Hajnali három óra és negyvenkét perc. A szobámban ültem a fotelben, a kezemből egy félig elszívott szivar lógott, ahogy a karfán támaszkodtam. A másik kezemben üvegpohár, az alján épp hogy lötyögött még valamicske whisky. Teljesen sötét volt, és csak annak köszönhettem, hogy a parázson kívül láttam bármit is, hogy farkas vagyok. Amióta Tara itt hagyott, és Patrishától jó szándékú fejmosást kaptam, minden percem maga volt a pokol. Akárhova néztem, mindenhol csak hatalmas kérdőjeleket láttam, de legfőképpen a tükörben reggelente, vagy borotválkozás közben. Na az volt a legnagyobb. A legnagyobb probléma az volt, hogy én nem tudtam elfogadni a modern életet, a fiatalok pedig nem tudták benyelni az én karótnyelt hülyeségeimet. De akkor is kell lennie egy közös pontnak, egy olyannak, amitől mindeninek jobb lesz, és az én méltóságom is megmarad. Mivel nem tudtam aludni sem, így jobbára semmibe bámulással töltöttem el az éjszakákat. De most másképp volt. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha őszinte leszek Liuhoz. Még mindig haragudtam rá azért, mert úgy éreztem, hogy elárult. De akkor legyen, megadom magam, és roppant lovagias leszek. Hajnali három óra ötvenhét perc. Liu ajtaján kopogtattam, és megpróbálkoztam bejutni, tekintve, hogy nem tudtam, zárja-e az ajtót, vagy sem. Ha sikerült bejutni, akkor belépek, ha nem, akkor addig kopogtatok, amíg ajtót nem nyit.
Már én is gondoltam rá, hogy azért napi három óra alvás nem lesz elég tartósan. El is határoztam, hogy munkába menet előtt, délután fogok majd még pihenni egy keveset minden nap. De az elhatározás akkor erősödött meg bennem, amikor ma reggel a tanítványok, és este a konyhások is az egészségem felől érdeklődtek. Nem nagyon szoktam tükörben nézelődni, de ezek után éjjel, amikor felértem a szobámba, mielőtt ágyba ájultam volna, azért megnéztem, mi a helyzet, és megállapítottam, hogy tényleg több alvásra lesz szükségem. Aztán már aludtam is, szerintem még a fejem nem ért le a párnára, mikor már nem voltam ébren. És aztán kopogtak, és valaki belépett. Mintha rögtön a következő másodperc lett volna. Nem zárom az ajtóm, mert akit az feltart, azzal én is elbánok, akivel meg nem bírok, azt az ajtó sem tudja megállítani. Aki belépett, az az utóbbi kategóriába tartozott vastagon. Ébredtem már jobban is. Konkrétan a frász tört rám, amikor rájöttem, ki van a szobámban. Ha mondjuk a folyosón találkozunk, és csak úgy közeledik, akkor lett volna időm felkészülni, de így, hogy mindjárt ott van, és én még szinte fel sem ébredtem ... Az első pár másodpercben mozdulni sem bírok, és még egy egészen kicsi ideig reménykedem benne, hogy csak rosszat álmodom, de nem. A következő pillanatban már azon vagyok, hogy legalább felüljek, közben megfordul a fejemben, hogy még előbb kellett volna ... mondjuk lelépni, és vissza se nézni? De teljesen üres zsebbel ez egy elég elvetélt ötlet lett volna a legnagyobb tél közepén Alaszkában.
Bementem, és kerestem egy széket. Tök mindegy, hol, de leültem rá. A lépteimnek súlya volt, a padló döngött. De inkább a határozottságom tette a helyzetet olyan feszültté. Most magamat is le kell győznöm, és nem tudom, hogy erre készen állok-e. Lehet, hogy megint egymás torkának esünk, nem tudom, de akkor ne mondja senki, hogy nem próbáltam meg. - Reméltem, hogy most legalább itt talállak... mondtam már a székről. Hogy közelebb jön-e hozzám, vagy marad, ahol van: nem számított. Kölyöknek kölyök, de a füle éles. Aztán in medias res bele is kezdtem. - Nem fogok kertelni, de nem rovom fel neked a tetteid súlyát. Tudod azt magadtól, nem szidalmazni jöttem. Be kell látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Se veled, se senki mással. Tudod Liu, nektek baromi jó dolgotok van ám... Annyira, hogy ezt nem tudjátok értékelni, még csak felbecsülni sem. De ezért nem hibáztathatlak tovább benneteket, nem ti tehette annak a kornak az átkairól, amibe bele kellett születnetek. Őszinte leszek veled, és igyekszem a lehetőségekhez képest higgadt maradni, ha te is így állsz hozzám, és elmondod azt, hogy mi bajod van, mi kellene ahhoz, hogy jól érezd magad itt, én pedig cserébe megígérem, hogy nem kényszerítelek olyanra, amit nem akarsz. Gyanítom, hogy lesokkoltam kissé. De muszáj voltam ennyire gyorsan elhadarni a dolgokat, mert máskülönben a végén még meggondolom magam. Így pedig már nem szívhatom vissza...
