Elégedetten mosolyodtam el, amikor kifejtette, hogy inkább hozzánk szeretne csatlakozni. Ez nekem igazán tetszett, és így már azt is biztosra vettem, hogy fel fogom őt venni ide. Sőt, ha már itt tartunk, még másokat is szerettem volna lecserélni. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy az emlegetett kölyöknek is keresek valamilyen elfoglaltságot, de végül inkább úgy döntöttem, hogy ez nem az én feladatom lesz. Ezt a helyet most felvirágoztatni kellett, és igazán nem hiányzott nekem egy problémás tini lány a nyakamra, hogy csak gond legyen vele és rövid úton ki kelljen rúgnom. Akkor már eleve teljesen felesleges az is, hogy alkalmazzam. - Nem! – ráztam meg a fejemet határozottan. – Én csupán most fogom elkezdeni – ujjaimat ismét összefontam magam előtt, nehogy megint a tollal kezdjek el játszadozni. Az annyira nem profi magatartás, hogy mindig igyekszem száműzni az ingert, ami arra sarkall, hogy lefoglaljam a kezeimet. Még jó, hogy akkor nem csinálok ilyesmit, amikor sok múlik azon, hogy milyen képet alakítok ki magamról. Most nem az volt a feladatom, hogy jó benyomást tegyek, hanem az, hogy kigondoljam, jó ötlet-e, ha megjelenik az életemben a velem szemben ülő hím. Ha tényleg én fogok neki segíteni abban, hogy kiváló harcos váljon belőle, akkor bizony része lesz a mindennapjaimnak a munkám kívül is. Talán nem is lesz ez olyan rossz, igaz? Figyelmesen hallgattam őt végig, és igyekeztem egyszer sem közbeszólni. A végén azonban mindezek ellenére kénytelen voltam csupán megrázni a fejemet, mert értelmes ötletem sajnos nem akadt. Az ilyesmit valahogy nem nekem találták ki, már ami a kölyköket illeti. - Figyeljen, őszinte leszek! Én egyáltalán nem vagyok jártas abban, hogyan kell egy kölyökkel foglalkozni. Mivel maga már nem az, ezért mondtam, hogy talán én fogok segíteni magának. Sem kölyköm nem volt soha, sem pedig mentoráltam. Egyszerűen nincs hozzá türelmem, és valószínűleg jobban meghajtanám őket, mint ahogyan azt kibírnák. Általában nem is nagyon érintkezem velük, meg időm sincs rá túl sok. Magával is, ha odajutunk, leginkább este tudok majd foglalkozni, de itt napközben úgyis tudunk majd egyeztetni, és ha mind a kettőnknek akad esetleg egy szabad órája, gyakorolhatunk valahol kint. Ezt tudom ajánlani. Shannon a maga kölyke, igaz? – kérdeztem meg végül, bár sejtettem, hogy a válasz igen lesz. – Ha ennyire önfejű, akkor valamit nagyon rosszul csinált. Egy kölyöknek követnie kell a Teremtőjét. A Teremtőnek kell felette állnia, és nem megkérdezni tőle, hogy akar-e csatlakozni falkához. Neki ebbe nincs beleszólása. Maga nélkül meghal, úgyhogy kötelessége követnie – megráztam a fejemet rosszallóan. Hogyan lehet egy kölyök ennyire önfejű? – Nálunk is voltak nehezebb esetek amennyire tudom, de mindig sikerült letörni a szarvaikat. Ha valaki a szárnyai alá veszi majd, biztos lehet abban, hogy nem lesz sok választása. Vagy csinálja, vagy meghal egyedül. Az életünk ilyen sajnos. Be fogja látni, hogy szüksége van mind magára, mind ránk. Legalább hozzá hasonlóakkal lehet együtt, és megbeszélhetik a tapasztalataikat. Azt hiszem, hogy ez a fiatalabb korosztálynál könnyebbé teszi a dolgokat – mivel nem értek hozzájuk, így nem tudom igazán ezeket. – Ha azon múlik, hát beszéljen rá a lelkére, vagy egyszerűen üsse le és hozza el. Figyelni fognak rá innentől kezdve mások is, és alázatra lesz tanítva – tettem még hozzá. Én tapasztalatból tudtam, hogy a Teremtőnek különleges ráhatása van egy kölyökre. Én utáltam a sajátomat, miután a szemem láttára mészárolta le az egész törzsemet a családommal együtt, ennek ellenére mégis rávett arra, hogy megtanuljam, hogyan maradjak életben. Persze engem a bosszú és a szökési vágy is hajtott. Végül sikerült is, de ez lényegtelen. Furcsa, hogy milyen régen gondoltam már erre. Nem akartam azzal lelombozni, hogy igazi kihívás ő nekem nem lehetett. Inkább csak küldtem felé egy elnézőnek szánt mosolyt, és ezzel én le is zártam ezt a kis dolgot. Majd kiderül, hogy mennyire nagyfiú ő, ha letesztelem a tudását egy kisebb küzdelemben. - Miből gondolja, hogy én nem vagyok kegyetlen tanító? – érdeklődtem, szemöldökömet pedig kíváncsian felvontam. Valójában nagyon is hajlamos voltam a túlzott keménységre, de nem is véletlen ez, ha megnézzük, hogy engem ki tanított évtizedeken át. Egyébként is, nem sok nő van a Tarkok között, azoknak pedig legalább olyan szinten kell lenniük mindenféle téren, mint egy hímnek. Sajnos az élet sem fog kivételezni csak azért, mert nőből vagyok, és egyébként sem szeretem az ilyesmit. Az udvariasság és az előzékenység rendben van, de a kivételezésért sohasem rajongtam. - Azt nagyon helyesen teszi. Nem tűröm a tiszteletlenséget sem alkalmazott, sem farkas részéről – figyelmeztettem komolyan. – Az biztos! – értettem egyet a fehérekre tett megjegyzésével. – Arra pedig nagy szüksége lesz mindnyájunknak, hogy helyt álljon. Kellenek az életerős, harcra képes farkasok. Igazából mindig, de ezekben az időkben különösen nagy szükségünk van rájuk – ismertem el egy kicsit kelletlenül. Nem szerettem gyengeséget mutatni. Noha nem személy szerint én tűntem ettől annak, de a falkánk igencsak veszített a régi fényéből. – Örülök, hogy így gondolja. Remélem, hogy nem kell majd megbánnom a döntésemet idővel. Holnap már jöhet is reggel. Fél nyolctól kezdődik a munkaideje, mert a pályákat nyolckor nyitjuk meg a síelni vágyók előtt. Ha esetleg nem rendelkezik felszereléssel jelenleg, akkor tudunk biztosítani egy-két napra, a falkával kapcsolatos dolgokat pedig majd intézem én, és szólok magának, ha lesz időpont a találkozóra! Nos, akkor holnap reggel! – nyújtottam felé a kezemet, hogy elbúcsúzhassak tőle. Úgy gondoltam, hogy mindent megbeszéltünk, amit most meg kellett így első találkozás alkalmával. Sőt, még többet is, de ez nem baj. Máris jobban éreztem magam attól, hogy nem fog még két kóbor a városban flangálni a többi mellett.
// Köszönöm a játékot!! : ) még úgyis találkozunk //
Legnagyobb meglepetésemre egész jó alakul ez a mai nap, és annak ellenére, hogy enyhe, zsibbasztó félelemmel vagy épp izgalommal jöttem ide, addigra már inkább csak az elégedettséget és a megkönnyebbülést érzem. - Akkor igyekszek én is így felfogni - mosolyodok el. - Nem, tényleg nem vagyok az... és ha úgy jobban tetszene magának, akkor ne is úgy fogja fel, hogy mentorált. Inkább mint egy jómadár vagyok, akit nem árt tovább képezni ahhoz a maga módszereivel, hogy a későbbiekben majd helyt tudjak állni a látszólag igen csak gyorsan közeledő háborúban. Nem kell attól tartani, hogy kiborítom magát, mert ha valahol, hát egy edzésen igazán oda tudom tenni magam minden hiszti nélkül - igen, ez valóban így van. Mintha tényleg erre teremtem volna, és kifejezetten hosszan bírom azt, ha "kínoznak". Sokkal erősebb vagyok néha mentálisan, mint fizikailag, és ez sokat tud nálam segíteni. Még akkor is, ha a testem már az összeesés szélén van, az elmém parancsol, hogy folytassam. Lehet, hogy ez nem minden szempontból jó, de általában segíteni szokott. Ezt követően hosszas mesélésbe kezdek, hátha a segítségemre lesz ebben a témában is. - Nem tudom... talán ott rontottam el, hogy nem voltam elég körültekintő akkor, mikor átváltoztam... messzebb kellett volna mennem a házuktól, és nem engedni, hogy rám találjon. Úgy fogja fel ezt az egész farkassá válást, mint a világ legrosszabb dolgát, ami csak megtörténhet, és bár tudom, hogy egy része ragaszkodik hozzám, de a másik fele ellen akar szegülni, és legszívesebben saját magát ölné meg azért, hogy ne lehessen az, ami. Arra próbál valamit keresni, hogy megint ember legyen - húzom el kelletlenül a számat és csak akkor jut el a tudatomig, hogy milyen kegyetlen játékot űz velem, mikor némi harag lobban fel bennem. Nem Shannon, sokkal inkább magam iránt, amiért nem tudok uralkodni felette. Egy másik kölyökkel biztos sokkal könnyebben menne. - Akkor jó erős kezek kellenek hozzá, hogy ez a nőszemély alázatra legyen tanítható. Igaz sokat javult már az elmúlt években, de még így is ő maga a halál - prüszkölök inkább macska, mint emberszerűen. - Ömm... nem mondtam, hogy nem lehet kegyetlen. Sőt, inkább vélem annak, mint más egyébnek - kacér mosolyomat villantom meg ismét... kezdek pimaszodni. És ez nem jó! - Nagyon köszönök önnek mindent. Holnap itt leszek. Van felszerelésem, de nem árt egy kis újítás, úgyhogy... ma szerintem kikacsintgatok egy üzlet felé. Ebből a szempontból nem lesz baj - emelkedek meg, hogy kezet foghassak vele. - Még egyszer köszönöm, és további szép napot - biccentek és már battyogok is az ajtó felé, hogy nem csak a szobát, de az épületet, később pedig a környéket is elhagyjam.
Teljesen el voltam havazva, amióta megkezdtem a saját kis projektemet, amibe igyekeztem minél több falkatagot bevonni. Nem volt olyan egyszerű, de akinek hasznát tudtam venni, azt megkértem, hogy legyen olyan kedves és segítsen. Sheila közreműködése nagyon sokat jelentett a katalógus miatt, ahogyan Isáé is, ugyanezen okból. Voltak mások is, akiknek még hasznát tudtam venni egy-egy kisebb munka során, de sajnos kénytelen voltam külső erőket is igénybe venni, úgy, mint építész, kőművesek és még sorolhatnám. Igaz, hogy eddig még csak a lebeszélés szintjén tartottam, de legalább már haladtunk egy adott irányba, és ettől máris jobban éreztem magam. Szerettem, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan én kigondoltam őket korábban. Ma is sok dolgom volt, már két tárgyalást levezényeltem, ebből az egyiket igaz, hogy csak telefonon, de legalább annyira szükségem volt a meggyőzőképességemre, mint akkor, amikor szemtől-szemben álltam az üzletfelemmel. Időnként akadtak olyanok, akik fel akarták vásárolnia Síparadicsomot, hogy az egészet átalakíthassák, míg mások csak tulajdonjogot akartak vásárolni részlegesen, esetleg befektetni. Nos, utóbbiakat becsültem a legtöbbre és természetesen őket is vettem a legkomolyabban. A személyes tárgyalásom ma egy ilyen lehetséges partnerrel folyt le, az ilyeneket mindig így szerettem intézni, telefonon viszont könnyebb volt lerázni azokat, akik cseppet sem keltették fel az érdeklődésemet. Még szerencse, hogy olyan jó tárgyalófélnek tartottam magam, különben nem tudom, hogyan működhetett volna ez a terv megfelelő magabiztosság hiányában. Ahogy ültem ott az asztalom mögött teljesen belemerülve a gondolataimba, hirtelen megszólalt mellettem a telefon. Amikor felvettem, a titkárnőm hangját hallottam, és azt kezdte el sorolni, hogy mi van még mára. Én kértem meg rá korábban, és ő mindenféle kavarodás nélkül képes volt eleget tenni az óhajomnak. Úgy tűnik, hogy nem is választottam olyan rosszul új titkárnőt a régi helyett, pedig nem volt ám az elején olyan zökkenőmentes a kapcsolatunk, de egészen jól sikerült összerázódnunk, mint azt a mellékelt ábra is mutatta. Miután leraktam a kagylót, nem sokkal később újra megszólalt. Amikor pár másodpercre rá megéreztem az ismerős illatot és energiát halványan beszűrődni odakintről, már azt is tudtam, hogy miért hívott újra a titkárnőm. - Miss Reeves, ne haragudjon, hogy megint zavarom, de egy ifjú hölgy önt keresi… - tájékoztatott, mire csak bólintottam. Aztán eszembe jutott, hogy ő ezt nem láthatta, szóval reagáltam is az elhangzottakra. - Küldje csak be, Sarah! Köszönöm! – adtam ki az utasítást, de felállni nem szándékoztam, csak ültem tovább a helyemen. Úgy éreztem, hogy Shannon egyelőre nem érdemelte ki azt a minimális tiszteletet sem a legutóbbi találkozásunk után tőlem, hogy állva köszöntsem őt, amikor bejön hozzám, az irodába. Ez egyébként néhány másodperc múlva meg is történt, én pedig csak ültem egyenes háttal, félig felkönyökölve az asztalomra, előttem papírok halmai. Tekintetem kíváncsiságról árulkodott, bár más jelét az érdeklődésnek nem adtam.
