- Elmentem. - hogy hova, az már az én dolgom. Eddig se kötöttem az orrára, és félő ezután is maximum akkor leszek rá hajlandó, ha a kapcsolatunk azt eredményezi. Bizakodó vagyok, de sose lehet tudni. Főleg, ha Jassel állok szembe. Jennyvel már egyeztettem az érkezésem időszerűségét. Muszáj melóznom, mert begyogyózom. Vagy, ami még rosszabb: totál bekattanok. Utóbbi: végzetes is lehet akár. Jó, ennyire nem vészes a dolog, és már egész jól megtaláltam magam itthon. Csak az bánt, hogy még mindig hasztalannak érzem magam a falkában. Persze, az őrjáratokban részt veszek, de egyelőre kevesebbet, mint szeretnék. A síparadicsom szájánál mégis megálltam, mélyen szívva magamba a hely fagyos illatát. Csak néhány pillanat míg újra lendületre kelnek lábaim. Az irodáig meg sem álltam... - Szia. - szélesedett el mosolyom, ahogy beléptem, és megláttam a nőstényt. - Jó hogy kérek! Munkát. - kacagtam fel, habár még mindig nem ment Jenny közelébe annyira önfeledten, mint azt szerettem volna. - Nem, egyébként megvagyok most így. - léptem hozzá közelebb, majd igényesen le is vetettem magam az asztal előtti székre. Kicsit még a karfával is elszórakoztam, mire végre újra megtaláltam Jenn íriszeit. - Na, akad nekem valami? - gondoltam itt arra, hogy talán már van ötlete hova tudna befogni igás lónak...
Csak azt követően engedtem meg magamnak egy bátrabb mosolyt, hogy ránk zárult az iroda súlyos ajtaja. Egyből oda is fordultam a hímhez, hogy aztán az egyik szék felé intsek. Nem szavakkal, hanem ezzel a roppant egyszerű mozdulattal kínáltam őt hellyel. Feszélyezve éreztem magam még mindig a közelében, de előbb-utóbb ezen túl kell majd valahogyan lépnem. Csak sajnos nem volt olyan egyszerű feladat, mint szerettem volna. - Meglátom, hogy mit tehetek az ügy érdekében! - nyilvánvaló volt, hogy munka miatt jött, így aztán csak a fejemet ingattam meg szórakozottan. - Rendben, de ha meggondolod magad, csak szólj bátran! - valamilyen szinten szerettem volna távolságtartó maradni, de azt hiszem, hogy ezt egyáltalán nem nekem találták ki. Már ha Oliról volt szó, akkor semmiképpen sem. Bármennyire küzdöttem is, végül a merev tartás ellazult, ahogy én is hátradőltem a székemben. - Úgy terveztem, hogy majd befoglak sífelszerelést pakolni, megfelvonót kezelni! - mondtam teljesen komolyan. Körülbelül húsz másodpercig bírtam rezzenéstelen arccal, aztán vidáman elmosolyodtam. - Oké, úgy gondoltam, hogy találjuk ki együtt. Nem szeretnék neked olyat adni, ami nem felel meg neked! Nyilván ez nem egy kaszinó, amit őrizni kell megszállottan, de szerintem találunk valamit. - jelentetem ki határozottan. - Mi az, amit szívesen csinálnál? De komolyan... - kértem tőle őszinteséget, mert úgy gyorsabban előrébb fogunk jutni a kérdésben. - Nem akarom, hogy csak kényszerből csináld, aztán megharagudj rám, mert nem tetszik. Segíteni viszont mindenképpen szeretnék. Mostanában változott már a helyzet? - utaltam itt arra, amiről a múltkor beszéltünk. Hogy nem érzi elég hasznosnak magát, és kell valami, ami leköti. Rajtam ugyan nem fog múlni, de érdekelt, hogy érzi magát. Nem csak a munka megvitatása miatt invitáltam meg az irodámba, és itt legalább nyugodtan beszélgethettünk.
Még most is nehezemre esett Jenny közelében lenni. Nem miatta. Sokkal inkább magam miatt. A múltunkon változtatni nem tudok, ahogy azon se, ami most van. Mégis, valahol mélyen... bujkált bennem, mardosott az önvád. El is pillantottam róla, miközben ő beszélt, és csak akkor tévedtek rá vissza íriszeim, miután helyet foglaltam. - Ez igazán inspiráló ötlet! - kacagtam, hisz tudtam, hogy csak viccnek szánta az iménti lehetőségeimet. Szó se róla, minden munkát értékelek, de... na. Nem szívesen kezelgetem feleslegesen a felvonót, ha már amúgy is van, aki megteszi ezt helyettem. Kérdésére megráncoltam kissé a homlokomat, majd egyszerűen csak hátra vágtam magam a székben. - Őszintén? - sóhajtottam egy nagyobbat, miközben ujjaimat rátapasztottam a karfákra. - Passz. Reméltem, hogy van egy-két hely itt, ahol fel tudod használni a tehetségemet. - vigyorodtam el. de hamar visszasimult ajkam görbéje. - Éjszaka például szívesen őrzöm a kapukat. Ha kell. De igazából te tudod, hogy milyen segítségre van szükséged. Kb' annyira értek a síeléshez, és annak területi szépségeihez, mint ahhoz, hogy hogyan kell tütüben balettozni. - ráztam meg a fejem kedélyesen, habár tényleg komolyan gondoltam. Síelni se tudok nagyon, akkor már inkább a snowboard. Utóbbit szeretem is, de nem sűrűn űzöm egyik elvetemült téli sportot se. Tudom, elég vicces ez itt északon a részemről... de ez van. - Megharagudni nem fogok. Ne viccelj. - biztosíthatom is erről, ha attól jobban érzi magát. Ő ad nekem esélyt kizökkenni magam alól, szóval... miért is haragudnék? - Mondjuk. Kicsit, igen. - nem volt előtte titok, de valahogy mégsem akartam a saját gondjaimmal traktálni őt, főleg azért, mert az utóbbi időben már tényleg jobban éreztem magam. - Te hogy vagy? - érdeklődtem; nem csak tiszteletből, hanem egyébként is tudni akartam, hogyan érzi magát...
