Hitetlen szemöldökráncolással konstatálom, hogy neki bizony nincs baja a társaságommal. Ennek most előre kellene lendítenie a kapcsolatunkat egy magasabb érába? Meglehet. Mintegy elismerően bólintok egy nagyot a fejemmel a dologra, de azért a mosoly árnyéka ott bujkál a szám szegletében. Mint mindig. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök a dolognak. Ennyit fűzök hozzá csupán a dologhoz. Arra pedig, hogy nem bánja, hogy nem farkas, csak megvonom a vállam amolyan "te-tudod" jelzéssel szolgálva ezzel a nőnek. Nem erőszak a disznótor, és ha akarnám se tudnám bemarni őt, meg senki más sem. Szóval neki nem kell aggódnia, nekem pedig nem kell legyűrnöm magamban a kísértést, hogy ilyen módon magamhoz láncoljam. A nevetése azonban kiszélesíti az én mosolyomat is, valamivel könnyedebbnek is érzem magam szinte pillanatok alatt. Mintha valamiféle halovány remény eregetné fiatal kis szárnyacskáit. Mély levegőt veszek, a mellkasom látványosan emelkedik meg, ahogy a kék anyag ráfeszül. Szórakozottan és gyorsan szorítom az alsó ajkam a fogsorom közé, a feszülő ing és az alatta feszülő bőr és mindenféle csontok és szövetek alatt hirtelenjében nagyot dobban a szívem. Akasztják a hóhért... Hahaha, szar poén, de tényleg vizsgáztatva érzem magam, holott én ígértem felhőtlen mókát és kikapcsolódást. De egyszerűen annyira, már-már görcsösen akarom, hogy ez az este remek legyen, hogy hirtelenjében egy szánalmas kiskamasznak érzem magam. Hol számít már a sokéves pszichológia? Magamat sosem tudom helyretenni. - Inkább nem mondom ki, mert akkor nem teljesül. Most rajtam a sor, hogy viszonozzam a rövid nevetést, felszökő kacajt. Azonban ez a túlságosan is gyanús összhang és felhők felett szárnyalás baromi gyorsan tovatűnik, ahogy érzem, miként kezdi Roxan hitelen érzelemváltozása ostorként felcsapkodni a bőrömet. Az orromat is megtelíti a heves szív pumpálta vérből eredő változások sajátos és csípős illata, ahogy a nő bőrén keresztül az éterbe szivárog. Én pedig közben semmi mást sem kívánok, csak egy golyót a fejembe, meg persze egy lábjegyzetet arról, hogy most éppen mibe sikerült beletenyerelnem. Aztán persze meg is kapom a gúnyos, éles választ, amely egy pillanatra sem zsibbaszt le. Nem, nem morranok fel, tökéletes megőrzöm az emberi tudatomat. Pusztán félrenézek, idegesen túrom hátra a hajamat - amit levágatok már esküszöm -, tehetetlenül az ölembe ejtem a kezem, aztán még mindig oldalra tekintve felsóhajtok. - Tényleg kár. Fordulok felé újra az arcommal, az ajkaimat pedig összeszorítom pár röpke másodpercre. Tessék, na bumm. Akár én is lehettem volna. Öntsön csak el a bűntudat, mert az a lány akár az ő húga is lehetett volna. Vagy ki tudja, kinek a húga volt... Őszintén szólva: nem érdekel. Az ölemből az asztal patyolatfehér terítőjére dobom fel a kezeimet, akkora hévvel, hogy minden evőeszköz csörrenve emelkedik el egy tizedmásodpercre. A tekintetem most korántsem aranyos, csábító vagy játékosan pajkos. Helyette inkább az essünk túl rajta és zárjuk le követelőzés ül ki a szemeimbe, amiket le sem veszek a nő arcáról. - Most mégis mit kellene mondanom? Jó, persze, nem azt kérem, hogy legyél hálás azért, mert voltam olyan kedves, hogy színt valljak neked, amikor megtehettem volna, hogy bűntudat nélkül elhallgatom az egészet... - a hangom halk, mégis olyan indulatok szűrődnek ki belőle, amelyek egyértelművé teszik, hogy talán én vagyok az, aki túl akar esni ezen a párbeszéden, és ha már adott a helyzet, akkor tovább provokálom Roxant. Valamivel közelebb hajolok, hogy a piszkos részletek még véletlenül se szökhessenek ki a beszélgetésünkből - Egyébként te is ugyanolyan, ha nem rosszabb gyilkos vagy, mint mi. Persze, amikor pálcát törtök felettünk, nem jut eszetekbe, hogy egy tőről fakadunk, közösek az őseink, ők tettek minket ragadozóvá és nem mi választottuk ezt az utat. - igen, most ár biztos, hogy én akarom kiprovokálni a dolgot - Te nem... Neked fogalmad sincs, hogy... - ha csak nem használja ki a pillanatnyi szünetet azzal, hogy közbevág, lehunyom a szemem, mélyet lélegzek és magamba szívom az illatát - Nem tudod, hogy mennyi önkontroll kell ahhoz, hogy ne akarjam mindennél jobban a véredet venni. Csak egy kóstolót belőle... Bármit... Ismered az emberi felemet és pontosan tudod, hogy nem vagyok vadállat. De ha csak száz évvel lennék fiatalabb, nem biztos, hogy ennyi éven át nyugton tudtam volna maradni. És most miért zihálok? És miért érzem, hogy apró fájdalom szökik a fogsoromba? Nem, fehér barátom, te menj csak vissza oda, ahol eddig voltál. Ezt egyébként meg felfoghatjuk valamiféle elmebeteg és aberrált bóknak is egyébként. De kétlem, hogy Roxan majd pont ettől fog bugyitól mellig elpirulni, szóval nem számítok meghatódott picsogásra. Sőt. Hátradőlök, vissza és tisztes távolba tőle, majd kissé lenyugtatom magam. Pár mély levegő és már jó is lesz. - Nagyon sajnálom a húgodat. - magyarázom tagoltan - Tényleg. Ez a világ rohadtul igazságtalan, és mi vagyunk benne a valódi fekete humor. Ezzel egyikünk se fog tudni mit kezdeni. Bezzeg ha szexeltél volna velem, akkor ez nem történik meg... Ezt is mondhatnám, de ezt inkább csak a fejemben futtatom le. Még hogy rákenjem... Ugyan már. - Valami penne jó lesz? Teszem fel a kérdést, miután olyan sebességgel húztam le a maradék Martinit, hogy egy adag lecsurgott a szám sarka mellett, összefoltozva az ingemet. Azt pedig csak most veszem észre, hogy egész idáig rángott a jobb lábam az asztal alatt. Hogy is mondtam, hogy nem vagyok feszült? Lehet, hogy hazudtam.
Nem várok tőle bűntudatot vagy bocsánatkérést, de még csak megértést sem, valahol mégis csalódni szeretnék most az egyszer alapvető pesszimizmusomban. Azt szeretném, ha igenis érdekelné a dolog, ha egy kicsit legalább ne lenne nyugodt a lelke. Nem a meggyilkolt lány miatt vagy a húgom végett... nekik már olyan mindegy. Mindig azoknak nehezebb, akik maradnak. Vajon a lány családjával szemben is ilyen közönyös tudna maradni? Merthogy nem tudok csalódni benne: hangja semlegesen, tompán felel szavaimra. És folytatja, én pedig hiába vágnék közbe, egyszerűen nem hagy rá alkalmat, szóval kénytelen vagyok végigvárni, míg kikuffogja magából a dolgot. Azért... valahol mégiscsak piszkálhatja valami, ha ennyire túlesne az egészen. - Mondja az optimistább felem és az erősebbik, az örök kétkedő lehurrogja, majd elküldi melegebb éghajlatra. Ééés végre megkapom azt a pillanatnyi szünetet is, amit akartam. - Te tisztára olyan vagy mint egy lépcsőház: sötét és korlátolt! Nem azért hoztam fel a húgomat, hogy sajnálj, vagy hogy sajnáltassam a lányt, akivel fene tudja, mit műveltetek, hogy semmi nem maradt belőle. Nem is akarom tudni! Egyszerűen csak... csalódtam kissé. - fújom ki a levegőt, igyekezve nem felemelni hangom, noha komoly erőfeszítésbe telik mindez, tekintettel arra, hogy szívem szerint az egész asztalt a fejére borítanám ennek az idiótának. - Ez a közös ősök duma meg egy jó szöveg, amit mindig bedobtok, mert könnyű ráfogni bármit is! De ha ennyire rá vagy kattanva, hagy jegyezzem meg, hogy nem az a jó testvér, aki szépen csendben eltakarítja a szart utánad, hanem az, aki igenis szóvá teszi, ha hülyeséget csináltál és próbál megóvni attól, hogy még egyszer elkövesd! Itt amúgy sem a farkasokról van szó most, hanem rólad, James, szóval ne is általánosíts! - Persze, a többi farkasra is vonatkozik a dolog, de... hogy is mondjam. Tőle valahogy többet vártam volna, tekintettel arra, hogy mennyire tanult, véleményem szerint előrehaladott gondolkodású sok esetben és nem egy erőszakos, begyöpösödött vénség, aki már nem tud mit kezdeni magával ezen a világon. És erre a következő halk szavaival rá is világít. Örülök, hogy tisztában van önmagával, de akkor miért kellett? Máh! - Ha száz évvel lennél fiatalabb, ráfoghatnád arra, hogy nem bírtál magaddal. De mivel nem vagy, nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra borult el az agyad. Miért nem lehetett... időben lelépni, vagy nem is tudom... - Szusszanok elpillantva róla az egyre felénk tekintgető asztaltársaságok irányába. Nem hallhatják, hogy miről beszélünk, de a fojtottság, a kiszűrődő indulatos szavak azért eléggé árulkodóak. Próbálom is hűteni magam, noha szavai csak azt igazolják, amit eddig is tudtam. az a világ tényleg velejéig rohadt, ha már abban is csalódnunk kell, akitől nem vártunk ilyesmit - hiába volt és van is meg rá az esély, hogy ez megtörténjen. - Tökéletes. - szusszanok a kérdésére, ahogy a pincér felénk lép. Még valami mosolyt is erőltetek magamra, miközben felveszi a rendelést. A teremben szóló halk zene csak most jut el a tudatomig, hogy nem akar egyetlen ér sem elpattanni végre az agyamban az idegességtől. Meg is állítom a távozni készülő itt dolgozót. - Bocs, megkérhetlek, hogy adj rá hangot, mert nem látom! Izé, hallom... a zenét. Mindegy... - legyintek némileg zavartan, mert fejben azért még vissza-visszatekintek az előbbi kis vitánkra, James és a saját szavaimat újrajátszva. A pincér eloldagol, én pedig a boromba kortyolok. - Néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne, ha lenne vagy négy gyerekem... Te meg leittad az inged. - világítok rá eme tényre, nem fejtve ki a hirtelen jött gondolatot.
