You brought out the best of me, A part of me I've never seen. You took my soul and wiped it clean. Our love was made for movie screens.
Ahogyan az első szavak kibuknak belőle, olyan történik, ami talán előfordult már az elmúlt évszázadokban, de olyan hatással egyszer sem volt rám, mint most.. Valósággal letaglóz a felismerés, a szavak, a fejcsóválás, mind-mind hatalmas erővel csattannak és olyan mélységesen elszégyellem magam, hogy legszívesebben itt helyben elsüllyednék. Önző vagyok. Fel sem fogom, mennyire. A nevem elemi erővel feszül a valóságnak és egy pillanatig még az is felmerül bennem, vajon megérdemlem-e én egyáltalán a nevemet? Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetemet, amikor rám néz, ajkaim enyhén szétnyílnak, a döbbenet jelei apránként ülnek ki az arcomra. Ahogyan a haloványan megjelenő pír az orcámon, nem hiszem el, ezt az egészet nem hiszem el. Hogy lehettem ilyesmire képes? A felismerést csak a szavak erősítik. Itt most egyáltalán nem én számítok, vagy az én érzéseim. Megcsaltnak és tehetetlennek éreztem magam, de mindez olyan jelentéktelennek és aprónak tűnik mindamellett, amit hallok… Hozzá sem nyúlok a kihozott vizemhez, a szavai megbabonáznak, az érzelmek egyre inkább kiülnek az arcomra, a döbbenet, a fájdalom, az együttérzés és fogalmam sincsen, mit tud még a vonásokból kiolvasni. Nem bírom. Muszáj vagyok elszakítani róla a tekintetemet, úgy érzem, mintha égetne, kényelmetlenül érzem magam és fogalmam sincsen, mit tehetnék.. Zúdulnak a mondatok, én pedig egyre inkább érzem úgy, hogy eltemetnek, minden egyes szónak súlya van, én pedig képtelen vagyok felfogni mindezt. Ó, Kilaun… Pillanatnyi csend, csupán pár szívdobbanásnyi idő, mégis egy örökkévalóságnak tűnhet, mindkettőnk számára. Nem gondolkodom. Hirtelen állok fel, bízva abban, hogy ő is hasonlóan cselekszik, ám mielőtt azt gondolhatná, hogy távozóra fogom és itt hagyom, máris mellette termek és ha engedi, átölelem. Hozzábújok, olyan szorosan, amennyire csak lehet, mintha nem akarnám elereszteni, mintha ezer éve nem láttam volna. Szükségem van rá, mindennél jobban és ez így nem mehet tovább. Képtelen vagyok tartani azt a magatartást, amit az utóbbi időben tanúsítottam, képtelen vagyok haragudni rá. Bárcsak segíthetnék, bárcsak enyhíthetnék a fájdalmán, nem vágyom semmi másra jobban.. Semmi másra.. Szorosan fonom karjaimat a nyaka köré, arcom fúrom a ruha anyagába és ha továbbra sem tol el magától, nem mozdulok. Nem tudom, mit mondhatnék, a torkomban lévő hatalmas gombóctól megszólalni sem tudnék, mert félő, hogy abban a pillanatban a könnyeimmel együtt a szavaim is végeláthatatlanul megindulnának. Ha hagyja, még jó ideig kiélvezném a pillanatot, mire végre sikerül annyira összeszednem magam, hogy meg bírjak szólalni - ha eddig ő nem tette. - Kilaun.. - keresem a hangom, nehezen megy, csak úgy, mint a gondolataim rendezése - Te vagy.. Te vagy a legjobb barátom - belegondolni is félelmetes, milyen gyermeteg gondolatoknak tűnhetnek a szavaim - Szeretném, ha soha nem felejtenéd el, hogy ez olyan valami, ami.. történjék bármi, nem múlhat el - csendben beszélek, képtelen volnék többre. Pajzsom lazul, haloványan kavargó energiám kapcsolódik az övével, szavaim csupán töredékét képezik annak, amit valójában érzek, amit képtelen vagyok elmondani.
Én igazán nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam... Én, én csak azt szerettem volna, ha megérti, hogy miért nem nyíltam meg rögtön, és azonnal. Hogy a felépülésem folyamata olyan volt, akár a gyász, valami olyan dolog siratása, ami még él, és éppen ezért olyan szomorú. Borzasztó dolgokat tettem a testvérével, ahogy az ő szájából is kígyóként bújtak elő a szavak, az ő karjában is méregként pezsgett a világ leghatalmasabb ereje. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit a farkasok ösztöne diktált: megpróbáltam megvédeni, ami az enyém. Akkor ott, Sangilakkal szemben is, és a négy fal között is, őket védtem, magamtól és a meggondolatlan szavak minden következményétől. Látom a rezdüléseit, a pillanatot, amikor félrenéz, és ha nem határoztam volna el magam, hogy akkor is végigmondom, ha itt akar hagyni, talán közbeszólnék, hogy ne tegye ezt, hiszen részéről semmi szükség arra, hogy bármiféle megbánást tanúsítson. Itt csak ketten vagyunk bűnösök, Sangilak és én. Ahogy beáll a csend, felfogom ép ésszel, hogy ez a röpke pillanat végtelennek látszó életem leghosszabbjai közé vési magát majd az emlékezetemben. Persze sejthetném, hogy nem fog dühből és haragból faképnél hagyni, azonban abban sem lehetek biztos, hogy a teljes összeomlással kell-e szembesülnöm vagy valami olysmivel, amire egyelőre még gondolni sem bátorkodom. Ahogy felpattan, mozdulok vele én is, minden idegszálam bombaként robbanva követi le a mozdulatot, biztos vagyok benne, hogy még a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy az adrenalin egy szempillantás alatt élezte ki mégjobban az érzékeimet. Ha ugrani kell, hát ugrom: érte vagy utána... az már teljesen mindegy. Amikor megölel, az arcom fájdalmas grimaszba torzul, érzem, feszül minden egyes pólusom, egészen a szívemig érzem ezt a pokoli "húzódást", az elpattanni készülő cérna utolsó, marasztaló próbálkozását, mielőtt végleg elszakadna. Nem tudom már, hol ér véget az én és hol kezdődik az ő. Rég volt, nagyon rég, ez az egység fűz össze mindannyiunkat a lapockánk árnyékai közt, tintába szőtt esszenciák egyvelegével: egyek vagyunk, ez az igazság. Egyszerre érzem Őt kint, és bent, ahogy a teste az enyémnek feszül, apró, kósza hajszálak csiklandozzák a szemhéjamat és a homlokom bőrét, kedvem lenne elengedni magam és csak úgy, összeesni ebben a súlytalan megkönnyebbülésben, hiszen úgyis elszállnék, mert könnyűvé tett a feloldozás. - Mégis hogy felejthetném el, Eeyeekalduk? - suttogom el a nevét végtelen szeretettel - Ne hibáztasd magad, kérlek. Mindketten tudtuk, hogy borzasztó nehéz lesz... Utalok itt arra, hogy amikor elvállalta, hogy segíteni próbál, egyikünk sem árult zsákbamacskát a jövő kérdéseivel kapcsolatban, és már így is tisztelem őt azért, mert még nem mondott le rólam. - Megígérem neked, hogy legközelebb inkább az öcséd közelébe sem megyek, ha egy helyen vagyunk, jó? Így is elég... sok dolgot mérlegelnem kell. És szükségem van rád, hogy sikeres lehessek. Nézek végül a szemeibe, hogy érezze, mennyire komolyan gondolom az utolsó kijelentésemet. Ez nem arról szól, hogy ki akarom használni vagy éppen lenyúzni róla minden réteg bőrt, élősködni akár... Ez egy olyan szükség, amit én a magam részéről mindig a legnagyobb örömmel adok, mert mi lehetne jobb annál, mintha valaki boldogságához hozzájárulhatsz? Vagyunk még néhányan a földön, akik számára ez jelent mindent.
Annyira jól esik.. Elfelejteni kicsit a sérelmeket, a rengeteg fájdalmat és csak állni, elveszni az ölelésben. Hallgatom a heves szívdobogását, az enyém is hasonló ütemet ver. Olyan jó lenne, ha így maradhatnánk. Régi emlékképek tolulnak elmém vásznára, megjelenik a Bölcs Hallgató, a rengeteg együtt töltött óra, a beszélgetések, vagy csak mikor némán vetettük egymásnak a hátunkat, amikor pusztán a másik közelsége megnyugtató volt. Milyen jó lenne ismét ott lenni, akkor minden olyan könnyű volt.. Szeretném, ha mesélne valamit, bármit, csak had halljam a hangját. Szeretnék újra kislány lenni, szeretném könnyűnek érezni az életet.. Halovány mosoly jelenik meg ajkaimon a kérdését hallva, melegség kúszik szét bennem, ahogyan a nevemet kiejti, mintha valami puha takaróval burkolna be engem. Aprót bólintok a következő szavaira, tudom, hogy mit vállaltam, de ahogyan sok mindent, úgy ezt is elfelejtettem a bál után. Elég csak arra gondolnom, ami az első fairbanks-i találkozásunkkor történt. Abban a pillanatban, hogy megéreztem az energiáit, tudtam, hogy valami megváltozott, de ahogyan ez is egyértelmű volt, úgy azon sem kellett sokáig gondolkodnom, hogy többé nem fogom magára hagyni. Mégis megszegtem az ígéretem és hiába mondja, hogy ne hibáztassam magam, képtelen vagyok.. Elengedem kissé, mikor a szemembe néz, a szavait pedig ha akarnám, sem tudnám félreérteni. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy ki akarna használni, önként nyújtottam segítő jobbot és számomra nincs nagyobb öröm, mint boldognak látni valakit. Ezen munkálkodtunk azóta, hogy ismét találkoztunk és habár számítottam rizikó faktorokra, nem gondoltam volna, hogy egy Sangilakkal való találkozás ilyen gyorsan romba döntheti a hosszú hónapok kemény „munkáját”. De pontosan emiatt nem fogom annyiban hagyni a dolgot, nem is tudnám magára hagyni.. Nincs rosszabb annál, ha valakit, aki fontos nekem, szenvedni látom.. - Talán ennek így kellett lennie. Talán szükség volt arra, hogy kiadjátok magatokból.. - Ismét felvillannak az emlékek, a bál, a sikertelen próbálkozások, a repedő csontok.. Még én is kevésnek bizonyultam.. Bár fogalmam sincsen, mennyit segített a dolog, Sangilakkal sem sokat beszélgettem azon kívül, hogy tájékoztattam Kilaun aktuális állapotáról. - Sikerült? Változott valami? - suttogásnál alig több a néhány szócska, ott bújik benne a remény.. Nem eget rengető változásra gondolok és nem azt várom, hogy legközelebb egymás nyakába boruljanak, de ha csak egy pici változás is sikerül, akármi, a legkisebb dolog is hatalmas erővel bírhat. Nem szeretném, ha messziről elkerülnék egymást és habár kötve hiszem, hogy bármi is megjavulhat, azt hiszem most kifejezetten naivnak bélyegezném magamat. Hiszen Róluk van szó. Kettejükről, akik a legfontosabbak számomra és fáj, hogy ezt kell látnom.. - Nem foglak magadra hagyni, Kilaun - továbbra is csak suttogok, ajkam haloványan görbül felfele. Félek azt mondani neki, hogy megígérem, mert rettegek attól, hogy nem tudom betartani a szavamat. Egyszer már megbuktam, nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.
