Most, hogy végre a tesókákkal kipofoztuk az ingyen és bérmentve "örökölt" ingatlanunkat a város szélén, teljes mértékben foglalkozhattunk az üzlet felfuttatásán. A dolog meglepően jól megy, a riválisunk nem lehetett túl népszerű eddig a városban. Egyszer összefutottam vele a temetőnél, undorítóan alacsony és dohányszagú egy pasas. Nem mintha mi nem lennénk azok, de... mégis hol érhetne fel velünk egy nyomoronc kis ember? Szóval ott vagyunk mindenütt: újságban, tévében, szórólapon... talán nem is csoda, hogy minket kerestek meg az egyik elhunyt, rokontalan munkatárs - egyem a szívét - temettetésével kapcsolatban. A rend kedvéért zakót vettem és inget, de a farmeremtől nem voltam hajlandó megválni. Még így fokokkal is elegánsabban, üzletiesebben nézek ki, mint általában. Hajamat is belőtem a főnökasszonnyal való találkozás kedvéért, ne mondja senki, hogy nem teszünk meg mindent! Zsebkendőt nem hoztam, merem remélni, hogy nem sírja tele a vállamat. Hát vagy de... attól függ, hogy egy vén trottyról van e szó, vagy valami dögös buláról. Utóbbi esetében értelem szerűen nem bánnám, ha vigasztaló szerepbe kényszerülnék. Sírni se hagynék neki esélyt, komolyan mondom... Na de pajzs félig-meddig fel, hogy csalóka látszat-infókat mutassunk magunkról és határozott kopogással jelzem érkeztemet az iroda ajtaján.
Amikor a múlthét folyamán az egyik irodai alkalmazottam – nevezetesen Mrs. Chambers – elhalálozott, nem hullajtottam kétségbeesett könnyeket. Igazából már arra sem emlékszem, hogy ez utoljára mikor történt meg velem. Bosszúságom viszont annál nagyobb volt, amikor ráeszméltem, hogy nem csupán ő van híján a rokonoknak, amiből fakadóan kötelességemnek éreztem, hogy intézzem a temetését, de én is munkaerőhiányba kerültem az ő távozása végett. Nem vagyok sem lelketlen, sem szívtelen, de azért nem fogok szomorkodni, mert egy számomra idegen személy meghalt valami ostoba balesetben. Jó munkaerő volt, elégedett voltam vele és csakis ezért történhetett meg az is, hogy a kötelességérzetem így felülkerekedett. Már napok óta kerestem megfelelő temetkezési vállalkozót, akivel majd összehozhatok egy találkát, de csupán két nappal a böngészés kezdete után találtam egyet. Jó, igazság szerint közben sok másféle dolgom is volt, aminek köszönhetően nem tudtam annyi időt szánni erre az apróságra, mint szerettem volna, pedig annál hamarabb letudtam volna ezt az ügyet. Példának okáért, új titkárnőt kellett keresnem, ami nem volt valami egyszerű feladat. Elég gyér volt ugyanis a felhozatal, nálam meg egyébként is magas a mérce és nehéz nekem megfelelni. Én ezzel tisztában vagyok, az idős hölgy viszont tökéletesen képes volt együtt dolgozni velem. Tényleg kezdtem sajnálni, hogy már nincs az élők sorában. Egy fiatal, tapasztalatlan csitri volt az, akire a legkevésbé volt szükségem, ennek ellenére főként ilyen kaliberű hölgyek jelentkeztek. Még hölgynek is túlzás őket nevezni… A kopogtatás volt az, ami kizökkentett a gondolataimból. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy felkapjam a fejemet az idegen farkasra, mire én is felvontam a pajzsomat, szinte teljesen. Fél szemöldökömet felvontam kíváncsiságomban, aztán elraktam néhány aktát magam elől, lesimítottam a kosztümöm kis kabátját, és az ajtó felé néztem. - Tessék! – hangom határozottan csengett, és tudtam, hogy az illető mindenképpen meghallotta az invitáló szavakat. Néhány másodperc múlva már teljesen is biztos lehettem benne, hiszen kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. Egy pillanatra nem is tudtam, hogy ő kicsoda pontosan, mivel a napok óta tartó titkárnő mentesség miatt semmi nem úgy ment, ahogyan kellett volna. Jól el tudom én végezni a feladataimat, de az aprócska segítség azért most elmaradt, és ennek egyáltalán nem örültem. Szerettem, ha minden úgy megy körülöttem, mint a karikacsapás. Ezért is történhetett meg az az aprócska tévedés, hogy hirtelen azt hittem, az illető az állásajánlat miatt érkezett. – Az interjúra jött? – kérdeztem még mindig kissé kételkedve, de felállni egyelőre még nem voltam hajlandó, udvariasság ide vagy oda. Előbb tudni szerettem volna, hogy mellesleg kivel is sodort össze a sors és mi célból. Másként kénytelen leszek őt kivitetni innen, ha kiderül, hogy nem vártam egyáltalán.
A bebocsátó szavakra benyitottam az ajtót, s előbb természetesen kócosnak ható fejem bukkant fel, majd én magam is beléptem, mellőzve az "Adjon isten"-t és hasonlóan nívós köszönéseket. Neeem, meló van. Tessék viselkedni Miloš, baz'meg! Szusszanva igazítottam a zakón, miközben elnyögtem a köszönést is: - Jó napot! - Már épp adtam volna elő a dolgot, noha elnézve a nőt azt hiszem, annyira mégsem sietős a dolog, elvégre nem rossz bőr a kicsike... hanem a szavain kapva felrántottam a pajzsomat teljesen immáron, hogy az a kevés, amit eddig érzett, most menten tovaszökjön. - Igen, az interjúra... A portás engedett be. - Ez mondjuk igaz volt, nem mintha a többiről le lehetne vágni, hogy hazudnék. Egyszerűen természetesnek tűnt minden egyes mozdulatom. A pillanatnyi habozás, aztán pedig az, ahogy beljebb léptem és kezemet nyújtottam a másik felé. - Lucas Donovan vagyok, remélem, nem zavartam meg semmiben. - Ha hagyják, még kezet is csókolok Tazannának. Micsoda színjáték, komolyan mondom... menten sírva fakadok! De nem is várhatnék magamtól mást, hiszen mindig is ezt csináltam: egyik álarc le, másik fel, egyik szerepet félredobva a másikba ugrani. Színpad a világ és színház az élet, vagy mi a rákot szoktak mondani. - Leülhetek? Köszönöm, tényleg nem rabolnám sokáig az idejét. - Kezdtem bele és ezzel együtt a Tazával szemközti székre le is ültem, lazán foglalva helyet és tekintve a nő szemébe. - Gondolom valami kikent-kifent cicababát várt... de ha gondolja, jöhetek én is kifestett körömmel melózni, ha úgy dönt, engem alkalmaz, ezen nem múlik! - még el is mosolyodom szélesen, roppantmód meggyőzően.
- Üdvözlöm! – azért ennyit még én is megeresztettem. Általában mereven ragaszkodni szoktam az udvariassághoz, de ez alkalommal valahogy rossz érzésem volt. Vagy legalábbis valami miatt feszélyezett a férfi jelenléte, de azt még nem tudtam volna megmondani, hogy mégis mi ennek az oka. Addig is remekül meg voltam én a helyemen ücsörögve, mint ahogyan eddig is itt ültem. Az asztal közöttünk volt, és különben sem tartottam attól, hogy bántódásom eshetne. Talán erősebb és idősebb, mint én, viszont engem sem kellett félteni, ha netán harcra került volna sor. Persze reméltem, hogy ez nem fog megtörténni. Sajnáltam volna a vadonatúj kosztümömet, amit csak most vettem fel először. - Rendben – bólintottam, amikor közölte, hogy beengedte a portás. Ugyan nem emlékeztem, hogy mikor adtam erre engedélyt, de ezt majd az illetékessel fogom megbeszélni, és nem egy idegennel, aki éppen most húzta fel óvatosságból a pajzsát. Milyen kár, pedig szerettem volna egy kicsit tapogatózni, hogy kiféle-miféle a hím, aki közben be is mutatkozott, vélhetően nem az igazi nevén. Csupán a szemöldökömet vontam fel, amivel jeleztem, hogy némi érdeklődést tanúsítok iránta. Ezt nem mindig volt könnyű elérni, ha pedig mégis, akkor a figyelem megtartásával voltak problémái a többségnek. Hagytam, hogy kezet csókoljon, de csak azért, mert furcsán vette volna ki magát, ha elrántom a kezemet pánikszerűen. A végén még azt hinné, hogy titkolnivalóm van, vagy esetleg tartok tőle. Jelenleg egyik sem állt fent, úgyhogy felesleges volt mindenféle kapkodás. Egyébként sem volt szokásom, jobb szerettem a megfontoltságot, abból baj sosem származhatott. - Örvendek, Tazanna Reeves vagyok! – mutatkoztam be idő közben, míg ő helyet foglalt. Mivel a bemutatkozásnál enyhén felemelkedtem a székemből, így most újra kényelmesen helyet foglaltam a vajszínű bőr ülőalkalmatosságon. – Nagyon szellemes, Mr. Donovan… - kezdtem bele, miközben az arcomra varázsoltam egy műmosolyt. Azt a fajtát, amit általában szoktam. – De egyrészt nem alkalmaznék olyan hölgyet, amilyet most leírt nekem, másrészt pedig azt hiszem, hogy nem illendő humorizálnia, hiszen azt hiszem, hogy sokkal komolyabb ügyben jött hozzám – jelentettem ki, hiszen a neve elég volt ahhoz, hogy megvilágosodjak. - Hiába nincs most titkárnőm – Isten nyugosztalja! -, de attól még tudom, hogy kit várok az irodámba. Elég jól tájékozott vagyok, de ez természetesen a munkám része – vontam meg kecsesen a vállaimat, aztán összeillesztettem ujjaimat az asztalon. – Szóval, lenne olyan kedves, és megosztaná velem a részleteket? – érdeklődtem nyugodtan, rezzenéstelen arccal, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna. – Még nem intéztem ilyen ügyeket, úgyhogy nem vagyok igazán járatos a menetében – vallottam be őszintén. Nem szégyen az, ha az ember nem tud mindent, hiszen senki nem tökéletes. Még én sem, hiába törekszem rá eszeveszetten.