Castor leül, és beszélni kezd. Sok mindent mond, gyorsan, és elég tömören. Őszintén szólva a felét sem bírom felfogni. Nem értem, mi a baj a korral, és mért van nekem jó dolgom. A tetteim súlya? Hej, ah én azt tudnám ... akkor nem kerültem volna bajba, ha képes lennék felmérni, hogy itt a falkán belül minek mi a súlya ... Mondjam el mi bajom? Ebből a múltkor már egy iszonyú nagy zűr kerekedett. De már ne vagyok képes félni a következményektől, így hát akár el is mondhatom. Felülök, kicsit megdörzsölöm az arcomat, hogy magamhoz térjek jobban, aztán belekezdek. - Nem, nem tudom a tetteim súlyát, Castor. Leginkább azt mondhatom rá, hogy változó. Ugyanaz lehet bűn és erény is, és amiről egyik pillanatban azt hittem érték, és mások is értékelik, arról aztán kiderül, hogy sz@rt se ér. Nem tudom, hogy mi kéne hozzá ... lehet, semmi, csak egy kis nyugalom ... béke ... jelenleg kinn az utcán nagyobb biztonságban érzem magam, mert arról van egy paktum, hogy a másik falka nem bánthat. De itt? Persze a többiek nem tekintik szarnak amit teszek, és nem is akarnak bántani. Gondolom ezt előbb-utóbb úgyis kisakkozza magának. Senki nem nézett rám ferdén, amióta visszajöttünk az erdőből, csak ... tartják a távolságot. Vagy még azt sem. Ash még azt sem. Amber sem ... Castor bejött békülni. Ujjonganom kéne. De bennem csak egy kérdés zakatol folyamatosan: meddig fog ez tartani? Öt percig? Egy napig? Esetleg egy hétig is? Egyben biztos vagyok: valamikor vége lesz. És akkor majd megint ott tartunk, ahol most. Mert ez a nyugodtság és jóindulat egy álca. Az igazit ott a tornateremben ismertem meg.
Látom, hogy teljesen ki van készülve. Sőt, ami azt illeti, érzékelem, hogy az energiaszintje nagyjából a béka s*gge alatt táncol fél méterrel. De nem baj, ahogy észrevettem, ez még a hasznára is válik. Legalább beszél, és nem ül néma csendben, és nem várja el, hogy kitaláljam a gondolatait. Megköszörültem a torkom. - Nos, ez se nem érték, se nem erény, hogy rám hívtad az Őrzőket. De felejtsük el, nem ezért jöttem. Tisztában vagyok azzal, hogy minden bizonnyal hülyének nézel, de ez sem érdekel. Vannak dolgok, amik megtörténnek, akkor is, ha nem tudsz róla. Akkor sem tudnál, ha mindig a hotelben lennél... Utalok a Tarás-Patrishás estére. Mert igen, annak a hatására vagyok most itt, és igyekszem magam az ott elhangzottakhoz tartani. - Valaki azt mondta, hogy több bizalmat érdemelsz, mint amit kapsz tőlem. Tegyük fel, hogy igaza van. Ha minden jól megy és én sem borulok ki, akkor... Egy ilyen utopisztikus világban mihez kezdenél a bizalmammal? Kérdezem. Mert ha csak a bizalmamat ajánlom fel, akkor minden bizonnyal közli, hogy semmihez sem kezdene vele, mert nem is érdeklem már. Ha meg kell változtatni a dolgok állását, akkor támogatás kell hozzá. És nem csak a kedvesemtől, hanem azoktól is, akiket ez a változás érint. Mert különben megette a fene.
Szóval azért van itt, mert valaki szólt az érdekemben. Bárki is legyen az, bátor tett volt. Én lebeszéltem volna róla. Megint egy roppant bonyolult kérdés. Egyszerűen értelmezni sem tudom. Próbálok magamból valami értelmeset kihúzni, gondolkodni, de roppant nehezen megy. - Nem tudom, mit értesz ezen. Nem tudom, mi értelme most itt bizalomról beszélni. Ez nem bizalmi kérdés volt. Vagyis ha az, akkor két irányból. - eh, ezt még én sem értem. - Castor, nem tudom, miben nyilvánul meg az, hogy most nem bízol bennem, hiszen nem korlátozol ... és miben bíznál, ha bíznál? Hogy nem ... teszek neked keresztbe? Eddig sem tettem volna, ha nem kényszerítesz. Igen, ez az igazság. És ha itt helyben leharapja a fejem, akkor is ez a véleményem. - De sokkal nagyobb baj az, hogy én hogy tudok bízni benned. Azt mondod nem kényszerítesz olyasmire, amit nem akarok? Ilyesmit már egyszer ígértél ... hiszen beszéltünk erről még Chicago-ban. És éppen azért rángattál el abba a parkolóba, mert akkor és ott beszéltem neked erről. Kijátszottad ellenem azt a kártyát, ami tudtad, hogy a legnagyobbat ütheti. Igen, Chicago-ban elnyerte a bizalmamat, és olyasmikről beszéltem neki, amit most már szeretném, ha elfelejtene. Most már nem árulnám el még az igazi nevem sem, s nem beszélnék a családomról. De már nem lehet visszacsinálni. Bármikor meggondolhatja magát, és ugyanott tartunk, mint most, vagy még rosszabb lesz.