- Reméltem, hogy tetszeni fog! – cukkoltam egy kicsit mosolyogva, próbálva így leplezni a bennem megülő feszültséget. Persze valószínűleg neki is feltűnt, de ugyanúgy éreztem én is felőle áradni. Nem volt ez így jó, hogy ennyire nehezen viseltük egymás társaságát. Az én indokaim mondjuk érthetőek voltak, és nagyjából sejtettem az övéit is, de ettől még nem lett sem jobb, sem könnyebb ez az egész helyzet. - Szerintem meg tudjuk oldani! – jelentettem ki végül. – Szeretném korszerűsíteni a biztonságtechnikát. Több kamerát beszereltetni, a hálózatot kicsit frissíteni, meg ehhez hasonlók. Mit szólnál valami ilyesmihez? – kérdeztem kíváncsian, próbálva összpontosítani arra, amiért jött. Nem volt sajnos olyan gördülékeny, mint szerettem volna, de szerintem egész jól csináltam azért. – Úgyhogy ilyen formában akár tényleg őrizhetnéd a kapukat is. Tudom, hogy nincs itt semmi olyan érték, de mégis, azért a kölcsönözhető felszerelés elég jó minőségű, szóval… - szerintem nem sokat kellett ezen magyaráznom neki. - Ennek örülök! – biccentettem, őszinte mosollyal. Halovány volt ugyan, de attól még jól láthatta ő is. – Megvagyok… - kerültem ki először a válaszadást, egy egyszerű vállvonással megtoldva. Sejtettem, hogy ennyi nem lesz elég, úgyhogy végül beletörődően sóhajtottam egyet. – Találkoztam a „kedves” feleségeddel, bár erről ő már bizonyára tájékoztatott téged. – fintorogtam egyet. Még mindig nem értettem különösebben, hogy mit lát benne, amiért ragaszkodik hozzá, de az ő dolga. Biztos nem ismertem annyira, és Jasmine viselkedéséből kiindulva nem is fogom. Lényegtelen is. - Aztán volt a Hold után ez a fura kómaszerű állapot is tíz napig, azóta a farkasom furcsán nyugodt. Nyugodtabb, mint előtte. – elgondolkozva meredtem pár pillanatig magam elé, még a homlokom is ráncba szaladt. Aztán tekintetem újra megtalálta a velem szemben ülő hímet. – Előtte elküldtem Rahimot a városból. Hosszú időre. – tettem hozzá, hogy értse, nem csupán az áprilisi móka miatt. Őt legalább már nem fogja bosszantani a férjem jelenléte, mert akármit mondjon is, biztos nem tetszett neki annyira. Míg én nem egyszerűen el kell, hogy viseljem a feleségét, de falkatag lesz valószínűleg egyszer. Hihetetlen, hogy mindig én húzom a rövidebbet. - Victornak van egy ismerőse, ő fogja tanítani. Nagyjából ennyi… - fejeztem be végül a nagy mesélést. – Biztosan nem azért kérdezted, hogy kapj egy ekkora litániát. – zavaromban mosolyodtam csak el, nem örömből.
Őszintén elgondolkoztatott az, amit mondott. Végül is ebben már láttam rációt, és még magamat is bele tudtam képzelni. - Gondolom, akkor főleg a kamerákat kéne sasolni? - nem gond, bár tény, hogy jobb szeretem a kidobó embert játszani, de a munkát tisztelni kell, és én tisztelem is. - Nem csak az érték számít. Nem kéne, ha valami részeg bagázs feltúrná a megcsinált pályákat. - csak egy érv, vagy épp indok... egy kutya. De a drága felszereléseken kívül maga a terület is érték. Akárhogy is nézzük. Jó, nyilván nem sok ilyen eshetőséget látok a jövőben, de sose lehet tudni. Eddig még egész könnyűnek éreztem magam, de amint áttértünk egy másfajta témára máris kezdett kellemetlenül érintené még a levegő vétel is. - Igen, hallottam róla. - húztam el a szám. Jas eléggé neheztelte a dolgot, habár valahol érthető is. Úgy, ahogy Jenny oldalát is végtelenül képes vagyok megérteni. Én kreáltam a helyzetet, tudom. Szarul is érint... - Nem, semmi gond. Örülök, ha megosztod velem. Nem esne jól, ha azért, mert a dolgok így alakultak... érted. - így is rossz, az pedig még jobban nyomasztana, ha ezek miatt végérvényesen hátat fordítana, és kb szarba se venne. De nem olyan, tudtam és tudom is. - Remélem, egyszer sikerül megbékélnetek... - fojtott a hangom, keserű némileg, hiszen ilyet még csak nem is kérhetek. Elvárni, meg pláne nem várom el. Annyi is elég lenne, ha meg tudnának normálisan lenni egy légtérben...