- Tény, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, de inkább nevessen az ember, mintsem sírjon. Vagy esetleg a rokona volt a megboldogult? - Tekintek rá pofátlan nyugalommal. Ha így volt, esküszöm, visszaveszek, pedig gondoltam, szólok neki arról is, hogy ha nem vesz fel plázabarbie-kat, akkor inkább küldje el az iroda elől a kinn álló plasztikqrvákat - vagy adja nekem - akik oly rondán néztek rám, mikor elsétáltam mellettük... Szinte vártam, mikor állítják a műkörmüket a tökömbe vagy a szemembe, komolyan! Kész életveszély az a folyosó kinn! Helyet is foglalok közben ugye, bár nem kínál - minő udvariatlanság - és érdeklődő, stílusom ellenére meglepően okos tekintettel fürkészem a nőt. - Nos elsősorban attól függ, hogy koporsós temetést szeretne vagy hamvasztást. Előbbinél van hagyományos és némileg gyorsított temetkezési eljárás, míg a másiknál a hamvasztás után az ön döntése már, hogy hova szórja szét vagy kinek küldi el. Ismertem egy öreget, aki gyémántot csináltatott a felesége hamvaiból. Szimpatikus volt a pasas. - Hadarom ez utóbbit és aprót nyelek, mikor rájövök, hogy feleslegesen fecsegek. - A koporsós esetében ki kellene választania azt, meg a sírkövet, hogy mit írat rá és miből szeretné, a virágokat mi intézzük, ahogy a papot is, bár ha jól tudom, itt csak keresztény szentatya van, de megoldjuk azt is, ha más vallású volt az elhunyt. - A papok nem földi szentek többnyire, na meg nem tart semeddig Anchorage-ból sem idehozatni egy másikat. Gyorsak vagyunk és hatékonyak, mint az algopiryn.
- Nem mondhatnám… - ráztam meg a fejemet, amikor már leült velem szemben. Kicsit előre is dőltem az asztalra, úgy fürkésztem a hím vonásait. Nem mintha azokból több információt megtudtam volna róla, de túlzottan most nem is érdekelt. Úgy sejtettem, hogy nem a betolakodók közé tartozik, sőt, mi több, a fejemet is rátettem volna, így pedig nem volt okom ellenségeskedésbe bocsátkozni. Én hívtam, ő jött, csak a munkáját végezte, semmi több. Gyanítottam, hogy emiatt volt itt, és nem azért, mert annyira tisztában lett volna azzal, hogy vérfarkas vagyok. – Csupán a titkárnőm volt, rokonai pedig nem voltak. Úgy gondoltam, ez így illendő – vontam meg a vállaimat, miközben gondolataim tovább folytatták az előbb megkezdett irányukat. Milyen jó, hogy nőből vagyok, és egyszerre több dologra is tudok koncentrálni! Néha komolyan áldás, főleg az én szakmámban. Szakmáimban… Mikor végre rátértünk a lényegre, újra abszolút neki szenteltem a figyelmemet. Mivel utoljára azt hiszem, hogy emberként kellett bárkinek a temetéséért felelnem – na, jó, talán egy párszor farkasként is -, ezért szerettem volna mindent tudni, hogy manapság hogyan működik ez az eljárás. Nem mintha olyan sok kedvem lett volna ilyesmiken gondolkozni, de most muszáj volt. Reméltem, hogy többet nem kerül rá sor, mert ez nem éppen egy hálás feladat, én mondom! - Hát, azt hiszem, hogy nem szívesen hordanám a nyakamban vagy az ujjamon a megboldogult titkárnőmet… - elég morbid gondolat volt, fintorogtam is egy aprót, de nem volt túl látványos. Általában pontosan tudtam, hogy hogyan kell viselkednem, és milyen arckifejezést kell magamra erőltetnem hozzá. A pókerarc sokszor roppant hasznosnak szokott bizonyulni, félig-meddig most is az volt rajtam, de azért időnként engedtem, hogy egy kicsit repedezzen a külső máz. Nem mindig kell ám olyannak tűnni, mint egy tökéletesen megmunkált porcelánbaba, noha szerettem, ha annak látott a többség. A tökéletesség olykor ijesztő is tud lenni, én pedig szerettem, ha az ellenfeleim tartottak tőlem. Az már édes mindegy volt, hogy Tark mivoltom miatt, vagy a politikai életben, ahol egyszerű embernek hittek. - Nos, akkor marad a koporsós! – döntöttem el máris, közben hátradőltem a székemben. – Amúgy sem tudom, hogy mit szeretett volna, mert nem volt végrendelete. Nem tudnám, hol szórjam szét a hamvakat, úgyhogy így lesz a legjobb. Mikor és hol kell kiválasztanom a koporsót meg a követ? – kérdeztem komolyan, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Sosem csináltam még ilyet, de ha már én fizettem - illetve a Síparadicsom – ezt az egészet, akkor a legjobbat akartam. Mint mindig.
Illendő vagy sem, én aztán biztos nem törném magam egy emberért, de tisztában vagyok vele, hogy milyen... szentimentálisak tudnak lenni egyes népek. Miközben felvázolom a lehetőségeket, végig a nőt fürkészem kék tekintetemmel. Igen - kivételesen - lopva a dekoltázsa felé is elkalandozik pillantásom egy töredéknyi időre, de főleg az arcára kiülő hűvös nyugodtság az, ami megragadja a figyelmemet. A finom vonások mögött megbúvó határozottság szinte már tökéletes keverékét mutatja ábrázata. Azért csak szinte, mert tökéletes ember nem létezik. Talán még Apám sem volt az... Választására csak biccentettem, hogy aztán gyorsan rögtönzött meccsbe kezdjek fejben. Hol is lenne jó...? Általában odahaza zajlik az ilyen, de vélhetően ehhez a falkához tartozik, aztán még a drága tesók elcseszerintenek valamit itt nekem. Ugyanakkor a gyanútlan préda gondolata kaján mosolyt csal fenevadam pofájára a pajzsom mögött. - Mondjuk holnap munkaidő előtt az Alaska Coffee Roasting-ban? Mi sem lehet jobb téma reggeli mellé... - Bár nem mondom ki, hogy a reggeli a cég ajándéka, esetleg, hogy meghívom, de hanghordozásom magában rejti ezt is érezhetően, elterelve kissé a temetkezős témáról a hangsúlyt. Nyilván, meg is lesz a kisasszonynak a véleménye a dologról... és én nekem pontosan ez a célom. Azért nagyon remélem, nem lesz ellenére a dolog. Akárhogy is, az egyeztetés után finom, szinte már szimpatikusan határozott kézfogással köszönök el és távozok.
// Bocsánat, hogy csak ennyi. :$ Remélem - sőt, tudom - hogy még összefutunk! //
Kíváncsian szemléltem ugyan a velem szemben ülő férfit, ennek ellenére azonban mégis a közönyösség volt az, ami kiült most az arcomra. Egyszerűen nem tudott megérinteni az, hogy itt van, mert számomra az volt a fontos, hogy elvégezze a dolgát és kész. Nem számított, hogyan néz ki, vagy mit csinál. Ha felidegesít, akkor majd meglátja, hogy nem volt valami jó ötlet pont engem felbőszíteni, de amíg ő tudja elvégezni azt a munkát, amelyet rábíztam, addig nem fogom kidobni innen. Még akkor sem, ha úgy méreget engem, ami már túlmegy az illendőség határán. Hiába, túl éles a szemem, viszont többre tartom magam annál, minthogy szóba hozzam a dolgot. Én ahhoz túlzottan jól nevelt vagyok. Elég nevetséges amúgy, hogy én születtem vadembernek, ennek ellenére mégis jóval udvariasabb és műveltebb tudok lenni a legtöbb esetben, mint a többség az előkelőségek között.
- Egyrészt ez elég ízléstelen megjegyzés volt, Mr. Donovan… – kezdtem bele, félig felvonva finom ívű szemöldökömet. – Másrészt pedig egy munkareggelit ennél elegánsabb helyeken szoktam megejteni, de talán ez alkalommal kivételt tehetek – az arcomra erőltettem egy halovány mosolyt, hogy ezzel is megpróbáljam oldani a feszültséget, ami összegyűlt bennem. Valamiért nem örültem neki, hogy a temetkezési vállalkozóm szintén egy farkas. Nem volt semmi bajom az idegenekkel, csak éppenséggel nem is rajongtam értük túlzottan.
- Akkor holnap, reggel hétkor ott! – jelentettem ki határozottan. Nem tehetek róla, de egyszerűen a véremben van az, hogy irányítsak és lépéselőnyben szeressek lenni. Most is pontosan ez volt a helyzet. Ugyan a helyet nem én választottam meg, de a végső szó és az idő megszabása mégis az enyém volt, és most kivételesen ezzel is megelégedtem. – Köszönöm, hogy eljött! Még találkozunk! – ezt már búcsúzásnak szántam, hiszen mára megbeszéltünk mindent, amit meg kellett.
Ahogyan a férfi felállt, én is így tettem és kezet fogtam vele még utoljára. Azután csak figyeltem némán, hogy kisétált az irodámban. Furcsa, de valahogy nem éreztem azt, hogy minden rendben lenne vele. Valamiért nem találtam őt annyira szimpatikus, pedig alapjáraton nem lett volna semmi baj. Egyszerűen csak volt egy rossz érzés bennem, ami az istennek sem akart alábbhagyni. Nos, talán majd holnap reggelre el fog múlni, vagy netán kiderül, hogy miért volt rossz az előérzetem. Addig azonban még nagyon kényelmesen el tudtam foglalni magamat a munkával, ami ott tornyosult előttem az asztalomon, irathalmok formájában.
Meglepő módon ma még csak annyi veszekedésre invitáló szó se hagyta el a számat, mint általában legjobb napjaimon lenni szokott. Bocsánat, még csak véletlenül se arról van szó, hogy elegem van a vitákból, és meghunyászkodok Shannon előtt. Ezt az egyet soha nem engedném, és majd ha egyszer falkába kerülünk, akkor se fogom neki hagyni, hogy fölém akarjon emelkedni. Több mint száz évvel vagyok idősebb nála - ami egy átlagos ember idejében mérve rengeteg, a miénkben csak egy apró mérföldkő - én változtattam át, úgyhogy ne akarjon ő lenni a "falka vezér". A mi kis kettősünk vezére. Jelenleg csak annyiról van szó, hogy nem akarom az egész napomat elcs*szni azzal, hogy belefulladok a szócsatákba, a megállás nélküli hajtépésbe, és abba, hogy egy-egy hangosabb szót a szomszéd kölykének bőgése követ, mert igen, miért is ne? Miért ne olyan helyre kellett nekünk is költöznünk, ahol van egy gyerek a szomszédba? Valamint két kutya és vagy nyolc macska. Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem az lennék, ami. Ami miatt a macskák megállás nélkül fújnak rám, a kutyák pedig ugatnak, morognak... - Majd jövök! - vágom be magam mögött az ajtót, ezzel is jelezve távozási szándékomat. Ha akarna se tudna maradásra bírni. Meló kell! És bár tele van a széf, mégis furcsa lenne nem csak a szomszédoknak, de a harmadik, negyedik és ötödik házra lakó embereknek is, hogy egész nap itthon henyélek, vagy meztelenül rohangálok az udvarban vagy a közeli erdőben. Vagyis nem csinálok semmit, csak lopom a napom, és mégis flancos kocsival járkálok, akkora házunk van mint maga a Fehér ház, és még csak véletlenül se akarnak kilakoltatni azért, mert a "nem munkának nincs pénz" a vége. Igaz senkire nem tartozik az én életem, ennek ellenére jobb lenne fenntartani a bájos kis látszatot a magunk kis világáról. Egy fiatal párocska Alaszkába költözött. Tökéletes! Rákanyarodva a hegyekbe vezető útra, egyszer kétszer megigazgatom a lezserül begombolt ingemet, melynek ujjai könyékig fel vannak tűrve - nem, csak semmi nyakkendő, semmi komolyság, elvégre nem titkárnak, nem ügyvédnek készülök, hanem egy mezei sí oktatónak - valamint szokásomhoz híven mindig zselézett hajamba is beletúrok kicsit. Amint elérem a kiszemelt helyszínt, már battyogok is azon egy szobához, ami jelenleg a célomul fog szolgálni. Általában nem szoktam ajtóstul berobbanni sehova - legalábbis oda nem, ahova nem illik - így unott képpel háromszor megkopogtatom az ajtó közepét, várva a beinvitálásra.