Bahh! Még hogy sötét és korlátolt. Hát anyukám, te még nem találkoztál az Amarok tagjaival. Fel is tör belőlem a nemtetszést kifejező fújás, ahogy az ajkait elhagyják a frappáns köntösbe csavart sértések. Az viszont már szinte a lelkembe gázol (milyen jó, hogy csak szinte!), ahogyan kimondja, hogy csalódott bennem. Ennek hatására a fojtott feszültségembe keveredik némi szomorúság is. Pont azért írtam meg neki a történteket, hogy ne valami elcseszett helyzetben derüljön fény a dologra hetek, hónapok múltán. Na akkor vajon mit érezne? - Jaj Roxan, ne már! - csapok önnön arcomra a megóvás emlegetésével párhuzamosan - Tisztában vagy te azzal, hogy ki vagyok és miért az a ragadványnevem, ami? Remélem, hogy leesik neki, hogy burkoltan arra próbálok utalni, hogy igenis hóhér vagyok, s mint olyan, azért csak eltettem láb alól pár embert. Az pedig, aki az értékrendem szerint bűnös, igenis megérdemli azt, hogy ne rontsa tovább a normális emberek életét. Ezt Roxan soha nem értené meg, nem is várom el tőle, de az, hogy nem fog többet előfordulni... Vegyük csak a múltkori esetet. - Már láttál dolgozni is, amikor a lábadat intéztük. Az egy dolog, hogy a hétköznapi életben nem okoz gondot normálisan élni, de ha tűzközelben vagyok, igenis bekattanok, élvezem, amit teszek és pont. És pont ezzel a dologgal nem általánosítok. Mert ha az a lány nem jön utánunk és nem kínálja fel magát olyan arcátlanul, akkor önnön indíttatásból soha nem tettük volna meg, csak a móka kedvéért. Az előbb amúgy is nyitva hagyta a mondatot, most viszont visszakanyarodik a dologra. A lélekbúvár énem felüti a fejét. Talán erőteljesen próbálja (majd) tagadni, hogy érdeklik a részletek, de mivel újra felhozza, így arra következtetek, hogy igenis hallani akarja. A tekintetem még komolyabb lesz, a lábamra pedig vasmarokként szorul rá az egyik kezem, mert még mindig nem voltam képes abbahagyni a folyamatos rángatását. Mielőtt megszólalnék, követem a tekintetét a szomszédos asztalok irányába. Meg van a ma esti műsor mindenkinek, még akkor is, ha nem csapunk zajt. Ki nem küldhetnek, amíg nem borogatunk asztalt, de fene tudja, lehet, hogy ez még meg fog történni. - Abbahagytuk. Odamentünk hozzájuk és Darrennel kimentünk a mosdóba. Az a hülye meg utánunk jött és ránk mászott. Részegek voltunk, mint a franc, gondoltam, magukra hagyom őket, de Darren azt akarta, hogy maradjak. Megtettem. Amikor végeztünk, már mindketten teljesen elborultunk, Darren pedig teljes határozottsággal és őrülettel a szemében közölte, hogy akkor most kivisszük, mert van bennünk egy másfajta éhség. Persze már járni is alig voltunk képesek nemhogy gondolkodni. Nem tartottam vissza, egyébként sem tudtam volna, de nem is akartam. ~Utána pedig úgy zabáltuk fel, mint az állatok.~ Ezt már csak gondolatban teszem hozzá, némi szégyenérzettel a hangomban. A szívem veszettül kalapált és ha valamiért bánom már, hogy megtettük a dolgot, az egyedül a jelenlegi helyzet és az, hogy Roxannek kell a szemébe mondanom a csúf igazságot. Előtte szégyenlem. P*csába már! A pincér szakítja meg a társalgást, magam is rendelek egy paradicsomos-csirkés penne tálat, meg Roxan is, amit akar, aztán már éppen visszatérnénk a magunk kis csatájához, amikor a nő mégis visszarángatja a srácot. Nem lepődök meg rajta, hogy hirtelen nem találja a szavakat, lehet, hogy a helyében én sem lennék teljesen a helyzet magaslatán. Így nem nevetem ki és nem is vonom kérdőre, csak faarccal nézem őt. Lehet, hogy jó ötlet felhangosítani a zenét, így legalább szabadszájúbban anyázhatunk majd. Azonban a gyerekes megjegyzése meglep. Nem tudom, hogy azért mondja-e, hogy arra utaljon, milyen érzés lenne, ha az egyiket felzabálná a csúnya vérfarkas, vagy egész egyszerűen ennyire durván tereli a témát. Máskor talán a szokott vigyorommal és ragyogó szemekkel vittem volna verbális táncba a Mágust, de most csak magasra szökő szemöldökre és gyanúsan méregető tekintetre futja. - Na és? Csak nem akarod, hogy segítsek? - na jó, ennyi még talán belefér ebbe a hangulatomba is - Egyébként meg leszarom. - mármint az inget. De azért odakapom a fejem és a szabad kezemmel lesöpröm, mintha ez bármire is megoldás lehetne. Aztán a borhoz kapok és az előző pohárhoz hasonló vehemenciával döntöm magamba az egészet. - Régebben én is akartam. Mármint gyereket. Csak aztán persze jött a kérdés, hogy mégis kitől...? Mellettem senki sem akar elköteleződni. Vonok vállat, és ráeszmélek, hogy a lábam már nyugiban van, szóval eleresztem. De a fejem továbbra is lehajtva tartom és a nadrágom szövetét bámulom. Kissé keserű most ez az egész. Többek között azért is élek ilyen csapodár életet a nőkkel kapcsolatban, mert a pofámnak köszönhetően én sose leszek családapa. Én mindig az leszek, akit a családapák mellett látogatnak egy-egy éjszaka, de ennyi. Felsejlik apám utolsó, hozzám intézett kérése is, ha a gondolat jelen helyzetben túlságosan hasogató ahhoz, hogy megengedjem magamnak, hogy elmerüljek benne. Tény, hogy engem kimondottan ritkán, nagyjából úgy soha senki nem lát ennyire fancsalinak és zavartnak. Bánt, hogy ilyen a helyzetem Roxannel, bánt, hogy csalódott bennem, de hirtelen még az is, hogy sose lesz családom meg az is, hogy így el van baszva most minden. Na meg persze az is, hogy ez a szekér (itt előttem, feketében) soha az életben nem fog felvenni, ami most már biztos, pedig úgy rohanok évek óta, hogy a belem kilóg. - Én... sajnálom, hogy ez van. És még mielőtt hozzám vághatná, hogy akkor sajnáltam volna, amikor megtettem, felállok és sietős léptekkel eltávozom - de csak a mosdóba. Kell pár perc, ha végig szeretném csinálni ezt az estét, ha már itt vagyunk. És jelen állapotomban ez nem biztos, hogy menni fog.
Költői kérdésére felvonom a szemöldököm, hogy "Minek nézel te engem, amatőrnek?" - Pontosan tudom, mik voltak a becenevei. Szerintem még egy-két korabeli pletyka, hiedelem is fel van jegyezve az ottani protektorátus által róla. Vicces lenne egyszer megmutatni neki az aktáját, még ha szabályokba is ütközik. Biztosan érdekes dolgokat tudna mesélni, na de... vissza hozzánk. Izé... hozzá! Fújtatok egyet szavaira, elpillantok róla. Értem én, amit mond csak... nem akarom érteni. Azt akarom, hogy a múlt ne hasson a jelenre, holott pontosan tudom - én ne tudnám? - hogy ez rohadtul nem lehetséges. Mikor elkezdi részletezni, egyetlen pillanatig felé sandítok. Nem, én ezt nem vagyok hajlandó végighallgatni, én... nem akarom tudni! Szívem szerint a fejére borítanám a borospohár tartalmát, hogy fogja már be, helyette azonban megfeszülő állkapoccsal, fogaimat összeszorítva igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Szavai azonban - akármennyire igyekszem kizárni őket - éles pengeként vágnak elmémbe... Kínomban már a zenét is felhangosíttatom, hátha az elűzi a gondolatokat, képeket, amiket James elmondása maga elé vetített elmémbe. Visszakérdezésén felciccenek nevetősen. - Nem ebben az életben, az biztos! ~ Nem egy ilyen világban. ~- hajtom le a borom, pedig még ki se hozták a kaját. Annyi baj legyen, úgysem nekem kell fizetnem, ha kérek még egy pohárkával. - Igen? - kijelentése őszintén meglep, noha ennek ellenére talán kissé túlzottan cinikus élt sikerül megütnöm a következő kérdésemmel: - Nem gondoltál rá, hogy a hiba esetleg benned van? - Mert mindenki más tökéletlen, csak az ember önmaga helikopter, ugye... akármennyire tagadjuk, valahol mindenkinek maga felé hajlik a keze. Nekem is. Csak mint sokan - én sem vallanám be önnön önzőségemet. Számomra oly hirtelen, semmiből jövő szavait nem tudom hova tenni. Kissé ajkaim is elnyílnak, kimondatlan, néma kérdést formálva meg, de szó nem jön ki rajta, mert bizony, James feláll és ellépdel. Hát... ilyet még nem dobott a gép az is biztos! Szinte magamon érzem a tekintetek garmadáját a teremben jelen levők részéről és - roppant újszerű érzés - szeretnék láthatatlanná válni, amilyen gyorsan csak lehet. Noha láttam, hogy James nem végérvényesen távozott, (Pedig az lett volna a pofára esés...) mégis intettem a pincérnek és kicsit módosítottam a rendelésen. Elvitelre, aha. Csomagolva és egy üveg bort is kérnénk mellé pluszban. Dr. Howard fizeti, csak épp problémája akadt, de ne aggódjon, megoldja... Szóval mire James visszaér egy kisebb piknik-csomaggal várom az asztalunknál. Felpillantok rá szusszanva, szelíden állva fel a székből és a cuccért nyúlok. - Menjünk haza James. - Keresem tekintetét a csendes szavak közepette. A többesszám nem véletlen - hozzá gondoltam menni én is, hogy megejthessük a vacsorát, hisz az az alkunk rám eső része volt, én pedig utálok adós maradni - és suta mozdulattal a szabad kezemmel az övé után nyúlok. Legfeljebb ellöki magától...
Ja igen. A mai este után teljesen biztos vagyok benne, hogy bennem van a hiba, amiért nem akarnak velem semmi komolyat a nők. De az nem baj, hogy akár ő is lehetne az a bizonyos, és szerintem pontosan tudja, hogy vele kapcsolatban semmilyen hiba nincs bennem. A kettőnk közti szarságnak csak ő az oka, meg a hülye alkuja meg az a kőkemény feje. De oké, nem baj, én tökre szeretek az agyára menni és kiakasztani a hülyeségeimmel, nekem még van úgy kétszáz évem, amit ráfordíthatnék. Csak amíg az én órám években méri a perceket, addig az övé rohadt gyorsan működik. Azért, ahogy ez a reményvesztettség ezzel az egész kettőnk közti nem tudom mivel kapcsolatban még kiül az arcomra, mielőtt távoznék a mosdó felé. Szerencsére egyedül vagyok bent. Egyből a csaphoz lépek, és hirtelen rájövök, hogy baromira utálom a nyilvános mosdókat. Főleg azért, mert arra az estére emlékeztetnek, ami ugyan pazar volt, de ebben a helyzetben... Nem az. Azért a képek fel-felvillannak a lányról és arról, ahogy éppen Darren ajkain függök, mint valami karácsonyfadísz. És ha nem tudnám, hogy Roxan vár odakint, talán még röhögnék is az egészen. Mindegy. Inkább megmosom a képemet, aztán rájövök, hogy túl hamar végeztem és még nem akarok visszamenni, ezért megkísérlem kisikálni a foltot az ingemről, csak hogy ezzel is teljen az idő. De ugyebár, semmi sem tart örökké és mint olyan, az én időm is "lejárt". Na persze nem végleg, a világnak nincs akkora szerencséje. Még megnézem magam a tükörben, igazítok a hajamon és tesztelem a mosolyomat, ami elég vérszegény, de azért vállalhatóan hihető. Amikor visszatérek egy nagy, nedves folttal a mellkasomon, őszintén felszaladnak a szemöldökeim. Ez most ugye nem azt jelenti, hogy...? - Hogy-hogy haza? Értetlenkedek egy sort, de igazából nem sok időt ad arra, hogy elmerengjek azon, hogy akkor együtt haza,külön haza, melyikhez, hova, hol lakok egyáltalán... Mert megfogja a kezem. Csak finoman és amolyan nőiesen, hogy szépen fogalmazzak. Az arcomra csak egy falatnyi meglepetést engedek kiülni, egyébként minden zavaromat Eska áldásos árnyéka mögé bújtatom. Pedig hát, azért bevallom férfiasan, erre nem számítottam. Talán most fel kellene csattannom, hogy ezek után mégis mit képzel magáról, hogy ennyivel elintézi, de csak elmosolyodom és válaszul szorítok egy aprót a kacsóján. Reflexből, mintha az egész fizikumom csak erre lett volna kitalálva, megkísérlem befűzni az ujjaimat az övéi közé, épp annyira határozottan és tolakodón, amennyire megengedett. Ha csak egy falatnyi ellenállásba ütközöm, akkor "csak-azért-is" odaerőszakolom magam, de ha nagyon nem akarja, akkor visszavonulót fújok egy cseppnyi játszadozás után. A pulthoz érve, ha még sikerül Roxan kezébe kapaszkodva léteznem, a szabaddal nyúlok a farzsebembe és szinte gyerekes makacssággal fogom tovább, hogy aztán a fogam segítségével halásszam elő a bankkártyámat, pötyögjem be a pin-kódot, majd az egészet a tenyerembe gyűrve, szabad karomra két kabátot aggatva léphessünk ki a Mamma Rosából. Parkolhattam volna messzebb is. - Remélem, hogy számolsz még az otthoni vacsora veszélyeivel. Dörmögöm halkan egy egészen suta mosollyal, ami már egy jó ideje az első őszinte öröm az arcomon, ami megjelenik.