Hogy így kellett-e lennie? Fogalmam sincs. Évszázados sérelmek és kimondatlan titkok feszültek egymásnak a puszta létezésünkben, s míg eddig ő nem találhatott rajtam fogást, most már van fegyvere ellenem. Már tudja, mivel tarthat sakkban. És ahogy eddig láttam, cseppet sem rest élni is a lehetőségével. Éppen ezért Yee kérdésére lemondóan pillantok lefelé, alig észrevehetően rázom meg a fejem. - Azt erősen kétlem. Gyerekesen tehetetlennek és megsemmisültnek érzem magam, pedig Yee teste sokkal apróbb és kecsesebb, mint az, amit én kaptam Michaeltől és mégis. Csenevész, vékony karú, gyönge kisfiúként állok előtte, energiáim szomorú aggodalmat suttognak a nőstény bőre alá. - A békejobbomtól fosztott meg. - vonok vállat, mert jól esik, apró kis mozgás, mégis úgy érzem, könnyít valamennyit - És kizárólagos igényt tart a lányomra. Az ő vére... Végül is... Ennek a testemnek már semmi köze sincs Hollyhoz. Az öcséddel kötelék van köztük. Most visszakapom azt, amit Siquakkal tettem, azt hiszem. Tudhatja, hogy mikor Akiak meghalt, Siquak többek közt nálam keresett menedéket, törődést és vígaszt. És én megadtam neki. Sosem gondoltam azt, hogy az apja vagyok, de én ismertem a lelkét, éreztem bensője minden fájdalmát, szíve minden vágyát és szomorúságát, amit Sangilakkal kapcsolatban érzett. Talán csak azért nem vettem magamhoz, mert féltem Unalaq haragját. Nem tudom. - Szeretlek. Hajolok oda, apró csókot adok Yee orcájára, aztán néhány tátova mozdulattal később a zavarom újfent eluralkodik rajtam, és az asztal felé mutatok. - Lenne kedved megvacsorázni velem? - kérdezem, és ha úgy döntünk, hogy visszaülünk, úgy ezúttal igazán szeretnék udvariasan a székével foglalatoskodni, ha már érkezésekor elmaradt a gesztus - Szeretném, ha mesélnél nekem valamit. Miről maradtam le az elmúlt hetekben... Egyetlen szóval az életről, azt hiszem, de a megkönnyebbülésem a kapcsolatunkat illetően teret engedett a kíváncsiságnak is, az érdeklődésnek iránta és hogyléte felől. Mert azért azt nagy merészség lenne kijelenteni, hogy csak velem volt elfoglalva egész idő alatt.
Aprócska elkeseredett sóhaj, bánattól csillanó szemek. Fájnak a szavai, tehetetlennek érzem magam, Kilaunról, a legjobb barátomról és Sangilakról, az öcsémről van szó, nincs fájdalmasabb dolog, minthogy így kell látnom őket. Őket, akik az életem legfontosabb személyei közé tartoznak. Ami még jobban elkeserít, az a bőröm alá kúszó szomorú aggodalom, mely Kilaun felől érkezik. El sem tudom képzelni, mennyire lehetetlen helyzet lehet ez neki. Segíteni szeretnék, bárhogyan, akárhogyan, csak legalább egy kicsit enyhíthessek a terhein, de fogalmam sincsen, hogyan tehetném. - Kilaun, kérlek, ne így fogd fel ezt. Mit jelent az, hogy ennek a testednek már nincsen köze Hollyhoz? Csupán akkor nincsen, ha így állsz ehhez az egészhez. Ő a te lányod és nem az számít, hogy milyen testben élsz, hanem az, ki vagy idebent - érintem meg mutatóujjammal a felsőjét szív tájékon, miközben ajkaimra lágy mosoly kúszik. Soha nem tartottam okos dolognak a múltat üldözni, ami elmúlt, az elmúlt és akárhogyan ostorozzuk magunkat, vagy éppen a másikat, soha, semmi nem fog tőle megváltozni. Nem hinném, hogy bármelyikük is jól érzi magát attól, amit a másikkal tett, vagy tenni fog a közeljövőben. De a probléma évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza, abban is kételkedem, hogy egyáltalán meg lehetne oldani. - Mostantól mindig így lesz? Akárhányszor összefuttok, elkerülitek majd egymást? - Vagy éppenséggel sokkal rosszabb dolgokat tesznek. Kérdésem bánatos és elkeseredett, szinte választ sem várok rá, mintha beletörődnék abba, amin képtelenek vagyunk változtatni. Borzasztó ebbe belegondolni, félek ettől az egésztől. - Köszönöm, Kilaun - suttogom a szavakat, mosolyom szélesedik kissé az apró csókot követően. - Én is szeretlek. - Mindketten tudjuk nagyon jól, de az embernek néha szüksége van a szavakra, hogy ki mondjuk a teljesen nyilvánvaló dolgokat is. Nekem is szükségem volt arra, hogy halljam ezt az egyetlen, aprócska szavacskát, mely hatalmas erőt birtokol. - Igen - válaszolok egyből és ezúttal örömmel veszem, hogy segít a leülésnél, eszembe sem jutna megint elhessegetni és kissé ismét elszégyellem magam, hogy a megérkezésemkor ettől az apró gesztustól is megfosztottam. - Gyönyörű. - Veszem a kezembe a virágot, amihez az előbb még csak hozzá sem nyúltam. Megforgatom az ujjaim között, a kérését hallva pillantok fel rá, a fehér tulipán ismét az asztalra kerül. Kissé zavartan tűrök egy tincset a fülem mögé, mert tudom, mit fogok mesélni neki, de fogalmam sincsen, hogyan fog reagálni rá. - Hm, azt hiszem mondhatjuk úgy is, hogy megtettem egy igencsak nagy lépést - kortyolok a vízből. - Átharaptam egy falkabéli nőstényt. - A legjobb, ha nem kertelek és egyenesen elmondom, mi történt. Én eszméletlenül örülök neki, most azonban mégsem pattogok és továbbra is a zavart mosoly ül ajkaimon. Kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy mit fog hozzá szólni. De ami igazán lényeges, az csak most jön, talán túl sokáig magyaráznom sem kell, mit is szeretnék ezzel a néhány szóval közölni. - Pár nap múlva találkozom a helyi falka Alfájával.
Enyhén reszketek bele az érintése és a szavai együttesébe. Nézhetjük így a dolgot, ám hiába minden kapaszkodó próbálkozás: ott, idebent sem vagyok már az, aki akkoriban. Az a Kilaun még jóval közelebb állt ahhoz a fiúhoz, akit Yee lát bennem, és akinek a szemén át látom én is őt magát. Nem bántotta még az élet, nem fente lelkén gyilkos kését egyetlen Szellem sem. Ő még Álmodott, ő még hitt és remélt. És nem bántott volna soha senkit. - Először vissza kell találnom önmagamhoz. Tudod jól. Napok, hetek és évek teltek el a kérdéssel, hogy ki vagyok valójában, a válaszok viszont úgy váltakoztak a rohanó világban, mint ahogy a Nap és a Hold kergetik egymást az égen, rég halott csillagok hátán. És biztos vagyok abban, hogy ez az öröknek tűnő hajsza nem itt és nem most fog hirtelen véget érni. - Nem kerülhetem el. Szembe kell néznem vele. - kénytelen leszek, ha van még bennem egy szemernyi méltóság is, ám abban nem vagyok biztos, hogy Sangilak büszkesége nem kerekedik-e majd felül az ilyen gesztusokon - Segítene, ha azt mondanám, hogy most kissé... Megnyugodtam? Mármint, kifakadt belőlem egy hatalmas adag feszültség, és most úgy érzem, hogy felszabadult némi hely a következő "csapásoknak". Mert valami azt súgja, hogy még nem fejeztük be. Provokálni nem fogom. A bálon is ő tette velem, az én hibám volt, hogy túl gyorsan és túl meggondolatlanul reagáltam, a következő ilyen apróság biztosan nem fogja betelíteni a poharamat, de sok kicsi sokra megy, ugyebár. Azonban... - Nem fogom hagyni, hogy ártson a családomnak, Yee. Megtűröm, nem játszadozom vele, de meg fogom védeni, ami az enyém. Nem kérheted, hogy másként tegyek. És legyen bármennyire is kifacsart a maga módján, ebbe a "védelembe" Yee maga is beletartozik. Hiszen hiába vagyunk egy szinten, mégis, ha él bennem még férfiasság, hát már csak az ösztön is arra sarkall, hogy megvédjem nőstény társamat. Még akkor is, ha csak magammal akarom talán elhitetni, hogy egyáltalán rászorulna adott helyzetben vagy hogy képes lennék bármivel szembeszállni és helytállni, ha a biztonsága függne tőle. Örömmel és felszabadultsággal tölt el a válasza, ahogyan az is, hogy ezúttal nem utasítja el a felé tett gesztusomat. Apróság, mégis táplálja a kedves fiú tüzét, aki odafigyel másokra, aki udvarias és kedves, és aki meghalt, valahol Európában. - Örülök, hogy tetszik. Rengeteget válogattam, mire sikerült kiválasztanom. Pillantok a virágra magam is, de nem fárasztom feleslegesen azzal, hogy mennyit bogarásztam a fajta és a színek közt, hogy ne legyen se túl egyszerű, se túl hivalkodó, esetleg félreérthető. Nagy figyelemmel hallgatom Yee meséjét, ám amikor tudtomra adja, hogy újra teremtett, a meglepetés erejétől vezérelve kerekednek el a szemeim, s nyílnak el ajkaim egymástól. Ráadásul egy falkabelit! Tupilekre... - Hát ez... én... nem is tudom, mit mondjak, gratulálok! - tárom szét a kezeimet kissé - Hogy történt? Elmondtad neki, ki vagy? Milyen? Hogy hívják? És még vagy száz kérdést tudnék hirtelen feltenni a jövevénnyel kapcsolatban. Érzem, hogy nem csak én, de a farkasom is együtt lelkesedik velem. Én sosem voltam az a fajta, aki fukarkodott volna az áldással, amit hordoz. Hallottam pletykákat Kaskaéről, és arról, mennyire kevés utódja van, én sosem törekedtem eféle tökéletességre, én vakon szavaztam bizalmat bárkinek, aki egy kicsit is más volt, mint a többi. - Úúú. - húzódik grimaszba a szám az Alfával kapcsolatos randevú felemlegetése kapcsán, megvakarom az orrom - Hát, azok alapján, amit én tudok, lehet, hogy nem fog örülni neked. Az egyik lányom, Hattie, tudod, akit említettem a felemás szemszínével... Nos, ha csak belőle indulok ki, elég szilárd az egész rendszer. Ránk uszította a Felderítőit, szegényt így is meg kellett fenyegessem, hogy ne adjon fel neki. És mit fogsz mondani neki? Elmondod, hogy ki vagy? Meglepő lehet talán, hogy még az Alapítók közt is akadhat néha habozásra késztető cselekedet olyan apróságokkal kapcsolatban, mint a helyi falka vezetője. Nem vitás, dirigálhatunk, fenyegetőzhetek (én, például), de mégis. Azzal nem rúgnánk-e fel egy olyan világ szabályait, amit voltaképpen mi hoztunk létre? Nem tudok nyilatkozni, nálam ez igazából teljességgel hangulat- és Alfafüggő volt minden esetben. - Azt tudod, hogy kinek az örököse? Kérdezem azért, mert az engem személy szerint meglepne, ha az én véremből valaha is Alfa lehetett volna, Yee sem az a típus igazából... Lehet, hogy nem ártana, ha a saját felmenője is elbeszélgetne vele egy kissé.