Mióta felvettem az új titkárnőmet, még szoknom kellett, hogy az előző hatékonyabb és jóval tapasztaltabb volt. A jelentkezők közül azonban mégiscsak az a középkorú hölgy tűnt a legmegbízhatóbbnak, aki végül elnyerte a bizalmamat. Vagy legalábbis egy esélyt arra, hogy bebizonyítsa, jól döntöttem. Eddig nem volt vele semmi baj, remekül végezte a munkáját, és nekem ez elégnek is bizonyult egyelőre. Bele fog jönni valószínűleg és akkor csak még jobban fogunk haladni a munkával, főleg most, hogy nagy átalakítások voltak kilátásban az egész Síparadicsommal kapcsolatban. Ezt egyelőre még csak azoknak reklámoztam, akiknek közük lehetett a velem való munkához, de holmi mezei alkalmazottakat nem állt szándékomban beavatni a terveimbe. Nem is nagyon tudtak volna érdemben hozzájárulni a kivitelezéshez. Amikor néhány perccel ezelőtt beszólt Miss Banks, hogy látogatóm érkezik, elpakoltam magam elől néhány iratot, és közöltem vele, hogy egészen nyugodtan beengedheti. Óvatosságból azért félig-meddig felhúztam a pajzsomat, persze csak annyira, hogy még érzékelhessek a másikkal kapcsolatban néhány apróságot. Ez afféle megszokás volt nálam, amit eddig lehetetlennek tűnt leküzdeni. Hiába, időnként megrögzötten ragaszkodok bizonyos dolgokhoz, ilyen óvatosság volt ez is többek között. Míg ezen merengtem, addig a fülemet megütötte az ajtón felhangzó kopogtatás, mire kevés kíváncsisággal ugyan, de felvontam a szemöldökömet és kiszóltam: - Szabad! – invitáltam a jövevényt, és egészen addig fel sem méltóztattam állni a székemből, amíg a fiatal férfi be nem lépett az irodámba. Akkor aztán felemelkedtem, lesimítottam a szoknyámon a nem létező ráncokat, és kisodortam néhány kósza tincset a szememből. – Jó napot! – üdvözöltem az idegent, de akármit diktál is a jól neveltség és az illem, nem indultam meg felé, csupán az asztalom mellé sétáltam ki. Tőlem még ez is több volt, mint amit tenni szoktam, mert rendszerint a székemben csücsülök egészen addig, amíg a hozzám érkező személy meg nem tisztel annyival, hogy elém sétáljon és kezet nyújthassak neki. Nos, megtehetem! Az egész kócerájt én igazgatom és pontosan úgy, ahogyan én szeretném. Ennyi a minimum! - Milyen ügyben állhatok a rendelkezésére? – érdeklődtem immár udvariasan, bár a nevét még mindig nem tudtam meg. – Foglaljon helyet nyugodtan! – intettem az asztalom előtt álló fotel egyike felé, és ha megtette, akkor végre én is visszaülhettem a helyemre. – Kér valamit? Kávét, teát, valamilyen üdítőt? – igaz, hogy nagy általánosságban én csak a potenciális ügyfeleket kínálom meg és nem azokat, akik munkaügyben jönnek hozzám, de ma úgy látszik, hogy nagyon jó napom volt. Máskülönben nem lettem volna ennyire figyelmes. Az pedig már eleve felkeltette az érdeklődésemet, hogy a vendégem farkas volt, méghozzá egy idegen. Ha lehetett gyarapítani a falka tagjainak a számát, akkor ez akár egy remek alkalom is lehetett volna rá. Igaz, hogy a múltkori temetkezési vállalkozónál ez eszembe sem jutott, de talán nem ártott volna bővíteni a falkánkat.
Bár Shannon nagyon elszántan éli iskolás éveit - elvégre még mindig benne van abban a korban, hogy az iskola padot koptassa - addig én kénytelen vagyok valami meló után nézni. Lehet, hogy tele vagyunk lóvéval, de annyi szent, hogy azt meg kell erősíteni. És egy idő után szinte biztos, hogy elkezd vészesen fogyni... új kocsi, új ruhák, kaja és még sorolhatnám. Ha pedig anélkül kezdünk el vészes költekezésbe, hogy lenne mellette munkám, amivel félre tehetnék minden alakalommal egy kisebb összeget, az utolsó vacsoránkra még a gatyánk is rámenne. Talán épp azért engedtem, hogy anélkül fúrja be magát a fülemben az a kis beszélgetés foszlány amit a közeli boltban hallottam egy megüresedett állásról, hogy azok a bizonyos kis gátjaim megakadályozták volna, mert tudtam jól, hogy márpedig erre az ajánlatra szükségem van. Minden további nélkül elindultam a cél érdekében, se telefon, se puszi, se pá, sokkal inkább a tettre készség és a reménykedés. Már akkor megéreztem, hogy az a személy aki valószínűleg - legalábbis reményeim szerint - munkát tud nekem adni farkas, mikor betettem a lábamat a környékre. Egy-két ember szívélyes fogadtatása, valamint zseniális útbaigazító készsége segített el az "emberünk" irodájához, minek ajtaján való kopogtatást követően, már meg is hallom a nő hangját, így rendre valóan le is nyomom a kilincset. Határozottan lépem át a küszöböt, s rögtön meg akad a tekintetem a csinos nőn, ki az asztal mellett állapodik meg. A legtöbb üzletasszony, vagy úri kisasszony - már néha azt se tudom kire melyik jelző illik a legjobban - nem veszi a fáradtságot, hogy széles vigyorral, jókedvvel mások elé pattogjanak. Én pedig nem is várom el tőlük. Ha én lehetek olykor arrogáns és tetű, akkor ők is lehetnek kimértek, tekintélyt parancsolók. Mert igen, a puszta tartásából azt tudom kiolvasni, hogy ő itt a "fejes" ez az ő birodalma, nekem itt semmi hatásköröm még akkor se, ha olykor nekem is négy lábam van és dús bundám. Tekintetemet még akkor se veszem le róla, mikor hallom az ajtó zárjának halk kattanását. - Úgy szebbet kívánok én - csavarom meg kicsit a gondolatomat élesben. Nem pont így akartam mondani, meg megteszi ez is, végül pedig minden nehézség híján, elindulok a nő felé. Amint megállapodok előttem már nyújtom is magam elé a kezemet, ezzel jelezvén üdvözlési szándékomat. Ha megteszi, s kezet fog velem, nem vagyok rest bemutatkozni neki, elvégre így szokás. Nem sokszor játszok a helyes etikett szerint, de most jobban járok vele, ha jó első benyomást teszek. - Wade Christopher - nyögöm a nevem, miközben hol az arcát, hol magát a szobát méregetem. Puccos kis kóceráj, nem tagadom. - A minap a fülembe jutott, hogy megüresedett egy síoktatói állás önnél... ez ügyben szeretnék érdeklődni. Amint hellyel kínálnak, kapva kapok az alkalmon, s az egyik fotelbe ledobva magam - na de nem a magam tahó módján, hátra vetett fejjel, szétdobott lábakkal - sokkal inkább enyhén előre hajolva, azért kicsit terpesztett lábakkal a térdeimre könyökölök csak, hogy még hatásosabb formámat tudjam adni. Mit hatásosabbat? Inkább határozottabbat. - Bár egykoron még belefulladtam a saját udvariasságomba, mostanra teljesen levetkőztem azt, rosszabb vagyok mint egy huszonegyedik századi tinédzser, így tudja.... kicsit zavarban vagyok, de fogalmam sincs, hogy mit illik ilyenkor tenni. Udvariasan visszautasítani, vagy elfogadni a felkínáltakat - dörzsölöm meg halovány mosollyal a tarkómat, ezzel is kifejezve zavaromat még akkor is, ha ez egyáltalán nem jellemző rám. Nem minden nap látok premier plánban ilyen formás lábakat.
