Ősi, mindennél ösztön által vezéreltebb nászunk. Erőszakos, fajtalan, perverz. – Attól függ, kinek a szemüvegén keresztül nézzük épp a kielégülésbe hajló képet. Az enyémen át figyelve nincs tere közönségességnek benne. Több, mélyebb és érzékibb is egyúttal ez, mint bárki kívülálló érthetné.
Tagadhatatlanul az Övé vagyok, s nem kell szó hozzá, hogy elismerjem. Hogy tudjon róla. A testem, a lelkem hozzá tartozik; övé a szívem is, legutolsó taktusáig. Ő nem betörte azt, mit sokan hittek betörhetetlennek, hanem egészen egyszerűen magához édesgette és megszelídítette, örökre rabul ejtve.
S hogy közben verembe esett ő maga is? Azt már talán csak a gödör alján vette észre, mikor késő volt kikecmeregnie belőle.
Árnyalatnyi kétségbeesése, a tény, hogy totálisan elbizonytalanodik valami kapcsán, megmosolyogtat, szélesre húzódik farkaspofám a lihegő-versenyünk közepette, s energiáim jó kedélyűen borzolják az övéit, szeretetteljesen. Finoman borzongok egyúttal bele kedveskedő „vigasztalásába”, mi általa szerzett sérüléseimet illeti.
~ Ne már… te? Soha? Ez…. hű! Kemény. ~ Kaccan gondolatom önkéntelenül is, mert való igaz, nem léteztek közöttünk tabuk, így egy pillanatig se tagadtam – ha ki nem is jelentettem – hogy ezek szerint „élen járok” a témában. Távol álljon tőlem, hogy kinevessem érte, de valahol mégiscsak egy (hajdanvolt) nőcsábász hímről beszélünk, akinek bizonyos szinten épp most vettem el a… baszki! Ezt a legvadabb gondolataim közt se hittem volna azért.
~ Mondjuk… ne mozogj nagyon. ~ Nyüsszentem, mert önkéntelenül is mentem utána, ahogy mozdult és kevés kellemetlenebb dolog létezik számomra, mint a szabad mozgásterem elvesztése. Lihegve burkolództam törődő gesztusaiba, csituló szívvel, energiáink szeretetteljes kavargásában veszve el kicsit, mielőtt újfent szóltam volna.
~ Két opció van különben. Vagy várunk úgy röpke fél órát vagy átváltozunk. Ez esetben viszont muszáj lesz odafigyelned, hogy véletlenül se változz át gyorsabban, mint én.~ Közöltem a rideg tényeken. ÉN a bölcs és tapasztalt… Haha.

Teljesen végem volt. Pofámat tarkójának, nyaka oldalának simítottam, mélyen belélegezve az ő és közös illatunkat egyaránt. Kellemesen megborzongtam, s éreztem, hogy megint léptünk léptünk egyet előre – közösen, együtt. Már rémisztett meg, mert bár új volt, ahogy annyi más apróság is korábban vele, mégis félsz helyett kíváncsisággal telve mentem egyre mélyebbre és mélyebbre ebben a magába húzó örvényben. Hiába vezetett ezúttal olyan terepre, ahol sutaságomat, hiányosságomat leplezte le. Túl nagy kutakodás nem kellett, mert magam vallottam be, egy pillanatig sem szégyellve, csak… zavarba ejtő volt. Yetta reakciója pedig nem sokat segített ezen a zavaron, legfeljebb kiteljesítette azt.
~ Ne röhögj! ~ korholtam, mint egy duzzogó kölyök. Valahol tényleg úgy éreztem magam, mint azok a tizenkét éves kamasz fiúk, akik szerelmet vallanak ebédszünetben a tizenhárom éves kislánynak, s miután bevégezték küldetésüket, felkapják a nyúlcipőt. Köztük és köztem annyi a különbség, hogy ha tudnék, se szaladnék el. ~ Nagyjából mindenben különbözik egymástól a két felem, szóval nem értem, mit kell meglepődni ~ dohogtam, ügyetlenül palástolva esetlenségemet.
Emberi alakban valószínűleg szolidan, de tagadhatatlanul vörösödne az arcom, holott mindennel meg lehet vádolni, azzal viszont aligha, hogy prűd vagy szemérmes vagyok. Ezért is zavart, hogy ennek mégis sikert ekkora feneket kerítenem. Talán ha ugyanúgy történt volna, mint az összes többi kis kalandom, elsikkad az egész. A farkas viszont jóval válogatósabb volt nálam, arrogáns érzéketlenségéről nem is szólva.
~ Bocsi… ~ maradtam veszteg megmozdulásom után. Igaz, szerettem így időzni egy-egy alkalom után még egy-két percig, ha tehettem, így azonban minden szépsége mellett is kényelmetlenné kezdett válni. Ebben közrejátszott – gyűlölöm beismerni – tapasztalatlanságom.
Hallgattam a lehetőségeinket, egy darabig némán latolgatva őket, nem látva a felszín alá.
~ Hát, nem szeretném beléd törni a farkam ~ morogtam kelletlenül, már a gondolat, a puszta lehetőség se ragadtatott el. Elég ciki ez így is, nem kell még rádobni egy lapáttal. ~ Fél óra szinte semmi, nem, addig… ~ lezuhant egy tantusz. ~ Na, állj! Te ezt már csináltad?
Mással, nyilván, mert annyira sose voltam se részeg, se megrészegült, se fáradt, se semmi, hogy elfelejtsek ilyesmit. Abbamaradt a kedveskedés, a becéző simulás, az energiák könnyed tánca, helyette minden ízemben megfeszültem, és úgy meredtem Yetta tarkójára, mintha így tudnék vele választ követelve farkasszemet nézni.
Talán túlreagálom. Talán. Mégis felborzolódik a hátamon a szőr a gondolattól, szám vicsor után sóvárogva remeg meg. A végén kiderül, hogy farkasként a házasság előtti szex bűnösségét vallom.

Nem röhögök. Én? Dehogy! – Oké, tényleg jót derülök a helyzeten, s nem segít a felőle érzett finoman duzzogó él sem azon, hogy némileg komolyabban vegyem elsőre a dolgot. Egyedül talán mellé toldott megjegyzése az, mi némileg visszább vesz fene nagy jókedvemből, s szusszanva igyekszem elengedni némi jókedvet, magamra erőltetve a tapasztaltak komoly hozzáállásának nem létező leplét.
Merthogy tart mindez addig, míg el nem süt egy nonszensz megjegyzés az alakváltás lehetősége kapcsán. Eddig tartottam magam, ezúttal azonban elméjében buggyan elő csengő nevetésem, kitöltve talán még gondolatainak zegzugait is pár pillanat erejéig.
~ Nem törnéd belém, te idióta! Csak kissé fájna, gondolom. De igazad van, ráérünk. ~ Főleg, hogy a fél órából jónéhány perc már el is telt.
Azért mikor előbukik belőle némi vádlónak érzett éllel a felismerő kérdés, szinte tarkómnak szegezve, apró nyüffenés hallatszik felőlem. Most komolyan…?
~ Te vagy az első, akivel újra megtenném. ~ Mégis mit várt, de komolyan? A jersey-i falka tagjai nem épp frigid, északi népek, kissé máshogy vagyunk szocializálva, ami a farkasunkkal való kapcsolatot, összhangot illeti. Nem is igazán értem, miért nevelik sokan a kölykeiket úgy, hogy emberi fél és farkas fél… oké, tényleg ez a felállás de… de én csak ne papoljak nevelésről, tudom, tudom. Minden esetre igyekszem egy lehetetlenül szemét kérdésre a lehető legjobb és egyben őszinte választ adni párom számára.

Van némi fagyos zuhany felhangja a válaszának, legalábbis az én oldalamról nézve. A sovány vigaszt hirdető kaján hangról nem is beszélve, holott telhetetlen alaknak azért ritkán vallom magam. Na jó, valójában az vagyok. Kicsit olyan ez, mint amikor a szűzlány a nászéjszakán pofára esik, mert közli vele kedves újsütetű férjura, hogy ő biza nem tartogatta magát az esküvőre – gondolom én. Szar ügy, vádolni meg mire föl vádolnám? Egyszerűen… szeretném visszaszívni és jó mélyre nyelni a kifecsegett infót, hogy ne érezzem magam ennyi idősen ennyire kezdőnek.
Közben ott bugyogott a felszín alatt a minden logikát mellőző késztetés: hadd tépjem ki az összes szívét, akinek köze volt hozzá. Aki be mert minket előzni! Sok szempontból fájó pont ez mind az egómnak, mind a szívemnek, tűnjön ez bármennyire elcsépeltnek.
~ Silasszal is megtetted? ~ Ott illegette magát szemérmetlenül gondolataim peremén a kérdés, s mint nem egyszer az elmúlt hónapok során, ezúttal se tudtam a józan belátást előrántani. Könnyebb volt „támadni”, jobban a sajátoménak éreztem, mint a diplomatikus, higgadt hozzáállást. Mintha fétisem lenne olykor visszatérni a hímhez, hogy jól irányzott pofonként csapjam párom arcába a kesztyűt. Vegye fel, üssön vissza és marjuk egymást, amíg bírjuk. Tépjen, hogy téphessem, miközben sose akarnám bántani, mégis szemétség az újabb kérdés. Nem kéne ilyesmit feltennem, ezt feszegetnem, legbelül tudom, ám az túl mélyen van ahhoz képest, ahol a keserűségem most trónolt és a világra köpte szavait.

