen szerencséje, nekem viszont annál inkább. Megvártam, míg kinyitotta az ajtót, aztán a közös nappali felé vettem az irányt, hogy magamhoz vegyem a kabátomat, amit érkezésemkor hajítottam le a kanapéra. Amint a helyiségbe értem, nem ért meglepetés, a ruhám még mindig pontosan ott volt, ahol hagytam. Úgy látszik, hogy a rendszerető falkatagok jelenleg egészen máshol tartózkodnak, különben már a fogason lógna a mutatós fehér dzsekim, a szőrmés kapucnijával együtt. - Öltözz fel Aidan, mert hideg van kint! – szóltam rá kicsit parancsolóan, habár csak jó tanácsnak szántam. Úgy tűnik, hogy még gyakorolnom kell, mert képtelen vagyok leszokni arról a szokásomról, hogy mindenkit csak irányítani akarok. Jelenleg ő volt a férfi, és bizonyos dolgokban neki kellett volna határoznia. Akkor meg mi a francért ragadom ki mások kezéből állandóan a gyeplőt? Elég kiábrándító lehetek számára… Ahogy sejtettem előre, kint tényleg hűvös szél fújt, mire egyből összébb is húztam magamat, a kezeimet pedig a zsebeimbe csúsztattam. Jobb lett volna kocsival menni, de ez már csak ilyen, ha iszik az ember! Húsz perccel később azért szerencsére épségben érkeztünk meg az étteremhez, és semmink nem fagyott le. Megkönnyebbülten szusszantam egyet, és máris elkezdtem lefelé húzni a cipzárt a kabátomon, amikor megcsapott a meleg. A konyha irányából kellemes illatok áradtak felém, amit talán még az emberek orra is képes lett volna érzékelni, bár bizonyára nem ennyire intenzíven, mint mi ketten. - Helló! – köszöntem oda barátságos mosollyal az ajtótól nem messze ácsorgó főpincérnek. – Van szabad asztaluk? – kérdeztem vidáman, és nagyon reméltem, hogy akad egy-kettő, hogy még választani is lehessen. Persze nem vagyok telhetetlen, beérem én egyel is, csak rakjanak elém teli tányért, és egy hangot sem fogok hallatni, még legalább fél óráig. Tőlem már ez is nagy szó!
Amikor bezárom a lakás ajtaját, kicsit már kitisztul a fejem, rendbe tettem magamban a szobában történteket. Tehát amikor a közös nappaliba érünk, már úgy viselkedem, mint ahogy az tőlem megszokott, és gyorsan el is határozom, hogy legközelebb nem hagyom ennyire zavarba hozni magam. Dee kabátja a kanapéra dobva hever, és miközben felveszi, engem is figyelmeztet az időjárásra. Tényleg nagyon hülyét csinálhattam magamból az előbb, ugyanis kicsit olyan hangsúllyal mondja ezt, mintha egy gyerekhez beszélne, ezt pedig még tőle sem veszem jó néven. Nem válaszolok, de azért egy szúrós pillantást vetek rá, miközben leakasztom a bőrdzsekimet a fogasról. Azért a szájam sarkában ül egy kis mosoly, amiből rájöhet, hogy nem vettem igazán a szívemre a dolgot, de ettől függetlenül minden bizonnyal azt is megérzi, hogy nem örülök a dolognak. Azt eddig is tudtam, hogy talpraesett, önálló nő, és ezt sok szempontból nagyon jó tulajdonságnak tartom, de azért mégis csak szeretem férfinak érezni magam egy nő mellett. De egyelőre úgy döntök, hogy nem rágódom ezen tovább,bízom benne, hogy ebből nem lesz probléma közöttünk. A kinti hideg levegő egy pár percig jól esik a ház meleg után, de azért nem telik bele sok idő, hogy fázni kezdjek. A húsz perces séta mindenféle rendkívüli esemény nélkül zajlik le, és már meg is érkezünk az étteremhez. Jártam már itt néhányszor, és mindig elégedett voltam mind az étellel, mind a kiszolgálással, remélem most sem lesz ez másképp. Üdvözlésképp biccentek a főpincérnek, akit már valamennyire ismerek a korábbi látogatásaim miatt. - Természetesen, erre tessék!- mondja, és el is indul az egyik asztal felé. Elég sok vendégük van éppen, ami nem is csoda, hiszen éppen vacsoraidő van. Ennek ellenére még így is van néhány üres asztaluk, és a pincér oda is vezet minket az egyikhez, ami az egyik ablak mellet áll. - Ez megfelel?- kérdezi meg tőlünk. - Szerintem tökéletes lesz!- válaszolom, de azért Dee-re pillantok, hogyha esetleg mégis lenne valami problémája vele. Az asztal mellett három szék áll, kettő egymással szemben, egy pedig közöttük, az asztalfőn helyezkedik el. Meghagyom a lehetőséget, hogy Dee válaszon, és mivel bizonyára a két szemben levő közül az egyik mellett dönt, én is leülök a másikra.
Továbbra is jó hangulatban voltam, ráadásul abban is reménykedtem, hogy a férfi által választott asztal majd elnyeri az én tetszésemet is. Természetesen nem vagyok olyan nagy és teljesíthetetlen igényű, de amikor az én óhajaimat lesi valaki, akkor legyen már minden úgy, ahogyan én akarom, nem? Nálam is mindig a vendég az első, és csak utána jön az, amit én jónak látok, máskülönben nem jönnének vissza hozzám. Azt hiszem, hogy ezen a helyen is értették a dolgukat, mert szinte minden asztalnál ültek, ami azt jelentette, hogy nem csak az étellel elégedettek, de a kiszolgálással sincsen semmi probléma. Az előbbiről én is tudtam nyilatkozni, mert volt már rá példa, hogy hozattam tőlük vacsorát vagy ebédrevalót, de a kiszolgálással kapcsolatban még csak most óhajtottam tapasztalatokat szerezni. Gyorsan felmértem a terepet, miközben elhaladtunk néhány asztal mellett. Végül egy ablak mellettinél álltunk meg, ami némi gondolkodás után ugyan, de elnyerte a tetszésemet. Innen legalább látszottak a hegyek, még ha kint már sötétedett is. Mindig szeretem a tájat nézni, csak fennáll az a veszély, hogy inkább arra koncentrálok, mint az evésre, és az alig pár perces vacsorázásból jóval több kerekedik. Nem akartam Aidan idejét tovább rabolni, mint amennyit velem szeretett volna tölteni önszántából. Mikor rám nézett a megerősítésemre várva, akkor mosolyogva biccentettem egyet, megadva ezzel az engedélyt, hogy leüljünk ide. Azért tetszett, hogy nem vette evidens dolognak, hogy majd ő dönt, hanem kikérte az én véleményemet is. Az udvariasság sajnos ritkaságszámba megy manapság, már köztünk is, akik azért jóval több időt élnek meg, mint az emberek. Aidan sem a mai kör szülötte volt, én meg pláne nem, ennek ellenére úgy tűnt, hogy kettőnk közül mégis én voltam az, aki jobban levetkőzte a régi neveltetését. Nos, igen, szerettem káromkodni, dühöngeni és mindent úgy csinálni, ahogy én akarom. Ezt szégyellhettem volna nő létemre, de nem tettem. Egyfajta lázadás volt ez a részemről, az iránt a kor iránt, amikor még nem volt saját, szabad akaratom. Most aztán bőven bepótoltam! - Valami finom fehérbort hoznának, amíg választunk az étlapról? – kérdeztem mosolyogva a még mindig mellettünk álló pincértől, aki a kezében az előbb említett tárgyakat szorongatta. Gyorsan kibújtam a kabátomból, és ledobtam a szabadon maradó harmadik székre, hogy aztán leülhessek. Aidan, nem túl meglepő módon velem szemben foglalt helyet, mire rámosolyogtam az étlap felett. – Éhen halok, esküszöm! – jelentettem ki vidáman csengő hangon. – Még szerencse, hogy volt ez az asztal, mert, ahogy elnézem, ma mindenki pont ezt a helyet választotta a vacsora színhelyéül. A végén még kénytelen lettem volna megvesztegetni a pincért, hogy szabadítson fel egy asztalt – nevettem fel halkan, nehogy valakinek felhívja ma figyelmét magunkra. Mi is csak egy átlagos páros voltunk a sok közül, akik szándékoztam megvacsorázni.
Úgy néz ki Dee- nek is teljesen megfelel a felkínált asztal, úgyhogy miután én is leraktam a fennmaradó székre a kabátomat, helyet foglalok. Az italválasztás nekem is tetszik, úgyhogy nem tiltakozom, csak átveszem az étlapot a főpincértől. - Hát igen, ami azt illeti én is tudnék már enni!- mondom, és el is mosolyodom, amikor Dee a pincér megvesztegetéséről beszél. - Mindig elég sokan vannak itt, főleg ilyenkor este felé, de eddig szerencsére még nem volt olyan, hogy ne találtam volna szabad asztalt, úgyhogy nem igazán aggódtam. Örömmel nyugtázom, hogy újra ugyan olyan oldott hangulatba kerültem, mint amilyenben korábban voltam, a feszültség teljesen eltűnt rólam. Még szerencse, mert nem lett volna túl kellemes ez a vacsora, ha végig olyan zavarban vagyok, mint amilyenben akkor voltam, amikor elhagytuk a lakást. Kinyitom az étlapot, és hozzálátok a megfelelő étel kiválasztásához. A választék meglehetősen nagy, és bár az olasz fogások melett kínálnak hagyományos ételeket is, úgy gondolom, hogy mégis csak az előbbiek közül kéne választani, mivel ez az étterem specialitása, és egyébként is a legtöbb ételük ebbe a kategóriába tartozik. A főpincér hamarosan vissza is tér, a kezében egy üveg minőségi, Szicíliai termesztésű fehérborral, valamint két borospohárral. Először Dee-nek, aztán nekem is tölt, utána az üveget leteszi az asztal közepére. -Sikerült már választaniuk?- teszi fel a kérdést. Először Dee-re pillantok, hogy meghozta-e már a döntést, de ha még gondolkozik, akkor én szólalok meg elsőnek, ugyanis eldöntöttem, hogy mit fogok enni. - Egy lasagne-t kérnék!- adom meg a választ a pincérnek.