Most, hogy így mondja, már én sem tudom, hogy ez a bizalmi kérdés miért jött fel. Őszintén szólva én csak azért hoztam szóba, mert Tara ezt vágta a fejemhez. Azt hittem, hogy esetleg Liu ilyesmiről panaszkodott neki. Tehát, csak megvontam a vállam. - Akkor ne hívjuk bizalomnak. Találni kellene rá valami más szót. Azért rángattalak el a parkolóba, mert rád akartam kényszeríteni valami olyat, amiről azt hittem, hogy szükséges. Nem volt az. Két igen szép és erélyes nőstény beláttatta velem, hogy fel kell adnom a régi elveimet. Ezért is jöttem el hozzád, magamtól nem tettem volna. De nem csak rólad van szó, mindenkiről. Reméltem, hogy ez azért jobban meggyőzi a valódi szándékaimról. Minden jogalapja megvan, hogy kétkedjen. De ha valamit nem tartok be mostantól, akkor elszámolással tartozom a lelkiismeretem és a szeretett Nő felé. Tudom, hogy nem akar nekem parancsolgatni, csak jót akar. De csökönyös vagyok, és nehezen fejlődöm. - Alig húsz-harminc éve volt egy nagy fordulópont a világban. Vedd hozzá, hogy akkor én már háromszáz év felett voltam. Háromszáz! Fel tudod ezt fogni? Ti ebbe a világba születtetek bele. Alkotmány, törvények védik az emberkölyköket már a széltől is. Minket szerinted ki védett meg? Senki. Ha nem öltünk, ha nem edződtünk meg minél előbb, éhen vesztünk, vagy mások öltek meg minket... Még így se kapjátok a töredékét sem annak, és nem is kívánom. De nekem is nehéz, és valahol mélyen fáj, hogy nektek már minden mennyivel egyszerűbb... Vallom be őszintén, és egy kis szünetet tartok. - Ha egy kicsit is érdekel a falka sorsa, vagy a sajátodé, akkor segíts nekem te is.
Szóval ketten is? Ketten is szóltak értem. Ettől valami melegség járja át a szívem tájékát, ami azonban felerősíti a fájdalmakat is. Most, itt és most roppantul fáj a létezés. Úgy csavarja valami a szívemet, ahogy eddig még csak ritkán éreztem. Lehunyt szemmel a falnak dőlök, mert nem bírok megülni. Úgy érzem szétszakadok belül. Én nem tudom felfogni a 300 évet, ő nem tudja felfogni Kínát. Egál. - Jaj, Cator, két testvérem halt éhen. És a többiek, és én is azért élünk, mert engem négy éves koromban gyakorlatilag pénzért eladtak a szüleim. - nyögök fel. - Tényleg úgy gondolod, hogy el vagyok kényeztetve? Basszus, már megint a családom. Nem, nem beszélek róluk többet, inkább leharapom a nyelvem. Összeszorított szájjal hallgatok egy ideig, és azon imádkozom, hogy ne csapjon le erre. - De attól, hogy nekünk egyszerűbb, a falka lesz erősebb. Nem kell, hogy könnyű legyen, soha nem is lesz az. De itt éppen elég ellenségnek a másik falka meg a természet. Nem hiszem, hogy bárkinek is valaha a hasznára vált, ha lelkileg kínozták. Az mindig és mindenhol csak torzulásokat okoz. És aztán ... beüt a ménkü. Az egyetlen érvet hozza fel, amivel meg tud fogni: a kötelességtudatot, a felelősségérzetet. Erre nem lehet nemet mondani, mert akkor magamat adom fel. - Jó. Legyen! - sóhajtok. De ez csak egy belső kényszer, egy csapda. A bizalom nincs meg. Nem bízom benne.