Energiáinak színeváltozásában fürdök. Ha akarnék se tudnék menekülni előlük, egyszerre szorongatnak és tépnek szét, holott szívem szerint vállvonás közepette ráznám le bundámról mind a váddal telítettet, s a keserűt.
Bánt? Hogyne bántana, hiszen a párom! A világért se akarnám kellemetlen helyzetbe hozni! Nem így legalábbis. - Annyi ugyanakkor van bennem, hogy igyekezzek minél mélyebbre temetni ezt a torokszorongató érzést, mert basszameg, hol jön ő ahhoz, hogy ítélkezzen olyasmi felett, ami a múlt, ez által megváltoztathatatlan és történetesen semmi köze mélyebben hozzá. Ma sem tenném másként, mint akkor. De ezt így mégsem vágom hozzá, ezúttal nem ekképpen öntök olajat tűzre, hanem talán épp ellentétes viselkedésem lesz, mi a zuhanórepülést vett hangulatot még mélyebbre taszajtja.
~ Ezt most azonnal fejezd be Darren, mert esküszöm neked én... ! ~ Gondolatai közt a tőlem nem idegen elszánt dac vert tanyát szavaimmal együtt.
A fizika törvényei és helyzetünk kötöttsége nem igazán engedte meg, hogy marjánál kapjam el, fülét húzzam figyelmeztetően, így hát "csupán" testem mellett levő, mellső mancsa irányába kaptam.

Szemétség volt a kérdés, a vád, ami mögötte ült leplezetlenül. Normál esetben talán nem is tettem volna fel, normál esetben... felesleges ezzel foglalkoznom, mert jó ideje nagyon sok minden távol esik a "normál eset"-től.
Mellső mancsom után kap, én ezzel egyidőben marjába harapok. Rászorítok, de sebet nem ejtek rajta, fogásom mégis biztos. Fejezzem be, haha, könnyű azt mondani, amikor épp felpróbálom annak a cipőnek a kistestvérét, amiben ő táncolt, mikor megtudta hűtlenségemet. Nem fair, amit csinálok, tudom, kár, hogy a józan ítélőképesség bizonytalan időre búcsút intett nekem, csak az energiáimban cikázó feszültség tűnt állandónak. A félelem, hogy elvehetik tőlem, hogy valamiben nem lehetek elég neki, hogy akár egyetlen pillanatra is elfelejti, kihez tartozik.
A hangulatomban beállt változás savként marta körülöttünk a levegőt. Talán ostobaság az egész... talán.
~ Abbahagynám, ha tudnám, de nem vagyok profi a féltékenység kezelésében sem ~ morogtam gondolatban. ~ De csak azt tudom, hogy erre gondolva feltépném a torkát, ha itt lenne előttem, hiába okoznék ezzel neked is fájdalmat - meg a többiét is. ~ Egó, önzés, ösztön és birtoklás keveredett bennem egyetlen csomóvá, miközben eleresztettem és megnyaltam, ahol az előbb még agyaraimmal szorítottam. ~ És nem én vagyok az első, akivel újráznál. Én az egyetlen vagyok.
A farkas dominált bennem, ám az embernek se akadt ellenvetése, mert bár amikor belegondoltam ki tudja, mekkora sebességgel közelgő halálomba, megszállt a nemes lélek, s ilyenkor azt kívántam, utánam is legyen boldog, legyen aki viharos estéken megnyugtatja, aki mellett újra és újra megpihenhet. Csakhogy még élek, nagyon is eleven vagyok, és az élet ilyen felfokozott, éles pillanataiban, amikor magasról teszek a halál puszta lehetőségére is, követelem, ami az enyém. Eszembe sincs átengedni, mert nincs, akinek átengedhetem. Ha lenne se tenném. Kizárt.
Orromat a nyakába fúrtam, mélyen, lassan lélegeztem be illatát, amibe saját szagom és az imént történtek eltéveszthetetlen aromája vegyült.
~ Túlságosan sok lettél... ~ Mintha nem lenne nyilvánvaló. ~ És minél több vagy, annál több az ismeretlen terep.
A kapcsolat, a monogámia, a házasság, a farkasalakban történő együttlét, a féltékenység... Fogalmam sincs, mi jöhet még, így azt se, hogy miképp fogom kezelni, főleg Tőrrel a nyakamon. Bocsánatot kérni, sajnálkozni viszont most nem tudtam. Yetta az enyém, és nem kérek elnézést azért, mert ez szélsőségesebb reakcióban is megmutatkozik. Ez még nem olyan, amiért kérnék.

Figyelmeztető a morgás, mi torkomon játszik, ahogy fogai bundámba kapnak, biztos szorítással. Vicsorogva adok hangot elégedetlenségemnek; ha valakinek, hát neki ehhez a viselkedéshez most nincs joga.
Energiáim nyugodt nyara perzsel, vádol, s a télbundás rémet fojtja nem csituló lendülettel. Tudjuk, hogy fáj, s azt is, hogy megőrjít a kétely, a veszteség lehetősége. Ettől mélyebb poklot is megjártunk farkas-felemmel a másik kettő végett, szóval egy percig se higgye bármelyikük, hogy annyiban hagyjuk az efféle viselkedést, hát kapjon már észhez!
~ Látod, már megint rólad szól ez az egész! Hogy te mit csinálnál, hogy az egód mit visel el meg mit nem...! ~ Felhozhatnám a fordított álláspontot, a nőstényeket, akikkel előttem hált, vagy épp mellettem, de rajtam a Toll álmának nyugalma megállj parancsol itt a mondandómnak. Mostanság nem oly ritka pillanat, hogy én vagyok az okosabb adott helyzetben.
~ Félts, óvj, amitől csak akarsz, de ha valamire, akkor féltékenységre egyáltalán nem adtam alapot, úgy vélem. Vagy tévedek, Darren? Hmm? Bízol egyáltalán bennem? ~ Bukik ki belőlem nyílt őszinteséggel a súlyosnak tetsző kérdés.
Az egész kaffogásnak engesztelő reakciója vet véget, a szavai, melyek éket vernek belém, örökös, megmásíthatatlan pecsétként, mondhatni... ígéretként vésődnek lelkem falára, sok más mellé vele kapcsolatosan. Egyszerre riaszt mindez és tölt el a szeretet, a rajongás egy olyan elegyével, melyre nem ismerek szót. Érezni kell, nem magyarázni azt.
S habár nem szólok, energiáimból tisztán kivenni, hogy mondhatni, hajtűkanyart vettek bennem az érzések az előző állapothoz képest. Mint nehéz súlyú paplan, nehezedett lényem döbbenete körénk, boldog-keserűn, fojtogatón.
~ Váltsunk. Most... Nagyon szépen kérlek. ~ Szólalok meg végül némi mérlegelést követően, de ismer: mire kimondtam, már...

Morgását visszhangzom, akár van hozzá jogom, akár nincs. Az sem segít, hogy szóvá teszi momentán nyersen nyilvánvaló egoizmusomat, amit eszemben sincs tagadni. Legfeljebb az nem tetszik, hogy csak így nagyvilágba löki, hogy szinte kézzelfogható valósággá váljon.
Lelkem mélyén szeretnék rácáfolni, esküszöm, nagyon szeretnék. Csakhogy talán ő tudja a leginkább, mekkora hazugság lenne ez. Szinte megfutamodásra késztet, hogy így, ennyire leleplez, képembe tolja, hogy tudja, látja, ismer. S mit tesz az, akinek meghátrálni derogál, de sarokba szorítva érzi magát pőreségében? Rántok rajta egyet: agyaraimmal, egész testemmel helyzetünknek hála, mert habár ez alakalommal az igazság ugyan nem fáj, örömködni azonban képtelen vagyok fölötte.
Az indulat villanásnyi kieresztését követően eleresztettem bosszús-haragosan fújva egyet, hogy aztán egyszerűen mozdulatlanná dermedjek következő szavait, kérdését hallva. Sose gondolkodtam el ezen. Egyetlen pillanatra sem, mert minden hülyesége ellenére is, kettőnk magánéletét tekintve mindig én voltam a megbízhatatlanabb, a félresandításra hajlamosabb. És ehhez - már megint magamhoz - viszonyítva ő igenis hűséges, megbízható.
Szép lett volna méltatlankodva felhorkanni, hogy még szép, hogy bízom benne, ám a döbbenet, az eltöprengés, valamint a mindebből fakadó, rám törő tanácstalanság meggátolt. Sajnos sokszor a hallgatás is egyfajta válasz, de mivel nem akartam, hogy a legrosszabb eshetőségre gondoljon, kiböktem, azt, ami maximálisan igaz volt:
~ Soha nem agyaltam ezen. Nem volt rá okom. ~ Mert nem adott rá, vagy mert természetessé vált, hogy senki sem kaphat meg teljesen, mindennel együtt, a teljes őszinteségemet is beleértve... nem tudom. Utáltam a miértjeimet firtatni.
Ingoványos terep, ahogy annyi minden vele, ennek pedig nem vagyok rest hangot adni. Talán ez az én bizalmam: menni vele oda, abba, amiről szinte fogalmam sincs.
~ Ne, várj...
Jah, pont olyan, aki vár... Végig se mondja, hirtelen tiltakozásom végére sem érek és már túl is vagyunk életem legfurcsább visszaváltozásán. Ott ültem a hideg földön - ami vajmi kevéssé zavart -, pucéran, egyik lábam felhúzva, karom azon pihent, másik kezemmel a tarkómat dörzsöltem. Nem hittem, hogy van még ilyenem, de azt hiszem tévedtem, mert most tényleg úgy éreztem, hogy a komfortzónámat feszegettem, feszegettük, nem kicsit. Ettől egyszerre lettem némileg ingerült, kelletlen, és bőszen rejtetten estem kissé zavarba.
Nem néztem rá, a bokámat fixíroztam. Röhej, hogy egy rakás érzelmi szarságban vérprofi vagyok, legyen szó bárkiről, most meg szívem szerint inkább elütném az egészet egy újabb menettel. Elnapolás, időhúzás, egérút, tök mindegy, minek nevezzük. Csak kérem ide!

