Now playing on iPod: 08: Coming Undone vs. UltraNUMB - Korn vs. Blue Stahli
"Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."
Kerek volt megint, formás fél-kebel nőtt az ég tetejére, éjfélkék bőrét sárgásfehér szeplők pettyezték csillagosra, s én megint nem vágyhattam másra, csak adózni neki. Fejet hajtani előtte, mint a mágnes, úgy húzott magához a szívemnél fogva, megadtam magam, idegen a havas hegyektől a barna mocsár, mely bundámra loccsant. Újra egy egész családot kitörölhettem az élők sorából. A bika, a suta és az apróság, kidülledt, barna szemei minden gyengeségemre emlékeztettek, karmokkal nyomtam hát ki őket, mielőtt húsába mélyesztettem volna rút képemet. Mindenütt vér és mocsok és csont, és én megint nem tudom, nem emlékszem rá, hogy pontosan mi és hogy történt. Fekete foltok, villanó képek egy-egy ütközésről vagy veszedelmes morgás-rekviemről, és már négy lábbal tocsogok a belsőségekben, és míg nem érzem teljesen tele végtelen gyomromat, Shadow és Light közeledését is ellenségges hevülettel hárítom: kotródjatok, ő az enyém! Shadow talán túlságosan is nehezen viseli, hogy bárki előtt fejet szükségeltetik hajtania - velem nem ellenkezhet, rám rámhagyja minden elvetemült vívódásomat, de eltűnik, beleveszik a sűrűbe, és én hallom, én látom lépteit, a csendet, mit megtörnek a hatalmas tappancsok. Dübörög, indulót fúj és hamarosan le is csap. Kegyetlenül.
Mint a dögevő, úgy igyekszik az ejtett zsákmányt egy nála karcsúbbnak tetsző nőstényfarkastól elorozni. Minden dominanciája ellenére hozzám hasonló, csak megfontoltan támad, a látszólag gyengébbet kebelezné be, gyűrné maga alá, ha nem lenne mellé egyelőre láthatatlannak mondható védelme. Csapdába sétált, de ezt ő még nem tudja. Ahogyan magam sem, miként jóllakott vonyítással recsegem be a hatalmas fenyőrengeteget, régi rádió, recseg és félelmetesen zizeg bele a némaságba. Valami megindul. Valami megdobbantja fakó szívemet: neki nem eshet baja. Azt nem élném túl. Light aranybarna tekintete óvón villan, ahogy utánam veti magát a rengetegbe, keresve mindkettőnk örök Árnyékát. Nem ölhetem meg. Nem eshetek megint ugyan abba a csapdába. Nem zárhat be egy újabb Bastien, s nem lehetek üldözőből űzött vad. Nem veszíthetem el Őket. Idegesen toporgok, Light az egyetlen, ki hófehér bundáját áldozhatja ma a vér oltárán, tőlem csak annyi telik, hogy négy lábbal tapossam a földet, egyhelyben állva, a Pokol bugyraiból feltörő morgolódással, bár érzem, hogy ez nem rettenti el a többi farkast. Mintha annyira biztosak volnának valamiben, ami nem én vagyok. Ami tőlem idegen és mégsem az. Gyertyát gyújt a mocsári elme, s amíg a fény táncol, az árnyéka is vele kering. Őrzöm a lángot, és már nagyon régóta először úgy érzem, félelem fertőzi rozsdássá ólmos véremet.
Különös dolog a sötétség. Az emberek a rosszal, a gonosszal párosítják folyton, elfeledkezve azon áldásos tulajdonságáról, mellyel őket védi a világ fájdalmaitól és kegyetlenségétől. A sötét éj leple rejti a szeretők szenvedélyes nászát, az árvák reményét, a hittel teltek sóhaját, kívánságát. A feketeségben titok marad az anya fájdalma, a kicsorduló könnyeket elnyeli az Éjszaka szája. - Igen, a sötétség tele van gonosszal - de nem ő a gonosz. Csak elrejti azt palástjába, a többi titok közé. Ezen csillagokkal teleszórt és holddal megvilágított lepel alatt mutatja meg valós arcát a világ. Senki nem játszik szerepet, mindenki otthon hagyja a mindennapokra tartogatott maszkját: a vadász vadásszá lesz és prédává alacsonyodik mindenki, aki nem több ennél, legfeljebb többnek szeret látszani.
Mancsom alatt tompa, puha föld. Alig zavarom fel az erdő éjszakai neszeit, ahogy vadászom. Nem vagyok egyedül, egy falkányi farkas társaságában hajtom fel a vadat. Sosem szerettem vérfarkas társaimmal időzni teliholdkor, hiszen sokan közülük - bár falkában élnek - elfelejtették már, milyen is az, amikor a falka együtt vadászik. S akik még őrzik ezt a hagyományt, visszakapaszkodva állati oldaluk gyökereihez, bennük is van valami művi. Az emberi énjük, aki korlátozza őket, befolyásolja döntéseiket. Ezért szeretek vadon élő társainkkal időzni. Ők pusztán farkasok. Farkasokként gondolkoznak és akként is cselekednek. Ösztönök, állatiasság, falkaszellem... hűség. Elégedett vonyítás, majd acsarkodás hangja töri meg az erdő neszeinek ritmusát. Megtorpanok, s füleimet hegyezve keresem az idegen zajok forrását. Mögöttem pár farkas, akik kiszúrták a vadkajtatás közepette, hogy megálltam, habozva ingatják fejeiket a vad és köztem. De visszakozni, rendre inteni egyikőjük sem mer. Érzik, tudják, hogy több vagyok náluk. A morgás csak erősödik, újabb idegen hangok csatlakoznak az épelméjű növényevőket messzire űző nótához. Megvagytok! Mint akit puskából lőttek ki, úgy indulok meg határozott hévvel az adott irányba, s gondolkodás nélkül követnek farkasaim. Csak akkor lassítunk, mikor mindössze pár friss hajtásokkal dús bokor választ el a civódóktól bennünket. Megannyi puha léptű vadász, megannyi sárga szempár vár türelmetlenül. Szívük egy ütemre dobban, egyként ugranának az idegenekre, amiért társuk prédáját magukénak sajátítanák ki. "Add nekünk őket! Add nekünk őket!" - érzem minden halk morranásban, fojtott lélegzetvételben magam körül...
Nem kell doktori diploma a helyzet gyors felismeréséhez, ezer meg egy ilyent láttam már, így másodpercek telnek csupán el megérkezésünk és a között, hogy parancsoló morgást hagyva magam után, mintegy "kirobbanok" a bokrok sűrűjéből, az acsarkodók közé rongyolva. Marjánál ragadom meg az árnyékszínű idegent, s hajítom rendre utasító mozdulattal odébb, mindössze fél méterre csupán tőlünk, hogy csak úgy porzik a föld körötte, mikor tompa puffanással eléri teste azt. Ha bárki közénk állna, felénk lépne, az oda-odakapó agyaraimmal találhatja magát szemközt, s elemi, évszázados energiáim fonnak féket a bennük zúgolódó erőknek, indulatoknak. Úgy őrzöm a dögöt, mintha én volnék egymagam mindannyiuk ellen, s ők azt lesnék, mikor lankad figyelmem, mikor vethetik rá magukat a prédájukra - legyen az egy idegen farkas vagy a pórul járt szarvasbika.
Soha senki sem emelt mocskos kezet a Fiamra. Legalább is a jelenlétemben egészen biztosan nem, hiába merengek, fulladok bele az emlékekbe, nem tudok felidézni olyan percet, mozzanatot, hogy a szemmel-verésen kívül mást kapott volna, míg én a közelben tartózkodtam. S tán nevetséges őrületem csillan meg a gondolat mögött, hisz magam nyársaltam fel, oldoztam fel a saját véremet, most mégis úgy érzem magam, mint egy megszégyenült apa, akiben felváltva dúl lávaköves és jégtüskés vihar azok után, hogy egy nőstény kivágódott a sűrűből, és Shadow bundájához merészelt érni. Lassított felvétel, villanó kép, csak egy rántás és taszítás, a nőstényem pedig már odébb van, port kavar körülötte a föld, és én csak azt veszem észre magamon, hogy máris az idegen nő és a farkasom közt sunyítok, hátracsapott fülekkel, vérben úszó ínnyel, s vakkantva kapok oda, harapom a levegőt előtte.
Ám a tiszta pillanatok hamar bekúsznak a gondolataimba, tiszta, racionális és logikus elemeinél ragadva meg a helyzetet, ami felülírja az ösztönt, s mégis: alapjaiban véve megérzésekre hagyatkozik. Light a Testvére mellett nyalná a feketeség sebeit - ha hagyná -, de túlságosan büszke ahhoz, hogy csak úgy, a háttérben maradjon. Pontosan úgy érzem vad szíve zúgolódását, mint az idegen nőstényt körüllengő erőt. Hátrakapom a fejemet - talán ez hiba -, hogy morgásom célpontja most Shadow legyen, maradj veszteg, ostoba! S a magam dolgát mérlegelve a morgás egészen halkká szelídül, ahogy méregetem ez új, ezüst-szürke tekintetet, mint valami szolgáló, egy cseléd, sandítok fel rá hajlott gerincem elejéből. Erősebb... Idősebb... És ez a két tényező nekem elég ahhoz, hogy valamelyest csitítsa zubogó véremet, amit a megtorlás gondolata hajt, a tudaté, hogy valaki más hozzá mert érni ahhoz, ami az enyém. ~ Bocsásson meg... ~ - kúsznak a behízlegő kígyó-szavak a másik bőre alá, hacsak nem ütköznek akadályba - ~ Hajlamos vagyok kissé elragadtatni magam, ha a farkasaimról van szó. Nem akarunk bajt... ~ És eközben, odabent úgy pulzál a domináns elégedetlenségem, hogy majd kitépi a lelkemet, hiszen fáj, hiszen fájdalmat okoz, pusztítsd el, adja a parancsot, de le kell gyűrjem, ez nem az a helyzet, amit a nyers erő és a rózsaszín hús fognak megoldani, itt tűrnünk kell, élnünk kell, hogy ne vesszünk el ekkora túlerővel szemben. A behízlegés sosem esett nehezemre, egyenes lord-hátamat akaratom szerint görbítem szolgasorba ha kell, de ez most más, itt most nem (csak) rólam van szó, hanem a Farkasaimról. És hogy együttműködésem jelének tanúbizonyságot szolgáltassak, szürcsögve szívok egy hatalmas adag levegőt aszott tüdőm zsákjaiba, mielőtt lassú mozdulattal a földre feküdnék, hasamat a kacagó hold felé fordítanám, s torkomat ajánlanám a tarka szukának, akit pillanatokkal ezelőtt mindennél jobban kívántam volna a holtak mocsarába süllyeszteni.
