- Nehogy azt hidd, Sienna. Megtalálnák a módját és amint a jelek mutatják, hogy egy ártatlant, fiatal emberlányt is képesek volnának… - megakadok, nagyot nyelek, nem szeretném még egyszer kimondani. Egyik verziót sem. - Nos, ez is azt mutatja, hogy bármire képesek - fejezem be a mondatot, legszívesebben nevetnék, keserűen és fájdalmasan, mert annyira undorító, amit csinálnak, hogy az eszméletlen. Ráadásul amikor Michelle felvázolta ezt az egészet… A legrosszabb az egészben az, hogy élvezi. Minden egyes percét élvezi, talán ez a legmegdöbbentőbb az egészben. Miféle ember az ilyen? Ember? Ch, még embernek sem nevezném az ilyet. Bólintok, ha nem is tudom teljes mértékben megnyugtatni - az elhangzottak után nem is csodálom -, azért ha egy picinyke megnyugvást hozhatok, nekem már az is siker. Nem vagyok erős. Nem vagyok tisztában azzal, hogy miféle az átlag életkora a falkának, de bőven elég, ha Misha jön ellenem, máris veszett az egész ügy, mert lepipálna. Ebbe azonban egyáltalán nem áll szándékomban beavatni, egyelőre legalábbis semmiképpen, bőven elég lesz feldolgoznia ezt az egészet. Kíváncsian hallgatom és habár sejtem, hogy mivel fog előállni, nem fogok addig ezen gondolkodni, amíg bizonyosat nem hallok. Sóhajt, belekezd, én csendben maradok és próbálok uralkodni magamon. Nem szólalok meg, amikor megemlíti Los Angeles-t és még csak tiltakozni sem kezdek el, csupán figyelek. A könyökömmel a térdemre támaszkodom, arcomba temetem a kezem, hogy a mozdulatot továbbvíve szántsanak ujjaim a szőkés tincsek közé, ott támasztva meg a fejemet néhány pillanat erejéig. Gondolkodom, mérlegelek, próbálom elnyomni a feltoluló emlékképeket. Aztán mély levegőt veszek és felegyenesedem, hogy a lányomra tudjak nézni. - Ha te készen állsz erre, akkor én is - válaszolok röviden, mindenféle belső huzavonámtól megkímélve a lányt. Nekem csupán szembe kell néznem a múltammal és találkozni kell azzal a nővel, akit magára hagytam a gyermekünkkel a szíve alatt. Nekik kettejüknek sokkal nehezebb lesz, bele sem merek gondolni, mit élhetnek majd át, ha ezt valóban véghez visszük. Egyetlen aláírás csupán, egyetlen tollvonás, mégis rengeteg mindent megváltoztat, még akkor is, ha azt mondjuk, csupán formalitás és a szükség szüli. Itt sokkal komolyabb és mélyebb dolgokról van szó, fogalmam sincsen, milyen a kapcsolat kettejük között, ám most ebbe is páros lábbal fogok beletrappolni. Mit tehetek még tönkre?! Talán a legjobb az lenne, ha mindent elfelejtene. Ha csupán távolról figyelném. Tényleg sokkal többet ártottam volna mindazzal, hogy beszéltem a lányommal, mint amennyit segítettem? Segítettem egyáltalán? Egyre inkább kétségbe és bizonytalanságba esek, szeretném visszaforgatni az idő kerekét, csakhogy nem lehet. Viselni kell tetteink következményeit, bármi is legyen az. Mérhetetlenül fáj. És valószínűleg sokkal jobban fog még. Bólintok ismét, mit sem szeretnék jobban, minthogy igazam legyen. Abban sem vagyok biztos, hogy a falka megengedné, hogy hosszabb időre elmenjünk. Nem számít, valamilyen módon akkor is el fogom érni, hogy mehessünk. És nem azért, mert mindenképpen útba kell ejtenünk Los Angelest, hogy Sienna nagyobb biztonságban legyen. New York az elsődleges cél, hiszen történjék bármi, nem fogom hagyni, hogy a lányom álmai darabjaira hulljanak. Ott leszek és szurkolni fogok neki, ő pedig le fogja venni a lábukról a bizottságot, vagy kiket, akik meg fogják őt nézni. Tudom, hogy így lesz. Átölelem ismét, magamhoz húzom, nem szólok többet. Nem tudom, mit mondhatnék még. Ha kérdezni szeretne, itt a tökéletes alkalom, de a csenddel is ugyanúgy megelégszem. Szeretném kiélvezni a nyugalmat addig, amíg még lehet. Tudni, hogy most még biztonságban vagyunk. Ha kell, órákon át képes volnék itt ücsörögni a padon, a lányomat ölelve. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem az egyik rémes elképzelésem vált valóra a reakcióját illetően. Nem lökött el magától. Ebben a törékeny pillanatban számomra pedig ez az egyik legfontosabb dolog.
- De… ez nekik miért jó? Miért játszanak mások életével? Annyira naiv, tiszta lélek vagyok, hogy számomra felfoghatatlan, egyáltalán hogyan jut eszébe bárkinek ilyesmi. Nem értem, s valószínűleg soha nem is fogom, elvégre, miként is érthetnék meg valamit kívülállóként. A helyzet azonban az, hogy bármilyen kellemetlenül is érintse ez az édesapámat, nem is szeretném kifejezetten beleásni magam ebbe az egészbe. - Félre ne érts, én tudom, hogy vannak rossz emberek, de… ártatlan életekkel fenyegetőzni nagyon ocsmány dolog. Nem volt rám jellemző, hogy ennyire mélyen érintsen. felzaklasson bármi is, negatív irányban persze, hisz igyekeztem mindent a kellemesebb oldaláról megfogni, de most nem igazán láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Az egyetlen, ami vígasztalt, az volt, hogy nem akart magamra hagyni, sőt, biztosított róla, hogy mellettem lesz, és megvéd. Vagy legalábbis megpróbál. Úgy legyen, mert őszintén, egyáltalán nem vágyom megtudni ama kérdésre a választ, hogy mit éreznék, ha emiatt rosszra fordulnának a dolgok. Ha megölnének, nyilván semmit, de ha… vérfarkas lenne belőlem. Jesszusom, elképzelni sem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok kérdést feltehetnék erről az egészről neki, de bizonyos tekintetben nem akarok erről többet tudni, talán az is bőven több a kelleténél, mint amit már most tudok. Valamiért úgy érzem, hogy egy napra már ennyi is épp elég volt, és bár magamat ismerve előbb-utóbb úgyis ki fog bújni belőlem ilyen téren a kisördög, de inkább kivárom, most nem siettetnék semmit. Csak igyekszem lenyugodni, kell, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. A testbeszéde elárulja, hogy nem feltétlenül díjazza az ötletemet, de úgy hiszem, nincs más viszonylag könnyen járható út. Anya bele fog menni, elég megkérnem, és bár Charlotte néni megharagszik, s nem fogja érteni, sem az unokatestvéreim, de nekem megéri ez az áldozat, ha nem esik bajuk. Bízni szeretnék benne, hogy így legalább őket megvédhetem, máskülönben maradnék ott simán. - Augusztus óta nem láttam anyát. Nem állok készen rá, de muszáj megemberelnem magam. Fújom ki a mélyen beszívott levegőt. Soha ekkora szükségem még nem volt az édesanyámra, de pusztító a gondolat is, hogy akkor sem mondhatnék el neki semmit, ha szabad lenne, hisz csak belekeveredne az egészbe. Végül nem mondok mást én sem, le kell ülepednie ennek az egésznek, hogy képes legyek felfogni, s kérdezni, jobban megismerni a világát, mert bizonyosan szükségem lesz rá, de nem most, most nem megy, és nem is akarom megerőltetni magam, abból jó nem sülne ki. Hozzá fogok szokni, csak kell egy kis idő, csak egy kevés jusson, utána megoldom, túlteszem magam rajta… Belebújtam hát az ismételt ölelésbe, és sokáig csak a szívverését hallgattam, már nem sírok, csak üresnek és gyengének érzem magam, és valahol a lelkem mélyén gyökeret ver a sötétség, hisz rajtam keresztül bántják, és ez az, amit talán még annál is rosszabbul viselek, minthogy vérfarkas. Nagyon-nagyon utálni fogom a világot, ha az apukámat is elveszi tőlem anya után, ebbe még csak nem is akarok belegondolni. Nem lehet ennyire igazságtalan az élet. Hát nekem nem jár egy kis boldogság? Miért vesz el előbb-utóbb mindent? Charles is meghalt, pedig ő legalább anyát boldoggá tette… Anya börtönben van. Apa vérfarkas. Azt hiszem, most nem lenne túl durva azt mondani erre, hogy szívás…