Még szép, hogy nem volt rá okod! Bolondoddá tettél, mint a legtöbb nőstényt, s sokkal többé annál.
Mondják, ha túl közel repülsz a Naphoz, elolvadsz. Felemészt a fénye, a forrósága. - Te mégis ott körzöl körötte, mint éjjeli bogár a lámpabura körül járva táncot. Sok lettem? Te tettél azzá, mikor bizalmadba fogadtál, majd pedig, amikor elérted, hogy bizalmamba fogadjalak. Kezes bárányt ugyan nem neveltél belőlem, mégis láthatatlan, eltéphetetlen láncokat szőttél körém szavaiddal, miként tettem én is veled. Ez a mi édes átkunk: szabad létünkben is rabok vagyunk. Sokak; de soha nem elegek egymás számára.
Hangulatom változásával testem is megnyúlik, csontok formálódnak pillanatok leforgása alatt emberivé, hogy nem törődve azzal, esetleg megragad térdeimen a hideg föld pora, húzódom mellé, vele szemközt foglalva helyet térdeimen ülve féloldalasan kissé.
Nem szólok, energiáim fürkésző törődése is óvatosan kap az északi bundája közé puhatolózón, meddig mehet el.
Forró tenyerem arcára simít, s hacsak nem ellenkezik, úgy megemelem állát, hogy kénytelen legyen tekintetem kékjébe nézni. Nekem ne horgassza le a fejét, nem egy tizenéves kamaszhoz mentem hozzá!
- Igen, te vagy az egyetlen. Éppen ezért sem kételkedni nincs okod bennem, sem kevésnek érezni magadat. Nincs olyan, hogy sok vagyok és ne tudnád kezelni a dolgot. Tudod miért? - Firtatom, de költői a kérdés, mert folytatom is nyugodt szavaimat menten:
- Tökéletesen elég vagy számomra, miként én is neked. Pontosan annyik, amennyit együtt elbírunk. - Mindaz a sok szarság, amin közösen keresztülmentünk így belegondolva... nem csak neki tűnt olykor úgy, hogy sokká lett a másik. S őszintén szólva fogalmam sincs, miért válik kissé fátyolossá hangom a végére, de megelőzni akarván minden továbbit, csókot csenek ajkaira, hogy elsuttogjam felé:
- Köszönöm, hogy itt vagy. - Mert ezt talán ma még nem is említettem neki, s tudom, ő érzi és tudja, amit mást nem. Azt, hogy mekkora ajándék számomra - számunkra - a kilóméterek távolságának lenullázódása végre. Sejtem, nem lehetett egyszerű neki, már csak Payne végett sem. Én pedig éppen ezért aligha lehetnék hálásabb számára. (Talán csak egy felmondás beadásával tudnék rátromfolni jelen helyzetre.)

Lehunytam egy pillanatra a szemem, amikor keze arcomra simult, hogy aztán unszolásának engedve felemeljem fejem, rá nézzek. Hallgattam, egyfelől mert nem akartam közbevágni, másfelől mert nem volt mivel. Hagytam, hogy a nyugalma leheletfinom hálót szőjön viharos energiáim köré, belevegyüljön, halkan csitítson kérlelőn. Jól esett az előbb elvakító harag után, vágytam rá, ahogy abba is minden szégyenkezés nélkül merültem el, hogy leírta a kettőnk viszonyát, amivel nem keltem vitára.
Mire elér hebrencs csókja, már szinte teljesen lehiggadtam, tettével pedig mintha erre szeretett volna legalább ideig-óráig tartós pecsétet nyomni. Én reméltem a leginkább, hogy sikerült neki, mert bármilyen jól tartottam magam, fárasztó tudott lenni a már-már állandósult idegbetegség.
- Ne köszönd - mondtam halkan, kezét pedig levettem arcomról, de nem eresztettem markomból. Egy darabig még azt néztem, de amikor újfent megszólaltam, nem kerültem a pillantását. - Eleget vártál. És én is akkor jöttem, amikor odafent el tudtam engedni őket.
Pont azért, hogy ne kelljen hálálkodnia, hogy ne... várjam el ezt tőle. Így is elég elviselhetetlen leszek, tudtam előre, mert a türelmetlenségem nem ismert határokat, ha olyasmire kellett várnom, amibe szívem szerint abban a pillanatban rohantam volna, vissza se nézve. Legfeljebb a feláldozásra visszatérve - és nem akarom, hogy bármi megállítson.
- Tria... kikényszerítette a hűségemet. Ezért elhagytam. - Ott csüng a levegőben kimondatlanul, ígéretként a tekintetemben: ugyanezt vele is meg tudnám tenni. Bárkivel. A tekintetét kutattam, miközben azt latolgattam, mit mondjak, hogyan, mennyit. Lili tudja egyedül, és ő is azért, mert így alakult.
Kinyitottam a szám és becsuktam. Sajnálom, Yetta. Nem vagyok jó ember és megint hazudok csak azzal, hogy hallgatok. De azt talán meg tudom ígérni még úgy is, hogy nem tudsz róla: ez lesz utolsó ilyen - ami igazából nem kihívás, ha azt nézem, nagy eséllyel hamar halok.
- Tudom, hogy... seggfej kérés, ahogy azt is, mekkora szívás velem lenni, de... Csak engedj, oké? Mert túl pontosan leírtál akkor, egy éve a kocsiban, Anchorage felé. És igazad volt abban is, hogy nem tudok változni - suttogtam szinte a végére. - Épp ezért változatlanul nagyra értékelem, hogy velem vagy. - Ezért sem tudom elmondani. Ezért voltam pusztán annyira képes, hogy az álla alá nyúlva puhán megcsókoljam. - Menjünk - keltem fel és felé nyújtottam a kezem, mert bár nem esetlen, én szívesen segítem fel. - Úgyis vár rád egy felmondós telefonhívás - vigyorodtam el, mikor már ő is talpon volt -, kár lenne elodázni.

Finom érdeklődéssel tekintek rá kettősünk elenyésző közelségéből csókomat követően. Miként ő nem ereszti, úgy én sem húzom el tenyeréből kezemet.
Vártam eleget, igaza van. Türelmetlen is voltam, nem egyszer, de mélyen beláttam, jobb lesz így, ha rendezi sorait előbb az északiakkal. Jobb lesz nekem, s bízom, nekünk kettőnknek is.
A háromA-s nevére finoman szalad feljebb szemöldököm és szóra nyílnak ajkaim, de végül jobbnak látom kivárni, mit mondani akar.
Meglep, amit mond, s mi kimondatlanul csügg mögötte számomra. Hát ezt tenném? Kényszerítelek?
- Lehet, hogy te közelebb állsz hozzá, de ne felejtsd el, hogy én is az ő vére vagyok. - Ejtem el finom feddéssel. Hogy tényleg képes lennék-e végleg elhagyni őt? Nem tudom. De hogy belehalnék ezerszer is, abban egészen biztos vagyok.
További szavaira értetlenül pislogok, tekintetét fürkészve, mert mintha fél gondolatot, fél mondanivalót kaptam volna csupán. Hol maradtam le? Mit hallgatsz el ezúttal?
Felprüszkölök fejemet csóválva, mintegy legyintve: legyen, ahogy akarja.
- És még te nevezel engem soknak... - Morcogok bele a röpke csókba, hogy ne itt és most akarjam ezt megvitatni. Engedem, hogy felsegítsen, s mire a kocsihoz érünk, sebeim java be is gyógyul talán, csupán egyik-másik mélyebbre szaladt karmolás hege díszíti hátamat.
Dísz, mert büszkén viselem, kényszer nélkül, önkéntes rabságban, mely ugyan csak addig működhet, míg a kellő teret megkapom mellé, mégis... alig lehet ma nálam boldogabb a területen.