- Nem, azt is szeretném, ha felügyelnéd a beszerelésüket. Megnézni, hová lenne szükséges újakat telepíteni, kinézni a megfelelő céget, aki végrehajtja a munkálatokat, valamint magát a kamerát is te válaszd ki. Egyelőre erre lenne a legnagyobb szükségem, utána pedig látjuk, hogy hogyan tudlak még hasznosítani a kamerák nézegetésén túl. – magyaráztam el szépen, hogy mi is fogalmazódott meg bennem alig pár perccel korábban. Úgy gondoltam, hogy ez nem is olyan rossz feladat, és neki menni fog. Egy időre biztosan le fogja kötni magát, a többit meg tényleg majd a jövő dönti el, meg a hangulata. - Valószínűleg azt nem kezelném túl jól, maradjunk annyiban. – húztam el a számat, hiszen régen mi is csináltunk ám hasonló dolgokat, tudta, hogy miről beszél. Volt is ennek esélye, csakhogy most már ezt az egész komplexumot a magaménak éreztem, ennél fogva kényesen ügyeltem arra, hogy minden rendben legyen vele. Ugyan nem a gyerekem, de felelősséggel tartoztam érte, már csak a falka felé is, ha már én kaptam meg a vezetés lehetőségét. - Sejtettem. – biccentettem, mivel tényleg számítottam rá, hogy Jasmine beszámolt a találkozásunkról. – Nem volt éppen zökkenőmentes, és megmondom őszintén, hogy nagyon nehezemre esik elfogadni az ittlétét. – nem volt értelme tagadnom, bizonyára erre már ő is rájött, vagy legalábbis gondolta. – Rossz minden nap szembesülni vele, mintha csak a sors az orrom alá akarná dörgölni egyfolytában. Ahogyan ő maga is megtette azt, hogy nem véletlenül hagytál el… - tettem még hozzá szomorkásan. – Valószínűleg igaza volt. – sóhajtottam fáradtan, beletúrva a hajamba. - Mindenesetre próbálkoztam végül jól lezárni a dolgot, de… - csak a fejemet ráztam meg, nekem ez tényleg nagyon nehéz volt. – Nem tudom, hogy mennyire fog ez működni a jövőben. Nem csak rajtam múlik, de neki nyilván könnyebb, roppant biztos magában azt illetően, hogy nem érzel irántam semmit, és esélyem sincs nálad. Nem volt rest ezeket szintén elmondani nekem. – panaszkodtam? Talán, de legalább valamennyit megtudott az ominózus találkozóról. – Talán könnyebb lesz, ha én is találok valakit – elmosolyodtam ugyan halványan, de a közeljövőben nem láttam erre túl sok esélyt. - De egyelőre erre nem látok túl nagy esélyt. Majd... egyszer... - vontam meg végül a vállaimat jobb híján.
Milyen meglepő, megszegtem a fogadalmam. Félig. Ez nem a Lak volt, és annyi kiskaput mindig hagyok magamnak, hogy kényelmessé tágítsam a határokat. Mi értelme minden kötélt elvágni, ha ugyanúgy ragaszkodok megkötésekhez és saját magammal szemben állított szabályokhoz? Semmi. Ettől függetlenül a legcsekélyebb ingert se éreztem magamban a Lak közelében lófrálni, ezért nem is mentem. Ki tudja, talán holnap úgy kelek, hogy végigcsörtetek rajta valami hülyeséggel... Nem, visszalépés lenne. Azt hiszem, kezdek jobban lenni. Mondjuk ennek lehet ahhoz a szépen faragott fadobozhoz is volt köze, amit a jobbomban cipeltem a Síparadicsom irodája felé tartva. Hála a jó égnek ez másfajta ládamese, mint amilyenben már részem volt, ám attól még ugyanolyan személyes, csak a felmenő foka más és a személy, akivel mindezen osztozkodni kívánok. Fogok. Érzem, hogy egyedül van én pedig egy percig sem rejtem energiáimat. Rövid kopogtatás után nyitok be húgomhoz, s ahogy megpillantom, mosoly szökik arcomra. Egyes dolgok - nagyon remélem - sose változnak. - Ráérsz? Hoztam neked valamit - mondtam továbbra is mosolyogva, ám hangom némileg komor volt. Legalább megbánás nélküli.
Most, hogy közeledett lassan a síszezon, eléggé besűrűsödtek a dolgaim a Paradicsomban. Szerettem volna, ha mindenféle felújítás véget ér addigra, amikor megérkezik a turisták első hulláma, így aztán sok órát töltöttem azzal, hogy minden flottul menjen. Ellenőriztem a hivatalos papírokat, időnként az aktuális munkálatoknak jártam utána, és mindemellett napi egy-két pácienst is bevállaltam a rendelőben, ha éppen volt rá igény. Szóval, úgy is mondhatjuk, hogy elégé besűrűsödtek a napjaim. Ezzel nekem persze semmi problémám nem volt, legalább lekötöttem magam, és nem járt az agyam a falkában történt változásokon. Azt hiszem, hogy szükségem volt egy kis kiszakadásra ebből az egészből. Éppen valamiféle papírokat böngésztem át, tervezeteket hagytam jóvá, amikor megéreztem az ismerős energia közeledtét. Nem számítottam ma semmilyen vendégre, különösen nem Darrenre, mert túl sűrűn azért nem volt szokása beugrani ide hozzám. Kellemes meglepetés volt, így mire a kopogás felhangzott, ajkaimon már meg is jelent egy mosoly. Mindig jó találkozni vele, így a fogadására fel is álltam, és míg ő belépett, én elindultam felé. - Persze, gyere csak be! – invitáltam beljebb, és ha másfelé nem mozdult, akkor üdvözlően megöleltem, és nyomtam egy futó puszit az arcára. – Nem is mondtad, hogy bejössz ma… - dorgáltam meg egy kicsit, ám nem kerülte el a figyelmem a hangjából áradó komolyság, vagy sokkal inkább kedvetlenség. – Valami baj van? – kérdeztem gyanakvóan, homlokomon megjelentek a gondterheltség ráncai. Valami rossz előérzet kúszott fel lassan a gerincem mentén, de egyelőre még nem engedtem neki teret. Előbb tudni szerettem volna a jövetele okát. - Gyere, ülj le! Kérsz valamit? – kínáltam automatikusan, hogy ezzel próbáljam meg valamelyest elterelni a figyelmemet. Nem volt egyszerű dolgom, ezt be kell vallanom, de azért nagyon próbálkoztam ám. – Közben elmesélhetnéd azt is, hogy mi van abban a ládában… - úgy sejtettem, hogy abban lapul az, amit nekem hozott. Vagy csak magát a ládát hozta volna? Nem voltak ötleteim, de a kíváncsiság erőteljesen furdalta az oldalam, és nem is hagyott sokáig nyugodni. Ha leült, akkor mellette támaszkodtam meg a csípőmmel az íróasztalom szélénél, ha nem, akkor is ugyanígy tettem, tekintetemet le sem véve róla. Nem akartam sürgetni, bármennyire nehéz volt is, igyekeztem türelmesen várni a magyarázatot, vagy bármit, amit mondani szeretett volna.