Nem értékeltem túlzottan a mesterkéltnek tűnő udvariasságát, de inkább nem tettem rá megjegyzést. Azért vagyok annyira jól nevelt, hogy egy hozzám érkező, munkára pályázó embert ne bizonytalanítsak el egyből és ne alázzam meg kapásból. Ugyan tudom a módját, hogyan kell irányítani egy birodalmat, hogyan kell megnyerni egy kampányt vagy egyszerűen csak megnyerni magamnak a közvélemény szimpátiáját, de az emberekkel néha nem tudom, hogyan is kellene bánnom. Alapvetően vezető típus vagyok, és el is várom, hogy tiszteljenek. Még akkor is, ha az illető semmit nem tud rólam és nem érdemeltem ki a megbecsülését. Számomra ezek csupán lényegtelen apróságoknak tűnnek, semmi másnak. - Örvendek, az én nevem Tazanna Reeves! – mutatkoztam be én is, miután elfogadtam a felém nyújtott kezet. Nem kezdtem el szorongatni a kezét, kivételesen nem éreztem rá késztetést, hogy a dominanciámat bizonygassam. Egyértelmű volt, hogy én fentebb állok nála, mind társadalmilag, mind korban. – Rendben. Mekkora gyakorlata van? Referenciát esetleg tud mutatni? Tanulmányok, tanfolyam vagy egyéb, ami igazolni tudja, hogy tényleg ért hozzá? – kérdeztem szépen sorban, ahogyan eszembe jutottak azok a kis információmorzsák, amelyeket tudni szerettem volna róla, mielőtt még alkalmaznám. – Remélem, megérti, de nem alkalmazhatok szakképzetlen munkaerőt. Ennyi erővel én magam is kimehetnék csak azért, mert tudok síelni, de ez nem jelenti azt, hogy oktatásra is alkalmas lennék – vontam meg kecsesen a vállaimat, miközben csípőmmel nekitámaszkodtam az asztalom szélének, két lábamat pedig félig-meddig előrenyújtottam. Egyelőre még nem ültem le, mert ha kellene neki valami, akkor nem szeretnék feleslegesen fel-alá mászkálni az asztalom körül. - Nos, ha kér valamit, akkor mondja nyugodtan. Nem azért kínáltam, mert sajnálnék egy italt… - fontam össze két karomat magam előtt, de végül újra a testem mellé ejtettem őket és elrugaszkodtam az asztaltól. Amennyiben kávét vagy teát kér, úgy a titkárnőmnek szólok, hogy készítsen és hozza be nekünk. Ha csak valamilyen üdítőre vágyik, akkor odasétálok az irodámban található mini hűtőhöz, és én magam szolgálom ki. Ez nem túl sűrűn fordul elő, úgyhogy igazán megtisztelve érezhetné magát, már ha egyáltalán tudná, hogy milyen kivételes alkalom ez. Sajnálatos módon azonban ezzel az aprócska információval nem lehet tisztában. - Szóval… - folytattam tovább, és ha már megkapta az italát és jóízűen beleivott, én is visszavonultam az asztalom mögé és próbáltam nem tudomást venni a tekintetéről, amit akár hízelgőnek is találhattam volna. -… igaz nemrég érkezett a városba? – érdeklődtem komoly tekintettel. Nem szívesen alkalmaztam volna olyat, akinek semmi köze a falkához, de mielőtt egyáltalán megkíséreltem volna felhozni neki a témát, még szerettem volna meggyőződni arról, hogy minden rendben van vele és nem veszítünk azzal, ha egy ilyen férfi lesz a soraink között. Azért a társaim testi épségét semmilyen körülmények között nem kockázattam volna. - Mr. Christopher mondja, ön volt már tagja falkának? – ujjaimat összefontam magam előtt és az asztal kemény falapjára fektettem őket. Úgy néztem a velem szemben ülő férfira, mint ahogyan a tárgyalópartnereimre szoktam. Keményen, mindentudóan, és nem utolsó sorban kíváncsian. Igen, ez alkalommal nem titkoltam az érdeklődésem mértékét, mert szerettem volna, ha úgy érzi, végre elindult felfelé a lejtőn és nyert ügye van nálam. Pedig egyelőre még nem volt. Még azt sem tudtam igazából, hogy egyáltalán mihez kezdjek vele. Minden azon múlt, hogy számomra tetsző válaszokat ad-e, és sikerül-e elnyernie a szimpátiámat, vagy legalábbis hatással lesz-e rám annyira, hogy esélyt adjak neki és nem utolsó sorban munkát.
Soha nem tudtam túl emberien viselkedni. De ezt most halál komolyan. Mikor ember voltam... régen, akkor is leginkább a belém vert, belém nevelt túlzott, olykor erőltetettnek ható udvariasság, és mások elfogadása volt az, ami kikívánkozott belőlem, de az is inkább egy odahányt plecsninek tűnt, mint őszinte indulatnak. Igyekeztem mindenkivel megfelelő módon viselkedni, tisztelni nem csak az idősebbeket, de mind azon embert, aki megérdemli, aki csak egy picit is érdemesebb arra, mint én magam. Ennek ellenére már akkor úgy tűnt, hogy nem ez az én megfelelő modorom, s talán ezért erősödött a jelenlegi akkor, mikor megharaptak, és lassan de biztosan elkezdtem élni a vérfarkasok kettős életét. Eleinte idegenül éreztem magam nem tagadom, de a későbbiekben, amint egyre inkább egyé olvadtam a bestiával, ezzel a vad és haragos állattal, úgy sikerült teljesen elengednem eddigi gátlásaimat, és már nem mondatta velem azt senki és semmi, hogy egyenes háttal, alázatos mosollyal köszöntsek egy vendéget. Tegyen így a halál csuklyás csontváza, de én ugyan nem. Még most is nehezemre esik teljes mértékben uralni a jó modoromat és anélkül fogni a nővel kezet, hogy ne inogjak meg. Legszívesebben már akkor elrántanám a kezemet az övétől, mikor ujja hegye az tenyeremhez ér. De aztán a mindig jól beváló nyelvbe harapás segít a kínjaimon, és magamhoz térek... - Én is örvendek - biccentek az eddigieknél valamivel emberibb jellememet megmutatva. Ha belegondolok, az iménti maszkkal amivel bejöttem, úgy nézhettem ki, mint annak a sok flancos, nyáltól csorgó - farkasként olykor még én is megirigylem őket - vámpíros filmek főszereplői. Szoborszerű arc, kifejezéstelen tekintet. Színészetből kitűnő! - Hogy mekkora gyakorlatom van? Mire kíváncsi... arra, hogy mennyire értek szót az emberekkel, vagy milyen gyorsan vagyok képes siklani a leejtőn úgy, hogy nem bukok fel semmiben? - lehet, hogy bolond kérdés, mert miért ne lenne az, ennek ellenére ezen a téren szerintem elég fontos. Kénytelen vagyok szót érteni az emberekkel, kedves, de minimum elfogadható hangnemet megütni akkor is, mikor legszívesebben egyesével fojtanám bele mindet a hóba, valamint, hogy a megfelelő technikát bemutassam nekik. Ha hülye lennék, már rég páros lábbal rúgott volna ki innen ez a nő, ebben biztos vagyok. A magammal hozott papírokat - eddig egy csővé csavarva tartottam őket - átadva neki, kényelmesen elhelyezkedek a fotelban. Van itt minden, mire neki szüksége van. Tanulmányok, miszerint egyetemet végeztem, emellett számtalan tanfolyam, köztük az öt éve elvégzett síoktató tanfolyamra utaló papírom is itt van, amit Svájcban szereztem. Persze síelni, snowboardozni már az előtt is volt lehetőségem, úgy tíz-tizenöt évvel ez előtt óta, egy barátom jóvoltából, ki nem volt képes nyugton ülni a valagán, és elrángatott magával minden létező hófedte emelkedésre, hegyvidékre, síparadicsomba. Eleinte nem tetszett az ötlet, rühelltem a havat, de talán ennek is köszönhetem azt, hogy most itt ülök a nővel szemben. De majd akkor adok számot, mikor kérdezi... jobban járok, ha nem beszélek feleslegesen. - Ami pedig a referenciát illeti - veszek alaposabban szemügyre egy több oldalas papírkupacot, melyen előző munkahelyeim ajánlásai vannak. Ez pontosabban csak kettőt jelent. Egy a helyi iskola, diákokkal való foglalkozás volt... testnevelés tanár voltam, oje! Nem olyan rossz az, főleg nem akkor, ha nem öt-hat, sokkal inkább tizenhat-tizennyolc évesekről van szó. Néha tényleg szemet gyönyörködtető látvány volt. - Tudom - vigyorodok el, és nem is tudnám letagadni, hogy fejben meg is jelent előttem a kép, ahogy igyekszik oktatni a "tanoncokat". - Akkor egy teát elfogadnék - adom be a derekamat végezetük. Egy ideje tea és kávéfüggő vagyok...de már károsan. Fogalmam sincs, hogy mi vitt rá arra, hogy a nap minden létező órájában szürcsölgessem valamelyiket, de komolyan mondom, rosszabb, mint amikor valaki a cigarettától függ. Viszont kifejezetten tetszik a nő határozottsága. Talán Shannon is ilyen lenne, ha engedném kibontakozni? Nem.... az lehetetlen. - Ömm... ez valóban így vagy - bólintok le nem véve tekintetemet a papírokról, mintha legalábbis nagy betűkkel állna ez rajta, és a titok nyitját próbálnám kideríteni. A következő kérdés hallatán viszont kis híján belefulladok a teába. Egy pillanatra még a köhögőgörcs is rám jön, de ezt a csorbát sikerül egy mély sóhajjal kiköszörülni. - Régen... még a kezdetekkor... de nem fűznek túl jó emlékek hozzá. Ezért is reménykedtem én és a párom...khm, a húgom - azt mondtam párom? - abban, hogy majd itt Alaszkában sikerrel járunk egy falka választás terén - vonok vállat nemes egyszerűséggel. És még mindig nem értem. Állás interjúra jöttem, vagy vallatásra?