//  :cupp:  //

- Ha akarnám, se tudnám elfelejteni - sóhajtottam. - Egyikünk se tagadhatná le - nevettem fel kurtán. - Csak ebben ne hasoníts rá, jó? - olvadt le lassan a mosoly képemről, miközben hüvelykujjam apró köröket írt le kézfejére. - Nagyon... nagyon belefáradtam a kötelező válaszutakba - vallottam be csendesen. - Nekem tényleg elég, ha ettől az egytől megkímélsz és komolyan mondom: nem lesz nálad boldogabb nőstény a világon - emeltem számhoz kezét és csókoltam tenyerébe, miközben egy pillanatra sem szakítottam volna el tekintetemet az övétől. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen érti, hiszen ahogy nekem, úgy neki is szüksége van a saját szabad terére, hogy önként vállalt kötöttségünkben is kötetlenek legyünk.
Somolyogva sunytam le pillantásomat, hallva "feddését".
- Még szép. - Elhessegettem a halál képét - nem most jött el az ideje, ha eljön egyáltalán valaha, hogy elmondjam. Inkább talpra vergődtünk, s kezét továbbra sem eresztve megyek vele a kocsi felé.
Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, fogva tartott kezét a saját dereka mögé száműztem, hogy ilyen mód átkarolva őt, húzzam magamhoz tetőtől-talpig összetapadva, ráérős, mély csókba vonva, amolyan rendes üdvözlés gyanánt, mert ez emberként még elmaradt. A korábbiak nyoma finoman ott vibrált energiáimban, hiába, sokkal intenzívebb, erőteljesebb volt, mint bármi előtte, így mikor nagy nehezen elváltam tőle, röpkén megnyaltam ajkam, mintha az övét akarnám ízlelni sajátomén.
- Azt hiszem, ma megint meg fogom kérni a kezed - húztam dévaj mosolyra a szám, majd füléhez hajoltam, mintha ugyan lett volna bárki a közelben, aki elől szemérmetes titkolózni kéne -, te pedig sikítva fogsz igent mondani újra és újra és újra és...
Szerintem ezek után fele annyi idő alatt értünk a lakására, mint amennyibe az út rendesen kerülni szokott. Hogy elégedett voltam-e magammal? Hogy a viharba ne! De nem hálátlan vagy fukarkodó - még a másnap reggeli összekészülését is voltam kedves megszépíteni. Meg utána még egy csomó napszakot.

// //

Megjelenés

Furcsa volt Új-Mexikó után visszakeveredni a megszokott hétköznapokba. Vagyis az új hétköznapokba, amelyikben nem volt gyomorgörcsöm attól, hogy mi vár rám hazatérve, és amiben... hivatalosan is együtt éltünk Henryvel. Bármikor, amikor ez spontán beugrott, látszólag minden ok nélkül elvigyorodtam, tök mindegy, hol voltam: a Pitben pár szót váltva Darlene-nel, Zach-nél edzésen, az irodában a papírozandó fölé görnyedve vagy több láb magasan, a szó minden értelmében a felhők között-fölött. Ilyenkor volt, hogy random üzenetet küldtem Henrynek, ami valahogy így nézett ki: "véfnbrihebjéeorvboseréivbjerove". Boldogság-sztróknak kereszteltem el az ilyen megnyilvánulásaimat. Általában egy szívet is dobtam utánuk, hogy tudja a querido, hogy nem igazi sztrókot kaptam.
A másik szembetűnő változás a külsőm volt. A rendszeres, rendes kajálás - lassan-lassan már a régi zabálás - a testmozgással együtt meglátszottak és ezzel párhuzamosan lettem egyre elégedettebb azzal, amit a tükörben láttam. Meg erőnlétben éreztem. Az arcom nem volt többé beesett, a csontjaim nem álltak ki, helyette megint karcsú és szálkás lettem, a golyó ütötte sebek pedig szépen begyógyultak - a jobb kezemet leszámítva. Nehezen szoktam le a kézfejem kapargatásáról - legalább a tenyeremet nem piszkáltam -, ennek pedig meg is lett az eredménye. Heges, világos, szabálytalan szélű folt maradt a lőtt seb után.
Ha rém pozitív akarok lenni, akkor mondhatom, hogy így legalább nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna és egyfajta struccpolitikát folytatni. De kurvára nem tudtam innen nézni. Ez van, fasznak piszkáltam, amíg még gyógyulófélben volt.
Viszont, ha már így alakult, minden olyan szerencsétlennek, aki a seb okát firtatta - általában az utasaim -, mindig más sztorival álltam elő. Meg akartam idézni a sátánt, és a kecskevérrel magamra festett pentagramm átégette a kezem. Vissza akartam ütni a parafadugót egy borosüvegbe, de túlzásba vittem és felnyársalt az üveg. Egy veréb akkora sebességgel zuhant csőrrel a föld felé, hogy amikor felemeltem a kezem, hogy védjem tőle a fejem, átszakította a kézfejem. Meg hasonló nettó faszságok, amik köszönőviszonyban sem álltak a valósággal. Miért álltam volna? Senkinek kurvára semmi köze hozzá. Ez kizárólag kettőnkre tartozott.
A mai kis vadászcsapatnak egész szolid verziót tálaltam. Megvadult kis bocik elől menekültem és a kerítés, amit átugrottam, baszott kihegyezett karókkal volt kitámasztva, én meg belenyúltam. Félig hitetlenkedve, félig szórakozva röhögtek. Nagy hangon, jókedvűen, a puccos-márkás vadászfelszerelésükben, a fényesre polírozott puskacsövekkel a nyári napsütésben. A gyomrom egy kicsit összeszűkült a fegyverek láttán, de elhessegettem a dolgot, inkább intettem, hogy pattogjanak fel a gépre, nem érünk rá napestig.
Meglepően oké társaság voltak amúgy. Nem idegesítettek halálba az úton valami túltolt macsó faszkodással, ugratták egymást, olykor kérdezgettek, hogy mióta vagyok pilóta - hat évet vallottam -, hogy sok vadászcsoportot vittem-e már - nyáron megszaporodnak, mint a turisták -, és özvegy vagyok vagy punk a gyűrűtetoválás miatt. Ezen kénytelen voltam felnevetni. Nyilván inkább az utóbbi, ha már két opciót dobtak be, ennél több pedig nem is tartozott rájuk.

A Denali Nemzetitől Dél-Keletre szálltunk le. Nem pont olyan leszállás volt, mint utasszállítóknál lenni szokott: a leszállópálya egy többé-kevésbé rendben tartott, kopár, döngöltföld szakasz volt. A legfinomabb leszállás is hepehupás, de hát ennek ez is a szépsége. Szerencsére a fiúk se sírtak, ami végképp elhitette velem, hogy nem elsőbálozók, és egyébként is jobban érdekelte őket az elejteni kívánt jávorszarvas - meg a kirakható trófea -, mint némi göröngyös út.
Pattogtak is kifelé mindhárman, nulla biztatás kellett. Azonnal rágyújtottam, ahogy kinyújtóztattam a tagjaimat, majd egy szakértő magabiztosságával jelentettem ki, hogy amarra van egy csorda. A farkaslét áldásai: simán elhitték ők is, meg a főni is, hogy értek ehhez az egészhez, mert tudtam nyomolvasni, ismertem az állatokat és az erdőket. Ciki is lett volna bazmeg, ha nem! Csapnivaló (ex-nomád) farkas lennék.
Nem aggódtak amúgy a cigim miatt, hála a jó égnek, felfogták, hogy nekünk kedvező a szélirány. Még a végén kiderül, hogy olyanokkal sikerült jönnöm, akik nem csak tetteik, hogy tudják, mit csinálnak. Sokkoló.
Majdnem teljesen felhúzott pajzsom mögött a nőstény lustán nézelődött. Mindketten szerettük az ilyen alkalmakat legalább annyiból, hogy kicsit elszabadultunk a városból. Nem volt minden csupa aszfalt és beton, meg rikácsoló sirály.
Mondjuk ahogy megérkeztünk a csorda közelébe, egyből indult a faszméregetés, hogy melyiknek milyen nagy trófeája lesz. Közöltem velük a hervasztó tényt, hogy egy jávorszarvas kilövésére kaptak engedélyt, ez visszavett a hangulatból.
Az első lövésig. Mögöttük álltam, így nem láthatták, ahogy összerándultam a puskalövés hangjától, hiába láttam, hogy elsütik a fegyvert. Aztán jött a szarvas nehéz testének tompa puffanása. Kivert a víz egy pillanatra, azonnal újabb szálra gyújtottam. Faszom. Elmúlhatna már ez. Igazából ezért vállaltam be ezeket a túrákat, de eddig nem jártam sok sikerrel traumakezelésből.
- Szép lövés - mondtam szárazon, majd elindultam velük a tetem felé, pár lépéssel lemaradva tőlük.
Az egyik úgy döntött, hogy neki kell még zaj és a levegőbe lőtt. Megint összerezzentem. Elüldözi a ragadozókat meg a dögevőket, ez volt az indok. A két másik is elsütötte a fegyvertért még egyszer-egyszer. Szerettem volna rájuk morogni, ehelyett indulatosan elszívtam a második szál cigimet is.
- Kurvára semmi nincs a közelben - förmedtem rá arra, amelyik megint lőtt volna, de erre megtorpant és fintorogva felém fordult.
Aztán felcsillant a szeme, ahogy hirtelen fókuszt váltott a tekintete, felemelte a puskát, egy méterrel mellém célozva és azonnal lőtt. A felszökő nyüszítéstől tűhegynyire szűkült a gyomrom, a férfiak persze ünnepeltek, és ahogy felfogtam, hogy talán valami fekete farkast találtak el... túl sok volt.
Dühösen kaptam ki a puskát a kezéből, de nem céloztam se rá, se a lába elé, mert rohadtul nem tudtam fegyverekkel bánni. Ettől mondjuk még bunkós botnak tökéletes, nem mintha bármiféle eszközre szükségem lett volna velük szemben.
- Egy vad, nem több! - Nem voltam benne biztos, hogy nem vegyült némi morgás a hangomba, már csak azért sem, mert mindegyiknél legalább egy fejjel alacsonyabb voltam, most mégis hátráltak egy lépést. - Nyúzzátok meg a kurva szarvasotokat, szerezzétek meg a trófeának valót, aztán irány vissza a géphez. - Azzal sarkon fordultam és elindultam a fák közt meghúzódó sebesült felé. Az egyik utánam kiáltott, hogy nem ezért fizettek, de már nem törődtem vele.
A kezemben a rohadt puskával, nyújtott léptekkel trappoltam, kicsit lejjebb engedve a pajzsom, és ekkor megcsaptak az energiák, meg a gondolati üzenet. Megtorpantam egy másodpercre.
Azistenfaszát!
És tovább trappoltam, nem kímélve a túrabakancsommal az aljnövényzetet, a vállamra lendítve a fegyvert és igen, jöhetett a harmadik szál. Akkor fújtam ki az első adag füstöt, amikor megérkeztem Bessie elé. Ezzel a sötét bundával, ha nem mozgott volna, ha csak úgy hever, ha halott lenne, nem lennék ilyen összeszedett.
~ Dolgozom, baszod! ~ Vágtam vissza azonnal. ~ Te mi a faszt keresel itt ~ még egy kicsit lejjebb engedtem a pajzsom, a nőstény körbeszaglászott ~ egyedül?
Egyedül... Nálam puska van, mögöttem, távolabb vadászok... Tragikus balesetek érhetik a farkas lányát, ha nem vigyáz. Na, nem, na!
Leguggoltam elé, és a sebet nézegettem, de nem értem hozzá. Nem szokásom csak úgy mindenféle farkast taperolni.
~ A cuccaid merre vannak? És az eszed? Vadászok közelébe sunnyogni, mi van, ha fejedbe száll az a kurva golyó, ha?! ~ böktem meg a homlokát, mert tapi nincs, de egy bökés van, és nem, ha meg is próbálta harapni a kezem, annál idősebb vagyok és jobb vérvonalba tartozom, minthogy ez összejöhessen neki, főleg sérülten.