- Tudom - bólintok aprót a csendes a szavak mellé, kis szünet után folytatom csak szavaimat. - De neked is tudnod kell, hogy már senki sem ugyanaz, aki egykoron volt. Legalábbis a felszínen nem. Én hiszek benne, hogy benned, ha nagyon mélyen is, de ott él az a Kilaun, akivel a Bölcs Hallgatónál osztottam meg minden gondolatomat. Aki Álmodott, aki képes volt hinni és remélni - szusszanásnyi szünet, nem akartam én ennyit járatni a számat - És lehet, hogy talán túlságosan naiv vagyok de.. - vállvonás, nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam. Nem is mondok inkább semmit, csupán rá emelem tekintetem, érzem, ahogyan arcomon halovány rózsák bontanak szirmot. Tudja jól, hogy mellette állok és segíteni fogok, hiszen eddig is ezt tettem, ezután sem lesz ez másképpen. - Igen, segítene - mosolyodom el bíztatóan - Szerintem ez nagyon fontos dolog, mert ha valóban felszabadult némi hely, ahogyan te fogalmaztál, akkor biztosan nem fog olyan hamar elpattanni a cérna - legalábbis remélem. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szeretnék beszélni az öcsémmel. Nem meggyőzni, vagy megdorgálni, csupán kíváncsi vagyok az ő álláspontjára is. Bármennyire is szeretném, hogy megoldódjon ez a hatalmas, mélyre nyúló gyökerekkel rendelkező probléma, kétlem, hogy elérhetnék bármit is, ezt nekik kell megoldani. Segíteni fogok, ahogyan eddig is tettem, de ennél többet nem egyelőre nem tudok tenni. - Nem is kérnék ilyesmit - rázom meg a fejemet. És habár kétlem, hogy Sangilak valaha ártani szeretne nekem, olyan furcsa ez az egész.. Mintha valami kereszttűzbe kerültem volna, megmagyarázni pontosan nem tudom, honnan fakad az érzés és pontosan mi is az.. Ha ilyesmit kérnék, azzal ismét csak megmutatnám, hogy nekem is van önző oldalam, hogy én sem vagyok mindig olyan Önzetlen. Félek. Félek a reakciójától, attól, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy ismét teremtettem. Ráadásul egy falkabelit, mert a mi esetünket ez is csak nehezíti. Az elkerekedő szemek és az elnyíló ajkak láttán arra számítok, hogy ezúttal én kapok fejmosást, hogyan tehettem ilyet és miért nem gondoltam át jobban a dolgot, ehelyett azonban reagál és egyből kérdez. Most rajtam a meglepettség sora. - Köszönöm - zavartan tűrök egy hajtincset a fülem mögé - Annabelle a neve, még kétszáz sincsen és igen, tudja, hogy ki vagyok. Egy buszmegállóban találkoztunk először, rendkívül maga alatt volt, én pedig egész egyszerűen beszédbe elegyedtem vele. Iszonyatos nagy csalódásokon esett át, mondhatni, hogy szinte mindenki, akiben bízott, arcul csapta, és talán így is finoman fogalmazok - sóhajtok egy aprót. - Segíteni szerettem volna neki, hiszen valamilyen szinten magamra ismertem a személyében. Azt szerettem volna, ha áll mellette valaki, ha van olyan, akire számíthat, aki támogatja. - Nekem nem adatott meg az ilyesmi, amikor szükségem lett volna rá, talán emiatt is döntöttem úgy, hogy a Kölykömmé teszem. - Aztán újabb találkozóra invitáltam, még nem egészen volt biztos a gondolat, hogy átharapom, de akkor, ott, a napfelkeltét nézve elkapott az érzés. Szóval.. új lehetőségeket adtam neki, talán mondhatom úgy, hogy egy új életet - fejezem be csendesen a mesélést és azt hiszem ebben az esetben nem túlzok. Legalábbis remélem, hogy nem tűnnek annak a szavaim, mert egyáltalán nem annak szánom őket, csupán azt mondom el, amit láttam, amit tapasztaltam. Majd a szó az Alfára terelődik, az arcán megjelenő grimasz láttán azonban elmosolyodom. Fogalmam sincsen, honnan jön a késztetés, mégis jól esik, megkönnyebbülök kissé, jó tudni, hogy nem csak én gondolkodom hasonlóan ezt a témát illetően. Fontos és rendkívül meghatározó találkozó lesz, de azt hiszem ráérek majd akkor aggódni emiatt, hogyha a szemtől szemben állunk majd egymással. - Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog nekem örülni. Elvégre ki örülne, ha egy kóbor farkas harapná át a falkája egyik tagját? Egyébként engem is megkerestek, egy falkabéli elkapott a kórházban és kérdezősködött a terveimről, szándékaimról - elhúzom a szám, ahogyan arra a találkozóra visszagondolok, nem sikerült valami túl fényesen, így alapból tartok attól, hogy mit mondhatott rólam, milyen kép élhet az Alfában velem kapcsolatban. - Azt hiszem, kénytelen leszek elmondani, hogy ki is vagyok valójában. Könnyebb lesz nekem is és Annabelle-nek is, hogy Mr. de Luca hogyan fogadja majd ezt az egészet.. Nos, fogadni mernék rá, hogy nem fogom a szívébe lopni magam - kissé keserű mosoly húzódik ajkaimra, kezembe veszem a poharat, aprót kortyolok a vízből. Nem csak a saját esélyeimet rombolnám, de Annabelle-t is kellemetlen helyzetbe hoznám, ha nem mondanám el az igazat. Elvégre milyen fényt vet az a tény egy falkabélire, hogy egy kóbor farkas harapta át? Az én szememben semmiképpen sem túl biztatót. - Felajánlom neki a segítségemet, cserébe pedig annyit kérek, hogy foglalkozhassak az utódaimmal. Annabelle-nek most rendkívül nagy szüksége van rám, hiszen meg kell tanulnia kezelnie az új farkasát, a képességét. Ebből pedig nem fogok engedni - határozottság csendül a szavaimban. Nagyon bízom benne, hogy meg fogja érteni és nem ellenkezik majd, mert nem szeretném, ha ez a kérésem falakba ütközne. - Nem, fogalmam sincsen. Még nem találkoztam vele személyesen és a pletykák sem ilyesmiről szólnak. - Kilaunhoz hasonlóan engem is igencsak meglepne, ha kiderülne, hogy az én vérvonalamból való, elvégre mennyire Önzetlen egy olyan személy, ki a falka élére állt? Akár önszántából, akár nem. Bár ez személy függő, így nem ítélek előre, majd a személyes találkozó alkalmával úgyis kiderül, feltételezésekbe pedig felesleges bocsátkozni.