Viszonoztam ölelését, kicsit megszorítottam, ügyelve rá, hogy ne fájjon, de kellemesen erőteljes legyen. - Hirtelen elhatározás volt - vontam vállat könnyedén. - És már korábban akartam jönni, csak... kusza volt az elmúlt másfél hónap. - A viadal, a változások, Lucas halála, a megszűnt rangom, a házamba "költözés" Tria mellé... Most azonban nem ez számított, nem ezek miatt jöttem. - Igazából nincs - mondtam némileg eltöprengve, mert ami baj volt, az nem újkeletű dolog, s már annyira a hétköznapjaim részévé vált, hogy baj helyett állapotnak definiáltam volna. Semmi tragédia, csak a megbolydult élet. - Egy kávét jöhet - csillant fel a szemem. Egy ideje ritkán ittam rendes kávét, és ami az volt, annak a jó aromáját beárnyékolta kissé a spangli. Helyet azonban nem foglaltam, mert az ajándékot a lehető legnagyobb méltósággal akartam átadni. Eskü volt, igazából a legszentebb közöttünk, egy régi ígéretem beváltása. Magamért, értem, Mayért - ez másra nem tartozott. - Pontosan ezért jöttem - mosolyodtam el halványan, s miután elkészítette a kávét, nekidőlt az asztalnak, közvetlenül elé léptem, hogy aztán átnyújtsam neki a saját kezűleg faragott dobozt. Hűvös energiáimba még mindig belevegyült némi kéretlen gyász, se én, se a farkasom nem akarta, de nem tehettünk ellene. Megbánni egy percig se sikerült, nem is fog, ám attól még nem tagadhattuk le az ösztön és a fatális véletlen szülte kapcsot, amit szétzúztunk hetekkel ezelőtt. De megérte. Tisztán emlékeztem annak a lágernek az udvarára, a holtan összecsukló alakra, a haragra, ami a hatalmába kerített, majd Jennyi sovány alakjára, beesett arcára, ami értetlenül figyelte, miképp tagadott ki Victor. Ha kinyitotta, alvadt vérben heverő szívet talált benne. - Ahogy ígértem: elhoztam neked a szívét - mondtam csendesen, farkasom okkersárga szemén át nézve rá. - Ezért mentem Norvégiába augusztus közepén. Halott. A Teremtőnk, az, akinek hála testvérek lettünk a vérvonal okán, aki nélkül mi valószínűleg sose találkoztunk volna. Akinek mindketten ugyanúgy a halálát kívántuk: a családból valószínűleg mi ketten a leginkább.
- Hát, máskor is lehetnének ilyen hirtelen jött ötleteid! - mosolyogtam rá. - Tudod, hogy mindig örülök, ha látlak. És ez mostanában nem fordult elő túl sűrűn... - vetettem a szemére, mert igencsak nehezményeztem a dolgot. Nem tehetek róla, de egészen egyszerűen hozzászoktam már a jelenlétéhez, és amikor valami miatt úgy alakul, hogy ez egy időre megváltozik, annak sohasem szoktam örülni. - Igen, az biztos. Túl sok dolog történt, de ez még nem kifogás! - a feddő hangsúllyal nem tudtam most mit kezdeni, de az arcomról azért még így is lerítt, hogy mennyire örülök annak, hogy most itt van. Sejtettem én, hogy nem túl sok időre látogatott ma meg, de attól még nem lett kisebb az örömöm. - Ezt örömmel hallom. Kezdem azt hinni, hogy már csak akkor látogatsz meg, ha történt valami. - sóhajtottam kissé szomorkásan. Régen nem ez volt ránk a jellemző, de a kötelék közöttünk mindig ugyanolyan erős lesz, bármi történjék is, vagy bármennyire távolodjunk el látszólag. Teljesen sohasem lesz képes megszabadulni tőlem, akkor sem, ha szeretne. Már rajta ragadtam, megmásíthatatlanul. - Rendben, akkor egy kávé rendel! - bólintottam, és ezúttal nem a titkárnőt riasztottam emiatt, hanem én magam készítettem el neki. Pontosan úgy, ahogy szereti, aztán a csészét odanyújtottam neki, és vártam, hogy beszámoljon arról, hogy miért is érkezett ma hozzám, valamint mi lapult a ládában. - Reméltem, hogy nem csak úgy heccből hurcolod a hónod alatt. - rándultak felfelé az ajkaim, tekintetemet le sem véve róla. Mikor átnyújtotta, gyanakodva vettem magamhoz a dobozt, először csak körbeforgatva, megnézve a faragásokat. Végül kisvártatva ugyan, de felnyitottam a tetejét. Először meredten bámultam a benne lapuló, valamikor még erőteljesen dobbanó szívet, hogy aztán kérdő tekintetem rebbenjen az arcára. Nem mondtam ki ugyan a kérdést, de ott lebegett talán a levegőben, mert csakhamar reagált is. - De... hogyan? - hol az élettelen szervet, hol őt néztem, egyelőre abszolút felfoghatatlannak tűnt. Egy korszak lezárult, hogy úgy mondjam. - Hát megtetted végül mégis... - nem tudatm hirtelen, hogy mit kellene reagálnom. Borzasztó ember lennék, ha örülnék neki? Vagy szörnyen ostoba, ha sajnálnám? Valahol mélyen mégis mind a két érzés meglapult bennem, de talán az előbbi még mindig erősebb volt, hiszen annyi fájdalmat okozott nekem. Egyedül amiatt örültem neki, hogy mégis az életem része volt a Teremtőnk, mert neki köszönhetően lett része az életemnek Darren. Még akkor is, ha egyáltalán nem állt szándékában összehozni bennünket, és egy családdá tenni. - Miért nem mondtad el? - kérdeztem, lassú precizitással zárva vissza a dobozt. Nem akartam látni az utolsó darabot, ami belőle maradt, de mégis tudtam, hogy előkelő helye lesz a lakásomban. Nem akartam felejteni, de megnyugtatónak találtam a tudatot, hogy már nincs az élők között többé. - Hogy érzed magad? - záporoztak a kérdéseim. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy erről csak most jutott eszembe érdeklődni.