Nem hittem volna, hogy hamarosan ilyen drasztikus módszerekhez kell majd folyamodnom, de már igen csak kezd aggasztani, hogy Wade felől lassan már egy hete, hogy semmit nem hallottam. Van, hogy egy-egy hajbakapásunk után elmegy egy kocsmába, hogy kieressze a fáradt gőzt és részegen esik be pár óra múlva az ajtón, de ez most más, kivéve persze hacsak nem iszik már azóta mióta megpattant otthonról. Ha így van, várhatom, hogy minél hamarabb haza jöjjön! Ilyen esetekben a rehabilitációs idő minimum egy hét, habár Wadenél jobb biztosra menni és inkább két hetet saccolni. Már akkor keserű epe kezdte el megtölteni a számat, amikor elindultam. Egész úton idefelé az járt a fejemben, hogy mi lesz annak az egésznek a vége, hogy idemerészkedek. Jó eséllyel át fogja harapni a torkomat, amint bezárul mögöttem az iroda ajtaja és teljesen tiszta lesz számára a terep arra, hogy vérfürdőt rendezzen, bár ahogy eddig sikerült megismernem, tuti hogy valami nagyfőnökhöz méltó elnöki lakosztály az irodája, ami gondolom elég sokba kerülhetett neki ahhoz, hogy most képes legyen csak úgy bepiszkolni egy zöldfülű kölyök vérével. Tehát, ha szerencsés napom van, élve megúszom és talán még azt is kiderítem, hogy tud-e arról a szerencsétlenről valamit. Elvégre, Anna mégis csak a munkáltatója, és elég maximalistának tűnik ahhoz, hogy csak úgy elnézze, ha már egy hete nem jár be melózni az egyik alkalmazottja, ergo, már rég telefonált volna, hogy mégis hol a francba van Wade, hacsak nem intézték el mobilon a dolgot... -Kösz, vagyiiis... köszönöm! - Javítom ki magam villámgyorsan egy torok köszörülést követően, amikor a bájos mosolyú, irritálóan kedves titkárnő tovább navigál az irodájához. Hát akkor lássuk a medvét! Kezem automatikusan nyúl a kilincs után, de az utolsó pillanatban sikerül megállnom, hogy ne nyomjam le azt. Hogy is tartja az illem? Ja, igen, kopogás. Az sosem árt! Alighogy öklöm koppan a díszes ajtón, máris meghallom a beinvitáló egyetlen kis szót. Hosszasan kifújom a levegőt, és benyitok, minden erőmmel azon ügyködve, hogy ne akarjam szétroppantani a kilincset. Drága mulatság lenne! -Öööö... Hello! - Nem a legilledelmesebb köszönési forma, de ha már tegeződéssel indítottam az ismeretséget, nagyon idiótán nézne ki, ha visszakanyarodnék az elmaradott magázódó stílushoz. -Ömm... Waderől van szó... - Idegességemben egy nagy nyeléssel karöltve azonnal rátérek a lényegre, miközben az ajtó is becsukódik mögöttem. -Azt hiszem, hogy... eltűnt. - Dörzsölöm meg idegesen a nyakamat, és mióta beléptem, most először vagyok hajlandó innen az ajtóból -tisztes távolságból-, a nő szemeibe nézni.
Én halál nyugodtan ücsörögtem ám a székemben, és azon törtem a fejemet, hogy mégis mi szél fújhatta éppen hozzám a kölyköt. A legutóbbi találkozásunk alkalmával elég sok jelét adta annak, hogy mennyire nem szimpatizál velem. Nem mintha ez engem annyira szíven ütött volna, de attól még elég furcsának találtam, hogy hirtelen beállított hozzám. Már abban a pillanatban értetlenül meredtem magam elé, amikor megéreztem a jelenlétét, amit vagy szándékosan nem titkolt, vagy nem volt még eléggé kiképezve arra, hogyan is kell ezt csinálni. Ha bekerülnek majd a falkába, biztosra vettem, hogy valamelyik mentor kemény tanulásra fogja ítélni. Nem biztos, hogy ez annyira ártani fog neki, sőt! Nekem már akkor meggyőződésemmé vált az, hogy az előnyére válna, amikor megláttam ott ülni a földön, csapdával a bokája körül. A kopogást hallva csak fészkelődtem egyet a székemen, de valahogy még mindig nem akaródzott felemelkedni onnan. Nem voltunk mi még olyan jóban, hogy elé menjek, és úgy fogadjam őt az irodámban. Amúgy is ő keresett meg, úgyhogy nem láttam túl valószínűnek, hogy nagyon a szívére venné a kissé udvariatlan viselkedésemet. Máskor egyébként kényesen szoktam ügyelni arra, hogy kifogástalan legyek, de jelenleg cseppet sem érdekelt. - Szabad! – szólaltam meg kicsit hangosabban, de azt legalább már sejtettem, hogy akkor is hallana, ha egészen halkan szólalnék meg. Az ajtómtól nem messze ülő titkárnő azonban biztosan meglepődne, ha ő nem hallaná a kiszűrődő hangomat, Shannon viszont igen. Nem kellett a feltűnés, így is előfordult már párszor, hogy a falkából megkeresett valaki, és szegény Sarah kicsit meglepetten nézett odakint, amiért egyáltalán nem ide illő férfiak, vagy épp nők rohangáltak be hozzám, méghozzá előzetes egyeztetés nélkül. Már nagyon jól tudta, hogy mennyire utálom, ha csak úgy bejön hozzám valaki hívatlanul. - Mit tehetek érted? – kérdeztem köszönés nélkül, miután bejött és az ajtó is becsukódott. Igen, tudom, hogy egy kicsit ellenségesen viselkedem most, de szerintem abszolút megérdemelte azok után, ahogyan a múltkor szájalt velem. Legszívesebben már akkor is úgy képen töröltem volna, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, csak végül uralkodtam magamon. Talán jól is tettem, hiszen egyáltalán nem érte volna meg bepiszkolni a kezemet egy ilyen leányzó miatt. Sokáig nem is nagyon kellett arra várnom, hogy kiderüljön, mégis mi szél fújta az irodámba Shannont. A szavai hallatán magasra szaladt a szemöldököm, és rávettem magam, hogy végre felálljak. A múltkori öltözékemmel ellentétben most nyakat törően magas sarkú cipők ékeskedtek a lábaimon, melyek jócskán megdobták az amúgy kínosan alacsony magasságomat. Elegáns blúz és se nem túl rövid, se nem túl hosszú, szűk szoknya alkotta az összképet. - Nocsak! – sétáltam ki az asztal mögül, ki egészen a fotelokig. – És nekem ehhez mégis mi közöm van? – érdeklődtem kíváncsian, két karomat pedig összefontam a melleim előtt. – Nem nálam bujkál, ha esetleg ez érdekelne… - ajkaim finoman mosolyra húzódtak, bár nem túl szélesre, se szívből jövőre. – Egyébként pedig, én nem tudok róla, hogy eltűnt volna. Máskülönben már nem dolgozna nekem. Nem szeretem sem a pofátlanságot, sem azt, ha valakire nem lehet számítani – vontam meg kecsesen a vállaimat közben.
Halványan, de azért érzékelem a belőle áramló energiákat. Nagyon jól tudom, hogy nem lát itt szívesen, és számítottam is rá, hogy nem fog pofás kis teasüteményekkel és mindenféle földi jóval körbeugrálni, hogy így köszöntsön. Igazából még én magam sem tudom, hogy mi a francra számítottam vele kapcsolatban, és most, hogy itt állok szemtől szembe vele, alig pár méterre tőle, már egyáltalán nem értem, hogy mi ütött belém, amikor eszembe jutott, hogy nála talán válaszokat kaphatok. Visszagondolva, elég elmebeteg ötlet volt, de ha már eddig eljutottam, nem fogok meghátrálni. Esetleg csak akkor, ha szorulni kezd a nyakam körül a hurok, és a farkasom is bezsong. A fekete ordasom ösztönei mindig hamar lépnek működésbe, és én többnyire már csak akkor szagolom ki a bajt, amikor az már a nyakamban lohol nekem pedig alig van már időm arra, hogy mentsem az irhámat. Utálom, gyűlölöm azt a mutánst, ami bennem lakozik, mégis kezdem úgy érezni, hogy sokkal megbízhatóbbak az ő megérzései, mint az enyémek. Ki érti ezt? Amint megkérdezi a nőstény, hogy miért is vagyok itt, nem fogom vissza magam és a szavaimat se, máris belekezdek. Biztos nem érti, hogy miért pont hozzá fordultam -és igazából még én magam sem tudom, hogy azok után, ahogy múltkor is viselkedtem, mi a garancia arra, hogy nem fog vetíteni-, de azon a Sheila nevű drágalátos jótevő barátnőjén kívül mást nem ismerek, aki közvetlen kapcsolatba lépett volna Wadeval, így hát, bármennyire is nincs ínyemre, ez a hely a kiindulási pontom. Malmozó ujjaim a várt válasza után görcsösen egymásba akadnak, fogaim rácsípnek összezárt számban a nyelvemre, orrlyukaim pedig jól láthatóan kitágulnak, amint mély levegőt veszek, és igyekszem magam visszafogni. Nos, nem éppen ezt a választ reméltem, de mégis ki vagyok én, hogy csak úgy egy rohadék varázsütésre megoldódjon minden, és az ölembe hulljon a megoldás?! -Tehát... dolgozni bejár? - Lesek fel rá olyan képpel, mintha éppen arabul szólalt volna meg és én egy szaros szót sem értettem volna belőle. -És véletlenül... nem mondott neked valamit? Bármit! Mondjuk, nem említett költözést? - Kezdek el puhatolózni, és most kimondottan jól neveltnek vagyok mondható. Igen, nem csalnak a szemek, tudom én moderálni magam, ha nagyon muszáj, és ha tudom, hogy abból nekem is származhat némi előnyöm. -Esetleg van ötleted, hogy szerinted hol kereshetném? - Az a kis tirpák rendesen feladta a leckét! Csak találjam meg... Mindenesetre, kezd az agyamra menni ez a behízelgő stílus, ahogy az is, hogy játszom az amatőr magánnyomozót.
Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy én egyáltalán nem örültem most Shannon felbukkanásának. Nem azért, mert veszély fenyegetett volna általa, vagy valami ehhez hasonló indok, hanem egészen egyszerűen a múltkor annyira felidegesített a stílusával, hogy jelenleg egyáltalán nem éreztem elég türelmet ahhoz, hogy ezt újra el kelljen viselnem. Sőt, igazából simán ki is dobathatta volna, még csak a kezemet sem kellene bepiszkolnom, vagy esetleg a ruháimban kárt tennem, de ha már vette a bátorságot, hogy felkeressen, és még nem is törte rám az irodám ajtaját, mint ahogyan kinéztem volna belőle, talán meg is várhattam, hogy mégis mi a jövetelének oka. Mivel viszonylag ez hamar ki is derült, végre koncentrálhattunk magára a problémára. Jobban mondva nekem semmiféle problémám nem akadt, de ahogy elnéztem, ezzel jelenleg egyedül voltam vele szemben. Én továbbra is könnyed stílusban igyekeztem beszélni, még ha időnként nehezemre is esett, amíg ő azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet Wadedel. Igazából én egyáltalán nem voltam kíváncsi a kettejük között lévő konfliktusokra, de egyáltalán nem lepett meg, hogy idáig fajult. Valószínűleg Shannon a Teremtőjével szemben még többet engedett meg magának, és így teljesen megértettem azt, hogy csak úgy itt hagyta. - Igen, be – bólintottam, válaszolva a kérdésére. Nem lettem volna köteles rá, hiszen gyakorlatilag kérdőre vont, de ez egyszer eltekintettem ettől. Amíg nem enged meg magának olyan hangnemet, amilyet semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó elviselni, addig talán még társaloghatunk is. Volt egy kis időm, bár nem túl sok, de bizonyára ő is sejtette, hogyha elegem lesz abból, hogy itt van, akkor rövid úton meg is fogom kérni arra, hogy távozzon innen, vagy akár az egész Síparadicsomból. Megtehetném, csak egyelőre még okot nem láttam arra, hogy ilyen drasztikus módszerekhez folyamodjak, és szégyenszemre kivitessem innen. - Mint mondtam, ha nem végezné el a munkáját, akkor a továbbiakban nem lenne szükségem arra, hogy nekem dolgozzon. Főleg, hogy még csak próbaidőn van itt – tettem hozzá, hátha így végre ő is felfogja, hogy Wade nagyon is jól tudja, hogy mi a feladata, és igyekszik azt el is végezni, méghozzá normálisan. Még nem volt időm arra, hogy a saját szemeimmel is meggyőződjek arról, hogy jól végzi a munkáját, de még nem keresett meg senki azzal, hogy baj lenne vele, úgyhogy emiatt nem is aggódtam túlzottan. – Figyelj, én nem vagyok a barátja sem a pszichológusa, hogy megtárgyaljon velem ilyeneket. Nincs időm arra, hogy csak úgy leruccanjak és beszélgessek vele. Őszintén szólva amúgy is jobban szeretem, ha az alkalmazottaim a Síparadicsomon kívül hagyják a családi drámáikat. Most sikerült behoznia általad, de ez egyszer talán eltekintek ettől – ingattam a fejemet rosszallóan. Még mindig nem örültem ennek az egésznek, maradjunk ennyiben. Nem szoktam mások magánéletében vájkálni, már csak azért sem, mert elég nehezen viseltem, ha más az enyémben szándékozott ilyet tenni. - Annyit tudok mondani, hogy nem mondott fel – vontam meg a vállaimat kecsesen, miközben csípőmmel nekitámaszkodtam az íróasztalomnak. – Mivel síoktató, gyanítom, hogy valahol lent van a pályáknál… - vontam fel a szemöldököm. Számomra ez teljesen logikus volt, de úgy látszik, hogy a leányzó számára már korántsem. – Nézd, én most nem fogom azt mondani, hogy gyere, ülj ide, és mondd el, hogy mi bánt, mert nem vagyok ilyen… - mondtam őszintén, aztán újra felálltam. – Ha kérsz valamit inni, mondd nyugodtan, azt kaphatsz, de én semmilyen személyes információval nem rendelkezem Waderől azon kívül, amit a felvételkor tudtam meg – közöltem. – Nincs időm, sem energiám arra, hogy még lelki tanácsadót is játsszak olykor, de valószínűleg nem is fordulna hozzám, ha valami baja lenne – toldottam meg ennyivel a mondandómat. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miért pont tőlem kérdezett ilyeneket, mikor nem is nagyon ismertem őket. Az oké, hogy mindenről tudtam, ami itt történt a területünkön, de az alkalmazottaim magánélete nem tartozott ezen információk közé.
Megnyugtató és egyben elkeserítő is a tény, hogy bejár melózni. Ez azt jelenti, hogy nem lépett le, és ezek szerint nem is fog, de ugyanakkor az a rideg valóság is ott lapul a dolgok hátterében, miszerint el akar kerülni, és hogy egy jó darabig hallani sem akar felőlem. Hát ez igazán remek! Tisztában vagyok én ám azzal, hogy jogosan érdemeltem ki azt, hogy idáig fajultak Wadeval a dolgaink, de azzal, hogy így besokallt és menekül a problémák elől, amit normális, valamire való emberek megoldani szoktak, semmi nem lesz jobb. Attól még ugyanúgy egymás hegyére-hátára fogom halmozni a hülyeségeimet, ő meg szokás szerint forrni fog a saját levében, hogy jobban kellett volna rám figyelnie, és hogy mennyire elcseszte ezt az egész három évet. Már én magam sem tudom, hogy kettőnk közül melyikünk a hibásabb abban, hogy idáig fajultak a dolgok. -Próbaidő? És... itt is úgy megy ez a próbaidő, mint néhány más melóhelyen is? Úgy értem... vannak olyan munkáltatók, akik nem várják el a próbaidőseiktől, hogy teljes munkaidőt töltsenek bent egy nap. - Nos, igen. Ha ideges vagyok -már pedig már lassan egy hete, hogy csak gyűűűlik és gyűűűlik bennem a feszkó-, képes vagyok a legegyszerűbb dolgot is a lehető legbonyolultabban elmagyarázni és túlragozni. Nincs Wade és köztem abszolút semmi vérrokonság -hál' istennek, mind a ketten a pokolra jutnánk-, de ebben valahogy mégis csak hasonlítunk. Magamban elmormogok egy hálálkodó imát, hogy nem a pszichológusa és, hogy nem kebelbarátok. Különben már lehet, hogy rég ellenem fordította volna azért, mert ő nem szimpatizál velem, és ahogy látom, egyáltalán nem jön be neki a szitu, hogy Wadenak muszáj elviselnie engem. Nyilván a munkahelyi teljesítményén is meglátszik, hogy mikor van rosszabb napja miattam, az pedig Tazannanak és a Síparadicsomnak sem kölcsönöz valami jó hírnevet. -Mivel nekem még azt se mondta el, te biztos tudod, hogy mettől meddig szokott bent lenni. - Tudom, hogy vannak olyan főnökök, akik nem hajlandóak semmilyen információt kiadni idegen kezekbe egy-egy alkalmazottjukról, de remélem, hogy én ezennel kivételt fogok képzeni, hiszen Anna tudja, hogy ki vagyok, és hogy milyen kapcsolatot ápolok Wadeval. Éppen azért, hogy még meggyőzőbb legyek, tekintetem átvált kérlelőbe. -Oké, persze vágom, tök megértem meg minden és nem akarlak áltatni a nyavalygásommal, de... a p*ába is! Annyi a lényeg, hogy elég durván összekaptunk. Annyira nem figyeltem rá, onnantól kezdve, hogy felemeli a hangját, figyelmen kívül szoktam hagyni, de.. valami olyannal lépett le, hogy ha nem változok a következő teliholdig, akkor kirak. - Ironikus a dolog, mivel mégis ő volt az, aki megpattant. Számítok rá, hogy nem fog tudni semmi okosat mondani -sőt, még azt is kinézem belőle, hogy jól kiröhög-, de már kezdek begolyózni, és úgy éreztem, hogy valakivel beszélnem kell a dologról.
Nem nagyon láttam a logikát abban, ahogyan feltette a kérdéseit, de nem is igyekeztem keresni. Egyszerűen csak belefáradtam most hirtelen abba, hogy egy kölyök kérdéseire adjak választ. Nem kisgyerek volt már, akik állandóan kérdeznek, és addig nem hagynak békén, amíg nem törődsz velük akár csak egy kicsit is. Ő már felnőttnek számított, legalábbis akkor, ha az emberi énjét nézzük. Nem is nagyon vagyok képes felfogni, hogy mégis mit gondolt, amikor idejött és elkezdett faggatni engem, holott nagyon jól tudta, hogy nem vagyunk valami jóban. Pontosan miatta lett ez így, ha nem kezdett volna el olyan stílusban magyarázni nekem ott az erdőben, akkor most semmi gond nem lenne. De megtette, és ez magával hozta azt a következményt is, hogy én nem viseltem őt túl jól, és eltűrni sem voltam köteles azt, hogy itt van az irodámban. - Hát én bizony elvárom! – jelentettem ki szigorúan. Igen, tudtam én magamról, hogy sokat követelő főnök vagyok, de emellé ott volt még az is, hogy korrekt szoktam lenni azokkal, akiket alkalmazok, és ha nem vagyok elégedett, akkor tudják, hogy gondolkodás nélkül kirúgom őket. Valószínűleg ezért is teljesítenek rendszerint olyan jól, mert félnek attól, hogy elveszíthetik a munkájukat. – Kapott tőlem egy hónap próbaidőt, amikor rendesen dolgoznia kell, és ha hibázik, akkor nem tartok igényt a továbbiakban rá, mint munkaerőre. Ha jól végzi a dolgát, akkor pedig felveszem őt állandóra – vontam meg a vállaimat. Számomra ez teljesen egyértelmű volt, de úgy tűnt, hogy Shannon nem sokat értett az ilyesmikhez. Végül is, miért értett volna? Csak egy iskolás kislány volt, semmi több. Azt azonban még én is tudom a gyerekekről, hogy rendszerint szeretnek nagyobbnak tűnni, mint amekkorák, és úgy viselkedni, ahogyan a felnőttek szoktak. Valami ilyesmit láttam most rajta is. - Kérdezted tőle egyáltalán? – néztem rá barna szemeimmel kutatóan. – Egyébként fél nyolckor kezdődik a munkaideje, mert nyolckor nyitnak meg a pályák, és addig van, amíg be nem zárnak. Hatig – tájékoztattam komolyan. Nem nagyon tudtam most mit kezdeni ezzel a helyzettel, a problémájukat pedig nekik kellett megoldaniuk, és nem az én feladatom volt, hogy segítsek nekik benne. Mint arra már emlékeztettem magamat, nem vagyok lelki tanácsadó, hogy ápolgassam őket a vitáik után. Nekem az égvilágon semmi közöm nem volt ehhez, és nem is nagyon tetszett, hogy most ez a lány valamilyen úton-módon bele akart vonni. - Ha kérhetem, mellőzzük a csúnya szavakat! – emeltem fel egyik kezemet, és felé sétáltam. – És te ezen csodálkozol? – kérdeztem őszinte meglepettséggel, ami szerintem tökéletesen látszott is most az arcomon, holott általában nem szokott. – Ide figyelj, ha egy ilyen kölyköm lett volna valaha is, mint amilyen te vagy, és annyira nem tudnám megnevelni, mint ahogyan Wade sem képes rá, akkor valószínűleg már rég megöltem volna. Azt nem kívánom senkinek, hogy a sorsára legyen hagyva, de talán meg is érdemled. Az eszedbe sem jutott, hogy ez is egy feladat? Nem biztos, hogy mindig ott lesz melletted, és akkor mihez kezdesz? Egy kölyöknek életképesnek kell lennie ahhoz, hogy olyan sok évet megélhessen, mint én. Valahol talán benned is ott a túlélési ösztön, de túl ostoba, makacs és forrófejű vagy ahhoz, hogy törődj vele. Ez így nem lesz jó! Kezdj el hallgatni rá, mert tanítani akar téged, de mindehhez az kell, hogy végre megbarátkozz a benned élő farkassal. Mert nem bírod elviselni, igaz? – kérdeztem rá arra, ami már amúgy is elég nyilvánvaló volt a számomra.