- Shh... Csitítom el, amikor túlságosan naivnak titulálja magát, és muszáj vagyok kissé felnevetni, hiszen ezzel csupán azt igazolja, hogy igen: a felszín alatt mindketten, mind a Tizenhárman ott vagyunk. - Látod? Nem is olyan nehéz. Mintha megint ott ülnénk és álmodoznánk a világról. Persze csupán szépítő körülménye a helyzetnek, hogy a mindkettőnkben ott lappangó, örökké szebbet és jobbat és lehetetlent remélő valamihez találhattunk vissza. Sosem voltunk nagy harcosok, fizikai értelemben talán egyikünk sem, mégis, ezer és ezer csatát vívtunk akaratunkkal a Bölcs Hallgató törzse mellett heverészve. Sasmadarak soha nem lettünk, de örök életűek igen. - Ezt megígérhetem. Persze aztán ki tudja, hogy pontosan meddig fogom bírni, vagy hogy mikor lesz még alkalom arra, hogy próbára tegyük a cérna vastagságát, de azt hiszem, hogy ma este hálásabbnak kellene lennem a Yee-vel töltött időért, mintsem sötét fellegekkel cakkozott jövőt álmodjak magamnak. Persze azért nagyon örülök annak, hogy ért és megért a családom védelme kapcsán, igazán nem szerettem volna, ha erről megpróbál lebeszélni. Ahogy annak is örülök, hogy teremtett. Miért ne tenném? Persze mondhatnánk, hogy nem volt okos lépés magányosként átharapni valakit a falkából, de hol érdeklik az Álmodót ilyen szabályok és törvények? Ha valaki méltó rá, hát meg kell tennünk, sőt, kötelességünk segítséget nyújtani és ahogy Annabelle történetét hallgatom, teljesen egyértelművé válik számomra, hogy méltó rá. Mit tehetnék, vakon bízom Yee ítélőképességében. Aprón felnevetek. - Ha Sura ezt hallaná... - suttogom, aztán persze magamra erőltetek némi komolyságot, nem mintha olyan nehéz volna, de mégis - Tényleg örülök neked. Persze azt borzasztóan sajnálom, hogy ilyen cudar körülmények szülték meg végül a szükséget, de te mégis kinek ne tudnád jobbá tenni az életét? - költői kérdés, ha esetleg válaszolni kívánna, csak a fejemmel teszek cáfoló mozdulatot, hadd dicsérjem, hadd szeressem a saját szívemen keresztül úgy, ahogy jól esik - Később szívesen megismerném. Persze, hogy milyen tisztségben, azt rád bízom. Nem ragaszkodom hozzá, hogy ennyire beavassa a magánéletébe, ha nem érzi szükségét, szívesen találkoznék vele csak úgy, "teljesen véletlenül" is, de akár egy vacsorameghívást sem utasítanék el. Nem tudom, nem ismerem és azt sem tudom, hogy egyáltalán jót tenne-e neki az ilyesmi. Vagy hogy így, a falkán belül hogy venné ki magát, ha valaki kóborokkal vacsorázna, bár ugye ezt Keelutnak is felvetettem. - Atanerkek, mi? - csóválom meg a fejem, csak a baj van velük Alignak óta - Tényleg ez a legjobb, amit tehetsz. Már az, hogy biztosítod róla, hogy nem ártó szándékkal tetted amit. Már a felvetés is ostobaság, hiszen kinek a fejében fordulna meg utódot vállalni úgy, hogy problémát okozzon vele bárkinek? - Csak azt tedd, amit a legjobbnak érzel. Bár nem félek attól, hogy ez másként lenne. Az egyetlen dolog ami aggaszt az az, hogy nem tudom, mivel okozunk kárt, ha már egyszer itt kell lennünk. - most rajtam a sor, hogy elhúzzam a számat - Bár biztos vagyok benne, hogy a Szellemek majd akkor fognak mindent ránk zúdítani, amikor már kellőképpen felkavartuk a város minden létező állóvizét. Nem egészséges, hogy ennyien itt vagyunk. Mert ha valahol egy-egy alapító felbukkan, azt még lehet kezelni, na de Tizenhárman egy ilyen aprócska városban? Őszintén csodálom, hogy még rajta van a térképen. - Közben rendeljünk valamit, mielőtt bezárna a konyha. Ma én fizetek! Mondjuk az nem elhanyagolható tényező, hogy Yee pénzéből, de legalább értelmes dolgokra költöm ahelyett, hogy elherdálnám, nem igaz?
- Igen - suttogom halkan, ahogyan lelki szemeim előtt megjelennek a képek, ahogyan ott ülünk a hatalmas fa alatt, hol csupán csendben heverészve a másik mellett, vagy a rengeteg dolog, amit megbeszéltünk, a rengeteg titok, amit feltártunk a másiknak. Úgy szeretnék csak egy kicsit visszarepülni oda, kicsit ismét ott élni, a gondtalan, boldog világban, mert persze akkor sem volt minden felhőtlen, de nyolcszáz évvel a hátunk mögött visszatekintve arra az időre.. De, nagyon is gondtalannak tűnik. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy örül nekem, hiába nem volt túl okos lépés, amit tettem. Persze ez is csak nézőpont kérdése, hiszen ha a saját szememmel nézem, nagyon is az volt, hogy új reményeket adtam Annabelle-nek, ha viszont bármelyik falkatag helyébe képzelem magam.. nos, valóban nem vet erre az egészre túl jó fényt, hogy magányosként haraptam át egy falkabélit. Mégis merem azt mondani, hogy vállalom a következményeket, mert segítenem kellett, mert segíteni akartam. Ilyen körülmények között pedig nálam, mondhatni, semmi sem számít. A megjegyzését hallva természetesen egyből ellenkeznék, nem szeretem, ha engem dicsérnek, pláne ekkora volumenű dologgal. Azonban látva a mozdulatot, inkább csendben maradok, enyhén oldalra biccentett fejjel mosolyodom el, jóleső érzés árad szét bennem, halovány pír jelenik meg arcomon. Nem csak, hogy nem szeretem, ha dicsérnek, de nem is vagyok hozzászokva. Nem igénylek ehhez hasonlót, mégis, ilyen alkalmakkor kell ráébredjek, hogy bizony nagyon is jól tud esni az embernek egy kedves szó. Köszönöm, Kilaun. - Én nem tudom, mi lenne a helyes dolog. Nem szeretnék neki hazudni, de fogalmam sincsen, elmondhatjuk-e, ki is vagy igazándiból. Szívem szerint elmondanám, de fogalmam sincsen.. Fárasztó ez a titkolózás, nem is tudom, mióta csináljuk már ezt.. - sóhajtok kissé elkeseredetten. Elfáradtam. Nagyon is elfáradtam. Az a rengeteg csalódás, az a rengeteg fájdalom és bánat, a titkolózás, a hazugságok, annyi, de annyi minden történt velünk életünk során, hogy felsorolni is képtelen volnék. Ugyanakkor ott vannak a szép és jó dolgok, a boldog arcok, a hálás utódok, akiknek láttán ébredünk rá, hogy igenis érdemes volt élnünk, hogy talán nem is csináltuk olyan rosszul.. Ismét csak elmosolyodom a fejcsóválását látva, mindannyiunknak volt már dolga Atanerkekkel, nem is eggyel és én a magam részéről azt mondom, minden egyes találkozó kihívás volt. Ez a mostani sem lesz kivétel. Apró bólogatásokkal fejezem ki egyetértésem, valóban ez a legtöbb és a legjobb, amit tehetek. Hogy biztosítom felőle, nem akarok ártani. Hogy is akarhatnék? Vagy bármelyikünk? Hiszen évszázadok óta azért járjuk a világot, hogy az utódainkat szemmel tartsuk, egyengessük az útjaikat. - Ne is mondd - hajtom le egy pillanatra a fejemet - Félek - ismerem be halkan, felpillantva a hímre - Félek attól, hogy mit tartogat számunkra ez a találkozó. Félek attól, hogy mi lesz Annabelle-lel. És nem utolsó sorban félek attól, mit tartogatnak nekünk a Szellemek - továbbra is halkan beszélek, kétely üli meg minden egyes szavamat. Ha egy kívülálló hallaná minden szavam, ki tudja, ki is vagyok valójában, valószínűleg nagyon jót nevetne, hogy egy alapító farkas ennyi mindentől retteg. Azt viszont tudom, hogy Kilaun sosem tenne ilyesmit. Egy pillanatra ismét ott találom magam a Bölcs Hallgató alatt.. Mély levegőt veszek és apró mosolyra húzom a számat. Igen, rendeljünk. Kezembe veszem az étlapot, ha találok, ha nem, akkor megvárom a pincért, hogy párszor átfutva a kínálatot végül a garnélás paradicsomos tészta mellett döntsek. - Mesélj te is valamit, kérlek. Mik a terveid? - Ideje talán, hogy kicsit békésebb és kellemesebb vizekre evezzünk. Nem kívánok visszatérni egyik témához sem, hacsak nem szükséges, éppen ezért kíváncsi vagyok, van-e már bármiféle terve a jövőt illetően. Esetleg valami munka, bármi, akármi. Mindenre kíváncsi vagyok.
Az elmúlt időszakban végre volt mit csinálnom. Nem azt mondom, hogy szadista kutya vagyok – hát persze, hogy nem, mert farkas – de azért jól tud esni a lelkemnek, hogyha egy kicsit megzrikálhatok másokat. És most a pincében volt rá alkalom bőséggel. Repetáztam. Nehogy már a bátyámnak szabadjon, nekem meg ne! Mindennap lementem, amíg a omega a föld alatti helyiség vendégszeretetét élvezte, s bár volt, hogy csak néztem őt totálisan leeresztett pajzsom mögül tolva rá az energiáimat, azért legtöbbször tettleg is felléptem ellene. Nem mindig fizikai fájdalmat okozva, egyes napokon a lelki tyúkszemét keresgetve. Jó vagyok benne, túlságosan jó. Legalábbis mindig ezt kapom. Nem tudom, hogy miért alakult ki nálam ez a lélekbúvár adottság, de az biztos, hogy szentségtelenül vagyok képes a lehető legmocskosabbul kihasználni. A képességem is hozzátesz, de nem amiatt van, emberként is megtaláltam a gyenge pontját szinte bárkinek, Ettore szeme fénye voltam emiatt. Is. És Amalia néni ettől borzadt el annyira, ezért féltett saját magamtól. Szegény, ha tudta volna, hogy mivé leszek, s hogy milyen hasznos volt a túlélésem szempontjából ez az egész! Akkor is tiltakozott volna, azt hiszem. Barna-napom van ma, ami megmutatkozik az öltözködésemben és az önkifejezésemben is. A barna ma nálam az ösztönösséget jelképezi, azt, hogy olyan vagyok, mint a föld: makacs és jaj mindenkinek, ha remegni kezdek belül! Nem, nem vagyok mérges, ez nem erről szól. De ruháimat megint aszerint válogattam össze, hogy mit szeretnék üzenni szó nélkül a világnak. Az asztalnál ülve egy újságot olvasgatok, legalábbis ez a látszat. Pajzsom fent van, nem akarok meglepetéseket, mint ahogyan én viszont szívesen meglepnék bárkit. Ha nem következik be valami változás, akkor hamar el fogom unni vörös buksimat, márpedig szörnyű vagyok, hogyha unatkozom. Mások szerint. A saját véleményem viszont az, hogy a szörnyű inkább szórakoztató.
A hozzászólást Leah Amalia Malpelo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 29, 2014 12:46 am-kor.