Ahogy a fekete civódó és közém kerül a csatakos-barna bundás farkas, megvetem lábamat és nem hátrálva meg viszonozom gesztusát. Morgásom mélyen rezignáló, betölti az éjszaka csendjét és keveredik a köröttünk lesben álló farkasok feszült izgalmával. Érezze csak a hím, nem velem kezd ki, ha felém ront... A falka szent, a falka egy érző lélekként ontaná vérét, ha bármelyik tagjának ártana. Az "ígéretnél" tovább azonban minden ok nélkül nem megyek és remélem, ő sem harcolja ki magának a dolgot. Nem kenyerem az erőszak, kár lenne elrontani ilyesmivel ezt a békésnek induló estét, szóval... Legyen eszed, farkas!
Míg mind elszemezgetünk egymással - a falka és a trió - van lehetőségem felmérni alaposabban is a karakán hímet: fiatal, tettre kész, előtte még az egész farkasélet. Abból pedig, hogy két vadon élő testvérünk mellette foglal állást, arra következtetek, valamely kölyköm és ez által az én leszármazottam lehet. Az első az "enyéim" közül, akibe visszatértem óta futok. ~ Mindjárt gondoltam. ~ "Horkanok fel" szórakozottnak tetsző, szemtelenül könnyeden mindent tudó rövidséggel az udvariaskodó szavakra. Nézzenek oda, hát modora is van ennek a farkasnak? Nem véletlenül léptem közbe én, nem hagyva meg a lehetőséget farkasaimnak, hogy egyként essenek neki az idegen feketeségnek, amiért a falkájuk egyik tagjának prédájára pályázott; én sem akarok bajt. Megadó reakciója láttán eddig feszes, ugrásra kész izmaim engednek tartásukból, s szinte már várakozó az a pozíció, amit magamra öltök egyik mancsomról másikra helyezve testsúlyomat. Hanyatt vágja magát és torkával kínál, életét ajánlva ezzel fel nekem... Ha nem értékelném és tisztelném farkas életünk hagyományait, még teátrálisnak is megbélyegezném ezért a jelenetért, így viszont kicsit sikerül lekenyereznie a rafináltjának, akárhonnét is nézem a dolgot...
Közelebb lépek. Lassú, idegőrlő a mozdulat amivel elérem a mocsárszínűt, hogy aztán - mintha hirtelen felgyorsítanák a történet folyamát - határozott, biztos mozdulattal kapjak torka után. Kissé talán fel is emelem a földtől, finoman rántva rajta árnyalatnyit éles fogaim fogságában. Nem ejtek sebet bőrén, hisz figyelmeztetésnek szánom pusztán az erőszakosnak tetsző mozdulatot. Tudja csak, érezze át, hogy nem teketóriáznék sokáig! Akár vérem - akár nem, helyre teszem szó nélkül, ha nem tud az általam diktált szabályok szerint játszani. Mindezek után finom mozdulattal engedem el, még, mintha valami tisztelettel teli is lenne a mozdulatban. Mintha - de nem személyének, az egész gesztusnak szól. ~ Új vagy errefelé. ~ Megállapítás, nem kérdés részemről a dolog. Ha nem így lenne, már tudná, hogy merre érdemes a farkasokkal kószálnia és merre található a "mögöttem sorakozó" bundásoknak a vadászterülete. Ellépdelek tőle a szarvastetem felé és vicsorogva-morogva igyekszem kétfelé szaggatni a pórul járt vadat, elroppantva gerincét. ~ Mi járatban a városban? Mallory vagyok... egyéb-ként... ~ Üzenem a művelet közepette, s végre megadja magát a húsból, csontból és inakból álló közeg. A szarvas elejét hátrahajítom a farkasoknak, míg a hátsó részéhez nem nyúlok, csupán kissé lesütve fejemet, füleimet tekintek Ethan és a feketeség felé jelzés értékkel. Igen, ez az övéké. Mögöttem épp ádáz csata dúl a dominánsak közt a legjobb falatokért, de én ezzel mit sem törődve a "vendégeinknek" szentelem figyelmemet.
Hogy ragadna el maga az Ördög, nem vagyok játékszer, ne kísérts, ne járj táncot meggyengült idegeim elvékonyodó szálain... Megadtam magam, felettem a csillagos ég és az ezüstös tekintet, a teste lassú, idegőrlő teketóriázással nehezedik fölém, mielőtt lecsapna. Csak csináld, tedd meg, essünk túl rajta és felejtsük el, hogy mindez megtörtént... Agyarai bilincsként szorulnak a torkomra, egy pillanatra őszintén kívánom, suttogja egy lappangó gondolat, hogy ne álljon meg, vessen véget itt és most mindennek. Elemel a talaj kemény támaszáról, repülhetnék is akár... Rekedt, fojtott "sóhaj" siklik hátralógó nyelvem alatt, míg kifeszít, csak becsukom a szemeim és tudom, hogy nem állok készen meghalni, de talán jobb is így, miért gondolkozzunk rajta, csak történjen meg, hiszen talán valaki... Valahol.... vár rám. A puha földet érés, a gondoskodónak tetsző, óvó mozdulat égi kegyként takar be, felnyílnak a szemhéjaim, és amint talpra emelkedem, meg is rázom magamat, le akarom vetni magamról mindezt a jóleső melegséget, a vágyat, amit felcsiholt, mert nem tartozik hozzám, nem illik rám, bármennyire is legyen szépre szabott. Lehajtott fejjel, mintegy terpeszben megtámaszkodva állok és sandítok felfelé, mint egy szemlélődő, megfáradt harcos, elmémbe toluló kijelentésére csak a fülem rándul, semmi több. ~ Nincs magán falkaszag. ~ Tényért ténnyel fizetek, s bár míg ő megengedheti magának a közvetlenebb hangnemet, én még mindig tartom magam az úri távolsághoz, s amint a tetemhez lép, már én is mozdulok. Shadow és Light közé lépek, a mocsári szörnyeteg orra éri kettejük bundáját, pofánk összesúrlódik, minden rendben van, mindenki rendben van... Látszólag. Visszafordulok a ricsajra, a tompa puffanásra és az ádáz harcra, amit a dobott koncon való verekedés és párharc löknek az éji csendbe. Mallory... ~ Felkerestem néhány régi ismerősömet. ~ A teljes igazság ki nem mondása még nem csikarja elő a hazugság bűzét a bőröm alól. A nekünk hagyott szarvasdarabra enyhén húzom fel az ajkam, nem. Nekünk nem kell az adomány, mi nem élünk így, nem kérünk a szánalomból, sem pedig a törődésből, amik kéz-a-kézben járnak egymással. Light a jóhiszemű, ő lépne, de előtte termek, nem a tiéd, eredj, szerezd meg magadnak, amire szükséged van.
Én magam nem érzem a gyötrő éhséget, én már öltem, vágóhidat varázsoltam a békés erdőből, így teli gyomorral, lassan kitérve a Hold vonzása alól helyre parancsolom a négykezűt: nekem most csupán kettőre van szükségem. Recseg, ropog az ín, feszül az ízület, és én már vérszaftos arccal, kócosan, szememben épp kihunyó, narancs világgal guggolok, aztán még kissé szédelegve állok talpra. És mégis, ebben a mozdulatban él minden úri elegancia és kimért türelmetlenség, a helyzet kellemetlensége, a korábbi adomány makacs elutasítása és egy tartozás, amit a messzire révedő, feketének tetsző szemek még megadnak a nősténynek. - Ethan. Lépnék, de valami földbe gyökerezteti meztelen talpamat, szemöldökeim kontúrja gyanús méregetéssel ugrik ráncba, ahogy még egy féloldalas pillantással végigmustrálom a falkát és az ezüstszeműt. - Hogy csinálja? - bukik ki belőlem a lágy akcentussal hintett kérdés - És nekem miért van csak kettő? Érdeklődöm a gondolatok távoli mezejéről, mert hisz hatalmat látok, valami olyat, ami talán nekem is lehet, de az az átkozott Bastien megtagadta tőlem aznap, mikor szívébe mártottam volna a pengét.