- Nekem nem sok időm van arra, hogy vacsorázni járjak. Általában vagy összeütök magamnak valamit, vagy valahonnan rendelek. Ilyenkor rendszerint még a kocsmában szoktam lenni, kivéve, ha valami igazán halaszthatatlan dolgom akad. – magyaráztam jókedvűen. Ma pont olyan napot tartottam, amikor valaki másra bíztam az irányítást. Végtére is, ezért voltak az alkalmazottaim, nem? Az már más kérdés, hogy én olyan lelkiismeretes vendéglátós vagyok, hogy állandó jelleggel bent vagyok, pedig semmi érdemlegeset nem csinálok. Úgy vagyok vele, hogy azért fizetek nekik, hogy elvégezzék helyettem a munkát. Csak akkor segítek be, ha nagyon unatkozom, vagy ha pörgés van. Láttam Aidanen, hogy végre elengedte magát, amit örömmel nyugtáztam, a bor pedig úgyis csak rá fog segíteni, hiába eszünk. Oké, hogy ketten iszunk egy üveggel, ami alapesetben semmi lenne, de már előtte is ittunk pár pohárral, amit azért nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jól bírom az alkoholt, de sohasem lehet tudni, hogyan reagál éppen a szervezetem. Volt már rá példa, hogy megtréfált egy-egy alkalommal, mikor nagyon nem hiányzott. Mire a pincér visszatért hozzánk, nekem már sikerült az étlap háromnegyedét átböngészni, a többit pedig hagytam a francba, mert olasz étteremben én olasz kaját fogok rendelni, az holt biztos! Mosolyogva felnéztem a férfira, miután kiöntötte a poharamba a bort, és miután Aidan megmondta, hogy ő mit szeretne enni vacsorára, én is meghoztam a végleges döntésemet. - Én pedig egy Spagetti Carbonarat kérnék! – adtam le a rendelést, aztán összecsuktam az étlapot, és félretettem. – Alig várom, hogy kihozzák – jelentettem ki, miközben óvatosan felemeltem a kecses borospoharat. – Addig azt hiszem, hogy akár ihatnánk is a ma estére, nem? – kérdeztem vidáman, Aidan felé tartva a poharamat, koccintásra várva. – Még az is lehet, hogy desszertet is fogok enni, pedig az csak nagyon ritkán fordul elő… - magyaráztam neki, ha összekoccant a poharunk, és én ittam néhány kortyot az italomból. – Tudod, az utóbbi időben már sokszor fontolgattam, hogy elutazom Olaszországba, egy kis pihenésre. Toscana gyönyörű ebben az évszakban, úgy tudom – könnyed csevegésbe fogtam, mint a normális emberek szoktak. Miért ne tehetném meg, ha éppen ehhez van hangulatom? Úgyis olyan ritkán szokott példa lenni arra, hogy így ücsörögjek valahol, és beszélgessek valakivel.
- Nekem az idővel nem szokott problémám lenni, általában rá szoktam érni arra, hogy lemenjek valahova. Persze én se minden nap járok el enni, mivel nem annyira költséghatékony megoldás, de egyszer-egyszer azért belefér.- mondom, amikor Dee felhozza a témát.Ami azt illeti, ha lenne munkám, talán többször engedhetném meg magamnak ezt a luxust, viszont bizonyára kevesebbszer lenne időm rá. De nem baj, most már bizonyára hamarosan találok valamit. Dee azt javasolja, hogy igyunk, amíg a vacsorára várunk, és ezt én is jó ötletnek tartom. Fel is emelem a poharat, és koccintok a lánnyal, után a pedig belekortyolok az italba. Megállapítom, hogy igazán finom bort kaptunk, de nem is számítottam másra. - Csak nyugodtan, ha az esik jól!- mondom arra, hogy Dee felveti, hogy esetleg enne desszertet is. Majd meglátom, lehet hogy én is elcsábulok majd valamire. - Még sosem jártál Olaszországban?- kérdezem. - Én az utóbbi évtizedekben elég sokat utaztam, főként Európában, és egyszer eljutottam Olaszországba is, de főként Lombardiában voltam, Toszkánában még én sem jártam. Tényleg nagyon szép lehet, de nyáron az egész országban többnyire kibírhatatlanul meleg van, főleg így fairbanksi szemmel nézve. - ezt tapasztalatból mondom, ugyanis amikor ott jártam, alig tudtam mit kezdeni magammal a melegtől, de azért erre is van megoldás.- Persze ott van a tenger, meg az eredeti olasz fagylalt, úgyhogy azt is át lehet vészelni!- teszem hozzá mosolyogva. - Legszívesebben egyszer Írországba mennék vissza, de tartok tőle, hogy az otthagyott falkám a nyomomra bukkanna, úgyhogy nem mertem eddig megkockáztatni. - már korábban meséltem neki arról, hogy miért jöttem el tőlük, úgyhogy most nem térek ki a részletekre.
- Emlékeim szerint még nem… - ráztam meg a fejemet, kissé szégyellősen. Valahogy Olaszország egy olyan hely volt számomra, ahová eddig nem jutottam el, de a terveim szerint mindenképpen szerepelt, hogy egyszer ellátogassak oda. Sokat olvastam már róla, sok felvételt néztem meg, amik ott készültek, de saját szemmel látni természetesen teljesen más, mint visszanézni. Megérinteni, megszagolni, átélni az egész élményt… bizonyára feledhetetlen! - Én is sokat utaztam életem során. Sok helyen jártam, amikről mások talán csak álmodoznak, de ez kimaradt. Már jó harminc éve itt élek, és azóta el sem mozdultam Fairbanks területéről, legfeljebb Alaszkán belül utaztam másik városba, de ez minden – vontam meg a vállaimat könnyed mozdulattal. – Jól bírom a meleget – mosolyogtam Aidanre vidáman. – És amúgy sem láttam a tengert már hosszú ideje, fürödni meg pláne nem volt benne alkalmam, de talán majd hamarosan kerítek rá sort, ha egy kicsit rendeződnek a dolgok itt a városban – halk sóhajomat alig lehetett észrevenni, de az ő éles fülei bizonyára azért érzékelték. Amikor felhozza közös szülőföldünket, először csak hümmögök egy keveset, ezzel adva tudtára, hogy egyébként felfogtam ám, amit mond, csak végiggondolok mindent. Közben a pincér is a látóterembe keveredett, felpakolva az általunk rendelt ételekkel együtt. Máris ide éreztem az illatát, amit jólesően be is szívtam mélyen. Jó választás volt, máris tudtam, pedig még meg sem kóstoltam. - Régóta tervezem már, hogy hazalátogatok. Már biztosan teljesen megváltozott minden, de arra fogadni mernék, hogy azok a dombok még mindig éppen olyan smaragdzöldek, mint amikor eljöttem – kicsit elködösült a tekintetem, mint mindig, ha eszembe jutott a múlt, úgyhogy örültem is neki, hogy pont akkor pakolták le elém a tányéromat. – Köszönöm – néztem fel udvariasan a pincérre, aztán tekintetemet újra visszafordítottam Aidan felé. – Egyébként nem hiszem, hogy tartanod kéne ettől. Nem érhet el az egész sziget területén a keze – mondtam komolyan. – Ha úgy döntenél, hogy mész, csak szólj… szívesen veled tartok, már ha nem szeretnéd csak egyedül megtenni ezt az utat – mosolyogtam ismét, miközben megfogtam a villámat. – Nos, akkor jó étvágyat!
Miközben Olaszországról beszélgetünk, megérkezik a pincér is. Szerencsére nem kellett sokat várnunk az ételre, és ráadásul kifejezetten jól is néz ki. -Lehet hogy igazad van. Egyébként sem volt olyan nagy a falka, és amikor eljöttem, csak Cork környékén voltak komolyabb összeköttetései. Te Írország melyik részéről származol?- teszem fel a kérdést. Eddig még nem jutott eszembe ezt megkérdezni, de érdekes lehet. Bár nem egy nagy ország a szülőföldünk, mégiscsak több tartományra oszlik, amelyek szokásai között lehetnek különbségek. Habár mióta Dee elhagyta az országot, már rengeteg minden megváltozott, lehet hogy akkor a mai felosztás még nem is létezett. Ennyire sajnos nem vagyok otthon a történelemben. -Mindenképp szólok, ha indulni készülök. Bár most sajnos egy jó ideig még nem lesz lehetőségem utazni, hiszen most kell megalapoznom az itteni életemet. A vacsora már megérkezett, úgyhogy inkább én is hozzálátok. - Jó étvágyat!- mondom én is, és elkezdek enni. Néhány percre abbamarad a társalgás, mert mindketten az előttünk levő ételre koncentrálunk. Nem csak a külseje és az illata, de az íze is meglehetősen jó, úgyhogy most sem kell csalódnom ebben az étteremben. Eddig nem hoztam szóba, de észrevettem, hogy amikor Dee a városban folyó dolgokról tett említést, átfutott rajta egy kis nyugtalanság. Lehet, hogy csak a két falka közötti feszültség aggasztja, de lehet, hogy valami konkrét esemény van a háttérben. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, ezért amikor már kicsit kiélveztük az ételt, rákérdezek: - Hogy értetted, hogy a városban rendeződnek a dolgok? Történt valami?
