Nem feleltem semmit se arra, mit mondott, hiszen nem akartam veszekedni, se értelmetlen dolgon összekapni, így jobbnak láttam elengedni a dolgot. És szemmel láthatóan ő is inkább elengedte volna ezt a témát, így szerintem ezen se fogunk már összekapni, hogy nem reagálok rá. Amikor viszont meghallom a kérdését és a mellé nyújtott színészi vénáit is elkezdi megcsillogtatni, akkor csak elnevetem magam és még a szemeimet is megforgatom. Tudom, hogy viccel, ahogyan én is, de ez már csak így van. – Még a végén megsajnállak, de szerintem, ha még megy a cuki kutyatekintet, akkor vágsz egy olyat és szerintem akad máris társaságod, aki majd megvigasztalja az összetört szívedet. – Mosolyodtam el játékosan, hiszen nem is én lettem volna, ha nem vágok vissza valamivel. – Vagy esetleg csak egy buksi simít szeretnél? – cukkoltam tovább őt, miközben a mosoly nem tűnt el az arcomról. Jól szórakoztam és remélhetőleg ő se vette túlzottan lelkére a szavaimat, legalábbis nem olyannak ismertem meg őt. Közben pedig a leves is egyre inkább kezdett fogyni. Szerencsére akadt csípős paprika is, így kicsit erősre is sikeredett, de nem bántam, hiszen mindig is rajongtam a csípős kajákért. Sokszor megkaptam gyerekként is, hogy apám lánya vagyok. Eme gondolatra pedig még a gyomrom is görcsbe rándult, hiszen régóta nem álltam szóba apával se. Nem válaszoltam szinte semmire se, maximumra arra, amire muszáj volt, de se több, se kevesebb. Még mindig haragudtam rá amiatt, hogy hazudott Linnről is. Hamarosan viszont kicsit komolyabbá válik a hangulat, ami egyszerre jó és egyszerre nem is. Habozok és csak utána fejtem ki a véleményemet, miközben pedig őt hallgatom, hogy mit gondol arról, amit mondtam vagy úgy az egészről befejezem az evést is, hiszen a tányérom kiürül. A pincérre villantok egy mosolyt, majd sötétlő tincseimbe túrok és egy aprót alsó ajkamba harapok, mert fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Tényleg nem tudom, hiszen én se éppen ártalmatlan és veszélytelen életet élek. – Lehet, hogy így volt régóta, de még se mindig. Tényleg képes lennél akár az egészet abbahagyni, ha azt mondanám, hogy felejtsd el és ne tedd? – pillantottam rá kérdőn, hiszen tényleg néha nehéz volt lenyelni azt a sok baromságot, amit ki tudtak találni és közben még az életüket is kockáztatták miért? Két perc hírnévért, vagy éppen azért, hogy a zsebükbe ömöljön a pénz. – Ne érts félre, tudom, hogy hozzád tartozik, de akkor se könnyű csak úgy ülni otthon és azt várni, hogy éppen mikor lősz túl a célon. Akár hobbi, akár nem. Sajnálom. – sütöttem le kicsit a szemeimet, de talán a pincér volt a mentőöv, hiszen hamarosan meg is érkezett a második. – Jó étvágyat. – pillantottam rá barátságosan, majd egy-két falat után megtöröltem a számat és ittam pár kortyot a boromból. Valószínűleg tényleg jobb lett volna, ha hallgatok, de megfogadtuk, hogy nem fogjuk magunkban tartani többé azt, amit gondolunk. Őszinték leszünk a másikhoz és én csak az voltam. - Szeretném folytatni majd szeptembertől az egyetemet, de még nem néztem utána igazán, hogy mennyire is sikerülhet, hiszen most passzíváztattam, de elméletileg semmi extra dolog nem kell hozzá. - feleltem a kérdésére könnyedén, hiszen nem sokat foglalkoztam vele. A tanulmányaimat senki se szüntette meg, így nem hiszem, hogy kellene bármi miatt aggódnom ilyen téren.