Ujjaim olyan erősen szorítják egymást, hogy ennél már csak az lehetne erősebb, ha önerőmből kitörnék néhányat a helyükről. Talán nem túlzok, ha azt mondom, igen is megérdemelném már, habár ezzel nem fizetnék meg a nagy pofámért és a kimondott sértő szavakért és beszólásokért sem. A szigorú szabályának ismertetésére alig láthatóan és igen csak kelletlenül bólintok egyet, majd újra számolgatni kezdem az egyébként totálisan makulátlan irodának a padlóján látott néhány kisebb földre hullott porszemét, amit emberi szem biztos, hogy nem lenne képes felfedezni minimum egy nagyító nélkül. Ezek szerint célszerűbb lenne, ha máshol kezdeném, illetve, folytatnám a keresését. Célom, hogy még ma, sötétedés előtt megtaláljam -vagy ha ez túl nagy kérés-, de legalább csak valamiféle nyomára bukkanjak. Azzal máris előrébb lennék, és hiába vagyok türelmetlen, egyből mindent akaró és nagyravágyó ember, most egy egészen apró kis jelnek is piszkosul tudnék örülni! Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja -és Anna is vallja-, tényleg nem alakult ki olyan szoros főnök-alkalmazott kapcsolat közöttük, hogy Anna minden lépéséről jól informált legyen. Lassan már kínos húsz perce csak hogy másról sem nyomjuk itt egymásnak a vakert csak a melójáról, és azt hiszem, hogy nyugodtan állíthatom, neki is biztosan legalább annyi kedve van ehhez az egészhez, mint amennyi nekem. Az újabb "információ áradatra" újfent csak egy "tudomásul vettem" jellegű bólintással rukkolok elő. Nincs értelme, és nem is tudnék mit hozzászólni a dologhoz egyenlőre. Elvégre, Ő itt a főnök, neki kell tudnia, hogy hogy, s mint megy itt a meló. Valami azonban mégis csak felkelti hosszas hallgatás után a figyelmemet, és amikor felkapom a fejem, hogy megkereshessem Anna tekintetét, akaratlanul is őszinte érdeklődésről árulkodó vonások kerülnek az arcomra, szemeim ugyanakkor komolyságot árasztanak. -Szóval az olyan vénrókák, mint amilyen Te is vagy, már arra is képesek, hogy belelátnak a másik fejébe és múltjába? - Kérdezem összeráncolt szemöldökkel, és félre értés ne essék, most egyáltalán nem gúnyból illettem őt azzal a "vénróka" jelzővel, mint ahogy a kérdés sem a bennem ólálkodó tömérdek rosszindulat által született meg. Csak oldani akarom kicsit ezt a komor hangulatot -amit egyébként az arcomra került sunyi, egyenlőre még alig látható-, mosolykezdeményből is észrevehet, na és persze az energiáim is árulkodóak lehetnek számára... -Tizenhat éves voltam, amikor átváltoztatott. Rögtön az első átváltozásom után széttéptem az apámat, és Wade nem volt velem, hogy segítsen. Azt sem tudtam, hogy mi történik. Nem mernék rá megesküdni, de talán... talán még mindig haragszom rá azért, mert akkor egyedül voltam, és hogy azt tettem a saját apámmal. - Tárom szét sóhajtva a kezeimet, és mikor szépen lassan tudatosul bennem, hogy a múltam azon részébe engedtem most betekintést neki, ami a legsötétebb és ami minden éjjel rémálomként kísért, nyomban kifut a létező összes vér az arcomból és már-már halálra vált tekintettel figyelem a nőt. Nem volt valami okos és jól megfontolt dolog részemről, hogy pont neki mondtam el, hogy megöltem az apámat! Remélem, hogy nem hobbija a mások életének a tönkretevése, és hogy nem fog ezzel a bizalmas információval visszaélni. -Na, de elég is ennyi az elcseszett drámai kimenetelű családi históriákból! Kaphatok egy... kávét? - Minden erőmmel azon vagyok, hogy mentsem, ami még menthető, kínos vigyorom mégis leleplez. -Izé... szép kis kecó! - Gyűröm zsebeim mélyére kezeimet, amint megemlítem az irodát téma elterelés gyanánt.
- Nem hinném, hogy én olyan vén lennék… - ez volt az első reakcióm, amit csak mondani tudtam. Igen, nem túl elmés, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit reagáljak egy ilyen megjegyzésre. – Még mindig jó pár év kell ahhoz, hogy erőm teljében legyek, csak hogy tisztázzuk! – jelentettem ki, miközben büszkén kihúztam magam. Azért így sem voltam ám olyan rossz, és az, hogy igazi északi vagyok, csak plusz erőt adott nekem egy egyszerű farkassal szemben. – Egyébként nem, nem képesek rá, hacsak nem tartoznak olyan vérvonalhoz – tájékoztattam a tőlem telhető legtürelmesebb hangnemben. Valójában közöttünk volt annak a vérvonalnak a feje, amelyikről az előbb beszéltem neki. - Nem kortól függ, hogy látok dolgokat, hanem tapasztalattól. Elég jó emberismerő vagyok egyrészt, másrészt pedig jó megfigyelő is ahhoz, hogy lássam mindazt, amit elmondtam az előbb. Nincs szükségem ehhez különleges képességekre – ráztam meg a fejemet. Azért hízelgő volt, hogy azt gondolta, esetleg belelátok dolgokba, mert ez azt jelentette, hogy fején találtam a szöget. Talán ennél nem is vihettem volna be jobb találatot, de ebben nem voltam teljesen biztos, amíg el nem kezdett mesélni. Nem kértem meg rá, nem is szerettem igazán, ha beavattak a magánéletükbe mások, mert akkor nálam is jött egy kényszer, hogy ezt megtegyem. - Az a te bajod, hogy azt hiszed, hogy az egész világ körülötted forog – mondtam csendesen, és mélyen belenéztem Shannon szemeibe. – Nem te vagy az egyetlen, aki eleinte nem képes megbarátkozni a farkasával. Aki olyat tesz, amit nem akar, vagy esetleg olyan élete van, ami miatt sajnálhatja saját magát, de mondok én neked valamit! Minden egyes hozzánk hasonlónak nehéz az élete, de csakis rajtad áll, hogy elfogadod magad így, ahogy vagy, és ezzel megkönnyíted a helyzeted, vagy küzdesz és dacolsz tovább, és talán ezzel aláírod a saját halálos ítéletedet – vontam meg kecsesen a vállaimat. – Sokan vannak mások is, akik fiatalon változnak át. Én mindössze tizenhét éves voltam, és az egész törzsemet a szemem láttára mészárolták le, a családommal együtt. Az én hibám volt, mert túl önző voltam, és azt gondoltam, hogy fontosabb a saját boldogságom, mint a törzsem jóléte, ezért olyanhoz mentem hozzá, akihez nem szabadott volna. Úgyhogy hidd el, hogy senkinek nem egyszerű az élete, el lehet fogadni mindazt, ami történt, és akkor könnyebb – tanácsoltam, mintha olyan nagy bölcs lennék. Igazából tényleg jól átláttam, és most tapasztalatból is beszéltem, hiszen eleinte én sem fogadtam el a sorsomat. Amikor megtörtént, utána könnyebb lett és végül mostanság már csak nagyon ritkán jutnak eszembe a történtek, bár ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy túlságosan kevés időm marad újabban a gondolkodásra. - Kaphatsz! – bólintottam, aztán odasétáltam az asztalomhoz, és kiszóltam a telefonon Sarahnak, hogy hozzon be egy kávét. Én most nem igazán kívántam semmit. Miután leraktam a telefont, figyelmemet ismét a vendégemnek szenteltem, aki idő közben meg is szólalt. Csak egy halovány mosolyra futotta tőlem, és automatikusan körülhordoztam a pillantásom az irodámon. – Megörököltem… - válaszoltam, de azért szerintem is szép iroda volt, és már eléggé magán viselte az én kezem nyomát is. – Ülj le oda, mindjárt érkezik a kávéd is – böktem az íróasztalom előtt helyet kapott fotelek irányába. Alighogy kimondtam, a titkárnőm már be is jött, egyensúlyozva egy tálcával, amin ott volt a csésze kávé és a cukor is, a tejjel.
Egy félszeg, mégis elégedett, de annál is inkább idiótább vigyorra húzódnak az ajkaim. Nem mondható boldognak, és amolyan ezer wattos fogkrém reklámba illlő műszarságnak sem, de legalább ott van, és ez a lényeg! Legalábbis asszem'... -Jó pár év? Minek? - Változnak meg vonásaim egy röpke másodperc törtrésze alatt, ahogy felteszem a nem éppen a legilledelmesebb formában a kérdésemet. Szemöldökeim elgondolkodva ráncba futnak, és egyszerűen tényleg dunsztom sincs arról, hogy hova a halálba akar ez a nő még annál is erősebbé válni, mint amilyen most is?! Az energiáiból egyértelműen érződik, hogy -alacsony alkata ellenére-, nem valami törékeny harmat virág, akit már egy könnyedebb szellő is képes lenne elsodorni. -Hmm... szóval a vérvonal... - Gondolkozom el hangosan a dolgon. Ha őszinte akarok lenni, hiába telt el három év, egyáltalán nem ástam még bele magam olyan mélyen ebbe az egész vérfarkasosdiba, hogy tudjam, hogy melyik vérvonal milyen, és hogy melyik kitől származik. Igazából, az még mindig sokkal jobban érdekel, hogy van-e valamiféle "gyógymódja" ennek az egész kórnak, és ha nincs, akkor miért nem talált még fel senki semmit rá, vagy ha van, akkor hozzám még miért nem jutott el?! Na, de hogy témánál maradjak, örülök ha annyit tudok, hogy én melyik vérvonalból származom. A szar se gondolta volna, hogy egy olyan elk*rt családi sztori, mint amilyen a miénk is, hatással lesz Annára, és arra hogy ő is bevezessen kicsit a múltjának rejtelmeibe. Ahogy hallgatom az ő sztoriját, úgy érzem, mintha hirtelen visszautaztam volna az időbe, abba a korba, amikor az érdekházasság volt a menő, és egymás népének a lemészárlása. Ahogy félbe szakad a horror mese, hirtelen azt se tudom, hogy mit kéne mondanom rá. Talán semmit. Ide egy sajnálom nem lenne elég, úgy meg főleg nem, hogy -ahogy magamat ismerem-, még csak nem is lenne túl őszinte. -Mindig is túl konzervatív fajta voltam. Az apám így is nevelt. Lehetséges, hogy ezért nem sikerült még mindig elfogadnom azt, ami velem történt. - Végül aztán egy vállvonással zárom az egészet. Még mindig jobb ez az illedelmesnek nem éppen mondható mozdulat, mintha jobban belemélyedtem volna ebbe az egész "lelkizésbe" és megmutattam volna neki a csuklómon éktelenkedő vágásokat, amik szánalmas önsanyargatásom részei. -Kösz. - Felelem a kávéra, majd végig hallgatom a gyors telefonbeszélgetését, és megkísérlek beljebb menni, amikor hellyel kínál. Ahogy beljebb araszolok, úgy kezd el a bútorok száma is növekedni. Ahogy a fotel felé tartok, bátorkodom útközben néhány bútor darabot, dísztárgyat megérinteni, mígnem végre célt érek és levágódom a fotelba, amiben kényelmesen -nem éppen nőiesen-, el is terpeszkedem, persze csak a kényelem kedvéért. -Nem kell parázni, megiszom és már húzom is el a csíkot! - Mondom egy keserű mosollyal, és máris egyenesedem fel, ahogy betipeg a titkárnő, én pedig elkezdem megízesíteni a kávémat. -Amúgy is folytatnom kéne a keresést, ameddig be nem sötétedik. - Mondom egy fintorral -amikor már a titkárnő nem ügyködik bent-, ahogy belenézek a gőzölgő fekete folyadékba.
- Még nem vagyok a csúcson, hogy úgy mondjam… - próbáltam volna megfogalmazni, de valószínűleg a lányt egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, kettőnk idejét rabolni pedig nem nagyon akartam. Jó, az övé nem volt olyan drága, mint az enyém, nekem azonban még sok fontos elintéznivalóm volt mára, és nem szívesen traktáltam másokat sem azzal, hogy magamról beszéltem. Nem is szerettem igazából magamról beszélni, csak akkor, ha nagyon muszáj volt. Máskülönben hanyagoltam a témát, amikor csak lehetett. Szerencsére, akik jobban ismertek, azok már tudták, hogy mi a helyzet. Nem tudtam, hogy mennyire volt tisztában a vérvonalakkal, de attól még, hogy beszéltem róla valamennyit az előbb, nem az én feladatom volt az, hogy felvilágosítsam arról, mi, hogy és merre. Azt már Wadenek kellett volna megtennie, vagy jobb híján majd annak a mentornak, aki elvállalja Shannont, miután bekerültek a falkába. Biztos voltam abban, hogy lesz majd ilyen, a kérdés csupán az maradt, hogy mégis ki lesz a szerencsés. Természetesen ezt idézőjelben kéretik érteni, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy nem lesz egyszerű eset a leányzó. Nekem speciel nem lett volna türelmem hozzá, nem úgy, mint a Teremtőjéhez. Persze abban az esetben, ha csalódnom kell a hímben, valószínűleg hagyni fogom az egészet a fenébe. Azért ennyire nem volt szükségem arra, hogy valami izgalom legyen az életemben, mert volt benne elég újabban. - Valaki lehet úgy is konzervatív, hogy él benne egy vadállat valahol – vontam meg a vállaimat kecsesen. Ez természetesen inkább csak az én véleményem volt, de sohasem jutott eszembe az, hogy ne hangoztassam, ha valamit gondolok. – Mindenkinek nehéz a változás, főleg akkor, ha gyerek az illető. Gondolj bele, másokat mát tíz éves korukban beharapnak, vagy még annál is hamarabb. Szerinted nekik olyan jó? A legtöbbünk nem maga választja ezt a sorsot, hanem egyszerűen csak megtörténik, az viszont rajtad múlik, hogy elfogadod-e, és megtanulsz vele együtt élni, vagy sem. Hidd el nekem, hogy könnyebb, ha az előbbit választod. Idővel majd rájössz, hogy nem is olyan rossz ez, mint amilyennek tűnik – talán feleslegesen járattam a számat, sőt, szinte biztos, hogy így volt, de nem érdekelt. El akartam ezt mondani, hátha egyengethetem egy kicsit az útját. Jobban mondva mind a kettejük útját, mert ha Shannon makacskodik, akkor az Wadere is hatással lesz úgyis. - Én nem szoktam parázni, hogy a te szavaiddal éljek – közben tettem egy kézmozdulatot is, mint ahogyan sokszor csinálom, miközben beszélek. – Szerintem nem fogod őt megtalálni, hacsak ő nem szeretné másként – jegyeztem meg mintegy mellékesen. – Vagy szeretné, csak te nem vagy elég figyelmes, hogy észrevedd a jeleket – tettem még hozzá. Magamban már most eldöntöttem, hogy majd felhívatom ide Wade-et valamikor és megkérdezem tőle, hogy mi a helyzet. Nem szerettem, ha családi perpatvart hoztak be a munkahelyemre, úgyhogy jobb lett volna, ha tisztán látok én is. Így nem kellett hazudnom, mert tényleg fogalmam sem volt semmiről, de most már felkeltette az érdeklődésemet az eset.