Már jó pár hét eltelt, mióta megérkeztem a városba, nem is tudom, az biztos, hogy rendkívül sűrű időszak volt, sok örömteli viszontlátással, és azt hiszem, hogy a múlt héten annyira sikerült bekarmolnom egy ízben, hogy azóta is iszonytatóan másnaposnak érzem magam. Nem szoktam én inni, de most valahogy magától jött a dolog, és nem mondtam nemet némi önfeledt szórakozásra. Közben természetesen gondoskodtam arról, hogy maradhassak, ami annyit tett nagyjából, hogy ellátogattam ehhez a Castor de Lucához, és engedelmes kislány módjára viselkedtem, azzal meghajoltam a nagysága előtt, és nem vitattam, hogy kettőnk közül ő a dominánsabb, magasabban álló a hierarchiában és a többi. Úgyhogy maradhattam, bár kétségkívül nem kedvelem a fickót, és ehhez még csak látnom sem kellett, elég volt megtudnom, hogy Vincent az ő keze által halt. Az teljesen biztos, hogy nem fogok semminemű erőfeszítést tenni az irányába, bár kétlem, hogy rá lenne szorulva, szóval ez nem is lényeges, csak az én lelkemet nyugtatja meg egy kicsit. A Vörös Holdat inkább hagyjuk, arról jobb volna nem beszélni, egész egyszerűen inkább elfelejteném. Azt nem állítom, hogy nem tanultam belőle semmit, mert ez nem volna igaz, de most még olyan friss a seb, a tudat, hogy meghaltam, majd valamilyen módon visszajöttem, hogy inkább kerülöm a témát. Most viszont nem agyalni, hanem vadászni jöttem ki, kiengedni a gőzt, felejteni kicsit, rendbe jönni teljesen. Jó volna egy kis friss szarvashusi, vagy bármi, amit lelek, csak a drága bundásom hasát tömhessük meg vele, nem szeretem, ha sokáig kell nélkülözne a vadászat, s az elejtett préda által nyújtott élvezeteket. Nem is szórakoztam túl sokat a dologgal, viszonylag hamar leterítettem egy öregebb példányt, és nem azért, mert azt tudtam elkapni, hanem mert ő egy idő után úgyis elhullott volna, szóval csak kicsit meggyorsítottam a természetes folyamatot. A fiatal állatok maradjanak csak meg későbbre. ~Jaj, hagyj már, nem érdekel, mennyire hiányzik a szarvashús íze.~ Ugyan nem beszéltem senki olyanhoz, aki élő volna, de miközben eszegettem a zsákmányom még meleg húsából, olykor fel-felmorogtam, holott rajtam kívül a világon senki sem volt ott. ~Nem, nem fogom elmesélni, hogy milyen érzés, biztos emlékszel rá.~ Néha nagyon bosszantóak tudtak lenni ezek a túlvilágiak, nem is értem, miért jó nekik, ha olyanokkal kínozzák magukat, amiket már sosem tapasztalhatnak meg. Nem mellesleg, békén hagyhattak volna legalább egy kicsit a történtek után, bár nem szép tőlem, hogy panaszkodom, sokan vannak, akik tekintettel vannak az elmúlt hetekre, de olyanok is szép számmal, akiket nem érdekel az egész. ~Hess már…~ Kaptam felé, noha kívülről valami olyasminek láthatott, hogy vagdalkozom a semmibe, mint valami zakkant. Nem véletlenül gondolják azt néha a falkában, hogy bediliztem, abszolút nem egyszerű, ha szinte minden pillanatban ragadnak az ember lányához a szellemek, amint egy megtudja valahol, hogy ott egy látó, már fel is bukkan hamarosan a többi. Értelmeset persze nem mondanak, csak hülyeségeket, meg félszavakat, apró elejtett morzsákat, hogy az ember bedilizzen a találgatástól, de ha konkrét kérdésem van, nem válaszolnak tisztességesen, vagy sokkal inkább sehogy. Végül megadja magát a nem túl kedves iránymutatásomnak, és magamra hagy, én pedig fél testemmel, s mellső mancsaimmal a szarvason henyélek, és falatozom tovább, bár mintha halványan érezném, hogy valaki van a közelben, de egyelőre ez nem tűnik égető problémának.
A Hold óta valahogy már sikerült visszarázódnom, viszont vadászni sehogyan sem jutottam el, hiába szerettem volna. Azért még mindig megviseltek az emlékek, ha csak eszembe jutottak annak az éjszakának a történései, és a halott társaim élettelen teste, de mostanra már csak kísértő pillanatképek maradtak a fejemben, semmi több. Valahogy túl kellett ezen lépnie mindenkinek, és nem egyfolytában a történeken keseregni. Persze mulatságos, hogy éppen én mondom, aki olyan hosszú évtizedekig kesergett egyetlen férfi miatt, itt pedig jóval többről volt szó, de voltam olyan önző jelenleg, hogy emiatt nem éreztem kellemetlenül magam. Végül, a vadászattal kapcsolatban legalább sikerült dűlőre jutnom magammal, és szándékosan úgy osztottam be az ügyeletet a kórházban, hogy szabad lehessek a mai estén. Hetek óta nem volt erre példa, de szerencsére Connor azért nem volt magányos ezeken az éjszakákon sem, mivel ott volt most már neki Naomi. Néha úgy is éreztem egy kicsit, hogy zavarom őket, és már túl sok a jelenlétem, ha esetleg úgy esett meg, hogy nálunk múlatták az időt, de ez már csak ilyen. Azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy a mai fiataloknál hogyan zajlik ez az egész, csak azt tudom, amit a filmekben láttam, amiket a kórházban hallottam, és amiket most már én magam is megtapasztaltam általuk. Most viszont végre csak magamra kellett koncentrálnom, valamint a bennem lakó hatalmas, és még annál is éhesebb farkasra. Mondhatnám, hogy nehezen bírtam el vele, de ez nem igaz. Az elmúlt két és fél évszázadban nagyon jól összecsiszolódtunk mi már ketten, de pont ezért éreztem, hogy kikívánkozik most már, túl sokáig húztam az időt. Ezért is adtam neki teret, méghozzá már koraeste. Eleinte végignyargaltam északról délre az erdőt, majd keletről nyugatra fedeztem fel ugyanazt a területet, amit egyébként már olyan jól ismertem, akár a tenyeremet. Ez volt a kedvenc helyem, a maga háborítatlan békességével, ráadásul a legtöbb szarvast is ezen a területen lehetett megtalálni. Nagyjából másfél órával később, amikor a nagy fehér bundás kellőképpen kifárasztotta magát, és a hasát is megtömte egy méretesebb példánnyal az itteni csordából, visszavonulót fújt. Majdnem önként mászott vissza testem börtönébe, hogy újra nekem adja az irányítást, miután négy lábon visszatértem a ruhakupachoz, amit hátrahagytam. Már javában öltözködtem is fel, amikor megéreztem a közelben lévő farkast. A pajzsomat csak kicsit engedtem lentebb, de nem is bántam meg az esetleg ostobának tűnő lépést, amikor rájöttem, hogy nem idegenről van szó. Sőt, olyannyira nem volt idegen, hogy abban a pillanatban meg is indultam az energiája után. Úgy vonzott, akár a mágnes, és mire megláttam a falatozó nőstényt, ajkaimra barátságos mosoly szökött. - Lil? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, de kétség sem férhetett hozzá, hogy a szőkeség az. Amennyiben valami jelét adta annak, hogy ő az, úgy megindultam felé. – Lil! Nem is gondoltam, hogy összefutok ma valakivel! De örülök neked! – mondjuk azt, hogy egy kicsit belelkesültem attól, hogy akadt társaságom, pedig azt hittem, hogy magányos estének nézek majd elébe.
Mondhatnánk, hogy nem vagyok normális, amiért igyekszem úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, de bevallom, nem tenne jót, ha egyfolytában arra gondolnék. Igyekeztem hát mindig lefoglalni magam, és felkészülni arra, hogy lassan másokkal is foglalkozzak. Egy kicsit most talán önző voltam, de csak így ment, kénytelen voltam, hogy feldolgozhassam a történteket. Vadászni pedig mindenkinek kellett olykor, én pedig jelenleg úgy éreztem, valamivel könnyebb farkasként léteznem. A szarvas levadászása nem okozott gondot, de azért igyekeztem nem túlhajtani magam, nem éreztem úgy, hogy 100%-os lennék. Végül fáradozásaimat siker koronázta, és megkaptam a jutalmamat, kellemesen falatoztam belőle. Ösztönösen morogtam fel, mikor megéreztem, hogy valaki figyel, féltve az elejtett vadamat, de mikor megéreztem az illatát, majd hamarosan megláttam a nőstényt, már el is lazult merev testtartásom, és nyugodtan falatozhattam tovább. Ő biztosan nem fog igényt tartani a zsákmányomra. Hegyeztem is a füleimet, amikor megszólalt, majd egy egyszerű farok csóválással jeleztem, hogy igen, én vagyok. Ostobaság talán, de evés közben még gondolatban sem éreztem illőnek a kommunikációt. Végül mikor megrágtam az aktuális falatot, felpillantottak rá borostyánsárga lélektükreimmel. ~Muszáj volt kimozdulnom, meg a múltkor elmaradt a vadászat.~ Múltkor, hát persze, hogy nem volt rá lehetőség a vörös hold alatt. Erről azonban több szót aligha vágynék ejteni, de amúgy is olyan fából faragtak, hogyha kérdeznek, jó eséllyel válaszolok, ritka, hogy ne tenném, bár annak meg jó oka van rendszerint. ~Te már jól laktál, ahogy sejtem.~ Érzem, hisz némileg lehúzta a pajzsát, szóval nem nehéz megállapítanom az elégedett jóllakottságot. Én nem igazán titkolóztam, jól esett még pár falat, vagy inkább nagyon is sok, szóval visszatértem a levadászott szarvashoz, és mancsaimat rajta nyugtatva igyekeztem eszegetni belőle tovább. Ha majd tele a bendőm, visszatérhetünk a beszélgetéshez, de most ez a prioritás, elvégre Fayet nem fenyegeti semmiféle veszély. Pár perc csönd telepedik hát ránk, de ez esetemben egyébként sem meglepő, sokszor fordul elő, hogy a gondolataimba temetkezek, és elcsendesedek, hogy aztán úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, s onnan folytassam, ahol abbahagytam. ~Minden rendben? Felkelt még valaki?~ Ő azért mégiscsak inkább képben van ezzel, mint én, ám ha valaki magához tért, illő volna meglátogatnom Suttogóként, s kvázi bajtársként is, hisz ugyanazon mentünk keresztül.
