Esetlen biccentésére kissé zavartan billentettem egyik lábamról a másikra testsúlyomat, ahogy letekintettem rá. - Én... huh! - Szélesedett ki mosolyom és idegességemet leküzdeni kívánván hajamba túrtam egyik kezemmel. Szívem olyan vadul dobolt, pumpálta az életet adó vért az ereimbe, hogy azt hittem, majd' kiugrik a mellkasomból. - Sajnálom, de ez egy kicsit meredek még nekem. - tekintek rá némi félsz-szel, de őszintén. - Már maga tény is, hogy randizni fogunk, nemhogy... - Kár volt folytatnom azt hiszem, mert a következő pillanatban édes kis mosollyal sütöttem le a szemeimet róla. Kétségtelenül hízelgett az egész és sajnáltam, hogy nem viszonozhattam - még - mindezt. De egyszerűen... én nem ilyen egyszerűen működök. Az élet nem egy elcseszett film, ahol a romantikus szál három mondattal le van rendezve és máris egymásnak esnek a főhősök! Egyébként is inkább főhősnő legjobb barátnője típus vagyok és nem a toronyba zárt hercegnő. Tekintetemmel követtem a mozdulatait, pillantásom burkolt mohósággal fedezte fel ebből a távolságból is újra meg újra testének vonásait. - Igazából arra gondoltam, felöltözök és segítek eldönteni, mi legyen Bambiékkal... - Jegyzem meg csendesen, pár lépést téve irányába, de csak mert arra hagytam a kocsimat én is. - Kétlem, hogy az erdei húsevők eltüntetnék neked egy éjszaka alatt, hogy holnap egy vadőrnek se tűnjön fel a dolog. - Mosolyodtam el akaratlanul is az elképzelt képre.
- Semmi baj - mondtam könnyedén egy apró sóhaj kíséretében, s amint megláttam az arcát, tekintetét, még egy halvány mosolyt is kapott. - Hé, nem kell magyarázkodnod, tudom - pillantottam vissza rá a vállam fölött, féloldalas mosollyal a képemen. - Nekem se minden napos, elhiheted - mondtam ezt mind a randira, mind a harapásra értve, bár nem tudom, hogy az utóbbira vonatkoztatva jelen helyzetben ez őt mennyire nyugtatta meg. Inkább gyorsan menetirányba kaptam a fejem. Öltözés közben felhívta arra az aprócska, ám cseppet sem elhanyagolható tényre a figyelmem, hogy egy szarvascsalád porhüvelye még mindig ott hevert. A Bambi família brutális sorozatgyilkos áldozatául esett - bűnügyi különkiadás. Vajon hány ember gyerekkorát vágná haza egy ilyen szalagcím? - Őőőő, akkor se, ha nagyon szépen kérem őket? - néztem rá nagy szemekkel, mintha tényleg abban a hitben ringatnám magam, hogy ha megkérek pár Micimackót, akkor azok takarítanak majd utánam. Lebiggyesztettem a szám. - Kár. Körbenéztem, de persze élből a pucér Yettán állapodott meg a tekintetem - ha még nem öltözött fel. - Jaj, könyörgöm vedd ezt fel! - adtam oda a dzsekim, ami ápol és eltakar. - Így nem lehet gondolkodni. - Megvakartam a tarkóm és inkább oda se nézve nyújtottam felé a műbőrt, hogy valamivel fedje már el a túlontúl is kívánatos hajlatait, vonalait, domborulatait. Nem, nem pirultam el, csak a farkam még mindig félig készenlétben volt, ami lássuk be, elég kényelmetlen. Ha fölvette/felöltözött, akkor visszabaktattam Bambiékhoz, s zsebre tett kézzel megálltam a legközelebbi tetem mellett. Kár, hogy most egy kicsit se voltam éhes. - Legalább nem védett szarvasokat kaptam el. - Nézzük a jó oldalát a dolgoknak, bár ez még mindig nem vitt közelebb az eltüntetéshez. Jaj, remélem Willnek nincs kedvenc szarvascsaládja, vagy ha van, akkor nem ez az! Khm... nem ez volt az. - Rendezzünk grill partit! - fordultam a nőstény felé. A tűz jó barát!
De kell. Valamiért úgy éreztem, muszáj neki megmagyaráznom. Nem csak ezt... Azt szerettem volna, ha mindent átadhatok, ha mindent megérthetne, ami bennem lejátszódik az egész kapcsán. Ez az érzés pedig olyannyira ijesztőnek tűnt, hogy inkább befogtam és csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Valahol annak is éreztem magamat, hiszen nem volt egyáltalán jellemző rám ez a tehetetlen, ártatlan szenvedés, amit műveltem már pár perce. Biztos bosszantóan kiábrándító lehet ahhoz képest, amikor először belém futott, vagy amikor random megjelentem az ajtajában, közölve, hogy márpedig bemegyek, bocs. - Nem valószínű. - Nevetek fejcsóválva, hogy meginduljak a kocsim felé, de beelőz és odaadja a kabátját. Meglepetten pislogok rá a ruhadarabra, de végül nem ellenkezek, egyszerűen csak belebújok, a cipzárt is felhúzva félig-meddig rajta, hogy egy rutinos, könnyed mozdulattal szabadítsam ki szőke tincseimet a gallérrész fogságából, miközben a szarvasokat fürkészte pillantásom, azon agyalva, mihez is kezdhetnénk velük. - Mintha tőled lehetne nyugodtan gondolkozni bármikor is. - Vetem oda csalfa, bájos mosoly keretében pillantva leplezetlenül felé. A szarvasokat illetően én a város határában levő dögkútra szavaztam volna, esetleg az ingyen kajára a falka épebb elméjű tagjai számára, de végülis az ő verziója sem hangzott rosszul. Halovány, kellemes mosolyt küldtem felé aprót biccentve. - Közelebb állok a kocsival akkor. - Szusszantam és lőn: így is cselekedtem, hogy a dolgunk végeztével elváljunk egymástól (mint ágtól a levél), nem felejtve el szóvá tenni újra, hogy mennyire várom a holnaputánt. Ha akartam volna, se tudtam volna feledni az időpontot és mindazt, amit az egész magával hozott. A combomon levő seb emlékeztetett rá minden egyes elkövetkező percben...