Megint lemerült a kocsi aksija, így elővakartam a bringámat. Nincs kedvem két lábon elcsoszogni az egyetemig, meg vissza. Sosem gondoltam volna, hogy unalmas anyagot ennyire kedvelni fog a hallgatóság, én meg megint jót szórakoztam az egyetemi rendszerrel, hogy beírjam a jegyeket. Mert egyedül nem ment. Ennek örömére a könyvesboltban töltöttem el egy időt az előadások után, megjutalmazva magam regényekkel. Harry Pottert is levettem a polcról, még két kötetet nem olvastam el, addig meg nem akarom megnézni a filmet. Egy kávéra azért be akarok ugrani, meg egy isteni péksütiért. Nyalánk lettem és édesszájú. Fagyott havon csúszok a bicikli parkolóig amit nem takarítottak le, így csak rádobom a hókupac tetejére. Aki elviszi, hajrá, de előbb érem utól, az fix. Combközépig érő bőrkabát, sál, kesztyű, amit utálok és pulóver alatt garbó. Majd megsülök, de amúgy meg kinéznének, főleg, biciklivel. Ahogy belépek, szedem is le a kesztyűmet és ahogy körbenézek, tudom, hogy nem vagyok egyedül benn a fajtámból. Nem zavartatom magam, haladok a pult felé. A papírszatyorba tett könyvet is hozom. Pechemre. Ahogy az egyik szerencsétlen fordul, pont beleönti a szatyorba. Nem fogok itt hirtelenkedni, mert az elég feltűnő lenne, még a 300-350 év farkas léttel is, amit mutatok magamból. Előbb bosszús képet vágok, majd megingatom a fejem. Közben persze önkéntelenül hátralépek és érzem, hogy valakinek nekimentem, aki ül. - Nagyszerű. Láncreakció. Ezért kérek egy kávét. Elég lesz az. A férfi elkezd habogni valamit, kihallom, hogy spanyol, de nem onnan, amit ismerek. Spanyolra váltok, mire a férfi megörül. Egy kávét fizettetek vele, nem több. Pedig most mehetek vissza újból megvenni a könyveket. Nem az enyém ez a nap….
Felkapom a fejem az ajtó fölé akasztott csengők csilingelésére. Szeretem a hangjukat, olyanok, mint a lelkek. Irányíthatók, akkor zengnek, hogyha megkondítják őket, külső hatásnak engedelmeskednek, de mégis saját zenéjük van és hangjuk ereje tovább él, mint az őket lökdöső erőhatás. Szóra nyitnám ajkaimat, hogy kéretlen megjegyzést tegyek a lenge öltözetre, amikor képen töröl az igazság, s ettől néma mosollyá változnak az el nem mondott hanghalmazok. Tekintetem lusta macskaként tapicskol végig az érkezőn, minden mozdulatát magamba iszom, keblem mögé zárom, felfogom, megjegyzem, s mindezt nem másból eredendőn, csakis abból, hogy fajtabéli s nem falkabéli, ami akkor is felkelti bennem a sosem volt felderítőt, hogyha éppen nincs kötelességteljesítő napom. Pimasz-ízű a nevetés, amit hallatok, majd ez is belehal egy dühös morgásba az orrom alatt. Emberi morgás, a dögöm nem lázad ilyen humanoid balesetek miatt, untatják, ami azt illeti, füle botját sem mozgatja rájuk, legalábbis ez a dolgok látszata. Valójában viszont figyel, a másik farkasát kívánja érezni, eggyé olvasztani a lelkét vele, hogy egy hullámhosszon rezegve megismerhesse. Mindig ezt csinálja, ezért is vagyunk olyan jóban. Mert nem sikerorientált, hanem cselekvésfüggő. Próbálkozásmániás. És kifinomult módon érdeklődéssel teli. - És ha nem tévedek, akkor elnézést is. Mosolygok rá. A „kérek” részre válaszolok így, tovább fűzve azt, hogy mit kér. Nem érezhet felőlem rosszindulatot, még csak gonosz odacsapást sem, egyszerű játék az egész, karakán odacsapás valamire, aminek nem sok köze van az átlagos kapcsolatfelvételhez. - Esetleg leülne? Az üres széket egy kicsit jobbra keresse. Tolom ki lábammal az említett bútordarabot kicsit se célzatmentesen. Unatkoztam, már nincsen így. Hogy fogtam-e egy madarat vagy a madár fogott engem az pedig teljesen másodlagos, a lényegtelenség leplébe csavarodva fúl meg saját semmilyenségében. Fürkésző pillantásomat továbbra is a férfin – és nőstényem a hímen – nyugtatom.
A hozzászólást Leah Amalia Malpelo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 29, 2014 12:47 am-kor.
Farkasom felfigyel az ütközésnél. Jobb résen lenni, sosem tudhatom, mennyire izgága farkassal akad össze az utam és nem mindenki vérmérséklete olyan, mint az enyém. - Elnézést? – a helyzet persze megvan, a mosolyom pedig arra utal, hogy értem, és egy kis kedvességért, ami itt szükséges, elvégre emberek között vagyunk, nem fogok a szomszéd erdőbe menni. – Sajnálom, nem szándékosan tettem. A spanyol szavakra spanyolul válaszolok, mire megkönnyebbült választ kapok. Egy csésze kávé, nem több. A szatyrot a könyvekkel együtt a közeli kukába dobom. Nem a borítóra öntötte és becsomagolva sem volt, így teljesen lefolyt a kávé a könyvbekben, ki sem kell nyitnom. - Esetleg? Azt sosem. A biztosra megyek. – lehuppanok a székre, miután kihúztam. Beletúrok a hajamba, sosem kötöm össze, az egy régebbi korban volt. – Ó, a kávém. Felállok és a pulthoz indulok. - Ha már úgyis arra megyek, hozhatok valamit? Érzem az örvényeket, farkasom továbbra is kíváncsian figyel, de amíg nem érzi, hogy valóban nyitna felé a másik, addig csak lelkes figyelőállásban van. A vérvonalam a sajátom, és 300-350 évesen már némi tapasztalat és nyugalom is rejtőzik bennünk. Magabizonyosság, akinek a háta a mögött már a nagy küzdelmi harcok egy része ott van. Egy köszönő kézmozdulattal intek a férfi felé, majd visszatérve az asztalhoz, végre megszabadulok a kabáttól és kardigán, idegesítő sáltól is, a háttámlára teszem. Vörös haj. Meleg mosoly költözik az arcomra. Nekem már mindig csak ő fog az eszemben jutni erről. Erős fekete, kevés cukorral. - Nem estél nekem, tehát … - nem a fülénél fogom a csészét, magát a csészést fogom meg, eltűnik a kezemben az edény füle. Tőle várom a folytatást. Még akkor is, ha tudom, hogy nem esne nekem ilyen helyen. Öreg hiba lenne. - Még nem találkoztunk. Nem olyan régóta vagyok itt, idevalósi vagy?
Nem vágom rá azonnal, hogy „azt”, kivárok, időt hagyok neki arra, hogy lekoppanjanak nála szavaim, hogy lecsapódjon benne a jelentésük és azt kezdjen velük, amit akar. Akkor lenne a legfinomabb és legjobban bensőmet simogató, hogyha az ő akarata egybeesne az enyémmel, de most nem mentem ki senkivel a hóra, hogy dominanciámat kelljen fitogtatnom, így akkor sem történik tragédia, hogyha nem sikerül átküldenem akaratos mélységű, kedvességbe burkolt, csintalansággal átmasnizott kívánalmamat. - Nincsen semmi baj! Küldök egy kiengesztelt pillantást a férfi felé, hogy aztán hagyjam leülni nyugton és békében. Teljesen mindegy, hogy az ő akarta érvényesült-e ebben a letelepedésben, vagy az enyém, amíg én jól vagyok lakva, addig felőlem ő is elégedett lehet, nem morranok hát semmit arra, amit mond, ajkaimon még mindig a kedélyes mosoly ül, úgy tűnik, hogy kényelmes tanyát talált magának ott. Elgondolkodva billentem oldalra a fejemet, s miközben az adandó válaszon tanakodom magamban, tekintetemmel villámként cikázok végig a férfin, megkeresve benne a hímet, farkasom szemén át pásztázva azt is, mindent kiszagolva róla, amit csak tudni érdemes. - Egy citromos teát, köszönöm! Szólok végül, s eresztem el, hadd menjen dolgára. A tea árával pontosan tisztában vagyok, így mire visszaér, addigra a kiszámolt összeg az asztalon hever éppen ahhoz a helyhez közel, ahová leült az imént. Nem várom el, hogy meghívjon, de ha meg akarja tenni, majd jelzi. Akkor sem fogok viszont megsértődni, hogyha elteszi a pénzt, hiszen éppen azért tettem oda neki, hogy lehetőséget nyújtsak arra, hogy ne költsön rám anyagiakat, csak a kilométereket tegye miattam lábaiba, hogy úgy mondjam. - ..tehát nem vagyok sárkány és a tüzet sem okádom, csak a hajamat csókolta meg. Fejezem be a mondatát. Nem tudom – és nem is érdekel – hogy erre várt-e, vagy sem, de ezt kapja, az már bizonyos. Való igaz, hogy nem vagyok egy meggondolatlanul a másiknak feszülő fajta, hogyha én erőmet fitogtatom, annak mindig oka van. Más kérdés, hogy ezeket az okokat legtöbbször csak én találom logikusnak, az elszenvedő felek kis mértékben sem. - Egy ideje itt élek, igen. Válaszomban benne van az igazság és a kíváncsiság is. Tudom mi az a három kérdés, amit majd fel kell tennem neki. Hogyha ilyen nyíltan bevallotta azt, amit amúgy is tudok – magányosságára fényt derített az első mondatai egyikével az imént – akkor nem lesz gondom vele, legalábbis ezt gondolom. Tévedhetek, igen. Nem, mintha szoktam volna, ahhoz túl jó stratéga és túl logikus személyiség vagyok. Hidegen szeszélyes, ahogy jellemeztek mindig is az elmúlt évek alatt, s nem, nem csak itt. - Honnan érkeztél? Váltok átmenet nélküli tegezésbe közben, továbbra is életképes mosollyal ajakbalzsammal enyhén fényesre ápolt ajkaimon.
A hozzászólást Leah Amalia Malpelo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 29, 2014 12:47 am-kor.