A recepciós lány látogatása után rávettem Jesset, hogy menjünk és látogassuk meg a lány által emlegetett éttermet. Én a magam részéről imádtam Olaszországot és az olasz konyhát és ami azt illeti hiányzik is. Persze sok olasz éttermet kipróbáltunk már a világ rengeteg pontján, de meg kell mondjam eddig sehol sem találkoztam olyan ízekkel, mint Olaszországban. Valahogy nem sikerül más nemzeteknek eltalálniuk azt az ízvilágot, amit az olaszok képviselnek. Ez persze nem csak ezzel a konyhával van így, hanem mindegyikkel. Példának okáért a japán és a kínai konyha a világon mindenhol botrány az eredetihez képest. Persze nem azt mondom, hogy nem szeretem az itteni kínai kaját, de az még csak köszönő viszonyban sincs azzal, amit Pekingben, vagy Sanghai-ban kóstoltunk. A vacsihoz egy piros ruhát veszek fel és hozzá fekete magassarkút. A hajamat most összekötöm. Azt a platina - gyémánt nyakláncot teszem a fel, amit Jessetől kaptam néhány éve a születésnapomra. Szeretem ezt az ékszert, egyszerű, de szerintem pont azért ennyire szép is. - Izgulsz valami miatt? - kérdezem meg Jesset, ahogy kilépünk a hotelszobánkból. Nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom ezt. Olyan régen együtt vagyunk már, hogy gyakran mindenféle jelzés nélkül is valahogy megérzem, ha a hangulata megváltozik. Persze, van, hogy mellé trafálok, lehet, hogy most is, ez sem ritka. Nem ismerem Jesse minden gondolatát, tehát, lehet, hogy csak én látok olyasmit, ami nincs is. Az étterembe együtt megyünk és most taxival, mivel cipőt vettem és nem csizmát, és nem szeretném, ha lefagynának a virgácsaim. Persze egy kendőt azért még magamra terítek és felveszem a fehér télikabátom is. Most kivételesen egész gyorsan elkészülök, hétre van foglalásunk az étterembe és nem szeretném, ha az asztalunkat odaadnák másnak, mert nem érünk oda időben. Nem kell sokat utaznunk a taxival. A kocsiban fogom Jesse kezét, de közben kifelé bámulok az ablakon, a város ezen részén nem rémlik, hogy jártunk volna. Egyre jobban tetszik nekem itt és komolyan maradni szeretnék. El tudnám képzelni, hogy itt éljünk. Legalábbis egy ideig. Jó hosszú ideig. A étteremben a foglalásunkat hamar megtalálják, ami igazán üdítő élmény azok után, hogy a hotel foglalásunkat nem sikerült elsőre. Az étterem nagyon hangulatos és engem azonnal megnyer a meleg színeivel. Azt hiszem ezzel a kialakítássál nem is lehetne más, mint egy olasz étterem. Az egyik ablak melletti asztalhoz kísér minket a hostess hölgy. Leveszem a kabátom és a kendőm, amit a lány készséggel visz majd el a ruhatárba Jesseével együtt, ha ő is átadja a maga kabátját, csak a táskám marad, amit a székem háttámlájára akasztok. Leülök és rögtön egy pincér terem mellettünk, aki felénk nyújt egy-egy étlapot, és megkérdezi mit hozhat inni. - Én a magam részéről egyelőre csak egy ásványvizet, köszönöm. - nem kérek most még mást, mert nem tudom Jessenek milyen tervei vannak. Ha vörösbort iszunk, akkor abból úgyis hoznak kóstolót, hogy megfelel-e, de azt mindig a férfi kapja, szóval tuti, hogy nem én. Ha meg más alkoholra vágyik, azt sem nekem illik rendelni, hanem neki, mindkettőnknek. Van amiben nem zavarnak az új divatos irányzatok, de van amiben konzervatív angol vagyok, és ilyen az illem egy étteremben. Meg amúgy is kedvelem a hagyományos nemi szerepeket ilyen helyzetekben, mint amiben most is vagyunk...
Miután túl voltunk pár dolgon, és a recepciós lány is végzett nálunk beadtam a derekam, hogy másnap elmenjünk az olasz étterembe amit Zoe ajánlott nekünk. De előtte még útba ejtettem egy ékszerészt, méregdrága helyet kerestem ahol platina ékszerek is vannak, mivel ezüstöt nem akartam, ismeretes okok miatt. Arany is lehetett volna, de az meg nekem nem tetszik, szóval maradt a platina. A gyűrőt hamar kiválasztom, Rose egy másik ékszerét magammal vittem, hogy tudjam a pontos méretét, mivel erről ő nem tud semmit sem. Az eladő hölgy készséges volt, miután közöltem vele, hogy az eljegyzési gyűrű platinából legyen. Előtte a bőrdzsekis farmeros sálas megjelenésemre húzta a száját, de miután meghallotta ezt a két szót, már egészen más lett rólam a véleménye. Több tálcát is megmutatott egy hátsó helységben, végül egy rubint köves darabra esett a választásom. Az ára is igen magas volt, de nem zavartattam magamat, kis toldással készpénzben fizettem ki, hogy az eladó se nevet se semmit ne kérjen, és ne akarjon banki átutalást, csak elcsomagolni a gyűrűt. Megjegyeztem neki, hogy ha továbbra is diszkrét marad, akkor a karikagyűrűkért is visszajövök majd, szintén platinából készült darabokért. Na, ná, hogy innentől még készségesebb volt velem, és teljes diszkrécióról biztosított. Másnap, este mikor indulófélben voltunk az étterembe, végig néztem Rose ruha összeállításán, és úgy döntöttem alul öltözött lennék a megszokott cuccaimban, így fekete öltönyt húztam, és hozzá fekete inget. A látszat kedvéért, erre vettem egy fekete bőrdzsekit, ami nem illet az élére vasalt nadrághoz, de nem izgattam magamat miatta. A dobozka annak a zsebében volt benne, a tárcámmal együtt. - Nem. Kellene? – Inkább csak az öltöny az, amivel bajom van, nem szeretem ezt a viseletet, de mivel Rose kicsípte magát, és még is csak egy nyilvános helyen kérem meg a kezét platina gyűrűvel, így vannak illemtani szabályok, amiket illik betartani. Az étteremben az angol etikettnek megfelelően kísérem Roset a helyére, miután a pincér megmutatta az asztalunkat. Azért attól, hogy bérgyilkosnak tanultam volt, akinek fontos volt a falkában, hogy ilyenekkel is tisztában legyünk, de ez most nem tartozik ide. - Whisky-t nekem és a hölgynek is. – Adom le a rendelést, mivel alkoholos italt nekem kell kérni mind a kettőnknek, és én is és Rose is szereti a whisky-t, természetesen nem egy olcsó fajtát kértem magunknak. Utána az étlapot néztem meg. Közben azon agyaltam, most vagy a vacsora után adjam át neki a gyűrűt, amit a zakóm zsebében rejtegetek. - Láttam, hogy tegnap már nézelődtél az ingatlanok között. – Végül inkább ezzel ütöm el a dolgot, még kiválasztja, mit szeretne enni. Én biztos, hogy bárányt fogok kérni.
- Nem kell, csak tudod, öltönyt húztál, és azt ritkán teszed... - jegyzem még meg ahogy kilépünk az ajtón és bezárja azt Jesse. Tényleg ritkán van rajta öltöny, sőt, ha jól rémlik, akkor leginkább olyankor veszi fel, amikor a meló miatt kell vegyülnie. Nem is tudom így hirtelen, hogy mikor vett utoljára nem a meló miatt öltönyt... - Ugye nem megfigyelsz egy célpontot ma este? - általában nincs bajom azzal, ha a melót összeköti a szórakozással és azért megyünk el valahová, de most valahogy nem örülnék neki. Szeretném az estét nyugalomban eltölteni csak egymás társaságáért, azt élvezve, kellemesen érezni magunkat egy étterembe és utána a szobánkban egymásnak esni a lehető legjobb értelemben. És most ebbe a tervbe nem nagyon akarom, hogy beleilleszkedjen még egy meló is... A whiskynek örülök, azt én is szeretem, szóval ez egy jó ötlet volt Jesse részéről. - Képzeld, ma rendes jó kislány voltam, nézelődés közben megtaláltam egy lány iratait és visszaszolgáltattam neki. Találkoztunk és tök kedves csajszi. Bár amíg odaértem, addig kétszer eltévedtem a városban, mert rossz helyen fordultam le, de hát ismersz, azt hiszem én már az életben nem tanulok meg rendesen közlekedni a városban... - sóhajtok miután elmeséltem a mai napom programját neki. - Nem rég költözött a városba, még ő is új és ha mi is maradunk, gondoltam jó, ha szerzek pár új barátot. - fecsegek tovább az étlapot nézegetve. - És te ma merre jártál? Nem is mesélted, mikor visszaértél a hotelba. - említem meg neki. - Én azt hiszem Agnolotti dal Plin-t kérek majd. - jegyzem meg még mindig az étlapot nézegetve. Rég ettem sült marhahússal és zöldségekkel töltött raviolit és most, hogy látom itt szerepel az étlapon, kifejezetten megkívántam. - Te eldöntötted már, hogy mit ennél? - kérdezem meg, aztán becsukom az étlapot. Majd, ha jön a pincér, akkor ezt is Jessenek illik leadnia, és nem nekem kell rendelnem. - Igen, nem bírtam ki. Elég sok eladó ingatlan van, ami nekünk is jó lenne. Találtam egy nagyon klassz rönkházat, aminek az alagsorában medence is van. Nagy kertje van, két szintes, három hálóval, tágas nappalival, konyhával és két fürdőszobával. A környéken vannak üzletek, de nem túl közel és szomszédok sincsenek. Ezenkívül biztonságos a környék és iskola is van a környéken. - mesélem el Jessenek és nem titok, hogy nekem nagyon tetszik a leírás és a képek alapján. Mint, ahogyan az sem titok, hogy nem utolsó az sem, hogy a környék tökéletes. Az iskola persze nem miattunk fontos, de Jesse tudja, hogy szeretném, ha majd családdá avanzsálódnánk, szóval nem hiszem, hogy meglepetésként éri majd, hogy nekem ez is szempont...