Türelmesen várakoztam, hogy válaszoljon az előttem falatozó nőstény, habár ezer közül is felismertem volna őt szerintem, szóval már akkor tudtam, hogy ki ő, mielőtt még a nevén szólítottam volna. Ugyan nagyon hosszú időt nem töltöttünk együtt régebben sem, de mégis, ha valamennyi ideig össze vagy zárva egy másik farkassal, akkor annak az energiáit, az illatát bárhol felismeri a farkasod, vagy legalábbis az enyém elég nosztalgikus és szentimentális lehet, mert mindig ez van, ha valakihez kicsit kötődtem. - Igen, tudom… - kicsi sajnálkozva elhúztam a számat, miközben letelepedtem egy kidőlt tuskóra, nem messze a nősténytől. – Nem is azért jöttem, hogy leszidjalak, amiért itt vagy! – tettem hozzá, még mielőtt ezt a következtetést vonná le. Tényleg nem utána koslattam, hogy visszacitáljam a betegágyába, hanem egészen egyszerűen a véletlen folytán akadtam belé. Ráadásul egyáltalán nem bántam, mert legalább tudtunk egy kicsit beszélgetni úgy, hogy nem volt folyton minimum négy másik ember körülöttünk. - Valóban, én kicsit fentebb voltam, arra! – mutattam a megfelelő irányba, amerről megközelítettem őt alig néhány perccel ezelőtt. Mivel folytatta az evést, nem akartam illetlenül közbeszólni, így némán néztem végig, ahogy a szarvasnak egyre nagyobb része tűnt el a ragadozó hasában. Ajkaimon ugyan nem ült mosoly, de nem sok hiányzott hozzá. Az már jó jel, hogy ennyire jóízűen képes falatozni, már egészen biztos, hogy fizikai gondja nincs. A lelkiek azonban teljesen más lapra tartoztak, és hiába szerettem volna beszélgetni ezekről, nem voltam biztos benne, hogy van jogom erre kérni őt. Hogy egyáltalán elvárhatok tőle ilyen fokú bizalmat, hiába vagyok az orvosa, ha úgy nézzük. - Nem, nem tudok róla – ráztam a fejemet kissé szomorkásan. – De mindenki rendben van, rendben lesz, és ez a lényeg! – ezúttal már jóval bizakodóbbnak hatott a hangom, ki is húztam magam, mert az ellátásuk egy része az én érdemem volt. Sőt, én még örültem is annak, hogy segíthettem nekik és hasznos tagja lettem erre a pár hétre a falkának. – És te, hogy érzed magad? – érdeklődtem végül finoman, mert mégsem bírtam ki. Akármennyire próbálkozom is, képtelen vagyok kibújni a bőrömből, és ha nem is orvosként szekálom, hát barátként még megtehetem, hogy a hogyléte felől kérdezősködök. - Ránézésre teljesen rendben vagy – állapítottam meg, ahogy kicsit tüzetesebben is megszemléltem magamnak. Nem tűnt úgy, mintha lefárasztotta volna a vadászat, bár biztosat úgyis csak ő maga tudott volna mondani ezzel kapcsolatban.
Ezen azért magamban derültem egy kicsit, mert bár jámbor vagyok, mint a ma született bárány, de az aztán végképp nem jellemző rám, hogy le kellene szidni, vagy hogy nálam évtizedekkel fiatalabb tegye ezt meg. A kritikát mindig is elfogadtam, de más a szitok, ezt szerintem mind tudjuk. Faye persze nem az a fajta, tudom én ezt jól, ezért is hangzik kifejezetten mókásnak a megfogalmazása. ~Kár, ha hamarabb észlelem, vadászhattunk volna együtt.~ Jelentem ki, bár már mindketten bőven olyan korban vagyunk, hogy megoldjuk ezt magunk is, de tény, hogy a közös vadászatnak megvan a maga szépsége. Ettem, mert megviselt, hogy napokig csak egy csőből tudtam táplálkozni. Tény, hogy nem tartott sokáig, szerencsésnek is gondolom magam, de attól még nem volt kellemes, és nem is létezhet semmi olyan, ami miatt annak tartanám a történteket. Még csak szükséges rossznak sem nevezhetném, mert fogalmam sincs róla, hogy tulajdonképpen valamit fejlődtem-e általa. Érzem, hogy valami nem ugyanolyan, de egyszerűen nem lelek rá a megoldásra. ~Igen, igen, tudom, csak idő kérdése.~ Állapítottam meg még mindig csemegézve, de lassan megtömtem a gyomrom, és felemelkedtem a földről, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, és kényelmesen odaballagjak Faye mellé. Nem volt kedvem visszaváltozni, hiányzott a farkasom, kommunikálni pedig így is tudtunk, a könnyes viszontlátást már hetekkel ezelőtt megejtettük. Most egyébként sem lennék képes olyan intenzíven örülni, szóval örülök, hogy nem most futottunk össze ismét oly sok év után. Jesszus, több mint szá, félelmetes. Az emlékeim azonban nem fakultak meg, még mindig jól emlékszem arra az időre, már csak azért is, mert akkor halt meg Julien, és lettem Teremtője helyett Teremtője Ginettenek. Nehéz időszak volt, de bizonyos szempontból nagyon tanulságos. ~Összezavarodottan, de gondolom, majd elmúlik ez is. Túl sok mindent kell most megemésztenem.~ Hajtottam a tönkre a fejem, amint ült, és úgy szemléltem a fák rengetegét mögöttünk. Egészen kellemes volt most a hangulatom, így vadászat után, teli hassal, remélem kitart még pár óráig. ~De mint tudjuk, a látszat nagyon sokszor csal. Az esetemben is, ezt nem is tudnám tagadni, de igyekszem rendben lenni, mert így kell lennie.~ Mély levegőt vettem, ami azért még farkas alakomban is elég egyértelműen kivehető volt, nem akartam én agonizálni, szó se róla, megtettem már Darrennel, és valószínűleg még Ginette lelkének ápolgatása közben is lesz ilyesmire példa, most inkább csak élveztem volna a természet lágy ölelését. ~Fizikailag egyébként tényleg rendben vagyok, szerencsére egész könnyen megúsztam.~ Igaz, a farkasom szőre is ki van kopva azon a részen, ahol elmetszette a torkomat a hasonmásom, még egy ideig így lesz, de el fog múlni az is. Tényleg minden csak idő kérdése.
- Nem baj, majd lesz következő alkalom még úgyis! – legyintettem egyet mosolyogva, habár én is örültem volna neki, ha van társaságom. Azoktól ugyanis nem szoktam félteni az elejtett zsákmányt, akikkel jó kapcsolatot ápolok. Lehet, hogy a bennem élő farkasban meglenne valamennyi birtoklási vágy, ha osztozkodni kellene, de szerintem még akkor sem lenne semmi probléma, ha van bőven elég hús mind a kettőnk számára. Persze a közös vadászat nem feltétlenül jelenti azt, hogy ugyanarra mennénk rá, maximum annyit, hogy egymás mellett, egy időben ejtjük el a vadat. Következőnek akár tényleg meg is lehetne majd beszélni, közös programnak is kiválóan alkalmas. Máskor úgysem nagyon van szabadidőm, ha én írom a beosztásomat, mert hajlamos vagyok túlvállalni magam egy picit. - Igen, azt elhiszem… - együttérzésből húztam csupán el a számat, ezzel akartam jelezni, hogy bizony nem irigylem érte, és természetes, hogy össze van zavarodva. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet visszatérni – tettem hozzá azt, ami egyébként nyilvánvaló volt. Nem lehetett könnyű, ráadásul az ilyesmi nem is történik meg mindenkivel. Sőt, talán még soha nem volt rá példa korábban, bár ebben nem voltam teljesen biztos. Ki tudja, hogy a századok alatt mennyi olyan csoda történt a világunkban, a fajunkkal, amiről nem tudunk, mert nincsenek feljegyzések róla. Lehet, hogy ez sem éppen egyedülálló eset, mindenesetre akár úgy is felfoghattam, hogy élmény volt a részesének lenni. Mármint magának a visszatérésnek, mert Lilit sem irigyeltem éppenséggel azért, mert láthatta mi van odaát. Már ha van valami… - Tudom, ezért is fogalmaztam így! – bólogattam szomorkásan. – Engem inkább a lelki része érdekelt. Ha fizikailag nem látnám úgy, hogy rendben vagy, akkor nem lennél idekint – mosolyogtam rá haloványan. Nem akartam azt érzékeltetni vele, hogy parancsolnék neki, de az tény, hogy megtenném orvosi minőségemben, ha azt látnám éppen szükségesnek. De nem volt az, úgyhogy úgy voltam vele, talán még jót is tesz neki a friss levegő, meg az, ha nincs bezárva a többi lábadozó közé. Valószínűleg hiába szereti a többieket, szenvedni látni őket nem lehetett egyszerű, ahogyan nekem sem volt. A kötelességeimet azonban kénytelen voltam ellátni, nekem választási lehetőségem nem maradt. - Ugyan nem vagyok pszichiáter, és biztosan mások is felajánlották már, de ha beszélgetni szeretnél, tudod, hogy hol találsz meg. Szívesen meghallgatlak, de nem akarom, hogy úgy érezd, hogy faggatlak. Segíteni viszont szeretnék, úgyhogy ha egy barátra van szükséged, csak szólj! – ajánlkoztam fel egyből a beszélgetőtárs szerepére. A többiek közül nem mindenkivel voltam olyan közeli kapcsolatban, hogy ezt nyugodt szívvel megtegyem az esetükben is, de Lili más lapra tartozott. Elég régóta nem voltunk részei egymás életének, valószínűleg sokat változtunk is azóta, de valahol mélyen még mindig ugyanazok vagyunk szerintem – én legalábbis szeretném ezt hinni! -, és a hozzám közel állóknak mindig szeretek segíteni.