Nem egy ugrálós, nekifeszülős jellem, ez örömmel tölt el. Nincs kedvem kakaskodni és bevallom, egyre kevesebb türelmem van kisasszézni az ilyen jelleműek hülyeségei elől. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem igaz. Már nem foglalkoztat. Nekik is meg kell tapasztalni a saját orra bukásaikat. Még előttem is ott van jó pár. Egyik énem sem foglalkozik vagy reagál arra, ahogy körbeszimatol Leah farkasa. Joga van hozzá. - Rendben. Amikor visszatérek és leteszem a kért innivalót és ízesítőt, meglátom a pénzt, de csak akkor csúsztatom vissza Leah oldalára, ha leültem. Szavak kísérete nélkül. - Szép hasonlat. – biccentek elismerően. A válaszára tudomásul vételként elmosolyodok, de nem folytatom szavakban. Kérdeztem, s választ kaptam, ennyi elég. Nem vagyok nyomozóiroda és ha szükségem lenne bármire, ott a képességem. - Bastian. – emelem fel a csészét bemutatkozásként és belehörpintek. - Munkából. – leteszem a csészét, s csak utána folytatom. – Amúgy pedig Toulouse-ból. És te? – komolyan érdekel. – És amúgy mióta vagy itt?
Nem itt és nem most vagyok az, s mulattatna, hogyha hallanám a gondolatait. Igazság szerint teljesen más az, hogyha farkasként gondolkodom és jelenek meg vagy az, amikor embert játszom annak teljes pompájában. Mondjuk hasonlítanak egymáshoz, bajos is lenne, hogyha nem tennék, lévén nem csak a bennem élő farkasnak kell megállnia a helyét a szerepében, hanem az embernek is, s mindegy melyik tudatom van elöl, egy érdeknek kell vezérelnie. De hadd ne akkor, amikor teázni kívánok egy amúgy egészen békés napon. Egy mindent értek hümmentéssel veszem elő a pénztárcámat és teszem vissza bele az előszedett pénzmennyiséget, majd rakom el újra a táskámba a tárcát. - Ez esetben köszönöm! Jegyzek ennyit, s míg én teaízesítésbe vonulok, addig a farkasom érdeklődését látszólag elvesztve teszi le magát bennem és helyezkedik kényelembe. Szerencséjére onnan is meg tud állapítani ezt-ezt, s bár a pontossága nem tökéletes, de az halványan kapargatja a koponyája belsejét, hogy itt valami srévség van a korhelyzettel. A farkas idősebb, mint amilyennek mutatja magát. Egyelőre csak egy váljék egészségére-t csal elő belőlem ez a tudás, de sose lehet tudni, hogy mire lesz ez jó, még akkor is, ha nem nevezhető tudásnak a gondolat, csak halvány sejtésnek talán. - Leah Amalia. Mutatkozom be mindkét nevemen. Mivel engem nem szoktak becézni, így az számít becézőnek, hogyha valaki csak Leahnak hív. Így teljes a nevem, a két használt keresztnévvel együtt, egyik sem hosszú és különben is így szeretem. Persze kevesen értik meg ennek finomságait, de annyi baj legyen. - És mit dolgozol? Ez egy érdekes kérdés, de nem annyira a másik munkája miatt szórakoztat előre, hanem az esetleges visszakérdezésre adandó válaszom okán. Mindig nagyon furcsálkodva néznek rám, hogyha esetleg elárulom a saját foglalkozásomat. - Vagy egy élettel ezelőtt Taorminából, de egyébként legutoljára Chicagoban éltem ezelőtt. Válaszolok. Nem titkolom, hogy melyik Falkával érkeztem. Hogyha tisztában van az itteni helyzetekkel, akkor meg fogja érteni. - Három éve, de még mindig nem tudtam megszokni ezt a cudar hideget. Hogyhogy csak így egyedül kóborolsz? Értheti, ahogyan akarja. Nyilvánvalóan a „kóbor” kifejezés a magányos farkasra utal, de nem vagyok egy szájbarágós jellem és különben is emberek között vagyunk. Míg várom a válaszait, finom fújdogálással hűtöm a teám. Nem szeretem, ha leégeti a nyelvemet, így egyelőre még nem kortyolok.
A hozzászólást Leah Amalia Malpelo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 29, 2014 12:48 am-kor.
- Kérem. Kedves egészségére. – biccentek felé. Egy tompa csengés sajdul meg a tarkómban, jelezve, hogy valamit észrevett a másik, amit nem szerettem volna. Egyrészt ez van, másrészt meg kíváncsi vagyok, mit is vett észre pontosan. A farkasommal már egy vagyunk, így lényegében bennem már nem két tudat létezik, ő és én egyek vagyunk. Mindezt azonba a pajzs mögé rejtem. A nevére biccentek egyet. - Ritka név tulajdonosa. Dolgozni. Utólag visszagondolva, a föld megművelése, amennyire elmélyített dolgokban, annyira el is távolított magától a világtól. Éppen ezért kezdtem foglalkozni... - Pszichiáter, pszichológus. – nem javítok, felsorolok, jelezve, hogy mindkettővel foglalkozom. – Te pedig… meglepővel? - érdeklődöm vissza. Végigpörgetem a nevet, de nem rémlik. - Taormina. Nem…. – rázom a fejem és vágok képet. – ismerős. Merre van? Chicago? Kemény hely. Nehéz volt itt új életet kezdeni? – tudok a helyzet ilyen állásáról és kíváncsi vagyok a másik szemszögre is. Én már csak ilyen vagyok. A hidegre felnevetek. Muszáj. - Nem csodálom. Toulouse után nekem is fagyos hely. – kétértelmű szavak? Még szép. De egyben együttérzést is mutató. - Hogy? – nézek rá kérdőn, aztán megértem a kérdést. – Szeretem a világot járni. – vonok vállat és egyben adom tudtára, hogy a nem éppen hízelgő jellemzőkkel bíró csoportok melyikébe is tartozom. – Ezek szerint… te nem vagy egy egyedül kóborló típus? – a kávé felét felhajtom. Nem szeretem forrónál hidegebben.
- Kedves, hogy ezt mondod, köszönöm! Mosolyogok rá a nevem dicséretére. Mindenki szereti, ha dicsérik, ezzel én sem vagyok másként, még akkor sem, hogyha amúgy nem vagyok az az ember, aki dicsérni szokott másokat. Ha nekem kijön az elismerés a számon, akkor valami nagyon nagy dolognak kellett történni. Ettől még megdobban a szívem, ha valaki kedves velem, de túlzásba nem viszem ennek kimutatását sem, ami azt illeti. - Hű, nem túl népszerű szakma. Jegyzem meg. Az a tapasztalatom, hogy az agyturkászokat nem nagyon szeretik manapság, bár meg kell hagyni, régen sem voltak éppen népszerűek. Szerintem. Nekem mondjuk mindegy, amíg nem kell hozzájuk terápiára járnom – a büdös életben eszembe nem jutna! – addig kedélyesen elcsevegek akármelyikkel. Röpke nevetésem jelzi, hogy igen, nagyon jól beletalált a dologba. Enyhén oldalra billentem a fejemet, úgy méregetem Bastiant, mintha ki akarnám olvasni belőle lelkének minden titkát, s a tényt, hogy vajon honnan jött rá erre. Amennyiben nem rejtegeti, úgy a vérvonalát is megneszelhetem így, hiába mutatja annyinak magát, amennyinek, a vérvonal olyasmi, amit ha nem tol a béka feneke alá a pajzson belül, akkor kicsapja az olyan személy szemét, mint amilyen én vagyok. Eleget tökéletesítettem a képességemet ahhoz, hogy ez menjen, de tökéletes na az messze nem vagyok. - Illik hozzád a foglalkozásod. Jegyzek ennyit, hogyha a vérvonalat megneszeltem, akkor teljes átéléssel, ha pedig nem, akkor csak olyan üres frázisként, amit oda tesz a másik fél, ahová csak akar. - Meglepővel, bizony! Mit gondolsz, hogy mivel? Kérdezek vissza ahelyett, hogy rögvest elárulnám, hogy mészáros vagyok, hentes. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit néz ki belőlem. Ez a játék mindig nagyon szórakoztató. - Szicíliában van. Nem egy túl nagy lélekszámú város, de nagyon szeretik a turisták. Válaszolok. Annak ellenére, hogy elég rég eljöttem már onnan, kedvtelve követem a város sorsát, néha eljátszom a gondolattal, hogy visszalátogassak oda, de végül elvetem. Nem ér annyit az egész és különben is, nekem itt van dolgom az Alfa mellett, szóval nem, nem megyek innen sehová, ahová Castor nem akar. - Chicago pont nekem való. Kacsintok a férfire, telve azzal a bizton kiolvasható igazsággal, hogy én magam is kemény vagyok. Nem is kicsit. Hidegfejű, okosan kemény, szeszélyes valaki. Lennének előnyei annak is, ha meggondolatlan lennék, de nem vagyok és nem is akarok azzá válni. Tisztában vagyok vele, hogy azonnal elveszteném a pozícióm. - Egyébként nem, nem volt nehéz. Szeretem, hogyha zajlik az élet, így ebből adódóan nagyon hamar megtanultam, hogy hogy élvezzem ki az adott helyszíneket, új életeket. Problémák mindenhol adódnak, de nem ríni kell miattuk, hanem megoldani. Túlzás lenne kijelenteni, hogy nem voltak itt érdekes dolgok, teszem fel a falkaegyesítés és ilyesmik, de ettől még nem, tényleg nem volt nehéz. Én legalábbis nem így éltem meg azt, ami itt történt Fairbanksben velünk. Egyszerűnek se mondanám. Egész más rá a szókészletem. - Már nem. Chicago előtt az voltam igen hosszú ideig, de mindent meg lehet unni. Neked még sose jutott eszedbe, hogy csatlakozz egy csoporthoz? Mondjuk itt. Célzok finoman arra, hogy akar-e a falkához csatlakozni, vagy sem. Közben kiemelem a kanalat a teából, számba véve lenyalom róla a teacseppeket, majd a kiskanalat a tányérka szélére helyezem. Ajkaimhoz emelem a csészét és kortyolok. Már kellemesre hűlt, így az igazi, így kedvelem a teázgatást. A csészeperem fölül pedig érdeklődéssel és kedvtelve játszadozom pillantásommal Bastienen.