Igazából nem tud meghatni, amit mesél. Nem szégyenlem el magamat, amikor a családjáról mesél. Amikor én emberkölyök voltam, a halál mindennapos vendég volt az életünkben. Barátok, családtagok haltak meg. A szerencsésebbek háborúban, a szerencsétlenebbek pedig a fekete halál torkában végezték. Mint anyám... Volt, akit azért akasztottak fel, mert a város ellenségének titulálták, és igen, a mi életünk is tönkrement, amikor atyám nem tudta végezni a munkáját a háború miatt... És én is azért hagytam ott atyámat és a testvéreimet, mert nem volt mit ennünk. Szóval ezzel nem tud meghatni. - Egyrészt, nem személyeskedtem. Nem azt mondtam, hogy Te el vagy kényeztetve. Másfelől meg azzal, hogy kiemeltek téged, kaptál egy új lehetőséget. Nem hiszem, hogy olyan rossz dolgod volt, ha már ilyen elveket neveltek beléd, volt mestered és így megtanítottak harcolni. Persze, sok mindenért én is hálás lehetek... Elhallgatok, mert úgy érzem, ha most elkezdeném sorolni, hogy igen, azért lehetek Alfa mert... Akkor hülyének nézne, és azt vonná le belőle, hogy azért vagyok hálás, mert idegbeteg lettem. Pedig ez nem így van... - Akkor... Mit várnál el tőlem, mint huszonegyedik századi Alfádtól? És mint... Embertől. Bahh, ezt még kimondani is fájt, tényleg. Nem véletlenül hagytam egy kis szünetet, mielőtt kiejtettem az ember szót.
Ez már nagyon fura, ahogy beszél, de kezdem elhinni, hogy tényleg most egy szilárd elhatározás van benne, hogy változtatni akar. De nonszensz, hogy a legkisebbet kérdi ilyesmiről. Egy ideig csendben gondolkodom, aztán nekiállok magyarázni. - Nálunk van egy történet az öszvérről, amit a gazda kétféleképpen tud rávenni, hogy eljusson az otthonából a városi piacra. Az egyik módszer, hogy ostorral ütlegeli, a másik, hogy kilógat eléje e répát, és az állat meg a jutalom reményben. Nem szokták már elmondani a történetet általában, mert mindenki ismeri, csak úgy emlegetik, hogy ostor vagy répa. Egyik sem jó vagy rossz módszer magában, csak azt kell tudni, kinél mikor melyik jön be. Ha jó alfa akarsz lenni, akkor ezt kell tudnod jól kiválasztani. Mikor melyik ... ha egy kölyök, vagy bárki tag motivált, akkor felesleges nála az ostor, mert lehet, hogy megmakacsolja magát inkább tőle. Annak idején a mesterünk magyarázta ezt el, amikor a felsőbb osztályosok alá már be volt osztva egy-két kicsi, akire felügyelt. Az ember próbálta alkalmazni, aztán hol sikerült, hol nem. - Ami meg a teljesítményeket illeti, azt ne magadhoz viszonyítsd, mert akkor mindenki csak alulteljesíthet. Az pedig senkinek se jó. Ismerned kell a másik határait, és ahhoz mérten megszabnia feladatot, és elbírálni, hogy jól működik-e. Ha egy kölyköt felnőtt farkas mércével mérsz, garantáltan elbukik. De hát ezért kölyök. Ha nem így lenne, erre a kategóriára se lenne szükség. Most nem tudom ... lehet nem mondok neki újat ezzel, de eddig nekem nem úgy tűnt, hogy ha ismeri is az elméletet, akkor tudja is alkalmazni a gyakorlatban. - Lehet valaki kitűnő a saját osztályában, korosztályában, ha egy olyan teszttel szembesítik, ami felsőbb kategória, nem fog sikert elérni, maximum ha zseni. Kezdek egészen felébredni, de hogy ennek nap közben meglesz a böjtje, az is biztos.
A története után egy kicsit felnevetek. - Na igen. Nálunk mindig is az ostor volt a legmegfelelőbb eszköz, a répát csak azok kapták, akikkel üzleteltünk. De épp erről beszélek... A régi generációkban ez azért működött, mert nem volt olyan, hogy az öszvér nemet mond, vagy megmakacsolja magát. Különben az öszvér ment a vágóhídra, vagy megcsonkították, vagy szétbillogozták a testét. Szóval, szép, jó és tanulságos kis történet, csak kissé idealista. Megvonom a vállamat. Persze most már nyilván mindenki azt szeretné, hogy az említett répát lóbáljam meg az orra előtt. Liu vajon milyen répát szeret? Kiderítem, aztán majd Gabe, Ash és Amber répa-ízlését is ki fogom deríteni. Legalább is megpróbálom. - Minden egoizmustól eltekintve, azt nem mondhatod, hogy Téged nem próbáltalak a saját képességeidhez mérten motiválni. Már Chicagóban is találtam olyat, ami neked is tetszett. Itt is megadtam a lehetőséged, és úgy tűnt, hogy szereted csinálni. De nekem nincs se időm sem pedig energiám minden nap mindenkire vetni egy pillantást, vagy lelkizni vele! Nem is nekem való... De tudod, hogy ki akartalak emelni, és ezért magamhoz képest elég sokat tettem. Még Ambernek sem adtam munkát a két év alatt... Neked pedig a szenvedélyedet adtam, mert mindkettőnknek jó út lehetett volna. És mi volt a köszönet? Egy szó nélkül eltűntél, és egy kóbor hozott ide vissza. Ez még rám nézve is szégyen. Azért, mert ha összefutsz egy nálad idősebb farkassal, egyből azt fogja gondolni, hogy micsoda felelőtlen és ostoba Alfa az, aki ennyire egyedül hagyja elkóborolni a gyengéket. Azt meg ne mondd, hogy nem akartál zavarni, amikor mondtam, hogy kereshetsz bármikor. És akkor a mércék... Nos, erre is van egy szerintem kitűnő válaszom. - Senkit nem mérek saját magamhoz. Téged sem. Az nem az én hibám, hogy a tudásod és a kondíciód egy magasabb szintre emelt téged, de te nem akarod ezt farkasként kamatoztatni. Harcos lehetnél! Sőt, talán még testőrré is válhatnál, a végrehajtói karrieredről nem is beszélve... Ezek nem csak anyagi kiemelkedést jelentenek, hanem egzisztenciát. A jövőt. Egy farkas jövője nem az, hogy cégvezető legyen civilben. Nekem is csak egy látszat... A falka a család, a falka a jövő. De ha ennyire az elveid ellen való, akkor mindaz, ami benned van pocsékba megy, és legfeljebb csajozós dumának lesz jó.