Ezzel mélységesen egyet tudok érteni, persze, hogy lesz következő alkalom, szóval nem is nagyon kell ragozni. Telihold is lesz, most inkább csak azért vadásztam, mert már nagyon hiányzott, és szerettem volna kicsit kiélni magam, meg aztán farkas alakban a sebem is hamarabb fog eltűnni valamivel. Nem mintha hónapokig így akarnék maradni, bár néha kifejezetten kecsegtető ez a lehetőség, de most nem. Túlságosan nagy szükség van rám jelenleg, úgyhogy nem lehetek ennyire önző. ~Nem is lehet, én se nagyon értem. Zavaros, és az még inkább, hogy semmire sem emlékszünk abból, mi történhetett utána.~ Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon fontos, és igenis beszélni kellene róla, ha ugyan tudnánk, hogy miről van szó, ám senkinek sincsenek információi a feltámadottak közül. Így nehéz bármerre is mozdulni, az meg roppant mód bosszantó, hogy ott motoszkál a fejemben valami, ami miatt biztos vagyok benne, hogy valami megváltozott, és az istennek sem jövök rá, micsoda. ~Igaz is. Úgysem tudnék ellent mondani nektek.~ Lehet, hogy kiszökni megpróbálnék, ha már nagyon nem bírnám, de inkább nem képzelem el, hogy próbálna Faye és Ginette felváltva ágyban tartani. Igazság szerint általában hallgatok a jó szóra, szóval nem hiszem, hogy különösképpen erőszakoskodniuk kellene, de azért mindent bevetnék, hogy legalább egy kicsit vigyenek ki. Még jó, hogy túl nagy bajom nem esett, és nem kell ezzel játszadoznom, mert fárasztónak találnám jelen állapotomban. Egyszerűbb, hogy jöhetek-mehetek, amikor csak akarok. Nem bírtam volna ki, ha hetekig, hónapokig kell feküdnöm, és csak számolni a napokat. ~Köszönöm szépen, ez nagyon kedves tőled, de ne aggódj, tudom, hogy számíthatok rád.~ Bármennyi év is telt el, én régen is kedveltem Fayet, és semmi nem történt, ami ezt megváltoztatta volna. Épp csak hosszú ideig nem találkoztunk, de most, hogy egy falka tagjai vagyunk, bolond lennék másként gondolni. Végül nekidőltem ültömben, valamiért úgy éreztem, szükségem van az érintésre, olyan természetesnek tűnt, és mi tagadás, hiányzott. Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy ő is Fairbanksben van már azóta, mintha a múltunk gyűjtőhelyévé vált volna. Így hát sokszorosan jó volt hazatérni. ~Igazság szerint, ehhez idő kell, feldolgozni, még nem is igazán a halálról beszélek, a bukásról, a tudatról, hogy gyenge voltam, de feltámadás… Te jó ég, hát sosem hittem volna, hogy ilyesmi létezik, elképesztő az ilyesmit a saját bőrömön tapasztalni. Sosem gondoltam lehetségesnek, és csak arra jöttem rá általa, hogy durván sok dolog van, amit még mindig nem értek.~ Meg most jut eszembe, hogy el kell majd intéznem pár telefont, hátha akad olyan, aki már tapasztalt hasonlót, és tud segíteni, de ebben nem igazán bíztam, mert nagyon nem tűnik mindennapos dolognak.
Mielőtt Anchorage felé venném az irányt, muszáj pár napot kint töltenem a sziklákon, addig nem megyek tovább, amíg meg nem mászom őket. Anniyra azért nem poshadhatok meg itt, mert tudom, amit a kiszemeltem neszét veszi, hogy a nyomában vagyok, máris rebben tova. Márpedig a cirkusz, ami Anchorageban állomásozik, ő megtalálható. Mindenképpen. Tudom. De mire kora reggel a sziklafalhoz érek, ilyen gondolatok már nem is keringenek bennem. Ha mászok, minden más háttérbe szorul, teljesen csak erre figyelek.Szemmel feltérképezem a falat, merre érdemes haladni és kezdeni. Nekikezdek, ami kezdődik az átöltözéssel, és a kezeim biztonságossá tételével. A mászók általában megtalálják egymást, most sincs ez másként. Kezdőbb, jóval kezdőbb, mint én, a maga emberi 22 évével, és éppen annyira lelkes is. Meg vak. Fele úton leragadt, mert nem látta a következő két lépést, és bepánikolt. Sugalltam a számára, és mellé szavakkal kísértem, hogy ne legyen feltűnő, merre is keresse azt a két lépést. Felérve, a kezdeti öröme után jött az üröm számára. Le is kell mászni. Arra nyitott volt, szerencsére, hogy élvezze a tetőn a kilátást, készítettem is pár fotót, ahogy a Nap megszínezi az őszülő tájat. Kivételesen nem volt köd. Az itteni sziklákért jöttem ide, az időjárás tréfái azonban nem mindig hagynak lehetőséget. Megtanultam különböző körülmények között mászni, vannak azonban, amik számomra is lehetetlenek, nem megfelelő időjárás esetén. A srác tovább ment, ahogy leértünk, én viszont leragadtam a csorda pihenő helyénél. Farkasom izgatottan járkálja körbe, szagnyomokat raktároz, utat keres, én azonban egy farönkre telepedve egyrészt eszek, mert farkaséhes vagyok, másrészt fotózok. A narancsárga póló vagy pulóver mindig elengedhetetlen rólam, ha erdőben vagyok, vagy sziklát mászok, a sötétzöld, vastagabb szövésű nadrághoz már visszavettem a túracipőt, a mászócipőm, a többi holmimmal, a hátizsákomban lapul. - Hé, hozod vissza! – kapok oda, amit a szemem sarkából elkaptam, amint a kicsomagolt müzliszelet magától lábra kap. Édeskevés kaja, de most nem ehettem többet, mászás előtt, utána meg nem fogom felfalni a fél csordát. De a szelet tovább illan, elcseni egy rágcsáló, hiába vágódom hasra, felborítva a fényképezőgépet is, már nem kapom el a kezemmel. - A fürge mindenedet! Helló. – nézek magam elé, pontosabban fel, mert, mintha nem lennék egyedül.
Jó pár hét eltelt azóta, hogy elvesztettem a babámat, de azóta se igazán tudtam senkivel se beszélni. Kerültem Ben társaságát, vagy egyszerűen csak némaságba burkolóztam, majd utána jött Alice, Ben testvére is, hogy segítsen, de egyszerűen csak sajnáltam őt. Az percek csak egyre inkább teltek, míg órák nem lettek belőlük, végül pedig napok, majd hetek lettek belőle, de még mindig semmi se változott. Lassan már két hete, de az is lehet, hogy már kicsivel több idő telt el azóta, de még mindig csak olyan, mintha tegnap történt volna. A fájdalmam továbbra se akart múlni, miközben sikeresen martam el szinte mindenkit a közelemből. Azt hiszem tökéletesen értek ahhoz, hogy miként tegyem tönkre mások életét rövid időn belül… Végül úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet, hátha az segít, de kicsi esélyt láttam rá. Sietve bújtam bele a ruháimba, majd a pulcsim kapucniját a fejemre húztam, mélyen az arcomra, hogy a kíváncsi szempárok elől elrejtse a szemeimben lakozó fájdalmat. Legszívesebben szerintem ledőltem volna az első adandó alkalommal, hiszen olyan volt minden egyes lépés, mintha valami ólmot emeltem volna meg, vagy esetleg a lábaim a földhöz akarnának ragadni. Régebben tele voltam élettel, s erős is voltam, hiszen nem véletlenül lettem harcos, de ugyanakkor most úgy éreztem, mintha mindentől megfosztott volna az élet és többé számomra nem létezne olyan, hogy a viharfelhők elvonulnak, s újra kisüt a nap… Még ahhoz se volt kedvem, hogy egyszerűen figyeljem azt, hogy merre visznek a lábaim. Fáradt, megtört voltam és úgy éreztem, hogy többé sehova se tartozom és egyedül maradtam. Azt terveztem, hogy keresek valami békés helyet, esetleg ott elterülök és megpróbálom átgondolni a dolgokat, esetleg megtalálni a kapaszkodott, ami visszarángathatna az életbe, de természetesen nem így történt. Egyszer csak egy hatalmas puffanásra lettem figyelmes és a következő pillanatban egy férfi hevert a lábaim előtt. Ijedten ugrottam hátra, hiszen egyáltalán nem számítottam ilyen fajta váratlan „vendégre”, de ugyanakkor csodálkozva pillantottam az ismeretlenre, mert egyszerűen nem értettem, hogy kihez beszélhet. Remek, már csak tényleg ez hiányzott, hogy esetleg egy magával beszélgető személybe fussak bele. Majd amikor vélhetően már hozzám szólt, akkor még inkább csodálkozva fürkésztem őt és egy pillanatra haboztam. Mi lenne, ha őt is pontosan úgy nézném levegőnek, mint a legtöbb embert az életemben?! De mire eldönthettem volna, addigra megszólaltam. Öhmmm, szia! – szólaltam meg óvatosan, majd kicsit megköszörültem a torkomat. Minden rendben van? – kérdeztem tőle óvatosan, hiszen nem akartam egyből őrültnek titulálni, mert ha megtenném, akkor szerintem én is simán bemutatkozhatnék úgy, mint egy élőhalott. Vagy talán még az is túlzás lenne. Azt mondják, hogy idővel jobb lesz, de egyre kisebb esélyt látok erre…
A hátraugrásra én is hátra ugrok, de rosszul érkezek a fatörzsre és hátrabcsukázok. Az évtizedek tapasztalata és a farkasreflex ment meg a totális pofára zakózástól és a következő pillanatban már a fatörzsön van a kezem, könyökre támaszkodok és úgy nézek rá vigyorogva. - Minden! Teljesen! Abszolút! És nálad? Farkasom érdeklődő kíváncsisággal ül le a hátsójára, még a fél pofája is fenn akad, ahogy izgatottan becsukta a száját. Érez rajta valamit, amit nem tud megmagyarázni. Aztán rájövök, hogy talán a narancssárga pólóm és a cuccaim lehetnek neki furcsák. - Ööö sziklát voltam mászni. Ide lejöttem pihenni, és kis szemét mókus meg lenyúlta a kajámat. – mutatom még az utat is, amerre elsuhant a kisördög. - Azt hiszem, van még... – nyúlok a táskába, majd két agyon nyomott banánt húzok ki. – két nyomott banán. - Megvan! A nyomott hangulatot érzem, veszem. - Pedyr vagyok, te ki vagy? – ha még nem unt meg és ment tovább, akkor felülök a törzsre, elég látványosan úgy ülve a folyó felé félig fordulva, amivel jelzem, mellém ülhet. – Ha esetleg pedikűrnek hívnál, javaslom inkább a Petet. Cornwalli Pete. Vagyis, a név eredete cornwalli. A másik részem Becquerel. A nevem része, úgy értem. – először nevettem az új nevem láttán, ezt hozta ki a lutri, később már nem, megváltoztatni nincs kedvem. És általában így zavarodom össze, ha magyarázni kell a nevem.