- Leginkább is-is – válaszoltam neki meglepő őszinteséggel. Hogy mik vannak! – Azt hiszem, hogy elég nyilvánvaló, hogy szeretném tudni, mennyire képes jól kijönni az emberekkel. Ehhez akármilyen papírt elolvashatok, de nem fogok rájönni, úgyhogy ezt az interjút akár tekintheti egyfajta tesztelésnek is. Mind a kettőnk szerencséjére elég jó emberismerő vagyok, úgyhogy azt hiszem, hogy sok felesleges körtől kíméljük meg mind a kettőnket, magamat pedig egy tévedéstől – nem hadartam, már megtanultam régen, hogyan kell úgy beszélnem, hogy határozott legyen, érthető, ugyanakkor nem túl gyors. Most is pontosan abban a kimért hangnemben beszéltem, ahogyan általában nyilatkozni szoktam vagy egyszerűen csak beszédet mondani, ha valami olyan kerül szóba. Mondjuk akkor, amikor éppen indián aktivistát játszom. Még jó, hogy ilyen sokrétű nőszemély vagyok… - Igaz jól sejtem, hogy képes magán annyira uralkodni, hogy ne féltsem magától az embereket? – kérdeztem meg kertelés nélkül azt, amire tudni szerettem volna a választ. Nem akartam sem az ő, sem a saját időmet rabolni. Oké, inkább a sajátomat nem, de ez most csupán részletkérdésnek minősült nálam, semmi másnak. Közben egyébként átvettem tőle a papírokat, és belenéztem. – Ó, úgy látom, hogy Svájcban tanult. Kiváló! – biccentettem egyet, most először kifejezve elismerésemet. Persze nem kezdtem el megpaskolni a fejét, hogy nagyon ügyes, de tőlem már ez is nagy dolog volt, amit az előbb tettem. Vagy az, hogy egyáltalán reagáltam valamivel az általam olvasottakra. Mikor felém nyújtotta az újabb papírokat, átvettem azokat is és gyorsan átfutottam, csakis a lényegre koncentrálva. Szóval testnevelés tanár is volt. Nem is rossz! Igaz, hogy meg akartam tőle kérdezni, hogy mennyire jön ki a gyerekekkel, de ezek alapján úgy sejtettem, hogy talán szót ért a fiatalabbakkal is. Bár a kérdés inkább az maradt most már, hogy mennyire viseli jól az egészen kicsiket, tudniillik éppen azon fáradoztam, hogy felvirágoztassam ezt a helyet, és ehhez elengedhetetlen volt a vérfrissítés a munkaerőt illetően, na meg az is, hogy családos emberek jöjjenek ide. Azért, hogy a gyerekeknek is ki legyenek elégítve az igényeik, ugyanis jelenleg erre nem sok lehetőség volt az adott körülmények között. Túl sok változás volt készülőben, és ehhez olyan emberekre volt szükségem, akikre számíthattam. A síoktatótól kezdve, a legutolsó takarítónőig bezárólag, mindenkire. - Mr. Christopher, elfogad tőlem egy tanácsot? – kérdeztem, de a válaszát már nem vártam meg, csak zavartalanul folytattam. – Ha legközelebb állásinterjúra megy, akkor ezeket a papírokat ne úgy szállítsa, mintha a farkas szájából húzták volna ki… - ajkaim halvány kis mosolyra görbültek a nyilvánvaló utalás miatt, egyébként nem volt szokásom túl sűrűn mosolyogni, csak és kizárólag a tévében vagy fényképeken, amiket újságokba szántak. Miután megjöttek a teáink, én ízlésem szerint ízesítettem, a szépen munkált ezüst tálcán pedig ő is mindent megtalálhatott, ami csak szem-szájnak ingere volt. Még apró kis sütemények is voltak egy tányéron, ahogyan az a legjobb helyeken szokás. Én adok az ilyesmire, és próbáltam újabban az alkalmazottaimat is ilyesmikre nevelni. Ha nem ment, akkor pedig lecseréltem őket. Az utóbbi egy hónapban erre már többször is volt példa, többek között az éttermet is kicsit elegánsabbá akartam alakíttatni, amihez az első lépés a menü lecserélése volt, ehhez pedig új szakács is dukált. - Remek, akkor ezek szerint remekül tudok következtetni még mindig! – bólintottam egy újabbat. Nem akartam sem a magas lóról beszélni, sem pedig félvállról, úgyhogy igyekeztem visszafogni magam. Az olykor fölényeskedő viselkedésem meg egyszerűen csak belém volt kódolva, azzal nem sokat tudtam kezdeni, de azért a szívem a helyén volt. Kivéve, ha üzletről volt szó, mert akkor bizony megkeményítettem magam alaposan. Egy alkalmazott felvétele azt hiszem, hogy mindenképpen üzletnek minősül. – Ha kérhetem, ne a fotelemben fulladjon meg. Nem biztos, hogy jól járna, ha nekem kellene újraéleszteni. Bár azt hiszem, hogy azért még megoldanám valahogy… - újabb mosollyal ajándékoztam meg. Hát, ez valami hihetetlen! Mi van ma velem, hogy a rendesebbik arcomat vettem elő? - Ó, akkor ezek szerint ketten is vannak – vettem tudomásul, miközben hátradőltem a székemben, két lábamat pedig kereszteztem az asztal alatt a bokáimnál. – Jó tudni! Egyébként ne értsen félre, egyáltalán nem a magánéletében akarok vájkálni, nem azért kérdezősködök ennyit. Egyszerűen csak az a feladatom, hogy védjem az enyéimet, és arról nem árt tudni, ha idegen farkas érkezik a városba. Pardon, két idegen farkas! – helyesbítettem gyorsan. Erről majd mindenképpen tájékoztatnom kell a vezetést, ez már most egyértelmű volt számomra. – Én az itteni falkának vagyok a tagja, ebből kifolyólag, mint azt már valószínűleg kitalálta magától is, az egész Síparadicsom a mi területünket képezi – tájékoztattam, pusztán a tényeket közölve vele. A háborúról, és belső ügyekről természetesen nem óhajtottam beszélni, ahogyan arról sem, hogy én milyen szerepet töltök be a hierarchiában. – Gondolom, megérti, ha nem szívesen alkalmazok egy kóbort, akiről semmit nem tudok – oldalra biccentettem a fejemet, és igyekeztem egy megnyerő mosolyt küldeni felé. – Rágja át magát nyugodtan azon, hogy mennyit ér magának ez az állás. Őszinte leszek, szükségem lenne egy síoktatóra. Egy jó síoktatóra, és talán maga alkalmas lenne rá, viszont hosszú távon nem fogom megtűrni, ha nem a falkám tagja. Amúgy is előbb-utóbb valószínűleg csatlakoznia kell valahová, és nyilván sejti, hogy jobban örülnék, ha velünk kívánná folytatni a további életét. Máskülönben potenciális veszélyforrást jelent a falkám számára, ha idegenként marad az alkalmazásomban. Nem kell még most azonnal dönteni, akár egy-másfél hónapot is várhat, vagy talán kicsit többet, de a végtelenségig ne várakoztasson meg, ha kérhetem. Azt nem tűröm valami jól… - mondtam komolyan, kertelés nélkül, a reakcióit pedig kíváncsian vártam. Többet kínáltam neki, mint holmi állást. Egy családot, biztonságos életet kaphatott volna, és azt még csak nem is tudtam, hogy egy újdonsült kölyökkel flangált az oldalán.
Már rég volt alkalmam arra, hogy igazán elcsevegjek egy-két olyan életformával, amilyen én magam is vagyok. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, így mindenre olyan lelkesen igyekszek válaszolni, mintha tényleg ezen múlna az életem. Nem fontos nekem pont ezt a munkát elvállalni, ennek ellenére mondjuk nagyon is jól jönne. - Nos hát, ami a síeléssel való tudásomat jelenti, azt most a kezében tartja. Tíz-tizenöt éve rendszeresen síelek, valamint öt éve, hogy megszereztem az oktatói papírt. Az emberek pedig... hát, eléldegélek velük. Vannak akiket jobban szívlelek a kelleténél, de olyan is, akivel szemben roppant erős ellenszenvet érzek. De ha nem akarja megkeseríteni a napomat, akkor velük is megtudom találni a békés közös nevezőt. Bár szerintem ez nem meglepő, és javarészt még az emberek is hasonló érvekben hisznek. A legkisebbeket még szoknom kell olykor-olykor, mondjuk lehet nem lenne velük se bajom, ha nem a szomszéd gyerekét fogtam volna ki, és hallgatnám egész éjjel a sírását - mélázok el egy pillanatra, ahogy belegondolok abba, hány alvatlan éjszakám volt már a gyerek, vagy a kutyáik miatt. Olykor jobb ötlet híján a fejemre húzom a párnát, és igyekszek nem belefulladni az anyagába. Mikor viszont semmi ötletem nincs, inkább felébredek és neki állok rendet rakni, vagy ha kedvem tartja kóborolni egyet, hogy aztán a kutyák tudtára hozzam, jobban járnak ha elhallgatnak. Nem vagyok egy szegény kiskutyákat riogató teremtés - még akkor se, ha azok a kiskutyák közel hatvan kilós, dagadt, tohonya dögök - ennek ellenére olykor elegem van abból, hogy egész nap az egyik bolhazsáknak a vinnyogását kell hallgatnom. És mi lenne akkor, ha ketten zendítenek rá? - Hölgyem... emberi életemet leszámítva, igaz akkor is voltak már néha gyilkos hajlamaim, de százhúsz farkas évem alatt még egyszer se öltem meg embert. És az idő előrehaladtával egyre toleránsabb is vagyok - nyilván öregszek! - így nem hiszem, hogy rettegnie kell attól, hogy bárkinek átharapnám a torkát. Elég jó önkontrollal rendelkezek - vallom be, és ezen tényleg sokszor meglepődök. Emberi alakomban se voltam olyan toleráns, mint amilyen mostanság vagyok. Talán tényleg mostanra nőtt be a fejem lágya, köszönhető annak, hogy Shannon életét is "irányítanom" kell, vezetnem addig, míg nem találunk egy olyan falkát, ahol már nem csak én leszek neki, hanem sokan mások is, akik majd segíthetik. Néha be kell látnom, hogy nem vagyok elég neki. Családra van szüksége, valamint további határozott, erős kezekre. Elég akaratos és makacs lány, vele szemben pedig nem mindig van meg a kellő erőm ahhoz, hogy higgadtan tűrjek. - Igen, ha jobban belegondolok talán tényleg folyt érte egy kis harc egy farkassal - próbálom elviccelni a témát, ennek ellenére halálosan komolyan veszem és még ezer meg egy szerencsém, hogy több példány is van belőle. Miután kis híján sikerül belefulladnom a teába, elvigyorodok a megjegyzésén. - Nyilván nem menne olyan rosszul - ezt követően viszont kénytelen vagyok komolyabban beszélni, s jobban odafigyelni a hallottakra, mint ahogy azt eddig is tettem. - Mint említettem, mikor hónapokkal ez előtt idejöttünk, az volt a szándékunk, legalábbis nekem, hogy minél hamarabb falkába kerüljünk. Nem csak azért, hogy ne legyünk egész életünkben kóborok, de azért is, mert Shannonnal szüksége van a falkának - azt nem vallanám be az Istenért se, hogy nekem is - valamint jobb lenne nem felbolygatni a falkák által diktált szabályokat. Csak eddig tudja, nem volt rá alkalmam, hogy kiderítsem, melyik falka lenne számomra, számunkra az ideális. Az biztos, hogy több helyivel találkoztam már, de jelenleg még egy se biztosított arról, hogy a közeljövőben látni szeretne a falkában - nézek komolyan a szemeibe. Eddig ő volt az egyetlen, aki a jelenlétemben felhozta ezt a témát, aminek amúgy örülök is. - Első sorban majd megemlítem Shannonnak, hogy ő hogy látja a dolgokat - bár lehet, hogy az én szavam lesz a döntő, de szeretném vele is tudatni, hogy mi a nagy helyzet, elvégre ha minden jól megy, ő is részese lesz a témának. - Attól nem kell tartania, hogy megváratom, nem az én szokásom. Én magam se szeretem, ha túl sokáig kell egy döntésre várni - vallom be, s ezen a téren nyilván hasonlítunk is. Lehet, hogy általában dominánsan viselkedek minden egyeddel, de legfőképpen a hímekkel még akkor is, ha azok jóval idősebbek, de azok után, amiket most a nő felsorolt nekem, jobbnak látom, ha meghúzódok és szende kisfiúként szót fogadok.