Most már én is mosolygok, bár eléggé nyúzottnak érzem magam még midnig. - Igen, mondtad, hogy jöhetek hozzád, de te is érzed, hogy időszerű lett a változtatás. Lehet, hogy lehetett veled beszélni korábban is, de nem így, és nem csak én voltam úgy, hogy inkább kerülte veled a találkozást. Mondd csak ... más nyitotta rád az ajtót, kért tőled valamit, vagy mindenki próbálta saját szakállára megoldani, ahogy éppen bírta a problémáját? Csak én voltam az, aki nem tette? Ha jól belegondol, rájöhet, hogy ő gerjesztett maga körül egy ilyen aurát. - Amúgy magamtól is visszajöttem volna, Rhay a buszmegállóba szedet fel már visszafelé. Szóval nem arról van szó, hogy nem akartam volna visszajönni. De kilógtam, és ezért büntetést járt, ez eddig rendben van. A mértéke ... nem is tudom ... - elgondolkodom, mert ha tényleg segíteni akarok neki, akkor pontosan kell átadnom az információkat és a meglátásaimat - ... nem, nem a mértékével volt bajom, hanem a fajtájával. Mert egy ilyen büntetés hátráltatja a fejlődést. De gondoltam arra is, hogy Rhay miatt próbálsz szigorúbbnak látszani. De úgy voltam vele, hogy ha ez lenne a helyzet, akkor minden bizonnyal utána valahogy tudatod, hogy ezért ... de ilyesmi nem történt meg. Te azt vártad, de hogy én menjek. De ez sem történt meg. Igazából Duncan olyan szépen elmagyarázta nekem, hogy nincs mit tenni, hogy elhittem. És igazából Patrisha sem sugallt semmi olyasmit, hogy ezen lehetne bármit változtatni, ő is bizonytalan volt, és tanácstalan. Nem én értettem félre a dolgokat, hanem ilyen volt a légkör. - Amikor meg megtörtént, abból sem lett semmi jó. Vagy legalábbis nem sok. A meditáció, az működik, köszönöm szépen. Sokat segítettél. De ha ezt valamelyik mentorom előbb megtanítja, ha áldoz rám negyed órát az idejéből, akkor az erdőbe sem szökök ki. Nem akarok senkit bemártani, de azért itt másnak a füle mögött is van vaj rendesen. - Ami a harcossá válást illeti ... én harcos vagyok, annak neveltek. Hét éve éles küzdelmekben veszek részt, és nem is rossz eredményekkel. De a farkasomnak kéne megerősödnie, hogy érjek valamit ezekben a körökben. De ez nem megy egyik napról a másikra. És az, hogy a bezártság miatt kénytelen voltam állandóan elnyomni, nem ebbe az irányba hatott. Szerintem gyengült az utóbbi hónapban, nem pedig erősödött. ÉS ha Tara nem fit belém a holdtöltekor, és nem ad a zsákmányából, akkor még így sem állnék, mert törött lábbal egyedül nem tudok elejteni semmit. Ez így nem haladás.