Az esés dolgot és amit utána művel már nem bírom megállni mosolygás nélkül. Régóta nem húzódtak az ajkaim mosolyra, de ebből az ismeretlen férfi semmit se láthatott, hiszen a kapucni remekül takarta az arcomat. Persze, jól vagyok, hiszen melyik nő ne örülne annak, ha egy férfi a lábai elé vetné magát? – kérdezek vissza meglepő módon játékosan. Egy pillanatra teljesen meglepődök még magamon is, hogy mi történhetett röpke pár perc leforgása alatt. Nem mintha a fájdalmam elillant volna az egyik szellő kíséretében, de sok nap után most fordult elő először velem ilyen. Ezek után pedig kíváncsian hallgatom a magyarázkodását és a tekintetemmel követem azt az irány, amerre mutatott. Tényleg elszaladt volna mellettem egy mókus? Ezt annyira kizártnak tartom, de amennyire elmerültem a gondolkodásban és a fájdalom tengerében nem lenne csoda, ha fel se tűnt volna egy olyan édes állat jelenléte, bár valószínűleg ő nem gondolja annak. Szóval egy aprócska mókus kifogott rajtad? – kérdezek vissza, de az egész inkább olyan, mintha csak hangosan gondolkodnék. Elég érdekes, hogy egy aprócska állat ilyen rútul elbánjon egy felnőtt férfival, de nem kizárt. Majd a nyomott szóra az ajkaim fintorra húzódnak, hiszen magamra ismerek benne. Eléggé nyomott, rossz a kedvem. Már az is kész csoda, hogy mosolyogtam és egy pillanatra képes voltam játékosan megszólalni. Pedikűr? Volt már olyan, aki úgy hívott? – kérdezem csodálkozva. - S mi a helyzet a Dyr névvel? – kérdezek vissza, hiszen egyből ez a név jutott eszembe, majd ha van még hely mellette, akkor helyet foglalok, miután meghallgattam a magyarázkodását. Végül lassan lehúzom a fejemről a kapucnit és úgy pillantok rá. – Cali Rhine Scott. Új vagy itt? – mutatkozom be és egyből neki is szegezek egy kérdést, de a pillantását kerülöm, hiszen a szemeimben remekül felfedezhető fájdalom, az elveszettség érzése. – Sokat mászol hegyet? – majd végül óvatosan rápillantok, majd a banánokra siklik a tekintetem. – Vigyázz, mert a végén újra jön a mókus és elorozza előled. – szólalok meg egy igazán halovány mosoly keretében, s végül felhúzom a lábamat, de csak annyira, hogy le ne pottyanjak.
A kijelentésre direkt előre bukok, hogy azzal aztán tényleg lába előtt heverés lesz. - Ez most így már tökéletesen állja a helyét. – most már tényleg felfelé nézek, fülig érő vigyorral. Komolyságot csak a sziklamászás során adok bárki felé és ha nagyon magamba vagyok fordulva. Sokkal több dolog létezik a világon, hogy szomorkodjak, vagy dühös legyek. Kivéve egyet, az pedig az a vágy, hogy elkapjam beharapóm gyilkosát végre. Az a düh nem tudom, kioltható-e az életével együtt, nem tudom elhinni. Mégis nagyon vágyom rá. - Inkább az fogjon ki rajtam, mint a kajám, amit lenyúlt. Hasmenéssel sziklát mászni, felettébb zavaró tényező. Visszaülök a törzsre, és a táskában kutatok tovább. A banán állapota lehet kétségbeejtő, mégis éppen olyan mint az büdös gyümölcs dotang, duran, durian. Addig undorodsz tőle, míg meg nem kóstolod. Mennyei. - Így a tuti. Sokkal édesebb. – nyújtom át az egyiket és magam mellé mutatok a törzsön, ami n bőven bőven van hely. - Volt. Cserébe Málnaszörpnek hívtam. A bosszantó tény inkább az, hogy mindezt egy kétemeletes hústoronyra aggattam. Dyr? Ez klassz, erre még nem is gondoltam, kösz! Ezt megjegyzem. – a szemem felcsillog, ez a név eszembe se jutott és nagyszerűnek tartom. A banánba kezdek közben, teljes elánnal próbálom kihámozni, végül megállapodok abban, hogy egy oldalánál megnyitom és úgy eszem, mint a mangót szokás. A kapucni levételre felnézek rá, és megnézem az arcát. - Cali? Rhine? Melyiket szereted jobban? Ennyire látni? Vagyis te nem vagy új. Átutazóban vagyok, és mielőtt tovább állnék, megmászok pár sziklát. Az egyik nagyon megfogott, oda még vissza fogok csábulni. Végre szétnyílik a banán héja és még csak ki sem folyik belőle a püré. Ez az állapot eléggé hasonlít arra, amit Cali szemeiben láttam. - A sziklamászás a mindenem. Neked meg a séta a búfelejtésre. Nekem ugyanez a sziklamászás. Másztál már sziklát? – kapom felé a pillantásom egy rövid időre. – Érdemes. Neeeem, a hasamat már nem fogja elvinni. – vigyorgok. Amit látni, azt látni és úgy elmenni a látvány mellett, hogy ne tegyem szóvá, az nagyjából olyan, mintha a Csomolungma mellett mennék el és nem tátanám nagyra a szemeim, hogy te jó ég! - Helybeli vagy? Te mivel foglalkozol? – megtámasztom a lábam, kicsit széttárva nyújtom ki, ha a püré mégis enged a gravitációnak, ne a gatyámra zakózzon. Azt viheti a mókus, ami a földre kerül.