~ Nincs szükségem falkára. Azokon kívül, akiket itt látsz. ~ Dobom vissza képzeletben a labdát, s csak utólag esik le: kissé fellengzősen hangozhatott mindez. Pedig igaz, ó, de még mennyire, hogy igaz! Azokat, akiket a falkámnak nevezhetnék, sosem voltak igazi falka... nem tudtuk még akkor, mit is jelent annak lenni. Szabadok voltunk, miénk volt minden és mégis semmi sem. Most meg már késő volna újragondolni mindent ilyen téren... a mi időnk ebből a szempontból lejárt. Ismerősöket jött meglátogatni... hüm. Nem tűnsz hazámbelinek, noha felmenőid ki tudja hány meg hány farkason keresztül kanyarodnak vissza hozzám. Végtére is... ide tartozol, kölyök. Mindahány farkas van a Földön, ez a hely bölcsője. Zarándokhellyé kellene nyilvánítani, mint Mekkát! Egyszer minden farkasnak látnia kellene hosszú élete során a tájat, ahol az igazi vérfarkasok születtek, ahol a vadon hívó szava erősebben facsarja az ember szívét, mint bárhol máshol a világon. ~ Rokonlátogatás? ~ Érdeklődök, miközben a vad nagy nehézkesen, de végleg megadja magát éles fogaimnak, s az egyik fele a farkasaim közt landol, a másik pedig... Nem kell? Ezen ugyan nem fogunk összeveszni. Győzködhetném a fiatalt, hogy fogadja el,de minek? Nem tűnik olyannak, aki puszta udvariasságból visszakozik és minden jószívűségem ellenére én sem ajánlok fel kétszer semmit. Fogaim a húsba marnak, jó ízzel eszem, miközben füleim meg-megrezzennek az elmémben felhangzó szavakra.
A táplálkozást csupán akkor rekesztem be, mikor mellettem recsegve-ropogva rendeződnek át csontjai, izmai a hímnek. Vértől csatakos pofámat nyalogatva emelem fejemet felé. Fel sem ötlik bennem annak gondolata, ez mennyire félreérthetően hathat így, hogy ő pucér valójában áll előttem, ahogy a Jóisten megteremtette. Nem rá, hanem arra figyelek, amit mond. Tekintetem arcán, vonásain időzik és onnét vándorol át a "csak kettő"-re. ~ Idő... töménytelen idő és gyakorlás kérdése. De nem mind engem követ, akadnak olyanok, akik párjuk vagy egészen egyszerűen a falkához való hűség miatt tartanak velem. Szóval... igazából nem is teljesen én csinálom, önerőből képeznek tartós, erős egységet. ~ Azért az alfahímnek nem árt párszor helyre tenni a szűrét, ha falkát akar magának az ember lánya, fia... ~ Még nem választottam társakat közülük. Talán nem is fogok, hiszen mindannyian ugyan olyan értékesek és érdekesek. ~ Fűzöm hozzá szórakozott farkasmosollyal, majd fejemet ismét felé kapom. ~ A te életkoroddal már a kettő is igen rendkívüli teljesítmény, Ethan! Kinek a kölyke vagy? ~ Firtatom.
Akár öntelt és pökhendi is lehetne minden szó, ami díszes egyszerűséggel csurog elméjéből az enyémbe. nincs szüksége falkára, hát persze, nekem sincs, de miért veszi el a privilégiumomat, miért hasonlít annyira a különbözőségünk? Én sem akarok mást, csak Az a Kettőt, mégis fejet kéne hajtsak, szíjat hasítva a saját hátamból, le-lemondva Róluk, a kettőről, akik ismernek, szeretnek és gyűlölnek - ahogy én is őket. Megrázom a fejem, nincs helye most ennek a révedésnek, ezek a célok más lapra tartoznak, semmi közük ehhez a nőstényhez itt, aki a szemem előtt van. A hús cuppog ízesen, csontok törnek, és világgá szaladnék a táplálkozás eme alpári, gusztustalan és mégis természetes formájától. Nem én eszem, az én gyomrom nem morran fel, nem cdábítja hús, magamtól az efféle hangokat is elviselném, míg mástól úgy érzem, az idegeimen táncol, szaggatja őket. Idegessé tesz a zaj, kapaszkodom hát egyetlen szóba, "rokon", hát mit is felelhetnék erre...? Hangosan szívom fogaim közt a hideg levegőt, sziszeg a hang, míg a fák közé réved a tekintetem, és Alison alajka bújik meg árnyékként az egyik fa törzsének dőlve. ~ Valaha az volt, igen. ~ Hogy pontosan miként boncolja majd ezt a morzsát a kedves hölgy, az legyen az ő gusztusára bízva. Egyébként is furcsán émelyítő a közelsége, és az a különös belső késztetés, ami beszédre és kérdésekre sarkall. Az átváltozásom talán tisztíthatna valamit az elmémen, de csak a kíváncsiság nő, majd ölt testet végül egy kérdés formájában. Jó nebulóként hallgatom a magyarázatot, biológiaóra, farkasok viselkedése, a mi viselkedésünk, és tovább mar a gondolat, nem akarom hallani, nem ezt. Csúf ragaszkodásuk csak a mellkasomban tátongó űrt tágítja, nekem technika kell, racionalitás, valami kapaszkodó, hogy magam is ilyen népes sereggel rendelkezhessek. Hűség, bizalom. Pár... A kezembe temetem az arcom, asztalterítővé gyűröm a bőrt, lépkedek is kissé, míg tart az oktatás. Magnyalom a szám, ajkam harapom, míg végül megtorpanok a dicséretre. Ránézek a nőstényre és a többi farkasra. Mintha öltöny volna rajtam, úgy simítok végig jobb kézzel a mellkasomon, hajtókát, gallér simítva, ami ott sincs, mégis, mintha a bőröm alá épült volna az elegancia eme diszkrét bája. Elégedett mosoly pihen a fogaimon, hát persze, hogy szép teljesítmény. - Nem tudom. Jelentem ki a kérdésére, s tán csak félig hazudok, hiszen semmit nem tudok róla, a Bölcsről, csak azt, hogy elméje háborodott volt annyira, hogy reményt táplált a megmentésemre. Ostoba... - Megöltem a társát, leszolgáltam a büntetésemet hálószobája ketrecében. Ott tartott addig... - indulnak meg újra a lépteim fel és alá, a Fény és az Árnyék idegességemet érezvén körbetáncolnak, velem egy ritmusra ringatják keskeny szügyüket - Azt mondta, hogy elvesztem. Azt mondta, hogy ez egy lecke, elvette tőlem a Teremtőmet és... ezt adta cserébe. Bastiennek nevezte magát, de ha engem kérdez, csupán egy szentimentális, szadista vén bolond volt. Képek villannak, kés van a kezemben, ölre mennék, állam töri a kékszemű hím újra, akárcsak tette apám azon a bizonyos estén, miért kell róla beszélni, miért érdekli, amikor engem nem, amikor én csak azt akarom tudni, hogy miként lehetnék én is jobb...? Hatalmasabb... - Csak nem ismeri? Állok meg végül, mielőtt saját magam elszédítve bukfencezne a szarvas a gyomromban, s okádnámel magam zabolátlanul. Nem, az túlságosan kezdő kölyökre vallana, ennél viszont én sokkal jobb vagyok.
Come Little Children, The Time's Come To Play! Here In My Garden Of Shadows...
Fülem rebben a szavakra, elraktározom a többi mellé ezt az újabb apró információt a "kölyökről". Ha érdekel is a volt-nincs rokon a története, most mégsem firtatom. Lustán nyalom le csupán képemről a vért, elidőzve az "ismerős" idegenen, miközben a farkasbendő végzi a dolgát. Kérdez és én válaszolok, őszintén osztva meg vele a nyílt titkot, mely a farkasokat egymáshoz láncolja tűzön-vízen át. Nem tetszik neki a válaszom, bár nem mutatja. Különös... a leszármazottak adományként tekintenek a vérvonaluk nyújtotta előnyökre, ugyanakkor számunkra ezek valahol természetesnek tetszettek. Hiszen a lényünkből fakadnak. Már emberként is előbb voltam képes elnyerni egy farkaskölyök barátságát, mint embertársaimét. Sokkal közelebb éreztem őket magamhoz. A társaik, egymás iránt tanúsított hűségük pedig örökös emlékeztetőm volt az évszázadok során, arról, ki is voltam egykoron, mikor innét elindultam, s mit jelent a név, melyet magaménak tudhattam. Ethan persze nem ezt a választ várta. Kissé talán csalódott, ám visszafogott, suta mozdulataival leplezné ezt. Mintha láthatatlan köpenye volna, amiről egyetlen mozdulattal lesöpörhetné az apróbbnál apróbb, érzelmeiről árulkodó jeleket... Kérdezek hát mást, majd hallgatom szavait, ahogy a teremtőjéről beszél. Ahogy a mondatok összeállnak, úgy gyűlik bennem valami elégedetlen düh, majd oldja fel mindezt egyetlen név: Bastien. ~ Hogyne ismerném! Én haraptam be. ~ Hangom nevetősnek tetszik, talán szórakozottnak is némileg. Nosztalgikusnak... Igen, ez a legjobb szó rá, mert csupa kedvesnek tetsző emlék sorakozik fel előttem egykori kölyköm említésére. Persze, akkoriban még nyűgnek és az ördög csapásának véltem, mikor az enyém volt, hozzám tartozott. ~ Ezek szerint mégiscsak rokonlátogatás lett ebből az útból, Ethan. ~ Mielőtt közelebb lépdeltem volna a hímhez, nyugodtan konstatáltam, hogy a falka a vadászat utáni "csendespihenőre" a tisztás széli fáknál vert tanyát, onnét tartva szemmel engem és az idegen hármat. ~ Azért remélem nem bánod, hogy nem kínállak cukorkával, ha már te sem hoztál bort meg kalácsot nagyanyádnak. ~ Vakkantom szórakozott éllel hangomban. Határozottan érdekessé vált a másik számomra, ezt pedig eszem ágában sincs titkolni. Lépteim lassulnak pár méterre tőle, majd szinte meg is állok, hogy a bundát feladva egyenesedjek két lábra - immáron emberi alakban. Kócos szőkén, természet adta pőreségben. - Ellenben mutathatok mást. - Szólalok meg, továbbvíve az iménti gondolatmenetet. Félreérthető lehetne az egész, ahogy ott állok a férfival szemközt, s kezeimet szinte már megadóan tárom könnyed, laza mozdulattal ki, kissé elemelve testem mellől karjaimat. Ugyanakkor az embernek semmi kedve pajzán gondolatokkal elütnie a helyzetet, mert van az egészben valami nyugtalanító egy idő után... Tekintetem bájos búzavirág-kékjében Holdtestvér fénye csillan elszántan, világos bőrömre az erdő árnyai cirógatón festenek ősi jeleket, s energiáim, mint tekergőző kígyók érik el a másikéit. Ha kell, pajzsán ezer éles szilánk tör utat magának farkasát földnek szegezve nehéz, súlyos láncokként. - Szolgálásra bírni pár farkast nem ördöngösség a magunkfajták számára, csupán kitartás kérdése. Hogy mennyi időt és energiát áldozol rájuk és a határaid feszegetésére. Az igazi tehetség az, aki egy vérfarkasnál képes ugyan ezt elérni! - Mintha nem is láncok, hanem bőre alá kúszó energiaszálak kavalkádja lenne az, mi nem engedi, hogy lábai az ő akaratának engedelmeskedjenek. Láthatatlan pórázok, melyek végei az én kezeimben vannak. Ha úgy akarom, rántok egyet rajta, s ő pedig elébem térdepel. - Márpedig úgy akarom, a játékom nem lenne teljes, ha nem érezné a tehetetlenség dühítő ízét. Amikor Ethan a földre rogy, közelebb lépek hozzá. Tekintetem némán keresi a sötét szempárt, miközben ott motoszkál bennem a gondolat: olyan egyszerű lenne bevégezni azt, amit elkezdtem. Farkasára sütni, hogy hozzám tartozik... és nem tehet ellene semmit.