- Tudom. – Válaszolom vissza neki, tudom, hogy gyanús lesz neki a dolog, mivel eddig csak akkor vettem ilyen hacukát, ha a melóm úgy kívánta meg. Máskor nem viselem, és amúgy is összesen csak két öltönyöm van ez a fekete és ez szürke, nem mindegy melyiket veszem fel egy -egy melóhoz. Egy klasszikus jó bérgyilkos, tisztában van az etikettel és a különböző körök dress code-jaival is. Nem minden úgy megy, hogy lepuffantod az illetőt és vége is a melódnak. - Nem, ma nincs melóm, ami mondjuk zavar egy részben. Mivel viszket a tenyerem, de majd alakul a dolog. Szimplán csak kicsípted magad, és étterembe megyünk, úgy gondoltam ezt veszem. – Aztán megvontam a vállamat, nem akartam ezt tovább forszírozni, mivel teljesen feleslegesnek tartom, hogy azon lovagoljon, minek is húztam öltönyt. Előbb utóbb akkor kibukik a dolog, hogy valami más is van a dologban nem csak az, hogy elviszem egy étterembe. Rose- ismerve, a végén elkezdene tapogatózni, hogy megtudja, milyen fegyver van nálam elrejtve. Kivételesen nem tettem el semmit sem, a gyűrűn kívül. Az étteremben végig hallgatom, amit mesél nekem, és az eltévedésnél felvonom a szemöldökömet is, de egyelőre nem kommentálom a dolgot, csak kissé rosszallóan megcsóválom a fejemet, hogy nem örülök annak, hogy eltévedt a városban, de nem lett baja és most ez a lényeg. Úgy gondolom, nem állok le vele vitatkozni egy kézkérés előtt, - A vízesésnél jártam, kíváncsi voltam a környékre, és kicsit szellőztetni is akartam a fejemet. Összefutottam Ash-el, emlékszel még a kislányra, akiről Bostonban meséltem, mikor összerúgtuk a port az örökbefogadás miatt. Utána elmentem békülő ajándékot venni neked. – Akkor kapta a zöld kék színátmenetes selyemsálat és a lila tollas fülbevalót egy ékszeres dobozzal együtt. Ezeket mind Ash segített nekem akkor kiválasztani. - Összefutottam vele odakint, beharapták. – Teszem ezt hozzá sokkal halkabban. – Nem is olyan régen, a szülei autóbalesetben meghaltak, egy hajszálon múlott az élete. – Húzom el a számat, mert a lányt nagyon is megkedveltem. - Beszélgettünk egy kicsit és megnéztük a vízesést, szóval semmi különös nem volt velem. Onnan jöttem vissza. – Mesélem el neki, és mikor a pincér megérkezik, akkor leadom az ételrendelésünket is. Én bárányt kérek, és az ételünkhöz megfelelő vörösbort is. Aztán vissza Rose-ra pillantok a házkérdés miatt. - Sejtettem, hogy már kinéztél magadnak valamit. – Hallgatom, amit a házról mesél, az iskola közelségének nem örülök, a gyerekekkel csak a baj van, gyakran tévednek, el olyan részre ahova nem kellene. Nem venném szívesen, ha váltok, és az otthonom közelébe ott sertepertél pár kis gyerek, akik frászt kapnak tőlem. - Én inkább valahova a város szélére gondoltam, inkább külterületre, ahol nem nagyon fordulhat elő, hogy bárki oda téved, ha nem ott van konkrétan dolga. – Mondom el amit én gondolok a házzal kapcsolatban.
- Oké, rendben van. - válaszolom egy vállvonás kíséretében. Bár igazából átfut a fejemen, hogy az, hogy én kicsíptem magam, általában még nem jár együtt azzal, hogy akkor ő is. Viszont ez az egész öltöny-dolog olyan nagyon nem fontos, szóval nem piszkálódom miatta tovább, minek is tenném?! Elvégre egy kellemes estét szeretnék eltölteni Jessevel, és azt nem úgy, hogy közben azt vitatjuk meg, miért is van rajta öltöny. Tulajdonképpen nem számít. Meg amúgy is, szeretem, amikor nagy ritkán felveszi, mert jól áll neki és nekem nagyon is tetszik benne. Szóval inkább jobb, ha csak örülök neki és kész. Látom rajta, hogy lenne hozzáfűznivalója ahhoz, amit meséltem neki, főleg, hogy sikerült eltévednem, de erről nem tehetek. Nem volt szándékos az eltévedés, egyszerűen csak rossz helyen fordultam le. És amúgy is, pontosan tudja, hogy mennyire rosszul tájékozódom. Kivéve, ha egy üzletközpontban vagyunk, ott persze nagyon is pontosan tudom, hogy merre milyen üzletek vannak és, hogy merre logikus végigjárni az üzleteket. Na ott például sosem tévedek el, mindig, hogy hol vagyok és, hogy hogyan is találok el a következő üzletig, vagy leárazásig. Aztán végighallgatom az ő beszámolóját a napjáról. Most én vonom fel a szemöldököm, miközben beszél. Rémlik valami, bár megmondom őszintén valahogy Boston jobban megmaradt az emlékeimben, mint az emlegetett lány. Az örökbefogadás miatti cirkusz meg nem sokat segít, tekintve, hogy lassan 30 éve már folyamatos vitakérdés ez közöttünk. Szóval az, hogy pár éve is ezen veszekedtünk, hát nem sokkal visz közelebb az említett lányhoz. Egyelőre nem vetek közbe semmit, kíváncsi vagyok a többire is, amit Jesse mesél Ash-el kapcsolatban. Érdekes, hogy beharapták, vagyis annyira nem, mivel tényleg alig emlékszem rá. - Megmondom őszintén, alig rémlik vele kapcsolatban valami. Azt hiszem talán annyi, hogy akkor még elég kicsi volt és úgy saccolom most talán kamasz lehet. Vagy már felnőtt nő? Bocs Édes, de szinte semmi sem maradt meg vele kapcsolatban. És a békülőajándékos rész sem visz közelebb. Ha jól emlékszem, úgy kb. 30 éve vetettem fel először, hogy felnevelhetnénk egy gyereket és te azóta tiltakozol, szóval, hogy az elmúlt évek alatt mikor és mennyire vesztünk össze emiatt, már nem tudom... - vallom meg Jessenek. Közben megérkezik az ásványvizem és belekortyolok. - Autóbaleset? Hát az szörnyű. Sajnálom szegényt. - együtt érzek vele, nem jó, ha azt ember fiatalon elveszíti a szüleit. Az enyémek ugyan még sokáig éltek, miután apám elzavart, de számomra olyan volt, mintha teljesen elvesztettem volna őket. Többet egyiket sem láttam és semmilyen kapcsolatot nem tartottunk fent, szóval mondhatni én is hamar elvesztettem őket. Vagyis inkább ők engem azzal, hogy elzavartak... - Úgy látom eléggé a szíveden viseled a sorsát. - jegyzem még meg egy halvány mosollyal az arcomon, hiszen látom, hogy Jesset sem hagyta hidegen, hogy a lány elárvult. Ez pedig... hogy is fogalmazzak?... kissé talán meglepő Jesse részéről, nem szokta akárki sorsát egyáltalán említésre méltónak sem találni, nemhogy még foglalkoztassa is különösebben. Ennek ellenére nem kérdezem meg tőle, hogy miért húzza el a száját a lányt ért tragédia miatt, mert tudom, hogy nem szívtelen, sőt! Gondolom megvan a maga oka arra, hogy miért sajnálja pont ezt a lányt. - Mondtam, hogy nincsenek szomszédok, nem a városban van, hanem a város mellett, külterületen. A közelben pedig csak annyit jelent, hogy nem kell órákat utazni, ha épp kifogytunk valamiből. És már megint elérkeztünk ahhoz is, amin folyton vitatkozunk. Nekem fontos, hogy az iskola sem hosszú órákra van. Még nem adtam fel, hogy felneveljünk egy gyereket közösen. Még ha nem is most azonnal, de ha itt maradhatunk és házat veszünk, akkor talán majd még szóba jöhet egyszer ez is... - Jegyzem meg halkan. Azt hiszem ebben a kérdésben több, mint kitartó vagyok, más szerintem már rég feladta volna a dolgot. Abba már belenyugodtam, hogy nem fog elvenni. Az elmúlt majd százötven év alatt, amit együtt töltöttünk, egyszer sem jutott eszébe, magamat meg csak nem kérhetem meg, szóval azt hiszem ez már nem változik közöttünk...
- Persze, nem mutattalak be titeket egymásnak. Miután befejeztük a vitát és ott hagytalak a lakásban a városban kóvályogtam és gondolkoztam. Tudtam, hogy megbántottalak, és erős volt amit a fejedhez vágtam. Úgy gondoltam, hogy veszek neked valami kis ajándékot, amivel kiengesztelhetlek. Oda jött hozzám mikor az egyik árusnál a sálakat néztem, nem tudtam levakarni magamról. Akkor még nagyon cserfes volt, és be nem állt a szája, mintha a te miniatűr másod lett volna a lelkesedésével és a beszédével. Cirka 20 perc után megölelt, hogy ne legyek szomorú és segített kiválasztani a sálat, az ékszeres dobozt és a tollas fülbevalót neked, pontosabban rádumált, hogy egy csinos lánynak ez kell. – Na, egyszerre még Rose-nak is ritkán mondok el ennyi mindent, de azt hiszem jó lesz ez bemelegítésnek, ha már fel akarom tenni neki itt azt a bizonyos nagy kérdést. Szóval akkor megpróbálok kicsit nyitni is. - Megkedveltem. – Megvonom a vállamat, hogy nagy ritkán velem is előfordul ilyen, hogy valakit megkedveljek. Ash gyermeki ártatlanságával és cserfességével valahogy megkedveltette magát velem. De ezzel nem nagyon foglalkoztam, akkor, csak most, mikor láttam, hogy mennyire más lett akkor tudatosult bennem, hogy annak idején megkedveltem ezt a gyereket. - Nem, azt nem mondanám, hogy a szívemen viselem a dolgát, de tudod akkor felvidított, akármilyen mogorva is voltam. – Aztán csak megvonom a vállam és végre megérkezik a vacsoránk és a borkóstoló is, amit elég jónak ítélek és kikérem az üveget is. Aztán még az ételem eszem, hallgatom Rose-t, hogy mit mesél nekem a házról, így már ebben a kontextusban hallva már sokkal bizalomgerjesztőbb, mint ahogyan az előbb elmondta, így rábólintok. - Rendben. Ha maradunk, akkor megnézzük, milyen is az a ház, amit kinéztél. Azt viszont áruld el milyen a fűtése? – Jobb szeretem a padlófűtést és a fatüzelésű épületeket, mint a távfűtést. Plusz akkor magamnak szabályozhatom a hőmérsékletet is. A gyerek dologra még hallgatok, harminc éve vitatkozunk ezen, én eddig nem adtam be a derekamat. Eddig folyamatosan vándoroltunk, és sosem volt fix helyünk. Nem hiszem, hogy ideális lenne a gyerekneveléshez az ilyen nomád életmód, és az eddigi életem során se hiányoltam a gyereket a kettőnk életéből. Egyedül Rose az, akinek ez fontos. Na meg a házasság. Amit nem tartok szintén sokra, pláne, hogy nincs is valós személyazonosságunk a papírjain mind hamisak, mert az emberek nem tudnak a létünkről, így nem fogom bevallani sehol sem, hogy 290 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot és nem az elmúlt 26-29 évben. Meg amúgy is ez nekem sosem volt fontos, de neki igen. Én pedig szeretem őt, és nem halok bele ha megteszem neki ezt a gesztus, hogy akkor megkérem a kezét. Talán addig is csitul benne ez a gyerek dolog, hiszen a helyzet rizikós erre ahogyan hallom, és nem egy háború előtt kellene belevágni még abba is, előbb legyen stabil helyünk és otthonunk szokjuk meg és a falka is minket és talán majd utána vissza térhetünk a kölyök kérdésére. Miután elviszik a tányérjainkat, előveszem a zsebemből a kis dobozt, aztán a két tenyerembe fogom, és Rose-t kezdem el nézni. Gyönyörűen fest mint mindig, nagyon szép nő. Annak idején elcsavarta a fejemet, és felforralta a vérem, ezt a mai napig meg tudja tenni, több mint száz éve velem van, azt hiszem ideje megtenni felé ezt a gesztust. - Szép vagy ma is…- Kezdek bele, aztán az egyik keze utána nyúlok és magamhoz húzom, hogy a tenyerébe tegyem bele a kis dobozt. - Tudom, hogy ez sokat jelent neked. – Folytatom tovább, és felnyitom a kis fekete bársonnyal bevont dobozkát, amiben a platina gyűrű pihen a vörös kővel a közepén, ami ebben a fényben csak úgy szikrázik. - Több mint száz éve velem vagy, követsz, ahova megyek és kitartasz… szóval, … elfogadod a gyűrűt? – Lehet nem ez az év leánykérési szövege, de hát én nem is Rómeó vagyok hanem csak én magam.