A nappalimban még mindig nem tolongtak a bútorok. A kiakadós-tatarozásnál pofátlan módon ügyeltem rá, hogy alapos munkát végezzek, így ami esetleg masszívabbnak tűnt, azt az ablakon való kiröptetés előtt, biztos, ami tuti alapon saját kezűleg törtem össze. Na már most a helyiséget kiüríteni alig pár percembe került, az újabb bútorok előállítása viszont ennél jóval több időt vesz igénybe, de Ash-nek igaza volt: szerettem csinálni. Közben is járt az agyam mindenfélén, de elsősorban arra kellet figyelnem, amit csináltam. Le kellett nyugodnom, a folyamatos feszültség és dührohamtól egy pöccre állás se nekem, se azoknak nem tesz jót, akik a közelemben vannak, lábujjhegyen még nem járnak körülöttem, de addig nem is akarok eljutni. Most éppen jó volt: egy szarvas vergődött még utolsó pillanataiban az életéért, torkával a fogaim között. Esélytelen volt a szabadulása, pár patástárs még ott ácsorgott, a hátamon felborzolódott a szőr, s mikor éreztem, hogy ennyi volt, a prédámból zsákmány lett, elengedtem, majd morogva, fenyegetőn vicsorogva a többi felé kaptam, feléjük lendültem, mire szétrebbentek, mint puskadördüléskor a madarak. Agyatlan népség, pont mint az emberek. De jól szórakoztam rajtuk. Megráztam magam, aztán visszaléptem a vacsorámhoz, és feltéptem a hasát, majd lakomázni kezdtem.
Nem jutottam a vacsi feléig se, mikor ismerős szagot hordott felém a szél... Szőrös Férfiállat! felcsillant a szemem William. Reméltem, hogy nem azért jött, hogy elorozza a zsákmányom, mert akkor csúnya esténk lenne, bár első körben megnézném, ahogy kötélhúzósat játszunk a tetemmel. Ha akar tőlem valamit, akkor vissza kell majd változnom, amihez most nem sok kedvem volt, de vannak dolgok, amiknél rohadtul nem számít, van-e hozzájuk kedvem, vagy nincs. Megnyaltam véres pofám, amin ez nem sokat segített, majd a közeledő férfire néztem.
Délutános lévén nem sok dolgom akadt az irodában, főleg így a szezon igazi beindulása előtt. Majd egy-két hét és tömegével özönlenek örök "kedvenceim" a turisták a síparadicsomba. Olyankor mindig fokozott készültség van vadőri szempontból és persze őrző téren is. Szóval miért is ne használnám ki ezt a kis nyugalmat, ami még a héten, a hét elejében megadatik? Na ugye! A kocsit az egyik vadetetőnél hagytam és gyalog vágtam neki az erdőnek. Szerencsére mind a kabátom, mind pedig a többi felszerelésem - még a cipőm is - direkt erre a munkára készült, így a legkevésbé sem éreztem kényelmetlenül magamat a csípős hidegben. Nem mintha egyébként zavart volna a hűvös, edzett ember lévén, de nem kockáztattam meg újabb két napos kényszerpihenőt, amit Abigail széles mosollyal ír fel receptre a magamfajta notórius orvoskerülők számára.
A szarvasok ijedt szétrebbenése az, ami irányomon változtat. A paták zaja a fagyos földön, ahogy tizedmagukkal tovarebbennek. Egy kissé az én izmaim is mintha megfeszülnének a ruházatom alatt, s megnyugtató a tudat, hogy legalább a tőrömet magammal hoztam. Bátor - vagy épp botor - módon léptem ki a fák közül a tisztásra, s ekkor szúrtam ki a riadalom okát. Az már termetre látszott, hogy nem egy mezei farkasról van szó, s színre, korra is szűkíthettem a lehetőségek tárházából. - Ryan? - Tiszta tipmix, vagy az az idióta, vagy a testvére. Ahogy felém fordul a farkas, már tudom, hogy nem jött be az első gondolatom. - Darren. - Biccentek is, amolyan "Jó étvágyat!" módon, már csak abban reménykedve, nem engem néz ki desszertnek. Van valami finoman tanárbácsis él is a hangomban, s a mellé társuló tekintetben. - Lassan küldhetem a számlát az újabb vadállomány telepítéséről nektek, ha ilyen ütemben tizedelitek a patásokat. - Jegyzem meg csevegőn, elcigarettázottan nevetős hangon, közben nem lépdelve közelebb a kelleténél hozzá. Nagyon jó így, tisztes távból, elvégre engem is roppantmód irritálna, ha a képem elé másznának, miközben eszem. Na meg így van módom körbekémlelni a tisztáson is, anélkül, hogy a hím kikerülne a látóteremből.
Megráztam magam, és folytattam a falatozást, miután William eltalálta, melyikünkkel is van dolga. Ilyenkor kifejezetten szerettem, hogy ennyire hasonlítunk az öcskössel, legalább rövid időre meg tudunk téveszteni másokat, ha nagyon kell. Vagy mint a mellékelt ábra is mutatja, ez akaratlanul is megy. A megjegyzésére ismét rápillantottam, emberként sunyi mosolyra húztam volna a szám, így csak mordultam egyet, de kicsit se fenyegetőn. Elléptem a szarvas mellől és a Protektor felé indultam, kényelmesen lépkedtem, se a testtartásomban, se a mozgásomban nem volt semmi támadásra vagy agresszióra utaló, energiáim is nyugisak voltak, mindez a higgadtság pedig igazi csodaszámba ment azt hiszem mostanában. Megálltam a férfitól nagyjából öt méterre és nyújtóztam egyet, majd újabb pofanyalás, aztán megint séta, hogy végül egy méterre csökkentsem a távolságot. Lehet, hogy tudtam volna vele gondolatban kommunikálni, de szinte mindig felfelé kellett volna rá néznem, a szarvast meg ha eszem, nem szívesen foglalkozom mellette mással is, úgyhogy... Egy mordulást követően felvettem emberi alakom, s kiegyenesedtem. Itt-ott véres voltam és mindenhol pucér, de mostanában többet paráználkodtam, mint azt a közízlés elviselné, csakhogy ez engem egy kicsit se zavart, Willnek meg ha tudok újat mutatni... hát az fura lenne. - Jobb, mintha az embereket falnánk ekkora ütemben - húztam pimasz mosolyra a szám, majd kezet nyújtottam neki. Az is véres volt egy kicsit, hát na, nem számítottam ilyen találkozóra. - Ígérem, átszokok a bölényekre, ha ez segít valamit - tettem hozzá, épp csak a végére nem biggyesztettem oda, hogy "cserkészbecsszó".