- Akkor nem tudom, hogy miért aggódsz ennyire. Én a helyedben már rég visszamentem volna… - mosolyogtam rá barátságosan, már-már bátorítóan. Mielőtt válaszoltam volna az általa feltett kérdésre, gyorsan végigvettem magamban a földrajzi ismereteimet a mai Írországgal kapcsolatban, elterelésként pedig megfogtam a villámat. – A mai Ennis területén születtem, az most Clare megye, ha jól tudom – elgondolkozva ütögettem meg a számat a villával. – Az 1400-as években az O’Brien klán fennhatósága alá tartozott ez a rész – magyaráztam neki tovább. – Eredetileg O’Brien vagyok – tettem hozzá, hogy számára is világos legyen a történet. – Miután férjhez mentem, az O’Connor klán területén éltem, ami Galwaytől északra helyezkedett el akkoriban, az átváltozásomra pedig már Észak-Írország területén került sor. Elég sok helyet mondhatnék származásomnak, ha jobban belegondolunk… - elméláztam egy kicsit, de szerencsére hamar észhez is térítettem magamat, és inkább a vacsorának, na meg Aidannek szenteltem a figyelmemet. - Ebben igazad van! – ismertem el, majd biccentettem egyet annak jeleként, hogy akkor ehetünk is. A vacsorát tényleg finomnak találtam, de hát ez nem is lepett meg. Általában az olaszok nagyon jól tudnak főzni, bár jobban belegondolva, mindent el lehet rontani. Van, akinek pontosan ehhez van tehetsége. Én úgy vélem, hogy elég jól főzök, már amikor van hozzá kedvem, meg időm is akad rá felesleges. - Hát… - elhúztam a számat, hogy erről kell beszélni, de ő csak most csöppent bele, és most már közénk tartozik, így nyugodt szívvel megoszthattam vele. – Mint arra már te is rájöhettél, a falkának jelenleg nincs kizárólagos vezetője, ami szerintem gyengít minket a Betolakodó falkával szemben. Éppen elég az is, hogy ők most idejöttek, de ebben a bizonytalan helyzetben nem hiányzott egy újabb vezetőváltás – ingattam a fejemet rosszallóan. – Biztosan megoldódik majd, és szerencsére elég sok idős farkas gyarapítja a mi sorainkat, ha harcra kerülne sor – mosolyogtam, bár ez inkább csak erőltetettnek nevezhető volt, nem pedig őszinte. A vacsorámból már csak éppen egy pár villányira való maradt, úgyhogy kortyoltam egy jóízűt a boromból, majd ismét a kezembe vettem az evőeszközömet, hogy eltűntessem a maradék tésztát, és elgondolkozhassak a desszerten is. Már most tudtam, hogy azt is fogok kérni. - Találtál már munkát? – kérdeztem érdeklődően, mert hirtelen eszembe jutott, hogy legutóbb arról beszélt, hogy szeretne valamit. Pluszban, az első találkozásunk alkalmával én is felajánlottam a segítségemet, ha esetleg hallanék valamit. Lehet, hogy már nem is kell annyira utánanéznem, mert ő megoldotta magának. Végül is, felnőtt férfi… nos, ehhez kétség sem férhet, igen. A kósza gondolataim mosolyt csaltak az arcomra, de igyekeztem gyorsan elrejteni a poharam mögött azzal, hogy újabb kortyot ittam. – Azt hiszem, hogy jól laktam! – jelentettem ki, miközben megtöröltem a számat, és hátradőltem a székemen, afféle pihenőpozíciót felvéve. Még várni akartam pár percet, mielőtt a folytatáson gondolkoznék.
Mondjuk úgy, hogy nem estem költői túlzásokba a ma estét illetően. Mármint, természetesen remekül nézek ki, de mégsem úgy, mintha esküvőre lennék hivatalos. Fekete bőrdzsekit viselek, alatta pedig világoskék inget (passzol a szememhez) és egy fekete nyakkendőt. A nadrágom fekete farmer, így nem nagyon üt el tőle a szintén fekete cipőm sem. Ahhoz képest, hogy színes egyéniség vagyok, eléggé silány ez a gyászhuszár külső, de azzal nyugtatom magam, hogy nekem minden jól áll. Bár, azt hiszem, hogy Roxan villája a szememben nem fog, már ami a gyilkos incidenst illeti. Talán annyi mentségem van, hogy nem tussoltam el - annyira -, nem akartam őt átverni, ezért is írtam neki sms-t a dologgal kapcsolatban. Milagros-tól megkapom majd a magamét, úgyhogy Roxan képen-átkozása szerintem meg sem fog kottyanni. Minden esetre ezt a témát megpróbálom annyira magam mögött hagyni, amennyire csak lehet. Fél hétre érkeztem Roxanért a házához, fehér ló helyett fekete (na basszus) kocsival. Nem gondoltam, hogy különösebben fontos szerepe lehetne egy szál vagy csokor virágnak, úgyhogy az efféle allűröket mellőztem. A szívem mélyén igazából attól rettegtem csak, hogy az egész estére egyrészt rányomja a bélyeget a gyilkosság (ami jogos volt!), valamint az egész kötelező jelleg. Hogy csak azért jön el, mert megígérte és ennyi volt. De megszoktam már, hogy a társaságában nem nagyon aggodalmaskodom, szóval egyelőre hozom a tőlem telhető leglazább és legközvetlenebb oldalamat, annak ellenére, hogy fel vagyok készülve az asztalborogatásra és társaira. Hétre foglaltam asztalt, hat ötvenre sikerült is megérkezni, leparkolni, miegyéb. - Ne aggódj, másfél-két óra és szabad leszel, dzsinni. Közlöm vele, amikor már kiszálltam és megkerülve az autót, kinyitottam az ajtót, hogy úri hölgyként szállhasson ki a kocsiból. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy belém karoljon, vagy valami, szóval jobb híján zsebre dugott kézzel indulok meg mellette a bejárat felé. A bejáratnál az a kellemetlenség ér, hogy rögtön felismernek. Már meg se nézik a foglalást, tudják, hogy jövök. Túl sok embert hordok ide magammal? Meglehet. Ettől legfeljebb csak egy hangyányit fogom magam rosszul érezni. Na nehogy már meg legyen tiltva a szórakozásom. A testem vihetik, a lelkem meg... Azzal majd én rendelkezem. Legyen elég ennyi. Azért azt minden további nélkül megteszem, hogy lesegítem Roxan kabátját, ez egyszerűen reflex. De ez legyen szerintem ma estére a legkevesebb. - Nah... - szusszanok, amikor sikerült helyet foglalnunk - Igyunk valamit, hogy könnyebben menjenek a dolgok. Hogy van a lábad? Érdeklődöm, amolyan felvezetésként, és ha a pincér megérkezik, magamnak kérek egy Martinit, majd átveszem az étlapot. Gyerünk, Howard! Na nem mintha nem tudnád előre pontosan, hogy mit kérsz, és egyébként is, kívülről fújod már az egész étlapot, de nyugodtan tegyél úgy, mintha fontosabb lenne azt olvasgatni, mint tartós szemkontaktust fenntartani a Nővel. Barom.
Pontosan érkezik és bármennyire is klisé, hogy a nőkre mindig várni kell, ez nálam nincs így. Bár a kabátom még rejti fekete ruhámat, azért meg kell jegyeznem magamban, hogy sikerült akaratlanul is összeöltöznünk, noha nálam az egyszerű fekete viselet most - azon túl, hogy kedvelem a klasszikus megjelenést, ha már ki kell csípnem magam - többlettartalommal is bír némileg, Anyáért. A kocsiút alatt nem nagyon beszélgetünk, szerencsére nincs is idő rá. Nem olyan hatalmas ez a város, hogy tíz perc alatt ne érjünk oda sehova. - Nem a szabadságomért aggódom, hanem érted. - pillantok fel rá komoly, kissé talán csalódottnak tetsző ábrázattal, ahogy ajtót nyit, s habár nem ajánlja fel, hogy belé karoljak, én mégis megteszem - kizárólag a lábam miatt, persze. Azzal, hogy a varratok kikerültek, lényegesen kényelmesebb az életem, de magasított sarkúban nem biztos, hogy kockáztatnék egyetlen rossz mozdulatot, ha már James volt szíves összefércelni. A bejáratnál a gördülékenység figyelemre méltó, az én figyelmem meg különösen olyan, mint a vadászkopóé e tekintetben. Szakmai ártalom, a tapasztaltakat el is raktározom magamban, miközben asztalunkhoz vezetnek. Vajon mindig ezt az asztalt kéri? Milyen gyakran járhat ide? Heti rendszerességgel biztos, ha így ismerik... Engedem, hogy lesegítse a kabátomat, még valami szelíd mosoly is kijár a "Köszönöm." mellé, majd helyet foglalok. - Hogy könnyebben menjenek? Talán csak nem feszült valaki? - szélesedik ki mosolyom, az odalépő pincér láttán pedig kedvem lenne közölni, hogy "Csak azt hozza, amit Mr. Howard mindig rendelni szokott." Helyette azonban kérdő, szinte már átlátszóan (ál)bájos mosollyal tekintek a farkas felé. - Vörösbor? Vagy... te mit innál? - Válaszától függően döntünk az italt illetően, s az étlapokat kiosztó pincér már el is tűnik. Szusszanva nyitom ki és tanulmányozom a menüt, miközben persze kérdéséről sem feledkeztem el. - Egyébként kösz, jól. Tényleg sokkal jobb így, hogy a varratok már nincsenek benne, csak néha, mikor rosszul mozdulok, még meg tud őrjíteni.