This is not the way into my heart, into my head, into my brain - into none of the above.
Értetlenség, meg nem valósult gyásztól terhes, néma szájtátás, vékony rést formálnak a vékony ajkaim. Fejem tekerem, vajon lepattan-e, ha elég sokáig csinálom? A természetesség, amivel a nőstény lábam elé veti, hogy ő formálta a saját képére Bastient, azt az áldott-átkozott vénséget, mintha az olyan magától értetődő volna. Pislogásom az egyetlen, ami képes megtörni a szoborrá vált bőrömet, belerezdül néhány ránc, amikor a fehér szemhéjak egy rövid pillanatra megfosztják a világot ettől a fájdalmas és bűnös sötétségtől, amit a lélek tükrének csúfolnak. Rokonlátogatás, rokon... Ne beszéljen nekem rokonról, se vérről, se kapocsról! Ki ő nekem? Senkim! Bastien sem volt az, nem szerettem, sosem voltam hű hozzá úgy, ahogy a farkasaimhoz, sőt, megcsaltam a halál gondolatával, ahányszor csak pillantást vetettem rá. Horkanva nevetek, badarság - ez ül meg a gőgös szájtartásom szegletében, de a lelkem, a lényem, a farkasom, a mocsári négykező pontosan tudja, hogy a nőstény, ez az álnok szuka igazat beszél. Hiszen érezzük, amióta csak a közelébe kerültünk. Azt a nyílt és szokatlanul vonzó kisugárzást és a választ, amit mi adtunk rá, ami sosem volt még ennyire nehezen fenntartott látszat, még Alison előtt sem. - Nem szeretem a cukorkát. Préselem a fogaim közt és még mindig nehéz a lét, még mindig túlságosan súlyosak a gondolatok ahhoz, hogy elszámoljak velük. Ha nem lenne bennem annyi Lordhoz méltó tartás, talán elhátrálnék a közeledésére, de csak meginog az egyensúlyom. A hitem pedig akkor semmisül meg szinte teljességgel, amikor egy apró lányt kapok, a nagyanyám, egy kis... törékeny holmi, apró tükre annak, ami elől annyira menekülnék, és amit nem bírok elviselni. Túl fiatal. Túl szőke és túl kék, ráadásul rokon, Bastien... A gondolattenger őrjöngve hullámzik a csontjaimon, odabent a farkas bolhás vakarcsként szűköl, arcomra döbbent elégedetlenség fest árnyékokat. Nem vagyunk rokonok. Az ellentéted vagyok Mallory. Magas és fekete és barna és fiatal, bűnös, mint a gyóntatószékre ragadt izzadtság. Nem állom meg, a teste az enyém, figyelem, miként veti vissza meztelen bőre a Hold fényét, mennyire húsos a belső combja, s vajon mennyire férne el kényelmesen a keble a tenyerem simító mozdulatában...? A szívem zakatol, a légzésem felgyorsul, gyorsan, vad ragadozóként csapok le a kérdésre, követelőzve, szinte vádaskodva a semmiért és azért, mert ide mert jönni és mert azt merte mondani, hogy hozzá tartozom. - Mit?! Nyalom meg a szám szélét, a Sárkány nyelve, a kígyó nyelve, szemem narancs tüzet gyújt, ahogy emeli a karját, a vérem pulzál, hallom zubogni odabent... Fuldoklom. Kérdeznék, de nincsenek szavaim, pontosan úgy, mint apró gyermekként, akkor sem találtam rájuk, de a gondolatok akkor is éltek, elevenen faltak fel. A felszín alatt sistergő mocsári szörny energiabilincseket kap a lábaira, sovány bokái köré indaként tekeredik az erő, a hatalom, ez jó, ezt szeretjük, talán ha fájna még egy kiss, csak felednénk a világ dolgait még egy percig... Döngve zuhan hasra odabent. Nehéz lenne pontosan lefesteni a gondolatokat, amik fényből és ígéretből születnek Mallory szavaira. A csipetnyi vakmerő félelem, a megadás mellett ott lohol az akaratos vágy: nekem is kell, én is akarom. Ma leszek én az áldozat, de ha a holnapomat a vadász szerepe aranyozhatná be, kész lennék itt és most megfizetni az árát. Mert hiszem, hogy ha ő képes rá, én is képes lehetek. Megadó nyögés szalad ki a számon, ahogy az ízületek mozgásra kényszerülnek. nyekkenve zuhanok térdre, egy kő talán, mi felsérti meztelen térdem bőrét. Vágy ébred a szívemben, hogy tartozzak valahová, oda, ahova ez a lány vinni akar. A dacos ellenállás, mint eme ragyogás árnyéka tarkítja a bensőmet, nem lehet, hiszen nekem dolgom van, én okkal vagyok itt... Ettől nem foszthat meg még a különleges képesség csábító és hamis ígérete sem. Alig vagyok kisebb valamivel így, térdepelve, mint amilyen ő, mégis felfelé fordítom az arcomat, könnyű most így a lét, lehunyom a szemeimet, míg csendre intem a mocsárit odabent. Ssshh... Ez most jó nekünk. Széles mosolyom halk, majd egyre hangosodó, könnyed ifjonti nevetéssé erősödik. - Én is ezt akarom... Nevetek fel megrészegülten megint, igen, ezt akarom, s feltehetnénk a kérdést, hogy ki vagyok én hozzá képest, hogy ilyen könnyed hévvel oroznám el az idős rokon tudását, de én megtehetem, nekem jogomban állhat... Bor és kalács... Vér és test, ezt adhatom cserébe. Ha képes vagyok bármilyen mozgásra, úgy minden habozás nélkül emelem a kezeim, hogy megpróbáljak az övéibe csimpaszkodni. Vajon milyen lehet a bőre, tényleg olyan sima, mint amilyennek ránézésre tűnik? - Sokat mesélt rólad... Éjjeleken át hallgattam a meséit Mayről, és kinevettem... Szentimentális bolond... És én még azt hittem, szerelmes volt, de most már szinte egészen biztos vagyok benne. Jaj Bastien... - csóválom meg a fejem, s még mindig fel-felbicsaklik belőlem a nevetés, mintha részeg volnék, alkoholtól bűzös pofájú ficsúr, és csak áhítattal adózva fogom a lány kezeit, ha még megtehetem. - Az ő Hűsége a tied volt, de az enyém... - Alison... - Nekem dolgom van. Nem adhatom neked, még nem, így nem.
Arcán őszinte elképedés emberi alakom láttán. - Nem ezt várta nyilván, mint ahogy mások is "megjárták" már hasonló témában. Ugyanakkor van a tekintetében, az energiáiban valami sajátos... Mintha megremegnének gyenge lábakon álló büszkeségének, úri gőgjének falai, amik végett a felajánlott fele zsákmányt sem fogadta el az imént, farkasai bármennyire is tudtak volna mit kezdeni a szarvashússal. Nem ismerem a múltját, szinte semmit nem tudok róla, így arról se lehet képem, mi játszódik le benne a külsőmet megpillantva - de ahhoz éppen eleget láttam és tapasztaltam már, hogy megneszeljem, semmi köze ahhoz a tekintetében ülő fénynek, mint a nagy átlag esetében az lenni szokott. Nem várva meg, hogy összeszedje magát engedem szabadjára energiáimat, láncolva-fojtón tekerve az övéi köré, mint kígyó teszi az apróvaddal. Egy pillanatig talán egyszerre is rezdül a két örvénylő "tenger", aztán térdre kényszerítem, a benne lakó, részét képező fenevad fölé kerekedve ősi, évszázados erőkkel. Érzem a hirtelen, tó jegén rianásként rohanó félelmét szárba szökni, a lelkéből rügyező vágyat, az "akarom" és a "kell" érzést... S hagyom, érezze csak ő is elégedettségemet. - Noha ezt betudhatja annak is, engedelmessége csal mosolyt bájosnak titulált ajkaimra. Vagy a nevetése. A fiatalokra jellemző, naiv tettrekészsége. Az, hogy ki is mondja, amit érez.