Nem értem ezt a fickót, de talán nem is értenem kell, hanem végre engedni azt, hogy az arcomra újra mosoly kússzon, még ha halovány is, de neki sikerül mosolyt csalni az arcára. Maga mindig ilyen? – kérdezem tőle kíváncsian és nem bántásképpen. Talán Ben-re, talán kicsit magamra emlékeztet, legalábbis a jobb napjaimra. Akkor én is tudok mosolygós és vicces lenni, de mostanában nem igazán megy. Egyszerűen mintha valaki elzárta volna a boldogság és a vidámság csapját. Ez is igaz, de akkor is a mókusok aranyosak, legalábbis mindig ezt mondják róluk. Erre kiderül, hogy közönséges tolvajok. Hova tart ez a világ? – teszem fel a költői kérdés és egy pillanatra újra játékosság cseng a hangomban. Hetek óta magány, s fájdalom volt az úr a testemben. Egyszerűen nem tudtam elfutni abból az erdőből, ami fogva tartott. Azoktól az emlékektől, amik miatt éjjelente sikoltozva, sírva vagy éppen verítékezve ébredtem fel. Csak egy álom volt, de még se. A múltam egy darabja volt, amivel nem voltam képes megbirkózni. Egyszerűen nem ment. Elvesztem és nem is engedtem, hogy bárki segíteni tudjon, mert nem akartam a szemükbe nézni, hallani és látni azt, ahogyan próbálkoznak, de valójában kudarcot vallanak. Köszönöm. – majd pedig elveszem a banánt, miközben helyet foglalok mellette. Málnaszörp? Miért? – kérdezek vissza picit hitetlenkedve, majd egy kisebb fejrázás is követi, amikor meghallom, hogy mekkora emberről volt szó. Érdekes, de lehet hogy találó volt ez a név neki. A méret nem minden. –Akkor én Dyr-nak hívlak. Legalább egyedi és senki se hívott még úgy. – pillantok rá óvatosan, majd inkább elfordítom a fejemet. A végtelen sötétséghez nem akarok utat engedni neki is. Lassan és óvatosan bontom meg a héját, majd pedig elkezdem enni a banánt. Közben pedig figyelek arra, hogy nehogy leegyem magamat, bár ez annyira nem is lenne meglepő. Azt hiszem a Rhine-t, de legtöbben Cali-nak szólítanak. Az egyszerűbb és meg se szokták kérdezni. – szólalok meg elmélkedve, mert ez az igazság. Mindenki Cali-nak szólít, én pedig hallgatok rá. Talán azért szeretem a Rhine-t jobban, mert édesanyámnak is hasonló neve volt és olyankor még inkább úgy érzem, hogy itt van velem. Bár csak most is itt lenne. Ő tudná, hogy mit kell tennem. – Jó pár hete már itt vagyok, körülbelül 1,5-2 hónapja és még sose láttalak. Pedig sokszor jártam erre felé. Ebből gondoltam, hogy új vagy. – adok választ a kérdésére, egyszerűen csak kilogikáztam, még ha nem is biztos lábakon állt a dolog. De legalább nem tévedtem, most nem. Séta a búfelejtésre? Ennyire látszik? – kapom fel a fejemet csodálkozva, miközben az ujjaimat tisztítom meg a banán maradékától, majd megrázom nemlegesen a fejemet. –Sose másztam még hegyet, de egyszer szeretnék. Viszont még sajnos nem volt lehetőségem rá. – kérdezem tőle sietve, hiszen ha hosszabb időre, akkor talán… esetleg mászhatnánk együtt is... Lehet, hogy segítene végre kimászni ebből a gödörből, ki tudja… Meg kell próbálni, más lehetőségem nincs, vagy különben örökre elnyer az az „erdő”. Nem vagyok helybéli. Nem régóta lakom csak itt. Tanulok a helyi egyetemen, meg régebben rendőrségnek segítettem be, illetve önvédelmet oktattam nőknek. Most meg azt hiszem a szenvedés lett az új foglalkozásom. – szólalok meg egy keserű nevetés keretében, mert kár lenne tagadni. Azt meg nem kell tudnia, hogy őrzőhöz van szerencséje. Legalábbis még nem. Te? – kérdezek vissza kíváncsian és felé fordulok, miközben az egyik lábamat felhúzom, mintha ezzel is csak védelmet akarnék magam köré építeni.
- Maga? – megfordulok, hátha van ott valaki, természetesen nincs. – Tegeződjünk! – vigyorgok továbbra is. A kérdésre előbb mutatom a választ, a kezemet merőlegesen a föld felé tartva, tenyérrel oldalt és egy előremozgó mozdulatot teszek. - Egyenesen előre! De... persze, ha a te szemszögedből nézzük, akkor hátra. Ezen igazodjon ki az ember. – vágok művi töprengő képet. – A mókus meg egy újonnan felfedezett fajta, specialitása a nasik elcsórása. Ettől lesz egyszerre aranyos és tolvaj is. Az emberek világában is van ilyen, most már csak azt kéne tudni, hogy ki utánzott le kit. – kacsintok egyet. Hülyeségért a szomszédba sosem kellett mennem, a folyton változó jellemem és figyelmem egyik következményeként szoktam rá és mert Ylvas mindig jókat derült a szórakozottságomból fakadó megjegyzéseimre. - Rajong a málnaszörpért. És mert bogyóka. – mutatom a hüvelyk- és mutató ujjammal, mit is értek alatta, az pedig a mérete. - Hálám üldözni fog a csudás névért. A banánnal végezni kéne, minél előbb, mert a turmix a héjában kezd érdekes állagot felvenni, ha levegőt ér. - Pedig ha valaki fontos valakinek, akkor azon a néven szólítja a másikat, amelyiket jobban szeret. Mint ahogy te Dyrnek fogsz szólítani. Király név. Mint a Rhine. A törzsön ülve jobban felé fordulok, jelezve, hogy figyelek, a banánnal való foglalkozás közben. Figyelmem hol ide, hol oda ugrál és megfelelően tudom követni a pillanatnyi váltásokat. Mászás közben ezt a csőlátással és a süket ágyú tulajdonságommal ellensúlyozom. - Eltaláltad, új vagyok. Nem rég jött ide. Nem ide, - mutatok a helyre. – hanem ide-ide. – körözök a kezemmel felfelé, majd a város felé mutatok. A város nem fogott meg, a környezete annál inkább. Többször fogok iderándulni, mint terveztem, a sziklák csábítóak. - Egyedül vagy, a lépteid magukért beszéltek. – röpke megfigyelés, nem megyek bele mélyen. – Kipróbálni mindent ki lehet. Meg érdemes. Vagyis most lesz, ha... – milyen nap van ma? – Csütörtökön is eljössz ide. Reggel hatra. Nem várok meg senkit. – fűzöm hozzá némi cinkossággal. - Új hobbi? Keress másikat, de az előtte lévő is nagyon jól hangzott. – eldobom a banánhéjat és kezet mosok. A héj lebomlik és még a hangyák is jókat zabálnak belőle. Hacsak el nem viszi előbb a mókus. - Nem vagyok itteni. Anchoragbe tartok, kaptam egy jó állást. Mellette sziklamászok. – és mellékesen elkapom a párom gyilkosát. A nadágomba törlöm a kezem, visszaülök. - Mit tanulsz? Még valamit akartam kérdezni. – körözök az ujjammal a térdemen. – Megvan. – visszajött az elvesztett fonal. – Előtte hol voltál? Vagy ne kérdezzek ilyen hülyeséget? Botot keresek és piszkálni kezdem a kavicsokat. Csak ha sziklát mászok, nem kezdek pótcselekvésbe.
Lassan bólintok arra, hogy tegeződjük, mert felőlem nyugodtan. Sőt örülök is neki. Majd végül hirtelen megtörik a jég, mintha a szívem köré nőtt fekete indák meglazultak volna, de nem bírtam tovább és hosszú idő után először egy nevetés hagyta el az ajkaimat. Idejét se tudom, hogy mikor nevettem utoljára ilyen jót, de az előadását egyszerűen képtelenség lett volna megállni nélküle és a világ, az erdő újra hallhatta a nevetésemet. Talán a természetet az emberek, vagy esetleg ez a bosszúja az állatoknak, amiért egyre több területet veszünk el tőlük. – jegyzem meg mosolyogva, hiszen biztosan aranyos lehetett tényleg a mókus, de lemaradtam róla is a nagy önsajnálatom és a búsulásom közben. Ahogy mondani szokás, ha csak a fájdalomra és a rossz dolgokra gondolunk, akkor elszalasztjuk a boldog és vidám perceket is. A málnaszörp tényleg a világ egyik legjobb dolga. – jegyzem meg helyeslően, mert én is nagyon szeretem. S a mai napig imádom inni. Majd az újabb mutogatásának köszönhetően a kicsit turmixra emlékeztető banánt félrenyelem és pár másodperc erejéig köhögni kezdek, de szerencsére hamar sikerül véget vetnem a vándor útjának. Nincs mit és örülök, ha tetszik. – tényleg nem nagydolog, de szeretem a nevekben meglátni az újabb becézési lehetőségeket. Köszönöm és igen, ez így igaz. De mind a két nevet szeretem és az első egyszerűbb is. Mindegy, már megszoktam azt is. – nézek rá egy kisebb vállrándítás keretében, utána pedig újból a maradék banánnak szentelem a figyelmemet és hamarosan el is fogyasztom. Igazán remek íze volt. Az állaga nem volt a legjobb, de az íze mennyei volt. Köszönöm. – s egy halovány mosollyal nézek rá, de hamar el is kapom a fejemet, mert a szomorúság és a fájdalom még mindig ott trónol a szemeimben. Nem olyan könnyű elfeledkezni a történtekről, vagy túl jutni rajta. De szemmel láthatóan a táj inkább megfogott, mint a város. Sok helyen megfordultál már? – szegezek neki egy újabb kérdést és remélem, hogy nem kezdi úgy érezni magát, mintha valami kihallgatáson lenne, de legalább addig se kell a saját bajaimról és nyűgjeimről beszélnem. Mondhatni remekül eltereli a gondolataimat. Lehet csak szeretem a természetet megismerni. – nézek rá egy hihető mosoly keretében, de már késő. Pontosan tudja azt, hogy mit is kerestem itt, viszont a kijelentésére sietve kapom fel újra a fejemet és csodálkozva pillantok rá. – Tényleg? Nincs felszerelésem se, az baj? – mert ha igen, akkor ezt a lehetőséget is buktam, pedig most lehet, hogy jót tenne, ha kicsit végre olyat csinálnék, amit szeretnék és nem hallgatnék Ben és Alice fura ötleteire, hanem végre kicsit a saját fejem után mennék. Talán én jobban érzem, hogy eme tragédia után mire van szükségem. Igen, de nem olyan könnyű. Néha nehéz meglátni a fényt, azt hogy még a madarak éne mindig olyan gyönyörűen szól, mint előtte. – jegyzem meg, mert lehet, hogy a korábbi hobbijaim jobbak voltak, de nehéz ebből kilábalni. Mivel foglalkozol? – lehet, hogy kíváncsi a természetem, de az emberekről sokat elárul a munkájuk és a hobbijuk is. –Mióta mászol hegyeket? - tényleg lehet már lakatott kellene tennem a számra, de nem megy. Kivételesen nem megy. – Több helyen is éltem már, de előtte Québic-ban éltem, s az egyetemen pedig pszichológus hallgató vagyok. – szeretek másokon segíteni és eddig mindig is sikerült, de magamon meg nem tudok.