Szóval értem aggódik? Fantasztikus. Talán mégsem állunk annyira messze attól a képtől, amit az imént felvázoltam magamban, és esélyes hogy kapok egy villát az arcomba. Minden esetre csak egy apró grimasszal tudom lereagálni a mondanivalóját. Értem csak ne aggódjon, ennél mélyebb gödörből is másztam már ki egyedül. A baj csak az, hogy még egyetlen gödörben sem voltam olyan helyzetben, ahol egy Nő lapátolta rám a nedves földet. Egyébként azt mondanom sem kell, hogy állatian néz ki, mert hát ami tény, az tény. Próbáljon valaki megcáfolni és kiszedem a nyelvét a helyéről, de még a szemét is, hogy egyáltalán rá se nézhessen a nőre. Nekem is sikerül megállapítanom, hogy kimondottan passzolunk egymáshoz - na nem mintha egyébként nem - így feketésen, kékesen. Tehát bekísérem, az asztalhoz tipegünk, én pedig rendelek. - A vörösbor megteszi. De előbb én innék egy száraz Martinit. A bor pedig legyen... - megdörzsölöm az államat, mert tényleg jót akarok választani - Château de Saint Cosme à Gigondas, Le Claux... 2010-es, ha nem tévedek, az volt díjnyertes. Olyan mosollyal csukom össze az itallapot, mintha csak a Boci, boci tarkát olvastam volna fel belőle. Nem tudom, hogy Roxan tudja-e, hogy beszélek franciául, bár biztos nem meglepő, hogy egy kétszázas farkas több nyelven beszél folyékonyan. Nekem eleinte Félix miatt kellett megtanulnom így makogni, aztán már csak azért is, hogy beleilleszkedhessek az arisztokrácia parfümös fellegeibe. Aztán jött a spanyol, a lengyel, az ír... Nade, vissza a jelenbe. - Egyébként nem, nem vagyok feszült. Csak... Ismered azt a netes képet, ahol azt mutatják be, hogy a szépség az elfogyasztott italmennyiséggel egyenesen arányosan növekszik? Talán a James-mérődre is igaz lesz a dolog. Minél többet iszol, annál jobban viseled a társaságom és az idióta vigyoromat. Csak hogy nyomatékosítsam is a dolgot,kap egy szolid idióta mosolyt, közben pedig jobb dolog híján elkezdek a már előre odakészített villával játszani. Igyekszem én állni a tekintetét, de mondjuk úgy, hogy akadnak problémáim. Egyelőre. Akkor viszont érdeklődve nézek fel rá, amikor elkezd a lábáról beszélni. Hümmentek egyet, mielőtt válaszolok. - Az még egy darabig így lesz. Néha azért sajnálom, hogy nem vagy olyan, mint én. Minden ilyen allűr napok alatt elmúlna. És bár a jó szándék vezérel, csak miután a szavak elhagyják a számat, utána esik le, hogy nem. Minden bizonnyal Roxan nem akar olyan lenni, mint én, tekintve, hogy nem akar embereket felzabálni egy-egy iszogatás után. Pazar. De azt nem engedem, hogy a felismerés, vagy az esetleges piszkálódó szavai okozta rossz érzés kiüljön az arcomra. Szerencsére a pincér hamar megérkezik és kóstolásra tölti a poharakat. - Hagyjuk ezt, Josh, borítsd bele nyugodtan... Szólok oda neki, hogy igen, tessék már rendesen tölteni, nem fogok itt flancoskodni és visszaküldetni a palackot, mert nem ízlik. Josh pedig pislog néhányat, és egy 'máris' kíséretében teletölti mindkettőnk poharát. Én pedig reflexből nyúlok a szára után, hogy átemeljem az asztalon és Roxan felé nyújtsam valami koccintás félére. De kissé visszarántom, mert habozok. - Koccintsunk többször, vagy egyben tudjam le mind a nyolcvanhat kívánságomat, amire inni akarok? Mondjuk első körben megelégszem azzal, hogy igyunk egy veszekedésmentes, szép este kezdetére. Igen, azt hiszem egyelőre ez is kielégítő. Majd ha a nyolcadik üveget isszuk, esetleg akarok arra is koccintani, hogy szexeljünk ma este. Bilibe lóg a kezem, tudom. Ha nincs a nőnek kimondott ellenvetése a dolog kapcsán, hát koccintok, megízlelem a száraz vöröst és jóleső sóhajjal teszem le az asztalra, majd húzom magam elé a Martinit. - Ez a bor az öcsémre emlékeztet. Már csak a származása miatt. Neked van testvéred? Mondd, hogy van és nő, mert ha te végleg kirúgsz, legalább szerezhetek belőled egy butított verziót. Felnevetek a végén, bár egyáltalán nem állt szándékomban ledegradálni Roxan női rokonságát. Csak őt emeltem ki mind közül. Nem tehetek róla, hogy ennyire jól sikerült.
Aprón felvonom a szemöldökömet, grimaszom elégedettségről árulkodik a választását - és/vagy a kiejtését illetően. Nem rossz, be kell látni, még ha teljesen evidens is, hogy az évszázadok mocskán túl ragadt rá nyilván valami kultúra is. Az orvosok (orvos félék) mindig is az intellektuális réteghez tartoztak, bármely korban, mely magával hordozta a kultúra, a művelődés iránti vágyat, szóval igazán nem kellene meglepődnöm semmin James-szel ezzel kapcsolatban. - Nekem sosincs bajom a társaságoddal, James! - nevetek fel az okfejtésén, mely szerintem nemcsak vicces, de hülyeség is. Oké, néha nem úgy tűnik, hogy oda meg vissza vagyok érte, de nem is szeretésről volt itt szó, vagy hasonló érzelemdús dolgokról, nem? Nem kell italhoz kötni azt sem, hogy mennyire jól néz ki. Jól néz ki és pont! Le merem fogadni, hogy külön az én kedvemért borotválkozott meg ma és vette fel ezt a kék inget. Talán nem direkt, de emlékszem, mikor legelőször egymásba futottunk, akkor is kéket viselt. Ijesztő, hogy ilyesmikre is odafigyelek, biztos szakmai ártalom ez is. Mikor megemlíti, hogy farkasként mennyivel egyszerűbben gyógyulnék meg, kissé elkomorul pillantásom, miközben állom az övét. - Én annyira nem bánom, még sérülésekkel sem.- Évszázadokig élni és elpazarolni kínomban mindenféle hülyeségre az időt... Esélytelen! Én olyan ember vagyok, aki tenni akar, aki, ha tehet, akkor megragadja a lehetőséget. És ehhez bőven elég az idő, ami őrzőként megszabott, utána meg azzal a békés tudattal mehetnék a túlvilágra, hogy teljesítettem a kiszabott feladatot, átadhatom helyemet a fiatalabbaknak a világban. Nincs semmi a "boldogan amíg meg nem" után, mint a farkasok esetében. A kiérkező pincérre pillantok, de James már ki is adja neki az ukázt, amiért titkon roppantmód hálás vagyok. Nem vagyok flancolós fajta, csak ha nagyon muszáj. Ha meló. Ez most nem az, még ha James "hozzám is tartozik" valamilyen szinten, őrzői ügyek terén, persze. - Kívánj egyet, de azt ügyesebben fogalmazd meg, mint anno az alkunkat. - nevetem el magam halkan, őszintén. Lássuk be, nem volt nehéz sarokba szorítanom. Poharamat koccintásra emelem, biccentve a veszekedésmentes estére. Nem úgy indultam neki, hogy a torkának esek, aztán fene tudja. Mindig ki tud hozni a sodromból valamivel akár direkt, akár akaratlanul. A poharak minden esetben nagy egyetértésben csendülnek össze. Az öccséről beszél és rákérdez, van e női rokonom. Vicces, hogy mióta ismerem és ennyire személyes témák sosem kerültek elő. Erre most... PONT MOST kell neki bedobnia. Szar időzítés, ami azt illeti, nem is nevetem el magam. - A nővérem férjezett, a húgomat pedig imádtad volna. Milyen kár, hogy széttépték a fajtársaid. - Fröcsög minden szavam a gunyoros éltől, hiába tüntetem fel könnyed, elejtett csevejnek. Legszívesebben képen törölném magam, amiért így merek beszélni a halott testvéremről, mégis teljes szívvel azon vagyok, hogy verbálisan lépjek Howard gyomrába.