Engem ugyan nem zavart volna, ha farkas marad, netán kajál tovább - ha ahhoz van gusztusa csinálja csak! - de attól sem estem lányos pironkodásba, hogy átalakult emberré. Az aggodalmaskodás mint olyan, szintén távol állt tőlem jelen helyzetben, hiszen velem ellentétben ő megfázni sem tud, a mázlista, szóval minden gond nélkül folytattam a kora esti csevejt. - Kétségtelenül! - Hangom a másik szavai mögött meghúzódó véresen komoly tartalom ellenére is nevetősen csendült, ahogy elfogadtam a felém nyújtott kezet egy férfias kézfogás keretében, mintegy nyugtázva ezzel az üdvözléssel az átszokási ígéretét is. - Ha elég merész vagy hozzá, felőlem! Most még a nőstényeik is kevésbé harciasak, hogy nincs ellési időszak.- Szusszanva engedtem el a kezét, tüdőmet "kiszellőztetve" némi friss hegyi levegővel. - Eszem ágában sincs amúgy feltartani, kihűlve már biztos nem lehet olyan jó... - fogalmam sincs, őszintén szólva, az viszont biztos, hogy a találkozás nem tervezett volt, csak erre hozott az utam. De ha már így alakult, kár lenne nem rákérdezni, hogy: - Egyébként mi van veletek mostanság? - Talán nem kell neki részleteznem, hogy nem Victor egészségi állapotát és Ryan aktuális "nagy dobását" firtatom, hanem úgy enblock a helyzetet. Lehet, nem oszt meg velem semmit, szóval miért kertelnék a kérdezéssel? Egyébként is világéletemben egyenes embernek neveltek.
- Szeretem a kihívásokat - szélesítettem ki a mosolyom, hogy az már vigyornak illett be. - De ha van a vadállománynak olyan része, amelyik nagyon elszaporodott, akkor szívesen segítek tizedelni... fizetés ellenében. - Ha már besegítek, akkor járna némi fizu, nem? Oké, nincsenek anyagi gondjaim, de sose lehet tudni, mikor iszom olyan részegre magam, hogy minden vagyonom szétosszam. Amúgy az ajánlat csak félig volt komoly. - Ha nem zavar, hogy közben eszek... - mondtam, majd visszaballagtam a tetemhez, s kezem karmos manccsá, szemfogaimat agyarrá változtatva folytattam az evést. Ember alakban ez a fajta táplálkozás külső szemmel sokkal visszataszítóbbnak vagy legalábbis gyomrot próbára tévőbbnek tűnhetett, nekem ugyanolyan volt, annyi, hogy kevesebbet használtam az agyaraim, többet a karmaim. Beleket téptem ki, hús marcangoltam, olykor William felé pillantottam, figyeltem, mit mondot vagy kérdezett, lenyalogattam az ujjaim, kézfejembe töröltem a szám, bár így sokkal véresebbnek, mocskosabbnak tűnhetett az arcom. A kérdésre felhagytam megint kis időre az evéssel. Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy mégis mit és mennyit áruljak el neki, de talán... jó, ha az őrzők vezetője is tud egyet s mást, mert úgy tűnik, nincsenek valami bőkezűen informálva. Én pedig szeretek jóban lenni másokkal! - Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, talán hamarosan három helyett csak két felé kell figyelnetek. - Két falka plusz kóborok helyett, egy falak plusz kóborok. - És szerintem nem fog ártani, ha jóban leszel de Lucával. Nem mondhattam többet, de nem hülye, ebből is összetudja rakni a dolgokat. Annyira pedig bíztam a józan ítélőképességében, hogy nem fogja világgá kürtölni az egészet. Nem szeretek előre inni a medve bőrére, ez pedig olyan lenne. Csak remélni tudtam még mindig, sajnos.
Felnevetek az ajánlatra, s noha egy percig sem tudom komolyan venni azt, mégse én lennék, ha nem kontráznék rá legalább egy beleegyezés-féleséggel. - Majd értesítelek, ha így alakulna! - Biztosan izgalmas lehet megadott vadra vadászni, kihívás, mint találomra elkapni azt, amelyik szembe jön, na de nem pont ezért járnak a hivatásos vadászok is ki az erdőre? Hagyjuk meg nekik ezt a kevés örömet.... (Mondjuk, az orvvadászokat nyugodtan ritkíthatnák, csak hát egyiken sincs céltábla, sem "illegálisan vadászok" felirat.) Arra, hogy esetleg zavarna, hogy eszik, kissé széttárom megadóan a karjaimat. Ha én nem zavarom őt, akkor ő ugyan miben zavarna engemet? Láttam már rondább látványt is, mint vérfarkast félig átalakulva vadhúst zabálni. Kérdésemet úgy fest, nem gondoltam át teljesen, mert amilyen könnyeden felteszem, olyan nehézkes súlyokat rak rám a válasz mellé járó mögöttes tartalom felismerése. Elmerengtem kissé, nem felelve azonnal... végül azonban csak ciccenős nevetés-félét hallatva csóváltam meg a fejemet. - Te vagy nagyon bölcs, vagy nagyon botor vagy, Northlake. Bár úgy mondják, a kettőt nem sok választja el egymástól. - Hallom a hangján is, hogy nem teljesen biztos a dolgában, a dologban... sok a ha, a talán. - Mikor? - kérdezek inkább erre rá, hátha ezek terén pontosabbat is tud mondani.
Értesít? Felcsillant a szemem. - De mindenképp személyesen, jó? Attól kellemesen hízna májam és úgyis ritkán beszélünk - vigyorogtam rá és örültem, hogy vette a lapot, a labdát meg lecsapta. A kajálásom se zavarta, ami egyre jobb. Akárhonnan nézzem, William sokkal könnyedebb és... "kezelhetőbb" Protektor, mint Mortimer volt, nem tudom, hogy csak azért-e, mert fiatalabb nála és a látásmódja is rugalmasabb, könnyedebb, vagy alapvetően is más okai voltak, nem is érdekelt. Az elődjéből túlságosan is azt éreztem, hogy laborpatkányoknak tekintett minket, Will sokkal inkább viselkedik a farkasokkal szemben partnerként. Látom rajta a válaszom hatását, erre valószínűleg nem igazán számított, egy évvel ezelőtt szerintem senki más sem, de más idők járnak, én sem az elődeim vagyok - még mindig nem -, szóval... én így játszok. Pontosabban nem, lemondtam a korábbi játékokról, mert ez már egyáltalán nem az. A végső reakciója féloldalas mosolyt csalt véres képemre, ami szélesebb lett a szavai hallatán. - Mondjuk inkább azt, hogy merész, azt hiszem, valamennyire mind a kettőt lefedi. - Kicsit megkomolyodtam. - Nem láttam más utat, ami bármi jóval kecsegtethet még. Ennél csak rosszabb opcióim vannak. Igen, vannak azok is, nincsenek elfelejtve, ha rákényszerülök egy kevésbé idillinek tetsző utat járok, de nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség. - Nincs nálam a labda - vallottam be, s ez azért kicsit bosszantott is. - Szóval én is csak remélni tudom, hogy minél előbb. Amíg semmi nem biztos, addig legalább csend van nagyjából. Ha mást nem is, pár hónapnyi békét úgy tűnik, elértem, mindkét falka nyugton volt, nem történt egymás elleni atrocitás. - Amint biztos lesz, úgyis egyből tudni fogjátok szerintem, még ha szó szerint senki nem is mondja nektek, de lesznek jelei. Vagy egy vérfürdő, vagy az egység megszületése.