Megjelenés

Szurkáltak a kis pukkancs energiái, kurvára nem tetszett neki a helyzet, és én lepődtem meg a legjobban, de valamiben egyetértettünk! Egy gyönyörű barátság kezdete - haha! Kicsit lejjebb engedtem a pajzsom, ahogy közelebb csörtettem hozzá, nehogy nekem valami fennakadás legyen a kis csevegésünkben. Ennek hála éreztem azt is, hogy eléggé be van gőzölve. Hát ez vagy vicces lesz, vagy drabális, vagy katasztrofális - kifutástól függően fogom vagy Henrynek, vagy Darlene-nek esetleg Rodrigueznek sztorizni ezt a kis légyottot. De még az is lehet, hogy Zach-kel fogom közölni, hogy soha többé nem mentek kölyököt. Egyet sem.
Leguggoltam a vérlady elé, pöfékelve, puskával a vállamon, és mit ad isten, az előbbi zavarta jobban. Kíváncsi vagyok, meddig fogja húzni... Tippre mondjuk... még tíz év? Hozzátenném, hogy már ha a drága falkája elnézni, hogy ennyi ideig kölyökcipőben totyogjon, de hát itt volt, nem?
~ Máskor meg összeszarom ~ vontam vállat és némi füstöt fújtam felé.
Egy egészen kicsit azt hiszem, szórakoztatott. Geciség, ha kíváncsi vagyok rá, hogy fog-e robbanni és ha igen, hogyan, mitől? Múltkor a kávézóban olyan jól nevelt volt, mondjuk én is a picsába átkoztam bárkit vagy bármit sérülten. Jó, sérülés se feltétlen kellett hozzá.
~ Nope, épp levadásztatod magad. ~ Vetettem egy pillantást a nyuszira. Nyami!
Azért hozzávágtam egy sor kérdést, csak úgy nettó jófejségből - haha part 2 -, és homlokon böktem, mire morgolódott és felém kapott. Hát azt kurvára nem eszik ilyen forrón, főleg ekkora korkülönbségnél és ilyen vérvonaldifivel. Az élet szemét, tudtom.
- Pfffffffffffffffffff, háh! - szakadt ki belőlem hangosan, és nem, nem érdekelt, ha a vadászok meghallották, bár szerintem jobban lefoglalta őket a trófeaszerzés meg az agancs általi merevedésük. ~ Sunnyogtak? Ezek? Ha ez neked sunnyogás, tényleg ne tedd ki többet a lábad sehova egyedül, mert még halálra gázol egy tehervonat miután jól a közeledbe lopakodott. És ja, jól mondod, erdő, ahol emberek is szoktak vadászni. Jobb esetben ők, rosszabb esetben nagy, csúnya farkasok.
A visszakérdésre felvontam a szemöldököm, majd a fejem tetejére tettem a napszemüvegem, miközben feltápászkodott és rubinvörösbe fordult szemmel néztem rá. Egyetlen dologban volt "területféltésem", az pedig nyilván nem egy zsebkendőnyi földdarabra vonatkozott, így a nőstény ingerültsége sem ennek szólt. Egyszerűen rühelljük, ha körbehugyozatlan területen merül fel, hogy viselkedjünk már úgy, mintha hugyozott lenne. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy egy kis csipszar pattogott itt.
~ Vérvonal vagy mentalitás okozza az életösztön hiányát, hm? ~ érdeklődtem, miközben a torkomat halk morgás rezgette. ~ Most nem a falkád területén vagyunk, Bessie. Próbáld eljátszani, hogy legalább sejted, mivel járhat ez. ~ Segítettem neki, mert ma ilyen extrajófej hangulatban ébredtem, és megpaskoltam a puskát. ~ És mint mondtam, dolgozom. Ez vadászterület, ők vadászok, nekem meg fuvarom volt, add össze.
Nem tudom, hogy miféle méltóság létezett azok után, hogy egy ember meglőtte és lesántult miatt bundás alakban, de annak a maradéka is elszállt a prüszköléssel. Visszatoltam a napszemcsit a helyére és egy "anyám" sóhajjal felkeltem.
~ És most mi a terv? Nagy dacosan visszasántikálsz Fairbanksbe? ~ Őszintén érdekelt, hogy mi a nagy vadász következő, taktikailag megfontolt lépése. ~ Vagy megkockáztatod és segítséget kérsz tőlem? Esetleg a fiúktól. Egy bajba jutott, csupasz csaj mindenkibe beindítja a védelmező ösztönt. Vagy más ösztönt, farka válogatja.
Én már csak tudom.

Megjelenés

Felvontam a szemöldököm a nem-tetsző morgására.
~ Mi az, te talán hozod a kislapátot meg a kakis-zacsit és összetakarítasz magad után? Ha igen, a nagyszellemekre mondom, itt tolom le a gatyám és szarok egyet, mert ilyen pedigrés szukát még nem baszott a világ, az biztos ~ sem a férjem, gondolom. De inkább az előbbi gondolattól horkantam fel nevetősen, semmint az utóbbitól.
Megráztam a fejem a nagy vadász kis zsákmányára, a nőstény pedig épp füle botját se mozdította a nyúl kisajátítására, mert hát el tudtuk mi ejteni a magunk betevőjét. Egész hatékonyan, szóval ja, véletlenül se szorultunk alamizsnára.
~ Ha így folytatod, kurva gyorsan megöleted magad ~ közöltem színtelen hangon, amikor mocorgott és éreztem, hogy nekem ugrana, ha a zsákmányáért nyúlnék, akárcsak viccből is. Más lehet már ezért lekevert volna neki egyet, mert hát az erősebb, nagyobb "kutya" baszik. Vagy épp eszik.
Halkan kuncogtam a jogaira. Azok, jogok. Istenem, tényleg kurvára el vannak tévedve egyesek manapság. Egy ujjal megvakargattam a tarkóm. Most komolyan, baszki, pont én tartsak felvilágosító órát arról, hogyan működik a világ? Főleg, hogy látszólag ennyire csökönyösen ragaszkodik a feljebbvalóságához, csak tudnám, mire fel. Nem, igazából kurvára nem érdekel, hogy mire fel.
~ Egyenlő feltételekkel? Szóval te majd ember alakban, farkaserő és képesség nélkül futkorászol? Az lenne az igazi esélyegyenlőség. És kurvára nincs semmihez sem több jogod. Vagy lehet, de akkor nekem gratisz jogom van, mert hát kóbor vagyok, idősebb, erősebb, gyorsabb és azt csinálok veled szembe, amit akarok. Most épp idehoztam egy kis csapat embert. Brühü-hü. Jogok... agyam eldobom ~ morogtam a végére.
Azt elhiszem, hogy nem tetszett neki a helyzet, a helyében én is így lett volna. Sőt, voltam is, nem egyszer, de leginkább többször és rosszabb szituban. Ezek közül viszont egyik sem tartozott rá.
~ Ezeket ~ ismételtem már-már nevetős hangon. ~ Kicsim, néhány éve még te is ez voltál. Semmi több. És ha így folytatod, újabb néhány év se kell, hogy ennyi se legyél.
Nem voltam az emberek védőszentje, se senkié, egyszerűen viszketést kaptam az ilyen fajta felsőbbrendű dumától, teljesen mindegy, hogy mennyire volt fiatal vagy öreg az illető. Azért, mert valamire képes vagy, amire a másik nem, még nem lesz automatikusan "jogod" elnyomni, megvetni, kihasználni és eltaposni. Csak azért, mert megteheted. De ezzel a fajtámbeliek közül elég kevesen tudtak egyetérteni minden jel szerint. Elég, ha egy csoportnál erősebb vagy és már nyugodtan lóbálhatod más arcába a faszodat. Rosszul voltam az ilyen attitűdtől.
Szívtam egy nagy slukkot a cigimből, aztán elnyomtam és félrehajítottam a csikket. Nem azért, mert Bessie prüszkölve tüsszentett, hanem mert elfogyott.
~ El is fogom, miután végeztek az aganccsal.
A következő ötletem osztatlan sikert aratott, a számat könnyű, pimasz mosolyra húztam, miközben felálltam és úgy pillantottam le a kicsit hátráló Bessie-re. Az attitűd, az... Nem tehetek róla, de elkezdtem azon agyalni, hogy mégis hogyan sikerült neki összehozni a szexet Henryvel? Körbefertőtlenítőzte előbb, aztán gumikesztyűben ért a farkához? Mert az eddigiek alapján ezt tudtam elképzelni. Vagy grillcsipeszt használt, ha már kolbász... Éreztem, hogy tikkelt egyet a szemem.
~ Nem hájasak és nem röfögnek. Mondjuk pont olyan sokat képzelnek magukról, mint te, szóval szerintem geci jól kijönnétek egymással. ~ Match made in heaven, vagy hogy a faszba mondják.
Megjátszott tűnődéssel kocogtattam meg az állam.
~ Miért is lenne kockázatos? Miért is... Ó! ~ emeltem fel hirtelen a mutatóujjam és már-már bájosan rámosolyogtam. ~ Talán azért, mert dugtál a párommal és utána se sikerült lekattannotok egymásról. Vagy tévedek?
A kávézós légyottunkból ítélve nem. Pedig szerettem volna. De mint mondtam, a világ egy fasz hely, a kívánságaink pedig senkit sem érdekelnek az aktuális nagyobb kutya pedig azt csinál, amit akar.
Ennek ellenére fél kézzel leoldottam a derekamra kötött pulcsit. Henryé volt. Olykor benyúltam egy-egy pulcsiját még mindig, mert alapból is szerettem az oversized cuccokat, neki meg jó felsői voltak, szóval... Különösen azokon a napokon szerettem, amikor olyan fuvarom volt, amihez szinte semmi kedvem nem akadt. Ez is akkora volt, hogy felvéve kényelmesen takart mindent.
~ Visszaváltozol, felveszed, elröptetlek, könnyes búcsú ~ vázoltam tömören a dolgokat. ~ És visszaadod ~ tettem még hozzá némileg élesebben, mert biztos kurva élet, hogy egyetlen cuccát se adom neki örökbe.