- A miniatűr másom? - most aztán nagyon meglepett fejet vágok. Ez most olyan "lol" érzés. Jesse nem szereti a szlenget, vagyis nem mindent fogad be belőle, de én csípem és ez a három karakter igazán jól leírja, hogy mit is is gondolok ezzel a kijelentéssel kapcsolatban. - Hát hűha... azt hittem belőlem egy is elég... - jegyzem meg nevetve. Mondjuk, ha ez volt a benyomása a lányról, akkor már érthető, hogy miért is kedvelte meg. Elvégre engem is kedvel... Na jó kettőnk között azért több is van szimpla szimpátiánál... És már megint hova kanyarodtak a gondolataim??! - A kék-zöld sálat kaptam akkor? - kérdezek vissza elgondolkozva. Közben megiszom a whiskymet. - Akkor hálás vagyok a leányzónak, azt a sálat most is nagyon szeretem. Telitalálat volt és a fülbevalót is nagyon szeretem. - jó ízlése van, vagyis, hogy most az van-e, azt nem tudom, de akkor jó ízlése volt ennek a kislánynak, még most is nagyon szeretem, amiket segített kiválasztani Jessenek. - Ha megkedvelted, természetes, hogy érdekel mi lett vele. Majd bemutatsz neki? - Jessere mosolygok, miközben beszélek. Jó tudni, hogy megkedvelt egy gyereket, később még jó érv lehet, amikor majd meg akarom győzni arról, hogy nekünk is legyen egy. Hiszen most már nem hivatkozhat arra, hogy ő nem tud mit kezdeni egy aprósággal. Épp most mondta, hogy megkedvelte és felvidította a kislány. Máris kedvelem Ash-t ezért, pedig még nem is ismerem személyesen... Közben megérkezik a rendelésünk. Sajnos itt sem sikerült eltalálni pontosan azt az ízvilágot, ami az olasz konyha lényege, de azért attól még finom, szóval jóízűen eszem én is, miközben beszélgetünk. A bor viszont kitűnő, nekem legalábbis elnyerte a tetszésemet. Ahogy a házról beszélgetünk, egyre inkább arra jutok, hogy szeretném ezt a rönkházat személyesen is megnézni. Tetszettek a róla készült képek és a leírása is nagyon. Az ára is barátságos. - Víztartályos kandallója van és arról működik a padlófűtés a földszinten, és az emeleten pedig falfűtés. - mesélem tovább és tudom, hogy ez tetszeni fog Jessenek. Meg szerintem az is, hogy faház. Amit én is jobban kedvelek, mint bármely más anyagot, amiből házat lehet építeni. Ahogy elviszik a vacsoránk romjait, nézem, ahogy Jesse valamit kivesz a zsebéből és azt fogja a kezeibe. Kérdőn nézek rá, mert halvány lilám sincs, hogy mit markolászik olyan bőszen. A bókjára elmosolyodom, jól esik, amikor ilyeneket mond nekem. Hiába telt annyi év, még most is ugyanúgy tudok ránézni, mint mikor megismerkedtünk. Bármikor képes vagyok fantáziálni róla, most is elképzelem, ami az öltöny alatt lapul, a meleg finom bőrét, ami ráfeszül a testére, és ami izgalmas formákat takar, az izmos mellkasát és kockás hasát. A csípőjét és amit az közre fog, ami oly sok örömmel ajándékozott már meg eddigi életünk során. Hirtelen támadt gondolataimtól azt hiszem némi pír ült ki az arcomra, és jól eső izgatottság fut rajtam végig, ahogy belegondolok abba, nem sokára láthatom is mindazt, amiről most csak fantáziálok. - Köszönöm, - válaszolok szinte szűzies szemérmességgel a bókjára. Aztán a kezemet adom, ahogy érte nyúl és megérzem a bársony érintését a tenyeremben. A kezemre siklik a tekintetem, érdeklődve figyelem, hogy mit tett a kezembe. Persze azonnal rájövök, hogy egy ékszeres dobozt kaptam, ezer körül is felismerném a kis dobozka bársony bevonatát. Jessere pillantok. Nem kérdezem meg, hogy miért kapom, mert nem csak alkalomra kaptam már tőle, ajándékot, vagy békülő szándékkal, hanem gyakran csakúgy is meglep ezzel-azzal. Újra a dobozra vándorol a tekintetem. Ez egy gyűrűs dobozka. Hallgatom, amit mond és először nem is értem a dolgot, hiszen mostanában nem nyavalyogtam semmilyen ékszerért, amire azt lehetne mondani, hogy sokat jelent nekem. - De hát mostanában nem is... - kezdek bele, hogy nem vágytam különösebben semmilyen ékszerre, de ahogy kinyitom a dobozkát és szembe találkozom a lélegzetelállítóan szép vörös köves gyűrűvel, elhallgatok. Szuperszonikus sebességgel cikáznak a gondolatok a fejemben. Jessen öltöny van, pedig nem szokott öltöny hordani. Elhozott vacsorázni, ez persze nem ritka, de valahogy ez az alkalom kissé másnak tűnik, mint az eddigiek. Nem vitatkozott, vagy szidott meg, amiért eltévedtem, vagyis, amiért egyedül cirkáltam ma egy tök ismeretlen városban. És most azzal jön, hogy erre régen vágyom, és ekkor, ebben a pillanatban azt hiszem leesik, és olyan nagyot koppan, hogy éppen mi is történik és mit is kérdez, hogy azt hiszem a szomszéd asztalnál is hallották... Szó szerint leesik az állam és van egy olyan sanda gyanúm, hogy a szám is tátva maradt. A gyűrűről Jessere nézek teljesen elképedve és hitetlenkedve. - Ó, hogy óóóó!!! - bukik ki belőlem hirtelen, a megdöbbenés miatt. - Ez most? Ez azt jelenti? Ez komoly? - nézek nagy szemekkel pislogva életem szerelmére. Tudom nem ez a legidillibb reakció tőlem, de ennyi megdöbbenést még engedélyezek magamnak, mielőtt összekapnám magam. Akaratlanul is széles mosolyra húzódik a szám. Azt hiszem ennyire még életemben nem örültem semminek. Aztán, mint egy hibbant tyúk, bólogatni kezdek, a mosolygásból nevetés lesz, és azt hiszem a szemeim is könnybe lábadnak örömömben és meghatottságomban. - El, igen, IGEN! - ömlenek ki belőlem a szavak és a következő pillanatban, már az asztal fölött áthajolva csókolom meg a kedvesemet. Ahogy elszakadok tőle, a gyűrű az ujjamra kerül, ami tökéletesen illeszkedik. Hol a gyűrűt a kezemen, hol pedig Jesset nézem, és igen még mindig ott a mosoly az arcomon és a határtalan öröm és boldogság is. Azt hiszem én is pontosan ugyanolyan "rózsaszín gondolkodású" menyasszony leszek, vagyis azt hiszem már vagyok, mint a legtöbb üres fejű liba is. De ki a francot érdekel, ha Jesse üres fejű menyasszonya lehetek??!!
- Igen, valami olyasmi. Elvégre te is elég cserfes, közvetlen és lelkes vagy. Kitörő lelkesedéssel fogadsz, dolgokat imádod a színes holmikat. Ash is pont ilyen volt akkor mikor összeakadtam vele Bostonban. – valahol azért mozgatja a fantáziámat, hogy akár én is beharaphattam volna, ha én vagyok ott és nem az a fickó, akit emlegetett. De ez lényegtelen most már. Hátradőlök a székben, ahogy beszélgetünk, halkak vagyunk, nem kell, hogy más is hallja amiről beszélgetünk egymás között és a másik sokkal jobbak az érzékeink mint a körülöttünk lévőknek. - Elég is, nem hiszem, hogy bírnám cérnával, ha kettő lenne belőled a hisztis időszakodban. – Zsigerből válaszolok, aztán persze észbe kapok, hogy nem akarok vele összeszólalkozni vagy megbántani pont most. De már kimondtam és ezt vissza szívni már nem lehet, szóval, ha felhúzza magát majd valahogy lecsitítom. - Igen, a kék zöld átmenetes sálat, aznap vettél egy hasonló szín összeállítású ruhát. – Kivételesen erre is emlékszem, mert nem csak ruhát, de fehérneműt is vásárolt magának, és az a fűző és harisnyatartó összeállítás a többi dologgal együtt olyan volt, amitől az eszem eldobtam, és csak az ösztöneim vittek előre. Izgató a női test ruha nélkül, de mikor ilyen rafináltan van anyagba csomagolva, mint akkor és ott Rose, az igazán észbontó tud lenni. Gondolataimból, Rose hangja ránt vissza, így rá emelem a tekintetemet, mikor azt mondja, hogy hálás Ash-nak a sálért és a fülbevalóért is. - Talán igen. Ő az Őslakos falka tagja lesz hamarosan. – Mi pedig a másik falka területére költöztünk be és oda is szándékozunk csatlakozni amennyiben sikerül, bár a Béta heccelése lehet nem volt a legjobb húzás, de adta magát a helyzet. Az étel, ami elém került ízlik, én nem ástam maga annyira bele a gasztronómiába, mint Rose, ameddig jó íze van addig szívesen eszem, ha meg nincs, akkor otthagyom, kissé válogatós vagyok farkas létemre, de ha nem kényszerülök rá akkor megengedem magamnak. Hallgatom, ahogy a házról beszél és konstatálom magamban, hogy lehetséges, hogy ebben a házban majd ki tudunk egyezni az elmondottak alapján, de előbb mindenképpen látni akarom, körbe nézni, és ingatlanos nélkül is meglesni, mivel farkasként is tudni akarom, mi van ott. Rose arca lassan kipirul a bókom után és látom rajta, hogy a gondolatban valahol máshol jár, a tartása is megváltozik, és úgy helyezkedik, hogy a ruhájából egy picit kivillan a melltartója, ami fekete és vörös és csipkés, emlékszem mit vett fel, mivel a fürdőszobából kijött alsóneműben és az amit viselt már akkor beindította a fantáziámat, de nem akartam lekésni az asztalfoglalásunkat. Rose vékony, és kecses, de ott vannak domborulatai ahol kell, hogy kerekded legyen. Ráadásul rafináltan tud ruhákat választani, hogy az megborít teljesen és most is amit a ruha takar ilyen darab. A köszönömre felnézek a szemeibe, a dekoltázsából, igen, ennyi év után is ott tudom felejteni a tekintetemet. Szinte szűzies a válasza, amit megmosolygok, utána komolyra fordítok mindent és előveszem, végre a dobozkát, hogy átadjam neki, Következő szavaira csak felvonom a szemöldökömet, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű vele, hogy ez most nem csak egy ajándék, és nem csak úgy kapja tőlem, mert éppen megláttam és úgy gondoltam örülne neki, hanem ez egészen más. De mire megfogalmazom, másképp a kérdést addigra koppan neki, és a jól ismert csodálkozó hangocskák hagyják el az ajkait. - Teljesen komoly. – Bólintok is mellé, a kérdésére, és feszülten várok, hogy akkor most igent fog nekem mondani, vagy nemet. Bár, ahogy felderül, az arca már tudom, hogy nem kérdés a válasza. Felkelek a székből és áthajolok az asztal felett, de kényelmesebb, ha felállok és mellé lépek. Magamhoz húzom és megcsókolom. Az „Igen”, pontosabban a második elég hangosra sikeredett, így többen is felénk fordultak, a végén pedig még egy kis tapsot is kaptunk.