Mozgásában nem korlátozom, a térdre kényszerítés csupán parasztvakító demonstráció volt - töredéke mindannak, amire képes vagyok - ugyanakkor (vagy éppen ezért) nem számítok felőle hevesebb reakcióra. Kezeivel az enyémek után kap, mire kék tekintetem őszintén kerekedik el. Talán ajkaim is elnyílnak kissé megilletődöttségemben, ahogy lepillantok karjainkra. Drága vérem... nem ismerem az utat, amit jársz, a játékot, mit játszol, s Bastien sem épp a leghálásabb teremtés ezen a világon, de... de ezt te pontosan tudod. A hím szavai azok, melyek körötte időző gondolataimból a jelenbe, a szellemiből a fizikaiba, testi síkba rántanak. - Ne legyenek illúzióid. A Beharapód az Életbe volt szerelmes, hűség ide vagy oda! - Nevetek fel halkan, csengő kacajomat felkapja egy hűvös kései szellő és a fák közé rejti szét, mint ezernyi üveggyöngyöt. Jobbomról finoman "rázom le" kezét, s simítok felém forduló arcának élére tenyeremmel. Van valami lágyan gondoskodó, mégis szórakozott az egész mozdulatban. Kétségtelen: mulattatnak szavai. Ostoba gyermek, hát nem volt elég ennyi, hogy felfogd? - Nem adhatod? Nem is kértem... nem kell kérnem. - Vigyorodom el egy gonosz tündér bájával. Elveszem, ha úgy tartja kedvem és ezt nyilván végiggondolva már ő is kapiskálja. Különben is, már az enyém. Félig hozzám tartozik. Köti farkasának vére, s az iménti elszólás sem szívható vissza: idővel önként keresne fel. Csókot hintek csatakos homlokára, majd ha enged, ellépek tőle - ha nem, akkor is elhagyják ajkaimat a szavak, legfeljebb megtorpanok közben. - Most menj, s keress, ha a sors úgy hozza. - Nekem is megvannak a magam dolgai, az övéihez meg semmi közöm az igazat megvallva - éppen ezért nem bonyolítom túl a búcsút. Bár nem mondom ki, hogy bármikor kereshet, ha segítségre szorul, vagy egyszerűen csak úgy érzi, az én társaságomra van szüksége,- ha a sors úgy hozza - azért érezni a szavaimból. - A farkasaid biztosan gyorsan lenyomozzák majd, merre tartózkodom! - szélesedik ki ajkaimon a mosoly.
Mondd meg nekem May, miért vagy ennyire meglepődve? Ne, azt ne mondd, hogy azért, mert az életed nem volt elég hosszú ahhoz, hogy az enyémhez hasonló tekintetek szaladjanak végig apró testeden, hogy mást láss a fekete szemekben holmi vágynál. Válaszolj, miért ne kellene óhajomnak a hatalmadra szállnia, miért kellene vaknak lennem az erődre? A vágyam miért ne öltsön egészen kézzel fogható testet akkor, amikor te is csak olyan vagy, mint ő: apró, kicsi és hófehér, porcelán és törékeny, mint a reggeli harmat, de tudom: egy perc nem sok, annyi sem kellene, hogy összeroppants. Hogy gyötörj anélkül, hogy vérem serkenne. Túl kék és túl világos, szőke és ártatlan, rólad lekopik a becstelenség mocska, én viselem helyetted. Az illúziót - nem azt a fajtalant, mit ő emleget - egyetlen szó töri ezer darabra, s míg a kacaja üveggyöngyökként száll szerte a széllel, úgy az én haragom is porrá robban vele együtt, meg-megkaristolva az üveget - gyémántharag, tűz edzette, a Sárkány tüze. - Ne nevezd így. Hallod? - csattanok fel, hiszen micsoda arcátlan sértés Bastient Beharapónak hívni, hiszen az egyetlen és örök Beharapóm Malcolm, senki más - Ne tedd... Halkul, majd csitul el az imént fellobbant örvény, s tán ez az oka annak, hogy el kíván húzódni. Büntetni kíván? Elszakítani attól, amire most és ebben a percben a legjobban vágyom? Makacsul szorítom a kezét, acélos állal, felszegett fejjel dőlök előre, hogy köldöke gödrébe illesszem az állam, de erősebb mint én. Ha nem lennék az, aki, talán idegesen verném a port a térdem alatt, de csak felszívom a mellkasom az esti levegővel, az ő illatával... Hát legyen. Vedd el, majd megszerzem újra, ahányszor csak akarom. Megadóan dörgölöm bele kissé borostás arcom az apró és puha tenyérbe, sóhajom reszket a hasfalán. Nem félek tőled. Ezt üzeni a sötét tekintet a fenyegető tényekre, és ez így van, még akkor is, ha könnyedén megfoszthatna Alisontól. Szökdösős eb módjára lázadnék ellene, míg meg nem kapom a saját jussomat is. De miért gondolok erre, hiszen... erről szó sincs. Igaz? Mintha Isten előtt áldoznék, úgy nyújtom felé a gerincem s nyakam, ahogy csókra hajol felém, s rajtam a sor, hogy újra engedjem magam, úgy dobálózzak saját érzelmeimen, mint egy sebesült hajó. Az első pillanatokban még hajló keblei ívét fürkészem, aztán lehunyom a szemem. Kiszáradt a szám, de nem leszek olyan mohó, amilyennek lennem illene. Menjen. És képes vagyok elhinni, hogy akarja, hogy keressem. Lassan és alattomosan úszik mosoly a szám jobb szegletébe, ahogy még elkapom a tekintetét. Úgy lesz. Hagyom, hogy elforduljon, s tán arra vár, hogy marasztalom, nem teszem. Túlságosan biztos vagyok a dolgomban. Ám ha nem siet túlságosan, úgy hamar talpra állok, hogy könnyed léptekkel surranjak utána a fák közt,kígyóként tekeredve, s ha sikerül megelőznöm, úgy megtorpanok előtte, narancsban villanó szemekkel és egészen kölykös vigyorral. Csal néhány pillanat az egész, ahogy oldalra döntöm a fejem, a Lordként oly' sokat gyakorolt törzsdöntéssel vágjam ívbe saját hátam, az álla alá nyúljak és szemtelen csókot próbáljak lopni tőle. Csak a szája szélén, semmivel sem tovább, az a részem valaki másé, és soha, soha nem kaphatja meg más, amíg csak élek. - Én nem az életbe vagyok szerelmes May Denally. Adom a tudtára pimaszul, s hogy csupán az enyém lehessen az utolsó szó - ha mindezt sikerült végrehajtanom, úgy távozom, mielőtt még visszatarthatna tettel vagy szóval - ámbár ha valóban ezt kívánja, már tudom, hogy megteheti.
Legyen meg a te akaratod. Nem nevezem így többet kölykömet, az ő apját, kitől a farkasát kapta, noha hálátlannak is nevezhetném szavaiért... Talán nem tetszik az adomány, ami a vérvonallal jár? Talán nem társai a farkasok jóban és rosszban, miként nekem volt egykoron Pikatti? Ellépnék - nem ereszt. Tenyerem arcára simít, miközben cirógató lehelete finom borzongással szalad végig pőre hasamon. Energiáinak lüktetése egyszerre tölti el enyéimet egó-hízlaló elégedettséggel és mégis bizonytalan biztossággal. Nem arról van szó, hogy a helyzetet ne tudnám kezelni - mert tudom - de mégse effajta vággyal és kívánságokkal teli az általános reakció környezetemben irányomba. Imponál, na! És én ostoba ezt még csak nem is igyekszem leplezni...
Nem várom, hogy marasztaljon, sőt! Kifejezetten tisztelni való a tartása, amiért nem lépdel utánam. Vagy csupán érdektelenségről van szó? Nem, nem hiszem. Akárhogyan is, farkasaim felé lépdelek vissza, ráérős tempóban, s elhaladtamban egy-egy kósza simítással üdvözölve az utamba kerülő bundásokat. Azok pedig jönnek lelkesen, alig tudom átverekedni magukat rajtuk. Talán ennek is köszönhető, hogy Ethan oly könnyedén vág elémbe, nekem pedig hirtelen kell megtorpannom, nehogy mellkasának ütközzek, ahogy lépek felé. Tekintetemben őszinte a meglepett-kékség vigyora láttán, ajkaim szegletében a finom dac egyfajta "Most meg mi van?"-t tükröz. Talán elfelejtettem volna valamit? Kétlem, szóval... A hirtelen csók, a közelség és az illata felpörgeti szívverésemet, szinte torkomban dobol a kis ketyegő. Nem neki szól, de higgye csak azt, hogy személye váltott ki ilyesféle reakciót belőlem. Szavaira aprót nyelek, ahogy ellép, majd tekintetem egy pillanatig az égre emelem a megszólítás kapcsán. - Mallory! A nevem Mallory, mondtam már...! - Tekintek utána fejcsóválva, s nevetős hangom még kíséri kicsit a fák között lépteit, mielőtt mindkettőnket elnyel a holdfényben úszó vadon.