- Ezt… egyben veszem bóknak és sértésnek. Bóknak, hogy szerinted képes lennék ilyesmire, viszont sértésnek, hogy hagynád, ha – a te szavaiddal - más vigasztalja az összetört szívemet. Rázom meg a fejemet lemondóan, még egy kisebb sóhajtással is körítve az egész beszédemet. Hát még ilyet képzelni, hogy én egyáltalán ilyesmire vetemednék. Egyszerűen felháborító! De elnézem. Most az egyszer elnézem. - Úgy látom, már teljesen elszoktál az emberektől, ha ilyeneket ajánlgatsz, mint hogy fejsimogatás. Rossz hatással van rád az a kutya, én mondom neked! A végén kapok tőled egy tálat, és abból fogsz etetni. Nyilván a földön, hogy szégyenben érezzem magam, és meg legyek alázkodtatva előtted, a múzsám, az istennőm, az egyetlenem előtt. Nos… azt sosem állítottam, hogy normális lennék, az utóbbi két megszólalásom pedig tökéletesen bizonyította ezt. De tudom, hogy Cali is pont ezt szerette meg bennem. Hogy megmosolyogtatom, megnevettem, és hogy van valaki, akivel tudja űzni ezeket a játékait, mint amiket mi szinte állandóan csinálunk. Adogatjuk oda-vissza a labdát, míg az egyikünk vagy túl gyengén revansol, vagy egyszerűen feladja. Nincs ebben semmi szégyen, mert úgy is lesz még visszavágó, akár akarjuk, akár nem. - Igen, képes lennék. Néha lehet kimennék gyakorolni valami pályára, mondjuk gördeszkázni, de ennyi. Csak remélni tudom, hogy az ilyesmi ellen nincsen kifogásod. Igazából nem kellene, hogy legyen neki. De ezt a véleményemet inkább nem jegyzem meg, mert remélhetőleg ő is tisztában van ezzel. Legalábbis láttam már egy-két edzését más őrzőkkel, és ott is előfordulnak kisebb-nagyobb sérülések. Ez így, hogy csak néha csinálnám, és akkor sem olyan szinten, mint régen, szerintem teljesen érthető. Főként azt figyelembe véve, hogy profi szinten űzöm, így még kisebb az esélye annak, hogy bármi bajom lenne. Na meg amúgy is, egy telefonra leszek tőle, nem akár többszáz kilométerre, mint egyes alkalmakkor, mikor utaznom kellett, neki meg mondjuk vizsgaidőszak volt. - Ahogy neked is a második adaghoz. Bólintok mosolyogva, majd pedig bele is kezdek a vacsorámba. Nem sokkal később már érkezik is az újabb kérdés tőlem, és kíváncsian figyelem a válaszát. - Jó, az jó. Régen sem volt túl sok bajod az egyetemmel, egy-két kialvatlan éjszakát leszámítva, szóval szerintem most is képes leszel megbirkózni vele. Ha mégsem, nálam bármikor panaszkodhatsz. Mondom neki eleinte bólogatva, aztán pedig már csak mosolyogva. A legvégén még szét is tárom a karjaimat, ugyanazzal a vigyorral a képemen. A szilveszter előestéjén történtek óta most már azt is jól tudhatja, hogy nekem mindent elmondhat. Ha nem is leszek képes tanácsot adni, de legalább meghallgatom. Kétségkívül jót tett neki is, és nekem is, hogy akkor beszélgettünk erről. Sokat segített, hogy a rég felgyülemlett dolgokat végre kiadtuk magunkból. Szomorú, hogy ehhez több, mint egy év kellett a részemről, és egy szakítás. A vacsorám pedig szép lassan kezd elfogyni, ahogy telik az idő. Nem tudom, hogy ez az este még hova fog ez után alakulni, de nem is bánom igazából. Valamilyen szinten jó ez a tudatlanság. Na meg így legalább nem fog csalódás sem érni.