Halvány mosoly kúszott arcomra, de egyelőre nem közöltem vele, hogy pedig lassan ez lesz az állandó. Majd kicsit később, most más a lényeg. Pontosan ezen ok miatt, reagáltam csak egy suta, félig bocsánatkérő vállrándítással a feddésre is, bár farkasomnak egyáltalán nem volt ínyére a hangnem. - Köszönöm - vettem át a maga készítette kávét hálásan, szám sarkának rándulása pedig leutánozta az övét a dobozra vonatkozóan, de ezzel együtt el is komorultam. Ittam pár kortyot a feketéből, majd nem csigázva tovább kíváncsiságát, átnyújtottam az ajándékot. Figyeltem az arcát, energiáit, minden rezdülését. Ugyanaz játszódhatott le benne is, mint bennem, mert hiába a két kezem munkája, akkor sem bírtam ott felfogni. Ő se tudja elsőre, ezért pedig egyáltalán nem hibáztatom. Teremtőnk árnyéka túl sok éven át vetült ránk ahhoz, hogy olyan könnyű legyen felfogni, elfogadni: nincs többé. - May kereste meg nekem. Lili szerint valószínűleg egy ideje már a közelemben van. - meséltem halkan, de nem azért, mert féltem, hogy valaki kifülel bennünket, egyszerűen képtelen voltam erről "harsogni". - Amint megtalálta, indultam... Nem mert örülni, nem tudtam dicsekedni, sajnálkozni egyikünk se lett volna képes, legfeljebb a farkas ösztönből fakadó ragaszkodása és a megszokás lopott belénk gyászt. - Féltettelek attól, hogy jönnél - vallottam be -, és nem akartam esetleges hamis reményt ébreszteni, hogy aztán azzal térjek haza: meglógott. Egyébként is... morbid, de meglepetésnek szántam. Kérdésére elhúztam a szám, felvontam vállam, körbelötyköltem kicsit a kávémat és nagyot kortyoltam belőle. Képtelenség volt ezt egy "jól"-lal elintézni, ugyanakkor igazán talán megmagyarázni sem lehetett volna. - Vannak éjszakák, amikor úgy érzem, hogy valójában csak azért öltem meg, hogy ne legyen még egy olyan a világon, mint én - mondtam síri hangon. - Máskor dühös vagyok, mert ha megkaptam volna az elismerését, nem jutunk idáig, de emiatt a gondolat miatt meg magamra haragszok. Hiányzik. Egy részem mindig is hiányolta és nem csak a farkasom miatt. - A csészéről az arcára emeltem pillantásomat. - De ha tehetném, még egyszer megölném azért, amit velünk művelt.
Tudtam ugyan, hogy ott van velem továbbra is, hogy valószínűleg minden kis változásra figyel, ami végbement bennem, de mégis... néhány pillanatra teljesen kizártam a külvilágot. A kinti zajok, és Darren vibráló energiái mind eltompultak, nem számítottak többé. Csupán a dobozban pihenő, élettelen szív létezett egy kis ideig, és én. Tudtam, hogy talán ő az, aki egyedül megérti mindazt, amit érzek, még ha szavakba önteni nem is lettem volna képes. Szerintem az ilyesmit nem is nagyon lehet. - May? - szükségtelen volt rákérdeznem, hogy ugyanarra a Mayre gondolok-e, akiről ő beszél. Az életében egyetlen May létezett, és ha Lili kellett hozzá, akkor sejtettem, hogy bizony a másik oldalról érkezhetett az információ. - Értem. - bólintottam végül, felesleges lett volna a további szócséplés. Végül rázártam az alvadt vérben pihenő szívre a ládikát, és leraktam az asztalomra, nem sokkal magam mellé. Könnyedén álltam fel az asztal sarkának támaszkodó helyzetemből, hogy aztán Darren ölébe huppanjak le. - Jaj, Darren... - sóhajtottam fel, közben átkarolva a nyakát, hacsak nem tett valamit, ami miatt mégsem telepedtem oda hozzá. - Igen, valószínűleg tényleg el akartalak volna kísérni. - ismertem el, úgy látszik, hogy túl jól ismert már. Így van ez rendjén. - Nos, bármilyen morbid is, azt hiszem inkább mondanám kellemes meglepetésnek. - vallotta be őszintén, még ha ez kegyetlenül hangzott is. Tudtam, hogy ő tudja, hogy miért mondom ezt. Sőt, inkább megkönnyebbülés volt ez számomra, talán ez a leginkább ide illő kifejezés. - Te sohasem leszel olyan, mint ő! Ezt jól jegyezd meg! - néztem rá komolyan, két kezem közé fogva az arcát, hogy még véletlenül se fordíthassa el a tekintetét rólam. - Talán hasonlítasz rá, talán több dologban vagy olyan, amilyen nem szeretnél lenni, de attól még a közelébe sem érsz. Te nem vagy kegyetlen, Darren! Nem űzöl sportot abból, hogy érzelmileg és fizikailag is kicsináld a kölyködet. - nem, ő határozottan nem olyan volt, mint Kirill. Attól még, hogy jobban hasonlított rá, mint én azt szerettem volna, sohasem fog olyanná válni, és ez valahol megnyugtatott. Az már kevésbé, hogy ő ilyennek látta magát. - Ez szerintem érthető. - ismertem el, mert tényleg értettem, hogy miért hiányzik neki. Én nem tápláltam ilyen érzéseket a valamikori Teremtőnk iránt, de attól még, hogy ő igen, nem ítéltem el egy pillanatig sem. Kevesebbnek sem gondoltam miatta, vagy ostobának. Mindenkinek megvannak a maga érzései, amit képtelen befolyásolni. - Ez a lényeg! Hogy helyesen cselekedtél, és nem bántad meg. Újra megtennéd! Remélem a lelkiismereted azért tiszta... - kérdő tekintetem az ő pillantását kutatta kíváncsian. - Ugye azért nem egyedül mentél oda? - kérdeztem, mikor agyban eljutottam addig, hogy tovább gondoljam a dolgokat.