Szeretek túrázni, de az esetek többségében egyedül. Ilyenkor nézem ki ugyanis a meditációs helyemet, ehhez pedig semmi szükségem társaságra. Mindig máshol verek erre a pár órára tanyát, a változatosság gyönyörködtet, nem mellesleg azt is kivédem, hogy a "megszokott helyemen" rajtam üssenek. Meditálok, hé, hagyjatok! Tudom, erre van egyszerűbb módszer is: lakás bezár, kilincsre kirak a "ne zavarjanak" tábla - bár szerintem a "terrorista szövetkezeti ülés folyamatban, kérem ne zavarjanak" viccesebb szöveg lenne. No, mindegy, nekem erdő kell! A négy fal közt nyomasztó, mintha nem áramolhatna szabadon a mágia. Tudom, hogy ez hülyeség, mert nincs beton, amiről visszapattanna az energia, mégis... egy nyugodt mezőn, ahol szelíden száll a szél sokkal jobb. Túrabakancs, laza naci, strapától nem féltett felső és dzseki, valamint egy hátizsák némi alapfelszereléssel, ennyi az, ami rajtam/velem van. Egy tisztáson álltam meg végül, távolabb egy csordányi szarvas legelészett békésen, szél is lengedezett, jobbat nem is kívánhatnék! Ledobtam a hátizsákom, majd törökülésben lehuppantam a földre, így a fű a derekamig ért. Vettem pár mély lélegzetet, amit lassan kifújtam, lehunytam a szemem, aztán hagytam, hogy átjárjon a nyugalom, ne maradjon semmi, csak az erdő neszei, a friss levegő, a hajamat finoman borzoló szellők. A szél mindig segített: megnyugtatott, hogy éreztem az arcomon, s habár pár éve még keserédes emlékeket idézett fel, ma már nosztalgikus sajgásba csomagolta mindezt, nem vonta el a figyelmem a meditálásról. Mindennek köszönhetően töltődtem, mint a félig lemerült mobilom egy húzós nap után. Kár, hogy nincs rám csatolható, tartalék aksi. Nagyjából egy óra telt el békés magányban, amikor némi zavart kezdtem érezni az erőben. Jönnek a sith-ek? Mázli - pontosabban több évtizedes tanulás -, hogy nem vagyok már padawan. Nyugton maradtam, minek pattogjak, lehet nem lesz semmi.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Véremet lüktető tempójú adrenalin turbózta fel, ahogy futottam a fák között. Csupasz talpam nesztelenül lépett az avarban, de számomra mégis olyan volt, mintha ezernyi, meg ezernyi dob egyszerre dübörögne a belsőmben. Hiányzott az erdő, ez a hívogató, természetes dallam, s Holdanya, vért felborzoló, suttogása. Kitörve a város bűzéből most végre újra egyesülhetek velük. Újra keblükre ölelnek, s én csak élvezem simogató érintésüket, eggyé válok mindazzal, amivé változtattak. Egy odvas fában hagytam a holmimat, s most teljesen meztelenül futottam a fák sűrűjében. Néhány madár csoport riadtan repült az ég felé, ahogy elviharzottam ágaik alatt. Nem érdekelt. Nem vadászni jöttem, csupán élvezni az erdő energiáit, s Bestiám szabad hatalmát. Hagytam, hogy az átváltozás magától menjen végbe, szabadjára engedtem a gyeplőt, kitártam Vadam előtt a kapukat. Fuss... Szaladj... Ezüst szemem megvillant a sötétben, s éreztem, ahogy csontom ropogva adja meg magát Áldott Átkom hatalmának. Bestiám önfeledtem futott tova, északi vonásait le se tagadhatta. Hátán a Káosz csillaga feketén, mint valami folt, ékeskedett. Meghempergőzött az avarban, én meg csak mosolyogva ingattam a fejemet lélekzugomban. Viháncolását egy felbődülő szarvas hangja szakította félbe. Nem volt éhes túlzottan, hisz a napokban már vadásztunk, s a közeledő Teliholdra vártunk inkább. Most azonban már az állat illatát is magával hozta az esti szél, s játékosságának nem igazán akart parancsolni, s én meg nem vagyok semmi jónak elrontója. Így hát zabolátlanul iramodott neki a vadon sűrűjének ezüst bundájú Bestiám. Még nem nagyon jártam erre, de nem is zavart túlzottan. Kiterjesztve energiáimat, szinte megüzentem érkezésem. Mind a szarvasbikák, mind a tehenek, s borjak arra felé fordították fejüket, ahonnét arra számítanak, hogy várnak rám. Ám miközben kiengedtem hullámaimat, megéreztem egy varázshasználót is a közelben. Talán megtorpantam volna, de ebben a pillanatban túlságosan is élveztem a helyzetet, mintsem hogy holmi kóbor mágusokra áldozzam szabadságom édes ízét. Egy élesebb ívet leírva a sűrűben, megkerültem a csordát, s a lehető legközelebb hozzájuk, robbantam ki a tisztásra, s a felfordulás csak ezután kezdődött. Egy űzött vad menekül, ez nem vitás, de egyszerű Farkas alakomban még nekem is vigyáznom kellett, hogy nehogy az egyik dúvadabb bika agancsdíszeként végezzem. Bestiám érzékeire hagyatkoztam, s űztem a borjak, s tehenek sorait, míg máskor incselkedtem, sőt, szabályosan kigúnyoltam az egyre bőszebb bikákat. Talán gyerekes dolog ez tőlem, de néha nekem is kijár némi szórakozás. Egy idő után azonban maga a csorda is észrevette magát, hogy csak szórakozom velük, s egyáltalán nem szándékozom őket felfalni. Energiáim finoman kúszott be közéjük, s végül már csak a játék kedvéért kergettem őket. Mindenesetre a tisztást nem hagyták el, s mikor már látták, hogy különösebben nem izgatnak, vissza is tértek legelésző helyükre. Én meg, mint aki jól végezte dolgát, érdeklődve fordultam a fűben ücsörgő nő felé. Márha ülve maradt ez idő alatt, bár ügyeltem rá, s igyekeztem úgy terelgetni a csordát, hogy se én, se az állatok ne kerüljenek hozzá veszélyesen közel. Most lazán odalépkedtem hozzá, leültem tőle nem messze, majd megvakarva a fülemet, elfeküdtem a fűben. Ha neki eddig a derekáig ért, nekem csak a két fülem csücske látszott ki, pláne így fekve. A finom vadvirág illat kellemesen kúszott az orromba, s keveredett össze az erdő illatával, és a nő testének kipárolgásával. Nem volt szándékomban megzavarni őt, bár ha moccan, fejem felemelem, s fürkésző pillantással kísérem mozdulatait.
Erőnek erejével próbálok a meditálásra koncentrálni a farkas felbukkanása után is, de... Így hogyan? Fél perc se kellett hozzá és már azt figyeltem, hogyan járatta a bolondját a szarvascsordával, tiszta kerge! Nem is próbálkoztam tovább, törökülésből váltottam testhelyzetet, térdeimet felhúztam, államat azokra fektettem, úgy figyeltem tovább a szórakozó vérfarkast. Nagyon könnyű megfeledkezni ilyenkor arról, hogy ezeknek a farkasoknak van egy emberi alakjuk. Emberi hangjuk, emberi oldaluk. És az sokszor sokkal rémisztőbb, kegyetlenebb, félelmetesebb, mint az állati. Ügyes juhász lenne belőle, annyi szent, legalábbis a szarvasokhoz ért, ugyanis az egész műsor alatt nyugodtan üldögélhettem ott, ahol eredetileg is voltam, nem kellett felpattannom, hogy arrébb meneküljek. Meglepett némileg azzal, hogy elindult felém, fel is vontam a szemöldököm, de nem kergettem el. A meditálásnak lőttek, nagyjából úgyis kész voltam, szóval cseppet sem zavart. Le kellett volna szidnom esetleg, amiért megzavart, vagy jól elvarázsolni? Ugyan! Ő jól szórakozott, én is, ami azt illeti, éppen ezek miatt pedig egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Elmosolyodtam, amint nem messze tőlem leült a fűben, mint aki jól végezte dolgát. Esküszöm, mintha a dicséretét várta volna, a gondolatra pedig még szélesebb lett a mosolyom. Mindez feltörő kacagásomban teljesedett ki, mert elhasalt a fűben, s úgy radarozott a fűszálak közül kikandikáló füleivel. - Lökött egy farkas vagy te - mondtam minden gúnytól mentesen, jóízű nevetésem végén, majd lassan feltápászkodtam. - Melléd ülhetek? - érdeklődtem két rét görnyedve, térdeimen támaszkodva. Ha bármivel jelezte, hogy igen, vagy nem, akkor annak megfelelően maradtam korábbi helyemen, esetleg ültem közelebb hozzá, karnyújtásnyinál valamivel kisebb távolságra. Veszélyes volna? Ugyan, ha tartanék tőle, meg fosnék az összes utamba kerülő vérfarkastól, sose járnék erdőbe, emellett nem lennék mágus. - Megzavartad a meditációmat, tudsz róla? kérdeztem csevegő hangon, feddés vagy megrovás viszont nyomokban sem volt érzékelhető a hangomból. - De nagyon jól szórakoztam - nevettem fel ismét röviden. - Bár szerintem a szarvasok nem mulattak olyan jól... - ingattam a fejem. - Savannah vagyok - mutatkoztam be végül, s akármilyen közel vagy távol is ültem hozzá képest, a jobbomat nyújtottam felé. Eldönthette, hogy kezd-e valamit a gesztussal, vagy figyelmen kívül hagyja, utóbbi esetén se fakadtam volna sírva.