Egészséges önbizalom, nem jön zavarba a dicsérettől. Baj is lenne, ha igen. Vagyis nem, mert nem mindenki olyan, hogy. - Nem hát. Tartanak attól, hogy a fejükbe lát a magamfajta. – ezzel nem csak a foglalkozásomra is utalva, ahogy „bizalmasan” megsúgom, kissé előre dőlve. A nevetésre szélesen elmosolyodom, körbefogom a kezemmel a kávés csészét. A vérvonalamat sosem tagadtam se le, se el, csupán a koromat mutatom legfeljebb 350 évesnek, de többnek nem. - Volt időm tökéletesíteni és lesz is még. Köszönöm. Hogy mit gondolok? Nem van kedvem játszani kitalálósdit, főleg, mert … kitalálom. - Mondjuuuk… olyannal, amiben eszközök vannak? Amivel darabolni lehet? Nem mondom ki teljesen, de mivel ez villant be, még azért rákérdezek, hogy tovább tudjunk menni a történetben. - Még mindig szeretettel beszélsz róla. Szeretnél visszamenni oda? – felkönyökölök az asztalra, valóban kíváncsi vagyok, mennyire fontos neki az a város, jelent-e még számára valamit a hely, ahol született. - És… oda sem vágyol vissza? – csodálkozom el. Ha falkatag, nem lehet ez sem könnyű. Ugyanakkor érzem a bizonyosságot önmagában. Érdeklődéssel hallgatom, ahogy beszámol arról, miként is él itt. Talán belefásultam, régen voltam emberek között, de nagyon is érdeklődéssel hallgatom, tanulni akarok belőle. A megoldani szóra féloldalasan elmosolyodom egy pillanatra. - Ez teljesen úgy hangzott, mintha egy magamfajta mondaná. És hogyan élvezed ki? A falkaegyesítés. Számomra tulajdonképpen nem jelent semmit, hiszen…. régen volt és még mostanában is megfizetünk érte. - Nem igazán fordult meg a fejemben sosem. – pajkos csillanás jelenik meg a szemembe. – Ha nemet mondok keresztben lenyelsz? Értettem a burkolt kérdést, és bár egyértelműen nemet mondtam, vannak más lehetőségek is, hogy itt maradhassak. A látszatot szeretném fenntartani, ahogy csak lehet.
Magamfajta. Milyen szép kifejezés is ez arra, amik vagyunk. Sejtelmes és idegesítő, hogyha jobban belegondolok. Mint valami szitokszó, pedig a teremés egyik csodája vagyunk. Mindegy, értem én, hogy miért mondja és jogos is, így a szemem se rezzen rá. - S igazuk is van. – kacsintok rá. Ha nem nézzük a vérvonalat, akkor is. A hazugságnak szaga van, ahogyan a többi érzelem is energiarezegtető. Pláne, ha embereket is kezel. Velük aztán igazán könnyű dolga lehet. Idősebb, mint 350, ez majdnem biztos. Egy fiatalabb nem tudná magát ennyinek mutatni, az igazság meg picit piszkálja az orromat, csavarja. Pontosabban az igazság hiánya. De nem tudok – és nem is akarok – áttörni a falán. Csevegünk, nem fitogtatunk semmit, aminek farkassághoz lenne köze. Hm, jah! Én meg dombon ülő juhászkutya vagyok. - Miért kérdezted akkor, ha úgyis tudod? – mosolygok rá. Van ebben a mosolyban egy kis sunyiság, valami olyasmi, mint amikor valaki rajtakapja a másikat valamin, amit az nem mond el. Nem tudom, hogy tudja-e. Blöffölök, de nem hazudok, így nem szagolhatja úgy. Ki igen, de nem úgy. - Egyébként hentes vagyok. Mészáros. Szóval igen, darabolok előszeretettel. – jegyzem büszkén. Szeretem azt, amit csinálok. Ettore bácsi büszkeségében fürdök még ennyi év elteltével is, s ez kielégít, tökéletesen. Kit mi, ugyebár. - Néha szeretnék, de aztán leteszek róla. Jó nekem ott, ahol vagyok. Mindenhol meg tudom teremteni a magam szórakozását, s a kötelesség is ideköt. A hűség. – magyarázom meg elég egyértelműen, hogy sem Taorminába, sem Chicagoba nem mennék vissza, hacsak nem az Alfám azt akarná tőlem. - És te? Visszavágysz Toulouseba? – kérdezek vissza, mert ha már itt tartunk, ez engem is érdekel. Nem vagyok ugyan lélekbúvár, de sok mindent tudok az emberi – farkasi – természetből és olvasok a jelekből rendesen. - Nem. – vonom meg a vállamat. - Az másnak a feladata lesz. Én csak elmesélem erre-arra, hogy milyen jót beszélgettem veled. – biggyesztek a végére egy kacsintást. A pillantásomban, mellyel megcsókolom vonásait egyértelműen ott van a felhívás keringőre. Vajon így, hogy tudja: mindent elárulok róla az Alfámnak, feláll és távozik, vagy lesz olyan botor, hogy hazudni akar nekem? Fiatalabb vagyok, de nem ostoba, erre azért rájöhetett. Kinőttem már a kölyökkori tojáshéjamat kamatostul, ami azt illeti. - S ha nem vagyok indiszkrét, mi taszít a csoportban létezésben? Miért jó magányos farkasként élni? – kérdezem. Nem halkítok a hangomon, ez a kifejezés az emberek közt is használatos, épp csak náluk nem ennyire.. konkrét, hogy úgy mondjam.
Egy finom biccentéssel válaszolok, hogy mennyire is van igazuk. Hát ha még tudnák… nem fogják. Érzem benne a hitetlenséget, de nem kérdez rá, én meg nem finomítok. Nem eget rengető tény, hogy piszkálódjak. - Tudni és sejteni, két külön dolog. – tekintek rá, miközben a spanyol ajkú férfi végül távozik, egy kedves biccentés a részére megy, mert két könyv nem a világ. Főleg, hogy nem tehet róla. Érzem Leah blöffölését és belemegyek a játékba. Ha mutatok fel gyenge pontot, sebezhetőnek mutatom fel magam, így …. őszintén? Nem foglalkoztat ez. Így válaszoltam, mert így hozta a helyzet. - Mészáros és hentes is? Ejha! És mit élvezel benne? - kérdezek bele, éppen a lényegbe, bár pont nem azért, hogy lenézném a foglalkozását. Triviálisnak nem tartom, én meg földet túrtam, elég sokáig és tökéletesen kielégített. Csendben maradok egy ideig a válaszára, majd féloldalasan közelebb húzódok és az egyik kezemmel gesztikulálva, utánozva megfelelő időben a madárcsőr mozgását, válaszolok. - Tudod, ebből csak annyit lehetett kiérteni, hogy bla-bla-bla-bla. Miért szeretnél? És miért nem mész el mégsem? – dőlök vissza a szék támlájához. Kényes téma is lehet én viszont kedvem lelem a beszélgetésben. - Nem. – felelek egyszerűen. – Talán majd, egyszer. Ha fel tudom dolgozni, hogy a halálomat tulajdon gyermekemnek, Arrycknak köszönhettem. - És te mit tartasz fontosnak egy csoportban? Miért tartod szükségletnek a csoportban létezést? A válasza után én is megadom a magam válaszát. - Nem kell megküzdenem senki tiszteletéért, nem kell követnem és teljesítenem senki szavát, csak én vagyok magam felett, senki más. – és ez igaz. Az az emlék, ahogy Alignak bánt a gyermekeimmel és nekem végig kellett, nézzem, és despotaként ült felettünk…. - Mindenkinek más jön be, hogyan jobb neki. – rántok vállat. – Nekem ez. Kíváncsi vagyok, miként fogja tovább csavarni a beszéd folyamát. - Neked mi a feladatod? – erre viszont én vagyok kíváncsi, már ha válaszol.
- Csak nem láttad az Oscar című filmklasszikust? – nevetem el magam. Tudni és sejteni. Kihagyhatatlan a benne foglalt poén. - Hát persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem. – utánzom a filmes hanglejtést, majd egy vállvonással lököm el magamtól az egészet, lezártnak tekintve sziporkázásomat. Nem vagyok ostoba, értem, hogy mire mondja, de nem ér annyit az egész, hogy ezt ragozzuk. Kimondva akarja hallani? Megkapja. Azért, mert én azt akarom, s nem azért, mert ő. - Családi hagyomány. A múltat élvezem benne és mindazt, ami összefonja a jelennel és a jövővel. No meg.. különcség. – kacsintok rá az utolsó szónál. Ez is benne van és eszemben sincs tagadni. Hogyha elhíresült lenne a nők körében a hentesség, akkor talán nem is váltam volna soha ezzé, mert Ettore bácsinak nem állt volna érdekében erre az útra férfiasítani. Viszont azt kell mondjam, hogy tökéletesen igaza volt, mert még ennyi év távlatában is az lehetek, aminek nevelt. Pedig nem ma volt már, hogy ott ültem a konyhakövön, meddő vitájukat hallgatva és büszkén sorolva a kivéreztetés folyamatát. A farkas felmorranna bennem, de egy vödör jéggel nyakon öntöm gondolatban. Repülést imitálok kezeimmel, mintha madár volnék, s némi „csip csip”-ezést is adok elő mellé, hogy aztán elhaljon a csipogás egy a torkom előtt végzett, kifeszített tenyérelhúzásra. Félredöntött fejjel teszek úgy, mint egy nyelvöltött, csukott szemű halott. Pár pillanat az egész, de elég érzékletes. A szemtelen csőrű madárnak döglés a jussa, csak így kimondva kevésbé lett volna érzékletes és irodalmi, azt hiszem. - Azért nem, mert itt van feladatom, amit szeretek végezni. – zárom le. Mondhattam volna azt is, hogy semmi köze hozzá és menten kitekerem a nyakát, hogyha ezt forszírozza, de nem jött a nyelvemre. Arról, hogy neki alacsony a blablaérzéke, nem én tehetek. - És miért nem? – akasztom a hóhért félreérthetetlenül odaültetve tekintetembe a „rendes választ akarok”-ot. No jól van, legyünk udvariasak. Finomítok pengeként vágó pilláim mögött remegő pillantásomon, „szeretnék”-et ültetek beléjük. - Erre nincsen jó válaszom. Mindenkinek más a szükséges és más a fontos. Amíg egyedül éltem, addig nem igényeltem. Azóta pedig kaptam annyi élményt, hogy már nem akanék másképpen élni. Nyilván tudnék, de nem akarok. Röviden és tömören én a felelősséget szeretem a csoportban. Az utat, ami a céljaimig elvitt, s amin járhatok. Nem érdekel, ha nem ezt a választ várta, vagy ha nem lesz megelégedve vele. Bővebben kifejtve is ugyanez lenne a lényeg és szeretek lényegretörő lenni akkor, amikor épp nem igényem, hogy fossam a szót. - Egoista vagy. – adom meg a kérdezetlen választ. Mosolyom elárulja, hogy ez engem egyáltalán nem zavar, nem ítélem el és nem is tisztelem. Ismerem, sokkal inkább. Én is az vagyok, s nagyjából az általa felvonultatott okokból kifolyólag nem tartoztam én sem falkához nagyon hosszú ideig. Ő nem unta meg, ahogy én sem. A körülmények vittek oda, ahová keveredtem, s ha már ott voltam, kitapostam magamnak az ösvényt, amin járni szerettem volna. - Így igaz. Ahogy mindenki máshogy küzd meg a ténnyel, hogy nem létezhet egy csoportok uralta területen büntetés nélkül egyedül. Vagy így, vagy úgy, de a levét mindenki megízleli a tényeknek. – jegyzem meg. Nem akarom én a falkába csábítani, az ő dolga. Elmondtam, amit elmondtam. Jelenteni fogom. De ettől még beszélgethetünk teljes nyugalommal. - Őrzöm a ház vezetőjét. – jegyzem büszkén, burkoltan nyilatkoztatva ki, hogy testőr vagyok. Elvégre.. az előbb még hentes voltam, s most a felszínen meg kell maradnik az emberi vonalon. A mi falkánkat nem érte el a női emancipáció, szóval ez nagy dolog. Ha rajtam múlik, nem is lesz több női testőr, hiába kaparnak érte. Tudok olyat kitalálni, amin elbuknak, ha nekem kell tesztelni őket. Nem kérdés. Bár, hogyha az Alfa igényli, akkor fejet fogok hajtani. Mert kiérdemelte és nem azért, mert pincsi vagyok. - Mi a legrégebbi emléked? – állok elő egy légből kapottnak tűnő emlékkel. Nem az, de mosolyom ártatlansága nem teszi ragadozóvonulatúvá mindazt, ami nem több, mint ártatlan érdeklődés talán.