Hitetlen szemöldökráncolással konstatálom, hogy neki bizony nincs baja a társaságommal. Ennek most előre kellene lendítenie a kapcsolatunkat egy magasabb érába? Meglehet. Mintegy elismerően bólintok egy nagyot a fejemmel a dologra, de azért a mosoly árnyéka ott bujkál a szám szegletében. Mint mindig. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök a dolognak. Ennyit fűzök hozzá csupán a dologhoz. Arra pedig, hogy nem bánja, hogy nem farkas, csak megvonom a vállam amolyan "te-tudod" jelzéssel szolgálva ezzel a nőnek. Nem erőszak a disznótor, és ha akarnám se tudnám bemarni őt, meg senki más sem. Szóval neki nem kell aggódnia, nekem pedig nem kell legyűrnöm magamban a kísértést, hogy ilyen módon magamhoz láncoljam. A nevetése azonban kiszélesíti az én mosolyomat is, valamivel könnyedebbnek is érzem magam szinte pillanatok alatt. Mintha valamiféle halovány remény eregetné fiatal kis szárnyacskáit. Mély levegőt veszek, a mellkasom látványosan emelkedik meg, ahogy a kék anyag ráfeszül. Szórakozottan és gyorsan szorítom az alsó ajkam a fogsorom közé, a feszülő ing és az alatta feszülő bőr és mindenféle csontok és szövetek alatt hirtelenjében nagyot dobban a szívem. Akasztják a hóhért... Hahaha, szar poén, de tényleg vizsgáztatva érzem magam, holott én ígértem felhőtlen mókát és kikapcsolódást. De egyszerűen annyira, már-már görcsösen akarom, hogy ez az este remek legyen, hogy hirtelenjében egy szánalmas kiskamasznak érzem magam. Hol számít már a sokéves pszichológia? Magamat sosem tudom helyretenni. - Inkább nem mondom ki, mert akkor nem teljesül. Most rajtam a sor, hogy viszonozzam a rövid nevetést, felszökő kacajt. Azonban ez a túlságosan is gyanús összhang és felhők felett szárnyalás baromi gyorsan tovatűnik, ahogy érzem, miként kezdi Roxan hitelen érzelemváltozása ostorként felcsapkodni a bőrömet. Az orromat is megtelíti a heves szív pumpálta vérből eredő változások sajátos és csípős illata, ahogy a nő bőrén keresztül az éterbe szivárog. Én pedig közben semmi mást sem kívánok, csak egy golyót a fejembe, meg persze egy lábjegyzetet arról, hogy most éppen mibe sikerült beletenyerelnem. Aztán persze meg is kapom a gúnyos, éles választ, amely egy pillanatra sem zsibbaszt le. Nem, nem morranok fel, tökéletes megőrzöm az emberi tudatomat. Pusztán félrenézek, idegesen túrom hátra a hajamat - amit levágatok már esküszöm -, tehetetlenül az ölembe ejtem a kezem, aztán még mindig oldalra tekintve felsóhajtok. - Tényleg kár. Fordulok felé újra az arcommal, az ajkaimat pedig összeszorítom pár röpke másodpercre. Tessék, na bumm. Akár én is lehettem volna. Öntsön csak el a bűntudat, mert az a lány akár az ő húga is lehetett volna. Vagy ki tudja, kinek a húga volt... Őszintén szólva: nem érdekel. Az ölemből az asztal patyolatfehér terítőjére dobom fel a kezeimet, akkora hévvel, hogy minden evőeszköz csörrenve emelkedik el egy tizedmásodpercre. A tekintetem most korántsem aranyos, csábító vagy játékosan pajkos. Helyette inkább az essünk túl rajta és zárjuk le követelőzés ül ki a szemeimbe, amiket le sem veszek a nő arcáról. - Most mégis mit kellene mondanom? Jó, persze, nem azt kérem, hogy legyél hálás azért, mert voltam olyan kedves, hogy színt valljak neked, amikor megtehettem volna, hogy bűntudat nélkül elhallgatom az egészet... - a hangom halk, mégis olyan indulatok szűrődnek ki belőle, amelyek egyértelművé teszik, hogy talán én vagyok az, aki túl akar esni ezen a párbeszéden, és ha már adott a helyzet, akkor tovább provokálom Roxant. Valamivel közelebb hajolok, hogy a piszkos részletek még véletlenül se szökhessenek ki a beszélgetésünkből - Egyébként te is ugyanolyan, ha nem rosszabb gyilkos vagy, mint mi. Persze, amikor pálcát törtök felettünk, nem jut eszetekbe, hogy egy tőről fakadunk, közösek az őseink, ők tettek minket ragadozóvá és nem mi választottuk ezt az utat. - igen, most ár biztos, hogy én akarom kiprovokálni a dolgot - Te nem... Neked fogalmad sincs, hogy... - ha csak nem használja ki a pillanatnyi szünetet azzal, hogy közbevág, lehunyom a szemem, mélyet lélegzek és magamba szívom az illatát - Nem tudod, hogy mennyi önkontroll kell ahhoz, hogy ne akarjam mindennél jobban a véredet venni. Csak egy kóstolót belőle... Bármit... Ismered az emberi felemet és pontosan tudod, hogy nem vagyok vadállat. De ha csak száz évvel lennék fiatalabb, nem biztos, hogy ennyi éven át nyugton tudtam volna maradni. És most miért zihálok? És miért érzem, hogy apró fájdalom szökik a fogsoromba? Nem, fehér barátom, te menj csak vissza oda, ahol eddig voltál. Ezt egyébként meg felfoghatjuk valamiféle elmebeteg és aberrált bóknak is egyébként. De kétlem, hogy Roxan majd pont ettől fog bugyitól mellig elpirulni, szóval nem számítok meghatódott picsogásra. Sőt. Hátradőlök, vissza és tisztes távolba tőle, majd kissé lenyugtatom magam. Pár mély levegő és már jó is lesz. - Nagyon sajnálom a húgodat. - magyarázom tagoltan - Tényleg. Ez a világ rohadtul igazságtalan, és mi vagyunk benne a valódi fekete humor. Ezzel egyikünk se fog tudni mit kezdeni. Bezzeg ha szexeltél volna velem, akkor ez nem történik meg... Ezt is mondhatnám, de ezt inkább csak a fejemben futtatom le. Még hogy rákenjem... Ugyan már. - Valami penne jó lesz? Teszem fel a kérdést, miután olyan sebességgel húztam le a maradék Martinit, hogy egy adag lecsurgott a szám sarka mellett, összefoltozva az ingemet. Azt pedig csak most veszem észre, hogy egész idáig rángott a jobb lábam az asztal alatt. Hogy is mondtam, hogy nem vagyok feszült? Lehet, hogy hazudtam.
Nem várok tőle bűntudatot vagy bocsánatkérést, de még csak megértést sem, valahol mégis csalódni szeretnék most az egyszer alapvető pesszimizmusomban. Azt szeretném, ha igenis érdekelné a dolog, ha egy kicsit legalább ne lenne nyugodt a lelke. Nem a meggyilkolt lány miatt vagy a húgom végett... nekik már olyan mindegy. Mindig azoknak nehezebb, akik maradnak. Vajon a lány családjával szemben is ilyen közönyös tudna maradni? Merthogy nem tudok csalódni benne: hangja semlegesen, tompán felel szavaimra. És folytatja, én pedig hiába vágnék közbe, egyszerűen nem hagy rá alkalmat, szóval kénytelen vagyok végigvárni, míg kikuffogja magából a dolgot. Azért... valahol mégiscsak piszkálhatja valami, ha ennyire túlesne az egészen. - Mondja az optimistább felem és az erősebbik, az örök kétkedő lehurrogja, majd elküldi melegebb éghajlatra. Ééés végre megkapom azt a pillanatnyi szünetet is, amit akartam. - Te tisztára olyan vagy mint egy lépcsőház: sötét és korlátolt! Nem azért hoztam fel a húgomat, hogy sajnálj, vagy hogy sajnáltassam a lányt, akivel fene tudja, mit műveltetek, hogy semmi nem maradt belőle. Nem is akarom tudni! Egyszerűen csak... csalódtam kissé. - fújom ki a levegőt, igyekezve nem felemelni hangom, noha komoly erőfeszítésbe telik mindez, tekintettel arra, hogy szívem szerint az egész asztalt a fejére borítanám ennek az idiótának. - Ez a közös ősök duma meg egy jó szöveg, amit mindig bedobtok, mert könnyű ráfogni bármit is! De ha ennyire rá vagy kattanva, hagy jegyezzem meg, hogy nem az a jó testvér, aki szépen csendben eltakarítja a szart utánad, hanem az, aki igenis szóvá teszi, ha hülyeséget csináltál és próbál megóvni attól, hogy még egyszer elkövesd! Itt amúgy sem a farkasokról van szó most, hanem rólad, James, szóval ne is általánosíts! - Persze, a többi farkasra is vonatkozik a dolog, de... hogy is mondjam. Tőle valahogy többet vártam volna, tekintettel arra, hogy mennyire tanult, véleményem szerint előrehaladott gondolkodású sok esetben és nem egy erőszakos, begyöpösödött vénség, aki már nem tud mit kezdeni magával ezen a világon. És erre a következő halk szavaival rá is világít. Örülök, hogy tisztában van önmagával, de akkor miért kellett? Máh! - Ha száz évvel lennél fiatalabb, ráfoghatnád arra, hogy nem bírtál magaddal. De mivel nem vagy, nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra borult el az agyad. Miért nem lehetett... időben lelépni, vagy nem is tudom... - Szusszanok elpillantva róla az egyre felénk tekintgető asztaltársaságok irányába. Nem hallhatják, hogy miről beszélünk, de a fojtottság, a kiszűrődő indulatos szavak azért eléggé árulkodóak. Próbálom is hűteni magam, noha szavai csak azt igazolják, amit eddig is tudtam. az a világ tényleg velejéig rohadt, ha már abban is csalódnunk kell, akitől nem vártunk ilyesmit - hiába volt és van is meg rá az esély, hogy ez megtörténjen. - Tökéletes. - szusszanok a kérdésére, ahogy a pincér felénk lép. Még valami mosolyt is erőltetek magamra, miközben felveszi a rendelést. A teremben szóló halk zene csak most jut el a tudatomig, hogy nem akar egyetlen ér sem elpattanni végre az agyamban az idegességtől. Meg is állítom a távozni készülő itt dolgozót. - Bocs, megkérhetlek, hogy adj rá hangot, mert nem látom! Izé, hallom... a zenét. Mindegy... - legyintek némileg zavartan, mert fejben azért még vissza-visszatekintek az előbbi kis vitánkra, James és a saját szavaimat újrajátszva. A pincér eloldagol, én pedig a boromba kortyolok. - Néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne, ha lenne vagy négy gyerekem... Te meg leittad az inged. - világítok rá eme tényre, nem fejtve ki a hirtelen jött gondolatot.