Igen, a változás időszerű, de nem megy egyik napról a másikra. Már a chicagoi "véradás" is ezt sugallta, Patrishának is ígéretet tettem, de ez nem megy egyik napról a másikra. Ráadásul jelenleg a magánéletem is hátráltat abban, hogy bármit tegyek, de felül kell rajta kerekednem. Én hiszek abban, hogyha az életünk egyik területe rendben van, akkor egy másik terület összeomlik. Eddig a szerelmi életem rendben volt, de a falka borult össze. Most elkezdem újraépítgetni a falkát, de ehhez háttérbe kell szorítsam az egyéni gondjaimat. - Másnak nem volt olyan gondja, mint neked. Gabriel megteszi, amire kérem, beszámol. Lehet, hogy közben puffog azért, mert őszinte voltam vele, de ez nem az én bajom. Mármint igen, de ha őszinteséget várnak tőlem, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy meg is mondom, mit gondolok, akkor is, ha nekik nem tetszik. A büntetésed mértéke pedig kutyaf@sza volt, hidd el nekem. Mert az nem büntetés, hogy átváltozásig viselnie kell egy övet a nyakán. Ha lecibálom a társalgóba és nagyközönség előtt alázom meg alaptalan, túlzó vádakkal, és ott bélyegzem meg... Na az már inkább büntetés lett volna. - Ha eddig abban az illúzióban éltél, hogy a farkasod harmóniában fog fejlődni, akkor jobb, ha most kiábrándítalak. Akkor ellustul. Ingerelni kell, és a tornatermes lökdösődés, amiért szemrehányást tettél, az is inger volt. Az is inger volt, amikor Amber rád mászott. De az emberi feled elég szépen leblokkolja ezeket az ingereket. Bűntudatot érzel, azt, hogy nem helyes a reakciód, nem lenne szabad valaki más nőjére rágerjedned, nem lenne szabad nekem ellentmondanod, nem lenne szabad ártatlan vért ontani... Rendben, ne légy gyilkos. Ne légy vérszomjas. De ebben a helyzetben te magad is hátráltatod a farkasodat. Mikor volt utoljára, hogy feléledt benned az ösztön? Ha megütöttek, mikor érezted utoljára azt, hogy a farkasod kéri ki magának? Az én... "Erőszakos" tetteimnek a nyolcvan százaléka azért van,mert a Bestia nem tűri el. Ő akar igazságot, nem én. És lehet, hogy féken tudom tartani, mert az én kezemben van a gyeplő, de attól még ott van, és hallatja a hangját. Nekem lennének módszereim arra, hogy miként tréningezze a farkasát. Igen, olyan módszerek, amiben nem kell ölnie. De a gond csak azzal van, hogy ezt miért nekem kell?! Voltam sokáig mentor én is, de ebből már kinőttem. Jut eszembe: mi a tököm van Duncannel? Sóhaj. Amikor kimondja Tara nevét, érezhetően megugrik az energiaintenzitásom. Nagy levegőt veszek, és felemelem magam köré az acélfalat, hogy minden maradjon csak bent. - Nos, amikor kiadtam, hogy egyedül vadássz, még nem volt tervben, hogy szilánkosra töröm a mancsodat. De hidd el nekem, hogy egyébként hasznos.
- A mértékébe nem tudok beleszólni, nem is akarok. - rázom meg a fejem. - Én is megtettem, amire kértél, azt az egy esetet kivéve mindig. De gyanítom, hogy ha Gabe lett volna ott a benzinkútnál ő is ellenszegül. Beszámolnak. De ment oda hozzád valaki a saját problémájával? Kért segítséget? Mert itt konkrétan erről van szó. Mert ez a bizalom mértéke, a másik csak a fegyelemé. De ez csak egy mellékes kérdés most, Castor majd elindul egy úton, és remélhetőleg előrejut. Ha elakad, azt észre fogjuk venni. - Értem, hogy hogyan lehetne fejleszteni, csak technikai kétségeim vannak. Ingerelni kell, rendben. Elereszteni, átadni neki az irányítást. De mi van, ha nem tudom visszavenni? Ezért lenne ott a mentor, hogy ilyenkor megelőzze a bajt, nem? Amíg Leo volt a mentorom, Duncan volt az, aki sokat törődött velem. Amikor Leot otthagytuk, Duncant kértem meg, hogy segítsen. Azóta csak tőled tanultam valamit, mert őt szinte nem is látom. Megkérhetném Gabe-et, hogy ügyeljen rám, de attól tartok, ha igazán begerjedek, akkor ő nem lesz elég. Fizikailag még legyűrne, de technikailag lehet, kicselezném, és ott van a baj. Márpedig ha lekeverek egy-két pofont valakinek, vagy megkóstolom, akkor az őrzők a falkára szállnak rá. Arról nem is beszélve, hogy én garantáltan kiakadok, ha ez megtörténik. S nem arról van szó, hogy irtóznék a harctól, vagy a vérontástól. De más az, ha a falka érdekében valakinek oda kell csapni, és más a felesleges vérontás, öldöklés.