Kérdésére biccentettem, s egy pillanatig haboztam, hogy többet mondjak-e. Nem azért, mert nem bíztam már benne vagy ne érezném ugyanolyan közel magamhoz, pusztán az utóbbi időben annyi titkolnivaló halmozódott fel, nekem is annyi kérdésem volt még, hogy sokkal jobban meggondoltam, mikor, mit, kinek mondok. A bizalmatlan természet távol állt tőlem továbbra is, ám a világ sokat változott, én pedig minden szarság mellett/ellenére: jól tudok idomulni - aztán "idomítani". - Egy ideje a közelemben van. Nem feltűnően, nem állandóan, de olykor tudatja a jelenlétét... - mint amikor beleszólt a választásomba Triával szemben. Hanghordozásomból lejött, hogy el nem múló szerelem ide vagy oda, ez nincs ínyemre. Az azonban hazugság lenne, hogy teljesen ellene vagyok, egy kis részem mindig örülni fog neki, ez ellen tehetetlen vagyok. Néztem, ahogy letette a ládát, kiszakadt a magának kisajátított pillanatból, ellépett asztaltól és múlttól egyaránt, hogy az ölembe ülve testben és lélekben is ismét jelen legyen. Szeretettel öleltem magamhoz, finom keserűséggel számban. Én már tudtam, amit ő még nem - ez a mi privát búcsúnk is lesz. Annyi mindent kéne neki még mondanom, annyi mindent hallgatok el, hogy védjem és ne tépjem szét az életét. Óvom a jelenét, ahogy tőlem telik, miközben lehet ezzel többet ártok a jövőben. - Ez is morbid, de: örülök, hogy tetszik. Ez már járt nekünk. - Megkönnyebbülés, fellélegzés. - Lehetséges, hogy pár csatlósa megpróbálja majd még rajtunk élezni a karmait - hogy ne legyen minden rózsaszín -, és talán felelőtlenség, viszont tőlük messze nem tartok annyira, mint Kirilltől. Nem ellenkeztem, amikor maga felé fordította arcomat, megnyugtatott az érintése, a közelsége - olyan volt, mint régebben, amikor hetente többször is együtt aludtunk. Ám ahogy sűrűsödtek a felhők, nőttek a titkok, változott a széljárás, ez is megritkult. - Köszönöm, Jenny - mondtam halkan, őszintén. Nem üres vigasztalás volt, energiáit se kellett kutatnom, hogy tisztában legyek vele. - Ha... ha valaha mégis ilyenné válnék, kérlek, lőj fejbe. Komolyan mondom - néztem mélyen a szemébe, nagyzolás nélkül. Egy dolog, hogy vannak démonaim, mindenkinek akad ilyesmije. Az viszont egészen más, ha elgyengülök és engedek nekik. Nem akarok elveszni, nem fogok, erre pedig ez az ígéret vétel lesz a garancia. Inkább legyek halott, mint a Teremtőnk szakasztott mása. Szorosabb lett az ölelésem, arcomat hajába fúrtam és mélyen belélegeztem az illatát. Ő beszélt, én nem találtam a szavakat, csak elmerültem az övéiben. Lelkiismeretem tisztaságára simlisen elhúztam a számat. - Mint a patyolat. Ismersz, mindenből kimosom előbb-utóbb. - Ha nem így lenne, már levetettem volna magam egy toronyból vagy sziklaszirtről. - Olen jött velem - feleltem tömören, kissé elhajolva tőle, félre pillantva pár másodpercre. - Ő... ő az enyém, Jenny - suttogtam magam elé meredve. Még mindig alig mertem valóságként kezelni, holott a farkasomnak tökéletesen magától értetődővé, természetessé vált. - Nem úgy, mint Te, Payne vagy Yetta - kapcsoltam össze újfent tekintetünket -, ez sokkal másabb, mégis hasonló. - Hagytam, hogy olvasson energiáimban, hogy észlelje a feltámadt késztetést, a végbement változásokat, vágyódásaimat... azt, hogy eljött az idő. - Amikor a szükség úgy hozta, a falka élére álltam. Félretettem mindent a nagy ár ellenére. - És itt most messze nem csak arra gondoltam, hogy nem lehettem Yettával, ó nem. Bántottam őt, kifordultam önmagamból, szétestem. - Amíg odavoltam most, Norvégiában, rájöttem, hogy nem futhatok el tovább. Menni akarok, hamarosan el fogok menni, mert újra a magam ura szeretnék lenni, a magam vállalta megkötések nélkül. Ha pedig eljön az ideje - ha lesz számomra olyan és nem ér utol korábban a halál -, saját falkát alapítok.