Bahh! Még hogy sötét és korlátolt. Hát anyukám, te még nem találkoztál az Amarok tagjaival. Fel is tör belőlem a nemtetszést kifejező fújás, ahogy az ajkait elhagyják a frappáns köntösbe csavart sértések. Az viszont már szinte a lelkembe gázol (milyen jó, hogy csak szinte!), ahogyan kimondja, hogy csalódott bennem. Ennek hatására a fojtott feszültségembe keveredik némi szomorúság is. Pont azért írtam meg neki a történteket, hogy ne valami elcseszett helyzetben derüljön fény a dologra hetek, hónapok múltán. Na akkor vajon mit érezne? - Jaj Roxan, ne már! - csapok önnön arcomra a megóvás emlegetésével párhuzamosan - Tisztában vagy te azzal, hogy ki vagyok és miért az a ragadványnevem, ami? Remélem, hogy leesik neki, hogy burkoltan arra próbálok utalni, hogy igenis hóhér vagyok, s mint olyan, azért csak eltettem láb alól pár embert. Az pedig, aki az értékrendem szerint bűnös, igenis megérdemli azt, hogy ne rontsa tovább a normális emberek életét. Ezt Roxan soha nem értené meg, nem is várom el tőle, de az, hogy nem fog többet előfordulni... Vegyük csak a múltkori esetet. - Már láttál dolgozni is, amikor a lábadat intéztük. Az egy dolog, hogy a hétköznapi életben nem okoz gondot normálisan élni, de ha tűzközelben vagyok, igenis bekattanok, élvezem, amit teszek és pont. És pont ezzel a dologgal nem általánosítok. Mert ha az a lány nem jön utánunk és nem kínálja fel magát olyan arcátlanul, akkor önnön indíttatásból soha nem tettük volna meg, csak a móka kedvéért. Az előbb amúgy is nyitva hagyta a mondatot, most viszont visszakanyarodik a dologra. A lélekbúvár énem felüti a fejét. Talán erőteljesen próbálja (majd) tagadni, hogy érdeklik a részletek, de mivel újra felhozza, így arra következtetek, hogy igenis hallani akarja. A tekintetem még komolyabb lesz, a lábamra pedig vasmarokként szorul rá az egyik kezem, mert még mindig nem voltam képes abbahagyni a folyamatos rángatását. Mielőtt megszólalnék, követem a tekintetét a szomszédos asztalok irányába. Meg van a ma esti műsor mindenkinek, még akkor is, ha nem csapunk zajt. Ki nem küldhetnek, amíg nem borogatunk asztalt, de fene tudja, lehet, hogy ez még meg fog történni. - Abbahagytuk. Odamentünk hozzájuk és Darrennel kimentünk a mosdóba. Az a hülye meg utánunk jött és ránk mászott. Részegek voltunk, mint a franc, gondoltam, magukra hagyom őket, de Darren azt akarta, hogy maradjak. Megtettem. Amikor végeztünk, már mindketten teljesen elborultunk, Darren pedig teljes határozottsággal és őrülettel a szemében közölte, hogy akkor most kivisszük, mert van bennünk egy másfajta éhség. Persze már járni is alig voltunk képesek nemhogy gondolkodni. Nem tartottam vissza, egyébként sem tudtam volna, de nem is akartam. ~Utána pedig úgy zabáltuk fel, mint az állatok.~ Ezt már csak gondolatban teszem hozzá, némi szégyenérzettel a hangomban. A szívem veszettül kalapált és ha valamiért bánom már, hogy megtettük a dolgot, az egyedül a jelenlegi helyzet és az, hogy Roxannek kell a szemébe mondanom a csúf igazságot. Előtte szégyenlem. P*csába már! A pincér szakítja meg a társalgást, magam is rendelek egy paradicsomos-csirkés penne tálat, meg Roxan is, amit akar, aztán már éppen visszatérnénk a magunk kis csatájához, amikor a nő mégis visszarángatja a srácot. Nem lepődök meg rajta, hogy hirtelen nem találja a szavakat, lehet, hogy a helyében én sem lennék teljesen a helyzet magaslatán. Így nem nevetem ki és nem is vonom kérdőre, csak faarccal nézem őt. Lehet, hogy jó ötlet felhangosítani a zenét, így legalább szabadszájúbban anyázhatunk majd. Azonban a gyerekes megjegyzése meglep. Nem tudom, hogy azért mondja-e, hogy arra utaljon, milyen érzés lenne, ha az egyiket felzabálná a csúnya vérfarkas, vagy egész egyszerűen ennyire durván tereli a témát. Máskor talán a szokott vigyorommal és ragyogó szemekkel vittem volna verbális táncba a Mágust, de most csak magasra szökő szemöldökre és gyanúsan méregető tekintetre futja. - Na és? Csak nem akarod, hogy segítsek? - na jó, ennyi még talán belefér ebbe a hangulatomba is - Egyébként meg leszarom. - mármint az inget. De azért odakapom a fejem és a szabad kezemmel lesöpröm, mintha ez bármire is megoldás lehetne. Aztán a borhoz kapok és az előző pohárhoz hasonló vehemenciával döntöm magamba az egészet. - Régebben én is akartam. Mármint gyereket. Csak aztán persze jött a kérdés, hogy mégis kitől...? Mellettem senki sem akar elköteleződni. Vonok vállat, és ráeszmélek, hogy a lábam már nyugiban van, szóval eleresztem. De a fejem továbbra is lehajtva tartom és a nadrágom szövetét bámulom. Kissé keserű most ez az egész. Többek között azért is élek ilyen csapodár életet a nőkkel kapcsolatban, mert a pofámnak köszönhetően én sose leszek családapa. Én mindig az leszek, akit a családapák mellett látogatnak egy-egy éjszaka, de ennyi. Felsejlik apám utolsó, hozzám intézett kérése is, ha a gondolat jelen helyzetben túlságosan hasogató ahhoz, hogy megengedjem magamnak, hogy elmerüljek benne. Tény, hogy engem kimondottan ritkán, nagyjából úgy soha senki nem lát ennyire fancsalinak és zavartnak. Bánt, hogy ilyen a helyzetem Roxannel, bánt, hogy csalódott bennem, de hirtelen még az is, hogy sose lesz családom meg az is, hogy így el van baszva most minden. Na meg persze az is, hogy ez a szekér (itt előttem, feketében) soha az életben nem fog felvenni, ami most már biztos, pedig úgy rohanok évek óta, hogy a belem kilóg. - Én... sajnálom, hogy ez van. És még mielőtt hozzám vághatná, hogy akkor sajnáltam volna, amikor megtettem, felállok és sietős léptekkel eltávozom - de csak a mosdóba. Kell pár perc, ha végig szeretném csinálni ezt az estét, ha már itt vagyunk. És jelen állapotomban ez nem biztos, hogy menni fog.
Költői kérdésére felvonom a szemöldököm, hogy "Minek nézel te engem, amatőrnek?" - Pontosan tudom, mik voltak a becenevei. Szerintem még egy-két korabeli pletyka, hiedelem is fel van jegyezve az ottani protektorátus által róla. Vicces lenne egyszer megmutatni neki az aktáját, még ha szabályokba is ütközik. Biztosan érdekes dolgokat tudna mesélni, na de... vissza hozzánk. Izé... hozzá! Fújtatok egyet szavaira, elpillantok róla. Értem én, amit mond csak... nem akarom érteni. Azt akarom, hogy a múlt ne hasson a jelenre, holott pontosan tudom - én ne tudnám? - hogy ez rohadtul nem lehetséges. Mikor elkezdi részletezni, egyetlen pillanatig felé sandítok. Nem, én ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni, én... nem akarom tudni! Szívem szerint a fejére borítanám a borospohár tartalmát, hogy fogja már be, helyette azonban megfeszülő állkapoccsal, fogaimat összeszorítva igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Szavai azonban - akármennyire igyekszem kizárni őket - éles pengeként vágnak elmémbe... Kínomban már a zenét is felhangosíttatom, hátha az elűzi a gondolatokat, képeket, amiket James elmondása maga elé vetített elmémbe. Visszakérdezésén felciccenek nevetősen. - Nem ebben az életben, az biztos! ~ Nem egy ilyen világban. ~- hajtom le a borom, pedig még ki se hozták a kaját. Annyi baj legyen, úgysem nekem kell fizetnem, ha kérek még egy pohárkával. - Igen? - kijelentése őszintén meglep, noha ennek ellenére talán kissé túlzottan cinikus élt sikerül megütnöm a következő kérdésemmel: - Nem gondoltál rá, hogy a hiba esetleg benned van? - Mert mindenki más tökéletlen, csak az ember önmaga helikopter, ugye... akármennyire tagadjuk, valahol mindenkinek maga felé hajlik a keze. Nekem is. Csak mint sokan - én sem vallanám be önnön önzőségemet. Számomra oly hirtelen, semmiből jövő szavait nem tudom hova tenni. Kissé ajkaim is elnyílnak, kimondatlan, néma kérdést formálva meg, de szó nem jön ki rajta, mert bizony, James feláll és ellépdel. Hát... ilyet még nem dobott a gép az is biztos! Szinte magamon érzem a tekintetek garmadáját a teremben jelen levők részéről és - roppant újszerű érzés - szeretnék láthatatlanná válni, amilyen gyorsan csak lehet. Noha láttam, hogy James nem végérvényesen távozott, (Pedig az lett volna a pofára esés...) mégis intettem a pincérnek és kicsit módosítottam a rendelésen. Elvitelre, aha. Csomagolva és egy üveg bort is kérnénk mellé pluszban. Dr. Howard fizeti, csak épp problémája akadt, de ne aggódjon, megoldja... Szóval mire James visszaér egy kisebb piknik-csomaggal várom az asztalunknál. Felpillantok rá szusszanva, szelíden állva fel a székből és a cuccért nyúlok. - Menjünk haza James. - Keresem tekintetét a csendes szavak közepette. A többesszám nem véletlen - hozzá gondoltam menni én is, hogy megejthessük a vacsorát, hisz az az alkunk rám eső része volt, én pedig utálok adós maradni - és suta mozdulattal a szabad kezemmel az övé után nyúlok. Legfeljebb ellöki magától...