Na, hogy Gabriel ölt-e már, arról nem tudok nyilatkozni. De a különbség az, hogy tőle nem is várom el. Nekem addig teljesen jó,amíg kísérletezget, könyvek között bogarászik, és nem engedi, hogy Ash kiugorjon a saját bőréből. Azt nem említem meg Liunak, hogy Gabrielnek igenis harcolni kell majd, mert neki ehhez semmi köze sincs, és egyébként is arra kért, hogy ne mondjam el a falka tagjainak. - De Gabriel tudós. Te harcos vagy. Illetve lehetnél... Farkas berkeken belül is. Ő megcsinálja a kis dolgait, nekem ennyi elég. De mellette nem fejlődnél. Duncannel nem tudom, hogy mi a fene van, de itt lesz az ideje, hogy falhoz nyomjam és kérdőre vonjam. Elég hosszú szünetet tartok. Érzem, hogy késő van, és azt, hogy rajtunk kívül semmi mocorgás nincs az egész épületben... Felsóhajtok. - Vannak fejlesztő ötleteim. Persze csak akkor, ha elfogadod tőlem. Másról jelenleg nem tudok, aki foglalkozhatna veled, és én sem tudnám a végtelenségig csinálni. Ha gyors és látványos eredményt akarsz, be kell érned velem. Talán fel tudlak annyira turbózni, hogy ha mentor nélkül maradsz egy időre, nem leszel lemaradva. Ez annyira költői. Pont én ajánlok segítséget neki... A történtek után... És majd a történtek után ő pont el fogja fogadni tőlem, igaz? Naná, hogy nem.
Nem akarok én Duncannek ártani, de hát már mondta, hogy hibásnak érzi magát, szóval nem éri majd meglepetésként a kérdőre vonás. Viszont a bűnbánatával nem vagyok kisegítve. Érdeklődve kapom fel a fejem, hogy Castor ajánl segítséget. A meditáció is jól működik, amit mutatott, érdemes odafigyelni a szavaira. - Nekem igazából egy dolog kellene: ha akaratlagosan át tudnék alakulni bármikor, és farkasalakban is meg tudnám őrizni az önkontrollt. Az utóbbi valószínű. ha nem vagyok dühös, vagy ingerült. De jelenleg csak akkor tudok átalakulni, ha az indulataimat használom, azért kockázatos a dolog. - magyarázom, hol van a probléma. - Arról már igazából lemondtam, hogy állandó mentori segítséget kapjak, beérném időnkénti tanácsokkal is. Amúgy is nekem sok dologban, azt hiszem célszerű más utakat találni, hiszen mentálisan sokkal felkészültebb vagyok. Nekem eszembe sem jut, hogy alapból elutasítsam Castort, de vannak fenntartásaim vele kapcsolatban még azért, az kétségtelen.
Meglep, hogy nem utasít el. Megdörzsölöm az államat, ahogy hallgatom a kívánságait. Nézzük csak... - Nos, a tapasztalataim szerint az átlag úgy hat hónap. De ebben benne vannak a két-három hónapos farkasok is, és a másfél évesek. Neked megvan hozzá az erőd, úgy érzem, hogy egy-két hónapon belül el tudd sajátítani a dolgot. De ez persze nem kis áldozatokat követel, ha el akarod kerülni az erőszakot. A legjobb és leghatásosabb kiváltó reflex a félelem. A rettegés. Mivel hogy azon keresztül élik meg az erőszakos alakváltásokat a fiatal kölykök, amikor három idős farkas fenyítéssel és agresszióval csalja elő a farkasokat. Ez persze roppant hatásos, de a kontrollt csak évekkel később tudja a kölyök hozzá kapcsolni. Más módszer is létezik, de ahhoz nagyon erős összhang kell ember és farkas közt, ami Liunál jelenleg nincs meg. - Nem fog ez sem különbözni egy normális tréningtől. Majd kimegyünk a hóra, aprítjuk a fákat, harcolunk bekötött szemmel, nyomokat keresünk... Persze ezek elsőre nem tűnnek ehhez kapcsolódó dolognak, de ha a farkas képességét használod emberként, az őt feltölti, lefárasztja, de egyben meg is nyitja. Mint egy kutya, ha eleget labdázol vele. Érted? Ezáltal közelebb kerültök egymáshoz, elkezd hallgatni a szép szóra, nem csak erővel és akarattal tudod majd visszafojtani, ha arról van szó. De ez az előszólítására is működik. Nekem is jót tenne azt hiszem... Persze, ha akarod. Hogy engem mi tart életben? A zsarnokoskodás. Szinte érzem, hogy mennyire letelítődik tőle a szörnyeteg, épp ideje neki más elfoglaltságot keresni.
Arra amit mond, már a nyálam kezd csorogni. - Ilyesmiket mind a két mentorom ígért. - sóhajtok fel. - De valahogy nem igazán került rá sor. Leo egyszer elvitt az erdőbe futni, és Duncan meg egyszer még Chicago-ban a háztetőkre ugrálni. Aztán ennyi. Szóval "labdázni" kell vele. Majd próbálkozom én is. Ha nem kell feltétlen átváltozni a farkas erősítéséhez, akkor nekem is menni fog azért. - Köszönöm, hogy segítesz, Castor. Eszembe sem jut, hogy visszautasítsak ilyesmit. Biztos nem, akar rosszat. Ha azt akarna, megtehetné. hogy rám parancsol, és kész. Felesleges lenne ez a hosszú közjáték. Azon gondolkodom, lassan nem is lesz érdemes lefeküdnöm, hanem elmegyek, megtartom az edzést, és utána visszajövök pihenni. Végigalszom a napot ... micsoda ábrándok! Most már nem akarok egész nap házon kívül lenni.