Az általa elmondottakat csupán egy bólintással nyugtáztam, és mindössze ennyi volt a reakcióm. Amit tudni szerettem volna a gyakorlottságával és az emberekhez való közeledésével kapcsolatosan, azt megtudtam, úgyhogy innentől kezdve én nem is nagyon akartam ragozni ezt a témát. Hála istennek elég gyors a felfogásom ahhoz, hogy első hallásra is felfogjak bármi, ami magával vonja azt is, hogy hamar elraktározom a számomra hasznos információkat és viszonylag hamar megítélem az embereket is. Hogy az később jónak vagy rossznak bizonyul-e, az mindig helyzettől és személytől függ. Jelenleg úgy éreztem, hogy nem lenne olyan rossz döntés, ha őt venném fel az oktatói állásra, de azért a hozzáállásáról még többet szerettem volna megtudni, na meg arról is, hogy mik a tervei. - Amiatt ne aggódjon, engem elég nehéz megijeszteni – magabiztos mosolyt villantottam felé, egyik szemöldökömet pedig érdeklődően vontam fel. – Ha mégis átharapná valamelyik vendég torkát, higgye el, hogy el tudnám intézni az ügyet, az első dolgom pedig az lenne, hogy én a maga fejét válasszam le a testéről – olyan nyugodtan és higgadtan jelentettem ezt ki, mintha éppen az aktuális időjárásról, és nem a haláláról cseverésznénk. Nem tehetek róla, harcos vagyok, ezt pedig soha nem leszek képes szerintem letagadni. Akkor sem, ha kitartóan fogok valamikor próbálkozni, bár erre nem sok esélyt láttam. – Egyébként jó tudni, hogy képes uralni a farkasát. Na, meg azt is, hogy mennyi idős – mivel nekem még mindig nem volt leengedve a pajzsom, ő velem ellentétben nem lehetett biztos abban, hogy igazából mekkora erőt is rejt a csinos, törékenynek látszó külső. A magasságom meg abszolút megtévesztő tudott lenni, de erre inkább ne is gondoljunk. Jelenleg legalább a magas sarkú cipőim korrigálták a feltűnően alacsony termetemet. - Igen, lehet, hogy nem menne rosszul – értettem egyet. Végül is, tanultam első segélyt, csak a tudásomat nem sűrűn kamatoztatom. – Bár az életek kioltásához valahogy jobban értek, mint a megmentésükhöz – vontam meg ártatlanul a vállaimat. Bármilyen kifinomultnak próbálhatom magam álcázni, meg elhitethetem én magammal is, attól még ott legbelül ugyanúgy egy primitív vadállat vagyok. – Mondja, gyilkolt már? – lehet, hogy hülye kérdés, de tudni akartam, hogy mennyit bír. Vagy legalábbis azt, hogy mennyire vérszomjas, ha éppen nem teázgat vidáman egy állásinterjún velem. Sok információt szerettem volna, még mielőtt felhozom a vezetésnek, hogy lenne két farkas, akik csatlakozni szeretnének hozzánk. Már, ha meghozzák a döntést a közeljövőben a mi javunkra. - Már hónapok óta itt vannak? – kérdeztem most őszinte meglepettséggel, ujjaim között pedig egy gravírozott tollat kezdtem el forgatni. – Érdekes, én egészen eddig még nem hallottam arról, hogy lennének itt csatlakozni vágyó kóborok, pedig általában elég jól informált vagyok, higgyen nekem. Egyébként, már meg ne haragudjon, de ugye nem várja el, hogy majd a falkatagok könyörögnek azért, hogy csatlakozzanak? Ha annyira akartak falkát, már akkor jelezni kellett volna a csatlakozási szándékukat, amikor megjöttek. Egy falka sem tűri sokáig az idegeneket a földjén, itt pedig kettő is akad sajnálatunkra. Úgyhogy egészen biztos, hogy a helyiekkel találkozott és nem egyszerűen csak farkasokkal? – arcom komolyságról árulkodott, csak úgy, mint a szemeim is. Ez nem volt vicc, nem nagyon akartam, hogy a chicagóiakhoz csatlakozzanak, ha egy mód van rá. - Rendben! Értékelem, hogy nem óhajt megvárakoztatni. Ha már eddig senki nem volt képes tenni semmit, akkor majd én szólok az illetékeseknek, hogyha úgy döntenének, hogy velünk kívánnak maradni a továbbiakban is – jelentettem ki határozottan, aztán rosszallóan megráztam a fejemet. – Néha rosszul vagyok ettől a remek szervezettségtől! – utaltam itt arra, hogy egyrészt én miért nem tudtam, hogy figyelnem kéne idegenekre, másrészt pedig, hogy miért nem intézte még senki, hogy újabb tagokkal gyarapodjon a csodás társaságunk. - És ez a maga húg, vagy párja... nevezze csak, aminek akarja, mennyi idős? - kérdeztem kertelés nélkül. Azért nem ártott tudni azt sem, hogy két tapasztaltabb farkassal gyarapodhatunk, vagy netán egy újabb kölyökkel. Sajnos őket nem viseltem túl jól, valószínűleg ezért sem vagyok mentor. Az én kölyköm egészen biztos, hogy nagyon erős lenne, de afelől sincsenek kétségeim, hogy engem úgy utálna, mint én a betolakodó falkát.
- Ebben biztos vagyok - vigyorodok el akaratomon kívül mikor azt kezdi el bizonygatni, hogy amint átharapok valakinek a torkát, ő nem lesz rest elválasztani a fejemet és a testemet egymástól. Nem lenne kellemes halál, nem is próbálnám ki, de jó stratégiáim vannak, hogy lehiggadjak, ha esetleg elgurulna az agyam, és mindent ellepne az a bizonyos homály, szürke köd, amivel nem tudok reálisan, emberien gondolkodni. Ha pedig minden kötél szakad, akkor úgyis leállít valaki... vagy nem. Ha olyan helyre megyek, ahol valóban kíváncsiak lehetnek rám, akkor jobbnak látom nem felvonni magam köré azt a bizonyos pajzsot, amivel elfedhetek mindent és mindenkit, többek között azért mert van, hogy sokkal nagyobb biztonságérzetet ad, mint amekkorát én magam is el tudok képzelni. És olyanra is volt már precedens, hogy nem vagyok túl őszinte már csak azért se, mert tudom, hogy ha netán füllenteni van kedvem - amit amúgy nem sűrűn szoktam - de egy gyakorlottabb, egy idősebb farkas hamar kiszimatolja. A pajzs pedig némi biztonságérzetet ad még akkor is, ha az mögé egy idős farkas vigyorogva be tud lesni. - Ezt valamiért sejtettem... viszont akkor nagyon nem vagyunk egyformák ezen a téren - és ezzel valószínűleg már meg is válaszoltam a kérdését. - Kezdetekkor, mikor átváltoztattak nem tagadom megöltem egy földművest. Mint ahogy azt is felvállalom, hogy rettenetesen ki voltam borulva miatta. De nem tudom, szerintem nem sokan örülnek neki, ha egyik pillanatban még ember, a következőben majd bele döglik a fájdalomba, ami az átváltozás idejét jelenti, másnap pedig arra ébred, hogy fémes íz terjeng a szájában, és egy kifordult belű hulla fekszik mellette... ez volt az első és utolsó. Viszont nem tagadom, ha valaki nekem esik, és itt nem emberekről beszélek, akkor megvédem magam, vagy azt aki arra szorul. Viszont soha nem megyek el a végletekig. Vagy kivívom valamivel, hogy az visszavonulót fújjon, vagy szimplán földre kényszerítem, de nem ölöm meg. És ahogy ismerem magam, nem is lesz ez soha szándékom. De azt se tagadom, hogy elég hepciáskodó tudok lenni, bár ezt szerintem tudja... - immáron őt nézem, nem pedig az egymásba fonódó, egymással gyors táncot járó ujjaimat, amit eddig tettem. Soha nem szerettem erről beszélni senkivel, de ahhoz, hogy bízzon bennem talán ez is szükségeltetett. - Nem tudom, hogy ezzel mire volt konkrétan kíváncsi, de csak ezt tudom válaszként adni - vállvonással zárom le a témát, és jelzem lemondó tekintetemmel, hogy erről nem szeretnék beszélni. A mai napig látom magam előtt a férfi kétségbeesett arcát azokból a pillanatokból, mikor átváltoztam előtte, és még emberi tudatomnál voltam. - Nem várom én el asszonyom! Sőt! Viszont nem is az volt a cél, hogy idejövünk, és lelkesen, nyelv csóválva meglepem az egyik falkát és bejelentem, hogy na most már pedig mi csatlakozni szeretnénk... - tényleg igaza van, s lehet, hogy eddig csak a tapasztaltak alapján vártam arra, hogy majd valaki rákérdez, hogy nem-e csatlakoznánk hozzá. Olaszban, Londonban is a falkatagok voltak azok, akik... akik magukhoz parancsoltak, miután a horvát falkából kiváltam. Talán az itteniek toleránsabbak, "újonc centrikusabbak" és nem fognak rögtön kést nyomni a nyakamhoz azzal a kérdéssel megfűszerezve, hogy csatlakozok e. Tuti, hogy nemleges választ adnék már csak a hozzáállásuk miatt is. - Farkasként három éves... - válaszolok szinte azonnal a kérdésére. Ha jobban belegondolok, még gyerek volt, mikor farkast csináltam belőle. Egy tizenhat éves gyerek, aki rosszkor volt rossz helyen. Egy tizenhat éves gyerek, akivel számtalanszor lefeküdtem, és ő minden egyes alkalommal bebizonyította, hogy halálosan szerelmes. Viszont azzal, hogy átváltoztattam, minden emberi érzést kiöltem belőle, és talán már soha nem érhetem el azt, hogy újra úgy nézzen rám, mint az előtt. - Ez nagy gondot jelent? - érdeklődök némi megszeppenéssel a hangomban. Mi a fene lelt? Mióta itt vagyok, úgy viselkedek mint egy alárendelt gizda kölyök...