A nevetés ragadós és szeretem művelni, mert a jókedv jó dolog. Elfeledtett egy rakás olyan dolgot, mint például a bosszú, és a gyász. Átmenetileg. - Nem aggódom a természetért. Átélt sok mindent és sokkal alkalmazkodóbb, mint az ember. Egy-null a természet javára, minden esetben! – tartom fel az egyik karomat szurkoló üzemmódba. – A természetnek drukkolok. Nem érdekelnek az emberek, a farkasokkal elvagyok, jó a falkalét, de azóta nem voltam falkatag, hogy az előző miatt egész Coloradóból kiutált farkas lettem. Ez a fogszívás a mai napig tart. Hümmentek a málnaszörpre, majd megrázom a fejem. - Jó a málnaszörp, de az eper az igazi. Vagy szamóca? A szamócának egyedibb íze van, a málnaszörpöt könnyebb utánozni. Nem őt! – mutatom a Mr. Universe, de befeszítettem pózt. – Hanem az ízt. Azonnal csapkodni kezdem a hátát Rhine-nek, óvatosan, vigyázva, hogy a tenyerem ne a tüdejében kössön ki a nagy igyekezetemtől. Tudok elsősegélyt nyújtani, de ha lehet, kihagynám ezt a műveletet. - Szuper kitaláció, nem jutott volna eszembe. Lehet kérni... megkérni másokat, hogy a másik neveden szólítsanak, nem fognak besértődni. – másban vagyok jó, ezt a zsenialitást másokra hagyom. - A barna színű banánokat nem veszik az emberek. Márpedig pont azt veszek, mert abban már van elég cukor, hogy finom legyen. – és nem mellesleg, a banános süti is finomabb érlelt banánnal. Legfőképpen süti nélkül. Érdeklődve nézek rá, hogy merre jártam eddig. Faggatásnak is vehetném, a lelkedesedés számlájára írom, és arra pedig szeretek válaszolni. - Aham, jól látod. Mind a kettőt. A sziklamászás kihívás és szórakozás egyben. És ha már elégszer másztál meg egy sziklafalat, egy idő után elveszti a kihívását. Legyintegetek a természet megismerésére. - A természet a legjobb búfelejtő. Tudod... sziklamászás. – valóban nem véletlen. Segít koncentrálni, sok mindenben. - Tényleg. A mézesmadzag elhúzása nem az esetem. Van felszerelés, bőven. Több csapattagra való cuccom van. – Anchorageben meg talán minél előbb meg tudok nyitni egy kis bizniszt ebben. Megszállott vagyok ezen a téren, szemeim csillogása egyértelműen jelzik a sziklamászás iránt érzett szenvedélyt. - Majd egy napon fog. És semmi sem ugyanolyan, mint tegnap. Az még unalmas is lenne egy idő után. – kacsintok rá vigyorogva. A faggatózásra felnevetek. Ez a faggatózás jobban tetszik, mint a denveri számonkérés. - Válaszolok, ha előbb válaszolsz te is. – kíváncsian tekintek rá, majd válaszolok én is. – A foglalkozás: mikor mi. Most futár állást kaptam. – elég fedezetnek a mindennapi költségeimhez, amíg be nem indul a boltom. – Sok éve, hogy először kaptam kavicsokat a lábaim közé. Que... jaaa!! Ott még nem voltam. Pszichológia? Nem unalmas? Mint.. orvosnak lenni, megtanulni egy rakás betegséget, de sosem azt tanulod, milyen egy egészséges test? Meg állítólag sokan képzelt betegek lesznek. Ez van ott is? – amikor letettem a sziklamászóit, fél évig nyávogtam a tanulmányok felett, mert egy anyag sem arról szólt, miként működik egy egészséges test mászás közben.
Rég volt már az, amikor az ajkaim mosolyra húzódtak, de amióta vele találkoztam azóta szinte folyamatosan. Lehet, hogy nem úgy, mint régebben, de most nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy még mindig képes vagyok mosolyogni és kiszakadni kicsit abból a kelepcéből, amibe hetekkel korábban ragadtam. Akkor már legalább ketten vagyunk, akik nekik drukkol.– nézek rá egy halovány mosoly kíséretében és az előadásmódjának köszönhetően egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat, de sietve köszörülöm meg a torkomat, mintha mi sem történt volna. Ha már ezek közül lehet választani, akkor határozottan az eper, vagy a szeder. – csapok le a dologra sietve, mert mindig is szerettem a gyümölcsöket és ez a kettő a két kedvencem volt. Természetesen volt több is, de most nem ez a fontos. Jó volt végre valakivel úgy társalogni, hogy nem tudta azt, hogy mi történt velem, így nem is volt olyan óvatos, mintha csak egy porcelánbabával beszélgetne. Köszi. – szólalok meg, amikor újra minden visszaáll a kerékvágásba. Legalább nem szakította be a hátamat, meg nem is fulladtam meg. Elég ostoba halál lett volna egy fulladás, amit egy túl érett banán okozott. Lehet, hogy nem fognak, de akik már évek óta vagy hetek óta ismernek.. Nos, elég fura lenne megkérni őket, meg már megszoktam egészen a Cali-t is. Az is elég ritka név, azt hiszem. – rántom meg a vállaimat, mert már letettem arról, hogy mindenkinek azt mondjam, hogy hívjon Rhine-nak. Ben is Cali-nak hív, így szerintem már érthető, hogy nem zavar ez az egész név dolog. De a természet kiismerhetetlen, nem? Mármint két egyforma sziklafalat sose talál az ember, így mindig találhat ebben a sportban valami újat, valami ismeretlent, vagy tévednék? – nézek rá kíváncsian, hiszen fogalmam sincs, de én meg harcolni tanulok. S minden egyes harcban, edzésben találtam valami újat, hiszen egyik partner se ugyanolyan. De lehet, hogy ez teljesen másabb dolog. Köszönöm, illetve mindent köszönök. – szólalok meg óvatosan és egy halovány mosoly keretében. Talán nem tudja, hogy mit köszönök, mert nem csak a lehetőséget, hanem azt is, hogy újra mosolyogtam és jól érzem magamat. Hogy nem csak a fájdalom és a bú emészt fel, mint eddig azóta az eset óta. Talán még van remény, hogy egyszer minden helyre jöjjön. Ez igaz. – s végül egy ártatlan és baráti puszit nyomok az arcára. Remélem, hogy nem érti félre, de tényleg kezdem úgy érezni, hogy ennek a találkozásnak köszönhetően kicsit kezdek kievickélni a sötétség mocsarából. Tudom, hogy nem itt fogok teljesen kijutni belőle, de egy apró szikra is elég ahhoz, hogy az ember újra reménykedni kezdjen. Rendben. – nézek rá mosolyogva és a hajamat a fülem mögé tűröm az egyik oldalt. Kíváncsian hallgatom őt, hogy mit mond, miután én is válaszoltam. Gondolom a szomszédságban fogsz élni és biztosan jó munka lehet az is. Mindennap új emberekkel találkozhat az ember. De akkor már nem is fogsz erre járni? – teszem fel neki a kérdést, mert lehet, hogy hamarosan belekóstolhatok a hegymászás rejtelmeibe, de ha megtetszik ez a sport, akkor igazából mindegy, mert aki esetleg taníthatna a közelben se lesz… - Nem egyáltalán nem unalmas. Minden ember másabb, s ennek köszönhetően a világ érdekesebb és ez a szakma is az. Nem mindig könnyű, néha sok borzalommal kell szembenézni, de másrészt megéri. Másokon segíthetsz, ahogyan esetleg valaki életet lehel a természetbe, egy házba, vagy autóba, úgy te segíthetsz visszatalálni valakinek az életbe. – s miközben beszélek a messzeségbe bambulok, mert tényleg hiszek abban, hogy jó az, amit teszek és jó másoknak segíteni. Egy kicsit jobbá tenni a világot. Van még valami kedvenc sport? Meg miért pont erre a vidékre tévedtél? – nem kötelező válaszolnia rá, hiszen csak puszta kíváncsiság miatt kérdezem. Eléggé az isten háta mögött van, így érthető a kérdésem.