Ja igen. A mai este után teljesen biztos vagyok benne, hogy bennem van a hiba, amiért nem akarnak velem semmi komolyat a nők. De az nem baj, hogy akár ő is lehetne az a bizonyos, és szerintem pontosan tudja, hogy vele kapcsolatban semmilyen hiba nincs bennem. A kettőnk közti szarságnak csak ő az oka, meg a hülye alkuja meg az a kőkemény feje. De oké, nem baj, én tökre szeretek az agyára menni és kiakasztani a hülyeségeimmel, nekem még van úgy kétszáz évem, amit ráfordíthatnék. Csak amíg az én órám években méri a perceket, addig az övé rohadt gyorsan működik. Azért, ahogy ez a reményvesztettség ezzel az egész kettőnk közti nem tudom mivel kapcsolatban még kiül az arcomra, mielőtt távoznék a mosdó felé. Szerencsére egyedül vagyok bent. Egyből a csaphoz lépek, és hirtelen rájövök, hogy baromira utálom a nyilvános mosdókat. Főleg azért, mert arra az estére emlékeztetnek, ami ugyan pazar volt, de ebben a helyzetben... Nem az. Azért a képek fel-felvillannak a lányról és arról, ahogy éppen Darren ajkain függök, mint valami karácsonyfadísz. És ha nem tudnám, hogy Roxan vár odakint, talán még röhögnék is az egészen. Mindegy. Inkább megmosom a képemet, aztán rájövök, hogy túl hamar végeztem és még nem akarok visszamenni, ezért megkísérlem kisikálni a foltot az ingemről, csak hogy ezzel is teljen az idő. De ugyebár, semmi sem tart örökké és mint olyan, az én időm is "lejárt". Na persze nem végleg, a világnak nincs akkora szerencséje. Még megnézem magam a tükörben, igazítok a hajamon és tesztelem a mosolyomat, ami elég vérszegény, de azért vállalhatóan hihető. Amikor visszatérek egy nagy, nedves folttal a mellkasomon, őszintén felszaladnak a szemöldökeim. Ez most ugye nem azt jelenti, hogy...? - Hogy-hogy haza? Értetlenkedek egy sort, de igazából nem sok időt ad arra, hogy elmerengjek azon, hogy akkor együtt haza,külön haza, melyikhez, hova, hol lakok egyáltalán... Mert megfogja a kezem. Csak finoman és amolyan nőiesen, hogy szépen fogalmazzak. Az arcomra csak egy falatnyi meglepetést engedek kiülni, egyébként minden zavaromat Eska áldásos árnyéka mögé bújtatom. Pedig hát, azért bevallom férfiasan, erre nem számítottam. Talán most fel kellene csattannom, hogy ezek után mégis mit képzel magáról, hogy ennyivel elintézi, de csak elmosolyodom és válaszul szorítok egy aprót a kacsóján. Reflexből, mintha az egész fizikumom csak erre lett volna kitalálva, megkísérlem befűzni az ujjaimat az övéi közé, épp annyira határozottan és tolakodón, amennyire megengedett. Ha csak egy falatnyi ellenállásba ütközöm, akkor "csak-azért-is" odaerőszakolom magam, de ha nagyon nem akarja, akkor visszavonulót fújok egy cseppnyi játszadozás után. A pulthoz érve, ha még sikerül Roxan kezébe kapaszkodva léteznem, a szabaddal nyúlok a farzsebembe és szinte gyerekes makacssággal fogom tovább, hogy aztán a fogam segítségével halásszam elő a bankkártyámat, pötyögjem be a pin-kódot, majd az egészet a tenyerembe gyűrve, szabad karomra két kabátot aggatva léphessünk ki a Mamma Rosából. Parkolhattam volna messzebb is. - Remélem, hogy számolsz még az otthoni vacsora veszélyeivel. Dörmögöm halkan egy egészen suta mosollyal, ami már egy jó ideje az első őszinte öröm az arcomon, ami megjelenik.
A recepciós lány látogatása után rávettem Jesset, hogy menjünk és látogassuk meg a lány által emlegetett éttermet. Én a magam részéről imádtam Olaszországot és az olasz konyhát és ami azt illeti hiányzik is. Persze sok olasz éttermet kipróbáltunk már a világ rengeteg pontján, de meg kell mondjam eddig sehol sem találkoztam olyan ízekkel, mint Olaszországban. Valahogy nem sikerül más nemzeteknek eltalálniuk azt az ízvilágot, amit az olaszok képviselnek. Ez persze nem csak ezzel a konyhával van így, hanem mindegyikkel. Példának okáért a japán és a kínai konyha a világon mindenhol botrány az eredetihez képest. Persze nem azt mondom, hogy nem szeretem az itteni kínai kaját, de az még csak köszönő viszonyban sincs azzal, amit Pekingben, vagy Sanghai-ban kóstoltunk. A vacsihoz egy piros ruhát veszek fel és hozzá fekete magassarkút. A hajamat most összekötöm. Azt a platina - gyémánt nyakláncot teszem a fel, amit Jessetől kaptam néhány éve a születésnapomra. Szeretem ezt az ékszert, egyszerű, de szerintem pont azért ennyire szép is. - Izgulsz valami miatt? - kérdezem meg Jesset, ahogy kilépünk a hotelszobánkból. Nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom ezt. Olyan régen együtt vagyunk már, hogy gyakran mindenféle jelzés nélkül is valahogy megérzem, ha a hangulata megváltozik. Persze, van, hogy mellé trafálok, lehet, hogy most is, ez sem ritka. Nem ismerem Jesse minden gondolatát, tehát, lehet, hogy csak én látok olyasmit, ami nincs is. Az étterembe együtt megyünk és most taxival, mivel cipőt vettem és nem csizmát, és nem szeretném, ha lefagynának a virgácsaim. Persze egy kendőt azért még magamra terítek és felveszem a fehér télikabátom is. Most kivételesen egész gyorsan elkészülök, hétre van foglalásunk az étterembe és nem szeretném, ha az asztalunkat odaadnák másnak, mert nem érünk oda időben. Nem kell sokat utaznunk a taxival. A kocsiban fogom Jesse kezét, de közben kifelé bámulok az ablakon, a város ezen részén nem rémlik, hogy jártunk volna. Egyre jobban tetszik nekem itt és komolyan maradni szeretnék. El tudnám képzelni, hogy itt éljünk. Legalábbis egy ideig. Jó hosszú ideig. A étteremben a foglalásunkat hamar megtalálják, ami igazán üdítő élmény azok után, hogy a hotel foglalásunkat nem sikerült elsőre. Az étterem nagyon hangulatos és engem azonnal megnyer a meleg színeivel. Azt hiszem ezzel a kialakítássál nem is lehetne más, mint egy olasz étterem. Az egyik ablak melletti asztalhoz kísér minket a hostess hölgy. Leveszem a kabátom és a kendőm, amit a lány készséggel visz majd el a ruhatárba Jesseével együtt, ha ő is átadja a maga kabátját, csak a táskám marad, amit a székem háttámlájára akasztok. Leülök és rögtön egy pincér terem mellettünk, aki felénk nyújt egy-egy étlapot, és megkérdezi mit hozhat inni. - Én a magam részéről egyelőre csak egy ásványvizet, köszönöm. - nem kérek most még mást, mert nem tudom Jessenek milyen tervei vannak. Ha vörösbort iszunk, akkor abból úgyis hoznak kóstolót, hogy megfelel-e, de azt mindig a férfi kapja, szóval tuti, hogy nem én. Ha meg más alkoholra vágyik, azt sem nekem illik rendelni, hanem neki, mindkettőnknek. Van amiben nem zavarnak az új divatos irányzatok, de van amiben konzervatív angol vagyok, és ilyen az illem egy étteremben. Meg amúgy is kedvelem a hagyományos nemi szerepeket ilyen helyzetekben, mint amiben most is vagyunk...