Szóóóóval még nincs a csúcson?! Áhá, így már mindent értek! És akkor én mit mondjak? Még a hegy lábánál sem járok, nemhogy a csúcs közelében! Nyilván nekem is legalább annyi év tapasztalatra lesz szükségem, mint neki vagy Wadenak, vagy egy másik, több száz éves farkasnak ahhoz, hogy letehessek valamit az asztalra, és hogy elmondhassam magamról, hogy a vandálkodáson kívül máshoz is van tehetségem. De, ameddig nem kerülünk falkába és nem lesz részem megfelelő kiképzésben, amiben tuti vért fogok izzadni és a tüdőmet is ki akarom majd köpni, addig marad az, amihez a legjobban értek, és amiről már világszerte -jó, csak a helyi gimiben-, elhíresült vagyok. Jó érzés látni -olyan kielégítő-, amikor egy-egy szaros kis alsóbb osztályokba járó inkább átmegy a folyosó másik oldalára, mert attól fél, hogy lenyisszantom egy ollóval a kócos kis lófarkát, vagy ragasztót kenek a hajába, vagy egyszerűen csak úgy kigáncsolom, hogy kettéfejeli a szekrényt. Mennyi örömöt tudnak okozni az olyan napok! Na, de félre az örömteli, ide nem illő gondolatokkal. Lássuk csak! Vérvonalak, múlt felidézése... Nem éppen a legkedvesebb téma, de ha már belefogtunk, zárjuk is le tisztességesen. -Hát, talán... Neked mennyi idő volt, míg megszoktad? - Sandítok fel rá felvont szemöldökökkel, és a hirtelen rám tört idegességemben vakarni kezdem a csukló szorítom és megannyi karkötőm alatt megbúvó friss hegeimet, amiknek holnapra már nyomuk se lesz, de mégis kit érdekel, amikor újabbak fognak rákerülni? -Lehet jobb lett volna, ha tíz éves koromban harapnak be. Akkor talán még fel tudtam volna fogni a kínzó fájdalmakkal együtt járó átváltozások ellenére úgy a dolgot, hogy ez valami... szuper erő. Valami... adomány, amivel kitűnhetek mások közül és amivel erősebb lehetek az átlagembereknél. - Sóhajtok fel a rengeteg képtelenséget követően, az agyam hátsó részében valami mégis megmoccan és azt mondatja velem, hogy talán elég lenne annyi, hogy úgy gondolkodok, ahogy azt az előbb is elhadartam és máris könnyebb lenne elfogadni a bennem lakozó fekete, aranybarna szemű vérengző fenevadat. -Meghiszem azt! - Mondom egy sanda mosollyal együttvéve, amikor már a fotelban ülök kényelmesen elterpeszkedve és kezeim közt forgatom a pofás kis csészét, amiben a kávé is van. -Eddig csak azt vettem észre, hogy a vécé ülőke nincs felhajtva hagyva, és hogy a fogkrém tubus sem a közepétől van nyomva, ahogy mindig is lenni szokott, amikor Wade otthon van... - Próbálom lazábbra venni a dolgot, de valahogy nem teljesen akar sikerülni. Még a szemeimet is megforgatom. Miért érzem úgy, hogy Anna erre nem volt kíváncsi? Tök mindegy. -De néha úgy érzem, mintha figyelne és akaratomon kívül is vigyázna rám. - Biggyesztem félre a számat. Lehet, hogy jók a megérzéseim, de az sem elképzelhetetlen, hogy kezdek begolyózni az egyedülléttől. Tehetetlenségemben belekortyolok párszor a kávémba és próbálok nem arra gondolni, hogy ma sem fogok sikerrel járni. -Asszem' indulnom kellene. - Jegyzem meg egy sóhajjal, majd felállok, a kis csészét lerakom a mellettem lévő kis asztalkára és egy mosolykezdeménnyel elfordulok Annától, hogy elindulhassak az ajtó felé, ahol a kilincsre téve a kezem még egyszer utoljára visszanézek rá a vállam felett. -Köszönök... mindent! - Nem erősségem a bocsánatkérés, és a hálálkodás sem, de tudom, hogy ezt most így kellett tennem. Egy kurta köszönéssel lenyomom a kilincset, és már indulok is tovább. Tanulságos volt ez a kis kitérő Annánál!
- Nem emlékszem annyira… - vallottam be őszintén, amikor azt kérdezte tőlem, hogy mennyi idő volt. – Nekem sok időbe telt, ha jól emlékszem, de az én körülményeim teljesen mások voltak. Engem elraboltak és akaratom ellenére tartottak fogva – tettem még hozzá, mert ez bizony az előző történetemből még kimaradt. Az én átváltozásom egyáltalán nem volt olyan jó, mint néhány farkasnak. Élni sem akartam, nemhogy farkassá válni! Bár erről már nem szerettem beszélni, mert mostanra megszerettem a bestiát itt bennem, és remekül együtt is tudtam élni vele. Kontrolláltam, és az előnyeit maximálisan kihasználtam, mint ahogyan mindenki tette volna, akinek van egy csepp esze. - Most is felfoghatnád ugyanúgy. Csakis rajtad múlik, hogy állsz hozzá. Minden itt dől el! – közben a fejemre mutattam. Tényleg vallottam, hogy a dolgok agyban dőlnek el. Még most is tekinthette volna a pozitív oldalait annak, hogy farkas volt, de ő ehelyett inkább csak makacskodott, ahogy elnéztem. Nem láttam át, hogy ez neki miért jó, de talán éppen olyan önfejű volt, mint amilyen én is. Ezért pedig nem lehetett hibáztatni, mivel én is azt a nézetet vallottam, hogy valaki vagy megszokik, vagy megszökik. Én nem szerettem engedni a saját igazamból, szinte sohasem. Nem is nagyon volt még rá példa, szóval ilyen szempontból valahol mélyen talán megértettem őt. - Lehet, hogy tényleg figyel – vontam meg a vállaimat. Igazából sem okosat, sem biztosat nem tudtam most neki mondani, mivel semmit nem tudtam erről az egészről. Majd talán akkor, ha Wade-et magamhoz hívatom és elbeszélgetek vele, hogy mégis mi folyik itt, akkor talán lesz némi fogalmam, de így nehéz volt átlátni a dolgokat és valami egészen bölcset mondani. Igen, még nekem is, pedig általában akkor is megteszem, ha semmit nem tudok gyakorlatilag. - Ahogy gondolod… - vontam meg a vállaimat, mikor bejelentette, hogy mennie kellene. Én aztán egészen biztos, hogy nem fogom feltartóztatni, és különben is úgy tűnt, hogy szeretné folytatni a keresést. Hát ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Úgyhogy pattogás helyett inkább hagytam, hogy az útjára induljon. Ezzel együtt pedig sikerült is meglepnie, amikor még az ajtóból visszafordult és köszönetet mondott. No lám, talán mégsem annyira reménytelen eset? Végül ajkaimra halovány mosoly húzódott, és biccentettem egyet búcsúzásképpen. – Nincs mit! – mondtam azért, mielőtt kilépett volna az ajtón. Utána még álltam pár másodpercig egy helyben, majd visszaültem az asztalom mögé, hiszen nekem a mai napra még volt egy találkozóm és egyéb dolgaimat is el kellett intézni. Nem gondoltam soha, hogy ennyire fárasztó lesz majd vezetni ezt a kócerájt, de ha jót akartam kihozni belőle, akkor az bizony áldozatokkal járt.
Mióta megkaptam a Síparadicsom vezetését, hirtelen nagyon sok dolog szakadt a nyakamba. Először úgy gondoltam, hogy jó buli lesz és kellemes izgalmat fog csempészni az életembe, a hétköznapjaimba, de be kellett látnom, hogy legalább akkora felelősség is nyomja most már a vállaimat. Voltak ötleteim arra, hogy miket szeretnék megváltoztatni, hogy mik azok, amiktől jobb lenne a hely és többet lehetne kihozni belőle. Ott voltak Tazanna régi ötletei is, amelyek közül néhányat ugyan megtartottam, ám a többi helyére a sajátjaimból csempésztem. Egy elkészült új katalógus már a rendelkezésemre ált hála az ő és Sheila munkájának, amit kitudja, hogy mikor végezhettek. Az iratokban ezek nem voltak benne, ám minden másnak még hasznát is vehettem. Mivel a valamikori Tark is tett lépéseket a céljai megvalósítása felé, így voltak olyanok, amiket nekem meg kellett szüntetnem, ráadásul már én is intézkedtem annak érdekében, hogy az ötleteim közül néhányat máris előkészítsek. Példának okáért, ugyebár Emmával már leegyeztettem a további reklámanyagok elkészítését, meg ott volt az újabb szolgáltatás, ami az én fejemből pattant ki. Nagyon izgatott voltam most is, hogy az egyik páciensemtől elbúcsúztam, és bevettem magam az irodába. Tizenegyre hívtam be Nolant, hogy segítsen nekem átnézni a költségvetést és minden mást, amire szükség van az ilyen nagyobb beruházások során. Örültem neki, hogy nem egy idegennel kellett együtt dolgoznom, hanem valaki olyannal, aki ráadásként még a falkám tagja is volt. Nem az újé, hanem még a régi itteniek közül való volt, ami csak még további plusz pontokat adott neki a képzeletbeli listámon. Tekintetem egy pillanatra az órámra villant. Remek, már csak öt perc és itt is lesz. Felálltam az asztaltól, és az egyik dossziéval a kezemben az íróasztal fotelekhez közelebbi oldalához sétáltam. Csípőmet kényelmesen döntöttem neki, lábaimat a bokáimnál kereszteztem, és úgy nézegettem az iratokat a további percekben, amíg még egyedül voltam. Igazából fejben nagyjából már megvolt, hogy mit akartam pontosan mondani, de elég szokatlan volt még nekem ez a főnök szerep, úgyhogy némi idegességet mégiscsak éreztem. Még jó, hogy jelenleg nem kellett sok ember előtt beszélnem, mert az egy dolog, hogy valószínűleg könnyedén elbűvölném őket, viszont a szívem legalább olyan hevesen dobogna, mint most. Örültem én annak, hogy végre elkezdhettem dolgozni az itt hagyott anyagból, de azért mégsem voltam eddig egy hatalmas komplexum vezetője, igaz? Voltak kisebb vállalkozásaim, kellett tárgyalásokat folytatnom egy-két emberrel, de ez most más. Itt sokkal többen dolgoztak a kezem alá, mint ahogyan megszokhattam. Gondolataimból a mellettem megszólaló telefon hangja zökkentett ki, mire egyik kezemmel azt kaptam fel, a másikkal meg magamhoz szorítottam a továbbra is kézben tartott aktákat. A titkárnő arról tájékoztatott, hogy megérkezett az én drága könyvelőm, úgyhogy megkértem, hogy engedje be egészen nyugodtan. Miután bontottam a vonalat, továbbra sem távolodtam el az asztaltól, hanem úgy vártam az érkező férfit.