- Szeder! Vaníliaöntettel! – csillan fel a szemem. – Simán is jöhet! Szép, ahogy nevet és felcsillan az ő szeme is. Kirángattam valamiből, amiben lenni nem a legjobb, magam is tudom. Az sem billent ki, ha nem szavazott a szamócára. Háromból kettőt ő is szeret, csakis rajongótárs lehet. Nem fulladt meg, életben fog maradni, még hagyom levegőért kapkodni, amúgy is el vagyok foglalva a banánommal. - Ja-ja, igaz, itt nem annyira megszokott név. – és eszemben van, hogy nagyjából húsz évenként új nevet veszek fel. Ha még egyszer ilyen buggyant nevet kapok, életem végéig meg fogom tartani az eredeti nevem, még ha nem is tudják kimondani. - Aha. Az időjárás is sokba beleszól. Ha viszont már harmadjára mászod úgy, hogy nincs benne semmi újdonság, akkor ugyan minek menjek újra? – az újdonság érdekel, a megszokottat megunom, elég hamar. - Nagyon szívesen. – felelek szinte azonnal, mintha a sziklamászásra érteném. Értem a csíziót és nem boncolgatom, ha meg lehet oldani másképpen. A puszira zavartan nevetek a meglepődés után, és inkább nem megyek bele, hagyom, hogy elmúljon. - Anchorageba. Ettől függetlenül a környékre is kijárok, ha megfelelőek a viszonyok. Télen is jó mászni, de ahhoz nagyon felkészültnek kell lenni. Dehogynem! Itt tök jó! – magától értetődően válaszolok, szuper hely a környék és minden szikláját meg akarom mászni. Elgondolkodva nézek a vízre, míg hallgatom. Szeretem az emberek naivitását, amit megtanultam, hogy rossz mindig is lesz bennük. Ettől emberek. - Nekem nem menne. Ezért is mászok inkább sziklát. – nevetek fel a végén. – Az is egy terápia, ha úgy vesszük. Nem megy a diskurálás, terápiás célzattal biztosan nem. Inkább adok előbb a kezébe mászókötelet és cipőt, fent úgyis el fogja felejteni minden gondját. - Ez nem elég? És miért kérdezgetsz ennyit? – nevetek fel. – Hagyd a beszélgetést folyni a maga medrében. Nem terápián vagyunk. Utaztál már valamerre? Hátratámaszkodok a törzsön, de majdnem úgy csúszik le a kezem, hogy megint hanyatt esek. Fújtatva inkább lecsúszok a földre. Onnan se le, se oldalra.
A szavai hallatára még egy pillanatra a nyál is összefut a számban. – Jól hangzik. Kár, hogy az erdő közepén vagyunk. A városban biztosan lehetne kapni. – nézek rá mosolyogva. Idejét se tudom már mikor ettem utoljára édességet. Főleg, hogy mostanában alig ettem… Azért te se panaszkodhatsz. Neked se túl megszokott neved van. Miként kaptad? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen a legtöbb fura és szokatlan név mögött valamilyen történet áll. De az se kizárt, ha a szüleitől kapta, akkor ő nem kérdezte, hogy miért. De biztosan Erre nem tudok válaszolni. – rántom meg a vállaimat. – Sose másztam még hegyet, csak mindig szerettem volna kipróbálni. Talán majd akkor tudni fogom erre is a választ, ha kipróbáltam. Bár én úgy gondolom, hogy minden egyes alkalommal felfedezhetünk valami újat benne. Ahogyan akár a partnerünkben is. – s miközben beszélek magam elé bámulok. Nem éppen a legjobb most a kapcsolatom Ben-nel, de ha most egy idegen társaságában is képes voltam már mosolyogni, akkor mellette is menni fog. Ideje talpra állnom, s harcolnom a démonaim ellen is. Még akkor is, ha szinte megremeg a lában minden egyes alkalommal, amikor belépek a házba, vagy abba a szobába. De majd talán idővel ez is változni fog, vagyis remélem. Valahogy helyre kell hoznom ezt a szakadék dolgot, mert sokban hozzájárultam a dologhoz, azzal, hogy mindenkinek szinte hátat fordítottam… Igen, arra gondoltam. Én csak szomszédságnak hívom. – nézem rá egy halovány mosoly keretében. – Ha esetleg holnap, a mászáskor kedvet kapok a dologhoz és nem is leszek túl ügyetlen, akkor megtanítasz rá? – kérdezem tőle kíváncsian. Idegenek vagyunk, így azon se lepődök meg, ha nemet mond és a mászásos dolog csak egyszeri ajánlat volt. De ha nem csapnék le a lehetőségre, akkor biztosan később bánnám. Így meg legalább esélyt adok arra, hogy esetleg még egy sportot megtanuljak. Mindenkinek más segít. Valakinek a kirándulás, valakinek egy film, valakinek a magány, míg másnak az, ha valaki meghallgatja őket. – én is magamba fordultam a babám elvesztése után. Nem beszéltem senkinek se, nem tudtam rájuk nézni, egyszerűen csak egyedül akartam lenni, de a helyzet, csak egyre rosszabb lett. Aztán találkoztam vele, egy idegennel és újra úgy érzem, hogy még lehet szebb a holnap, csak végre nekem is harcolnom kell. Talán néha csak egy idegenre van szükségünk ahhoz, hogy visszatérjünk a helyes útra. Mert kíváncsi vagyok és mert nőből vagyok? – kérdezek vissza nevetve, mert tényleg talán túl sokat kérdezek, de nem tehetek róla. Az őrzők számára eleve az információ fontos, meg jó érzés volt nem kicsit a saját bajaimra gondolni. A kérdésére sietve bólintok. – Több helyen is megfordultam már. Volt ahova csak nyaralás miatt, míg máshova pedig azért, hogy ideiglenesen ott lakjunk. Te? – kérdezek vissza egyből. –Van kedvenc városod vagy helyed? – ha már az utazásról faggatott, akkor szerintem ezek a kérdések magukat adják.
- Majd legközelebb bepótoljuk! – csillan fel a szemem. Hiszek a legközelebben, mert az jövőt ad, vagy olyasmit, amibe lehet kapaszkodni. Mint a kötél. – Nem kaptam, adták. – vigyorgok. – Valamelyik felmenőmé volt. – annyira nem trafálhatok bele, régebben sokkal elképesztőbb nevek voltak. Igazi gyöngyszem, nem kedveskedő hazugságokat szajkóz, hanem valóban kimondja. – Ha érdekel a sziklamászás és jó párat már meg is másztál, utána már lesz erre is válaszod. Vagy talán nem. – vonok a végén vállat. – Abban meg nem biztos, hogy az új kell. A régit keressük, mert biztonságos, viszont mindenki változik. Csak nem akarjuk elfogadni. – és van, akinél nem fogom, holott régi haragról van szó. Véget fogok ennek vetni. - Ühüm. – itt is él a nagy távolság okozta a szomszéd az legalább száz kilométerrel arrébb van elv. Jó megjegyezni, ne lepődjek meg, a másik kontinensen befürödtem ezzel rendesen. – Nem. – vágom rá azonnal. – Mivel amíg meg nem tanulod, amit alapvetően szükséges, addig lebegni sem hagylak. – kacsintok rá huncutul. A motyómat a hátizsákba rámolom vissza, a karabinerek csörgését nem csípem, ruhába csomagolva azokat is bedobom, más perverzitása, hogy alulra csatolja és miközben jár, eszementen csörög. Párszor már mondtam Thomnak is, hogy ne csodálkozzon, ha a hátsójába harap egy farkas egyszer. Csak azt nem kötöttem az orrára, hogy az a farkas én leszek, ha még két percig tovább kell hallanom az eszeveszett csörömpölését. - Tipikus női válasz. – nevetek vissza. – Neeem-neeem. – ingatom a fejem. Ez olyan handa-banda. Szóval, hol fordultál már meg? Van kedvenc helyed? Város vagy táj? – felállok, ideje menni közben, a gyaloglás hosszú idő a városig. - Ausztráliát szeretem, de itt az államokban és Új-Zélandon találtam meg a legjobb mászó helyeket. A városok annyira nem érdekelnek, nagy a nyüzsgés, a zaj és a mocsok. A természet más. – a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem.
Akkor majd legközelebb. - nézek rá mosolyogva, hiszen ez legalább azt jelentette, hogy még látjuk egymást és én ennek örültem. Szerettem úgy embereket, farkasokat vagy őrzőket megismerni. – Ohh, értem. Akkor is ritka neved van és az jó. – válaszolok neki egy kisebb habozás után. Én szeretem az egyedi dolgokat, legyen szó bármiről is. Ilyen téren azt hiszem kicsit fura vagyok. Csak bólintok arra, amit mond. Biztosan igaza van ebben majd, amikor már illetőkre terelődik a beszélgetés, nagy általánosságban, akkor rövid időre elgondolkozom azon, amit mondott. Valóban mindenki változik, de ettől szép az egész, hogy nem csak az egyik fél, hanem mind a ketten változnak és a szerencsések pedig jó irányba. Legalábbis szerintem. Rendben, de mivel más mászót nem ismerek, így egyedül te tudnád nekem megtanítani. – sietve hagyják el a szavak ajkaimat, mert tudom, hogy tudás nélkül nem lehet mászni, de tényleg érdekel, hogy milyen lehet. – Bocsi, nem akarok semmit se erőltetni. – teszem hozzá egy kisebb szünet után. Tényleg nem akarom nyaggatni őt, mert biztosan milliónyi dolga lehet, de én örülnék annak, ha elsajátítanám ezt is. Még a hasznomra lehet. Figyelem, ahogyan pakolászni kezd, de még mindig nem mozdulok. Figyelem őt, majd a hegyekre pillantok. Olyan az egész táj, mintha egy festményről kelt volna életre. - Mert tipikus férfi választ vártál? – kérdezek vissza játékosan. Majd egy megadó sóhaj hagyja el az ajkaimat a reakciójának köszönhetően. – Jártam már Marseille-ben. Te jártál ott? Mondjuk ott csak nyaralás erejéig, de én igazán élveztem. Gyönyörű város és az emberek is kedvesek. Kedven helyem? Erdő, a föld bármely pontján. És ebből már szerintem rájöhettél arra, hogy inkább táj párti vagyok. – nézek rá egy halovány mosoly keretében, majd bólintok, hogy figyelek rá. Elfogadom a felém nyújtott kezet és elindulok mellette. - A természet magával ragadó és szeszélyes, talán még jobban is, mint az emberek. – s megrántom a vállaimat közben, hogy szerintem a természet ilyen.
Kezdőlap