Megjelenés

~ Miért, van kislapát és kakiszacsi? ~ kérdeztem a noszogatására, mert hát a faszom se fogja a semmire produkálni magát. Megmondtam, mi a feltétele annak, hogy az ürítésemben gyönyörködhessen, tessék virítani, vagy nincs műsor. Ha meg nincs virítás, hát: - Te veszteséged. Nagyon helyes kis gombócokat gyártok, majdnem mint a nyulad fénykorában.
És ha már: gyorsan lerendeztük ezt a nyuszi-témát is, a fél fogam se fájt rá, nyugodtan megtarthatta. Ha fájt is volna, szerzek magamnak, nem szokásom elvenni a gyerektől a cukorkáját.
Az egyenlő feltételekkel már más volt a helyzet, mert hát ezt ő se gondolhatta komolyan! A biztonság kedvéért felsoroltam, hogy milyen szinten lenne csak viszonylag egyenlített az a feltételrendszer, és örültem, hogy nem kezdte még pluszban magyarázni a bizonyítványt. Helyette előrukkolt a jogaival, édes Mózes! Abból, hogy errefelé császkált sejtettem én, hogy eltévedt, de azt nem, hogy ennyire és minden fronton. Most komolyan előadást tartsak a "Farkastörvények kezdőknek" könyvből, azt hittem, azt belépéskor a kezébe nyomták, vagy a fejébe verték.
Meredten pislogtam rá - bár ezt talán a napszemüveg miatt nem láthatta -, amikor elszállással vádolt és elismételte az előbbieket. Megdörzsöltem a homlokom. Ha csak sejtené, hogy milyen szinten álltam távol az ilyen jellegű gondolkodástól...
~ Veszélyes ám, ha nem tudod megkülönböztetni a tényeket a nagyzolástól. Gondoltam jófej leszek és felébresztelek a hercegnős álmaidból a jogaid kapcsán, de ha nem... ~ vállat vontam. ~ Lelked rajta. Majd más feltörli veled a szarját szólás nélkül, nekem kibaszott mindegy.
Annyira, hogy a nőstény továbbra se nagyon volt hajlandó tudomást venni a másikról, legfeljebb olykor rebbent a füle, ha a magunk mércéjével mért faszságot hallottunk. Mi nem ilyenek voltunk - vagyunk. Igazából ennél jobban nehezen különbözhetnénk Bessie-től, és emiatt, ahogy figyeltem, más dolgok is kezdtek felsejleni bennem, amiket egyelőre nem tudtam sem pontosan meghatározni, sem hova tenni. Mindegy is, majd rájövök.
~ Tényleg? Lehet, hogy nem voltál, de vagy. Mert lássuk csak... az erdőt magukénak tekintik, mert hát miért ne, fogalmuk sincs, hogy mikor kell csendben maradni és pont úgy jönnek a jogaikkal, mint te, csak nem azért, mert van egy bundás felük, hanem mert majd szétdurran a bankszámlájuk. Szerintem lefeditek egymást ~ nyomtam és pöcköltem el a csikket.
Mit ad Tupilek, ez sem tetszett neki, a döbbent-felháborodott farkaspofára viszont kiesett belőlem egy hosszú évek cigizésétől és tequilázásától rekedtes nevetés. Mondanám, hogy jól esett ilyen semmikkel basztatni, de nem ezért csináltam.
~ Vidd te, téged zavar.
Komolyan lövésem se volt, hogy hogyan tudtak Henryvel összekeveredni, a fejemben élő képek meg egytől egyig inkább röhejesek, semmint öngerjesztően bosszantóak voltak. El is engedtem a dolgot. Vannak a világnak olyan rejtélyi, amiknek a megfejtése nélkül is hót nyugodtan hajtom álomra a fejem - na, ez is közéjük tartozik.
~ Ha te mondod... ~ hagytam rá az ember-trió megítélését. Ennél többet nekem aztán kurvára nem ért a hasonlítgatásuk vagy épp a kvázi védelmembe vételük. Sokkal rosszabbal is találkoztam már.
Az már pár fokkal kényesebb téma volt, hogy miféle kockázati faktorral járhatok Bessie-re nézve, és mivel magától nem találta ki, hát segítettem. Igen, tudom, baromi jófej vagyok, ma így ébredtem. Erre újabb szájtátást kaptam.
~ Csukd be, mielőtt bekapod a legyet. ~ Egy hölgynek illik ilyesmire vigyázni, ugyebár... Meg egyébként is így július végére geci sok a röpködő minden, tényleg nem hiányzott, hogy valami fulladásos produkciót bedobjon.
~ Miért, nincs rá okom? ~ kérdeztem megint, színtelen hangon.
Barátok, szép dolog is ez. Kifejezéstelen arccal hallgattam a válaszát, miközben felálltam guggolásomból. Lócitrom a lovarda árkába, az vagy mint te az ölébe, amikor odahúzott. A hogyléte felőli érdeklődést egyelőre elengedtem a fülem mellett. A számat elhúzva ráztam meg a fejem, és fél kézzel - mivel a másikban még mindig a kurva puska volt - leoldottam a derekamra kötött pulcsit. Nem dobtam le elé, úgyis véres lesz a lőtt sebtől, nem kellett, hogy még plusz avar is legyen rajta. Az égnek, vagy inkább a lombkoronáknak emeltem a tekintetem.
~ A jó ég áldjon meg, baszd meg, meglőttek, vérzel, egyedül vagy, a senki területén, komolyan az a legnagyobb bajod, hogy pasik közé ültetnélek? Önuralom, baszki! ~ morogtam már gondolatban is, mert kezdett elfogyni a türelmem. ~ Egyébként sem hagynám, hogy felzabáld az utasaimat. És mellettem fogsz ülni, szóval csihadj.
Hihetetlen, de komolyan! Az meg egyenesen röhejes volt, hogy egy szakajtónyi kölyök életét akartam kellemes mederbe terelni, közben most meg azon agyaltam, lehet nem ártana Bessie-nek, ha egy hónapra kitennék a puszta közepére semmi nélkül. Villámgyorsan helyre kerülne a prioritási sorrend meg a túlélési ösztön. Bazmeg, pont úgy gondolkodok, mint egy megveszekedett matuzsálem...
~ Na, gyere. Te leszel az erdőből megkerült, pár órája eltűnt személy, akit kifosztottak és meglőttek ~ vázoltam fel a szereposztást, és a pulcsit lengetve noszogattam kicsit, hogy ugorjon neki a visszaváltozásnak. ~ Próbálj megszeppent lenni, és ne hord úgy fenn az orrod, ha nem megy, gondolj arra, hogy náluk puska van és szívesen kitennék a bundád a szarvasagancs mellé, ha pattogsz. Ha meg hülye vagy, lehet még hagyom is nekik. ~ Nem hagytam volna.
Ha nekilátott a váltásnak, nem zavartam közben, de nem is segítettem. Csak türelmesen álltam és kivártam, amíg végzett. Addig se beszélt jogokról, lócitromokról meg eldobott csikkekről.