- Sértésnek? Jobb lenne, ha inkább azt kívánnám, ha beüt a krach, akkor örökre magányos és szomorú légy? – pillantottam rá kérdőn, hiszen inkább nagylelkű volt tőlem szerintem ez. Másrészt meg játékosan gondoltam, de ha nem úgy nézzük, akkor se kérném azt, hogy reméljen ismét, vagy ha esetleg nagyobb baj történik és meghalnék, akkor se akarnám, hogy magányos vénember legyen belőle. - Rossz hatással? Inkább jobb, hiszen minél több embert ismersz, annál inkább rájössz, hogy egy kutya mekkora kincs tud lenni. Egyébként még talán azzal is túlzottan megkegyelmeznék neked. – a mondandó elejét komolyan gondoltam, hiszen a kutya örökre hűséges marad és a rosszabb napjaidon is veled van. Nem várja el, hogy állandóan hallgass, vagy éppen ne sírj, mert ő ott lesz. Ő nem csak azt akarja, hogy őt meghallgassa valakit, hanem fordítva is ott van és pont emiatt még nagyobb kincs. Másrészt meg a szavait kicsit erős poénnak gondoltam, de inkább nem tettem szóvá. Mindenki változik és tudom jól, hogy néha nagyon nincs helyén az esze és az se tűnik fel neki mindig, ha picit túl lő egy-egy poénjával. Csak egy aprót sóhajtok arra, amit mond, hiszen szerintem ilyen apró dolgok miatt sose rágtam a fülét, de most mégis itt tartunk. Kortyolok párat az italomból, majd elgondolkozva pillantok végig a helységen. – Te is pontosan tudod, hogy nem erre gondolok, de te nem aggódtál volna fordított helyzetben, ha valami igazán veszélyeset csinálok? – kérdeztem meg kíváncsian és érthette egy-egy durvább edzésre, vagy ha csak én csinálnám az extrémsportokat. – Tudod jól, hogy szeretlek és aggódni is mindig fogok érted, akár tetszik, akár nem; szerintem amikor nem túlzottan extrém dolgot csináltál, akkor sose rágtam a füledet az aggodalmammal. – tettem még hozzá egy apróbb habozás után, miközben komolyan fürkésztem őt. Szerintem egyikünk se sejtette azt, hogy ez a téma ennyire komollyá válhat, de akkor se gondoltam azt, hogy csak úgy egy vállrándítással el lehetne intézni. Sokszor az életével játszott, ezt meg szerintem egyik aggódó személy se hagyná szó nélkül. Most legalább meg is hallotta, amit mondok ezzel kapcsolatban, nem úgy, mint régen. - Majd lehet szavadon foglak, de addig még úgyis hónapok vannak hátra, szóval majd eldől mi lesz addig. – rántottam meg a vállaimat kissé hanyagul, hogy utána folytassam az evést. Ha nem szólalt meg egyikünk, akkor se volt baj. Jó volt kicsit nyugodtan megvacsorázni. Amikor viszont végeztem, akkor megtöröltem a számat és megittam a poharamból a bort is. - Köszönöm a meghívást, igazán remek volt a vacsora. – feleltem mosolyogva, majd pedig indulás előtt még a mosdóba is kiszaladtam, ha esetleg nem sokkal utána menni szeretett volna. Amennyiben így volt, akkor az étterem előtt könnyedén nyomtam egy puszit az arcára, mintha csak így is köszönömöt akarnék neki mondani. - Merre szeretnél még menni? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, ha meg volt az irány, akkor elindultam arra, amennyiben nem, akkor csak elindultam valamerre minden konkrét cél nélkül.
A válaszára inkább nem reagálok most már semmit. Ezt a témát nem akarom feszegetni, nagyon nem. Tudtuk már kezdetektől, hogy mire vállalkozunk, mikor igent mondtunk az elhívásra. Mégsem kell erre gondolni, hogy mi lesz, ha. Meg hát egyszer már elvesztettem Calit, és az is szörnyű volt. Nem akarok még csak arra sem gondolni, hogy ez még egyszer bekövetkezik. Inkább ki akarok élvezni minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek. De mindegy is ez az egész, mert látszólag több hónap alatt sem tudtam túllépni Calin, sőt, elég nagy hullámvölgyön mentem keresztül. Ha valami történne vele… nos, nagyon kicsi az esély, hogy utána bárki mellett meg tudnám lelni a boldogságot. Lehet, hogy megpróbálnám elhitetni ezt magammal, de ez az igazságtól nagyon távol állna. Akármiken is mentünk keresztül, a legboldogabb mindig vele voltam, ezért is volt olyan rossz az a néhány hónap. - Hát ebben egyetértünk. Mármint a kutyákról, nem a meg-nem-kegyelmezésemről. Engem is Akira tudott egyedül átsegíteni a nehéz időszakomon, ami