- Hát igen, ez vagyok én. És ezek szerint nem vagyok vele egyedül... - tényleg közvetlen vagyok és könnyen barátkozom. Jessehez is így kerültem közel, ha én is olyan lennék, mint ő, akkor még ma is maximum csak ülnénk egymás mellett, mint két kuka, néha eldörmögve valamit a másiknak. Neki is csak mondtam, ami épp eszembe jutott és egy idő után ő is hajlandó volt megnyílni és közel engedni magához. A színes cuccok pedig, hát vidámak és én szeretem a vidám a dolgokat. Jesse következő megszólalása nem esik jól. Nem húzom fel magam, inkább az előttem lévő tányérra meredek, mintha bármi érdekes lenne ott. - Kösz. - szólalok meg halkan végül. Oké nem mondom, hogy nem szoktam én is hisztizni, mint bármi más, de nem gyakran teszem és nem is tart hosszú ideig. Persze Jesse sem könnyű eset, mikor másnaposan neki áll nyafogni, mint egy kiskölyök, és akkor sem épp egy leányálom, amikor unja magát és ő hisztizik. De ezt most nem vágom a fejéhez, nincs kedvem összeszólalkozni. - Igen, már rémlik. Még a ruha is megvan valahol, valamelyik elveszett bőröndben. - jegyzem elgondolkozva. Legalábbis úgy rémlik, hogy becsomagoltam és nem dobtam ki a ruhát. Bár az is lehet, hogy kihajítottam, mielőtt ide költöztünk. Nem emlékszem már pontosan, mert sok cuccomat dobtam el, ugyanis nem fér a négy bőröndbe, egy ötödiket meg már nem akartam telepakolni. Plusz így van okom megint vásárolni. Ahogy mellém lép és magához húz, felállok én is, és úgy viszonozom a csókját. Meg is ölelem, aztán az egyik kézfejemmel legyezem magam, mert nem akarom elbőgni magam, mint egy idióta. Ez sikerül is, nincs öröm bömbölés, visszatartom. Legszívesebben kiugranék a bőrömből és táncra perdülnék, mint egy eszelős, de nem teszem meg. Csak újra átölelem Jesset, aztán szélesen mosolyogva nézek közbe, amikor megtapsolnak minket. - Hát ezért húztál öltönyt... - jegyzem meg Jessenek nevetve, aztán újra csókolom. - Terveztél még valami meglepetést, vagy visszamegyünk a hotelbe? - súgom a fülébe a kérdést.
Éreztem, hogy megbántottam, azzal, hogy megjegyeztem a hisztis időszakát. De szerencsére nem firtatta a dolgot és nem rúgtuk össze a port ezen, amúgy is percekkel később már el is felejtette, és én is javában megkönnyebbültem, hogy elfogadta a gyűrűt, és igent mondott nekem. Az előbbi kis malőr után, megfordult a fejemben, hogy mérgében akár nemet is mondhat nekem, de szerencsére nem így lett. Azt, ahogy elkezdi, magát legyezgetni megmosolygom, de csak addig, még le nem nézek, és nem tekintek be a ruhája dekoltázsába, akkor már másfelé kalandoznak a gondolataim, és nagyon is szeretném tudni, hogy vajon harisnyatartó és combharisnya van-e rajta ehhez az összeállításhoz. Valahogy úgy érzem, a desszertet nem itt fogjuk elfogyasztani, ahogyan a bort és a pezsgőt sem, bár az előbbit lehet, magunkkal visszük. De a pezsgő bontás előtt én Rose-t akarom kibontani ebből a piros ruhából, az már egyszer biztos, és már a nyakára is hajolok, hogy finoman beleharapjak, mikor kapcsolok, hogy nem itt kellene ezt. Elvégre egy étteremben vagyunk. nyilvános helyen és épp most kaptunk egy kisebb tapsot, mert nyilvánvaló volt, hogy a bősz igenezés miért is volt - Igen, ezért, és amint érzed, fegyvert nem hoztam. – Súgom bele a fülébe, és finoman megcsókolom, hogy aztán lassan elhúzódjak tőle, mielőtt még látható következmények is lesznek annak, hogy örülök neki meg annak, amit a ruhája alatt láttam. - Nem, mást nem terveztem, csak a desszertet, de azt a hotelben is meg lehet rendelni, ahogy a pezsgőt is. – Válaszolom meg neki, miközben elhúzódok tőle, és megigazítom a zakómat, aztán hellyel kínálom, hogy azért a számlát itt várjuk meg. Amint ez megvolt, felkeltem az asztaltól, és a karom nyújtottam neki, hogy az etikettnek megfelelően kivezessem és visszakapjuk a kabátokat. Ez az este eddig igen csak jól sikerült. - Mivel ünnepeljünk a hotelban, pezsgő, bor vagy valami tömény? – Kérdezem meg tőle, már az étterem előtt ahol már nyugodtan beleharaphatok a nyakába, és húzhatom őt magamhoz.
Amire most készülök, na arra még nem volt példa sem az életemben, de a falkáméban sem. Öregedő fejjel úgy döntöttem, belevetem magam a társkeresésbe is, mert sosem árt egy nőstény, már ha akad. A nap folyamán azt próbáltam összeszedni, hogy mi az, amit pár percben el tudok magamról mondani? Mégis hogy a faszba sűrítsek be 320 évet ennyi időbe? Megszülettem, felnőttem, kölykeimmel költöztem, magányos apa vagyok, néha paraszt, de amúgy nem, vagy mi? Nem tudom, ebben aztán nekem nincs gyakorlatom, Colette igyekezett valami érthetőt megfogalmazni. Fogalmam sincs, ki a nőstény, böktem, és kész. Aztán megbeszéltük a találkozót, és ennyi. Most meg jövök itt kikenve, kifenve, mint valami hülye tinédzser, aki jobban izgul attól, mit fognak szólni a nem éppen helyes, bájos, anyuci kedvence típushoz? Fasza, már ott elcsesztem, hogy ebbe az egészbe belementem, érzem, de most már nincs visszaút. Úgy érkezek ebbe a nyomorult olasz étterembe, mint akit baszni visznek, szó szerint, a totyogó pingvin segédmunkás hozzám képest, ahogy megtalálom az asztalt, és amikor leülök, csak a fél cuccot borítom le onnan. Megy ez, ettől rosszabb már nem lehet, kit érdekel, hogy a fél étterem engem néz? Majd nem fognak, ha vigyorgok, ebben biztos vagyok. Még az órámra sem merek nézni, komolyan, nem hogy az ajtó felé. Mi van, ha beesik egy vén, banyatankos szatyor, aki még a protkóját is külön pohárban hozza? Akkor meg mi van? Azt persze senki nem mondta, hány percig kell elviselnem majd. Mindegy, eldöntöttem, a kölyköknek anya kell, vagy valami ilyesmi, hiába felnőttek, de ez jó fedőszöveg. Elvégre van kettő is belőlük, tisztességgel felneveltem mindkettőt kérem szépen. Csak nehogy felszínre törjön a cinikus geci énem, mert akkor a csernobili takarítónőt sem nyerem meg magamnak. Várok... pedig nem az erősségem, de várok, a jel az asztalon, kivágtam már az egyedi vázát, ami sehol máshol nem található. Virág? Hozzáérek, elhervad, mire ideérek elporlik, ilyesmit nem vállalok be, a váza legalább épségben marad, arra vigyázok. ~Bazmeg Dante, nem vagy épelméjű, vizsgáltasd ki magad. Ebbe belemenni... te állat, te... De tényleg, mi van ha valami vén trottyot kapok? Akkor hazaviszem a hátamon? Ráadásul a kölykeimen kívül senki nem tud az akciómról, ez meg a másik... és ha a nyakamon marad, mert bejön? Akkor hogy mutatom be Castornak? Hoztam pótanyucit a sok kölyök mellé, mert amúgy is ijesztően soknak találtam a számukat? Óriási... de legalább nem egy újabb poronytot szerzek, az is valami. Remélhetőleg. Mert ha igen... a bratyesz magán kívül lesz a gyönyörtől az örömtől, és maximum annyit mond. 3. Én meg azt, hogy akármit dugsz, 3. Aha, hogyne. Na mindegy, itt vagyok, leszarom, lesz ami lesz, túl fogom élni.
*Az unalom az, mely a technika elé ültet. Nem rossz ez, csak épp nézőpont kérdése a dolog. De annyi felé hirdetik, hogy társkereső mintha bármi realitás volna a dologban. Élet ez vagy csak annak egy puhány álcája? Így ismerkedik az, ki nem mer szembe nézni a valósággal? Talán csúnya mégis valahol jó dumájú alakok leleddzenek a technika mögött? Ki tudja... én bizonyára nem. De itt volt az ideje, hogy kiderítsem mit is istenítenek a mai fiatalok, mi az, miből bekötik a fejüket. Georgénak egy szót se szóltam, de a tárgyalások előtt rám is rám fér egy kis szórakozás nem, de? Dehogynem... merne bárki mást mondani. Jamie ma nem volt velem, dolgozni ment... de majd lesz ez még így se. Pláne ha Kevin nem tér hamarosan köreinkbe. Magamhoz mérten öltözködtem. Ámbár ki az, ki szót emelne hosszú ruhám ellen, mely szép ívét mutatja dekoltázsomnak? Halkan koppanó magas sarkúmnak mely röpke magasságomon máris hat centit dob? Ahogy haladok érzem a tekinteteket, de a pincért csak egy hanyag mozdulattal intem el. Várok valakit vagyis, várnak rám. Mert hát késtem... mi mást is várna Tőlem bárki? Elegáns késésnek be fér a negyedóra nem-de? Nő vagyok vagy mi... ajkaim kiemelve halvány szájfénnyel, szemeim némi erősebb feketével, hogy a maga kékje ragyogjon ahogy körbe tekint. A vázát látom... ajkaim mégis mosolyra görbülnek. Farkas vagyok... ámbár pajzsom a helyén, sosem mozogok anélkül ha csak nem maga a Teremtőm hív magához. Lépteim és mozgásom is könnyed, ahogy az asztalnál állapodik meg. S ha a hím nem fordul hátra, kezeim finoman simítanak annak a vállára.* - Váza... ámbár a virág az üzletbe maradt. Mégis mi visz rá egy ilyen férfit, hogy társát máshol keresse? * Lágy kérdés, mely után egy könnyed kacagás az, mely elhagyja az ajkaim. Ahogy - márha eddig sikerült - megkerülöm a férfit és vele szemben foglalok helyet. Feszélyeznie kéne a helyzetnek, ámbár tekintetem mégis csupán kíváncsiságról árulkodik, miközben az étlap is megérkezik és kissé lentebb tartva tanulmányozom. Nem rendelek... érdek a másik reakciója, hogy ebből mégis mi lesz. Hisz egy ilyen apróságból is sok mindent lelehet szűrni... Várok? Igen. Ámbár olyan mintha csak dönteni nem tudnék a felsorolt finomságok között. Valakinek finom... szó se róla, hisz még csődbe nem ment a hely. Vén trotty... a korom megfelel ennek, ki ezt nem árultam el. Vonásaim azonban nem erről árulkodnak. Tökéletesebb? Maximum ha rajzolnak és ezt a ruhám ki is emeli... de mit ér mások pillantása, nem hozzájuk jöttem. Ám bemutatkozni... még neki sem tettem. Idővel... nem kell kapkodni, hosszú a nap ahogy az éj is, melyet egy újabb nap követ.*
Türelem rózsát terem... igen, akkor már tele lenne az asztal virágokkal, vagyis a váza sem ácsorogna üresen az asztalon. No de mi a gond a vázámmal? Egyedi darab, nem is mai, ilyet nem igazán látni manapság sehol, tehát könnyen megkülönböztethető mindentől, és biztos, hogy nem keveredik el az, akire várok. Már ha egyáltalán ideér, mert azt máris sikerül megállapítanom róla, hogy az indítása az tipikus nőstényre vall. Pontosság mint olyan nem létezik, mert első teszt, mennyire türelmes a hím... aha, arról vagyok híres. Viszont ha már belementem ebbe a baromságba, akkor most már kivárom a végét, bár még adva van a lehetőség, hogy tiplit vegyek kifelé, mondván ezt nem nekem találták ki. Bár még mindig kényelmesebb volt így, technikai úton, mint rohangálni bármelyik nőstény után, hogy hátha beadja a derekát. Arra nekem nincs időm, azt meghagyom a kölyköknek. Egyelőre még várok, de az időm véges, nagyon remélem, hogy a nőstény azért késik ennyit, mert felejthetetlen látványt akar elérni, mert ha nem, esküszöm belőle fogok vacsorázni. Már épp ott tartok, hogy fogom a vázát és lécelek, amikor valaki végigsimít a vállamon. Ügyes húzás... nem az ajtó felől jön, akkor tuti hátsó bejáratot választott, hm... ez már önmagában is figyelemre méltó dolog. -Ott, bevallom hősiesen, de azt hiszem jó döntés volt, mert elhervadt volna, mire ideér. Az időhiány? Felállok, és a másik székhez kísérem a hölgyet. Oké. Nem sikerült meghazudtolnom magam, kapásból sikerül egy cinikus megszólalással indítanom. Óriási... de legalább nem mondhatja azt, megjátszom magam. Azt kapja, amit lát, ha kell, akkor kell, ha nem, akkor nem, ennyire egyszerű. Kinőttem én már a játszadozásból, a nőstény tudja mit akar, én is tudom mit akarok, hamar le lehet rendezni a dolgot. Ami megnyugtat, szemrevaló teremtés, persze ez csak a külcsín, semmit nem jelent, hacsak annyit nem, hogy nem rossz a csomagolás. -Mit inna szívesen? A vázát önnek szántam, ha elfogadja, bár nem csomagoltam be, az igaz, hogy tudja, melyik asztalnál várom, továbbá nem vagyok a díszítés nagymestere. Feladom... nem megy ez nekem, hagyjuk a francba. Nem szoktam udvarolni, nem is tettem szinte soha, akkor meg? Az még rendben van, hogy természetes, én állom a költségeket, na de a többi? Van sejtelmem róla, azért nem vagyok óriási paraszt, de mégis mit kellene tennem? Hozzávágni a vázát, hogy figyelj, ritka darab, nem mai csirke, és úgy gondoltam, talán tetszeni fog neked? Na jó hagyjuk a rizsát, én ehhez már öreg vagyok, ha túlélem az estét, már jó vagyok. A bemutatkozást még hagyom, inkább most menjen el, ha nem jövök be neki, mint később.