Megjelenés

~ Látom ~ kommentáltam ennyivel a hercegnőt, és ennél tovább én se feszegettem, voltak más dolgok is, amikről szót ejthettünk.
Bár kehet jobb lett volna a hercegnős témánál maradni, mielőtt a béketűrésem végére érünk. Hátrahajtottam a fejem és a fölénk boruló ágakat, a köztük leskelődő eget néztem pár másodpercig. Hagytam, hogy némi morgás szűrődjön felőlem, miközben még egyszer, utoljára megpróbáltam vele megértetni a saját helyzetét.
~ Igen, bazmeg, mert itt pattogsz percek óta egy majdnem-vadidegen kóbornak, hahó, ez lennék én, falkaterületen kívül, ahol mások kibaszott jóindulatára vagy utalva. Szóval, igen, ilyenkor nem pofázol, hanem befogod, ha meg akarod élni a holnapot. És nem csak, vagy kifejezetten miattam, mert képzeld, nem sokaknak van türelme ilyen bájosan elcsevegni egy sebesült kölyökkel. Vagy szeretnéd, ha én is állat lennék, aztán megnézzük, ki kaffog a végén? ~ nyomtam rá kicsit energiáimat és most hosszabb időre fordult vörösbe a szemem. ~ Fogalmam sincs, mit tanítanak vagy sem a falkádban, le is szarom, de hogy életre nem nevelnek, az hétszentség.
Indulatosan eldobtam elszívott csikket - amit már elnyomtam -, meg az energiáimat is visszább rántottam. Kezdett tényleg bosszantani, hogy Bessie ennyire nem látta át a saját helyzetét, és akkor ezzel a kezdődő paprikázottsággal mehettünk neki a féltékenységi témának. Kibaszott jó...
Lapos pillantással méregettem, amikor nagy határozottan közölte, hogy nincs okom féltékenységre. Nem éreztem felőle hazugságot sem, de attól még akadtak fenntartásaim, meg egy félretett kérdésem, amit majd ellövök a gépen. És ha gép, rákanyarodhattunk a "hogyan tovább" kérdéskörre, amit részemről nem lihegtem volna túl, de persze... semmi sem olyan egyszerű, mint lehetne.
~ Édes kisjézus az égben... ~ fújtam nagyot, miközben felkeltem és levettem a pulcsit a derekamról, de ennél többel nem kommentáltam az aggályait, csak hozzátettem, hogy amúgy mellettem fog ülni. Aztán meglátjuk, hogy ezzel mennyivel jár jobban.
~ Tudom, ez új lehet neked, de nem mindenki gerjed ám rád és akar megdugni. Bár igazad van, lehet közöttük van a következő hancúrpajtid ~ vontam vállat és figyeltem, ahogy... elvonult a pulóverrel.
Némi farpofaösszeszorítós kis figyelmeztetést még utána dobtam, mert azok után, hogy mit túrázott az agyamon, ennyi minimum kijárt. A válaszára elmosolyodtam egy pillanatra, de ezt nem láthatta a félrevonulásnak hála.
~ Tényleg nem. ~ Úgy mi hasznom lenne ebből a kis légyottból? Semmi. De felőlem betudhatta nettó jófejségnek is.
Hagytam, hadd változzon vissza a maga tempójában, csak olykor fordultam vissza a tisztás felé, csekkolni, hogy a fiúk megvannak-e még. Megvoltak. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kibaszott óvónéni - mondjuk, ismerős, amikor a Holdacska csoportot vittem megfuttatni, akkor is hasonló volt, szerencsére a kis szarosok többnyire jól viselkedtek.
Szívesen rágyújtottam volna egy újabb szálra, de a takarásból előkeveredő, immár emberalakos Bessie kinézete hamar félrepakolta ezt a gondolatot. Elég egyértelmű volt, hogy nem lesz szabad kezem bagózni. Sápadt volt - mármint a sápadt bőrénél is sápadtabb - és eléggé bizonytalanul állt a lábán. Nos, a fedősztorit legalább nem kell majd bizonygatni. Mindeközben pedig erővel gyömöszöltem a sarokba a károgó gondolatot a fejemben, hogy vajon hányszor lehetett rajta akár ez a pulcsi is, más körülmények között. Megráztam a fejem.
Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy képes volt elmenni a csikkért és összeszedni. Nem maradt affinitásom tovább foglalkozni vele, szorongassa akkor. Ahogy megvolt ezzel, elindultam felé, a menet közben érkező kérdésére már csak hanyagul biccentettem.
Az ép válla felől közelítettem, a másik kezembe vettem a puskát és átkaroltam Bessie derekát. Ha kellett, noszogattam, hogy karoljon a nyakamba, könnyebb és gyorsabb lesz így mindkettőnknek. Nagyjából belőttem, hogy mi az a tempó, amivel rendben van - nem akartam, hogy évekig tartson a séta, de azt sem, hogy félúton szimplán elaléljon. Más körülmények között talán még hízelgő is lenne az ilyesmi, de itt és most baszottul nem vágytam rá.
- Nem is ismersz - horkantam fel a kedvelésemre.
Utána már csak a szemöldökömet ráncoltam, amikor bedobta a kibékülést, és ahogy azt ecsetelte, hogy mi lenne jó Henrynek, kibukott belőlem az örömtelen nevetés. Meg a felőle, felőlük... Hát ez kurva nagy!
- Henry rágódik? Én rágódok. De ne félj, észben tartom, hogy mennyire aggódtok egymás lelki nyugalmáért és próbálok nem belerondítani meg szem előtt tartani, hogy mi a lejobb nektek. Mit gondolok felőletek... mintha valami mostohaanya lennék, vagy kattos ex, akitől fosnak az új szerelmesek, jesszus... - Megráztam a fejem.
Henrynek is jobb lenne... május vége óta minden egyes kibaszott napot ezzel töltöttem, mit csináljak még, reptessem hozzá Bessie-t Fairbanks helyett? És akkor Bessie megnyugodhat, hogy Henrynek jobb, Henry meg, hogy Bessie-nek is jó, a dominánsok boldogok, minden szuper. Nem? Én meg elmegyek inni a Pitbe, hogy ne legyek útban. Nagyot szusszantam és igyekeztem elhessegetni magamtól a totálisan önmérgező gondolataimat, de hirtelen úgy éreztem, hogy előbb és könnyebben tudnám lerágni a karomat. A jobb kézfejemen viszketett a heg.
- Bessie, a párom kúrópartnere voltál, mellé a falkatársa, és azért még pluszban össze is spanoltatok. Egy szót se szóltam, és picsán rúgnám magam, ha valaha megpróbálnám megszabni, hogy kivel dumálhat, találkozhat, haverkodhat vagy bármi. Nem is hagyná. De nekem is vannak határaim, főleg a kávézós egymásba futásunk után. Az alapján csak remélni tudom, hogy amit ő nem tart fontosnak, tényleg nem az nekem se, és amiről úgy gondolod, hogy elmondta, az nem bukik ki ellenkezőleg valami kérdésben vagy bármiben. A bizalmamat adtam nektek, nem futja ennél többre.
Még a fel-felbugyogó keserű gondolatokkal együtt is így volt. Nem kérdezősködtem utánuk, nem kíváncsiskodtam Henry telefonjában, random, bejelentés nélküli felruccanásaim se voltak anno, hogy na, hátha most "lebuktatom" őket. Nem mondom, hogy nem kísértettek meg ezek a gondolatok, és mindegyikért, minden egyes alkalommal utáltam magam. Nem akartam ilyeneken agyalni, nem akartam egy paranoiás, kisajátító, önző dög lenni. Én örültem volna a legjobban, ha csak úgy, hétköznapi csevegés szintjén tudtam volna érdeklődni akár tőle, akár Henrytől a hogyléte felől, felhozni, hogy találkozzanak, amikor Henry fent jár, mert talán mindkettejük örülne... De képtelen voltam rá. A legtöbb, amit tehettem, hogy sufniba zártam mindezt, néha - például júniusban és július eddigi pontjáig - úgy tettem, mintha nem is lenne, hogy aztán a valóság pofán vágjon. És még arra is figyeljek, hogyan érzik magukat miattam. Én ehhez kevés vagyok, nem tudok ennél is többet adni, hiába nem elég.
Közben a vadászok közelébe értünk, Bessie véresen, én borongósan, amit persze kifejezéstelen arccal és felvont pajzzsal rejtettem el. Örömmel kapaszkodtam a feladatba, ami elterelte a figyelmem legalább részben, és jól esett a kamu sztorit tálalni a vadászok döbbent, aggódó kérdéseire.
Hangosak voltak ja, de azonnal kérdezték, hogy kell-e segítség, a feléjük nyújtott puskát elvették és egyből mondták, hogy van a gépen víz meg szendvics, egyen valamit Bessie. Nem csíptem el felőlük különösebb gusztálást, az aggodalmuk pedig őszinte volt - évekkel ezelőtt összetettem a két kezem minden ilyen alkalomért és a levágott trófea se érdekelt volna, amit előkészítettek az útra.
- Pakoljatok be, irány Healy - unszoltam a vadászokat, és nem, nem passzoltam le Bessie-t, csak hagytam, hogy a fiúk előre menjenek, mi meg utánuk a géphez. - Ott teszlek ki téged is - mondtam halkabban a kiscsajnak, mert hát a Denali Park északabbi része szerintem elég jó kompromisszumos megoldás volt. Tény, szűk két óra autóval onnan Fairbanks, és térerő híján nem zargathattam fel a falkát innen, hogy hé, induljon meg valaki, de ez van. - És igen, megvárom veled, amíg érted jönnek.
Már csak azért is, mert ha már így alakult ez a nap, lesz egy üzenetem, ha csak nem egyből az illetékesnek örvendhetek majd.