Miután túl voltunk pár dolgon, és a recepciós lány is végzett nálunk beadtam a derekam, hogy másnap elmenjünk az olasz étterembe amit Zoe ajánlott nekünk. De előtte még útba ejtettem egy ékszerészt, méregdrága helyet kerestem ahol platina ékszerek is vannak, mivel ezüstöt nem akartam, ismeretes okok miatt. Arany is lehetett volna, de az meg nekem nem tetszik, szóval maradt a platina. A gyűrőt hamar kiválasztom, Rose egy másik ékszerét magammal vittem, hogy tudjam a pontos méretét, mivel erről ő nem tud semmit sem. Az eladő hölgy készséges volt, miután közöltem vele, hogy az eljegyzési gyűrű platinából legyen. Előtte a bőrdzsekis farmeros sálas megjelenésemre húzta a száját, de miután meghallotta ezt a két szót, már egészen más lett rólam a véleménye. Több tálcát is megmutatott egy hátsó helységben, végül egy rubint köves darabra esett a választásom. Az ára is igen magas volt, de nem zavartattam magamat, kis toldással készpénzben fizettem ki, hogy az eladó se nevet se semmit ne kérjen, és ne akarjon banki átutalást, csak elcsomagolni a gyűrűt. Megjegyeztem neki, hogy ha továbbra is diszkrét marad, akkor a karikagyűrűkért is visszajövök majd, szintén platinából készült darabokért. Na, ná, hogy innentől még készségesebb volt velem, és teljes diszkrécióról biztosított. Másnap, este mikor indulófélben voltunk az étterembe, végig néztem Rose ruha összeállításán, és úgy döntöttem alul öltözött lennék a megszokott cuccaimban, így fekete öltönyt húztam, és hozzá fekete inget. A látszat kedvéért, erre vettem egy fekete bőrdzsekit, ami nem illet az élére vasalt nadrághoz, de nem izgattam magamat miatta. A dobozka annak a zsebében volt benne, a tárcámmal együtt. - Nem. Kellene? – Inkább csak az öltöny az, amivel bajom van, nem szeretem ezt a viseletet, de mivel Rose kicsípte magát, és még is csak egy nyilvános helyen kérem meg a kezét platina gyűrűvel, így vannak illemtani szabályok, amiket illik betartani. Az étteremben az angol etikettnek megfelelően kísérem Roset a helyére, miután a pincér megmutatta az asztalunkat. Azért attól, hogy bérgyilkosnak tanultam volt, akinek fontos volt a falkában, hogy ilyenekkel is tisztában legyünk, de ez most nem tartozik ide. - Whisky-t nekem és a hölgynek is. – Adom le a rendelést, mivel alkoholos italt nekem kell kérni mind a kettőnknek, és én is és Rose is szereti a whisky-t, természetesen nem egy olcsó fajtát kértem magunknak. Utána az étlapot néztem meg. Közben azon agyaltam, most vagy a vacsora után adjam át neki a gyűrűt, amit a zakóm zsebében rejtegetek. - Láttam, hogy tegnap már nézelődtél az ingatlanok között. – Végül inkább ezzel ütöm el a dolgot, még kiválasztja, mit szeretne enni. Én biztos, hogy bárányt fogok kérni.
- Nem kell, csak tudod, öltönyt húztál, és azt ritkán teszed... - jegyzem még meg ahogy kilépünk az ajtón és bezárja azt Jesse. Tényleg ritkán van rajta öltöny, sőt, ha jól rémlik, akkor leginkább olyankor veszi fel, amikor a meló miatt kell vegyülnie. Nem is tudom így hirtelen, hogy mikor vett utoljára nem a meló miatt öltönyt... - Ugye nem megfigyelsz egy célpontot ma este? - általában nincs bajom azzal, ha a melót összeköti a szórakozással és azért megyünk el valahová, de most valahogy nem örülnék neki. Szeretném az estét nyugalomban eltölteni csak egymás társaságáért, azt élvezve, kellemesen érezni magunkat egy étterembe és utána a szobánkban egymásnak esni a lehető legjobb értelemben. És most ebbe a tervbe nem nagyon akarom, hogy beleilleszkedjen még egy meló is... A whiskynek örülök, azt én is szeretem, szóval ez egy jó ötlet volt Jesse részéről. - Képzeld, ma rendes jó kislány voltam, nézelődés közben megtaláltam egy lány iratait és visszaszolgáltattam neki. Találkoztunk és tök kedves csajszi. Bár amíg odaértem, addig kétszer eltévedtem a városban, mert rossz helyen fordultam le, de hát ismersz, azt hiszem én már az életben nem tanulok meg rendesen közlekedni a városban... - sóhajtok miután elmeséltem a mai napom programját neki. - Nem rég költözött a városba, még ő is új és ha mi is maradunk, gondoltam jó, ha szerzek pár új barátot. - fecsegek tovább az étlapot nézegetve. - És te ma merre jártál? Nem is mesélted, mikor visszaértél a hotelba. - említem meg neki. - Én azt hiszem Agnolotti dal Plin-t kérek majd. - jegyzem meg még mindig az étlapot nézegetve. Rég ettem sült marhahússal és zöldségekkel töltött raviolit és most, hogy látom itt szerepel az étlapon, kifejezetten megkívántam. - Te eldöntötted már, hogy mit ennél? - kérdezem meg, aztán becsukom az étlapot. Majd, ha jön a pincér, akkor ezt is Jessenek illik leadnia, és nem nekem kell rendelnem. - Igen, nem bírtam ki. Elég sok eladó ingatlan van, ami nekünk is jó lenne. Találtam egy nagyon klassz rönkházat, aminek az alagsorában medence is van. Nagy kertje van, két szintes, három hálóval, tágas nappalival, konyhával és két fürdőszobával. A környéken vannak üzletek, de nem túl közel és szomszédok sincsenek. Ezenkívül biztonságos a környék és iskola is van a környéken. - mesélem el Jessenek és nem titok, hogy nekem nagyon tetszik a leírás és a képek alapján. Mint, ahogyan az sem titok, hogy nem utolsó az sem, hogy a környék tökéletes. Az iskola persze nem miattunk fontos, de Jesse tudja, hogy szeretném, ha majd családdá avanzsálódnánk, szóval nem hiszem, hogy meglepetésként éri majd, hogy nekem ez is szempont...
- Tudom. – Válaszolom vissza neki, tudom, hogy gyanús lesz neki a dolog, mivel eddig csak akkor vettem ilyen hacukát, ha a melóm úgy kívánta meg. Máskor nem viselem, és amúgy is összesen csak két öltönyöm van ez a fekete és ez szürke, nem mindegy melyiket veszem fel egy -egy melóhoz. Egy klasszikus jó bérgyilkos, tisztában van az etikettel és a különböző körök dress code-jaival is. Nem minden úgy megy, hogy lepuffantod az illetőt és vége is a melódnak. - Nem, ma nincs melóm, ami mondjuk zavar egy részben. Mivel viszket a tenyerem, de majd alakul a dolog. Szimplán csak kicsípted magad, és étterembe megyünk, úgy gondoltam ezt veszem. – Aztán megvontam a vállamat, nem akartam ezt tovább forszírozni, mivel teljesen feleslegesnek tartom, hogy azon lovagoljon, minek is húztam öltönyt. Előbb utóbb akkor kibukik a dolog, hogy valami más is van a dologban nem csak az, hogy elviszem egy étterembe. Rose- ismerve, a végén elkezdene tapogatózni, hogy megtudja, milyen fegyver van nálam elrejtve. Kivételesen nem tettem el semmit sem, a gyűrűn kívül. Az étteremben végig hallgatom, amit mesél nekem, és az eltévedésnél felvonom a szemöldökömet is, de egyelőre nem kommentálom a dolgot, csak kissé rosszallóan megcsóválom a fejemet, hogy nem örülök annak, hogy eltévedt a városban, de nem lett baja és most ez a lényeg. Úgy gondolom, nem állok le vele vitatkozni egy kézkérés előtt, - A vízesésnél jártam, kíváncsi voltam a környékre, és kicsit szellőztetni is akartam a fejemet. Összefutottam Ash-el, emlékszel még a kislányra, akiről Bostonban meséltem, mikor összerúgtuk a port az örökbefogadás miatt. Utána elmentem békülő ajándékot venni neked. – Akkor kapta a zöld kék színátmenetes selyemsálat és a lila tollas fülbevalót egy ékszeres dobozzal együtt. Ezeket mind Ash segített nekem akkor kiválasztani. - Összefutottam vele odakint, beharapták. – Teszem ezt hozzá sokkal halkabban. – Nem is olyan régen, a szülei autóbalesetben meghaltak, egy hajszálon múlott az élete. – Húzom el a számat, mert a lányt nagyon is megkedveltem. - Beszélgettünk egy kicsit és megnéztük a vízesést, szóval semmi különös nem volt velem. Onnan jöttem vissza. – Mesélem el neki, és mikor a pincér megérkezik, akkor leadom az ételrendelésünket is. Én bárányt kérek, és az ételünkhöz megfelelő vörösbort is. Aztán vissza Rose-ra pillantok a házkérdés miatt. - Sejtettem, hogy már kinéztél magadnak valamit. – Hallgatom, amit a házról mesél, az iskola közelségének nem örülök, a gyerekekkel csak a baj van, gyakran tévednek, el olyan részre ahova nem kellene. Nem venném szívesen, ha váltok, és az otthonom közelébe ott sertepertél pár kis gyerek, akik frászt kapnak tőlem. - Én inkább valahova a város szélére gondoltam, inkább külterületre, ahol nem nagyon fordulhat elő, hogy bárki oda téved, ha nem ott van konkrétan dolga. – Mondom el amit én gondolok a házzal kapcsolatban.
Kezdőlap