Figyelmesen hallgattam őt, nem nagyon akartam közbeszólni. Elraktároztam szépen sorban az információkat, és időnként elhúztam egy kicsit a számat, de mindössze ennyi jelezte azt, hogy egyáltalán hallom, amit mond és fel is fogom a szavakat. Oké, imádom irányítani a beszélgetéseimet és azt is szeretem, ha az én szavam az utolsó, de nagyon jól tudom, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor csupán annyi a feladatom, hogy hallgassak. Ez is egy olyan helyzet volt most. - Köszönöm a történelem leckét, Mr. Christopher, de gondolom sejti, hogy nem voltam ennyire részletesen kíváncsi a körülményekre. Csupán azt szerettem volna tudni, hogy szárad-e már vér a kezén – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat. – Ne aggódjon, elég, ha kettőnk közül én tudom, hogy mire voltam kíváncsi - küldtem felé egy igencsak halovány mosolyt. Még csak mosolynak sem igazán lehetett nevezni. – Bár igazság szerint egy másik válasznak sokkal jobban örültem volna. Természetesen nem azt akartam tudni, hogy embert ölt-e már. Emberek életét én sem oltom ki. Önnel ellentétben én még sohasem tettem meg igazából, az viszont tény, hogy egy farkassal szemben nem az a megfelelő magatartásforma, hogy hagyja futni. Mondja, milyen érzés lenne, ha megkegyelmezne valakinek, de az illető bosszúból a maga Shannonjának oltaná ki az életét? Hm? – kérdeztem komolyan, kicsit még előre is hajoltam az asztalomon át, egyenesen felé. – Attól még, hogy maga könyörületes és meghagyja valakinek az életét, még nem biztos, hogy az ellenfele is hasonlóan gondolkozik. Sőt, a legtöbb farkas nem így gondolkozik… - ráztam meg a fejemet lemondóan. Ezzel a hozzáállással még kezdeni kellett valamit, ha a közeljövőben csatlakozni akart hozzánk. Egy háború kellős közepén nem lehetett az ember olyan, ahogyan ő most leírta magát, de nem ártott ettől függetlenül tudni. Kezdetnek egyáltalán nem volt rossz szerintem. - Véleményem szerint hiba, de már teljesen mindegy – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. – A lényeg, hogy most már kapcsolatba lépett velem, még ha nem is tudta, hogy pontosan mi vár itt magára. Innentől kezdve átveszem a dolgot. Nem épp jó helyzetben érkeztek a városba – úgy gondoltam, hogy most már igazán megoszthatom vele ezt az aprócska információt, amit semmi értelme nem volt csak úgy reklámozni, viszont óvatosságból nem árt, ha tisztában van a helyzettel. Meg valószínűleg előbb-utóbb úgyis megtudnák, hogy háború áll a küszöbön a két falka között. - Hát… - elhúztam egy kicsit a számat, amikor közölte, hogy három éve farkas csupán a lány. – Potenciális céltábla lehet – válaszoltam őszintén, bár ez lehet, hogy csak az én meglátásom szerint volt így. – Mondjuk jobban belegondolva nem valószínű, hogy egy kóborra támadna a másik falka bármely tagja, ha itt vagyunk mi is. Viszont annyi biztos, hogy akkor többen lennének körülötte, ha csatlakoznának hozzánk – magyaráztam tovább, hangot adva a véleményemnek ezzel. – Egyébként vannak jelenleg más kölykök is nálunk, tőle jóval fiatalabbak – tettem hozzá, hátha ezzel vonzóbbá tehetem az ajánlatot. Azzal inkább már nem toldottam meg a kis mondókámat, hogy én nem viselem túl jól a számomra életképtelennek tűnő kölyköket. Nem tudom magam sem, hogy miért gondolkodom így. Valószínűleg azért, mert olyan lett a természetem ennyi év után, amilyen. Mind üzletasszonyként, mind harcosként kíméletlen tudtam lenni, úgyhogy egyáltalán nem egy kölyök mellé való tanító, ettől függetlenül azonban a falkában akadt nem is egy olyan személy, aki biztosan szívesen tanított volna egy újabb kölyköt.
Ahelyett, hogy inkább elszégyellném magam azért, amiért némi gúnnyal, de tudatja velem, hogy ugyan nem volt ennyi mindenre kíváncsi, inkább elmosolyodok. Bár tisztában vagyok vele, hogy némi elszégyellést láthat a szememben, de ez most nem lényeges. Igen, gondoltam, hogy jobban járok, ha csak annyit mondok, hogy "igen vagy nem", de ha már ennyire ténykedik az ügyben, hogy esetlegesen az ő falkájukat gyarapítsuk, akkor jobbnak véltem, ha tisztában van egy két dologgal még akkor is, ha nem rajongok az ötletért. - Nem mindenki mellett van ott egész életében a beharapója. Az enyém felelőtlen volt... úgyhogy, ha akarnám se tudnám megváltoztatni a múltat. Én is jobban örültem volna, ha nem ragadna vér a kezemhez, de ez már elmúlt. Nem ez alapoz meg engem... - vonok vállat. Elég jelentős része ez a kifejezés fajta a jelenlegi csevegésünkben, mivel ő maga is olyan elszántan vonogatja a vállát, mint ahogy én magam is teszem. - Nem hagyom futni őket... illetve... figyeljen, eddig nem volt alkalom arra, legalábbis itt nem, hogy bármelyik farkast a túlvilágra kellett volna küldenem. Annak idején volt rá precedens, hogy kis híján a halálba hajszoltam egyet kettőt, de azok nem tudtak volna nekem ártani. Legalábbis lelkileg nem. Vagy úgy nem, mint amit ma ön felhozott példának. Azóta, hogy Shannon velem van, igyekeztem nem kivívni magamnak a bajt. És inkább meghúzódok a háttérben addig, míg nem lesz biztos falkám - sóhajtom halk nyögéssel, ahogy leteszem az asztalra a csészét, amiből tejesen kiürült a tea. - Azért remélem nem okoztunk a jelenlétünkkel túl nagy felfájást önnek és a többieknek. Semmi ilyen hátsószándékunk nem volt - kezdek el "zongorázásra utaló" mozdulatokat tenni az ujjammal a combjaimon, ezzel jelezve aggodalmamat. Nem gondoltam, hogy ekkora fejfájás lesz majd a jelenlétünk. Talán előre be kellett volna jelentkezni? Értetlenül pillantok fel a nőre, és most az egyszer láthatja rajtam, hogy kezdek kétségbeesni. - Én azt mondanám, itt és most, hogy megyünk a falkába. Csak... nem tudom, hogy mennyire számítanak most ránk - húzom el a számat kelletlenül.
- Nem, valóban nem – ráztam meg a fejemet arra reagálva, hogy nem ez alapozza meg. – A múltat pedig tényleg nem lehet megváltoztatni, de ez talán nem is mindig akkora baj – fejtettem ki a véleményemet, arra pedig inkább nem reagáltam, hogy nem mindenki mellett van ott a teremtője. Nos, én a magam részéről örültem neki, hogy nem volt mellettem az illető, aki megharapott annak idején. Sőt, olyannyira nem, hogy én voltam az, aki elszökött mellőle, mert ebben láttam annak lehetőségét, hogy túléljek akár egyetlen napot is. Persze ezt már nem osztottam meg vele, mert egyrészt nem volt hozzá semmi köze, másrészt pedig amúgy sem volt szokásom a múltamról beszélni még azoknak sem, akik viszonylag közelebb álltak hozzám. Hát még egy olyannak, akit csak alig húsz perccel korábban láttam életemben először! - Ha valaki kötekedni akar magával, bármennyire húzódik is a háttérbe, attól még magába fog kötni – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Egyébként ne értsen félre, nem tartozik nekem semmiféle magyarázattal. Én egyszerűen csak hangot adtam a véleményemnek, ez minden – tártam szét a két kezemet, ezzel is jelezve, hogy másról nem volt szó. – Hát, nekem aztán semmilyen fejfájást nem okoztak, tekintve, hogy csak most tudtam meg, hogy egyáltalán itt élnek. Gondolom, hogy a többieknek sem akadtak álmatlan éjszakáik. Most azonban nem az a lényeg, hogy mennyire számít a falka új tagokra. Általában, ha valaki szeretne otthonra találni itt és úgy találja a vezetőség, hogy megérdemli az esélyt, akkor nem szoktuk kiadni az illető útját, efelől nyugodt lehet – biztosítottam arról, hogy ezzel biztosan nem lesz gond. Legalábbis véleményem szerint, de ha mondok pár szót az érdekükben, meg hozzáteszem, hogy dolgozna is nálam, nem pedig holmi naplopóval van dolgunk, nem hiszem, hogy gond lenne ebből az ügyből. - Azt még most tisztázni szeretném, hogy tényleg csak azért érdeklődtem arról, hogy mennyire képes könnyedén elintézni valakit, mert a közeljövőben szükség lehet rá. Háború van kilátásban a másik falkával, akik el akarják foglalni a területünket. Gondolom, megérti, hogy ezt semmilyen körülmények között nem engedhetjük. Szükségünk van olyanokra, akikre lehet számítani egy esetleges harc után. Jelenleg szerintem bárhová csatlakozik, mindenképpen a harcmezőre lesz küldve, akár tetszik, akár nem. Magán áll, hogy melyik falkát választja, de merem remélni, hogy minket, ha már itt van – küldtem felé egy biztatónak szánt mosolyt, bár azt nem tudtam, hogy mennyire sikerült. – Arra már most számítson, hogy némi edzésen részt kell majd vennie, és mivel még fiatal, ezért képezni fogjuk önt is, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy jól helyt tudjon állni egy összecsapás alkalmával – akár még én is elvállaltam volna azt, hogy egy kicsit tovább képezzem őt. Amúgy sem tudtam, hogy milyen szinten lehet, és most nem is éppen úgy voltam öltözve, hogy ezt kideríthessük. Na, meg a vadonatúj titkárnőm sem biztos, hogy tolerálta volna a küzdelem kiszűrődő zajait. - Nos, mit gondol? Megérne önnek ennyit, hogy bevállalja ezeket a kockázatokat? – igyekeztem tiszta vizet önteni a pohárba, méghozzá a lehető leghamarabb. Nem szívesen téptem a számat feleslegesen.
Megállapítására csak egy biccentést ejtek meg, s talán ezzel is eltudom vele hitetni, hogy nem akarok többet beszélni a témáról. Nem arról van szó, hogy nem mernék megölni valakit, de míg az nem jelent rám vagy Shannonra különösebb veszélyt, addig nem fogok vért ontani. Majd, ha már nagyon elszabadul a pokol, akkor komolyabb tárgyalási etikettet is képes lennék bevezetni, nem tart sokba. - Nem félek vért ontani... viszont feleslegesen nem csinálnám - vállvonással és némi lemondó tekintettel zárom le a témát. Kicsit túlbeszéltük, és ha csak kicsit is érezné a belőlem áradó agressziót és jeleket ezen a téren, biztos lehet benne, hogy nem félnék senkit se komolyabban is megverni. Aztán lehet, hogy nem én nyernék, de legalább a szándék megvolt, hogy megkapja a magáét. - Háború?... kellemetlen - húzom el a szám. Soha nem szerettem ezt a szót, se az emberek se pedig az állatok terén. De úgy néz ki, hogy kénytelen leszek elfogadni, ha csatlakozni szeretnék, és segíteném is őket. - Ha már "gyilkolnom" kell azért, hogy végre otthon érezzem magam, azt inkább a helyiek oldalán tenném - jegyzem meg a tőlem telhető legnagyobb komolyságommal, hogy ezzel biztosíthassam Tazannat, hogy a szándékaim nem csak, hogy jók, de még határozottak is, és inkább lelném meg a családomat, falkámat az ő területükön, mint a másikén. - Szerintem egy kis edzés nem árt senkinek...ráadásul pár hónapja nem is volt rá rendesen alkalmam, hogy csináljam - a kezdeti komolyságból buja szórakozottság formálódik. Az olasz banda egy roppant temperamentumos, erős, és kifejezetten harcosokat képző falka volt, így kemény "edzésterv" volt elkészítve a számomra tekintettel arra, hogy jobbára nálam az érzékek az erősebbek, mintsem maga a fizikai erő. Ennek ellenére mégis kihozták belőlem a maximumot, és bár nem a legerősebb, de egy kifejezetten talpraesett és szívós farkast faragtak belőlem. Na most az, hogy ez alatt a pár hónap alatt mennyit zuhant a képességem, azt nem tudom így megállapítani. Annyi szent, hogy egy gyors, fiatal és ereje teljében lévő őzt útól tudok érni minden szó nélkül. Az erőmmel se lehet nagy gond, de annyi szent, hogy egy farkassal való harc keményebb lenne, mint egy rúgkapáló őzzel, aki még csak véletlenül se akarja átharapni a torkomat, maximum lerúgni a májamat. - Annak pedig kifejezetten örülnék, ha maga akarná kinyomni belőlem a szuszt, mintsem egy másik hím - félrebiccentett fejjel, kaján vigyorral fürkészem az arcát, kíváncsian arra, hogy mi lesz a válasza. Elegem volt már a hímek hős szaktudásából, kíváncsi vagyok rá, hogy ez a nő mit tudna kihozni belőlem. Kérdésére egy pillanatra elgondolkodok, de valójában nem azon, amire most utal. Sokkal inkább arra, hogy mennyi értelme lenne annak, ha elnevetném magam. - Persze, hogy megéri. Tudja, ez a lehetőség sokkal többet kínál annál, mint amit egész életemben kaphattam, és kaptam. Egy kis edzés és egy esetleges háború miatt nem fogok megfutamodni - villannak meg egy pillanatra a szemeim. Nem vagyok gyáva!