- Mindenképpen! Majd küldök behívót, meg ha szeretnéd, előtúrom a fiókból Mortimer pecsétjét is hozzá! - Fejemet csóválom nevetősen a felvázolt képen, noha tény, hogy mikor birtokba vettem az irodát (erős túlzással mondhatjuk ezt) akkor kezem ügyébe akadt egy-két érdekesség a szelektálás során. Voltak érdekes dolgai az öregnek. - Őszintén szólva, miután Milagros megkeresett, én magam is sokat gondolkoztam a dolgon, hogyan lehetne ezt az egészet valahogy... megoldani. - Odafentről eléggé meg van kötve a kezem drága elődömnek hála, akit remélem, fojtogat már a csuklás a világ túlsó felén, akárhova is küldték az öreget. - De ennél jobb megoldás nem jutott az eszembe nekem sem. Igaz, azzal nem számoltam, hogy közben jössz és kihívod Milit! - Ciccenek fel, újfent nevetősen, ám ezúttal van némi kesernyés él is a dologban. Sok mindenkire tippeltem volna, ha közlik, valaki kihívja az atanerket, de Darrenre nem. Igaz, magamat se tettem volna meg Protektornak, ha rajtam múlik. Viszont elvállaltam, mert ezt követelte a 'haza', a kötelességtudatom pedig még mindig a helyén egyik-másik őrzővel ellentétben. Eléggé felhígult a társaság mostanában és nem igazán érzem, hogy ez jót tenne nekünk. - Fantasztikus. - Szalad ki az őszinte vélemény, s ha nekem ez a dologról alkotott képem, akkor már bele se akarok gondolni, Northlake-é mi lehet. - Abban biztos lehetsz, hogy tudni fogunk róla. Talán még előbb is, mint hinnétek, viszont ezek szerint sem te, sem pedig de Luca se verte nagy dobra a dolgot a falkája előtt a dolgot. - Előbbiről mondjuk nincsenek olyan biztos infóim, utóbbi esetében bátrabban ki merem jelenteni, hiszen több informátor akad a városban, a hotel környékén, mint fent a hegyen. Azért... a nyakamat még így sem tenném fel rá.
- Jaj, azt ne! - riadoztam és ez nem volt teljesen színjáték. - Nem vagyok vallásos, de azért klassz a mondás, hogy ne fesd az ördögöt a falra! Szerintem égesd el azt a pecsétet, mielőtt az itt élő farkasok egyöntetűen eretneknek kiáltanak ki. Látványosan megborzongtam. Elképzelhető, hogy ez nem volt a legszebb tőlem, mármint a Mortimerről tett véleménynyilvánítás, de nem hülyék ők sem. Az itteni farkasok, akármelyik falka tagjai is legyenek, ha itt voltak két éve, akkor biztos, hogy nem zárták a szívükbe az öreget. Jobb, hogy elment, mert ha most itt lenne és egyesülne a két falka, lehetséges, hogy ünnepség gyanánt erőinket egyesítve nyilvánosan meglincselnénk. Halványan, kicsit nosztalgikusan és szomorkásan elmosolyodtam, mikor szóba került a kihívás. - Nem te vagy az egyetlen, akit sikerült meglepnem. Hát, majd kiderül, mennyivel jártak velem jobban, mindenesetre a féléves mandátum letelt, szóval pár nappal már jobb vagyok. A sovány vigasz gyér humorba bújtatva. Most mit szépítsem? Atanerknek születni kell. Én ennél lustább és kényelmesebb vagyok a farkasom pedig érdektelenebb. Ez van. Nincsenek világmegváltó vagy épp hódító terveim. Tudom, hogy ő sem a legjobban járt őrző a gárdában, nem túl hálás feladat, szerepkör és előd széke maradt rá, úgyhogy maximálisan átérzem a helyzetét. Vicces: két pasas, akiknek nem épp a vezető szék volt az álma most itt vannak és vezetéses dolgokról beszélnek úgy-ahogy. Bármibe le merném fogadni, hogy ha valahogyan visszakaphatná a régi helyét és életét, de úgy, hogy az őrzőit jó kezekben tudhatná, nem utasítaná el a lehetőséget. - Én nem szeretek nagyon titkolózni ilyen ügyekben a sajátjaim előtt. Hogy de Luca mit osztott meg az övéivel, arról sejtelmem sincs.
- Odaadom szívesen a holmijait, égessétek, ahogy akarjátok! - Nevet fejcsóválva, bár az igazat megvallva, nem is tartja olyan hülye ötletnek a dolgot. Valami nagy, nagy tüzet rakni, - ahogy a vers is mondja - belőlük... Arra pedig, hogy jobb lenne, mint az elődje, kedvem lett volna vállon veregetni, de valamiért erőteljesen a fura kategóriába esett volna a gesztus jelen helyzetben. Érdekes. Külön-külön nincs problémám azzal, hogy vállon veregessek valakit, illetve egy mezítelen vérfarkas tényével, aki csatak véres a szarvashústól, a kettő együtt mégis összeférhetetlennek tűnt jelen pillanatban. Vagy csak a rangjaink tették? Elvégre, nekem a pártatlanságot illene képviselnem. Hülyén venni ki magát, ha "lepacsiznék" Darrennel - nem mintha problémánk lett volna egymással valaha is. - Értem. A farkasaid akkor remekül tudnak titkot tartani. Vagy az én informátoraim képességei csorbultak el az évek során... - Vonok vállat, látszat-könnyeden, de Darren érezheti felőlem, hogy nem vagyok egyáltalán megbékélve a gondolattal. Minden esetre összecsapom a tenyereimet, szusszanva és így tekintek az atanerkre. - Nos... akkor tényleg csupán Castor lépésére várunk. Amihez kívánom a legjobbakat, már ha lehet ilyet mondani jelen helyzetben. - Vakarom meg a tarkómat szórakozottan, arcomon fanyar a mosoly. Nincs okos válasz erre a helyzetre, ki kell várni a következő lépést... akármennyire is idegőrlő legyen ez.