Minden reggel korán keltem, részben megszokásból, részben pedig azért, mert nem szerettem lustálkodni órákon át. Inkább keltem két órával korábban és igyekeztem minél több dolgot elvégezni, hogy ne halmozódjon fel egyik napról a másikra semmi. Legyen szó edzésről, barátokról vagy munkáról, igyekeztem mindenre elegendő időt szentelni. Munkából meg amúgy is bőven akadt, hisz nem csak könyvelőként ténykedtem, de előfordult, hogy magán órákat is adtam hallgatóknak közgazdaságtanból, történelemből, vagy épp biológiából. Ezen a reggelen is hasonlóan indult a napom, fél kilenckor már a könyvtárban voltam, ahol egy elsőéves közgazdász szakos lányt korrepetáltam mikro-és makroökonómiából. Nem volt könnyű dolgom, tekintve, hogy igazán dekoratív lányról volt szó és sikerült mindig úgy öltöznie, hogy elvonja a figyelmemet a fő feladatokról. Ennek ellenére igyekeztem úriember módjára, tanári szemmel foglalkozni a hölggyel és másfél óra elteltével sikerült mindig kisebb eredményeket kicsikarnom belőle. A mai délelőtt végére például tökéletesen megértette a fogyasztói kosarak lényegét, amiből arra következtettem, hogy nem lesz vele probléma, ha zárt helyi dolgozatra kerül sor. Tíz körül végeztünk a könyvtárban, az órámra pillantva úgy láttam, még lesz egy kis időm a megbeszélés előtt, ezért következő utam a sarki pékséghez vezetett, ahol a finom péksütemények mellett gőzölgő kávéval is szolgáltak. Farkas éhes voltam, vásároltam is egy croissantot, hozzá pedig a kedvenc kávémat kértem ki a szöszkétől, aki mindig kedvesen mosolygott, ha tőle vásároltam. Egy kacsintás, némi borravaló és a legszebb croissant került a tányéromra. Jóízűen el is fogyasztottam a reggelimet és még arra is jutott időm, hogy azt követően fél órát sétáljak Fairbanks sétáló utcájában. Nem volt lenyűgöző az utca, közel sem hasonlított Párizshoz vagy más, hangulatos városhoz, de legalább friss volt a levegő és elég csípős a hideg ahhoz, hogy észhez térítsen a forró kávé után. Ahogy máskor is jellemző volt rám a precízség, ezúttal sem késtem a megbeszélt időpontról. Én magam is utáltam, ha mások megvárattak, ebből adódóan én sem szerettem volna csalódást okozni. Felérve az irodába, Jenny titkárnőjével találkoztam elsőként, aki mosolyogva tolta lejjebb a szemüvegét és végre felpillantott az előtte heverő irathalmazból. - Szép napot Mr. Dixon. Már várják Önt. – Mosolyogva kapta fel a telefonját, hogy beszóljon Jennynek, én addig félmosollyal nézelődtem, szemügyre vettem a képeket az iroda falán és szemrevételeztem a bútorokat is. - Bemehet Mr. Dixon. – Válaszolt kedvesen a nő , amit egy biccentéssel megköszöntem és célba is vettem az irodát. Sajnos az aktatáskámban csak közgazdasági jegyzetek voltak, meg egy toll, de bíztam abban, hogy Jenny kellőképpen felkészült és úgyis tájékoztatni fog mindenről, amiben majd a segítségemet kéri. Belépve az irodába azonnal befókuszáltam a nőt, aki az íróasztalnak támasztva csípőjét, úgy tűnt, valamit nagy figyelemmel tanulmányoz. Éppen csak szemügyre vettem tetőtől talpig, máris tovább görgettek lépteim a parketten. - Helló Jenny, hogy vagy?- Mivel régóta ismertük egymást, kikerültem a fölösleges formalitásokat. Voltunk annyira jóban, hogy ne főnökasszonynak hívjam, hanem a rendes nevén szólítsam Őt. - Már nagyon kíváncsi vagyok, miféle terveid vannak a síparadicsommal kapcsolatban, és legfőképp arra, hogy milyen összeget szánsz a felújításokra. Igyekszem segíteni mindenben, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki abból, amit elterveztél. – Közelebb sétálva táskámat az egyik fotelbe fektettem, egyik kezemet zsebre csúsztattam és csak akkor foglaltam helyet, ha arra kértek.
Sejtettem, hogy Nolan nem fog túlzottan sokat késni – sőt, egyáltalán nem -, mivel ennyire már ismertem. Ő is elég régóta élt már itt ahhoz, hogy barátoknak nevezhessük magunkat, így ezzel a szokásával is tisztában voltam, noha itt csak most kezdtünk el együtt dolgozni. Nem túl meglepő módon, nekem máris szükségem volt a szakértelmére. Már csak azért is, mert én ezen a területen semmiféle ismerettel nem rendelkeztem, ráadásul haladni is akartam az újítások irányába, hogy annyival is előrébb legyünk. Minél korábban vágunk bele, annál hamarabb elkészülünk, nemde? Úgyhogy átnéztem még egyszer mindent, pedig már kívülről fújtam az összes tervet, amit most fel akartam vázolni a férfinak. Mire besétált az irodámba, már ismét elmélyülten tanulmányoztam az utolsó oldalt. Csak akkor lapoztam vissza az elejére és csuktam össze a dossziét, amikor meg is szólított. Tekintetem egyből megtalálta az övét, ajakimon pedig megjelent egy vidám, barátságos mosoly. Azért ezt még mindig megőriztem magamból, ahogyan azt is, hogy nem voltam képes hirtelen minden egyes napon elegáns ruhába bújni. Nem volt még ennyi hatalom a kezemben, úgyhogy adtam még egy kis időt magamnak. - Szia, Nolan! – üdvözöltem végre én is. Az aktát a hónom alá csaptam, úgy löktem el magam az asztaltól. – Megvagyok, egy kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett. Még nagyon szokatlan nekem ez az egész – tártam szét a kezemet, az irodára mutatva. – Meg ez a szerep is egyébként – tettem még hozzá nevetve. – Egyébként köszönöm, hogy bejöttél! – nem volt rám mindig jellemző az udvariasság, de azokkal szemben, akiket kedveltem, előszeretettel gyakoroltam. – Kérsz esetleg kávét, teát vagy valami mást? – érdeklődtem előzékenyen. Attól függetlenül, hogy kért valamit, vagy sem, én magamnak kértem egy teát, neki meg azt, amit szeretett volna. - Komolyan? – kérdeztem, arcomon máris megjelent egy lelkes mosoly. Ugyanez az érzés tükröződött a tekintetemben is, ahogyan most már felegyenesedtem és ránéztem. – Én meg alig várom, hogy elmondjam az ötleteimet, az összegekkel kapcsolatban meg te fogsz nekem segíteni – jelentettem ki határozottan, végtére is, ezért hívtam ide. Utána persze majd szívesen döntök én arról, hogy mire mennyit áldozunk, és ha arról lesz szó, talán még saját tőkéből is felhasználok a változtatásokra, vagy szólok majd Castornak. Nem akartam elzárkózni az új Alfa elől, ráadásul olyasmi rémlett, hogy ilyen esetekben nyugodtan lehetett keresni. Még ha nem is akartam, hogy nagyobb része legyen ebben a helyben, mint most. Már így is több volt a kelleténél, ha őszinte akartam lenni. - Gyere, szerintem kényelmesebb lenne, ha az asztalnál ülnénk le! – invitáltam arrébb, hogy ne egy íróasztalon kelljen osztoznunk. A tárgyalóasztal sokkal alkalmasabbnak tűnt ehhez. – Amíg megkapom a teámat, addig elmesélhetnéd, hogy te hogy vagy! – nem kérdés volt, hanem inkább kérés. Ő is megkérdezte tőlem, így én is szerettem volna. Utána is ráérünk majd az üzletről beszélni, ha már megittam valamennyit a remélhetőleg még mindig gőzölgő italból.
Miután szemrevételeztem Jennyt a főnök szerepében – s meg kell jegyeznem, hogy jól álltak az akták a kezében – mosolyogva hallgattam szavait és figyelmemről biztosítva néha még bólintottam is. - Nem irigyellek Jenny, ez igen csak felelősségteljes feladat, ráadásul a jelenlegi helyzetben..- Nem folytattam tovább, úgyis tudta, hogy Castorra gondolok és azokra a változásokra, melyek a falkán belül történtek. Egyik kezem a zakómra csusszant és lassan elkezdtem kibújtatni öltönykabátom gombjait, hogy megszabadulhassak az anyagtól, tekintve, hogy az irodában kellemes meleg volt. Körbe is pásztáztam tekintetemmel a faburkolatokat és az ízlésesen elrendezett bútorokat, amikhez egyetlen egyszer volt korábban szerencsém, mikor még a korábbi igazgatónővel folytattam beszélgetést pénzügyi tanácsadás kapcsán. - Szokatlan a szerep? Azért jól áll. – Mosolyogva bókoltam Jennynek, mindig is imponált a külleme, néha el is engedtem felé egy-egy bókot, mindezt diszkrét kereteken belül. Zakóm közben lekerült vállaimról, majd hanyag eleganciával vetettem az egyik fotel karfájára, az aktatáskám mellé, amit korábban raktam le. - Igazán nincs mit, kicsit le voltam égve mostanában, mióta megszűnt mindkét vállalkozás, ahol könyveltem. A magán órákból meg nem lehet úgy megélni, szóval örülök, hogy engem hívtál. – Egy mosollyal viszonoztam kedvességét, következő kérdésére bólintottam. - Egy kávét elfogadnék, cukor nélkül, feketén. – Zsebemből előhalásztam a mobilomat, amit azonnal el is némítottam, hogy senki ne zavarja meg a megbeszélésünket. Én sem szerettem, ha munka közben megzavartak és Jennyt sem akartam háborgatni felesleges telefonhívásokkal. Egyébként is , illetlen lett volna, ha öt percenként felszólal a the Eye of tiger kezdő taktusa. - Aha, nagyon kíváncsi vagyok, hogy miféle fejlesztéseket és bővítéseket gondoltál ki. Valaki még azt is megsúgta, hogy talán szerepelni fog a listán egy étterem is? – Kíváncsian fürkésztem barátságos tekintetét, ha ételekről volt szó, azonnal beindult a fantáziám. Imádtam a hasamat, a jó ételeket, ezért nem egy ötletem lett volna arra, hogy milyen stílusú étterem nyíljon a síparadicsom szívében. - Rendben van. Előző este, amikor felhívtál, utána is néztem néhány jogi alapnak és a városházára is elmentem érdeklődni az árakkal kapcsolatban. Oké. – Követve Őt, az asztalhoz sétáltam és az egyik üres széken, Jenny mellett foglaltam helyet, hogy mindketten kényelmesen átlássuk a papírokat. Udvariasan kihúztam neki a széket és csak azután foglaltam helyet, hogy Ő is leült. Ujjaimat összefűztem az asztal felett, majd a nőre pillantva elmosolyodtam. - Ha őszinte akarok lenni, kicsit zavarodottan, ami a „csapaton” belüli helyzetet illeti. – Mivel egy falkához tartoztunk, bíztam és reméltem, hogy Jenny ismét érti, miről is beszélek. Nem volt szokásom a titkolózás, de egy olyan városban, mint Fairbanks, nem ártott az óvatosság, hisz én sem tudhattam, hogy ki hová tartozik és mit képvisel. - Egyébként köszönöm, egész jól vagyok. Gondolkodtam azon, hogy befektetnék egy házba, közel az erdőhöz. Nem azért, mert nem jó a közösségben együtt élni, inkább azért, hogy néha napján magam lehessek. Mostanában van egy hobbim, elkezdtem írni, ahhoz viszont nyugalom kell. – Korábban még nem meséltem a hobbijaimról Jennynek, és talán Ő volt az első, akit ebbe a kis titkomba is beavattam. Közben nyílt az ajtó , s besétált rajta a szemüveges titkárnő, aki combközépig érő szoknyában, magas sarkú cipőben és fehér blúzt viselve lépkedett közelebb egy tálcával, rajta a gőzölgő italokkal. - Tessék parancsolni, a kávé és a tea. – Kedves mosollyal helyezte elénk az italokat, majd hátat fordítva célba vette az ajtót. Egy pillanatra diszkréten végig futtattam rajta a tekintetem, s halvány mosollyal nyugtáztam, amit láttam. - Igazán kedves és dekoratív alkalmazottaid vannak. – Jegyeztem meg, miközben magam elé húztam a csészét és kevergetni kezdtem a kávémat. - Nos, mielőtt részleteznéd a terveid, elöljáróban annyit elmondanék, hogy a felszerelések, gépek és bútorok cseréjét egyszerűbben meg tudjuk oldani és ha jól megválasztjuk a terméket, akkor olcsóbban is gazdálkodhatunk. A kérdés csak az, hogy a jó minőség és a tartósság legyen a fontos, vagy az, hogy minél olcsóbban felújítsuk a helyet. Ha az épületeket bővíteni szeretnéd, ahhoz viszont sokkal több pénzre lesz szükség. Kell fizetni az építésznek, az alvállalkozóknak és a hivatalban is lesznek költségek az engedélyeket illetően. De biztos vagyok benne, hogy te már készültél egy komplett listával. – Széles mosolyra futottak ajkaim, amennyire ismertem a nőt, már tudtam, hogy próbált mindig felkészülni, főleg, ha komoly dolgokról volt szó. - Szóval, milyen dolgokról is lenne szó? - Érdeklődve fürkésztem pillantását, miközben testemmel felé fordultam és bal kezemmel megtámaszkodtam az asztalon.