a szakításunk után volt. De ezt jól tudja Cali is, mivel beszéltem a kutyám és az én kapcsolatomról már nem egyszer, meg hát látta is, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. - De, persze, hogy aggódnék. Láttam már egy-két edzésedet, aminél nekem kellett a sebeidet ellátni, mert annyira eldurvultak a dolgok, és csak azért nem löktél el magadtól, mert már túlzottan ki voltál merülve. De épp emiatt kértem ki a véleményedet ezügyben. Inkább csak egyikünk aggódjon, mint mindketten. Az utolsó mondatomig teljesen komolyan mondtam mindent, viszont a végén már elmosolyodtam. Nem akarok olyat tenni, amivel idegroncsot csinálok Caliból, ez álljon tőlem a legtávolabb. Az én aggódásom meg olyasmi, ami szintén megérthető, mégiscsak küzdősportokban utazik Cali is. Ami nem sokban különbözik az extrém sportoktól, mert mindkettő lehet ugyanolyan veszélyes. Én viszont szórakozásból csináltam, amit csináltam, Calinak viszont szüksége van erre. Mégiscsak őrző, és azon belül is harcos. Kell neki, hogy tudjon harcolni, és ha ezért néha be kell kapnia néhány csúnyább sebet… nos, legalább az is arra ösztönzi őt, hogy jobb legyen, és később elkerülje ezeket. Csak bólintok arra, amit mond, de aztán a vacsorámnak szentelem én is a figyelmemet. Járattuk már eleget a szájunkat, és majd beszélünk az után, hogy befejeztük az étkezést. - Nagyon szívesen. Nem sokkal később pedig már a számlát is elintézem, és akár indulhatunk is Calival. A virágot persze véletlenül sem hagyom ott, és ha Calinak kiment volna a fejéből, akkor odaadom neki újra. A pusziján elmosolyodok, és kérdésére pedig csak vállat vonok. - Nem igazán terveztem ennél tovább, ami azt illeti. Felajánlanám, hogy menjünk el hozzám, és aludjunk együtt, de nem tudom, ez mennyire lenne jó ötlet. Ha a kutyád elkezd ugatni, és a főbérlőd meghallja… na érted, nem akarom, hogy emiatt pateroljanak ki. Teszem szét a karjaimat, aztán pedig már nyúlok is a kezéért, hogy megfogjam azt. - De egyébként rajtad múlik, hogy akarsz-e még sétálgatni, vagy inkább kísérjelek haza. Nekem végső soron teljesen mindegy, hogy mi lesz. Szerintem nagyon is jó volt ez az esténk, és nem kezdenék el toporzékolni, hogy miért ért véget ilyen hamar. Megbeszéltük Calival amúgy is, hogy lassan haladunk. Én pedig ezt szeretném tiszteletben tartani.
Lemondóan sóhajtottam egyet, de persze játék volt az egész részemről. – Pedig kezdtem már azt hinni, hogy abban is. – mondtam csalódott hangom, de valószínűleg ajkaim szélén megjelenő mosoly még inkább elárult, hogy csak szórakozom vele. Azt pedig pontosan sejtettem a szavai előtt is, hogy a kutyákról hasonlóan vélekedünk, de ez nem is gond. Aki szereti az állatokat, az legalább kisebb eséllyel lehet pszichopata is. Mégis csak a legtöbben először az állatokon élik ki a beteghajlamaikat, vagyis attól függ, mármint sok mindentől, de ez most mindegy is. - Sajnálom, de azért igyekszem jó kislány lenni; tudom nem mindig megy, de legalább a szándék is megvan. – rántottam meg a vállaimat egy kisebb mosoly keretében, majd megfogtam a kezét, ha esetleg a közelben pihent az asztalon, amíg vártunk a másodikra. – Viszont az se fogom kérni tőled, hogy teljesen add fel azt, amit szeretsz csinálni. Maximum majd idejekorán kell fodrászhoz járnom. - szavaim játékosan csendültek, miközben egy megértő mosoly is ott bujkált az arcomon, hiszen akit szeretünk, azt olyannak fogadjuk el, amilyen. Nem próbáljuk meg megváltoztatni és így én se akartam őt. Tudom, hogy számára fontos és ha az segít neki abban, hogy meglegyen az egyensúly az életében, akkor nem fogom eltiltani tőle. Maximum akkor, ha valami baromi nagy ostobaságot csinál, viszont akkor jobb, ha nem is kerül a karmaim közé, mert nem fogja szeretni, amit tőlem kapna abban az esetben. Végül aztán egy kisebb csönd is beköszönt, ahogyan mind a kettőnket rabul ejt a második fogás. Ha akarnék se bírnék már desszertet enni. Így érthető, hogy kisebb szusszanás után inkább a távozást választom. Persze csak kisebb szöszmötölés után, de a virágot se felejtem ott. Alig, hogy a táskámat átdobom a vállamon máris a kezembe veszem és a végét zsebkendőbe csavarom, hogy ne vizezzek össze vele mindent. Hamarosan pedig a kinti szellő megcsap mire még inkább összehúzom magamon a kabátot. - Gondolom, hogy mennyire sajnálnád, legalább akkor hamarabb hazabútoroznék, nem? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen mindennek van hátránya és előnye is. Igaz, nem igazán került még szóba azóta, hogy mikor mennék haza. Akkor még túl korai lett volna, de most meg magam sem tudom. Talán mennék is kicsit, míg másrészt nem. Túlzottan erős még bennem ezzel kapcsolatban a kettőség. - Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha inkább haza megyünk. A végén még előbb vagy utóbb jégember lesz belőlem. – feleltem mosolyogva, majd pedig ha engedte, akkor megfogtam a kezét és lassan elindultam. Nem siettünk, ha esetleg felhozta a költözést, akkor csak annyit mondtam, hogy majd megbeszéljük hamarosan, de ne ma este. Amikor viszont elértünk a lakásomig, akkor könnyedén léptem közelebb hozzá, hogy aztán egy hosszabb, szenvedélyesebb csókkal búcsúzzak el ma este. - Szeretlek és köszönök mindent, nagyon élveztem és hamarosan látjuk egymást. – feleltem boldogon. Egy apró puszi, mielőtt aztán végül eltűntem volna a bejárati ajtó mögött. Boldog voltam-e? Igen, nagyon is és reméltem, hogy ennek sose lesz vége most. Nagyon is tetszett az ötlete, hogy az első komolyabb randinkat keltette életre. Az ablakból még rövid ideig figyeltem, ahogyan végül elnyelte őt is a sötétség. Ha esetleg felnézett, akkor csak mosolyogva integettem neki. Úgyis hamarosan látni fogjuk egymást és szép lassan minden vissza fog billenni a helyére.
|| Ha már semmi olyat nem írsz, akkor ez részemről záró lenne. Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!
- Nem kell sajnálkoznod. Neked szükséged van erre, nekem viszont… nos, én csak szórakozásból űztem az extrém sportokat. Na jó, ez sem teljesen igaz, mert akkor nem vettem volna részt annyi versenyen. Próbáltam a legjobb lenni mindenben, amire felszerződtem, mert tudtam, hogy ha megnyerem a versenyeket, akkor szép kis summa ütheti a markomat. Nem vagyok pénzhajhász, mert általában ezeket egyből raktam is rá valami számlára, hogy ott legyen meg. Aztán pedig bármikor hozzá tudjak nyúlni, hogyha esetleg családalapításon kezdek el valakivel gondolkodni. Vagy esküvőn, vagy akár – mint most - egy saját házon. - Túlbeszéltük a témát, Cali. Jelentősen vissza fogom fogni magam, és versenyeken sem fogok részt venni, ahol a győzés az egyetlen célom. Mostantól a biztonság lesz, csak azért is, hogy te neked se kelljen túlaggódnod magadat. Egyáltalán nem nagy áldozat azért, hogy őt boldognak tudhassam, és magamat is biztonságban. Meg hát egyszer így is, úgy is eljött volna ez az idő, hogy abbahagyom. Akár kiöregedés miatt, akár valami olyan törés miatt, ami miatt nem folytathatom. Leginkább az utóbbit akarom elkerülni, mert semmi szándékom nincs azt tekintve, hogy lebénulva éljem le az életemet, mert valamit félreszámítottam egy versenyen. - Igazából ezt tényleg sajnálnám. Biztos jó helyed lehet, ha már hónapok óta ott laksz. Meg hát megígértük magunknak, hogy nem sietünk el semmit sem. Persze, örülnék, ha minél hamarabb hazaköltöznél, de… majd csak akkor, ha már te is úgy érzed, készen állsz rá. Teljes mértékben tartom magam ahhoz, amit akkor megígértem neki. Nem akarom elrontani a kapcsolatunkat azzal, hogy bármit is elsietünk. Csak bólintok arra, amit mond, aztán pedig el is indulunk. Egy-két kisebb dologról még beszéltünk, szórakoztunk a másikkal, de semmi említésre méltó. Mikor megérkeztünk hozzá, akkor a csókját ugyanazzal a szenvedéllyel viszonoztam, amivel kaptam, és a csók végeztével pedig még mindig nem engedtem el, csak öleltem őt magamhoz. Végül elengedem őt. - Szavadon foglak! Válaszolom neki mosolyogva, aztán pedig, miután belépett az ajtón, én is hátat fordítottam, és elindultam haza. Teljesen megérte a szervezkedés, hiszen végre olyan boldognak láthattam Calit is, mint már nagyon régen nem. Nekem pedig ez a legfontosabb. Az ő boldogsága.
Kezdőlap