- Hát ezzel még lehet, hogy élni fogok! - húztam pofátlan vigyorra a szám. Néha én is megengedhetek magamnak némi Atanerkhez nem méltó dolgot. Igazából azt hiszem többször engedek meg már magamnak, min az egészséges, de igazából... nem érdekel. Elsősorban én Én vagyok és nem Atanerk, s mint az az elmúlt fél évben kiderült, mindenkinek jobb és elviselhetőbb ez a felállás, mint az, ha nagyon görcsösen megpróbálok vezető lenni. - Nem tudom, William. Zavaros időszak ez, rosszabb, mint a nyílt acsarkodás, most a kétségek és a bizonytalanság az úr. - Hú, de mélyenszántó lettem. De ez van. Szinte harapható a feszült várakozás a levegőben a Farkaslakban. A kívánságára megint csak mosolygok. William jó ember. Túl jó arra a posztra, ami a nyakába szakadt, és ez meg fogja mérgezi, keseríteni. Kívánom, hogy ne legyen igazam, vagy minél később következzen ez be. Talán ha egyetlen falka lesz, kicsit ő is fellélegezhet. - Nincsenek nagy igényeim és légváraim, legalábbis az én mércémmel. Aztán lehet, hogy nem így van - nevettem, de örömtelenül. Aggódtam. Akárhányszor belegondoltam a helyzetünkbe, fél óra múlva már hasogatott a fejem és le kellett gurítanom egy pohár whiskyt. Szigorúan csak egyet. Lakik még bennem az a fajta naivitás, ami elhitte annak idején édesanyám meséit. Háromszáz év alatt megkopott, megfakult, megtépázták, de ha nem is egyenes arányban a roncsolódás mértékével, mindig visszakaptam egy keveset belőle azoktól, akik velem vannak. Tudtam bizakodva tekinteni a jövőbe még mindig, és ezt láthatta a Protektor a szememben. - Vigyázz magadra, William! - mondtam mintegy búcsúzóul, ha csak neki nem akadt még mondanivalója. Nem elzavartam, eddig is jól eszegettem a társaságában.
Az ígéret szép szó... Igaz, időbe telt, mire tudtam kellően strapabíró, nem kifejezetten gyerekeknek tervezett műanyag szánkót találni. Na nem azért, mert Abigail-t ne bírná el egy ilyen, de ezek a mai gyártású... izék kimondottan vacakok, aztán tönkretenni se szeretném senkiét, ha már kölcsönbe kaptam az egyik kollégám srácaitól. Azzal együtt csengettem be Abigail-hez, képemen a szokásosan kimért mosollyal, mely nem leplezte a tekintetemben ülő fáradt nyugalmat. De ezt a kora estét/késő délutánt tényleg eme ígéretem teljesítésére és a pihenésre szántam... szóval nagyon remélem, ő sem kezd el mindenféle orvosi dologgal traktálni, mert akkor biztos, hogy itt hagyom és megyek egyedül a pihenőhöz szánkózni! Ha viszont sikerült elkerülni, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni a doktornénis habitust, akkor bizony (elszívtam még egy cigit, míg arra vártam, hogy Abigail összekészüljön) kocsiba szálltunk és meg sem álltunk egészen a már említett helyig. A terepjáró kellemes tempóban, de biztosan szelte a hóval fedett utat a hegyi utak meredekebb részein is, az erdő közti "csapáson", ahol mi járunk többnyire csupán, meg a vadászok.
Kiérve a tisztásra, szinte szemet gyönyörködtető a látvány, ahogy a fogyatkozó fényben lustán elterül a színtiszta fehér hó a tájon. A tisztás ezen része kisebb völgyben "zárul" a túloldalon, így szánkózásra kifejezetten ideális. Leállítva a motort azért nem tudom megállni, hogy ne forduljak Abi felé. Egész úton olyan hallgatag volt, pedig amikor belementem a szánkózós ötletbe, kifejezetten lelkesnek tűnt a dolog kapcsán. - Minden oké, Abigail? - Pillantásom arcát fürkészi őszinte érdeklődéssel.
Őszintén szólva teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen programot is terveztünk mára… Amilyen diliház van a házam táján úgy karácsony óta, annyira mondjuk nem csodálkozok… Pedig emlékszem, ahogy ősszel lehullott az első hó, aztán megláttam a szomszéd gyerekeket szánkózni, azóta rágom Will fülét, hogy menjünk mi is. Na jó, először Steve-nél próbálkoztam, de miután minden kísérletem gyászos véget ért, gondoltam egy nagyot, aztán az egyik kávészünetben bedobtam az ötletet a protektori irodában. Éppen a Killiannel kapcsolatos kusza gondolataimat próbáltam kicsit helyre tenni magamban, feldolgozni a hirtelen rám zúduló temérdek információt, amikor meghallottam a csengőt, majd miután kinéztem az ablakon, az arcomat is a tenyerembe temettem. Rohantam is ajtót nyitni, gyors köszönés, bocsánatkérés, és már sprinteltem is a gardróbom felé, hogy összekapjam magam, így aztán egy jó 10 percet, ha várni kellett rám… Indulás előtt még gyorsan megpaskoltam Koda buksiját, hogy vigyázzon a házra, felmarkoltam egy zacskónyi karácsonyról megmaradt sütit és már mentem is, hogy ne várakoztassam tovább a főnököt. Valahol épp a cigarettája végén járhatott, de kivételesen most ezért sem szóltam… ahogy a nikotintapaszok, a tüdőszűrés, a hidegben edzés meg sok más miatt se, amivel egyébként előszeretettel szoktam „fárasztani”… Csendben vártam, addig megnéztem, milyen menő szánkót is szerzett, majd ha végzett, bepattantam mellé az anyósülésre, hogy út közben csak szótlanul bambuljak kifelé az ablakon. Valahogy irigyeltem a munkája miatt, hogy amíg én egész nap a rendelőben gubbasztok, addig ő az erdő civilek elől többnyire „rejtett” részeit járhatja napi szinten. -Hm? –fordítottam felé a tekintetem, amikor megérkezve már épp kiszálltam volna a kocsiból, mozdulatlanná is dermedek, ahogy a kezem épp a kilincsen pihen. -Azt hiszem… Vagy nem tudom… Nem vagyok egészen biztos benne. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor annak idején elhívtak őrzőnek és ezzel olyan 180 fokos fordulatot vett az életem… –bököm ki néhány pillanattal később, bár szinte már vártam, mikor talál meg valaki ezzel a kérdéssel, pláne, hogy mióta Killiannel találkoztam, olyan vagyok, mint valami rossz alvajáró… És most valahol a szívem mélyén most mégis örültem, hogy a rendelőm fent van a hegyen, és csak ritkábban fordulok meg az egyetemen, kevesebb kollégával találkozva, mert utálnám, ha mindenkinek hazudoznom kéne a miértekről. -Mondd, Will… Te hiszel a… húsvéti nyusziban? –mert az elmúlt pár nap után én már azon se döbbennék meg, ha holnap vele futnék össze a városban. Vagy ha Will ezek után padlógázzal megindulna az első pszichológus felé… Jupí, hogy tuti nem James lesz az...