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Felemeltem a fejem a szavaira, s csak unottan ásítottam egyet, majd megráztam bozontos bundámat. Tudom én, tudom, hogy lökött vagyok. De ha ismerne, valószínűleg elküldene a büdös francba. Vagy jó messzire elkerülne. Most azonban semmi okom nem volt, hogy ne játszadozzak, vagy jópofizzak a kis csajjal. Jól éreztem magam, és ennyi. A világ alap kövei is egyszerű dolgokon nyugszanak. Kérdését hallva bólintottam. Még nem élek azzal a különleges dologgal, amivel képességem jár. Én képes vagyok mentálisan kommunikálni mágia érzékenyekkel, így Őrzőkkel is. De most még hagyom boldog tudatlanságában. Magamban kuncogtam. Tetszett a nevetése, s mikor közelebb ült, én is közelebb hemperegtem, s így finoman hozzá simult bundás oldalam. Bestiám halkan morgott, de ez amolyan nyugodt, elégedett morgás volt. Nem vagyok túl közvetlen fajta, de néha felszabadulhatok én is. Ha megijed, akkor úgy is odébb ugrik, bár nem tűnt túl ijedt kis fruskának. Most csak jól esett végre egy nő közelsége. Egy csinos nő közelsége. Ó, ugyan, ne nézz lovagnak, azt hitted azért bújok, mert félek, hogy megfázik? A nagy... Pasas vagyok, és egy női testhez való simulást sose hagynék ki! A meditációval kapcsolatban csak annyi a reakcióm, hogy a bal fülem megmozdul, bár ez attól is lehet, mert egy mezei bogár csiklandozva rászállt. Rá pillantok, s orrommal kissé meglököm a könyökét, hogy azért nem vagyok annyira pofátlan, hogy direkt csináltam az egészet. A csorda felé pillantok. Azok már lehiggadtak, bár érzik, hogy még itt vagyok, s néha-néha felénk lesnek, nem-e akarok újra kergetőzésbe fogni. Nekik is kijár egy kis edzés, ezek az alaszkai vadállatok elvannak kényeztetve. Na jó, Teliholdkor futnak az életükért, de az mellékes. A bemutatkozásra ezüst pillantásom újra rá szegezem, s a kezére mancsomat ráhelyezem. Hullámaim csak ekkor ölelik körbe teljesen, s tudom meg, mennyi idős. Lelkem apró zugában nevetve dőlök neki a rácsoknak, aztán eszembe jut valamiért Jean. Asszem pont a Savannahoz hasonlító hölgyek voltak az ideáljai. Szegény öreg... ~ Szólíts csak Bestiának. - lehet meglepem, mély, állatiasra torzult, morgó Farkas hangommal,mely elméjében csendül, de nyugodtság árad belőlem, s hangsúlyomból se lehet ellenszenvet kiolvasni. Azonban óvatos vagyok. Az Őrzőknek van miért a körmömre nézniük, és nem szívesen keverednék megint bajba. Közben az oldalamra dőlök, így most a hasam simul a nő oldalához. Kinyújtóztatom lustán tagjaimat, miközben magam alá nyomom a minket elrejtő magas réti füvet és vadvirágokat. Halkan szusszanok, hullámaim azonban továbbra is körbeölelik a nőt. ~ Ha zavar, hogy mentálisan kommunikálok, csak mondd. Akkor hallgatok. Amúgy nem akartam megzavarni a meditációd. Ha gondolod, folytathatod. Az ég széle rózsaszín eper krémbe burkolózik, ahogy lebukik a nap a fák koronája felett. Én nyugodtan szuszogok, néha a fülem moccan csak. A fű meleg, s ha egyedül lennék, biztos elszunyókálnék itt, de annak ellenére, hogy nyugodtan fekszem csak, s úgy tűnik, semmit se csinálok, energiám fürkészve, kíváncsian fonják körbe Savat.
Azt hiszem, az idősebbik Prescott, ha lát, most fogja a fejét. Ő mindig óvatosságra intett: figyeld a farkast, minden rezdülését, ne engedd túl közel, főleg az idegent... Nem akarta, hogy féljek tőlük - nem is félek a magi napig -, csupáncsak némi egészséges félsz volt a cél, ami a jelek szerint nem jött össze. Egyébként farkas alakban az állatot látom csak, így mindegy, hogy hím vagy nőstény az illető, ez alól csak Yu volt kivétel. Halvány szomorúság suhan át rajtam, ahogy eszembe jut, de hagyom, hogy az érzést elfújja a kósza szél. Hagyom, hogy elfújjon mindent, amibe nem akarok megkapaszkodni. Megmosolyogtatott a hím közelsége, s ha már ennyire kifejezte, hogy nem zavarom, reflexszerűen simogatni kezdtem fejét, nyakát. Ujjaimat örömmel mártottam dús bundájába, tapintottam melegét, vakargattam szórakozottan füle tövét. Meg se fordult a fejemben, hogy nekem ugorhat, ahhoz túl békés volt az egész magatartása, borzongató érzésem se lett, semmi agresszivitásra utaló jel. Azért annyira nem voltam figyelmetlen, csak hát a non-stop harci készültség is hiányzott belőlem. Azt hiszem, ezért sem lettem végül harcos. Meglepett kicsit, hogy a fejemben hallottam a hangját, de elvigyorodtam rajta. Ő sem szívbajos, és ezzel legalább kicsit helyretesz, tudatja, hogy hahó, nem csak a négylábú létezik, hanem van más valaki is a mélyén. - Bestia... - ismételtem, aztán kuncogtam egy kicsit -, nem tűnsz most valami bestiálisnak, de oké, legyél Bestia. - Tiszteletben tartom a titkolózási vágyát. - Ismered az X-Ment? Abban is van egy Bestia, mondjuk ő inkább ilyen gorillaszerű lény és neki kék a bundája. A tiéd szebb - tettem hozzá kedvesen mosolyogva, majd az oldalát kezdtem simogatni, félig öntudatlanul, félig azért, mert szerettem a bundásokat tapizni, ez valami perverzióm lehet, vagy nem tudom. Azt csodálom néha, hogy a bozontos szakállú pasasokkal nem teszem ugyanezt. Jó, az más lenne, meg kicsit meredek. - Nem zavar, nyugodtan beszélj. Na jó, ha rikácsoló hangod lenne, akkor kérném, hogy hallgass, de neked szerencsére nem olyan van. - Halkan felnevettem, majd némileg eltűnődve folytattam a simogatását és bizony, ha úgy fordult, vagy feküdt, én nem voltam rest egy kiadós hasvakarásban részesíteni. Értettem hozzá, na, Yu majdhogynem napi szinten hízelegte ki, szóval benne gyakorlatom. Farkas közelében is eddig csak mellette meditáltam, így ez az ötlet annyira nem tetszett, mintha... nem is tudom, megcsalnám azzal, hogy egy ilyen "szeánszba" másnak is bepillantást engedek. Már vérfarkas tekintetében. - Már végeztem szinte teljesen, köszönöm. Meg amúgy is unalmas lenne neked, a meditálás eléggé... hát nem is tudom, milyen lenne neked igazából kívülről. De az igazat megvallva nem is nagyon szeretem mutogatni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Kissé megremegett a lapockám, ahogy kezeit éreztem a bundáim közé simulni, de hamar ellazultam, s csak átadtam magam kényeztető érintésének. Talán nem méltó viselkedés ez egy Farkashoz, de... ajh, kicsit lejjebb, ott, ott, ott! Elégedetten szusszantam, s morogtam. Nyújtózok, s még közelebb húzódok hozzá. Jól esik az érintése, meg gondolom számára se egy túl gyakori dolog, hogy egy Vérfarkast simogasson. Hát tessék, most mindkettőnknek itt a lehetőség. Jajj, ott de jó.... ~ Ismerem az X-Ment. Egész jó filmek, pláne a csajok a bőr szerkókban. - dicséretére belül felnevetek ~ Hehe, hát a vadászoknak így is feltűnök a hátamon a csillaggal, de még ha kék lenne a bundám, azt hiszem nem lenne nyugtom. De köszönöm! A te szépséged is lebilincselő! - nézek rá, majd megnyalom a kézfejét amolyan kézcsók gyanánt. Mikor oldalamat kezdi vakargatni szinte a mennyekben érzem magam. Ha már sexhez nem jutok, legalább Farkasom legyen kényeztetve. Ajh, de jó! Elfeküdtem, s a fűben dörgöltem meg a hátam, mire a hasamhoz nyúlt, s ott nekem végem volt. Játékosan, mint valami kölyök kutya, hagytam, s játszottam, élveztem a dolgot. Oldalra esett a nyelvem, aztán hirtelen felpattantam, körbe sunnyogtam, s a vadvirágot, meg réti füveket, amiket felszedtem a bundámba, lerázva magamról az ő hajába szórtam. ~ Akkor ha nem meditálsz, mozoghatunk. Rajta kislány! - s újfent hempergőzök, majd felpattanok, s fejemmel kedvesen lökök a vállán. ~ Gyerünk, kapj el! - mint valami szemtelen kölyök. Felnevettem lelkem mélyén. Játék van, Farkasom szabadsága, s az önfeledt érzés úgy tűnik, teljesen elvette az eszemet.