*Az udvariasság némiképp meglep. A tapasztalataim nem épp ezt mutatják ebben a poros kis városban legalábbis ha a mai generációt veszem alapul. Szavai azonban csak egy halvány mosolyt csalnak kacagásom helyére. Azonban lássuk be, ebben egy leheletnyi bocsánat kérés sincs, ami a célzását illeti. Késtem. Na és akkor most mi van? Azért van, hogy várjon... még mindig jobb mint fordítva. * - A virág érzékeny lény... azonban kevésbé sem adja fel negyedóra alatt a küzdelmet. S bizonyára ha virággal érkezik, a személyzet megoldotta volna ezt az apró problémát. * Talán csak az én köreimben. De még a Hotelben is azaz első, ha virággal érkezik valaki, hogy vázába és vízbe teszik a növényt, míg vár a másik. A cinikus válaszra ostobaság lett volna felkapni a vizet, azonban ettől higgadtabb vagyok. Mosolyom sem hervad egyenlőre, na nem azért mert annyira megakarom nyerni magamnak a férfit. Még nem... egyenlőre semmi nincs benne. De lássuk be, csak most érkeztem, korai volna keresztet vetni a hímre. Ám a hasonlat nem véletlen. Vagy megérti, vagy sem... ezt már én nem tudhatom és nem is rajtam múlik a dolog.* - Ugyan már... az idő relatív Mr. Drill. Arra van időnk amire szakítunk. De mégis mi foglalja le az idejét? * Kérdeztem rá, miközben kék íriszeim az arca vonásait fürkészték. Árulkodó jelet keresve a hazugságra, megnézve magamnak. Nem volt rossz... sőt, így csak még érthetetlenebb lett a dolog számomra. Szavaira oldalra biccentettem a fejem és végig futattam a tekintetem a darabon. Nem kellett ide Damian, hogy megmondjam nem tegnap jött le a futó szalagról. * - A díszítés mindössze csak külsőség, ha nincs tartalma, hiába a szép burok. De igen hmm... nagylelkű és egyedi ajándék. Köszönöm szépen és egy pohár bort kérnék. * Fűztem össze a szavaim, egyúttal a kérdését is megválaszolva. Nah de még mielőtt kinyithatta volna a száját tettem meg ismét én. Na nem azért mert leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy beszéljek.* - Maga wishkys? * Kérdeztem rá, aztán vagy bele trafálok vagy nem. Veszteni semmit nem vesztek, mindössze csak a külsőségek alapján levont következtetést. Mondjuk bizonyára meglepne, ha rendelne magának egy pohár martinit. Ha a rendelés elhangzott és ismét kettesben maradtunk, kecsesen fontam keresztbe a lábaim az asztal alatt, hogy ruhám finom hasítéka megnyílt kissé láttatva a combom. Nem vehette észre a másik, nem is neki szólt. Mindössze, így volt kényelmes, ahogy kényelmesen hátra dőltem.* - Ha nincs ideje, kimondott céllal keres magának hmm... társat. De mégis... egy két randi alkalmával honnan tudná, hogy a másik érdemes arra, hogy ellássa eme feladatokat? * Íriszeim csak egy pillanatra szakadtak el a másikétól - ha csak Ő nem nézett más merre - mikor újabb vendégek érkeztek. Nem mondom, szép cica volt még női szemmel is... de hogy a kövérkés hapsinak a fizetése a plázákban marad, az is tuti. Már a hangja is irritált... pedig aztán én magam is szerettem vásárolni. Sőőőt... *
-Az lehet, de higgye el, én nem illek össze egy virággal. Nem ért volna ide épségben. Én egy szál virággal... ez már önmagában is röhejesen hangzik, és lehet, ez valakinél elvárás, na de ha véletlenül azzal a kezemmel nyitok ajtót, amiben a gaz van, hát máris kettőt csinálok belőle. Sajnálom, nem vagyok az a romantikus lélek, amit tőlem várt.Egyébként is, ha tartanék otthon, elfelejteném megöntözni őket, tehát mellettem kipusztul minden, ha más nem figyel oda rá. Ami furcsa, hogy még nem pattant fel, és nem hagyott faképnél, pedig vártam, és tessék. Érdekes nőstény, szó se róla. -Ez nagyon szépen hangzik így, Jaenette, de ezt az találta ki, aki eleve nem tudott mit kezdeni magával. Ha igaz lenne az állítás, akkor nekem nem kellene 24 óra helyett minimálisan 26, hogy a teendőim végére érjek. Az üzletem. Arra van időm, amire szakítok... hát hogyne. Sok esetben azért bízok bizonyos dolgokat Colette-re, mert nincs időm rá, és márpedig profi szervezést igényel. Sajnálom, annak idején lehet, én is ezt mondtam volna, de az bizony jó 200 évvel ezelőtt volt. Ma már tudom, hogy egy nap nem elég semmire sem. Persze ha nem folytatnék fekete kereskedelmet is, akkor lehet, még mindig igaz lenne a mondás, na de a műtárgyakat nem lehet elrohanni. A többi pedig tényleg magánügy. -Ritka egy hölgy szájából ezt hallani, de valóban így van. Igazán nincs mit. Rám bízza, vagy ön választaná ki? Még jó, hogy nem nőstényt mondtam, akkor aztán tényleg egy hímsoviniszta állatnak nézne, na de ha azt szoktam meg valahol? Szerencse, hogy az üzleti életben azért magamra szedtem emberi megnyilvánulást is. A bor választásának jogát felajánlom neki, ha esetleg élne vele, de ha nem, akkor magam rendelem meg. Ugyan nem vagyok borszakértő, de valamit konyítok hozzá, de mielőtt levegőt vehetnék, már kérdez. -Azt nem mondom, hogy ha azzal koccintunk nem iszom meg, de nem igazán... nem raboltam bankot. Ilyesmivel nem élek. Tudom, hogy nem erre gondolt, de magas labdát adott, sajnálom. Az a kölyök rafkós volt, azt mindenhol olvasni lehetett, és mégis mire asszociáltam volna? Nem vagyok rabló, ha meg szükség törvényt bont, akkor sem iszom előtte, de arról nem tudok, hogy bármikor is meg akartam volna környékezni egy pénzintézményt. Ha a nőstény rám bízza a rendelést, akkor ritka egy vörösbort kérek, nem éppen fiatalt, mert annak nincs meg a zamata. RR 4 Grape Blend... erről tudom, hogy jó, ínyenceknek meg pláne. Egyszer volt szerencsém megkóstolni, azóta sem találtam olyan bort, de azt csak remélem, hogy neki is ízleni fog. Ha nem... akkor megöntözzük vele valamelyik növényt. Nem kerüli el a figyelmemet a helyezkedése, még ha nem is nekem szólt, de azért nem figyelem paraszt módon, éppen csak odapillantok. -Mondhatom így is. Meguntam a magányt, van ez így. Hogy mi szűrődik le egy-két randevú alkalmával? Az tisztázódik, hogy érdemes egyáltalán folytatni, vagy sem? Milyen feladatokra gondol Jaenette? Feleség, háztatásbeli? Ugyan, nem élek mesevilágban. Egy nőt keresek, akivel jól érzem magam, ennyi. Most mit mondjak? Hogy 25 felett nem csak a kasztnit nézem és a futóművet, hanem a gyújtást is? Nem vagyok én pedofil, hogy babusgassak bárkit is. Mit nyújtsuk, mint a rétestésztát? Ha nem oké az ágyban, akkor váltás van, ennyi. Lehet, kölyköknél ez még fordítva van, de azt hiszem felnőttek között már nem igazán, és állíthatja bármelyik nő, nem arra kíváncsi rögtön, hogy abban a korban mit nyújt a fickó... az hazudik. De hogy ez milyen szar szöveg volt tőlem... apukám, 320 éves fejjel meguntam a magányt. Mégis ki hinné el rólam? Persze azt még nem tudja, van két kölyköm, és valahol tisztességes családapa vagyok, bár kicsit más értelemben, de sebaj. Ott még nem tartunk, de azt se tudhatom, ő hány porontyot dédelget a keblein. Azért szemmel tartom az érkezőket, de itt sem időzik el a tekintetem túlzottan hosszú ideig, elvégre azt tanította anno a bratyesz is, hogy ezt nem kéne. Azóta is tudom. A memóriám még nem kopott meg.