Ahogy megtorpan a mozdulatban, épp csak feljebb szökik szemöldököm kissé. Értetlenségemet tovább növeli szavainak bizonytalansága. Itt valami nem oké, ez most már tuti és lehet, hogy nem vagyok egy pszicho-guru, vagy épp a lelki sérültek védőangyala, de ha annyival már tudok egy kicsit segíteni, hogy meghallgatom a számomra fontos embereket, akkor azt készséggel megteszem. - No... mi történt? - Firtatom csendesen, elcigarettázott hangomon, torkomat kissé megköszörülve. Nem tudom, láttam e valaha Abigailt ilyen bizonytalannak, mióta ismerem. Intek közben finoman, jelezve, hogy folytassa csak a mozdulatsort és szálljunk ki - hiába érünk rá, a nap gyorsan alábukik és vaksötétben nem annyira "buli" a dolog. Bár legfeljebb majd felkapcsolom a kocsi fényszóróit... Ahogy kikászálódunk, a nő felé sandítok mintegy várakozón, érdeklődőn fürkészve vonásait. Annyiféle érzelmet láttam már kiülni rá. Örömöt, mosolyt az ajka szegletébe. Őszinte döbbenetet, fájdalmat, dühöt, anyáskodó feddést... ezt a gondterheltnek sem igazán nevezhető, réveteg - s kissé talán kétségbe esett - ábrázatot azonban még nem ismertem. Épp a szánkót emelem le a platóról, mikor érkezik a kérdés. - Kötve hiszem, hogy ezt a vidéket preferálná így tél közepén... - Ciccenek nevetős, komolytalan mosolyra húzva számat, s kissé talán fejcsóválva kerülöm meg a kocsit, lezárva azt egyetlen gombnyomással. - Sok mindenben hiszek Abigail és kétszer annyiban nem, de... az elmúlt időszakot figyelembe véve, azt hiszem, kissé át kellene értékelnem az egészet. - Engedem kissé lejjebb a vállaimat, hogy a "hóra eresztett" szánkó madzagját fogva lepillantsak a járművünkre, majd vissza őrzőtársamra. - Na mi lesz, ráülsz? - Húzódik félsódéros mosoly a képemre. Talán tényleg át kellene mindent értékelnem kissé, így, hogy most kimondtam... már magát a hit fogalmát is, hiszen hiába szeretnék hinni benne, hogy helyes döntéseket hoztam mint James-székkel, mind pedig Adam-ékkel kapcsolatosan, ez még nem garancia semmire. Régebben a Harcosok élén sosem kérdőjeleztem meg magamat a döntéseim kapcsán. Gyorsan kellett adott szituációt lereagálni, meg előtte átlátni. Harci helyzetben az ember agya, az adrenalinlöket különös dolgokra képes... Itt azonban ez nem volt meg, s nem is az adott pillanat legjobb lehetőségét kellett kiválasztanom, hanem hosszú távon gondolkozni - ez pedig hatalmas teher, ha belegondolunk. Na meg... itt van ez a másik "probléma" is. Csak úgy szépen lassan felbukkant Fairbanksben. Először egy, majd kettő... már nem is számolom, csak a strigulákat húzom, mikor érkezik meg az összes vérvonal-alapító az Elsők falkájából. Bár váltig állítják, maguk sincsenek tisztában a feladatukkal, én azért kicsit kételkedem ebben. Miért jöttek? Miért pont most jelzett a tetoválásuk? Míg Eva nagy feladatokat, megtiszteltséget és ki tudja még mi mindent lát bele a dologba, addig engem egyetlen kellemetlen érzés nem hat nyugodni: Mit csesztünk... mit csesztem el annyira, hogy ott már csak a Legelsők segíthetnek a Teremtő Szellemek szerint?!
Mielőtt válaszolnék az újabb kérdésre, még egy darabig hezitálok, hogy mégis mit, vagy hogy mondhatnék, de aztán inkább kikászálódok a kocsiból, mielőtt óvatosan belekezdenék. -Karácsony óta felgyülemlettek a gondok és lassan úgy érzem, hogy kezdem elérni a határaimat. Ha még valami történne, félő, azzal már nem bírnék el... –felelem végül egy sóhajjal és inkább nem kezdem sorolni, hogy pontosan mik, hisz egy részével ő is ugyanis tisztában van, többünket érintette… a varázserőnk elvesztése, aztán az egyesítés végi mészárlás… -Igazad lehet, a helyében én se ide jönnék vakációzni. –felelem szórakozottan, ahogy követem a férfit, közben pedig hallgatom a válaszát, és nem bírom megállni, hogy ne bólogassak rá- Ne is mondd, én napok óta ezen rágódok. És ha húsvéti nyuszi helyett az Elsőkre kérdeztem volna? –terelem a beszélgetés menetét lassan a „fő” gondom felé- Pár napja a parkban találkoztam egy régi ismerősömmel, akit évek óta nem láttam… És… szóval még mindig alig tudom elhinni, hogy ő is egy közülük. –böktem ki végül, bevallva a dolgot, és valahol hálát adok a sorsnak, hogy épp Will az, aki most itt van. Lévén, hogy megígértem, a többieknek nem említem a dolgot, így viszont előbb-utóbb úgy is lelkiismeret-furdatlásom lenne, ha pont a Protektor elől titkolnám. Amennyiben rákérdez, hogy ki lenne az a bizonyos Első, megosztom vele a nevet, viszont ettől sokkal részletekbe menőbben nem szeretném fárasztani a magánéleti problémáimmal – lévén, nem is lenne illendő és túl sok mindent ő sem tudna kezdeni vele, meg a protektorátus vezetésével így is van elég gondja, biztos még pont az enyémeket szeretné a nyakába venni… Aztán a szánkóra terelődik a szó, én pedig óvatosan közelebb lépek hozzá, megállva mellette. Egy pár pillanatig csak szótlanul szemlélem, de aztán csak veszem a bátorságot, hogy lehuppanjak az elejére, a lábaimat oldalt megtámasztva. -Lehet, hogy ki fogsz nevetni, de… most fogok életemben először szánkózni, úgyhogy ha valamit rosszul csinálok, akkor szólj nyugodtan. –vallom be végül mosolyogva, akár valami elveszett óvodás, miközben felpillantok rá. Valószínűleg furán hangzik, de Indiában ha 20 fokig ment le a hőmérséklet, akkor már hidegnek számított a tél, Londonban meg… bár nagy ritkán előfordult, hogy eső helyett hó esett télen, akkor sem igazán voltak adottak a körülmények szánkózáshoz. Amikor ideértem, akkor meg eleinte nagy volt a kísértés, hogy megtanuljak síelni, de majd’ egy év alatt volt szerencsém annyi síbalesetben megsérültet ellátni, hogy elvegye a kedvem egy életre tőle. Jó lesz a szánkó is, kevésbé veszélyes. -Te is csatlakozol? Vagy csak elindítasz, aztán integetsz utánam? Mert akkor legalább annyit árulj el, hogy irányítani hogy tudom ezt az izét… -vettem kézbe a szánkó madzagját, aztán vártam, hogy mi a terv.