A csajos megjegyzésére csak a szemem forgattam, de közben mosolyogtam. Hím, ezt nem lehet neki felróni. - Hm, azért Hugh Jackman segge se volt semmi abban a bőrszerkóban - mondtam eltűnődve, nevetős hangon, mert hát én se vagyok vak és bizony a nők is megnézik a szépet, legfeljebb nem teszik szóvá, mert az milyen közönséges már. Hülyeség. Megnyalta a kezem, cserébe tovább simogattam, és megkapta a hasvakarást is, mert minek fukarkodjak és miért ne tegyem mindezt? Könnyed volt és játékos, ami ugyan nem töltött fel a meditáláshoz hasonlóan, de határozottan pihentető volt. - A szarvasok után engem is megfuttatsz? Kedves tőled, hogy figyelsz a kondimra - nevettem, de attól még felkecmeregtem, összefogtam a hajam copfba, hogy ne zavarjon, majd utána eredtem. Egy darabig vígan futottam, majd lelassítottam kocogásra, végül megálltam. Valószínűleg észrevette, hogy lemaradtam, türelemmel vártam, hogy némileg közelebb galoppozzon hozzám, de mielőtt túl kényelmesre csökkent volna köztünk a távolság, megszólaltam. Mintegy jelzésképp, hogy ne olyan hevesen. - Mondd csak, Bestia, szavahihető vagy? Szeretnék veled egy komolyabb játékot játszani, de ez akkor lehetséges csak, ha hihetek neked. De ha ebbe belemész, végigjátsszuk, oké? Hangom csak egy árnyalattal lett komolyabb, mint korábban, ennek ellenére arcomon maradt a kedves kifejezés, emellett továbbra se érezhetett felőlem ártó szándékot, mert valóban nem akartam neki rosszat. Megvoltak a saját céljaim, semmi egyébről nem szólt a történet és ha még közelebb is tud hozzájuk segíteni, nos az azt hiszem bizonyos mértékben mindkettőnknek hasznos volna. Egyelőre viszont nem mondtam semmi többet, csak a válaszát vártam.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Látványosan elásítottam magam, mikor szóba került Hugh Jackman segge. ~ Bocs, de a nők jobban érdekelnek. Különben is, nézd, az én fenekem sokkal sexybb, egy szép farok is van hozzá. - majd meglegyintettem kissé szép, szürke mintás szépségemet. Élveztem, hogy kényeztet, ritka dolognak számított ez nekem. Talán nem is pont az volt a legfőbb, hogy vakar, hanem az érintés. Ez a gondolat, ott mélyen, ott nagyon mélyen, ahova nagyon ritkán vonultam vissza befészkelte magát, s bár nem vettem róla tudomást, tudtam, hogy ott van. Nem foglalkoztam vele. Körbeugráltam, orrommal megböködtem, aztán futásnak eredtem, majd vissza, mint egy kutya, aki élvezte, hogy a gazdival kiment sétálni. ~ Ugyan már, csak játék, semmi kötelezettség nincs. Csak játék! - nevetett hangom elméjében. Játszva futkorásztam körülötte, meg-meg állva, kitértem előle, aztán vissza. Épp kicsit távolabb próbáltam kerülni tőle, mikor hátra pillantva észrevettem, hogy lassít, majd megáll. Na, kicsit gyors tempót diktáltam? Visszabattyogtam hozzá, majd pár lépésre előtte lefeküdtem a fűbe, s érdeklődve pillantottam rá. Miután elhangzott a kérdése, kissé félrebillentett fejjel fürkésztem arcát. Mit akarsz kislány? Nem vagyok szavahihető, a legmocskosabb vér tapad kezemhez, fogaimat emberek húsának tépésére használom, hazug szörnyeteg vagyok, aki megtesz mindent azért, amit akar. De mindezek ellenére... szeretek játszani. ~ Rendben van, játsszuk végig. - válaszoltam nyugodt hangon.
Bestia bolond! De szimpatikus, jót nevettem a hátsóját illető megjegyzésén, és a kergetőzésben is benne voltam, minden móka és nyugalom beárnyékolója azonban alattomos, nehéz füstként tűnt fel bennem. Nem is annyira beárnyékoló, sokkal inkább... más alapot és hangulatot ad mindennek. Csak játék... Annyi minden indult az életemben csak játékként! A Ninával való elkóborlásunk, hogy szülővárosunk veszélyesebb részeit is felfedezzük, kalandvágytól hajtva, a Yuval való ismeretségem... mi lett mindennek a vége: halál. Vicces belegondolni, hogy eddig Kyle volt talán az egyetlen, akivel nem épp könnyedén indult a kapcsolatunk, ám annál harmonikusabb lett a maga erőssége révén. Ez csak játék... Sajnálom, de nem az, nekem nem lehet az, ez most nem. Legalábbis nem úgy, ahogy te szeretnéd, nem teljesen. Benne van abban a játékban, ami az én fejemben fordult meg, mire elmosolyodtam - elégedetten, a célkitűzéssel a szemem előtt. - Akkor játszunk úgy, hogy: ha el tudlak kapni, megadsz két dolgot, amit kérek. Ne aggódj, sem a társaidat nem kell elárulnod, és a halálodat sem kívánom, mint mondtam, nem akarok neked rosszat. Ha nem sikerül, akkor ugyanez él visszafelé: két tetszőleges dolog, vagy egyetlen tett. A jóízlés határain belül azért - nevettem, mert az előbbi X-Menes szövegéből kiindulva sejtettem, hogy nem veti meg a szépet. - A cél legyen mondjuk... az erdő széle. És mivel te farkas alakban vagy, így én is kérek három varázslási lehetőséget, bénítani nem foglak, abban nem lenne semmi izgalom. Bájosan mosolyogtam, ez viszont már nem a korábbi könnyed szertelenség volt, Kyle erre mondaná, hogy "Mona tervez, jaj". Muszáj. Amúgy is nagy teljesítmény tőlem, hogy végre ilyesmire szántam magam, szóval... Remélem, hogy eredménye is lesz, ha vesztek, az pech.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Hegyezem füleim, s figyelem minden mozdulatát. Hullámaim tanakodva járják körbe. Látom rajta, érzem rajta, hogy valami nem úgy stimmel, ahogy annak stimmelnie kellene. Mit akarhat tőlem? Mi lappang szép szemei mögött? Rontsam el a kis játékot már most, s kutassak kicsit elméjében? Nem, nem vagyok én olyan... Ill., de olyan vagyok, de ez most nem lényeges. Nem hangzik rosszul az ajánlat, kecsegtető, s csábító, ugyanakkor, mi az ár? Mit akarhat tőlem pontosan ez a kis boszorkány? Kicsit gondolkodok, majd végül prüsszentve állok fel a fűből. ~ Jól van, akkor hát legyen. Kezdjük! S azzal pattanok is. Érzékeim kiélesednek, hagyom, hogy a Bestia ösztöne uralkodjon, vezessen. Mégis ott motoszkál bennem az a furcsa érzés, hogy vegyem komolyan a dolgot. Lábaim könnyedén tiporják a füvet, bundámba belesimít az éjszakával kecsegtető szél. Hullámaim a lányra fonódnak, s a fák sűrűjébe vetem magam.
- Fuss-fuss kis farkas, borzolt bundás ordas, erdőszélnek neki eredj, a boszorkánytól most rettegj - daloltam, mint egy gyermekmondókát, amint Bestia nekirugaszkodott a távnak, a következő pillanatban pedig elemi félelem mar belé, remélhetőleg olyan masszív, ami erre a 10 másodpercre megbénítja, vagy legalább megakasztja. Nem vagyok rest rohanni, hogy ha ez összejött, akkor minél előbb érinthessem, gyermeki játéknak tűnő, valójában nagyon is komoly "fogócskánkban". Legalábbis nekem ez most komoly. Figyelek, minden rezdülést, minden apró változást, résen vagyok, mert ha hirtelen gondolna egyet és nekem ugrana, az nem lenne vicces. Megtehetné, mert nem kötöttem ki, hogy nincs támadás, a korlátozás arra szólt, hogy három varázslatot használhatok, egyet abból is ellőttem már. Nincs veszélyesebb egy farkasnál, amelyik úgy érzi, sarokba szorították vagy védekezésre kényszerül. Tisztában vagyok ezzel, mégis kockázat nélkül mit sem ér az élet.
//50-2 pont, Rettegés Nem dobtam arra, miképp reagálsz, mennyire hat meg a dolog, a te tiszted megítélni vagy dobni, ha gondolod. És picike lett a tempó meg végett, meg mert kell a reakciód. XD//
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Szabadon lépek, élvezni akarom porcikáim minden egyes mozdulatát. Csak eggyé akarok válni Gaia ölével, azt akarom, hogy magába fogadjon, hogy kámfor legyek, szabadon lélegző, vad gyermeke, kinek szaladásában gyönyörködik. A suttogó hangok azonban megütik a fülemet, s először nem is hatolnak el tudatomig, csak mikor bedörömböl az utolsó szavacska... Rettegj! Úgy dermedek le, mint egy hirtelen megfagyott jégcsap, s lelkemben úrrá lesz az az érzés, melyek hosszú évek óta elkerült, de nem volt számomra ismeretlen. Mint valami isteni, halálos lehelet, láncra ver, s a gerincemen végig fut. Még az se tűnik fel, ahogy elszalad mellettem a kis boszorkány. S aztán ahogy belém csapott a pillanat, úgy is tűnik el. Pislantok párat, s egy pillanatra harag fut át rajtam. Te kis csaló mágiával játszadozó. De aztán el is tűnik a haragom, s magamban felnevetek, ahogy látom szaladó alakját. Arra a formásan ringó popsi alkotásra nem lehet haragudni. De jól van, játszunk kicsi boszorkány jelölt! Könnyedén ugrok utána, szorosan felzárkózom a nyomában, de nem előzöm meg. Rajta kislány, különben a csúnya Farkas elkap! Játszom a játékod, de azt senki nem mondta, hogy nem szabad az űzött vadat kicsit megkergetnem. Mindvégig mögöttem futok, sose elég közel, de kellően fenyegetően ahhoz, hogy érezze, bármikor elkaphatom. Majd némi ilyesfajta futás után meg is unom a dolgot, s orrommal, finoman a kis popsiba bökök, (ha emberi formámban lennék, valószínűleg jó alaposan belecsípnék) enyhén meglökve a leányzót, hogy utána pimasz, gúnyos morgással könnyedén tovaszaladjak.
Kezdőlap
//
//
//
És picike lett a tempó meg végett, meg mert kell a reakciód. XD//