Azért valahogy örültem annak, hogy olyannal dolgozhattam együtt, akivel jó kapcsolatot ápoltam és nem valaki olyan segítségére szorultam rá, akit egyáltalán nem is ismertem. Ettől már csak az lett volna rosszabb, ha valakivel a régi betolakodó falkából kellene együttműködnöm. Biztosan menne nekem, de valahol mégiscsak zavarna, hogy ősidők óta a mi tulajdonunkban van a Síparadicsom, és akkor valaki más is betenné ide a lábát rajtuk kívül. Nem, erre most még csak gondolni sem akartam, ugyanis szívesebben beszélgettem inkább Nolannel. - Igen, tudom. Egyáltalán nem egyszerű, de szeretem a feladatokat, meg ha leköt valami. Csak ennyire nagy felelősség mégsem volt még a kezemben. Egy saját vállalkozás más, mint ez… - magyaráztam elgondolkozva. Időnként még a kezemmel is mutogattam, mint mindig, amikor igazán belemerülök a magyarázásba. Valószínűleg nem zavarta különösebben a férfit, ráadásul nem is ütöttem le még véletlenül sem a nagy hév miatt. Egyszer ugyan már előfordult máskor, de az most nem fontos. - Köszönöm, nagyon kedves vagy! – villantottam rá egyet a legelbűvölőbb mosolyaim közül, miután megdicsért. Sokszor elengedtem a fülem mellett a bókokat, de azért az sem volt mindegy, hogy éppen kitől kaptam. Valahol mindig jól esett nekem is, ha szóltak pár kedves szót hozzám, de melyik nőnek ne simogatná az egóját? Meg úgy egyáltalán, nem csak a nőkét, de bármelyik élőlényét. – Ugyan, ne bolondozz! Ki mást hívtam volna? – tettem fel a költői kérdést, hiszen számomra egyértelmű volt, hogy ő legyen az, aki intézi a pénzügyeket, ráadásul még segít is nekem, ha valamit nem értek. Sajnos ezen a téren semmilyen tanulmányokat nem végeztem, úgyhogy nem mozogtam otthonosan a pénz világában, kivéve, ha el kellett költeni. Biccentettem egyet a kérése hallatán, és ahhoz igazodva kértem a titkárnőmtől a kávét, valamint a saját teámat is. Nem akartam ezzel túl sok időt eltölteni pluszba, de úgy éreztem, hogy ilyen szinten, egy ilyen helyen azért csak illik őt megkínálni valamivel, főleg, ha már mindenki azt lesi, hogy én mit akarok. Nyilván, ha az otthonomban látogatott meg, akkor is az lett volna az első, hogy megkínáljam, bár akkor saját kezűleg tenném, ami valahogy mégiscsak személyesebb. - Nos, ezt még nem tudom biztosan – ismertem el az étterem kapcsán, miközben odasétáltam a tárgyaló asztalhoz, hogy helyet foglalhassunk mind a ketten. – Köszönöm! – újabb mosollyal ajándékoztam meg, miközben leültem és mondtam tovább a már megkezdett gondolatmenetet. – Az igazság az, hogy még ki kell találnom az étteremmel kapcsolatos dolgokat. Azt, hogy egyáltalán megérné-e… akkor viszont vagy a büfét váltaná le, vagy mellette működne – vontam meg a vállaimat, miközben hátradőltem a széken, és félig-meddig felé fordultam. – Néha úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne, ha én magam főznék meg mindent – nevettem el magam, miközben bejött a titkárnőm és lerakta elénk a két csészével megrakott tálcát. - Te aztán nagyon szorgalmas voltál! – elismerően biccentettem, miután felsorolta, hogy máris mennyi dolognak nézett utána. – Ne aggódj emiatt, szerintem nem csak te érzed a zavart… időnként rajtam is eluralkodik – vallottam be őszintén, mert most magunk között voltunk. – Hm, nem is tudtam, hogy szeretsz írni – pislogtam rá meglepetten, miközben ízesítettem a teámat, a titkárnő távozását követően. – Volt idő, amikor írók kéziratát olvastam el. Ezzel segítettem be egy kiadó ismerősömnek – magyaráztam a gőzölgő ital kavargatása közben. - Igaz? – nevettem újra. – Bár őt nem én vettem fel, hanem még Tazanna, de jó munkaerőnek bizonyult – ismertem el, meg amúgy is szerettem a szépet. A rendelőmben is volt egy afféle titkárnőm, aki szintén fiatal volt és csinosan öltözködött. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy ez a jobb, vagy az idősebbek, akik úgy néznek ki, mint egy kedves nagymama. – A saját ház egyébként nagyon jó ötlet, én is gondoltam már rá, de szeretem a lakásomat is a Farkaslakban – sóhajtottam egy hatalmasat, aztán még ittam egy korty teát, mielőtt belevágtunk volna a komolyabb részbe. - Természetesen a jó minőség a fontos – jelentettem ki egyből, szinte gondolkodás nélkül. Ez számomra szinte kérdés sem volt, mert ennyi precízség és profizmus még belém is szorult, hiába nem voltak tapasztalataim ilyen vezetői téren. – Tudom – bólintottam komolyan, mert tisztában voltam vele én is, hogy sok pénzbe fog kerülni. – Az építészt viszont máris le lehet húzni a listáról, mert történetesen építész is vagyok – mosolyogtam titokzatosan, hagyva a levegőben lógva azt, hogy vajon mihez érthetek még. – El fogjuk intézni, előbb azt szeretném majd látni, hogy mennyibe kerülne nagyjából, és nekünk mennyink van rá – felkönyököltem az asztalra, félig Nolan felé hajolva egyúttal, félig az iratok fölé. - Szeretném korszerűsíteni a felvonókat – kezdtem máris bele, tekintetem közben hol összekapcsolódott az övével, hol a távolba révedt, ahogyan magam elé képzeltem az általam elmondott dolgokat. – Aztán egy festés sem ártana szerintem, meg néhány régebbi sífelszerelést kicserélni a kölcsönzőnkben. Most adtam el egy vállalkozásomat, és szeretnék egy másikat létrehozni, ami a Síparadicsom szolgáltatása is lehetne. Hidroplánokkal mehetnének a turisták megnézni a környéket… - magyaráztam lelkesen. – Szóval a lényeg, hogy vannak terveim. Az is megfordult a fejemben, hogy a faházakon túl egy kisebb szállodai részt is ki lehetne alakítani, de azt hiszem, hogy a Holiday mellett talán felesleges lenne – húztam el a számat a hotel emlegetésétől, miközben újabbat kortyoltam a teámból. Türelmesen vártam, hogy az eddigiek után Nolan is kifejtse a véleményét.
Folytathattam volna a bókok sorát, de a helyzet úgy kívánta, hogy a munkára koncentráljak és ne merüljek el kósza gondolataimban, melyek Jenny adottságait illették. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néztem még meg magamnak úgy, mint nőt, de ismeretségünk óta már évek teltek el anélkül, hogy bármi is történt volna köztünk. Barátként tekintettünk egymásra és ez így volt rendjén. - Mondjuk azt a körszakállas fickót , akiről az hírlik, hogy az egyik legjobb a városban. Segíts ki, nem ugrik be a neve. – Gondolkodás közben az államat dörgöltem, s mivel nem jutott eszembe a könyvelő neve, mosolyogva ráztam meg a fejemet. - Úgy látszik, hogy öregszem. – Cinkosan pillantottam Jennifer szemeibe, hisz Ő pontosan tudta, hány éves vagyok. Nem minden körben mertem humorizálni efféle dologgal, de sejtettem, hogy Jen érteni és értékelni is fogja a viccet. A tárgyalóasztal elég széles volt, ujjamat végig húztam a felületén és egy pillanatra még oldalra is döntöttem a fejem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az anyagát. Imádtam a bútorokat és ha lett volna hozzáértő szaktudásom, egész biztosan bútorkészítőként végzem. Így azonban maradt a bútorok imádata. Mindez nem zökkentett ki a beszélgetésből, sőt, teljesen Jenny felé fordultam, amint társalogni kezdtünk a terveiről és ötleteiről. - Ha engedsz egy javaslatot, a kettőt egybe lehetne nyitni, lehetne egy bár rész, ahol az italok mellett szendvicseket, csokit és rágcsát vásárolhatnának. Olyan lehetne, mint egy pub. Az amerikaiaknak meg igazán mindegy, hogy mit esznek. Szerintem egy kiadós síelés után nincs jobb, mint egy nagy adag hamburger, hot-dog vagy grillezett sült hús. Aki pizzát akar, az menjen Olaszországba, nem? – Mosolyogva tártam szét kezeimet, majd nem hagytam, hogy a titkárnő elterelje a figyelmemet Jenniferről. - Te főzni? Arra befizetnék, eddig még nem láttalak főzni és arról sem hallottam, hogy valaki kóstolta volna az ételed. Ha te vállalnád be a konyhát, akkor az első vacsora az enyém. – Meghívattam magam, természetesen nem hagytam volna ki egy ilyen alkalmat. Imádtam a finom ételeket, meg a jó társaságot, a kettő együtt pedig csak hab volt a tortán. A falkával kapcsolatos rövid eszmecserénket végül csak egy bólintással zártam le. Nem igazán szerettem efféle dolgokról beszélni, néha kissé zárkózottnak is tűntem, de valakivel mégis muszáj volt megosztanom azt, hogy zavar a helyzet. Jennifer legalább megértett, hisz valószínűleg Ő sem volt elragadtatva a helyzettől, hogy betolakodók lebzseltek a városban és bekebeleztek szinte mindent. A falkavezérük sem volt szimpatikus, nem bíztam benne, ezt persze egyáltalán nem hangoztattam. Viszont igyekeztem résen lenni és a mieink érdekeit szem előtt tartani. Gyors témaváltás kapcsán felvázoltam Jennifernek azokat a feladatokat, melyeket eszközölni kellene bizonyos helyzetekben, ismertettem vele, hogy milyen költségekkel járhat egy felújítás, majd mosollyal fogadtam elismerő szavait. - Ha már a főnök ilyen csinos, az alkalmazott legyen szorgalmas. – Kacsintottam egyet, talán kicsit elszabadult belőlem az ifjú tinédzser, amit néha napján (szebb napokon) kiengedtem magamból. Nem volt célom zavarba hozni őt , és nem is voltam abban biztos, hogy egy-egy apró bóktól már pírba borult az arca. - Nem mondtam, mostanában te is elfoglalt voltál és ami azt illeti, elég rég volt már olyan, hogy leültünk volna közösen meginni egy pohár bort , hogy beszélgessünk a mindennapokról. – Igen, hirtelen eszembe jutott, hogy régen azért gyakrabban összeültünk fél órákra, mikor jókat társalogtunk mindenről. Aztán mindkettőnknek egyre több dolga lett, más-más kapcsolatok vezettek minket és egyre kevesebbet tudtunk már egymásról. - Komolyan? Ezt pedig te nem mesélted. Nem szeretném rád tukmálni, de ha lenne időd, akkor elolvashatnád az egyik kéziratomat. Van már egy, de még senki nem olvasta. – Furcsa mód nem kellett egy perc sem ahhoz, hogy elkanyarodjunk a munkamegbeszéléstől és máris úgy érezzem, mintha a sarki kávézóban ülnénk egy pohár ital mellett, barátságos eszmecserét folytatva egymással. Ez már nagyon hiányzott, s egy mosollyal igyekeztem tudatni azt, hogy egész jól magam. - Visszatérve a munkához, akkor a minőség vagy az alacsony árak domináljanak? –Szemöldökeim felfelé íveltek, ahogy kíváncsian pillantottam Jennifer szemeibe. Bíztam abban, hogy a minőséget fogja választani, ennyire azért még ő sem volt garasoskodó, hogy rossz szolgáltatást nyújtson a Síparadicsom vendégeinek. - Építész is? Gyere hozzám! – Nevetve kértem meg a kezét, természetesen elviccelve a helyzetet, de tény, hogy egy nő, aki ennyi mindenhez értett, az első helyen szerepelt a csábítók listáján. - Mivel úgyis akarok egy házat, akár lehetnél az építész, aki megtervezi azt. Feltéve, ha a rengeteg teendőd közt még ez is belefér. Bár félek, már így is túl sokat kérek. Egy vacsora, a kézirat átolvasása, és egy lakástervezés…hm, sokba fog ez nekem kerülni, igaz? – És tessék, újra sikerült elkanyarodni a munkától, nem mintha annyira bántam volna. - Ez mind nagyon jó ötlet Jenny, eddig azt gondoltam, hogy a gyorsulási versenyeken éled ki igazán magad, de azt nem gondoltam, hogy ennyire kreatív vagy. – Meglepett, hogy mennyire pörgött a nő fejben, ezt korábban nem gondoltam róla. - Tudod, vettem a bátorságot és előre végeztem egy számítást, ez az eredmény jött ki. – Nem mondtam ki hangosan, elővettem egy tollat a zsebemből, majd egy papírlapra ráírtam az összeget és Jennifer elé csúsztattam. - Ebből az összegből tudnánk megvalósítani az előzetes számításaim alapján, de ez csak egy alapösszeg, ez még változhat. Ha adsz nekem egy listát az alvállalkozók nevével, akkor összegyűjtöm pontról pontra azt, hogy mi mennyibe kerül, majd végzek egy kockázat elemzést és egy költségkimutatást is. Elvileg a hétvégére elkészülhetnek a pontos számítások. Ahhoz viszont tudnom kellene, hogy milyen összeget szánsz az újjáépítésekre. – Pillantásommal a lapra böktem, jelezve, hogy írjon rá egy összeget, amiből gazdálkodhatunk. - A hidroplánt persze nem számoltam bele, ott felmerülhetnek plusz kiadások, de szerintem meg lehetne egyezni a pilótákkal. Ők kedvezményesen adnák a gépet, mi adnánk nekik helyet és reklámot. Megduplázódna a forgalmuk, csak nyerhetnének azzal, ha csatlakoznának a síparadicsomhoz. Támogatom az ötleted. – Bólintottam, majd ha kezembe csúsztatta a papírt, akkor szemügyre vettem azt. - Hétvégére akkor elkészítem a számításokat. – Mosolyogva pillantottam fel Jenniferre, miközben összehajtottam a cetlit. - Van még esetleg valami, amit nem beszéltünk meg? Mert ha már nincs semmi és te is ráérsz, akkor bedobhatnánk egy sört az O’Connorsban és mesélhetnél arról, hogy milyen foglalkozások is rejtőznek még mögötted. – Zakóm felé nyújtóztam, hogy zsebéből előhalásszak egy cukorkásdobozt. - Kérsz? – Megkínálva álltam fel az asztaltól , ha vett, adtam neki, ha nem, akkor vettem egy szemet a dobozból, majd visszacsúsztattam azt a zakóm zsebébe.