Szavai nem igazán megnyugtatóak, s bár várnám, hogy folytassa, nem teszi. Én pedig vagyok olyan jól nevelt, hogy ne kérdezzek rá. (A nagyját talán sejtettem is.) Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, ha pedig nem tart rá érdemesnek... nos, nekem úgy is jó, amíg talál mást, akit igen. Szívemre venném, ha belebetegedne ne adj isten a dologba - és nem pusztán azért, mert remek gyógyító esne ki így hetekre a sorból. Azért amikor pontosít a húsvéti nyúlról szóló kérdésen, kissé megtorpanok a hóban, kétkedve tekintve le rá. - Miért kérded? - Miért pont most, hogy tényleg van esélye belefutni egybe! Belefutni.... Hm. - Talán összefutottál valakivel, aki azt állította magáról? - Szélesedik ki mosolyom, de mivel orvosnak hazudni arról, hogy nincs bajod lehetetlen, így a görbület sem tűnhet Abigail számára túlzottan szórakozottnak, felszabadultnak. S lám, "aggodalmam" képet is ölt Abi következő szavai nyomán. - Egy régi ismerősöd egyike az Elsőknek. Ez azért... kemény egy állítás. Biztos vagy benne, hogy nem csak heccelt? Mit mondott, kicsoda? - Sosem lehet tudni. Szemmel láthatóan egyébként nem esek kétségbe a témától, nem kapom fel a vállamra a nőt és viszem azonnal orvoshoz, mondván, hogy badarságokat beszél. Egészen egyszerűen nem térek ki olyan elvesző apróságokra, mint az, hogy nem egy ősbundás tiszteletét tette már nálam az elmúlt időszakban. Ki az irodában, ki az erdészetnél... Ahogy mellém lép, apró sóhajjal, mintegy biztatóan ölelem át a vállát az előbbiek fényében és igyekszem a szánkóra terelni a beszélgetés témáját. Mégiscsak kikapcsolódni jöttünk! Ő is és ami azt illeti, én is. Engedem, hogy helyet foglaljon a fából készült csodán, felszaladó pillantása mellé társuló szavain pedig akaratlanul is felnevetek rövid kacajjal. - Ne csináld már! ... Ülj hátrébb picit! – Kérem, közben pedig lehajolok, hogy a lábait felpakoljam a fém tartóra elöl. Ezzel az első lépést le is tudtuk a nagy szánkózás oktatás kapcsán, én pedig a nővel szemközt, ebből a lehajolós pozitúrából pillantok fel rá. - Egy darabon még egyenes a talaj, gondoltam, elhúzlak a dombosabb részig. Ha addig kitalálsz valamit, amivel meggyőzöl és a szánkót is, hogy nem fog összetörni alattam, akkor lehet róla szó. Na jó, elég lesz engem is! – Szélesedik ki képemen a mosoly, tekintetemben koromat megszégyenítő „suhancos” fény csillan ezzel együtt. Talán a szavaimmal szöges ellentétben, valójában annyira nem is visszakozom a szánkózástól. Talán. Kezemet nyújtottam a másik felé a madzagért, mintegy kérdőn: áll-e az alku.
-Tudom… -sóhajtok kissé tanácstalanul, hát még ha úgy nézzük, hogy az „ismerős” valójában „férjet” takar… – ha nem velem történt volna meg, akkor valószínűleg én se igazán hinném el. Ami azt illeti, elég közeli ismerősről van szó, és… nem mondom, hogy biztos vagyok benne, mert lassan már abban sem vagyok az, amiben eddig az voltam, de… ha annak idején Delhiben annyi éven keresztül titokban tartotta előttem a dolgot, akkor mi oka lett volna pont most felfedni magát, ha az egész csak hazugság? Mire menne vele? Mi oka lenne pont engem becsapnia? –hisz nem vagyok se olyan híres, gazdag, vagy befolyásos, hogy bárkinek is szemet szúrnék – Hisz nem olyan… -ember, kezdenék bele, de ahogy eszembe jut az elmúlt pár nap, inkább ismét elhallgatok. Mi oka lenne hazudnia? Végül is… Abból az 5 évből, amíg ismertük egymást, mennyi volt hazugság? Inkább bele sem merek gondolni, mielőtt még sírva fakadok itt megint pusztán a gondolattól. -Kilaun. –szólalok meg kicsivel később – Nagy vonalakban elmesélte, meg a képességét használva megmutatta az életét, és… –ahogy eszembe jut a falkamészárlás, ami az ő „érdeme”, újra megborzongok, így aztán inkább folytatom – És… ha gondolod, akkor holnap ha benézek az egyetemre, viszek egy fényképet róla, csak hogy felismerd, ha esetleg te is összefutnál vele… -halkul el ismét a hangom a mondat végére. Ahogy Will átöleli a vállam, annyira váratlanul ér az egész, hogy először csak meglepetten pislogok rá, de aztán pár pillanattal később egy hálás mosollyal köszönöm meg ezt az „apró” gesztust. Aztán az utasítását követve le is huppanok a szánkóra, de nem kinevet? -Ennyire ciki? Ó, hogy én mennyire éreztem, hogy ez lesz… -csóváltam a fejem, de én se bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el újra. Amikor szól, már szófogadóan csusszanok is hátrébb, hogy aztán a lábaimat kapásra más helyre pakolja át. Hoppá… Ja, hogy annak ott a helye? Remélem azért tisztában van vele, hogy elég lett volna mondania is… Mondjuk az is igaz, hogy kevesebből tartott megtennie, mint elmagyaráznia, hogy mi a szitu. Aztán magyarázni kezd, én pedig mint valami kis nebuló, csak bólogatok a „tanárbácsi” szavaira, amíg a végére nem ér. Már épp mondanám, hogy de ugyan nem kell miattam fáradnia, meg biztos nehéz vagyok, aztán eszembe jutott, hogy lehet, mégsem a harcosok vezetőjét kéne ilyenekkel „megaláznom”. Mint ha amúgy én olyan nagydarab lennék… -Ó, szuper! Köszönöm! –derül fel az arcom, majd kissé oldalra hajolva elsandítok mellette, felmérve a távolságot a lejtőig, aztán odaadom neki a madzagot – Áll az alku! Szóval győzzelek meg? Hmm… Na lássuk csak… -töprengek el pár pillanatra, de ahogy elindul, egyből bele is kezdek, nehogy még a végén itt kifussak az időből. -Szóval… Emlékszel, mi lett a vége, amikor legutóbb dombos terepen túráztam Alice-szel, úgy két hete? Nem mint ha megint el szeretném törni a lábamat, de ha karambolozok egy kósza fenyőfával, én szóltam… Hmm… vagy egy másik: rád is rád fér a kikapcsolódás, ha pedig eljöttél, nehogy már csak „felügyelőt” játssz itt mellettem, szánkózz te is! –bíztatom, de aztán egy pillanatra megállok, hogy a tarkómat vakargatva tovább ötleteljek– Őszintén szólva egy kicsit félek is, már mondtam, hogy sosem szánkóztam korábban… - újabb hatásszünet, hogy aztán egyre növekvő lelkesedéssel tovább folytassam – Ha nem szeretnéd, ígérem, nem árulom el senkinek! –felelem cinkos mosollyal, mint ha épp betörni készülnénk, és nem… szánkózni- Hmm… Akár megtiszteltetésnek is veheted, hogy te lennél az első és egyelőre egyetlen, akivel életemben szánkóztam. Más ezt nem mondhatja el magáról… Ja igen! És van nálam süti is… vagyis az autóban, hogy egészen pontos legyek. No? Mit mondasz? – kérdeztem kissé sürgetve, majd kíváncsian vártam, hogy dönt.