- Hobbiból átharapni valaki torkát nekem sem szokásom, még ha a látszatból erre is következtetett – vetettem rá egy szúrós pillantást. – És egyetlen szóval sem mondtam, hogy félne. A félelem és az, hogy valaki nem bír valamit megtenni, két különböző dolog. Ha nincs hozzá gusztusa, akkor ez van – vontam meg a vállaimat. – Ez nem feltétlenül azzal magyarázható, hogy valaki félelmet érez – nem igazán rajongtam azért, ha kiforgatták vagy félreértették a szavaimat, de erre nyilvánvalóan most ő is rájöhetett. Hogyan is nevezhetném őt gyávának, amikor még épphogy csak megismertem? Nem szoktam elhamarkodottan megítélni senkit, még akkor sem, ha tudom, hogy egyébként milyen jó emberismerő vagyok. - Tetszik ez a hozzáállás – nyugtáztam egy halovány mosollyal, hogy a háborút inkább a mi oldalunkon vívná meg. Mondjuk azt nem tudtam, hogy mennyi esély volt arra, hogy még Chicagóból érkeznek farkasok az itteniek mellé, de ha lehetett néhány kóborral gyarapítani a sorainkat, akkor nekem ez egy pillanatig sem okozott problémát. Alapjáraton nem igazán bíztam meg senkiben, úgyhogy ebből most sem kívántam bizalmi kérdést kreálni. Nekem egyszerűen csak olyan emberre volt szükségem, akit hasznosítani lehet, és nem csak azért van a világon, hogy a seggét meressze. Persze a kölyök kérdése már egy kicsit bonyolultabb volt számomra, de egészen biztos voltam abban, hogy majd lesznek olyan vállalkozó kedvű egyének közöttünk, akik a szárnyaik alá vesznek egy újabb kölyköt. Hát nem mindegy, hogy egyel több vagy kevesebb? Oké, nekem tényleg mindegy volt teljesen, de a mentoroknak már nem biztos, ez azonban már nem az én gondom volt a továbbiakban. - És még nem is valami idős. Nos, akkor itt az ideje, hogy valaki kezelésbe vegye és elkezdje kiokítani. Idővel, ha elég kitartó és fejlődőképes, valószínűleg remek Tark válhatna magából – ezt akár dicséretnek is vehette, már ha egyáltalán tudta, hogy mit rejt a Tark pozíció. Tudtam én jól, hogy a világ falkáiban általában nem ezek az elnevezések élnek, csupán a mi ősi falkánk használja ezeket, de attól még valami csoda folytán tisztában lehetett vele ő is. Ha igen, akkor az biztos, hogy kellemes meglepetést fog okozni vele. Ha nem, hát az sem baj, készséggel felvilágosítom én mindenféléről, ha csak ezen múlik. A vigyora láttán csupán felvontam a szemöldökömet, és néhány pillanatig elgondolkozva meredtem rá, míg meg nem szólaltam ismét. - A mosolyából arra következtetek, hogy ezt most szexuális értelemben vett kihívásnak kellene értelmeznem… - olyan komolyságról árulkodott az arcom, mintha egyáltalán nem lenne humorom. Oké, igazából tényleg minimális volt, de a vicceket általában értettem. Ezt most korántsem tudtam annak venni. – Ez roppant hízelgő, viszont jobb, ha azt már most tudja, hogy egy nő sokszor keményebb, mint egy férfi – ezzel pedig én át is vezettem a dolgokat a tényleges edzésre. – Egyébként csak nagyon különleges esetben vállalnám el, hogy fejlesztem a tudását, mert alapjáraton az én feladataim közé nem tartozik a mentorkodás. Harcos vagyok – tettem hozzá, hiszen ezt eddig még nem közöltem vele. Bármilyen pozíciót betölthettem volna a falka hierarchiájában. – És gondolom azt is sejti már, hogy mindössze ennyibe telne, hogy kinyomjam azt az emlegetett szuszt magából – közben csettintettem egyet az ujjaimmal, ezzel is jelezve, hogy számomra ő nem túl nehéz ellenfél. Ez átlagos farkas szintjén, mint amilyen ő is volt, nagyjából háromszáz éves szintjén voltam, míg ő fele annyit sem töltött még be, ha jól számoltam a dolgokat. - Helyes! – csaptam össze végül a kezeimet. – Akkor azt hiszem, hogy nagyszerűen fogunk tudni együtt dolgozni. Ha kiérdemli, akkor talán tényleg én leszek az, aki időt szán magára. Nem csak a remek profilom miatt tartanak, ha az én kezeim közé kerül, akkor véres verítéket fog izzadni, de hosszútávon megéri a kitartása. Engem már emberként is harcosnak neveltek. Ezen a vidéken születtem, bár akkor fehérek még nem tették be ide a lábukat – tettem hozzá, ezzel is adva magamról némi információt. Az indián vérvonalam így is elég árulkodó volt, elég volt csupán rám néznie. Kreolos bőr, vágott szemek. – Szóval, visszatérve a lényegre, úgy döntöttem, hogy felveszem. Egyelőre csak próbaidőre, de bizonyíthat nekem, amíg el nem rendezem a falkába való csatlakozásukat. Aztán biztos vagyok benne, hogy majd a vezetővel lesz egy rövidebb beszélgetésük, de addig is magán tudom tartani a szemeimet – mosolyodtam el immár szélesebben.
Egy pillanatra visszafojtok minden létező, életjelre utaló reakciót, nem pislogok, nem veszek levegőt, s ha képes lennék rá, akkor valószínűleg még a szívemet is megállítanám. Lélegzetvisszafojtva, felvont szemöldökkel és némi lemondással a tekintetemben hallgatom végig a nőt, ahogy az azt ecseteli, hogy a félelem és a nincs hozzá gusztusa között nagy különbség van, amit persze alá is írok. De mind ezzel én magam is tisztában vagyok, így csak egy halk, hosszan elnyúló sóhaj szerű "valamit" adok ki magamból, mikor a tüdőmben összegyűlt levegőt kifújom. Válaszolni inkább nem válaszolok, helyette csak elpillantok az ajtó felé, ahol némi mozgást véltem felfedezni a külső térségben. - Higgye el, van annyi eszem, hogy tudjam mi lenne a helyes, és ha már idepofátlankodtam, akkor inkább állok az önök oldalára, mintsem a "betolakodókéra". Jobbat tenne annak a szegény, sanyarú, számkivetett lelkecskémnek - vonok vállat, viszont a hangomba fektetett kelletlenség mellé valamiféle pofátlanság, pimaszság is társul. Néha nem tudom visszafogni a sátáni énemet, olykor a legnagyobb sajnálatomra, mivel ebből adódtak már problémák. - Az, hogy elkezdjen kiokítani, nem a legmegfelelőbb fogalmazás. Inkább folytassa a kiokításomat, nem gondolja? - érdeklődéstől csillogó tekintettel fürkészem azt a nem mindennapi arcát, amivel rendelkezik. Nagyon szép, nem vitatom, és nem mindenkinek van indián beütése a mai világban... vagy csak nagyon nem ismerem az emberformákat? - Remek Tark? Hát, ahogy látja... de nem kell ilyen elhamarkodottan beszélni erről jó? Majd ha már eljön az ideje. Viszont ha nem is velem, akkor a "kölyökkel" lesznek igazi problémák. Tudja... egy ideje már emlegetem neki, hogy minél hamarabb falkát fogok találni magunknak, de ő olyan határozottan áll ki a saját igaza mellett, hogy ő ugyan nem fog egy csapat farkassal farkat csóválni, hogy félek szükség lesz némi...hogy is mondjam? Nem szeretem így megfogalmazni, de fizikai erőszakra ahhoz, hogy hatásra bírjam, és benőjön annyira a feje lágya, hogy elfogadja ezt a tényt. Esetleg nem tud adni valami ötletet, hogy könnyebben érvényesüljön az akaratom és ne kelljen komolyabban megfenyegetnem? - kérem ki a véleményét és ezzel együtt a segítségét. Nem vagyok rest rámorogni Shannonra, de épp odakapni se. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy olykor nagyon eltud borulni az agyam, ha tudom, hogy igazam van, de valaki nagyon ellen akar szegülni. - Hát... veheti úgy, hogy minden formában való kihívás volt - mosolygok rá kacéran. Pasiból vagyok már elnézést! Nyilván nem egy elől deszka, hátul léc és mindig a kegyeimre játszó nőt fogok megnézni magamnak. - Igen, ezt sejtettem. De Olaszban amikor húsz évig falkatag voltam, csak férfiak edzettek a maguk kegyetlen, inkább undorító módján, mint sem egy olyan nő, aki ész érveket tud felállítani a miértekre - nem az a bajom, hogy esetlegesen egy hím mentort kapnék, inkább az, hogy megint csak azt a fajta kiképzést fogom kapni, amit ott. - Igen, sejtem, épp ezért próbálok nem túl szemtelen lenni, miközben magával beszélek - vallom be, és talán tényleg ennek köszönhetem azt, hogy vissza tudom fogni magam. - Véreset vagy sem, állok elébe. Nagyobb erőre van szükségem, helyt akarok állni a falkában - villannak meg a szemeim elszántságom jelképeként. - Tudja, mi fehérek nagyon terjeszkedő népek vagyunk... mint a nyulak - préselek ki magamból valami halk nevetés félét. A nyulakat általában inkább a szapora jelzővel szokták illetni. De ha azt vesszük, ez is épp témába vág. - Rendben van. Nagyon köszönöm önnek... gondoltam, hogy nem feleslegesen jövök ide.
Kezdőlap
//
//