Megjelenés

Ég és föld volt a kettőnk közti különbség, sőt, ennél jobban szándékosan sem térhettünk volna el a másiktól. Nekem ezzel semmi gondom nem akadt, sose voltak álmatlan éjszakáim attól, hogy valakivel nem sikerült egy hullámhosszra keveredni, mert szögesen eltért a véleményünk dolgokról. Elhúztam a számat kicsit a barátság-kötődés-család hármasra, a folytatásra viszont egyenesen megdermedtem.
~ Nem kéne ~ mondtam tömören a bennem való megbízásra, azt pedig inkább nem fejtettem ki, hogy a tanításoknak milyen ágával találkoztam és tapasztaltam a saját bőrömön.
Ő mást kapott, és igazából ez volt a normális – gondolom, azt hiszem –, az pedig az én problémám, hogy megrögzötten kóborként, túlélésre koncentrálva létezek. Erről az oldaláról láttam a világot huszonhat éves korom óta, ezen egy – nekem – naiv kölyök semmit sem fog változtatni. És megint csak: szerintem ostobaság volt részéről bízni bennem a jelen helyzet muszáj jellegén túl, már csak azért is, mert én nem tekintettem rá Henry hozzátartozójaként. Ez biztos hiba, de ennél nagyobbakkal is rendelkezek.
A vadászok, vagy úgy egyébként a férfiak felajzottságát is másképp értékeltük a jelek szerint, amin már végképp nem lepődtem meg. Nekem az ilyesmi általában eszköz volt, hogy felém irányult, kétélű, de fegyver, ő viszolygott, pedig nem is volt egyedül és nem volt mitől tartania, ha már bízott bennem. De végül sikerült eljutnunk addig, hogy elvonult visszaváltozni és felvenni Henry pulcsiját, miközben vázoltam a „hogyan tovább” tervet. Ez volt az elmúlt percek legsimább megbeszélése.
Felvette a csikket – továbbra is: lelke rajta – én pedig a gyengeségét látva még el se mondta a kérését, már odabaktattam hozzá, hogy segítsek és tudjunk haladni. Ha nem is ezüst volt, akkor sem kellemes egy lövés, és egy ránézés valaki hozzáértőtől szintén nem árthat. Biztos akadt ilyen a falkában.
Bessie tovább beszélt, amit annyiból nem is bántam, hogy így legalább fixen tudtam, hogy még eszméleténél volt, emellett gyanítottam, hogy neki is jó elterelés lehetett a sebéről. A pulóver egy foltban kezdett átázni, vöröslött, de nem tűnt olyan vészesnek a vérzés. Még ha kölyök is, és lassabban, azért a regenerálódás dolgozni kezdett.
Pechére momentán azt értettem, amit mondott, nem pedig amit mögöttük gondolt, vagy oda szánt, így arra is reagáltam. Aztán annyival tovább vittem, hogy összességében mi a „bajom”. Mondjuk a megoldás alapvetően kurva egyszerű: bizalmi problémáim voltak világ életemben, és ez pár szép szótól meg ígérettől nem fog megváltozni. Főleg nem gyorsan, pláne nem olyan téren, ami ennyire fontos volt, ennyit számított és amiről tudtam, hogy már képes bántani. Február elején még nem. Mostanra bőven.
- Majd lenyelem – húztam el a szám a szakértői tanácsadásra. – És tudom.
Nem csak a saját büntetésemre eresztettem magamba azt a négy golyót egy hónapja. Nekem bőven megtette volna az előtte lévő hatos, végignézni, ahogy ott ült az egyre nagyobb vértócsában, de addigra… Mindegy. Nem szabad elbasznom.
A folytatással kilőtte a gépre szánt kérdésem, anélkül válaszolva meg, hogy felhoztam volna, mégis honnan tudja, hogyan, mennyire, miképp szeret Henry. Ezzel együtt pedig őt igazolja, és mindent, amit a gyűrűtetoválás után a loftban mondott. A további szavai csak még inkább alaptalanná tettek mindent, amit a magam nyers egyenességével elmondtam, annyira, hogy a végén bűntudat kezdett kaparni az érzéseim miatt, amik mindenkit mérgeztek körülöttem.
Velünk van… az biztos.
Nem szóltam közbe, némán hallgattam, és azzal párhuzamosan, hogy egyre rosszabbul éreztem magam, húztam fel jobban a pajzsom, hogy elrejtsem a kéretlen dolgokat. A saját hülyeségem fölötti szégyenem. Nem volt hazugság a szavaiban, a kétségbeesett próbálkozása miatt pedig nem feltételeztem féligazságot vagy elhallgatást, pláne azok után, amiket én is felfedtem magammal kapcsolatban. A megszavazott bizalom…
- Nem kell tovább bizonygatnod – mondtam halkan, már-már beletörődve, magamat belülről mardosva és szúró torokkal.
Képtelen voltam ennél többet mondani, és azzal, hogy megérkeztünk a vadászokhoz, ezen a téren szerencsére nem is kellett. Foglalkozhattam praktikus dolgokkal, még úgyis, hogy időről-időre magamon éreztem Bessie pillantását. Annak örültem, hogy a vadászok tényleg nem basztatták, mondjuk vadászat utáni adrenalin löket ide vagy oda, akkor is emberek és egy sebesült fiatal nő előkeveredése az erdőből legalább fél-jóérzésűekből minimum döbbenetet vált ki. Pipa.
Felteltem Bessie-t az „anyósülésre”, egyen-igyon nyugiban, én még segítettem a trófea elrendezésében, megnyugtattam mindenkit, hogy igen, a plusz súllyal is bőven jók voltunk üzemanyag terén, aztán lehuppantam a helyemre és az egyik rádiós fejhallgatót a kölyöknek nyújtottam.
- Nem olyan zavaró, ha hangosan pofáznak – magyaráztam miértet, majd feltettem a sajátomat. – Nem sokára otthon leszel.
Én pedig mehetek vissza azon molyolni, hogy mekkora fasz voltam. Az erdőben, ott kisebb eséllyel zavartam és zavartak, ha nem akartam, bár a mai ad hoc randiból kiindulva, egy erdő se elég nagy.
Felszálltunk, a megszabott légi útvonalon haladtam, nem tettem ide-oda nem épp szabályos kitérőket és ha volt hozzá ereje, hagytam Bessie-nek, hogy bámészkodjon. Az ő pajzsa fent, az enyém szintén, ha pedig nem szólt, én se zavartam a magányát.

Healyben leszállva negyed órás búcsúzkodás vette kezdetét, ahogy a három pasiból kettőnek megérkezett a családja is – nagycsapatos víkendezés egyikük vadászházában. Két tíz év körüli kissrác nagyot nézett a hatalmas agancsokon, azon, hogy egy lány a pilóta, aztán sipító csókolomokkal elköszöntek. A trófea után nyers hús és verejtékszag maradt a gépben. Nem véletlen, hogy nem ezekkel szoktuk vinni a puccosabb ügyfeleket, vagy azokat, akik szimplán egy látványútra vágytak.
- Egyben vagy? – kiáltottam a pilótafülkébe, ha nem mászott volna elő Bessie.
Amúgy is maradhatott a seggén a „reptér” nem volt nagy látványosság a település még annyira sem, de ez Alaszka. Senki sem a metropoliszokért jön.
Akár kiszállt Bessie, mert jobban volt, akár maradt, Pat mellett a másik közvetlen kontaktomat hívtam a falkából. Tárcsázáskor nagy levegőt vettem, mintha a háromszázplusz év át tudna nyúlni a telefonon is.
- Heló, Rodriguez – köszöntem, amikor egyszerre túl gyorsan és túl későn fogadta a hím a hívásomat. – Nyájtól elkóborolt bárányba botlottam, szeretném visszaadni a vörös gyapjast. Healy reptér, érte küldenél? Megvárom vele együtt.
Jön. Ennyi. Hát baszki, nem pont úgy értettem, hogy te gyere, de ajándék ló foga, meg szarás után pelenka ugyebár… Na mindegy, most már ebből főzünk, és mire ideér, talán sikerül átvennem a Farkas vérlázító nyugalmát. Amennyire örültem, hogy nem osztoztunk a feszengésben, annyira értékeltem volna, ha olykor komolyabban veszi az ilyen találkozókat, de hát az önérzet…
- Két óra kábé és folytathatod a hazautat – kiáltottam fel a gép mellől, majd fogtam magam, és a kurvára megérdemelt cigimre gyújtottam.
Egyszer érjek haza… Bár, ahogy ez eszembe jutott, megint jött a szégyenkezés. Fasza.