- Nos, ha ez segít... talán nem olyan lehetetlen az egész, mint hiszed. Többet sajnos nem mondhatod, tiszteletben tartva a kérésüket, de engem is felkeresett nem egy azok közül, akik Elsőknek vallják magukat. - Biccentek aprót, remélve, ezzel tényleg kis kapaszkodót, bizonyosságot adok a nőnek, ha egyáltalán kételkedett még bármiben is ezzel kapcsolatban. Szavai alapján ezt veszem le. Szavaira aprót szusszanok és a gesztus önkéntelenül is "jön magától". - Tegyél úgy. - Pillantok le rá kedves mosollyal, hogy elengedve hagyjam, hogy helyet foglaljon a szánkón, hiszen elsősorban azért vagyunk most itt, nem igaz?
- Nem, dehogy! - Szabadkozom, majd nem bírom ki, hogy hozzá ne tegyem: - Csak egy kicsit, de ne aggódj. Azért jöttünk most, hogy senki ne lássa a bénázásokat! - Aha, vagy inkább engem szánkózni. Ez nyílt titok Abigail előtt, éppen ezért és a szavaim mellé társuló hangsúlyért nehéz lenne komolyan venni bármit is az előbb kimondottak közül. Némi helyezkedés után pedig már csak a szánkó kötele kell... és meg is kapom, mintegy annak jeleként, hogy a nő elfogadta a "kihívást". - Áhám! Szóval te kapásból azt szeretnéd, hogy veled együtt szánkózzak! - Szélesedik ki képemen a vigyor szavai hallatán. Máskülönben hogy lenne érv az, hogy nekimegy a fának? Én nem ülök a szánon, bajom nem lesz, ha pedig én ülök és ő nem jön velem, nem mehet neki egyetlen fának sem. Határozott lépteim alatt recseg-ropog a frissen hullott hó ahogy könnyedén indítom meg a szánt Abi-stól. Ráérős léptekben haladunk, főleg, mert olykor hátra-hátrasandítok az "utasomra". - Oké, ez a második már egész jó... - Egész jó. Véletlenül sem tökéletesen meggyőző, elvégre, akkor mi értelme lenne az egész játéknak? Lassan amúgy is elérjük a völgy csúszkálásra alkalmas részét. - Nos lássuk csak... meg. Főleg az a megtiszteltetéses rész legyezgette a nemlétező hiúságomat! - nevetek, miközben letekintek rá, hogy aztán felé nyújtsam a madzagot. - Na mit mondasz? Megpróbálod egyedül? - Persze, előtte elmagyarázom neki a kormányzás roppant bonyolult mechanikáját, illetve azt, hogy merre ne menjen - ez a völgysáv két szélső oldalát jelenti főleg, középütt nincs fa, esetleg egy-két finomra csiszolt szikla a hó alatt, ami kicsit megdobja a szánt és amire én sem tudom felkészíteni Abit, lévén nem látok a fehér csapadék alá.
-Ühümmmmmmm. –viszem fel a hangsúlyt jelentőségteljesen sokatmondóan, ahogy hosszan előnyújtva hümmögök egyet. Persze. Csakis. Természetesen. Értem én, ne romboljuk itt „a tanács imidzsét”, meg hasonlók. -A francba, most lebuktam… -kapok a számhoz Will megjegyzése hallatán, amikor meg meglátom, hogy még el is vigyorodik mellé… hát én ott temetem az arcom a tenyerembe. Na jó, ebbe tényleg csúnyán beleszaladtam, de már úgy is mindegy. Vagyis… -Kitörölhetem? Naaa, lécci! Úgy is gyakorolnom kell a vizsgára az emléktörlést! –pillantok fel végül, reménykedve, itt a lehetőség, bár ha nemet mond, akkor sem lesz sértődés, csak nevetek egy jót az egészen. Úgy is olyan „komolyak” vagyunk ma délután, hogy ihaj… Amíg Will elhúz a szakadék völgy széléig, be nem áll a szám, ahogy egymás után sorakoztatom a jobbnál jobb érveket, mindent beleadva, hogy ki ne fussak az időből – mint valami kis brainstorming, lehet, a tanoncaimmal is be kéne újítani valami hasonlóval. Úgy tűnik, sikerült. Egy nem túl hangos, de annál lelkesebb „hu-húúú” kiáltással „bokszolok” fél kézzel a levegőbe, megünnepelve a győzelmemet, de aztán ahogy meghallom Will kérdését, gyorsan megragadom két kézzel a szánkó-madzagot. Kissé előre hajolva lefelé sandítok, a völgybe, aztán csak visszaülök a helyemre. Ha a gyerekek annyira imádják, csak menni fog nekem is, nem igaz? -Legyen, megpróbálom. –bólintok végül, aztán gyorstalpalóban meghallgatom a tudnivalókat is – ha annak idején jogosítványom is volt, akkor ez sem foghat ki rajtam – hogy végül pár lépéssel még közelebb csússzak a „mélyhez”. -Hát… Akkor majd jövök. –nézek még vissza nr.1 szánkóoktatómra, aztán végül ellökjem magam, és a gravitáció és a súrlódás törvényeinek megadva magam meginduljak a szánkóval lefelé. Az első, meredekebb résznél, ahol a leginkább felgyorsul a szánkó, csak reflexszerűen szorulnak rá az ujjaim a madzagra, mint ha az olyan nagy biztonságérzetet adna, de aztán az első néhány riadtabb másodpercen túl vagyok, már az egész magával ragad az újdonság varázsa. Amikor pedig a völgy aljára érve lelassul a szánkó, már vissza sem bírom tartani a vigyorgást, sőt… ahogy megindulok vissza, kicsit bukdácsolva, itt-ott megcsúszva a domboldalon, akkor sem sokat változik a helyzet. -Húú, ez annyira jó volt! Neked is ki KELL próbálnod! –feleltem lelkesen, ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy visszaparkolok a szánkóval a kiindulási helyre, a madzagot pedig Will kezébe nyomom, hogy ezzel egy időben pedig a kezeimet a zsebembe süllyesszem melegedni. Meg megkeresni a mobiltelefonomat, hogy ha a főnök is megadja magát a lazulásnak, meg tudjam örökíteni fénykép, vagy videó formájában. Ki tudja, talán egyszer még jól fog jönni.
Kezdőlap
//