- Nem kifejezetten szeretek idegenekkel dolgoztatni, ha a falkán belül is elintézhetjük – mondtam őszintén, kicsit komolyabban. Tényleg igyekeztem ehhez tartani magamat, amikor csak lehetőségem volt rá, de hát a dolgok nem alakultak ám mindig úgy, ahogyan mi szerettük volna, igaz? Néha kénytelen voltam olyanoknak a szolgálatait is igénybe venni, akik emberek voltak és halványlilám sem volt róluk. – Mind öregszünk… - most már megjelent azért egy mosoly az arcomon. Én történetesen idősebb voltam nála, de egy hölgy ezzel nem kérkedik. Egyébként sem volt titok előtte, úgyhogy nem lett volna értelme most ezzel hencegni. A kor nem jelentett semmit bizonyos esetekben. - Nem rossz ötlet, hogy egybe nyissuk egyébként. Lehet, hogy működhetne egymás mellett mind a kettő, ha jobban belegondolok. Ezt még meglátjuk! – szögeztem le végül, mert most nem akartam ennyire mindent meggondolni. Ha úgy jön ki az összeg, úgyis kénytelen leszek beszélni Castorral, hogy némi anyagi támogatást nyújtson esetleg. Nem voltam pénzszűkében, de egyértelmű szerintem, hogy nem a saját kasszámból akartam finanszírozni ezt az egészet. Annyira azért nem voltam elkötelezett még én sem, hiába voltak terveim. A vállalkozásom az más, de a Síparadicsom ebbe a keretbe már nem fért bele nálam. - Ne bolondozz már, Nolan! – kerekedtek el a szemeim meglepetten, amikor azt mondta, hogy nem hallotta még, hogy jól főznék. – Te hol szoktál lenni, amikor ott hagyom a konyhában a kaját, vagy főzök a társaságnak? – kérdeztem továbbra is hitetlenkedve. Azért ez egészen sértő volt számomra, hiszen híresen jól főzök és néha tényleg meg szoktam vele lepni a többieket. Sőt, az egész családomat én szoktam etetni, ha már itt tartunk. A palacsintám világklasszis, ahogyan minden más fogás is, ami az én kezeim közül kerül ki. Mire jók a séf férfiak, ugye? - Én meg csinos is vagyok, meg szorgalmas is, igaz? – nevettem el magam jókedvűen. – Igen, sajnos összejöttek a dolgok, de majd valamikor megejthetjük. Akkor legalább bebizonyíthatom majd, hogy tényleg tudok főzni – mondtam jelentőségteljesen, mert a korábbi megnyilvánulásából arra következtettem, hogy nem igazán hitt nekem. – Egyébként szívesen elolvasom, ha rám szeretnéd bízni ezt – vontam meg a vállaimat könnyeden, mert igazából egyáltalán nem tartott semmiből, hogy elolvassak egy kéziratot. A gond inkább az idővel volt, de majd csak rá tudok szánni valamennyit, ennyire elfoglalt nem voltam. Néhány szabad este és kész is leszek vele, azt hiszem. - Természetesen a minőségre szavazok – jelentettem ki határozottan. Ez kérdés sem volt nálam, az alacsony árak ilyen tekintetben nem érdekeltek, bár nyilván nem lett volna rossz, ha a kettőt együtt kapom meg, de nem vagyok naiv. Nem ilyen világban élünk, itt már mindennek meg kell fizetni az árát. Az alacsony minőségnek is. – Vigyázz, mit kívánsz! A végén még komolyan veszlek! – nevettem vele együtt a viccelődésen. Értettem én, hogy nem mondja komolyan, de egy kicsit azért ráhozhattam a frászt, vagy nem? - Szívesen tervezek neked, ha elmondod, hogy mit szeretnél, ha látom a helyet és esetleg még időm is akad a kéziratod elolvasása meg a munkáim mellett – vigyorogtam rá. Kicsit telhetetlen volt, de sohasem probléma, én meg nem vagyok az a típus, aki csak úgy elmenne az ilyenek mellett. Ha szükség volt rám, hát lehetett számítani a segítségemre. – Ne aggódj, majd levonom a fizetésedből! – legyintettem egyet. – Úgy az elkövetkező száz évben… - vigyorodtam el szélesen. Mind a ketten tudtuk, hogy ez nálunk nem is lett volna olyan lehetetlen kivitelezésű dolog. - Elég sekélyes nőnek nézhetsz te engem, Nolan Dixon! – feddtem meg, bár a komolyságot inkább csak eljátszottam. Sokan voltak még így vele, nem is gondolták volna, hogy mennyi minden lakozik bennem a felszín alatt. – Hmm… - közben már az elém csúsztatott papírra koncentráltam. – Annyira nem is vészes, mint amire számítottam, de igen, tényleg beszélnem kellene a vállalkozókkal. Ha meg elintézed ezt helyettem, azért nagyon hálás leszek! – elbűvölően pislogtam rá. – Majd lehet beszélek Castorral ezzel kapcsolatban… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva. Túl sok kedvem ugyan nem volt hozzá, de nem veszíthettem vele semmit. Maximum azt mondja, hogy nem. - Van egy gépem, a többit meg bízd rám. Azt majd én intézem, annak az összege nem tartozik ide – teljesen rákoncentráltam, úgyhogy egészen addig nem is engedtem fel, amíg végül meg nem hívott egy sörre. – Ezzel akarod lekenyerezni a főnöket, mi? – vigyorogtam rá, miközben hátratoltam a székemet és felálltam. – Egyébként azt hiszem, hogy egyelőre mindent megbeszéltünk, a listát meg majd odaadom, amint meglesz! – zártam le a munka témát. – Nem köszönöm, a sört viszont szívesen elfogadom! – egyeztem bele, és ha készen állt rá, akkor akár el is hagyhattuk az irodámat. – Kocsival vagy, vagy menjünk az enyémmel? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
// Akkor, ha gondolod, még írhatsz ide egyet, ha nem, akkor már mehet az O'Connorsba valahová!! //
Olennek nem volt szüksége arra, hogy a titkárnőmmel egyeztessen időpontot, ahogy hivatalos ügyekben szokás. Nekem viszont szükségem volt arra, hogy megbeszéljem a hölgyeménnyel, mikor érek rá. Sajnos voltam megbeszéléseim, ráadásul a praxisommal is mindig össze kellett egyeztetni, mert ugyanúgy rendeltem minden nap. Nem volt egyszerű, hogy őszinte legyek, de amikor megvolt, hogy mikor tudunk beszélni, felhívtam a hímet, és tájékoztattam arról, hogy mikor várom sok szeretettel. Csak egy egészen kicsit voltam feszült a találkozó miatt, de ostoba módon próbáltam magam meggyőzni arról, hogy ez csak azért van, mert sűrű napom volt, és kezdtem elfáradni. Pedig igazából a beszélgetőpartnerem személye váltotta ki belőle. Szörnyű, hogy még mindig nem bírtam teljesen megszokni ezt a helyzetet, ráadásul az sem segített sokat, hogy a Vörös Hold utáni napokat kómaszerű állapotban töltöttem. Tíz napig aludtam úgy, mint akit kiütöttek, és senki nem tudta megmondani, hogy mégis miért. Azóta meg én voltam a nyugalom mintapéldánya, holott az utóbbi időben ez egyáltalán nem volt rám jellemző. Akármi állt is a háttérben, akármennyire próbáltam is úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdekel az egész, mégis bosszantott valamennyire. A farkasom is egészen különös volt. Sosem volt izgága típus, valamilyen meglepő oknál fogva, most mégis másabbul viselkedett, mint eddig bármikor, mióta az eszemet tudom. Mióta egy testbe vagyunk zárva. Szóval, ilyen és ehhez hasonló gondolatok kuszasága kavargott a fejemben, amikor elérkezett a megbeszélt időpont. Karcsú, sudár alakom az iroda impozáns ablaka előtt ácsorgott még akkor is, amikor megszólalt a telefon. A titkárnő tájékoztatott, hogy megérkezett a vendégem. Még mindig különös volt így gondolni Olira, de mindent csak hivatalosan! Nyilván kellemesebb lett volna a légkör, ha otthon beszéljük ezt meg, de most alkalmazni akartam, valami munkát találni neki, és segíteni sínre tenni az életét. Csak kár, hogy az én életemet senki nem akarta ugyanígy a megfelelő mederbe terelni. A pillanatnyi rossz érzésemet hamar elűztem, igyekeztem kedves mosolyt varázsolni az arcomra. A fesztivál óta egyébként nem nagyon találkoztunk, azt sem tudtam pontosan, hogy tudja-e, mivel töltöttem az elmúlt tíz napot. Arról viszont már biztos értesült, hogy sikerült összefutnom az elbűvölő feleségével. Ha rágondoltam, hogy egyáltalán létezik, ráadásul itt is van, még mindig görcsbe rándult tőle a gyomrom, nem tehetek róla! - Szia! – tártam ki előtte az iroda ajtaját, hiszen elé mentem. – Gyere be! Kérsz valamit? – udvariaskodtam, hogy a minden lében kanál titkárnő, akit megörököltem, ne kíváncsiskodjon még jobban. Így is mindig mindent tudni akart, és nem kellett feltétlenül az orrára kötnöm azt, hogy mennyire ismertem jól azt, aki érkezett hozzám.
Kezdőlap
//
//
Bocsi, ha kicsit rövidre nyúlt 
//
//