*A férfi szavaira elmosolyodtam, de ez amolyan tessék lássék mosoly volt még ha ragyogott is. Hát most na, ha én mosolygok az ragyog. Na nem mintha nem volna sűrű szokásom, de bizonyára nem csak ez létezik. Unalmas is lenne az élet, ha nem volna benne semmi más. * - A gyengédség olykor kifizetődő. Vagy nem így gondolja? * Persze, naná, hogy a virágnál maradtam. Részben legalábbis. Hisz ha óvatosan bánik vele, akkor egyben marad, ha nem hát az már más kérdés. De egy nő... pff... az embernők törékenyebbek mint egy rózsaszál. S mivel nem tudja, hogy mi fán terem a dió, így azt sem, hogy jómagam nem török olyan hamar.* - Család? Barátok? Vagy valaki, aki levehetné a bokros teendők felét a válláról? Vagy alkalmazottak esetleg... *Tapasztalat, hogy egy megbízható ember és könnyebb az élet. Ha nem így volna, nem jutna időm vásárolni. Szóval kimondottan hasznos dolog, néha kifizetni egy alkalmazottat, mintsem magunkra vállalni mindent. Csak be gyöpösödnek az emberek.* - Vagy milyen üzletet vezet, hogy csak is maga tarthatja kézben? * Mert a bizalom hiánya viszont azt is elintézi, hogy bizony egy-két dolgot magunk intézzünk. De nem egész álló nap, bár ha olyannal foglalkozik, úgy sem fogja az orromra kötni, de hát én csak egy nő vagyok aki érdeklődik. No meg nem ártana szóra bírni a másikat, hogy talán kitudjam feszíteni az ágyamra később és ne legyen olyan unalmas.* - Nos Dirill... ritka, mert sokan olyan tökéletesnek hiszik magukat és a fejük be száll, hogy tekintetek vizslatják Őket. * Naná... mindenki tökéletesnek hiszi magát, közben meg csak én vagyok az. De higgyék csak nyugodtan, engem nem zavar majd csak rádöbbenek egyszer. A kérdésre azonban elmosolyodtam.* - Öné a terep... * Billentettem oldalra a fejem és következő szavait hallva kissé felvontam a szemöldököm de elmosolyodtam aztán.* - Egy pénzszállító sem rossz választás... * Nem, azt nem mondanám, hogy értettem a "poént" azonban, ha már bank és rablás, akkor ez sem volna messze. Viszont pénzszállító egy ember is lehet. Ott van például Kevin... rá tökéletesen illene ez a "jelző". Csak tolná márt Fairbanksbe a hátsóját addig, míg nem magam rugdosom el idáig. A választásra nem reagáltam, nem ismertem a bort. Szóval majd kiderül, ha megérkezik. Viszont a válaszára annál jobban figyeltem és a vége... ugyan kicsi fiú... mindent lehet, csak akarni.* - Nem rejti véka alá a szándékait... ez mindenképp dicséretes. De ne felejtse el, hogy akivel... hmm... jól érzi magát, azzal előbb vagy utóbb de belsőséges kapcsolat alakul ki, ami már nem erről szól, mindössze innen indul. De mindegy is, ez olyan, amit senki nem tudhat előre. *Legyintettem hanyagul és pár pillanatnyi méregetés után ha sikerült elkapnom a tekintetét, akkor azt igyekeztem ott is tartani. Na nem vacilláltam nem erről van szó, mindössze...* - Mégis mi szórakoztatja Önt? * Hisz ez a lényeg. Persze kérdezhettem volna máshogy is, de na... nyilvános helyen vagyunk és épp szép szavakkal bánunk, azonban ha a tekintetem látja, bizonyára megérti a kérdés lényegét is. Ha már erre keres és erre akar valakit, akkor lássuk be, nem mindegy, hogy milyen a vérmérséklete és, hogy az megfelelő irányba áramlik-e. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ezen egyrészt fennakadjak, másrészt ne értsem meg és harmadrészt pedig lutrizni is.*
-Az szituáció függő, Jaenette. Gyengédség... ki mit nevez annak. Virág, nálam... persze, meg rögtön virágkötészetet nyitok, de a kezembe ne adjanak egy gazt se, mert annak vége. Van, amire nem tudok figyelni és nem is akarok. A műtárgyak mások, de erről nem beszélek, mert minek? A nőstények pedig... a fele csak hajtogatja, gyengéd hímet akar maga mellé, de ha meg azt kapná, akkor azért siránkozik. Hát nem. Én azt mondom, senki ne akarjon megváltoztatni, cserébe én sem akarom, hogy más legyen. Kár, hogy még egy nőstényt se láttam, aki tartotta volna magát ahhoz, amit az elején kijelentett... egy sincs... a legtöbbje mind azt akarja elérni, hogy a hím behódoljon neki. Az az, amit tőlem ne várjon senki. -Azok a gyerekeim, bennük megbízom. Másban nem, azaz a kölykeim tudnak mindent az üzleteimről, főleg Colette, hiszen ő szervezi a felét. Nem így lenne, akkor a gépeimmel sem tudnék foglalkozni, meg egyéb, fontos dolgaimmal sem, ezt pedig nem tehetem meg. Munkamegosztás van, és jól működik, eddig nem volt probléma, pedig nem 10 éve boldogítjuk egymást. -Műtárgyakkal, műkincsekkel foglalkozom. Gondolom, így már érti, miért is nem adom csak ki úgy a kezemből az egészet. Itt ugyan még nem nyitottam üzletet, bár kölykeim beszámoltak egy-két lehetséges és esélyes helyiségről, de előbb ki akarom ismerni a várost, fejetlenül nem nyitok semmit. Sőt, ha úgy alakul, akkor sehogyan sem. Egyelőre. -Azok a sötét, IQ mínusz nők, már elnézést. A tipikusan felturbózott külső, ami olyan üres, hogy az már fájdalmas. Na ezektől a nőktől mentsen meg mindenki, ha lehet. Egy alaklomra termettek, nem többre, inkább a sajtreszelővel rejszolok, az is hasonló élmény lehet, mint velük beszélgetni. Kihagyom, nem vagyok mazochista, kösz, de nem. Kis szajhák, akik kéretik magukat, de mindent kipakolnak, aztán meg srnak, ha valaki elveszi, amit felkínáltak. Vacsora sanszos az összes, ha desszertre vágyom. Bólintok a bort megrendelem, ha enyém a terep, akkor élek a lehetőséggel, de nem mondhatja paraszt voltam, az is több mint a semmi. Pénzszállító, aha, szép megfogalmazás. -Persze, azoknak, akik erre hajtanak, de csak a marhák mennek bele abba, hogy maguk mellett tudjanak egy nőt csak azért, mert fizetni tudják a hóbortjaikat. Hogy is mondják? Az igazi vesztesek. Ahogy a mai nőstényeket nézem, hát felborult itt minden, és a hímek többsége vevő erre, igazán gáz. Azaz a probléma ott kezdődik, hogy maga a társadalom a barom, hogy engedte idáig fajulni az egészet. Elkorcsosult emberek, tényleg csak vacsorának jók... leszámítva azt a párat, akik megérdemlik, hogy kapjanak egy második esélyt, új életformában. -Nem szokásom, de az biztos, ha az elején nem klappol valami, minek erőltetni? Viszont azt mondom, Jaenette, hagyjuk ezt a kimért viselkedést, egyikünknek sem áll jól. Ha nem sértelek meg vele, hát én marhára beleuntam. Nem vagyok sznob, nem vagyok jó kisfiú, sem álszent, de ha most úgy döntesz, elmész, megértem, nem fogok bőgni, de ez... mint valami úri találkozó, na nem, az nem az enyém. Mi a fészkes fenének játsszam meg magam, amikor nem üzletről van szó jelenleg, hanem elméletileg társkeresésben vagyok. Bensőséges kapcsolat... aha, ahhoz hosszú időnek kell eltelnie, maradjunk ennyiben. Társkeresés... hát ezt sem nekem találták ki, talán nem véletlen, hogy még mindig csak futó kapcsolataim vannak, és nem nyújtom el, mint a rétestésztát. Borítottam, hja, tényleg beleuntam ebbe az úri ficsúr szerepbe, magamon is röhögnék, ha kívülről nézném. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy szórakozzak, vagy úgy akarja vadászni, hogy előadom a nagyvilági figurát. Kellek magamért, akkor kellek, ha nem, akkor nem, ennyire egyszerű a képlet.
- Ott a pont. * Adtam meg magam, hisz valóban csak nézőpont kérdése, van ami valaki szemében még gyengédség másokéban meg már kínzás, no meg fordítva is. Ezt nem lehet tudni előre, menet közben derül ki a dolog. De persze, ahhoz el kell indulni. * - Ó, hány gyermeke van és milyen idősek? * Kérdeztem kedves érdeklődéssel a hangomban, miközben tekintetem az egyik pincér felé villant. Ez pont nem az, amikor kedvem van a türelmem gyakorolni. * - Nekem kettő, ami azt illeti. * Osztottam meg a másikkal, bár nem kérdezte. De hátha ad egy löketet, hogy ne csak kedves selyemköntösbe bújtatott szavakkal térjen ki a válasz elől. Legalábbis erre számítottam, aztán kitudja. Mondjuk a kölykeim már nagyok, legalábbis Jamie. Kevin még kicsi... de attól függetlenül megéri a pénzét. * - Így már igen... * Bólintottam a szavaira, de ezúttal nem osztottam meg azt, hogy én mivel foglalkozom. Kissé érdekesen venné ki magát a dolog, ahogy az is, ha azt mondom, hogy semmivel. De az igazság az, hogy még magam sem tudom. De azt igen, hogy találnom kéne valamit. De egyenlőre csúszik a tárgyalás azzal a fickóval. Mondjuk ha mindenben ilyen gyors Northlake akkor azt hiszem a kedvese igazán jól jár. Évekig élvezhet egyetlen menetet, én meg megőszülök mire a tárgyalások végére jutunk pláne, ha azt veszem figyelembe, hogy még el sem kezdtük. Viszont a következő szavai megnevetettnek és vidáman forgatom meg a szemeim.* - Többségének mégis ez jön be... nem kell idomítani, nincs benne kihívás. Maga hogy áll a kihívásokkal? * Persze ezt már kicsit sem a nőkkel kötöttem össze, érdeklődésem általános. Nem csak egy dologra lebontva. Elvégre az miért érdekelne, hogy hogyan áll más nőkhöz. Ha ennek a vakrandinak valami is kisül a végére akkor... nos az majd akkor kiderül. De nyilván nem ez fog foglalkoztatni. * - Hmm... ezzel nem feltétlen értek egyet. Egy nőnek megvannak a hóbortjai, de valamilyen ellenszolgáltatást biztos nyújt ahhoz, hogy ezt a hímek elviseljék. * Oké, hibáztam... hímnek neveztem a férfiakat, de gondolatban legyintettem és folytattam mintha misem történt volna. Nem volt lényeges, a másiknak van orra és attól mert nem vágtuk egymás arcába, egy tipikus Twillight-os stílussal, hogy; "Tudom mi vagy." Attól még tudtuk. Legfeljebb arról ad tanúbizonyosságot, hogy olykor csípőből válaszolok és nem válogatom meg a szavaim, hisz nincs miért.* - Egy valamire való, nem tűri meg csak úgy minden nélkül. De akár így, akár úgy valamit le kell tenni az asztalra mind a két félnek. * Akár tapasztalat is lehetne, hisz az is. De lássuk be, mára már eljutottam oda, hogy van elegendő és ha nem volna, akkor is ott van a Teremtőm és Kevin. De persze a pénzből sosem elég, azonban nem is tesz boldoggá egy-egy embert. Engem sem, bár tény, akkor sem volna jobb ha nem lenne. Viszont a bor közben megérkezik és egy biccentéssel köszönöm meg a pincérnek, hogy nem kellett órákat várni rá. De egyenlőre csak az asztalon hagytam és finom ujjaim alatt forgattam a talpát, ahogy a férfi beszélt. Lassacskán a mosolyból vigyor lett és vonásaim kissé könnyedebbek mire a másik végez. Az asztal fölött kissé előre dőlök, ahogy a kezeim magam elé fektettem. * - Ugyan Dirill... de ki kell ábrándítanom. Én ezt nem teljesen oszthatom. Ez ugyan úgy az én világom, mint részeiben a másik. Ami könnyedebb, szókimondóbb és leginkább kötetlenebb. De ha ez nem Te vagy... akkor talán kezdjük azzal, ami evidens. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem a saját nevünk. Sharon Karen Walton. * Nyújtottam felé a kezem, s bizony őszinte voltam, hisz ezt a nevet viseltem. Persze, volt korábban több is de jelenleg ez volt az, amit használtam. S HA elfogadta a kezem, akkor kissé megeresztettem a pajzsom, mely mögül némi jó kedv szivárgott ki és a korom is belőhette nagy vonalakban, de lényegében szűkebben, mintha a nullát és az ötszáz közt kéne. Senki ne mondja, hogy nincs meg a szándék és csak a hecc kedvéért vagyok itt.* - S bár valamilyen szinten ilyen vagyok, de közel sem jó kislány. Szóval ha gondolod mehetünk innen más merre. Tippem nincs, mivel nem osztottad meg, hogy mi az ami... szórakoztat. Így nem tudom, hogy akad-e valami... közös ami miatt érdemes lenne. * Kék íriszeim továbbra is a másik tekintetét kémlelték. De hát nem muszáj nekünk egy étteremben ülni és szépen eszegetni, alap kérdéseket feltéve a másiknak. Viszont még így sem biztos, hogy a másik marad. Tekintve, hogy bizony ez is hozzám tartozott, s bár nehezen engedtem el magam - mert hát erre neveltek - de nem azt jelenti, hogy nem tudom megtenni. De a részemről döntöttem. Ha már elkezdtem végig csinálom. Hátha lejjebb ad a merevségem és végre képes leszek élvezni valamit ebben a városban. Végre úgy, hogy nem lohol George a nyakamba és figyeli minden lépésem. Szóval lényegében... mehetünk sárban is fürdeni, egyszer mindent ki kell próbálni, beteg meg nem lehetek. De a korábbi kérdésem kétértelmű volt, s mivel az a lényeg, nyilván az érdekelt és az sem lett volna ellenemre.*
Kezdőlap