Na igen. Leora sosem lehetett igazán számítani,Duncanmeg annyira elvan a kislányával, hogy szerintem azt sem tudja, hol van. Ami azt illeti, erre én se tudok válaszolni, de majd ha előkerül, együtt talán kitaláljuk, hogy mi volt ez a kis kitérő... - Ez most máshogy lesz. A szavamat adom. De cserébe meg kell tenned nekem valamit, amiből nem engedek... A köszönetére inkább nem mondok semmit. Nem várom el, hogy hálálkodjon, hiszen arra sem számítottam, hogy egyáltalán elfogadja majd a segítő mancsot. De így, amint lehet, el fogjuk kezdeni a tréninget. Bár, nem holnap lesz, ahogy elnézem az állapotát. De ennyit már csak tud várni.
Ezen a kitételen azért kissé megszeppenek. Ha most valami olyasmit kér ... de persze próbálok bízni abban, hogy nem lesz a dolog a részemről teljesíthetetlen. Mindenesetre nem szólok közbe, csak várom, mi is lenne az a valami, amit meg kell tennem. Reménykedem, de a múltkor is olyan jól ment minden, aztán hirtelen paff ... az egész összeomlott. Szóval feszült leszek ettől, akárhogy is próbálom megelőlegezni a bizalmat Castornak. Túl sok minden történt már közöttünk, és ettől egy ideje úgy érzem magam, mintha egy hullámvasútban ülnék. És most éppen felfelé tartok, csak az a kérdés, hogy meddig?
Érzem, ahogy megretten. Helyes. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy örülök annak, hogy fél tőlem, a reakciómtól. De ez kell. Felkelek az ülésből, és odasétálok hozzá, egészen közel. Fáradt, én is az vagyok, de a lelkem könnyebb. Határozottan. - Azt akarom, hogy ahogy kipihented magad, tarts újra edzéseket. És a fizetésed egy részét küldd el a családodnak. Megérintettem, mialatt beszéltem hozzá, aztán az ajtóhoz mentem. Ha ezek után bárki bármiért szemrehányást tesz, azt én magam fogom kibelezni. Most már csak azt nem tudom, hogy ki lesz a következő "áldozat". Kiléptem az ajtón, de mielőtt magára hagytam volna a kölyköt, még visszaszóltam. - Ha legközelebb látod a Bétádat,vagy a lányomat, azért egy köszit majd dobj oda. Nem voltam paraszt, egészen viccelődve adtam ki az utasítást. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Bár, gondolom hogy pihenni nem sokat fog ezek után. Azért jöttem el, mert nem akartam, hogy ellenkezni kezdjen. Visszamentem a szobámba, és még nagyon sokáig bámultam a plafont. Magam elé képzeltem a kedvesem arcát, ahogy szembesül a hírrel. Ez a gondolat némiképp ellazított, így körülbelül egy óra múlva már aludtam is.
Nem is tudok reagálni arra, amit mond, mert befeszítettem magam mentálisan, hogy ha valami szörnyű dolgot követel, akkor se akadjak ki. De ez nem szörnyű. Ez ... nem, nem tudom most minősíteni. Az érintés furcsa. Valahogy olyan vallásos felhangja van. A keresztény fogalomkör szerint ez amolyan áldás vagy feloldozás. Én is annak érzem, de a lelkem egy része harcol ellene, hogy annak tekintsem. Az egész helyzet roppant mód ellentmondásos, de hirtelen nem tudom megfogalmazni, hogy miért, és nem is baj ez. Castor már rég a folyosón jár, mire lecseng bennem ez az egész itt a végén. Castor könnyedén ad és vesz, labdázik a sorsokkal, amik a markában vannak. Számára egy tollpihe vagyok továbbra is. Súlytalan. Elveszi, visszaadja, megtiltja, követeli ... és nem csak velem játszik, hanem rajtam keresztül egy egész családdal, olyanokkal is, akik semmit nem tudnak a létezéséről sem. Mindenképpen megtaláltam volna a módját, hogy pénzt küldjek a családomnak. És a terveimet meg fogom valósítani. Az engedmény jó, örülni kell neki,a míg van, de nem szabad biztosra venni, hogy a helyzet tartós lesz. Kellenek az alternatív megoldások. És a városi tanítványaimat sem hozom vissza ide a szállóba. Nem, a szállóvendégeknek megtartom a maguk kis tornácskáját, ahogy kell, de ők mást és többet érdemelnek. Azon rövid időben, ami még hátravan indulásig, valóban nem alszom, hanem megpróbálom megtervezni az új időbeosztásomat.
Kezdőlap