Csak mosolygok a kérdésre, miközben fogalmam sincs, miről beszél, közben feljegyzem a filmet, hogy pótolni tudjam, de aztán el is nevetem magam a hanglejtésre. Aztán továbblendülök a témán. - Áááá, értem. – bólintok, majd elmosolyodom, amikor végül is kibújik a szög a zsákból. Nem zavar, ha éppen taktikázni szeretne, tegye, ezzel is gyakorol. Közben pedig az emlékei között úszkálok, a zavar legkisebb jele nélkül. Az már emberként sem zavart, sőt, büszke voltam rá, de éppen ezért tartottam meg a titkokat úgy, hogy senki sem tudta belőlem kiszedni, semmilyen módon. - És nem volt ebből vita? Úgy értem… nem éppen egy női foglalkozás, még ma sem. – tényleg kíváncsi vagyok, még ha részben érzem is a választ. A mutatványra felvonom a szemöldököm. - Ez így… továbbra is bla-bla-bla…. – könyökölök az asztalra ismét. – Mit tekintesz itt a feladatodnak? Az adást veszem ugyan, de a kesztyűt fel, nem. - Amiért te nem mész vissza a szülővárosodba. – zárom le egyértelműen a kérdést. Kíváncsi vagyok, mennyire fontos ez neki és szeret tolakodni. Minden egyes szavát a válaszban érdeklődéssel hallgatom. Mennyire komolyan vagy éppen magának komolyan mondja mindezt, vagy úgy érzi, hogy most, jelen pillanatban valóban révbe ért. Mennyivel magabiztosabbak a mostani 300 évesek, mint mi voltunk akkor. És… én nagyon örülök ennek. Ez jelzi a fejlődést, minden téren. - Vagy csak valakihez szavakkal fordulni és tudni, hogy már régóta ismer és rábízhatod magad. – biccentek. - Igen, az vagyok. – biccentek egy rövidet, majd tovább folytatom. - Mmmm… az is egoizmus, ha valaki a csoport mellett voksol. Elvégre másokat szolgálni vagy másoknak utasításokat adni is… azért vagyunk a csoportban, mert ebből hasznunk származik, nemde? – hangsúlyaim kötekedés mentesek, csupán az egoizmus gondolatmenetét viszem tovább. - Amiből nincs hasznunk, legyen az mártíromság, adás, alázat, vagy az érdektelenség kifejezése, akkor nem tesszük meg. Sejtelmes mosollyal nézek rá egy ideig. - Óóó, a kiálló szöget beverik…. – jegyzem meg csendesen. – Nem minden kiálló szög gond, különben a kabátomat a földre kéne dobnom, ha fel akarom akasztani. Szögnek lenni jó dolog, még ha ára is van. Tíz ujjamon meg tudnám ezt számolni. – utalok a sarcra, jelezve, hogy bár csatlakozni eszemben sincs, mivel maradok, másban fejezem ki a tiszteletem az itt lévő falka felé. - Csahos kutya. – mosolyodom el. – Fontos feladat, tény. És az önérzet, a büszkeség, az bizony messziről és vastagon elér. Mindenkinek szüksége van piros szőnyegre, nekem is kellett. Pofára is estem, jó nagyot és nem is egyszer. - És engem nem volna kedved őrizni? – vetem oda hirtelen, hogy reflexből lássam, amit látni akarok. - Legrégebbi? Hmmm… talán, amikor megtanultam járni. És neked? – ragadozó mosoly vissza.
- De, volt. – nevetem el magam halkan, éppen csak hogy eszembe idézve Amalia néni méltatlankodását. - A nagynénémnek nem tetszett, hogy a bácsi foglalkozását kívánom űzni. A bácsinak tetszett. Nekem tetszett. Meddő vita volt. – válaszolok. Más konfliktusom nem volt abból, amilyen foglalkozást űzök, elég volt párszor bizonyítanom rátermettségemet tettleg és mindenki lekopott rólam. Amalia néni kitartását tanítani lehetne, másét nemigen. Hosszan szívom be a levegőt, lassan fújom ki. Nem nyitok mentális csatornát és az asztalra sem csapok, de tekintetem kavargó színei között ott tanyázik a „megfojtalak” árnyalat. Blabla az édesanyjának nevén nem nevezett testrésze, ez a véleményem. De ahogy ő is hagyja a keszítűt békességben, úgy én is ezt teszem. Nem ér meg egy ölre menést az egész. A teszek rá is legalább annyira fitogtatja dominanciámat, mint az, hogyha a torkának ugranék. - Értem. Tehát nem jártál ott J. F. Kennedy születése óta és már nincs is semmi olyan ott, amit még nem fedeztél fel. – nyugtázom, bedobva az 1917-es dátumot ekképp. A falnak is füle lehet, fog itt számokkal dobálózni a nyavalya. Nem vagyok oktalan, óvatlan liba, s nem ma szült sosem ismert anyám. - Ugye? – szól a visszakérdezés. Ha erre rávágja, hogy igen és hazudni fog, azt megérzem. Nem véletlenül fogalmaztam így. Válaszoltam is meg kérdeztem is. Egyébként Taorminát – és egész Olszországot - illetőn nincsenek titkaim. Nem pusztán azért nem megyek vissza, mert az Alfám itt van és őt szolgálom. A lényeg, hogy egyszerűen már nem érdekel annyira, hogy oda is látogassak valaha. - Nem. – rázom meg a fejem. - Ezért nem kell csoport. Amíg nem költöztem senkikkel össze, addig is colt kihezh szólnom, s voltak régi ismerőseim. És különben meg egyedül sem hal bele az ember.. – direkt hazsnálom eztg a semleges szót. - ..a létbe. Örökké úgysem lehetg valaki egyedül, képtelenség lenne ennyire benépesült Földünkön. Nem okoskodom, humorizálok. Ajkaim cinkos görbülete árulja el ezt. Nem ütközöm meg azon, hogy bevallja egoizmusát. Le se nyűgöz vele, egyszerűen csak elraktározom magamban, mint információt. Szimpatikus, hogy nem kéri ki magának, de nem észrevételezem. - Egy szóval sem mondtam, hogy én nem vagyok az. – kacsintok rá. Kesztyű a képzeletbeli földön marad, megint. - Bemutassalak, vagy bemutatkozol magad? – kérdezek vissza. Tudom a szabályokat, a három kérdésből az elsőt tisztáztuk, nem csatlakozik. Jön a második: fizet-e. Nem nekem, Castornak. Rajta keresztül a Falkának. Nem firtatom, hogy miért és melyik megoldás a célravezetőbb. Az ő dolga eldönteni. Az enyém meg jelenteni. - Szuka kutya. – hangsúlyozom a szót kacsintós büszkeséggel. Nyilván nem amiatt, mert nő vagyok, hanem mert nőstény és testőr jár párban bennem. Ha sértegetni akar, egészségére. A leírása ettől még lefedi a foglalkozásomat, s pont nem érdekel, hogy minek tartja. Amiért csinálom, az a magam kívánt útja, nem másé. Tehet egy szívességet mindenki, akinek negatív véleménye van. - Hogyne volna? Úton a Holiday Innig mindenképpen. – kacsintok rá. Az falkaterület, Mr. de Luca tulajdona. Ha nem teljesen hülye magányos, meg fogja érteni, hogy mire gondolok. Ahogyan a farkasa is nyilván meghallja, hogy a vékony jég, amin táncolunk meg-megroppan talpunk alatt. Nem vagyok haragos. De elfér ide egy még a mondatba, hogy őszinte legyek. - És mely földön tanultál járni? – kérdezek vissza. Hopp, kibújt! Semmi baj, így is van mit megjegyezzek róla. Okos, szófacsaró. - A füst szaga. – válaszolok hallhatólag könnyedén, de a fintor ettől még megrángatja orromat. Nem fáj a családom elvesztése. A füst ingerel, de ez tesz erőssé, rá kellett jöjjek az éveim során. - Tegyük fel, hogy történelembe merülünk. Melyik korban beszéltél először? A „tegyük fel” elveszi a hallgatózó emberek gyanakvását, s legfeljebb hipotetikus baromnak tüntet fel. Nem számít, Bastian válasza érdekel. Ő érteni fogja mindazt, amire kilyukadni akarok. Ha nem válaszol rá egyenesen, akkor is. Ebben tökéletesen biztos vagyok.
Kezdőlap