Nem kerülte el a pillanatnyi habozás a figyelmemet, de szóvá nem kívántam tenni. Talán egy egészen kicsit ugyan rosszul esett, nem is nagyon tudtam hová tenni, de nem akartam most veszekedni, vagy a szemére hányni. Annál sokkal jobban örültem annak, hogy benézett hozzám, hiszen ritkán látott vendég volt az irodámban. Régen bezzeg folyton feltűnt, még ha nem is itt, de a rendelőmben rendszeresen. - Furcsa lehet. El sem tudom képzelni… - vallottam be őszintén, mert ez volt az igazság. Nekem ezen a téren még nem volt tapasztalatom, talán soha nem is lesz. Nem mintha irigyeltem volna miatta, lehet, hogy engem bosszantana. – Látod is, vagy csak érzed? – kérdezősködtem tovább, ha már volt valaki, aki kifaggathattam ezekről a dolgokról. Biztosan Lilihez is odamehettem volna, hogy a szellemekről kérdezzem, de talán ostobának tartana, vagy terhesnek érezné. Darren teljesen más tészta. - Igen, nagyon régóta esedékes volt már. Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig keserítette meg az életünket, azért viszont hálás vagyok, hogy te vagy nekem, mert ez is neki köszönhető! – szögeztem le. Azért nem utáltam mindig a Teremtőnket, de tett elég szörnyűséget ahhoz, hogy az érzéseim ilyen irányba alakuljanak iránta. Semmi nem volt véletlen, de most egy korszak végre lezárult, hogy úgy mondjam. – Tegyék csak! Nem félek tőlük. – mondtam nagyzolva, felszegett állal. Jó, én még fiatal vagyok, sok esélyem nem lenne egy Darren kaliberű farkassal szemben, de bátran szálltam volna szembe velük, hogy védjem az enyéimet, ez tény. – Szerintem sem érhet gonoszságban senki a nyomába. – fintorodtam el egy pillanatra, hogy aztán ismét rámosolyogjak. - Szeretném azt mondani, hogy ha úgy alakulna, akkor ezt kérned sem kellene tőlem, de nem vagyok biztos benne, hogy én képes lennék ezt tenni veled. De valakit majd kerítek a feladatra, még ha ennek az egésznek a veszélye nem is áll fenn! – vigyorodtam el, hogy elvegyem a pillanat komolyságát. Nem akartam a haláláról beszélni, mert az lehangoló, és én meg mostanában valahogy derűsebben láttam a dolgokat. Talán az újabb álom, nem tudnám megmondani. Azt sem tudom, hogy egyáltalán számítanak-e az okok. - Hát persze! – forgattam a szemeimet, a lelkiismeretével kapcsolatos dologra, de azért én is éppen olyan szorosan öleltem magamhoz, mint ő engem. – Értem… - Olen ügye számomra még mindig kissé fájó pont volt, toll ide, vagy oda. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudlak követni. – vallottam be őszintén, egy pillanatra sem fordítva el a tekintetemet róla. Igyekeztem én megérteni és kihámozni a lényeget, tényleg! – Ó… - dünnyögtem magam elé, ahogy tovább beszélt hozzám. – Szóval búcsúzni jöttél. – mondtam végül, nem palástolva az emiatt érzett, hirtelen támadt szomorúságomat. – Nem tudom, hogy mi lesz velem, ha elmész innen. – sóhajtottam fel gondterhelten. - De ha ez tesz boldoggá, úgysem foglak megpróbálni lebeszélni. – nehéz volt ezt kimondani, de őszintén így gondoltam. – Nem is tudnálak, tudom jól, ráadásul most legalább elköszöntél… - dörgöltem az orra alá a korábbi hibáját, amikor szó nélkül lépett le. Nem felejtettem ám el. – De akkor sem könnyebb ezt elfogadni. Még idő lesz, mire megszokom. – beletúrtam a hajamba, kisöpörve néhány kósza szálat az arcomból. – És mikor indulsz? – kérdeztem rá arra, ami nyilván most már a legfontosabb lett. Valahogy túl leszek ezen, muszáj lesz! – Azért remélem, hogy akad majd egy hely a számomra, ha odáig jutsz. – mosolyodtam el végre, bár nem volt öröm mögötte, csupán szomorú beletörődés, talán elfogadás.
Nem volt egyszerű erről beszélni, már csak azért sem, mert rettenetesen ingoványos terep volt, sokkal inkább éreztem, észleltem, semmint felfogtam, értettem. Ennek ellenére ha már rászántam magam, hogy beszélek róla, a legjobb tudásom szerint feleltem Jennynek. - Csak érzem. Olyan, mint... mint egy szellő, mégis mintha lenne súlya, egy kicsi. - Lesütöttem a szemem. - Tudom, hogy ő az, mert olyankor ugyanazt érzem, amit annak idején mindig a közelében. Ezért nem lehet soha a védőszellemem - húztam keserédes mosolyra a számat. Ez lett őszinte, finom örömmel átitatott, amikor leszögezte, miért volt hálás a Teremtőnknek. Egyetértőn bólintottam, ebben sose volt vita köztünk. Azon pedig egyenesen vigyorogtam, ahogy lehetséges csatlós-támadásra reagált. Szeleburdi szeretettem nyomtam arcára csókot, de ebben semmi lesajnálás nem volt. Mindketten tudjuk, hogy még fiatal, ám abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy habozás nélkül ugrana a veszély és a szerettei közé, akárcsak én. Megvédjük, ami a miénk. - Én harcias kishúgom! - mosolyogtam rá kedvesen, hogy aztán még egy, a beszélgetésünk fonalát tekintve utolsó haláleshetőséggel traktáljam. Minden alkalommal lenyűgöz, amikor felvillantja erejét, amikor látom, micsoda magabiztos nőstény. Kimondatlanul is hálás vagyok neki minden ilyen pillanatban, mert maximálisan biztos vagyok benne, hogy a családot, kettőnket érintő terheket megoszthatom vele bármikor. Mert nem fog összerogyni alatta, s emiatt a szeretet mellett tiszteletet is érzek. Így már nem félek hátrahagyni, hiába tudom, hogy nagyon fog hiányozni. Arcára simítottam kezem, amikor bánatosan sóhajtott, s tanácstalanság ütött fel a fejét nála. - Minden rendben lesz veled, Jen - mondtam, ez pedig nem üres frázis volt a részemről. - Kedves vagy, erős, a tragédiára, fájdalomra és veszteségre pedig nem elzárkózással, elhidegüléssel reagáltál. Sokkal erősebb vagy, mint azok, akik hagyták, hogy megtörjék őket az évek, ezért egyáltalán nem féltelek. Tudom, hogy nem könnyű mostanában, előbb Rahim, aztán Olen, de képes leszel megoldani. Képes leszel királynőként kijönni a katyvaszból. - Bízok és hiszek benne, és nem csak azért, mert testvére okán elfogult vagyok vele szemben. Bűnbánón somolyogtam orrom alatt, mikor felhánytorgatta legutóbbi, szó nélküli lelépésemet. - Az menekülés volt - ismertem be leplezetlenül, csendben örülve, hogy mennyire tisztában van hajthatatlanságommal. Ha már nyíltan kimondom, nem fordulok vissza, ha már elköszönök, senki és semmi se állíthat meg. - Hamarosan, a napokban... amint ráveszem magam, hogy szóljak Nessának. - Ennél pontosabbal egyelőre nem tudtam szolgálni. Még kissé tépelődtem, megfelelő pillanatra várva úgyszólván, miközben a Triáva való együttélés "gyönyöreit" nyögtem. Vicces volt azért! - Még szép, hogy akad, ne butáskodj. Egyébként is, ha bármi van, tudod a számom és... azt is tudni fogod, merre járok. Felkínáltam a lehetőséget, hogy jöjjön, amikor úgy érzi, nem bírja, amikor túl nagy a teher, amikor, ha nem is végleg, de egy időre mindenképp kiszakadna ebből a közegből. Payne felé ilyen gesztus nem lesz. Valószínűleg ezzel a legnagyobb elvárást támasztom felé, amit csak lehet, de teher alatt nő a pálma. Minden kérdésére feleltem a továbbiakban is, és amennyire tudtam, tompítottam a távozásom feletti szomorúságát. A világ hatalmas, a mi életünk pedig ha csak fel nem áldozódok rettenet hosszú. Fogjuk még látni egymást, szórakozunk még közösen, elevenebben, zabolátlanabbul, mint valaha. Éppen ezért nem félek most egy kis időre elengedni a kezét, mert ha az enyém után nyúl majd, ott leszek.
//Ha nem bánod és részedről sincs más, záróra fogtam. o.o Nagyon-nagyon köszönöm a játékot és a türelmedet, imádtam! És ha szükséged lesz rám a jövőben, bármikor megtalálsz. :3 //
- Hm… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, mikor megkaptam a választ a kérdésemre. – Oké, nekem is szokott olyan érzésem lenni, mintha lenne velem valaki, de tudom, hogy nincs. – vagy legalábbis nem tudtam arról, hogy ez másképp lenne. Egyébként meg persze, hogy érdekelt a téma, amit nem ismertem, az mindig érdekes volt. Ráadásul szerettem új dolgokat megtudni, hogy tájékozottnak mondhassam magam, bármiről legyen is szó. – Miért? – nem nagyon értettem, hogy ettől függetlenül miért ne lehetne a védőszelleme, de hát nem vagyok jártas ebben a témában. Biztosan Lili mondta neki, talán majd nála is érdeklődnöm kellene erről. Nem mintha én vágytam volna egy efféle árnyékra, de mindenesetre jó tudni. - Azért a harcos amazontól még távol állok, de szoktam gyakorolni. – jelentettem ki nagy büszkén, elmosolyodva a puszin. Sejtettem, hogy egy efféle összecsapás során én húznám a rövidebbet, de ez egy pillanatra sem tántoríthatott el, ha meg kellett védenem valakit. Valakit, aki közel áll hozzám, aki számít nekem, aki fontos. Azokért bármit megtettem volna, és ezzel Darren sem volt másképp, ezzel én is tisztában voltam. Sok dologban különböztünk mi ketten, másokban meg hasonlítottunk, mint két tojás. Pedig igazi rokonságban nem is álltunk egymással. - Tudom. – vágtam rá először, de magabiztosság ezúttal nem társult az egyetlen szó mellé. – Remélem… - tettem végül hozzá, megdöntve kicsit a fejemet a keze irányába. Nagyon fog hiányozni nekem, az teljesen biztos. Még egyelőre nem tudtam, hogy miként fogok tudni ezen túllépni, hogyan fogom elfogadni azt, hogy már nincs mellettem, de ezúttal legalább felhívhatom majd telefonon bármikor. Illetve reméltem, hogy így lesz, különben indulhatok majd utána, hogy jól fenéken billentsem az újabb eltűnése miatt. - Pedig időnként nem érzem úgy, hogy erős lennék. Sőt, mostanában annyi szar zúdult a nyakamba, hogy néha már abban sem vagyok biztos, hogy ki is vagyok én. – vallottam be őszintén. A kép ugyan szép és hízelgő volt, amit rólam festett, de én már egy ideje úgy éreztem, hogy csupán árnyéka vagyok a régi önmagamnak. Szerettem volna újra olyan, újra az lenni, akit most leírt az előbb. Talán még sikerülhet egyszer ismét talpra állni. Én bizakodtam, azon is túl fogom tenni magam, hogy elmegy, és minden másból is kilábalok. Muszáj, hogy így legyen. - Bárcsak igazad lenne. – sóhajtottam kissé gondterhelten, de végül mégiscsak felkúszott egy mosoly az arcomra. – Azért remélem, hogy addig még fogunk találkozni, és nem úgy gondoltad, hogy ez a végső búcsú! – pillantottam rá tettetett szigorral, már amennyire tőlem telt. Nem tudott örülni a szívem a távozásának, hiába voltam tisztában azzal, hogy most erre van szüksége, ezért lépi meg ezt a nem túl kicsi lépést. – Rendben! – bólintottam, ezúttal már jóval felszabadultabban, kissé talán megnyugodva a hallottaktól. - Akkor szavadon foglak, és ha úgy érzem, hogy lépnem kell, megyek utánad. – nyugtáztam az előbb megbeszélteket. – Másképp meg el sem engednélek, csak úgy, ha beszámolsz arról, hogy merre jársz, és mit csinálsz. Ezúttal vedd majd fel a telefonodat, ha az én nevemet látod a kijelzőn! – bökdöstem meg játékosan a mellkasát, hogy így adjak nyomatékot a szavaimnak. - Ígérd meg, hogy nagyon fogsz magadra vigyázni, Darren! – kértem komolyan, újra magamhoz szorítva őt. Voltak még dolgok, amikre kíváncsi voltam, azokra rá is kérdeztem. Talán csak azért, hogy húzzam az időt, és minél később hagyja el az irodám ismerős falait.
// Én is köszönöm a játékot, nagyon szerettem!!!! *-* <333 //
Kezdőlap
//
